A házasság realista szemszögből, a dolgokat lecsupaszítva és a szükségtelen körítésektől megfosztva, alapvetően egy gazdasági vállalkozás, mindig is az volt a különféle kultúrákban, évezredeken keresztül, és ne várjunk tőle ennél sokkal többet. (Mi több, régebbi korokban a házasság gazdasági szükségszerűség is volt.)

A gyerekek felnevelése céljából jön létre, tehát nem „örökre”, hanem pár évtizedre köttetik. Biztosítja a gyerekneveléshez szükséges anyagi és egyéb erőforrásokat, terhek időnkénti átvállalását, a stabil családi hátteret, emellett pedig a férfi és nő közötti munkamegosztás és a takarékosabb életmód együttesen egy magasabb életszínvonalat is lehetővé tesz a felek számára mint különélés esetén.

Amikor a férfi megkéri a nő kezét, az (hagyományosan) nem romantikus, hanem arra kéri, hogy dolgozzon neki. A nő könnyei menyasszonyként azt fejezik ki, hogy ő most nyert egy házat vagy minimum lakást (ő biztosan „házas” lett, a férfi viszont lehet hogy csak ideiglenesen), hiszen váláskor a közösen szerzett ingatlant a bíróságok általában a nőnék ítélik, csak a férfi válhat ilyen helyzetben földönfutóvá. (Többféle meggondolás is van mögötte: gyereknevelésre alkalmasabbnak tartják, a férfi számára az újranősülés elvileg könnyebb mint egy idősebb nőnek, a hajléktalanság is jobban „neki való”, vagy pedig nem olyan nagy kár érte.)

A lakodalom nagyon jó arra is, hogy a szülők megmutassák anyagi erejüket és kapcsolati tőkéjüket egyaránt, a fiatal pár pedig egy kezdőtőkét kapjon ahhoz a vállalkozáshoz, amit házasságnak neveznek.

Gazdaságosabb egy fedél alatt lakni amiatt is, hogy így kisebb a reziszámla, és a munkamegosztás is sok előnyt tartogat: egy főre főzni nem sokkal tart tovább mint négy főnek, az életszínvonalukat a nagyobb kapcsolati tőkéjük is emelni fogja – stabil házasságban élőket jobban elfogadják a baráti társaságok is. A férfi és a nő adottságai viszont eleve egy kissé eltérnek és a társadalmi elvárások folyamatosan eltérő irányban is fejlesztik ezeket, ami nagyon előnyös a munkamegosztás szempontjából. A férfi fő terepe az épület szerkezete és tartozékai, ezek állagmegóvása és fejlesztése, valamint a közlekedés (kocsi), egyéb gépészeti dolgok. A nőé a házon belüli tér, a berendezés, a lakás harmóniája és higiéniája, ezek kívül még a szociális kapcsolatrendszer javítása. A nőkben inkább benne van ösztönös módon, hogy túlbiztosítsanak mindent a lehetséges kórokozókkal szemben, ezt a szemléletet még a munkahelyükre is átviszik egyébként. Hagyományosan a gyereknevelésben is több a női szerep, a férfié pedig inkább a házon kívüli, pénzteremtő tevékenység. Mivel a modern társadalmakban a nő is dolgozik, esetleg a fizetése is hasonló szintű vagy legalább stabilabb a férfiéhoz képest, ráadásul a férfiak nagy része kevesebbet tesz hozzá a ház fenntartásához (nem elég ügyes, hogy megjavítson dolgokat), emellett pedig kevesebb olyan munka van egy háztartásban (vagy általában) amihez fizikai erő szükséges – mindezek következtében az egyensúly a házasságban felborult, és a nő irányába borult fel. Fontos lenne tehát a házasság egyensúlya szempontjából, hogy a férfi keresete meghaladja a nőét, bár ha ezt úgy éri csak el, hogy nagyon sokat van távol túlórák és utazások miatt, az a családi élet és a gyereknevelés rovására megy.

Mindannyian számítóak vagyunk, a bennünk levő kis kalkulátor mindig háttérszámításokat végez, hogy mennyire éri meg számára az adott kapcsolat fenntartása, és ez a csereüzlet szemlélet minden kapcsolatukra érvényes. A nő úgy érezheti ezek alapján, hogy kevesebbet kap a kapcsolatban, ezért ha nagy az egója vagy a férfi kevésbé alkalmazkodóképes és nem is olyan ügyes, akkor amint lehetősége van rá, ha a gyerekek már nem annyira kicsik, akkor már ki is rúgja a férfit. Jobb esetben ez csak a gyerekek önállósodásakor következik be, de gyakran bekövetkezik, mert az ember természete szerint oligogám (se nem monogám, se nem poligám). Ebből az is következik, hogy aki túl sokat váltogatja a partnereit és senkinél nem tud kikötni, annak valószínűleg érdemes pszichológushoz fordulnia. Az is fontos viszont, hogy szexre nem lehet kapcsolatot építeni, csupán erősíthet és tartósabbá tehet egy egyébként is jól működő kapcsolatot.

A szexnek három funkciója van Csányi Vilmos szerint (és nála még senki sem tudta pontosan meghatározni): a fajfenntartás, a kapcsolatok javítása és a stresszoldás. A házasságtörés azért problémás, mert káoszt hoz létre (nem lesz egyértelmű, hogy ki kit is támogat valójában), nem kívánatos utódokat eredményezhet, ami megosztja az erőforrásokat, emellett még terjeszt különféle kórokozókat is, hiszen a házasság egy baktériumközösségként is felfogható. A flört ezzel szemben legális és támogatandó, hiszen javítja a szexet az ágyban. (A férfi és nő izgalmi állapota a flörtöléstől magasabb lesz, és másik partnert is odaképzelhetik a házastársuk helyett.) Sőt, mivel az alkalmi szexpartner is erősítheti a libidót, ezért ha nem nyilvános a dolog és kivételes eset marad, akkor a felek szemet hunynak fölötte, mert a házasságot nem fogja veszélyeztetni (a tartós kapcsolat már más tészta). A házasság elsősorban érdekszövetség, és ahol a „megcsalásra” hivatkoznak a felek mint válóokra, ott minden esetben csak ürügykeresésről van szó.

A kérdés úgy vetődik fel, hogy létezhet-e igaz barátság a férfi és nő között – a házasságban. Mivel „az ideális férfi” nagyon férfias, „az ideális nő” pedig nagyon nőies, a szerepeik annyira mások, és annyira más irányba fejlődnek, hogy szövetség létezhet közöttük, de barátság aligha, hiszen baráti kapcsolatokat a hozzánk hasonló emberekkel hozunk létre. A legtöbb családban folyamatos az elfejlődés egymástól, a felek időtöltései, hobbijai teljesen mások, karácsonykor két napot eltölteni egymással békében és nyugalomban, néha még ez is kihívást jelenthet. Természetesen tudunk alkalmazkodni, sőt amikor ott vannak a gyerekek, az ő jólétük az első, ami erősítheti az összetartást és a szeretet légkörét a kapcsolatban egy időre. A közös célok időlegesen felülírhatják az ellentéteket, sőt nagyot nagyon jó tanulópályaként szolgálnak az együttműködéshez.

Ha a kapcsolatban érzékenyebb, nőies férfi van emellett pedig fiús nő (ők éppúgy vonzzák egymást mint a nagyon férfias férfi és a nagyon nőies nő), akkor könnyebben szót értenek, a hasonló ízlésük révén a közös programokat is jobban élvezni fogják, de a férfi nem lesz olyan jó a műszaki feladatok terén, a nő nem tud annyira jól főzni és rendet tartani, a házasság egésze kevésbé lesz majd egy sikeres vállalkozás. Mivel manapság szinte generációs gettókban élünk, a közel egyidősek értik meg legjobban egymást, ezért előnyös ha a férfi és a nő közötti korkülönbség kicsi, ez is lehet egy összekötő kapocs. Azt is el kell fogadniuk a feleknek, hogy a házasságban (is) a kapcsolat hullámzó, van amikor jobban igénylik egymás társaságát, van amikor pedig nem.

Amikor a gyerekek kirepülnek, akkor új lap nyitódik, itt több változat is lehetséges. Az esetek kisebb részében a kapcsolat megújítható, ha nem, akkor a megszokás esetleg még összetarthatja. Ha nagy házban laknak, akkor esetleg jól elvannak a két sarkában, de a válás is egy gyakori és teljesen érthető opció, az oligogám faji jellegünk miatt is. Mivel a nő lassabban öregszik és általában a férfi eleve idősebb, ezért ha együtt maradnak, a legtöbbször a nő lesz a domináns, amit nem minden férfi tud elviselni idegrendszeri vagy egészségkárosodás nélkül. Hogy a házasságban a férfi mégis tovább él mint ha egyedül lakna, annak az oka a jobb táplálkozás, az is, hogy a nő időben intézi az orvosi ellátást, emellett pedig ha tartósan beteg lesz, akkor nem csak az egészségügyi rendszerünk „gondoskodására” számíthat.

