Puzsér Róbert jó példája annak a kelet-európai értelmiséginek, aki „mindenhez egyformán ért”. Vagy legalábbis ezt gondolja. Ezzel nem az a célom, hogy Puzsért támadjam, csak éppen példaként hozom fel arra hogy ő sem tudja átlépni a közép-kelet európai értelmiségiek árnyékát. Nagyon is jó példa arra, hogy hova lesz a kulturális dzsungelharcos, amikor egy számára ismeretlen terepekre tévedve – a szamurájkardja már nem jól használható, és másfajta fegyvert nem visz magával.
Puzsér Sznobjektív című műsorainak többsége számomra teljesen rendben van: nagyon éles szemmel és kíméletlen szarkazmussal tépi ízekre a kulturális igénytelenség legfeltűnőbb példáit, - hozzá lehetne tenni, hogy könnyű dolga van, mert a magasröptű „műalkotások” szerzői, előadói vagy épp az olyan épületes médiaszereplőink mint Harsányi Levi nagyon primitív receptet követnek: végy néhány primitív dallamot, pár tucat olyan szót, amelyeket szeretnek hallani a „zemberek”, jól kutyuld össze majd add el ezt a zagyvalékot jó kapcsolatokkal, közben folyamatosan vigyorogj, - és előáll az „Álomhajó”, a „Szállj el kismadár” vagy az MR2 Petőfi reggeli műsorának nevezett idiotizmus. Másrészt viszont megemelném a kalapomat (ha nem ment volna ki a divatból) Puzsér előtt, amikor más adásaiban az igényes és magasröptű filmes vagy zenei példákat is bemutatja. A politika területére érve viszont gyakran bemegy a sűrű csalitosba és az óvatlan nézőt is viszi magával – nem is értem, hogyan lehetséges ez egy olyan országban, ahol a politikához és a focihoz mindenki ért, mert nem véletlenül mindkettő olyan nagyon sikerágazat mint a kínaiaknál a pingpong és az olaszoknál a bel canto, hogy az egész világ tőlünk tanul.
Puzsér amikor a legrosszabb amcsi elnökökről beszél vagy az EU „halálos” bűneiről, akkor nem az a baj, hogy abszolúte nem ért ezekhez hanem az, hogy egy kulturális antropológust visz magával a stúdióba, akinek a tudása hozzá hasonló szinten van, ezért aztán az ilyen műsorai menthetetlenül süllyednek a kocsmai politizálás színvonalára. Ha megnézzük a szerinte legrosszabb amcsi elnökök listáját, akkor ez nagyon más képet mutat ahhoz képest mint amit maguk az amerikaiak állítanak össze. Hogyan gondoljuk, hogy jobban meg tudunk ítélni több ezer kilométer távolságból vezetőket azoknál az embereknél, akik közvetlenül tapasztalták meg az egyes kormányok hatását? (Ők talán jól meg tudják ítélni a tőlünk elszakított magyarok vagy az itt élő cigányok helyzetét?) Az elnökök megítélésében a belpolitika is számít, ezért a cím akkor lett volna korrekt, ha nem a „legrosszabb”, hanem a „legfájdalmasabb” amcsi elnökökről lenne szó, akik számunkra (vélhetően) a legtöbb kárt okozták - ez nem szőrszálhasogatás, hiszen a pontos szóhasználat szigorúan hozzátartozik egy Puzsér szintű, önmagával szemben igényes értelmiségi önképéhez.
