Ilyen közismerten paradox, logikailag megoldhatatlan és feloldhatatlan állításokba kergetnek be minket egyes pszichológiai „szakértők” cikkei. Alapvető kérdés, hogyha a saját elménk úgyis átver minket, és mindenki azt látja meg, ami nekik tetszik, akkor minek bármilyen cikket olvasni is arról, hogy a saját elménk átver minket? Az egyik megoldása ennek a kérdésnek, hogy nincs mit tenni, hadd mondja mindenki azt, ami neki tetszik. A másik lehetőség, hogy elménket arra is használjuk, hogy egy kicsit szétcincáljuk ezeknek a „szakértőknek” az állításait, hátha végül valami használható is kijön belőle.

Először is feltűnő, hogy elvont matematikai, logikai feladatokon keresztül mutatják be, hogy a legtöbb ember tökhülye. Kezdjük azzal, hogy az emberek egy jó része ilyenkor valószínűleg meg sem érti, hogy mire is kell válaszolni. A másik, hogy a hangsúly azon van, hogy a kérdés elvont, és ezért nem is érzékeljük semmiféle tétjét a válasznak. Ennélfogva csak felületesen fogunk vele foglalkozni, játékosan felfogva, - egyébként be is bizonyították, hogy matematikailag ugyanazt a kérdést többféleképpen is fel lehet tenni és a helyes válaszok száma akkor lesz sokkal nagyobb, ha egy közismert gyakorlati helyzetről van szó. Ha viszont nem észlelünk tétet – legyen az feladvány, közéleti téma, pletyka, - akkor nem fogunk törekedni arra, hogy sok energiát fogunk fordítsunk a megoldás ellenőrzésébe, hanem játékos módon az első felbukkanó gondolatot fogjuk felkapni. A hangsúly a játékosságon van (l. Homo Ludens) és a felületességen, fölösleges erre építeni bármiféle koncepciót vagy pszichológiai konstrukciót, mint például „elmevágány” vagy „megerősítési torzítás”. Épp ilyen az ún. „tanult tehetetlenség”, - ami megint csak fölösleges, állat és ember is képes egyszerűen belefáradni és belefásulni egyes szituációkba, a pszichológusok „elme trükkje” itt is abban áll, hogy fölösleges szakkifejezéseket találnak ki, hajlamosan a dolgokat kicsit túlkomplikálni és feltalálni a meleg vizet.

Mi történik akkor, amikor nem felületesen és játékosan közelítünk a problémákhoz? Ilyen esetekben kompetensnek tartjuk magunkat (vagy esetleg megkérdezünk valakit, aki szerintünk kompetens az adott területen). Ha valóban kompetensek is vagyunk, akkor egészen máshogy fogunk gondolkodni, jóval nagyobb apparátussal és robosztusabb technikákkal közelítve az adott problémát.

Ebből az is közeledik, hogy aki tájékozottabb és műveltebb jobb megoldásokat fog tudni elérni és ne hagyjuk, hogy a pszichológusok bebizonyítsák nekünk az ellenkezőjét. Más kérdés persze, hogy ha valaki olyanokat tart kompetensnek, akik nem állnak ki vitatkozni komoly szakértőkkel, csak a laikusokat hülyítik. Itt azonban megint lényeges pont, hogy senki nem fog neten arról érdeklődni, hogy milyen alternatív ötletek alapján húzza fel a házát, hogy az ne dőljön össze, hanem megint csak olyankor, amikor inkább játékról van szó (gyakorlatilag az összes pszichológiai teszt esetében is), amelyek tét nélküliek, vagy aminek nem érzékeljük a tétjét. A műveltség és tájékozottság, ha tényleg komolyan vesszük, akkor egy idő után el fog vezetni minket oda, hogy elég sokféle nézőpontunk ahhoz, hogy nagyobb valószínűséggel jó választ adjunk.

Vannak persze szenzációhajhász pszichológusok, akik feltűnési viszketegségtől szenvedve irkálják a cikkeiket, olyan western hősök, akik csípőből tüzelnek mindenre, ami mozog. Ezt a fajta elmejátékot komoly és elmélyült kutatók sosem művelik, vagy legalábbis alaposan megválogatják a szavaikat és nem azt írják le, ami „szerintük talán úgy van”, hanem azt, amit valóban megalapozottnak tartanak.

