Én magam sosem tanítottam és nem is hiszem, hogy igazán alkalmas lennék rá. Nagyon érdekel viszont, hogy a tanítás mikor lehet eredményes, kicsit megpróbálva elvonatkoztatni az olyan közismert problémáktól, mint például pénzhiány és motiváció hiány, amik a jelenlegi magyar oktatást jellemzik. Internetes tanfolyamok vagy szakértőkkel készített interjúk teljesen újfajta megközelítésekre világíthatnak rá.
A tanítás eredményességében meghatározó jelentőségűnek tűnik a tanár személye, az olyan tényezőkhöz képest is mint az alkalmazott módszerek korszerűsége vagy a költségvetési kiadások aránya. Valószínűnek tartom, hogy a tanári pálya is olyan szinten hivatásszerű, mint a nővér, orvos vagy egy zenész foglalkozása. (Amiből persze nem következik, hogy elfogadható, ha egy pedagógusnak alapvető megélhetési gondjai vannak, de ebbe most nem szeretnék belemenni). Az is látszik, hogy nem mérhető jól előzőleg a tanári alkalmasság, hiába próbálnak a felsőfokú oktatásban előszűrőket bevezetni.
A különféle pedagógus minősítések megalapozottságában kezdettől fogva erős kétségeim voltak, amiben a szakértők is megerősítettek. Lehet, hogy egy kicsit túl van ez a rendszer bonyolítva, hiszen vállatoknál is létezik egyes pozíciókban a junior (kezdő) szint és a szenior is (régi nevén „főmunkatárs”), aki a kevésbé tapasztalt kollégáit mentorálni képes. Az olyan kategóriák mint a „pedagógus II.” vagy a „mestertanár” számomra eléggé idétlen hangzásúak.
Nem is annyira jó vagy kevésbé jó tanárok vannak, ezt nem mindig könnyű megítélni, hanem inkább a munkájukban sikeresek és kevésbé sikeresek, hiszen az eredmény nagyon függ a körülményektől. Még az is számíthat, hogy ún. „fiú- vagy lányosztályban” tanít-e, a személyes stílusa melyik közegben érvényesül jobban. Van akinek a szakmai képességei alapján elit iskolában van a helye, ennek ellenére másokhoz képest kevésbé boldogulna hátrányos helyzetű gyerekekkel. (Nem beszélve arról, hogy az sem ítélhető meg, hogy melyik korcsoportban a legfontosabb a pedagógus munkája, hiszen már a kisgyerekkor szerzett lemaradást sem könnyű később pótolni.)
A tanárnak tudnia kell, hogy az esetek nagy részében nem képes legyőzni a tanulóknak az otthonról hozott korlátait. Néha már ha az is lehet egy elfogadható eredmény, ha azokat, akik komolyan veszik a tanulást a többiek legalább nem zavarják ebben. Mivel az idegrendszerünk gátló neuronjai a felnőtté válásunkig általában nem működnek még teljes mértékben, emiatt mindig szükség lesz időként a fegyelmezésre is, ez a pedagógus szakma egyik velejárója, amivel együtt kell élni, és nem lehet sosem megkerülni. (Talán eléggé közismert, de nem árt, ha időnként le is írjuk.)
A szakmai kiégés veszélye a tanárokat is fenyegeti, más segítő szakmákhoz hasonlóan (pl. pszichológus vagy szociális munkás), de gyakorlatilag minden munkahelyről elmondható ez, hogyha évek során nap mint nap „hazavisszük” a problémákat és nem tudjuk jól elhatárolni a munkánkat a magánéletünktől. A kiégés veszélyét csökkenti és a munka eredményességet is javíthatja, ha a tanár nem érzi magát egyedül és mindig számíthat támogatásra. Éppúgy mint a gyerekekkel szemben sem az lenne a fő elvárás, hogy csak egymással versenyezzenek az iskolapadban, hanem az együttműködést és csapatmunkára való képességet is elsajátítsák, a tanárok esetében is az lenne a természetes, ha igénybe veszi időként a kollégái segítségét, megbeszélve velük adott eseteket. Elvileg erre a célra (is) szolgálna a tanfelügyelet, sőt az igazgató sem csak fegyelmi kérdésekben kellene, hogy támogatást adjon.
Jó megközelítésnek tartom azt a felfogást, hogy a jó tanár mindenekelőtt egy jó kommunikátor, aki nagyon tisztában van vele, hogy mit szeretne kommunikálni a gyerekek felé. (Ehhez persze szükséges a megfelelő empátia, elsősorban kognitív empátia is.) Az állam előírja, hogy milyen tudást és készségeket kellene megtanítani, ez nyilván egy alapvető szempont. Ezen kívül magának a szaktárgynak a jellegzetességeit, felfogását, valamint az iskola szellemiségét is közvetítenie kell a tanulók felé, emellett egy kicsit a szülőkét is, - mindezt persze a saját módszereivel, egyéni stílusával. (A szakmai fogások arra szolgálnak, hogy a száraz tudást élővé tudja tenni a tanulók szintjén, hogy a gyerekek agya ne kalandozzon el folyton és fogadóképes legyen.) Vannak sikeresebb és kevésbé sikeres napjai, ez nem mindig jelezhető előre, kicsit szerencse kérdése is, csak hosszabb távon kell tudnia megítélni, hogy mely területeken tudott eljutni A pontból a kitűzött B-be, esetleg C-be is, és azt is helyére kell rakni, amikor ez nem sikerült.
Az eredmény bizonyos területeken jól mérhető tesztekkel, más területeken kevésbé, de az értékelés kevésbé szubjektív, ha sokak véleményén alapul, beleértve a diákokat, más tanárokat, esetleg szülőket is. A tanulás maga sem egy mechanikus folyamat, az információ egyszerű betöltése valamiféle tölcsérrel.
A tanár számára a szakmai tudásán túl lényeges, hogy ne érezze magát úgy, hogy magányos küzdelemre van ítélve az osztályteremben, a dolog akkor működik jól, ha már a testbeszéde és a hanglejtése is pozitív üzeneteket képvisel. Ha ő is egy csapat részének tekinti magát, akkor a gyerekek is könnyebben fognak tudni egymással való együttműködést igénylő feladatokat elvégezni.