Másrészt nem tudok elmenni amellett, hogy az USA-t szidni baromi könnyű, nagyon messze van tőlünk és nagyon nem érdekli őket, hogy mi mit gondolunk. A nagyságrendekkel azért nem árt tisztában lenni: az USA Kalifornia nevű állama önmagában véve nagyságrendileg Németország szintje, népesség, gazdaság, kultúra vagy a tudományos teljesítmény tekintetében. Az USA szidásakor pedig elkövetjük azt a hibát, amit Puzsér is ostoroz (teljesen joggal) egy másik műsorában, hogy kifelé mutogatunk. Nem véletlen az a mondás, hogy ha valakire mutatok, akkor négy ujjam rám fog mutatni, hiszen ami alapján másokat megítélek, azok a normák egyáltalán nem magától értetődőek, bár ennek az ítélkező ember nincs tudatában. Az amcsi elnökök megítéléseinél mindig arról van szó, hogy ki milyen hibát követett el, nem véletlenül, hiszen (leírtam már máshol is): mi Magyarországon a sumákságot díjazzuk. Kiss Lászlónak harminc évvel ezelőtti bűneiért kellett felelnie, viszont egy Gyárfás nyugodtan sumákolhatott (amíg Hosszú Katinka nem borította ki a bilit). Nálunk a Gyurcsány a felelős az „elmúltnyócév” minden hibájáért, Puzsérnál is ő a hivatásos bűnbak nem pedig Medgyessy és Veress, akik az alaphelyzetet előidézték és a hozzájuk hasonlók, akik alapból keresztbe tettek Gyurcsány mindenféle elképzelésének. Amint a külföldi futballedzők megállapították, nálunk úgy nevelik a gyerekeket, hogy „csak ne csinálj bajt” a pályán. Mert akkor rád húzzák a vizes lepedőt. Ha nem vállalsz be semmit és nem kockáztatsz, akkor viszont lazán meglesz az egy millád havonta... (Nem érdekes, hogy az NB I. első négy csapatát külföldi edző vezeti és a magyar válogatottnak is német szövetségi kapitánya van? Nem kellene akár a politikában is jobban külföldi szakértelemre támaszkodni a vezetőségnek?)
Puzsér az a tipikus kelet-európai értelmiségi, aki túllép a saját kompetenciáján, mint megtették azt olyan nagyjaink is mint Németh László vagy Csoóri Sándor, amikor a politika zavaros vizeire merészkedtek. Puzsér kinézetre egy szamuráj, aki magányos harcos képét sugallja, és a szereplése teljesen összhangban is van ezzel az alapjában véve hazug (mert sikertelen) pózzal: a csapatmunkára képtelen kelet-európai értelmiségi, akinek kényelmesebb (és valószínűleg kifizetődőbb) a szájkarate a valódi cselekvésnél, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy sztár lehessen a médiában.
Az USA-ban például ha a megújuló energiaforrásokról van szó, akkor az előadó mindig meghívja azt a kollégáját, aki az adott szűkebb területhez, a szélhez, a naphoz vagy a biológiai energiaforrásokhoz a legjobban ért. Nálunk is vannak specialisták, de nem tudják magukat eladni és menedzselni, politikai szakértelem terén szinte az egyetlen pozitív példa Tölgyessy Péter, akinél a tudás és a kommunikáció egyaránt magas szintű, Török Gábor esetében a kommunikáció billenti el a mérleg nyelvét és van rengeteg olyan szakértőnk, aki nem szólal meg nyilvánosan (hanem átengedi a terepet a Nógrádi féléknek). A történészek közül Kun Miklós képez kivételt a 20.század tekintetében, nála és másoknál talán az hiba, hogy hiányzik az, ami az angolszász irodalomban a „bottom line” vagyis az előadás konklúziója, lényege. Puzsér azonban nem csak azt nem képes felfogni, hogy szakértőket kell hívni a műsorba, hanem azt sem, hogy az utóbbi mondjuk 30 év értékelése nagy valószínűséggel teljesen tévúton jár, egyszerűen mert hiányzik hozzá a történelmi távlat. A kortársak az eseményeket igen gyakran tévesen ítélik meg, ilyen például az '56-os amerikai beavatkozás elmaradásának emlegetése, mert egyszerűen nem volt erre reális lehetőség, de ha megtörténik, akkor még nagyobb pusztítást okozott volna mint az orosz invázió. Ugyanez mondható el a rendszerváltásról, amiről legtöbb olyan megállapítás, amit szinte mindenki elfogad egyszerűen nem igaz, mert nem állja meg a helyét.
