Bivalyerős ellenfelekkel szemben is nagyon jól helytállt a magyar válogatott az Európa-bajnokságon, csak nüanszokon múlott, hogy nem sikerült a világbajnok és Európa-bajnok ellenfelek valamelyikét legyőzni és elütni a továbbjutástól. Ez felerősítheti a nemzeti érzést és a rossz értelemben vett nacionalizmust egyaránt, az utóbbi esetben azokra gondolok, akik mindenben önigazolásokat keresve,egy sportteljesítménybe valami nagyobb dolgot látnak bele. Való igaz, hogy a válogatottunk igazi csapatként működött és a megfelelő, védekezésre épülő taktika nagyon jól bevált, az egyes játékosok viszonylag szerényebb egyéni képességei ellenére. Ebbe bele lehetne látni valami olyasmit, hogy a küzdőszellem, az összefogás, a foggal-körömmel történő védekezés példát mutatott az egész társadalom számára, hogyan lehetünk egyenrangú partnerei a „nyugatnak”, akik "nem vehetnek már minket félvállról" tágabb értelemben sem. Nagy hiba lenne ez.

Két példát is tudnék mondani arra, hogy akik ilyesmit gondolnak vagy éreznek, mért járnak teljesen téves úton. Az egyik az 1953-as angol-magyar, „az évszázad mérkőzése” az egész országot lázba hozta, a pártvezetés az ”imperialisták elleni győzelem” szimbólumát látta benne. (Most is hajszálra voltunk egy hasonló bravúrtól Münchenben.) Ettől nem lett jobb az emberek élete, és még akkor sem lett volna semmivel jobb, ha az 1954-es világbajnoki döntőt mi nyerjük meg. Egy másik hasonló példa Görögország EB győzelme 2004-ből: pár évvel később jött a gazdasági összeomlás… Ha reálisan akarjuk értékelni a magyar focit, akkor azt kell mondani, hogy a lényeg változatlan: továbbra is megtalálhatjuk benne ugyanazt a korrupciót, a látszatteljesítményeket, a kontraszelekciót és a dilettantizmust, ami a társadalom életének más területeire is jellemző.

A nagy magyar gazdasági csoda egyelőre még várat magára, bár az tagadhatatlan, hogy egyfajta fejlődési pályán vagyunk. A tényeket nézve az államadósság nem csökkent, a szegénység sem az egyre inkább elszabaduló infláció miatt, a vagyoni különbségek szintén növekednek (átlagfizetés és medián fizetés között nő a különbség), a magyar cégek nem lettek versenyképesebbek, az oktatás és egészségügy romokban. Sokak vagyona csökkent a járvány alatt, de az elit még jobban megszedte magát. A GDP növekedését mesterségesen fűtik olyan állami és EU pénzekkel támogatott beruházások, amelyekre nem biztos, hogy szükség van, és még olyan tényezők is mint például a hadiipar fejlesztése.

Az EU „mag-országaiban” még mindig nem értik, hogy milyen logikával működik nálunk az Orbán-rendszer. A NER hívei egy kétszáz éve letűnt világot vizionálnak, amelyet a modernitás alakított át nálunk is, pórnéppel és az őket védelmező arisztokráciával, ahol arra büszke valaki, ha nem fizet adót (nemesi kiváltság volt), az egyén jogai pedig a legkevésbé sem fontosak a társadalom „szükségleteivel” szemben. A legújabb törvény, amely a szexualitással foglalkozik, mintha egy keresztény fundamentalista állam irányába mutatna. Létezik ilyesmi ma is, igaz hogy csak kicsiben: az USA egyes államaiban. Ilyen értelemben eléggé amerikanizálódó társadalom irányába haladunk, ha nem a (filmekből jól ismert) tengerparti nagyvárosok, hanem a belső területek kultúrájához viszonyítunk, a konzervatív kormányunk értékrendje ennek elég jól megfeleltethető. (Beleértve a politikában a „két oldal” közötti versengést is.) Ezért ha az ún. „kultúrharcot” pontosabban be akarjuk határolni, az nem annyira „nyugatellenes” hanem inkább a lutheránus Észak-Európa értékrendszerével megy szembe, illetve mindazokkal, akik ennek a felfogásnak sok elemét átvették.