Nem ártana, ha a fiatalok a fejükben egy realitásoknak megfelelő képpel lépnének házasságra egymással, elkerülhető lenne több félreértés és csalódás.

A magyar irodalom színvonalas része manapság is jórészt „liberálisnak” mondható, ami nem politikai felfogást jelöl, hanem inkább egyfajta kevésbé földhözragadt látásmódot, ami a regények és novellák esetében megtérül, hiszen gazdagabb eszköztárral, árnyaltabb kifejezési módok révén képes az adott témákat körüljárva a sokoldalú és árnyalt megközelítésekre, az „átlagos”, kevésbé invenciózus írótársakhoz képest.

Másrészről viszont a mai magyar regények nagy része egy adott ponton nagyon irritáló tud lenni, mert amikor az ember a végére ér úgy érzi, hogy kicsivel kevesebb több lett volna.

Vannak olyan regények, amelyek valamilyen nagyon kifinomult rétegízlést szólítanak meg, valamilyen ideális olvasót, aki az ágas-bogas mondatokkal leírt, percenként ugrándozó látószögeket is képes átvenni, - én most nem az ilyen ínyencek nevében írok, hanem azokéban, akiknek a figyelmi spektrumuk talán nem ennyire rugalmas, viszont van már elegendő olvasási rutinjuk a hosszabb szövegek terén, és rendszerint megpróbálják felvenni az könyv ritmusát, követve az írót a sajátos világába – a tőlük telhető mértékben persze.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hitelezünk az íróknak az időnkből (azaz alapból hitelesnek tartjuk), és ha van egy rész a könyvében, ami nem tetszik vagy fáraszt, akkor félretesszük ugyan, de adunk még neki újabb esélyt.

A divatos témákról író alkotók könyvei általában felkapottak és jól fogynak, ilyenkor a kritikusok se akarnak ünneprontók lenni és kiemelve a regények vagy novellagyűjtemények erősségeit, ők is benne vannak ebben az egész buliban. Habár ha az ember utánanéz mindig vannak a tárgyilagosabb beszámolók is az adott műről, és én úgy gondolom, hogy az utóbbiak azok, akik tényleg el is olvasták az egészet, a többi kritikustól eltérően – a bennem levő kisördög mondja ezt.

Néhány tipikus hiba, ami előfordul a legjobb magyar regények esetében is, tisztelet a kivételeknek.

Az egyik, hogy majdnem mindenki nagy regényt akar írni, óriási ívű kompozíciók születnek, amiket nem is könnyű kézben tartani, néha még az is felmerül, hogy mért nem írta meg inkább két vagy több részben a csak távoli köszönőviszonyban levő történteket.

Ennél is gyakoribb hiba, hogy a regényeket egész egyszerűen túlírják, nem adják oda értő szemű barátoknak, akik segítenének meghúzni a fölösleges részeket, amelyek akár ismételgetik ugyanazt, akár már nem adnak hozzá semmi újat az eseményekhez.

Nem olvasóbarát húzás az sem, hogy a cím és a fülszöveg sem mindig ad elég segítséget ahhoz, hogy miről is szól a könyv.

(Mindezek a hibák nem csak nálunk fordulnak elő, sőt amerikai regények sokkal durvább fogásokkal is élnek annak érdekében, hogy növeljék a példányszámot, de az más lapra tartozik.)

Nemritkán olyan érzésem van, hogy az író direkt packázik az olvasójával, mint a macska az egérrel. Ilyen, amikor a párbeszédekből nekünk kell rájönnünk, hogy mit ki is mond, vagy hirtelen síkot vált és el kell olvasnunk egy fél oldalt, hogy tudjuk, kiről van éppen szó.

Mindez a fordítások esetében még nagyobb problémákat okoz: a legutóbbi Nobel-díjas Han Kang egyik fő művében a koreai nevek alapján nem tudjuk, hogy a szereplő férfi vagy nő, sőt a fordító azt sem adja meg, hogy melyik idősíkban vagyunk (a koreai eredetiben nyilván a szövegből ki tudták következtetni az olvasók), több oldalt is el kell olvasni, hogy kiderüljön. Skandináv regényekkel is járhatunk úgy, hogy nőként azonosítunk egy szereplőt, aztán jóval később jövünk rá, hogy férfi, vagy fordítva. (Az olvasás folyamatát nem szívesen szakítjuk meg amiatt, hogy most rákeressünk egy adott névre a neten.) A magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért ahol a fordításban azt látjuk, hogy „ő”, az egyaránt lehet nő és férfi is. (Le kell írni még az elején, hogy "a nő" vagy "a férfi".)

Az írónak van némi felelőssége abban, hogy mikor meddig megy el, az intimitás határait öncélú módon megsértő dolgokat mégse kellene bemutatni, csak azért, hogy vájkáljon különféle sebekben, ez mindig nagy bátorságra vall, ilyenkor pontosan tudnia kell, hogy mit is csinál. Nagyon elcsúszhat az egész a depi és pesszimizmus felé, ami egyébként jellemző a mai magyar irodalom jó részére. (Itt a realista ábrázolás és a kissé öncélú naturalizmus közötti határról van szó.)

Hogy valami jót is írjak róluk: a legjobb íróink mindannyian zseniális, nagyon találó, frappáns mondatokat tesznek oda, bár ezeket csak úgy mellékesen, nincsenek kipoentírozva, ezért csak pislogunk kettőt vagy felröhögünk, de a történet már tovább is sodor minket.

Egy bőbeszédű társadalomban élünk, az írók művei is ennek megfelelőek, és bizony szívatják az olvasót rendesen.

Úgy látom, hogy a szikárabban, tömörebben fogalmazó íróink egy fokkal jobb műveket alkotnak, ahol nem veszik el a lényeg, ahol a trágárság sem elcsépelt, és inkább a hősök szenvednek, nem pedig az történetek olvasója. (Az együtt szenvedés, az empátia teljesen más ahhoz képest, mint amikor daráljuk a könyvet, hogy jussunk már túl valahogy ezeken a részeken, hátha jön egy érdekesebb fejezet.)

Az irodalmi sznobság gyakran elfedi azt, hogy egyes művekben a hatásvadászat és a kidolgozatlan részek a művészi mondanivaló rovására mennek.

Egyes írók mintha kissé elbíznák magukat, mert igen jól írnak, és nagyon elmélyült tudásuk van az adott témákban, de attól még nem uralják teljesen az egész történetet, és nem mindig tudják lekerekíteni, mert az utolsó lépések valahogy elmaradnak. (Focinyelven ez olyan, mintha lőnének pár szép gólt, de utána öngólokat is vétenek, ami lerontja az összhatást.)

A legnagyobb hibájuk talán mégis az, hogy mindig valahogy a pesszimizmus leuralja az egészet, néhány reménysugárnál több kellene ahhoz, hogy ne érezzük úgy, (mert nincs is úgy), hogy ebben az országban már a születésünkkor eldőlt minden, boldogtalanságra ítéltettünk.

E tekintetben a liberálisnak mondható magyar irodalom évtizedek óta hozza ugyanazokat a depis sémákat, csak keveseknek sikerül megtalálni az ízlésbeli arányokat, hogy ne legyen a végeredmény annyira nyomasztó.

Magyarország a 16.századig nagyhatalomnak számított Európában, onnantól kezdve nála jóval nagyobb birodalmak között próbálta megtalálni a mozgásterét. A magyar államiság többnyire megmaradt az ezt követő évszázadokban is, habár ez a gyakorlatban legtöbbször csak szélesebb körű autonómiát jelentett, a csehek vagy szerbek esetében azonban szó sem lehetett ilyesmiről. Az is lényeges, hogy országunk nyugati, középső és déli területei stratégiai fontossággal bírtak, a magyar Felvidék és Erdély kevésbé, de a románok lakta Moldva vagy Havasalföld még kevésbé volt fontos nagyhatalmi szempontból. Semlegességről annak függvényében lehetett csak szó, hogy katonai és gazdasági szempontokból az egyes területek mennyire voltak fontosak.

A török hódoltság során az erdélyi fejedelemségnek sikerült a függetlenségét részben megtartania, amit a legsikeresebben Bocskai Istvánnak és Bethlen Gábornak sikerült megvalósítania, olyan gyakorlatias politika formájában, ami tiszteletben tartotta a sokkal közelebb levő és pillanatnyilag erősebb Oszmán Birodalom érdekeit, mivel a seregei a császári hadak ellen vonultak fel, viszont megakadályozta a magyar-magyar testvérháborút. Az erdélyi politika határát az jelentette, hogy önálló külpolitikát egyáltalán nem folytathatott, csak a törökök által elfogadott lépéseket tehette meg, különben megtorlásra számíthatott.