Puzsér csupán szemléletes példát szolgáltat arra a hibára, amit magyar értelmiségiek gyakran elkövetnek. Itt van például ez a videó a GDP mint mérőszám abszolút hibás voltáról. Az előadás szemléletes, klassz, első látásra teljesen rendben van. Csupán ha jobban megkapargatjuk, akkor jön ki egy olyan alapvető hibája, hogy lényegében nem mond semmit. Az előadó úgy tesz, - tipikus magyar értelmiségi,- mint ha csak neki jutott volna az eszébe ez a probléma, az egész világon senkinek a koponyájában még csak fel sem merült. Az előadás ott végződik, ahol minden tisztességes szakmai előadásnak (rövid bevezetés után) kezdődnie kellene: kik hogyan próbálták orvosolni a GDP torzító hatásait és milyen más megoldásokat javasoltak? Hogy ne lehessen a prezentációt apró darabokra szétszedni, ahhoz már dolgozni kellene, rengeteg munkát belefeccölni – és nálunk itt Európa keleti felében mindig jobban megérte szájalni mint keményen dolgozni. Na jó tudjuk, a sikertelenségünk oka nem ez, hanem mindig a „mások”...
Kedvenc miniszterelnökünk ugyanezt a sormintát követi: ugyanúgy átmerészkedik olyan területekre, amihez nem ért: nagy filozófus és nagy társadalomtudós, e téren olykor Ceausescu-féle magasságokat (vagy inkább mélységeket) ér el. Legutóbb Szlovéniában szokásához híven arról beszélt, hogy a magyar emberek nagyon komolyak, meg ilyenek meg olyanok – jelentősen túllépve a hatáskörét. Valójában a magyar ember inkább boldogtalan mint komoly, és a mostani kormányzat fikarcnyit sem segített ezen a sok évtizedes problémán, - a rosszkedv rendszerét Orbán Viktor sem tudta leváltani. Nem tudta, mert nem ért hozzá. Másrészt mint a VÉGREHAJTÓ hatalom képviselője hogyan merészel ilyen általánosításokat tenni, hiszen ELVBEN a munkája abból áll, hogy a sokszínű és sokféle értéket megjelenítő magyar országgyűlés döntéseit hajtja végre, ülteti át a gyakorlatba. Láthatóan szereptévesztésben van, teljesen át akarja formálni a magyar társadalmat a neki tetsző ideológiai vonal mentén. Ehhez azonban igencsak kevés, ez szemmel láthatóan nem fog neki menni.
VISZONT: van egy csapata, aki őt támogatja, van egy kör, amely összefog. ÉS még emellett számos gyakorlatias lépést is megtesz (családokat támogat, növeli az állam pénzbevételeit) - hasonlók a baloldali értelmiségről már nem mondhatóak el, sem a mérsékelt jobboldalról, amelyet túszul ejtett Orbán és bandája.
A fasizmus egyik lényege az indulatok szítása, amelyhez támogatást nyújt Bayer Zsolt és hasonszőrűek munkássága, másik lényege pedig, hogy ne kelljen gondolkozni, csupán végrehajtani a vezérkar döntéseit. Most hogyan akar fellépni ezzel szemben a magát gondolkodónak valló értelmiség, amikor még a Puzsér Róbert szintű emberek is csak a szellemi zűrzavart növelik?
Érdemes még szólni Puzsérnak az olyan kísérleteiről, amikor vitatkozni próbál szélsőjobbos vezetőkkel. Ezeknek a vitáknak szinte az egyetlen erénye, hogy egyáltalán megpróbálja, a kommunikáció kísérletének ténye. A sikertelen kommunikáció is jobb annál mint ha nincs kapcsolat (a kapcsolathiány az, ami előbb vagy utóbb robban). Másrészt viszont ennyire eltérő értékrendet valló, ennyire eltérő világban élő emberek között mint Puzsér és a betyársereg vezetője, nem a vitát tartom a legjobb megközelítési módnak. Sokkal inkább egy beszélgetést Joshi stílusában, amihez viszont szükséges lenne néhány olyan tulajdonság – alázat, empátia, egymás tisztelete, - amely erre mifelénk valahogy hiányzik. Na EZ lenne a valódi rendszerváltás, ha a közbeszédünkben megjelenne mindez.