Ez másként is megközelíthető, hogy az identitáskérdésünk arról szól, hogy ha Németország a példakép és a bevált eljárásokat igyekszünk mind átvenni (mert ez a helyzet), és az ottani életmód a cél, akkor azt kell folytonosan megfogalmaznunk, hogy mért nem vagyunk mi mégsem németek.

Arra már rájöttek az EU politikusai, hogy a magyar jobboldali radikalizmus csak az „erőből ért”, a nemzetközi diplomácia szokásos nyelvén, a tárgyalásokkal nem befolyásolható. Még az Európai Bíróság döntéseit is úgy hajtja végre a kormányunk, hogy lényegileg sehogyan, mert mindig megtalálja a kibúvókat. Ez a fajta Dávid és Góliát küzdelem egyeseknek nyilván szimpatikus a gond csak az, hogy nem ez nem játék, se nem dzsúdó se nem foci, mert emberek sorsa múlhat egy-egy ilyen döntésen. Az is látszik, hogy a jelenlegi parlamenti ellenzéknek is a mostaninál sokkal határozottabb és keményebb fellépésre van szüksége, ha bármiféle eredményt el akar elérni. A liberálisabb felfogásúak nálunk most ha kompromisszumokat keresnek, akkor arra a lovagra fognak emlékeztetni a Gyalog-galoppból, akinek a kezeit és lábait is levágták és akkor javasolta, hogy „Na jó, egyezzünk ki döntetlenben”… Legalábbis én most ennyire sötétnek látom a helyzetet.

A különféle ideológusok nagyon szeretnek mindent címkézni, ami az őket követő nagy tömegeknek, a kevéssé tájékozott emberek számára ad útmutatást, ők sem hiszik komolyan, hogy a „liberálfasiszta” a „diplomás kommunista” jelzők valamit is jelentenének. Nem veszik figyelembe azt a megfigyelést, hogy a szélsőségesek a patkó két szárához hasonlóan mindig közelítenek egymáshoz: az egyre radikálisabb jobboldali politika egy idő után nagyon közel tud kerülni a jellegét tekintve a kommunista diktatúrákhoz. Egy másik tényező, hogy a „mi csak védekezünk” szlogen sem túl jó, egy külön lapra tartozó téma az, hogy a családokat mennyire kellene és mitől „megvédeni”, de ettől eltekintve ha valaki védekezik, az sokakat törvényszerűen ki fog zárni a „várból”, mert esetleg e kicsit eltérő elképzeléseik vannak az életről mint amit a „várfalak” szigorú normái megengednek. (Az is kérdéses, hogy mit fognak csinálni azok, akik a várban vannak? Néznek ki a lőréseken? Veszekednek egymással? Tespednek?)

Jelenleg a befelé fordulás tendenciája még inkább erősödik, amit az is mutat többek között, hogy a diploma megszerzéséhez idén sem fog kelleni nyelvvizsga. Pedig lett volna végre egy olyan terület, ahol a tudás nem „bemagolható”, hanem rendszeres gyakorlással sajátítható csak el. Aki nem tanul meg egy nyelvet legalább középszinten, nem csak a tájékozódó képességét csökkenti (maradnak számára a magyar nyelvű médiumok), hanem elmulaszt egy lehetőséget a képességfejlesztésre is. (Sok pozitívumát írták már le az idegen nyelv tudásának: például az idegen nyelven racionálisabban gondolkodunk.)

Az a kérdés is megfogalmazódik, hogy van-e még esély a kommunikációra a különféle felfogású emberek között? Az látszik, hogy aki közvetítőként lép fel, az rendszerint egyik fél szemében sem hiteles, ezeket mindkét oldalon utálják...