A törökök kiszorítása után a Habsburg birodalom hátországává váltunk, viszont a magyar rendek mindig alkudoztak az aktuális uralkodóval, hogy milyen kiváltságokat kaphatnak a támogatásért cserébe, például a vármegyei autonómia is ennek része volt. Sajnos az összes háború, amiben részt vettünk mind vereséggel végződött, ez is hozzátartozik a teljes képhez.

A közismert történelmi eseményeket átugorva, a függetlenné vált országunkban Horthy Miklós idejében először a zseniális Bethlen István alapított kormányt, aki teljes politikai pályafutása során azon dolgozott, hogy országunk külön utasságát, semleges politikáját valahogy megőrizze, de ’30-as évek második felétől egyre nagyobb lett rajtunk a nagyon megerősödött Németország gazdasági és politikai nyomása, a függetlenség elvesztése előbb-utóbb elkerülhetetlen volt, mégis lehetett volna jobb megoldásokat is találni annál, ami végül bekövetkezett 1941-ben és 1944-ben.

A háború után a Szovjet birodalom részeként semlegességről szó sem lehetett, Kádár János azonban tehetett néhány óvatos lépést Moszkva engedélyével ebbe az irányba: a piacgazdaság néhány elemét óvatosan visszavezették a gazdaságba, emellett javítottuk a kereskedelmi kapcsolatainkat Nyugat-Európával, mindkét tendencia erősítette a gazdaságunkat, így elkerülhettük a lengyel típusú összeomlást és nélkülözést. A gazdaság egyik erős támpontja volt a szovjet piac, főként a mezőgazdasági termelésben, a másik pedig az energiaigényes szovjet nyersanyagok importja és némi feldolgozást követően továbbszállítása nyugatra, ezek jelentős és stabil bevételt hoztak országunknak.

A rendszerváltást követően megint szó nem lehetett semlegességről, mert a régi lehetőségek összeomlottak és a gazdaságunkat újjá kellett építeni, ebben kiszolgáltatottak lettünk a nyugati tőkének, nem volt más lehetőség a régiónkban. (Aki ezt nem lépte meg, ott beragadt az egész gazdaság.). A feladott gazdasági pozíciók visszaszerzése 2004 után vált lehetővé, miután az EU tagja lettünk, hiszen nem volt kérdéses, hogy taggá akarunk válni, annyira erősebbek voltak a tagság várható előnyei melletti érvek. (A tagság egyértelműen jó döntésnek bizonyult.)

2006-ban már le kellett volna váltani a kormányt konzervatív, nemzeti érdekek mentén elkötelezettre, de ez különféle okok miatt nem történt meg. Az emberek, az állampolgárok megérezték, hogy változásra van szükség és lehetőség is, ezért vonultak az utcára 2006 őszén, ez volt a tüntetések, a polgári körök, a nemzeti hagyományápolás feléledésének valódi, mélyebb oka.

2004 után megszűnt a kiszolgáltatottság kora, és eljött az okos és rafinált piacvédelem, a nemzeti érdekek határozottabb érvényesítésének ideje. A konzervatív kormányzás hosszabb berendezkedése segítette ezt a stabilizálási folyamatot, éppúgy mint a németeknél és az osztrákoknál a háború után. (Én magam is el tudtam fogadni ezt teljes egészében, amit kritizáltam az a túl erős hatalmi pozíció, a kormányzó párt koalíciós kényszerének hiánya, 2022-től pedig a radikalizálódás, kultúrharc és egyre inkább ideológia vezérelt kormányzás volt.)

A semlegesség kérdése lehet megint vitatéma, teljesen jogosan. Lehet szimulációkat találni a neten akár hideg, akár meleg rendszerek közötti, világméretű konfliktusról (kelet és nyugat csatája), ezekben Magyarország éppúgy semlegesként szerepel mint India vagy Törökország, földrajzi helyzetéből adódóan. Az is fontos azonban, hogy a semlegesség számunkra csak úgy jelenhet meg, hogy formálisan valamelyik oldal szövetségében állunk, de nem veszünk részt aktívan a konfliktusban és törekszünk a másik oldalhoz tartozókkal is jó a kapcsolatok fenntartására. Lényeges, hogy Törökország vagy India más nagyságrendek hozzánk képest, ott az önállóság lehetősége másként fogalmazódhat meg.

A jelen kormányzat a keleti szövetség híve és a kormánypropaganda minden csatornán azt erősíti, hogy a keleti a jó, a nyugati a gonosz, a keleti félfeudális rendszerekhez hasonlókat szeretnének visszaállítani. Ez azonban nem talál mindig kedvező fogadtatásra, sőt kifejezett ellenérzéseket kelt azokban, akik a polgár nyugat-európai eszméjét tartják elfogadhatónak, és ezt az eszmét felénk leginkább a német kultúra és egyúttal a német szövetségi rendszerben való részvétel közvetítette. A kuruc-labanc ellentét sokkal mélyebb mint azt a történelemórán tanultuk, sőt nem is országspecifikus vonás, máshol is létezik ehhez hasonló.

Szólni kell még az Egyesült Államok szerepéről a régiónkban, ami 1990-ben a rendszerváltáskor erősödött fel, részben az amerikai tőke megjelenésével, ezt a tőkét az Orbán-rendszer teljesen kiszorította és más országokból származó tőkével pótolta. Ezt egy ideológiai alapú döntésnek gondolom, benne van a konzervatívok hagyományos ellenszenve az Egyesült Államok felé, és olyan tudománytalan megállapításokat tesznek mint az amerikai gyarmatosítás, bár valóban lehet beszélni az amerikanizált életforma terjedéséről, de ez teljesen más lapra tartozik. Az USA erőszak monopóliumával kapcsolatban is vannak ellenérzéseik, ami teljesen természetes, hiszen mindenkinek vannak, azonban olyan, tőlünk távoli eseményekről ítélkeznek, amiről semmi rálátásuk nincsen. (Nekem sincs egyébként.) Azt nem értik, hogy az USA demokrácia exportja mért volt sikertelen, és amiről nem beszélünk, hogy mért volt sikeres a briteké. (Én elég jól értem, de ez nem tartozik a cikk témájához.)

Az USA visszavonulása a kontinensünkről jól látható folyamat, magára hagyja Európát, mivel más régiók fontosabbak a számára. Az is lehet, hogy pár évtizeden belül a saját kontinensére fog visszavonulni.

Európa nagy részére egy hasonló, több évtizedes stagnálás várhat Japánhoz hasonlóan, ez is egy valószínű forgatókönyv. A magyar ügyeskedésnek egy ilyen gazdasági környezetben új terepe nyílik, hasznot húzhatunk az orosz kapcsolatokból az energiaellátás területén, már most is a háború nettó nyertesei vagyunk, a kormánypropaganda állításaival ellentétben.

Európa energiaszegénysége nagyobb hátrány lesz, főleg ha a kontinens klímája a Golf-áramlat megszűnésével szélsőségessé válik: hideg telek követik a forró nyarakat és egyre nagyobb lesz a szárazság.

Nem közismert, de az elektromos autózás stratégiai jelentősége abban áll, hogyha az energiacsapok bezáródnak, netán a közel-kelet blokkolja a szállításokat amellett, hogy az oroszokkal való szembenállás is tartós marad, akkor még mindig legyen lehetőség másfajta energiaforrásokhoz nyúlni és a közlekedés ne omoljon össze teljesen. Nincs kétségem abban, hogy az elektromos autózást akkor is támogatni kell, ha kevésbé népszerű, mert az energiafüggetlenséget erősíti. (A fosszilis gazdaság egyébként sem tartható fenn egy évszázadnál tovább, a környezeti katasztrófákról nem is beszélve.)

A kínai szövetséget ezzel együtt veszélyesnek érzem, mert ugyanolyan agresszív támaszpontokat hoz létre mint az amerikai, viszont nettó rendőrállamról van szó, ami az oroszhoz vagy volt szovjethez hasonló viszonyokat jelent. A kínai befolyást korlátozni kell, nem lehet nagyobb mint az amerikai volt a rendszerváltást követő években.

A magyar semlegességnek és ügyeskedésnek tehát vannak valódi lehetőségei, van mozgástér.

Az ideológiai szembenállás erőltetése viszont butaság, ez megosztja az országot, szerencsére nem lehet egy népet átnevelni, ez már a kommunista rendszernek sem sikerült nálunk. Nálunk nem kínai, hanem annak lebutított formája, belorusz típusú rendszer kiépítése zajlik, ami elriaszt minden gondolkodó embert.

Rodolfó bűvész híres mondása jut eszembe a kormányunkról, amely sikeresen eltereli a figyelmet és sokakat meg is téveszt. A trükk lényege, hogy nálunk kevésbé fontos problémákat kell százszorosra nagyítani (bevándorlás, LMBT), illetve olyanokat, amikre a kormány nincs lényeges hatással (orosz-ukrán háború), hogy a cidriző tömegektől teljes szabad kezet kapjon a valódi programjának végrehajtásában.