Létezik emellett persze az agymosás jelensége is, amikor akkora nagy pszichológiai nyomást érzünk, hogy azt is elfogadjuk, hogy a kék az valójában piros, csak hagyjanak végre békén (a diktatúrák ezt a módszert használják), ilyenkor egyfajta alkuban bízunk, hogy ha elfogadjuk az alapdogmákat, akkor a saját kis érdekeinket is be fogjuk tudni majd csempészni a hátsó ajtón.

Nem nehéz persze olyan területet is találni, ahol kompetensnek érezzük magunkat, de a legtöbben mégsem vagyunk azok, ilyen például a pénzügyek területe, ahol az alapvető matematikai készségeinkre valóban szükség lenne. Most nem a karácsony és szilveszter időszakára gondolok, ahol mindenki szó szerint ész nélkül szórja a pénzt. Itt nem csupán a „fogyasztói társadalom” trükkjeiről van szó, inkább az lehet a háttérben, hogy az északi féltekén ez egy sötét és hideg időszak, és decemberben direkt „meghülyülünk”, hogy így tudjunk lendületet venni a három hónapos tél depresszív hatású időszakára. Igen, ez egy játékos időszak, amikor kikapcsolunk és direkt szórjuk a pénzt, de a legtöbb ember ennél azért többre képes.

Az „ún fogyasztói társadalom” egyébként megint egy fölösleges és a gyakorlatban használhatatlan kategória, hiszen alapból ösztönösen mohók vagyunk (a paleolit kor embere annyit kellett hogy felfaljon a zsákmányból, ami csak lehetséges, mert tudta tartósítani), viszont épp a tudatosság és a tájékozottság segíthet ezen. Itt van például az a tévhit, hogy az ingatlan biztosan jó befektetés. Az ingatlanoknak ára valóban emelkedik többnyire, csakhogy épületek fenntartási költsége is jelentős, amit nem elég egyszerűen levonni, hanem azt is ki kell számítani, hogy mi történik, ha befektettük volna. Létezik ezen kívül a saját munkánkra fel nem számolt díj is többek között. (A saját ingatlan sokszor inkább érzelmi kérdés sokak számára, és azt sem számoljuk ki tudatosan, hogy mekkora méretű ingatlanra van valóban szükségünk.) Az ingatlan is más befektetésekhez hasonlóan időnként veszíthet az értékéből, ez történt 2008 után és ez lehet jövőre is. Amitől ténylegesen nő az ingatlan értéke más befektetésekhez képest, ha az ingatlan közelségében munkahelyek jönnek létre, javul a közlekedés és a szolgáltatások színvonala, és ha többen akarnak az adott területre költözni. Ez csak egy példa arra az esetre, amikor komolyan veszünk egy kérdést, de a saját kompetenciánkat túlbecsüljük.

Hajlamosak vagyunk a saját munkánkat túlértékelni és másokét lebecsülni, a csalóka perspektíva miatt (ami közelebb van hozzánk azt nagyobbnak látjuk), gyakran beledumálunk abba, amihez nem értünk. A tudományos életben egyébként gyakori, hogy túlbecsülik a kutatók a kompetenciájuk határait, és belekontárkodnak más határterületekbe anélkül, hogy előzőleg tájékozódtak volna. Az is egyértelmű, hogy az információözönben a területek egyre inkább fragmentáltak lesznek, egyre kisebb szeletét vagyunk képesek átlátni egy tudományterületnek, vagy egyáltalán a világ eseményeinek. Sopánkodás helyett egy gyakorlatias javaslat: Kérdezzünk meg inkább olyanokat, akik szakértői az adott területnek, vagy pedig (nota bene) team-ben dolgozzunk. A magányos harcosok ideje ugyanis már rég lejárt, csak az amerikai akciófilmeken és a sztárok kultuszán szocializálódott tömegeknek nehezen esik le még a tantusz.