Kormányunk eredményei belpolitikai téren legalábbis vitathatóak: a gazdaság fejlődését jelenlegi politikai vezetésünk csak kis mértékben segítette, az állami szolgáltatások színvonala nem javult, a bürokrácia és a korrupció az egekben. Az egyetlen terület, amely „sikerágazatnak” nevezhető az a pénzpolitika: az állam pénzbevételeinek növelése, kiegyensúlyozott költségvetés fenntartása, alacsony infláció és a pénzforrások különféle célcsoportokhoz való eljuttatása.
Külpolitikánk ezzel szemben még ennyi eredménnyel sem büszkélkedhet: szinte mindegyik együttműködési kísérletünk balfogásnak minősül és több kárt okoz mint hasznot. Orbán Viktor megjelenése különféle állami vezetőknél kimondottan rossz ómen számukra, nagy eséllyel kerülnek zűrős helyzetekbe. A Putyinnal való szövetségkötés után pár hónappal az oroszok annektálták a Krímet és emiatt valamint az ukrajnai polgárháborúban játszott szerepük miatt is az EU bojkottját kellett elszenvedniük. Ezen túlmenően Putyin szövetsége ellenünk fordította a lengyeleket, akik számára az oroszok az ős ellenséget testesítik meg, valamint a balti államokat, amelyek szintén fenyegetve érzik magukat.
Az orosz birodalom ellen vívott tragikus küzdelem igen fontos a lengyel történelmi emlékezet számára nem úgy mint nekünk, hiszen minket bő száz év alatt „csak” négyszer 1849-ben, 1914-16 között, 1944-45-ben és 1956-ban tiportak el orosz csapatok. Az amerikai liberalizmus valós vagy vélt befolyása azonban annyira félelmetes a magyar nacionalista szélsőjobb számára, hogy ellensúlyként akár még az ördöggel is képesek szövetségre lépni.
Cameron számára sem hozott szerencsét a szövetség Orbánnal: a tárgyalásokat követő pár hónap után belebukott az általa kiírt népszavazásba a brit EU tagságról. „A Viktor” (vagy inkább a "nemzetek Európáját" hirdető „ A Lúzer”) legutóbb a kaotikus helyzeten úrrá lenni próbáló Theresa Maynél kilincselt és próbálta elmagyarázni, alighanem kevés meggyőző erővel, mért jobb nekik a magyar munkavállaló mint az indiai vagy a pakisztáni.
Erdogan elnöknek sem hozott szerencsét az Orbánnal való találkozás: jött a török-orosz konfliktus majd nem sokkal később a puccskísérlet, amely előhozta a török államfő nemzetközi tiltakozást kiváltó diktátori hajlamait... Mit mondjak, Trump számára sem jó ómen, hogy Orbán elsőként üdvözölte, nem kell jóstehetség hozzá, hogy már a jövő év elején az amerikai külpolitika botrányos lépéseivel lesz tele a sajtó (még a konzervatív része is, nem csak a liberális).
A migránsválság során gyakorlatilag mindenkivel összevesztünk, mivel az egyetlen szempont Orbán számára mindenféle egységes fellépés megvétózása volt, valamint a probléma áttolása a másik térfelére: a kerítés építése után ment az anyázás az osztrákokkal és a horvátokkal, jelenleg pedig az olaszok és a görögök háborodnak fel azon, hogy az ő táboraikban akarjuk tartani az összes menekültet. Merkellel szemben ugyan Orbánnak nagyrészt igaza volt ebben a kérdésben, mégsem volt szép tőle durván hátba döfnie azt a politikust, akinek támogatása révén 2012-ben elfogadta őt az európai konzervatív pártszövetség.