A „message” tömören és röviden, hogy csak ránk számíthatsz, mi óvunk, ápolunk és eltakarunk.

A programja egyébként teljesen nyilvános, hiszen az alaptörvény (nem alkotmány!) preambuluma is kifejezi, a 20.század nagy részének történetét (1944-től) ki kell radírozni, az nem is létezett, sőt még a rendszerváltás is álnokság volt teljes mértékben. (A magyar legendárium része, hogy a rendszerváltást teljesen elhibáztuk, ezért zuhantunk a kádári jólétből a nyomorba. Nagyon „örülök”, amikor az emberek olyasmiről mondanak véleményt, amiben nem kompetensek. Amit mondanak az igaz, azzal a megszorítással, hogy jó magyar szokás szerint nem nézték meg, mi történt máshol, a legnagyobb felvevőpiacunk a szovjetek 50%-kal estek vissza. Miről beszélünk?)

A lényeg, hogyha valamit eltörlünk, akkor az előző állapotot állítjuk vissza, marad a Horthy-rendszer, amelyik szépen visszacsempészte a feudális állapotokat, fennállása során az arisztokrácia hatalma és befolyása folyamatosan nőtt.

Ez történik most pontosan, ezt észleli az állampolgárok tudatosabb, intelligensebb része, és ezért megy akkorát Magyar Péter mozgalma. A cél, hogy a magyar nemzeti érdekekre való hivatkozással bebetonozzuk az új magyar elitet. Illiberális, mert megszünteti a piacgazdaságot, de nem azért, mert piacvédelmet akar, ez jogos cél lenne, hanem hogy egyes nagy cégek által monopolizált területeken az új arisztokrácia minden pozíciót elfoglaljon. Energia, távközlés, bankrendszer, élelmiszeripar, építőipar, és egyre több más terület tartozik ide, ahonnan a külföldi tőkét sikerült kiszorítani (ez részben helyes is), de minden pályázatot a NER cégek nyernek, őket nyomják állami támogatásokkal is, a magyar polgár meg csak azt észleli, hogy hoppá, távkölési díjak, élelmiszerárak, bannköltségek stb. mennyire megemelkedtek. (Az élelmiszer téma duplán ravasz, mert először a kormány jól megadóztatja a külföldi multikat, utána megy a hergelés ellenük, hogy mért emelték az áraikat, a gyenge hatékonyságú és versenyképtelen élelmiszeriparunkról pedig egy szó sem esik.)

Egy számadat, hogy az utóbbi években a profitráta és bérhányad 4%-kal tolódott el az előbbi javára. A nagy reálbér emelkedés részben igaz lehet, (bár a differenciálódás a fizetések között rendkívül nagy lett), de hogy mennyi nyereség képződik azokon a területeken, ahol megszűnt a piaci verseny, az nagyon durva.

Az állam ún. gazdasági szerepvállalása sehol sem olyan nagy mint nálunk, tehát iszonyatosan sok pénzt költ a kormány, bár közben rájött, hogy valahol elvetette a sulykot, és megint meg kell nyomni a középrétegek támogatásait is, még akkor is, ha ennek már nincs meg a fedezete és 2026-ban, majd úgyis behúzzák a féket később.

A pénzszórás egyik formája a kedvezményes hitel, amit sokan felvesznek fedezet nélkül, bízva abban, hogy majd úgyis elengedik, vagy találnak valamilyen kibúvót.

Az állami pénztámogatások mind röghöz kötéssel működnek, ami megint tipikus feudalizmus. Ha a fizetések vásárlóereje legalább 80%-os lenne a nyugatiakhoz képest, akkor nagyrészt megszűnne a külföldi munkavállalás. Illetve mégsem szűnne meg teljesen, mert számos magyar munkahelyen a légkör annyira toxikus, hogy sokan inkább hasonló szintű fizetésért is elmennének külföldre, ahol jóval nyugodtabb körülmények között dolgozhatnak.

Feudális az a módszer is, ahogy a különféle közalkalmazottak, köztisztviselők fizetésével bánik a kormány, igazából ebben nincs semmiféle rendszer, nincsenek szorzószámok, amik évente automatikus emelést biztosítanának, hanem ahogyan a kormánynak kedve tartja úgy emel vagy nem emel bizonyos szakmákban. Ez egy jelzés az ott dolgozóknak, hogy mennyire kiszolgáltatottak, és ha jól viselkednek, és nem ugrálnak sokat, akkor kaphatnak egy nagyobb emelést.

A közmunka szerencsére már visszaszorult, bár még mindig jelentős. Teljesen alkotmányellenes a közmunka, hiszen az államnak a minimálbért kellene, hogy kifizesse az általa megrendelt munkáért, éppúgy mint egy vállalkozó esetében. Nem lehet olyan, hogy ugyanazt a munkát elvégeztesse bárki a minimálbérnél alacsonyabb díjazással, mert különben nem létezik „minimálbér”. Helyette lehetne opció a részmunkaidős foglalkoztatás, lehet olyan is, hogy önkéntes szociális munka (díjazás nélkül), és valóban létezik a javító-nevelő és egyéb közmunka is, de csak azoknak, akik súlyos szabálysértést vagy bűncselekményt követtek el és nem akarják ezt leülni, hanem munkával váltanák meg. Akit nem ítélt el a törvény, aki nincs büntetésben, az nem lehet „közmunkás”. Ez a probléma nem oldható meg alkotmánymódosítással, mert alkotmány egy koherens szöveg kell legyen, az alapelvekkel nem ütközhet semmilyen módosítás. (Az alkotmánybíróság viszont politikai megrendeléseket teljesít és csak sunyin lapít ilyen esetekben.)

Az úgynevezett „történelmi egyházak” mostanában jó helyzetben vannak, de az elnevezés hibás, hiszen minden egyház történelmi (ha bizonyos alapfeltételeknek megfelel), a történelmünk folyamatosan zajlik, inkább hagyományban gyökerező, hagyományos magyar egyházakról lehetne beszélni, és a hagyományápolás jogcímen járhat nekik egy külön támogatás. Ennek nagyságrendje lehet viszont, hogy kisebb lenne a mostaninál.

Az EU vezetősége számára nem biztos, hogy ez a kép így összeáll, ott inkább a folyamatos külpolitikai oppozíció a fő gond (más diktatórikus, feudális rendszerekkel való jó együttműködés). Valóban megtörtént, hogy amíg a kormány folyamatosan szidta az EU-t és minden problémát igyekezett rájuk kenni, egy ideig ennek nem volt következménye, de most már tényleg észlelhető az, hogy direkt betartanak az EU szervezetei és lecsökkentik a támogatásokhoz való hozzáférés lehetőségét. (Többféle EU támogatás is van viszont, ami nem jóváhagyás alapon működik.)

A rendszer annyiban konzervatívabb még a Horthy-rendszernél is, hogy már a felvilágosodás előtti szintre megy vissza, amikor csak három értelmiségi szakma létezett, pap, orvos és tanár. Többen leírták már, hogy rendszernek nincs szüksége értelmiségiekre (talán még mérnökökre esetleg, de azokra se nagyon), gondolkodó állampolgár helyett is csupán parancsvégrehajtókra.

Amit látunk Orbán Balázs és mások doktori védéseinél, az a tudományos munka paródiája. Az egyik kérdés, hogy miért van az iszonyatos színvonalromlás. A másik az, hogyha már csak 160 centire engedtük le a lécet, amit majdnem mindenki meg tud ugrani némi felkészüléssel, akkor a mi politikai elitünk mért nem akar példamutatóként két métert ugrani? Olyanokat kellene írni, mondani, amiről lehetne beszélgetni, ami vitaképes, adatokkal és tapasztalatokkal megtámogatott. Sajnos a teljesítményeik minősíthetetlenül gyengék, de úgyis egyirányú kommunikációra vannak berendezkedve, ahol a párközpontban mondják meg, hogy mi a helyes.

Egy dolog jön le: többet erővel mint ésszel, az erővel lehet megoldani mindent. Orosz, kínai, esetleg arab erővel (sok pénzzel), nem az együttműködésről, hanem az erőről szól minden.

A jobboldalon van egy jogászhadsereg, mindent meg tudnak indokolni és magyarázni, a jogász-olimpián az összes aranyérmet elhoznák. Az alaptétel, amit védenek, hogy Magyarország a miénk (az övék), a többieknek semmi köze hozzá, hogy itt mi van.

Van sok igazságuk és sok mindent jól is csinálnak, a legfőbb problémát az jelenti, hogy a rendszer maga teljesen hibás (mint a Kádár-rendszer legnagyobb hibája is az volt, hogy rendszerszinten volt rossz.) Ami létrejött, a nagy NER hűbérurak, NER csicskák és janicsárok hálózata, az államnak (a király nélküli királyság egyes számú vezetőjének) való kiszolgáltatottság. Egyetértek Róna Péterrel abban, hogy alkotmányosság itt valójában már nem létezik, sokkal inkább egy kisebbség diktatúrája, akiknek az állampolgár teljesen kiszolgáltatott, fillérekért eladják magukat az emberek a kampány időszakában, amikor sejtik, hogy később az adott pénzeket valahogy úgyis visszaveszi tőlük a kormányzat.

Habár az emberi agytérfogat sokat nőtt az ember törzsfejlődése során, meglepőnek tűnhet, hogy nem a mai ember agyának a térfogata a legnagyobb, sőt mérhetően kisebb is mint amilyen több ezer évvel ezelőtt volt. Ebből egy olyan elhamarkodott következtetés adódik, mintha a vadászó ember értelmesebb lett volna, a neolitikumban viszont már elkezdtek a kognitív képességeink romlani és ez tovább folytatódott volna a nagyobb jólét, kényelem és kifinomultabb munkamegosztás világában.

Itt viszont felmerül mindjárt az a probléma, hogy nem nagyon vannak módszereink arra, hogy képesek legyünk összehasonlítani a különféle korokban élt emberek agyi képességeit, intelligenciáját.

Úgy tűnik, hogy a különbségek oka részben visszavehető lehet a testsúly eltérésekre is. Az emlősök esetében általában határozott az összefüggés a testsúly és az agytérfogat között, így például az elefántok agya hiába háromszor akkora, mégsem tudják megközelíteni az ember intelligenciaszintjét.

A férfi agy 10%-kal nagyobb a női agynál, de nincs a nemek között mérhető intelligencia különbség (inkább az intelligencia formáiban, a képességek jellegében tapasztalhatunk nagyobb különbségeket), viszont ugyanannyival nagyobb a férfiak átlagsúlya is a nőkénél, amennyivel nagyobb az agyi térfogat. A hüvelykujj szabály ez esetben az lenne, hogy a nagyobb méretű test arányosan nagyobb idegrendszert igényel, legalábbis alapesetben.

Az is érdekes, hogy az északon élő emberek testsúlya, testmagassága és agytérfogata hasonló mértékben nagyobb mint a délieké, viszont a dél- és észak-európaiak intelligenciája között már nincs kimutatható eltérés, feltehetőleg a különféle kognitív képességekben sem. Általánosságban igaz ez az emlős állatok esetében, hogy az északon élő fajok nagyobb termetűek, mert ott a hőmegtartás a fontos a szervezetnek, délen pedig a hő leadása a fontosabb, ergó délen előnyt jelent a kisebb súly, mert így a testmérethez viszonyított testfelület nagyobb lesz. Valami ehhez hasonló lehet a helyzet a déli és északi emberek esetében is.

Az összehasonlítást a különféle népek között az eltérő kulturális adottságok is nagyon megnehezítik. Gondoljunk például arra, hogy a sakkot mostanában indiaiak dominálják, aminek egyik oka az is lehet, hogy más országokban a sakkzsenik egy része úgy dönt, hogy az adottságait mégis inkább valamilyen pénzügyi területen kamatoztatja, Indiában viszont feltehetőleg kevesebb lehetőség van ezen a téren. Régebben orosz és örmény sakkozók álltak a világranglista élén, hasonló okokból kifolyólag.

A testmagasság alakulása a táplálkozástól is függött, a neolitikum emberének tápláléka nagyobbrészt már gabonafélékből állt, ami kevesebb fehérjét tartalmazott mint a vadászó paleolit embereké (főleg amíg a nagyvadakat ki nem irtotta az emberiség) – ennek főleg a gyerekkori agyfejlődésben volt nagyobb jelentősége. Az utóbbi évszázadokban ismét jelentősen javult a táplálkozás átlagos szintje, ezért megint nagyobb lett az átlagmagasságunk is.

Ezen túlmenően viszont nagyon sok a spekuláció a tudomány területén arról, hogy mi minden hathatott a táplálkozáson kívül még az agytérfogat változására,- ami nem mellesleg elég jól korrelál a testtömeg változással. (Az utóbbi évtizedekben tapasztalható tömeges elhízás teljesen más lapra tartozik, a túltápláltság és az egészségtelen életmód inkább a legutóbbi bő fél évszázad fejleménye.)

A szelekciós hatásokat is figyelembe kellene venni szerintem, például az egyes korokban mennyire jelentett előnyt vagy hátrányt a nagyobb testméret. A paleolit vadász esetében mindenképpen fontos volt a nagyobb testi erő, később viszont karcsúbbak, kevéssé izmosak lettünk. Azonban sokáig a harctereken a fizikai erő még mindig sokat számított, a nagy erejű harcosok tudtak leginkább fennmaradni és a génjeiket is továbbörökíteni.

A középkori emberek nagyobb része már nem mediterrán klímán élt, hanem hűvösebb éghajlaton, viszont a testmagasságuk nem volt nagyobb, az agytérfogatuk pedig csökkent az ókorhoz képest. A járványok és éhínségek gyakoribbak voltak ezekben az évszázadokban, amik elsődleges okok lehetnek még szelekciós szempontból is, hiszen a kisebb testtömegű ember táplálékigénye is kisebb és jobban bírja a nélkülözéseket, sőt a betegségek nagy részére sem annyira fogékony mint a jóval magasabbak.

Viszont a harctéren is történtek változások a lőfegyverek megjelenésével. A mohácsi csatában tapasztalhattuk meg először, hogy puskákkal felfegyverzett janicsárok képesek voltak megállítani a lovasságunk rohamát, ezt követően az évszázadok során egyre csökkent a fizikai kontaktus a harcoló felek között, amint egyre inkább megnőtt a lőfegyverek szerepe. Ebből következően a testi erő szerepe csökkent és a nagyobb termet több hátrányt mint előnyt jelentett már a harcok során. Napóleon például a 169 cm-es magasságával átlagosnak volt mondható az ő korában, csak az utókorban rögzült egy fals kép az alacsony voltáról. Az utóbbi bő egy évszázad hozadéka csupán az átlagos testmagasság növekedése, ami párhuzamosan zajlott a táplálkozásunk minőségének javulásával. (Lehetséges viszont, ahogyan a táplálkozásunk minősége megint romlik, az utódaink egyre alacsonyabbak lesznek majd.)

A neandervölgyi emberről is érdemes beszélni, amelynek az agykoponyája nagyobb volt mint a sapiensé, még sincs arra bizonyíték, hogy intelligensebb is lett volna (ha ez egyáltalán mérhető). Úgy tűnik viszont, hogy a neandervölgyiek jobb vadászok voltak nálunk, főként a hűvösebb klímán, és a testalkatuk is erősebb volt. (Lehet, hogy itt is a klimatikus hatás jelentkezik a testméretben.) Csak a megváltozott éghajlat, az eljegesedés vezetett a teljes kihalásukhoz amellett, hogy kulturális értelemben, kommunikáció és együttműködés szintjén a homo sapiens mindenképpen fejlettebbnek tekinthető.

Nem megalapozott tehát az összefüggés, hogy a régi korok emberei esetleges nagyobb átlagos agykoponyájuk miatt intelligensebbek lettek volna a mai korban élőknél, mint ahogy korunkban sincsen határozott kapcsolat az egyes emberek agymérete és intelligenciájuk között. Az viszont valószínű, hogy máshogyan használták agyi képességeiket a régi korokban élt emberek.

Mindazonáltal lehet némi alapja annak a feltételezésnek, hogy a kiterjedtebb szociális közeg és a kényelmesebb életmód ténylegesen hozzájárulhatott az agyi képességeink kisebb mértékű romlásához. Mindennapos tapasztalatunk is azt mutatja, hogy azok az átlagos intelligenciájú munkatársaink, akik egyszerűen átveszik a szakmájuk legjobb gyakorlatait és emellett jól kommunikálnak, adott esetben sikeresebbek tudnak lenni azoknál, akik hozzájuk hasonló vagy náluk valamivel jobb képességűek ugyan, de kevésbé törekednek együttműködni másokkal (vagy esetleg jobban szeretnek okoskodni, a dolgokat túlkombinálni...)

Emellett még az is megfontolandó, hogy az agyi kapcsolatok száma, minősége jóval meghatározóbb lehet az agytérfogatnál, ezért a nem megfelelő oktatás és a káros kulturális hatások együttesen már csökkenthetik az intelligencia szintünket akár pár generáción belül, a fizikális jellemzőnknek az évszázadokban vagy évezredekben mérhető változásától teljesen függetlenül is.