A baloldali vezetésű kormányokkal való tárgyalásokat Orbán merev ideológiai okokból is kerüli, a jobboldaliak pedig őt kerülik el mert felismerték, hogy nála a személyes hatalmi törekvések minden józan megfontolást háttérbe szorítanak. A vele való találkozókat az európai kormányfők nem verik nagy dobra, bár általában hajlandóak fogadni (mint a szlovák és osztrák kormányfők tették nemrég) és adott kérdéseket praktikusan megvitatni. A szomszéd országok közül legjobb a kapcsolatunk Szerbiával, amely az EU felvételért kuncsorog és rászorul a támogatásunkra, emiatt nem akar kiélezni velünk (most még) semmilyen konfliktust. Ezen kívül egyes félig-meddig demokratikus vezetésű ázsiai országokkal építettünk ki még jó kapcsolatot csak az kár, hogy mindez gazdaságilag keveset hozott a konyhára, mert minisztériumi szinten az illetékeseknek gőzük sincs, hogyan és mivel törhetnénk be a távoli piacokra.
Az Orbán-kormány számára nagy trauma lehetett 1998 és 2002 között, hogy EU kottából kellett játszaniuk a jogrendszer harmonizációja során, mivel akkoriban mi kuncsorogtunk a felvételért. Most, hogy már bent vagyunk jöhet a bosszú és ahol teheti visszavág, betart az EU együttműködésnek. A globalizációt lehet ugyan szidni sokféle okból, de tény, hogy a gazdaságilag szoros együttműködések nagyban csökkentik a háború veszélyét. Az Európai Unió államai között sosem törtek ki fegyveres konfliktusok (sőt a nacionalista szeparatista szervezetek akciói is megszűntek), ezzel szemben az EU határain kívüli Európában a Balkánon és a Kaukázusban éveken át elhúzódó háborúskodások pusztítottak. Nem kell sok fantázia ahhoz mi történne, ha államszövetség helyett sok kis marakodó állam maradna a kontinensen.
Törökország egyszerre akar szavazni az Európai Unióról és a halálbüntetés bevezetéséről, holott a kettő szöges ellentétben áll egymással: az Európai Unió egyik alapértékét képezi ugyanis a humánum, amelyet az orbánista ideológia téves módon „politikai korrektségnek” nevez. (És ennek megfelelően inkorrekt módon is politizál.) Ezért nem is meglepőek az Európai Bíróság és más EU szervezetek olyan döntései, hogy adott esetben egyes menekülteket vagy akár a börtönbüntetésüket töltő embereket sőt még a tényleges életfogytiglanra ítélteket is megilletnek legalább minimális szintű emberi jogok.
Lehet, hogy Orbán, akire pszichésen teljesen nyilvánvaló módon megterhelő hatással van 27 évnyi részvétel a politika küzdőterén, egy durvább és diktatórikusabb jövőbeli stílus egyik előfutára, azonban egy ilyen tendencia felvállalása igencsak kétes dicsőség. Megalomán törekvései egyértelműen kitűnnek nemcsak a stadion- vagy kisvasútépítésben, hanem a gazdaságilag vállalhatatlan olimpiai pályázatban is. Míg kormányzatának háttérmunkásai közül nem kevesen becsületes és jó munkát végeznek, őt magát csak a hatalom érdekli, minden megnyilvánulásával a külpolitika terén csak rombol. (A marxisták és más forradalmárok buta naivitásával, akik kivitelezhetőnek tartották, hogy egy világ teljes lerombolásával kezdődjön egy új felépítése.)
A történetet persze lehet sokféle módon értelmezni, nyilván ennél sokkal pozitívabban is, én viszont a mainál sokkal kevésbé egypólusú, kissé decentralizáltabb és mérsékeltebb, együttműködőbb politikai vezetést látnék szívesen. Egy valamit azonban mindenképp el kell ismerünk az orbánista politikával kapcsolatban azt, hogy a magyar emberek többsége köztudottan nem képes a saját érdekeiért való kiállásra, emiatt olykor szükségünk van harcos politikusokra, akik helyettünk (a magyar állam nevében) valamiféle ellensúlyt képeznek multinacionális cégek, bankok vagy olykor nagyhatalmak törekvéseivel szemben is. Meg kell tanulnunk, hogyan képviseljük saját érdekeinket másokkal való összefogásban adott esetekben a jelenleginél sokkal határozottabb módon, különben elkerülhetetlen az agresszió terén különös tehetséggel bíró politikusok kártékony rátelepedése a társadalomra.