Felhasznált irodalom:

https://qubit.hu/2021/03/02/a-mostaninal-nagyobb-is-volt-mar-az-emberi-agy-terfogata

https://divany.hu/testem/agy-merete/?utm_source=divany&utm_medium=cikklink&utm_campaign=cikklink_belso

https://qubit.hu/2022/06/07/vegre-sikerult-bizonyitani-hogy-a-magassag-onmagaban-is-az-egeszseget-veszelyezteto-rizikofaktor

https://divany.hu/testem/emberi-agy/

https://www.magyarhirlap.hu/tudomany/20240524-rejtely-az-emberi-agy-zsugorodasa

https://ng.24.hu/kultura/2004/09/08/szep_szal_legenyek_voltak_a_kora_kozepkor_ferfijai/https://fabius.blog.hu/2017/07/31/korunk_atlagos_testmagassaga_es_a_korabbi_evszazadok_termetvaltozasai

https://www.tehrantimes.com/news/245098/Northerners-brains-are-bigger-scientists-find

Ahogy rászoktunk a virtuális világra, úgy romlottak le az utóbbi generációkban a manuális készségeink. Még egy-két generációval ezelőttt is gyakori volt például az, hogy az emberek maguk építették a házaikat, csak a nagyon speciális munkákhoz hívtak szakembert. Mivel az ilyen készségeink megkopnak és a szellemieket könnyebben tanuljuk, ez lehet az egyik oka annak, hogy a fizikai munka felértékelődött.

A digitális elszigeteltségnek ráadásul van egy olyan hatása is, hogy mivel kisebb az információáramlás a fogyasztók között, kevéssé ismerik a lehetőségeket és rosszabb alkupozícióba kerülnek. (Magyarán azt a vállalkozót bízzák meg a szakmunka elvégzésével, akit éppen ismernek.) Az elszigetelt és információhiányos fogyasztók nagy száma szintén a keresleti piacot erősíti, amit úgy is mondhatnánk, hogy az elszigetelődött ember kapcsolati tőkéje kisebb, ezért mindenhez drágábban jut hozzá.

Anno a kommunista rendszerben a szakmunkások fizetése meghaladta számos értelmiségi szakma átlagát politikai okokból, de mára ismét eljutottunk erre a szintre sőt, szerintem egyre inkább a fizikaiak felé billen a mérleg. (A fizikai munkák magasabb fizetése nem feltétlenül baj, mert a fizikai munka sok szempontból kényelmetlenebb lehet a szelleminél, viszont ez a jelenség sok mindent megváltoztathat hosszabb távon.)

A bevándorlás kérdése mindenhol politikailag érzékeny terület. Nyugat-Európában a külföldi munkavállalók nagy száma enyhíti a szakmunkáshiányt, a mi régiónkban viszont fordított a helyzet, arányában jóval kevesebb a külföldi munkavállaló (azok is cégeknél dolgoznak inkább), viszont jelentős a kivándorlás. A vendégmunkások nagy többsége mindenhol inkább fizikai munkakört tölt be a nyelvi korlátok miatt, ezért a fizikai területen dolgozók számára elvileg nagyobb konkurenciát jelentenek, nem véletlen tehát a kérdés átpolitizáltsága. (A bevándorlás ettől eltekintve viszont nem zéró összegű játszma, eredménye lehet tartósan pozitív vagy tartósan negatív is.)

Nálunk mára az a helyzet alakult ki, hogy a fizikai szakmunka ma már többet ér a piacon mint a nem vezetői szellemi munka. Ez előfordulhat máshol, például a finneknél is, ott azonban csak úgy előz be a fizikai, hogyha a szellemihez hozzászámítjuk azt az anyagi hátrányt, amit a felsőoktatásban eltöltött évek során szedett össze. Nálunk a felsőfokú képzettek aránya jóval alacsonyabb mint nyugaton, de ennek ellenére is ma már a fizikai szakmunkának a bérekhez viszonyított aránya magasabb mint a legtöbb nyugat-európai országban. (Érdekes, hogy a szakmunkás bizonyítványt kapók nagy része nem azt végzi, amire képesítése van, ez valószínűleg a felsőfokú területen sincs másként – de ez már a magyar oktatás hatékonyságáról is szól).

Nyugat-Európában eléggé valószínűtlen, hogy egy szakmunkás többet keressen mint egy orvos. Nálunk annyira keresleti piac van fizikai szolgáltatásokban, hogy még ez sem ritka jelenség, számos „mester” elérte a felsőfokú vezetői beosztások szintjét, vagy nem ritkán a fölött is keresnek. (Orvosként is csak azok keresnek igazán jól, akik a főállásuk mellett magánpraxist is folytatnak.)

Mi számít jó fizetésnek ma nálunk? Körülbelül 1 millió bruttó elfogadható megélhetést tesz lehetővé, az 1 millió nettó fölötti számít igazán magas jövedelemnek. Budapestet és Közép-Magyarországot tekintve mindenképp, viszont a legtöbb országrészben ezeknek fizetéseknek a fele is már igen jónak számít.

Egyszerűen arról van szó, hogy országunk annyira megdrágult az utóbbi időben, hogy ilyen szintű fizetésekre van már szükség magasabb életszínvonalhoz. Az inflációszámítás szerintem alulsúlyozza a szolgáltatások és a lakhatás költségeit, amik egyre nagyobb arányt képviselnek a fogyasztói kosárban az iparcikkekkel és élelmiszerekkel szemben.

A bérarányok változása a hagyományos ipari termelő szektort például hátrányosan érintette, mivel az iparcikkek árait csak kismértékben lehetett növelni, ráadásul az ipar szinte teljes egésze válságba is került. Ezzel szemben a szolgáltatásokat nyújtó vállalkozók keresleti piacon dolgoznak, és akik megfelelő gyakorlattal, rutinnal rendelkeznek, és elég ügyesek a saját területükön, manapság kiemelkedő jövedelemhez juthatnak.

Velük szemben a szellemi foglalkozásukat hivatásszerűen végzők közül sokan egy olyan csapdába estek, hogy mivel szeretik azt, amit csinálnak és ahhoz értenek a legjobban, ezért nehezen váltanak annak ellenére is, hogy a fizikai létminimum szintjére kerültek.

A jövedelmi különbségek nálunk manapság már nagyon nagyok az egyes foglalkozások között. (Sőt még a „mesterek” között is, mert a nem főállásúak között vannak, akik a régi árakon, azaz féláron dolgoznak.)

Az értelmiséget régebben osztálynak vagy viszonylag egységes társadalmi rétegnek nevezték, de ez a kategória a megszűnés határára került, az „értelmiségi” fogalma leértékelődött és kezd teljesen kiürülni. Ráadásul az értelmiség rendkívül megosztottá vált az utóbbi évtizedekben a konzervatív-újító gondolkodási tengely mentén. Mindezzel összefügghet az, hogy jelentős színvonalcsökkenést tapasztalunk számos értelmiségi szolgáltatásban, főként ott, ahol a technológiai fejlődés ezt nem képes ellensúlyozni. Én magam nyilván elfogult vagyok, de egy kulturális hanyatlást vélek ebben felfedezni, miközben jól látható a politikai paletta átalakulása.

A politika világát a közhiedelemmel ellentétben nem az elégedetlen és főként nem a kisemmizett tömegek alakítják (ők mindig oda állnak, ahonnan alamizsnát kapnak), hanem a gazdaságilag erős pozícióban lévők. Egy gazdaságilag erősödő réteg mindig törekszik a politika világát is a maga képére formálni, hogy a pozícióit bebiztosítsa, megerősítse. Azért eleve reménytelen a politikai vita, mert teljesen lecsupaszítva arról szól, hogy mért én kapjak több pénzt és lehetőséget veled szemben (vagy az általad preferált csoportokkal szemben.)

Nem közismert, de a radikális konzervativizmus egy létező ideológia, sőt nagyon is divatos ideológia manapság. (Ezzel szemben a hagyomány, a keresztény etika, a demokrácia – ezek szerves módon kialakult rendszerek, nem pedig ideológiák.)

Viszont amikor az ember ideológiát választ, akkor kabáthoz választ gombot: az ideológia csak begombolja a már meglévő kabátot. Magyarán a gazdasági erő és a gazdasági igények alapján választják a legtöbben a saját megmondóembereiket. A gyakorlatban ez úgy szokott működni, hogy a neten megkeresi azt a csatornát, ami a neki szimpatikus dolgokat mond, leegyszerűsített értelmezéseket gyártva, jelentősen elferdítve, vagy egyoldalúan csoportosítva a tényeket, és ezután szépen építgeti a kis ideológia buborékját. (Ami csak akkor pukkadhat ki, ha a gyakorlatban kell igazolni a létjogosultságát.) Mivel az értelmiség súlya a társadalomban folyamatosan csökken, ezért a leegyszerűsített világmagyarázatok és összeesküvés-elméletek egyre inkább teret nyernek.

A demokrácia egy kifinomult rendszer, ami folyton egyensúlyokat keres, a működésmódjának a felfogásához ajánlatos a szélesebb látókör és nagyobb műveltség, az általános és középiskolai ismertek nem mindig elégségesek. Ha a demokrácia egyszerűen a többség uralma lenne, akkor Hitler vagy Sztálin rendszere is demokratikusnak lett volna nevezhető, ezért nyilván itt jóval többről van szó: hatalmi egyensúlyokról, hatalommegosztásokról, a hatalom korlátozásáról.

A fizikai munka felértékelődése párhuzamosan zajlik a lényegében demokráciatagadó radikális jobboldali mozgalmak előretörésével. Az értelmiségiek nagy része viszont szerepzavarba került és eladja magát a hatalomnak, segítve ezzel a diktatórikus rendszerek kiépülését.

Hogy Magyarország megdrágult az utóbbi években, annak számos oka van, ezek közül csak egyik a fizikai munka keresleti piacának kialakulása. Tény, hogy nálunk minden lassan megy, tökölés van, legtöbb cég és vállalkozás nem is ismeri a hatékonyság fogalmát. (Az építőiparunkra se jellemző egyébként a hatékonyság.) Olyan hagyományos termékeink sem versenyképesek már ahol az adottságaink eléggé jók, mint például a bor, fűszerpaprika vagy a húskészítmények. (Igaz, hogy ebben a klímaváltozásnak is van némi szerepe.) A legtöbb ágazatunk annyira nem versenyképes, hogy már a 450Ft-os euró sem segítene rajtuk, különféle állami és EU támogatások tartják csak őket a felszínen. Látható, hogy a támogatások hatása mennyire kontraproduktív, hiszen úgy működnek, hogy a jól működőktől elveszik és odaadják a gyenge hatékonysággal termelőknek. Ilyen módon nem is lehetséges elérni magas egy főre jutó GDP-t jelentős jövedelemkülönbségek nélkül.

A politika viszont azt sugallja, hogy különlegesek vagyunk és mindent jobban tudunk másoknál.

Ez a mozgalom az USA-ból indul a következő Trump elnökséggel, és érdemes is lesz alaposan körüljárni, különféle szakértők biztosan rávetik majd magukat erre a témára. Különféle tartalmakkal lehet megtölteni mindezt, a kimondott cél az adminisztratív jellegű munka csökkentése lenne, és ezáltal jelentős költségmegtakarítás elérése az állami költségvetésben. 

Mi ezt a fajta problémát nem érzékeljük, többféle okból is radar alatt marad számunkra, részben amiatt is, mert hozzászoktunk a mindennapi életben a bürokráciához, valahogy a német kultúrából is átvettük a szabályok dzsungelében való tájékozódás szükségességét. (Bár nekünk a szabálykövetés „kevésbé van a vérünkben”, nem ritkán felelősségáthárításra vagy kiskapuk keresésére szoktuk használni.) Ugyanakkor el szokott hangozni, nem minden alap nélkül, hogy például az EU szervezetei is mennyire bürokratikusak. 

Amíg nálunk a digitalizáció kiterjesztése a fő cél, az USA jóval nagyobb termelékenységgel működő gazdaságában egy lépéssel már előbbre járnak, úgy tűnik, hogy Elon Musk vezetésével a mesterséges intelligenciára bíznák a főként adminisztratív jellegű feladatok jelentős részét. 

Nagyon érdekes, hogy milyen munkákat lehet „gépekre bízni” és milyeneket nem, és az utóbbi évek fejleménye abba az irányba mutat, hogy számos fizikai munkakör kevésbé automatizálható mint számos szellemi tevékenység, éppen a mesterséges intelligencia megjelenése miatt. Szerintem egyes fizikai munkakörök relatív felértékelése lehet az egyik oka lehet annak, hogy borultak a megszokott politikai erőviszonyok számos országban, és előretörtek a „kékgalléros” szavazók tömegét maguk mögött tudó pártok, háttérbe szorítva az erős értelmiségi bázissal rendelkező liberálisokat. Érdekes kérdés, hogy a politikai változások vajon összefüggenek-e azzal, hogy a bérarányokban is meg kellene, hogy jelenjen a fizikai munkakörök egy jó részének felértékelődése a szellemiekhez képest. 

Most még nyilván mindenki találgat, hogy milyen lehetőségei vannak az ésszerű módon történő bürokráciacsökkentésnek, a lehetséges előnyökről és hátrányokról is sokat fognak beszélni egyes szakértők. Néhány érdekes felvetéssel magam is szolgálhatok, például azt már évekkel ezelőtt leírták, hogy a magasan képzett orvosi és a jogi munkakörök jelentős részét is átveheti már a mesterséges intelligencia. Van, ahol ez már részben meg is történt, a legjobb példa nyilván Kína, ahol az egyszerűbb jogi eseteket szinte mindig átfuttatják a mesterséges intelligencia tesztjén és többnyire el is fogadják az eredményt, így szinte futószalagon hozzák az ítéleteket. Nyilvánvaló, hogy az USA sem akar majd lemaradni e téren és nekik is lépéseket kell tenniük, ha nem is pontosan ebben az irányban. 

Egy fontos szempont szerintem, hogy az orvosok és náluk is nagyobb mértékben a jogászok főként azok, akik afféle szakmai tolvajnyelvvel körülbástyázták magukat, hogy a tevékenységük ne legyen érthető laikusok számára. (Ily módon elrejthetik a tudásuk hiányosságait is.) A mesterséges intelligencia azonban képes lefordítani a jogi szövegeket köznapi szövegre vagy meg is kerülve ezeket, döntéseket javasolni. Hasonló a helyzet az orvosok esetében, simán kiderülhet, hogy nincs szükség annyi orvosra a mesterséges intelligencia használatával. Szerintem már most is ez a valódi helyzet, csak az adott területek lobbiereje elég nagy, hogy mindezt eltakarja. 

A Trump vezette konzervatívok azonban az adminisztrációban (például az egészségügy területén) látják a legnagyobb költségmegtakarítási lehetőségeket. Biztos vagyok benne, hogy valóban vannak is ilyenek, a kérdés, hogy mennyivel rontja ez a szolgáltatás színvonalát vagy sem. Itt van például az adminisztrátor, aki beregisztrálja a betegeket a kórházban vagy rendelőben, amit egy gép is megtehet, csak az ebben az érdekes, hogy akik oda érkeznek általában tele vannak félelmekkel és szeretnének legalább egy bátorító mosolyt kapni. Az egészségügyben is kiderülhet, hogy az ápolónők munkája hasonlóan fontos mint az orvosé, hiszen a személyes törődés nem automatizálható, és éppen ez az amire az emberek a legjobban vágynak bizonyos helyzetekben. 

Vagy itt van a tanárok munkája, ami elvben működik személyes kontaktus nélkül is, akár mesterséges intelligenciával. A tanár azonban a személyiségével tanít, ami közhely ugyan, de azt is jelenti, hogy különféle érzelmi kódokat rendel az adott szövegekhez (nem a matematikaoktatásra gondolok), és mivel az agyunk úgy működik, hogy az információkat az érzelmeinkkel súlyozzuk, különféle fontosságokat rendel a tanuló a hallottakhoz, és el is helyezi az adott információt ezáltal valamilyen módon. Nagyon jelentős érzelmi skálával dolgozunk, amit a tanár testbeszéde, hanglejtése is kifejez, valamint az interakció a diákokkal szintén fontos, ez sem gépesíthető. 

Van még egy félelmem azzal kapcsolatban, amikor a szuperhatékony nagyvállalatok vezetői akarják megszervezni az állami szolgáltatásokat. Az amcsi nagyvállalatok óriási tömegtermelésre beállt szervezetek, és ugyanabból a termékből vagy szolgáltatásból rengeteg állítható elő egyrészt az amcsi polgárok bődületes fogyasztási igénye miatt, másrészt amiatt is, hogy a fogyasztás mennyire egysíkú, mert mindenki ugyanazokkal a márkákkal fejezi ki a társadalmi státuszát. A kínai cégek is ugyanezt teszik, csak ők nagyobb mértékben exportra termelnek (és inkább ipari termékeket). 

Na most ha ezt át akarjuk tenni olyan helyzetekre, ahol SZEMÉLYRE SZABOTT szolgáltatásokat kell nyújtani, vagy legalábbis ezt várjuk el, ott már ez nem biztos, hogy menni fog (bár mondjuk a kínaiaknál nem is biztos, hogy ez a fő szempont), mert például a betegségek általánosíthatóak, de a kórházba érkező betegek mind-mind más egyéni hajlamokkal, kórtörténettel, stb. rendelkeznek, és itt a tömegmegoldások kevéssé hatékonyan működnek. (Még egyszer: a fogyasztói társadalomban az embereket könnyen rá lehet beszélni a termékekre, viszont az egészségügy nem így működik, ott nem a beteg dönt, hanem őt választja ki a betegség.) Ugyanez történhet bármely túlságosan uniformizált, mesterséges intelligencia alapú ügyintézésben, az egyéni helyzetek, igények elsikkadnak. Gondoljunk csak arra, hogy ha felhívunk egy számot, mennyivel másabb érzés, ha egy automatán kell átküzdenünk magunkat, vagy hamarabb átkapcsolnak egy ügyintézőhöz. (Ismerek olyan céget, ahol visszatértek a call-centeres szolgáltatáshoz az automatáról, ami nem véletlen.) 

Vagy itt vannak olyan szakmák, amik amiatt nem automatizálhatóak, vagy kevésbé könnyen automatizálhatóak, mert házépítéssel függnek össze, ugyanis a házak nem uniformizáltak, a berendezésük és felszereltségük még kevésbé, mivel a házban lakók személyiségének valamilyen szintű önkifejezési módjai. Az automatizálás nehézségei miatt egy fűtésszerelő vagy egy ács nagyon keresett foglalkozások, de az lehet akár még egy takarító is adott esetekben. A választóvonal e téren már nem olyan erős, fizikai és szellemi munkakörök között is van sok olyan, ami részben automatizálható lenne, csak megszoktuk azt, ami van, és az adott területen dolgozóknak sem áll érdekében, hogy kiderüljenek ezek a lehetőségek. (Megjelenik itt egy olyan szempont is, hogy az ember nem tud nyolc órát koncentráltan dolgozni, a legtöbbünk munkakörének jelentős részében gépies, rutinszerű, mondhatni robotpilóta üzemmódban működik. 

Rengeteg a tartalék mindenhol a digitalizáción messze túlmutató bürokráciacsökkentésben, hogy egy példát mondjak, Magyarországon egy áru vámoltatása értékhatártól gyakorlatilag függetlenül (!) rengeteg adminisztratív munkát jelent, akár papír alapú, akár digitális, adott esetben a ráfordított munka meghaladhatja az áru értékét. (Persze lehetnek kivételek, például a TEMU kínai áruinak vámkezelése nyilván másként történik.) A bürokráciának mindig része a bizalmatlanság is, hiszen mindig a legnagyobb szabályszegőkhöz szokás igazítani, legalábbis mifelénk ez a szokás, de nem biztos, hogy mindenhol így van. A mesterséges intelligencia nagyon sok mindent képes kiszűrni e téren is, a falakat szerintem inkább az adott szakmai lobbik emelik. 

Kíváncsi vagyok, hogy az USA bürokráciacsökkentő intézkedései hogyan gyűrűznek majd tovább Európába, amellett, hogy nem is kétélű mint inkább többélű fegyverről van szó, visszaélésekre is ad lehetőségeket bőven.

Trump újabb elnöksége talán örömet okozhat a (zsigeri) „Amerika-ellenesek” számára, többek között amiatt is, hogy felgyorsítja az USA szétesési folyamatát. Alapjában véve viszont eléggé kevés változást okoz a világpolitikában, ugyanis a tendenciák Trump nélkül is eléggé egyértelműek és jól lehet látni, hogy mi történik majd a következő évtizedekben. Az események pontos forgatókönyve és időzítése ebből a szempontból már csak részletkérdés.

Az amerikaiak mintha megunták volna a liberális demokrácia baloldalhoz köthető egyenjogúsítási törekvéseket, LMBT, BLM és hasonlók, ezek az elvek már a baloldalon sem annyira népszerűek, egyszerű szellemi divatjelenségekről volt szó, amiből egyesek hajlamosak voltak lufit fújni. (Az USA politikai divatjainak hatását egyébként is rendre túlbecsüljük.)

Most viszont az az érdekes helyzet alakult ki, hogy a republikánusok irányítása alá került nem csak három, hanem mind a négy „csúcshatalmi intézmény”, hiszen egy ideje már a legfelső(bb) bíróság is az övék. Gyakorlatilag olyan törvényeket hoznak, amilyeneket akarnak, legalábbis a következő két évben bizonyosan, de akár húsz évben is. Ettől függetlenül a világszintű nagy trendekkel ők sem fognak tudni szembemenni.

Trump a második ciklusa során valószínűleg éppúgy radikalizálódni fog mint Orbán 2010 után, így mi már jobban tudjuk mint a legtöbb amerikai, hogy milyen jellegű intézkedésekre számíthatnak.

A változások mögött különben nem kell feltétlenül mélyebb értelmet keresni, a világunk egyszerűen olyan, hogy minden változik, mindig jönnek újabb felfogások, irányzatok, divatok, stb.

Ami például a Trump kormánytól várható, hogy egy kicsit csökkenteni fogja tudni a társadalmi egyenlőtlenségeket, a bevándorlást jobban szabályozza majd mint elődje, viszont például a nagy mértékű iparosítás, főleg a hagyományos iparágakban nem nagyon fog menni.

Az egészségügyi kiadásokat csökkentheti, ami akár jól is elsülhet, ha sikerülne korlátoznia a gyógyszer- és pénzügyi lobbik hatalmát, alighanem itt lehet a legnagyobb tartalék a költségvetési hiányuk csökkentésében.

Tovább szenvedhet az oktatási rendszer, sőt megtörténhet a baloldalinak számító elit egyetemek „lefejezése”, és a nagy kutatóintézetek se járnak majd jobban, de én a high-tech cégek valamint a médiumok helyében se lennék nyugodt, hanem megnézném a lehetőségét a Kanadába való áttelepülésnek.

A konzervatív felfogásúak nyilván örülnek, ha egy országban a konzervatívok nyernek a választáson, de arra nem gondolnak, hogyha nincs elengedő korlátja a hatalom centralizálásának, akkor megy majd a folyamatos jobbratolódás és az intézmények, a választási rendszer stb. bebetonozása az egészen katasztrofális állapotokig.

Az USA-ban a polarizáció kezdi szétfeszíteni a szövetségi kereteket, a modernizációban gondolkodók más államokba költöznek mint a konzervatívok, ami lassan szétszakítja az országot. Az egyik pólus Kalifornia, a másik Texas lesz a jelenlegi trendek alapján, az USA pedig magával lesz elfoglalva, visszavonul a saját kontinensére és nem próbálja meg útját állni (de egyébként se lenne erre képes) a nála ötször népesebb Kína világuralmi törekvéseinek.

Ukrajna egyébként Trumptól függetlenül már elveszítette a háborút, ezért számukra előnyös lenne a mielőbbi fegyverszünet (ami első lépésként sokkal könnyebben megvalósítható mint egy békekötés, ami már egy hosszabb tárgyalási folyamat eredménye). Most legalább van egy USA elnök, aki nem kötelezte még el magát és lényegében tiszta lappal tárgyalhat a NATO nevében. Más kérdés viszont, hogy Oroszország térnyerése mit hoz majd Európa számára.

Itt érkeztünk el végre a számunkra lényegi kérdésekhez, amiknél igazából nem oszt, nem szoroz egy Trump elnökség, legfeljebb egy kicsit gyorsíthat a már létező folyamatokon.

Az közismert, hogy Európa mint önálló kontinens sohasem létezett és mindig csak egy nyúlványa volt Ázsiának, amely egy pár évszázadtól eltekintve mindig jóval népesebb volt is volt nála. Emiatt a kelet felől érkező hódítók időnként uralmuk alá tudták hajtani Európa nagy részét, most sem lesz ez másként. Korunkban elsősorban Kína, másodsorban Oroszország, harmadsorban arab olajhatalmak hozhatnak létre térségünkben befolyási övezeteket a következő évtizedekben.

Európa helyzetét rontja a klímaváltozás is: a népszerű nevén Golf áramlat meggyengülése miatt az óceán kiegyenlítő hatásainak lassan búcsút mondhatunk. Forró nyarak, hosszú száraz időszakok, özönvízszerű esők várnak ránk, a romló termésbiztonság eredményeként az élelmiszerek is megdrágulhatnak. Japán-típusú demográfia (elöregedés), valamint gazdasági helyzet (több évtizedes stagnálás) jöhet létre nagy valószínűséggel, mindez az EU fokozatos felbomlását vetíti előre.

Az „EU-diktatúra” szólam egyébként nyilvánvaló demagógia, hiszen számos ország nem tagja ennek a szervezetnek (például Szerbia sem, pedig szeretne) és ki is lehet lépni (lásd britek). Az euro-szkeptikusok valódi célja ennek a szervezetnek a megszüntetése, a patriotizmus sem terjed túl egy szűk látókörön. (Mert nem is arra találták ki, hiszen a patriotizmus mint elv helyi szinten működik jól, ergó nem is lehet kompetens nemzetközi szövetségi rendszerek tekintetében.)

Trump elnöksége tehát gyorsíthatja a klímaváltozás és a hatalmi átrendeződés amúgy is létező folyamatait. A kézenfekvő hasonlat a Római-birodalom felbomlása, amit egy művelt és jól képzett elitit vezetett, ezt váltotta fel a szétszabdaltságnak az életszínvonal hanyatlással és erőszakos idióták hatalmával fémjelzett, több évszázados, eléggé sötét korszaka a kontinensünkön. Ez a folyamat lehet, hogy most sem elkerülhető, én azonban nem asszisztálnék hozzá semmiképpen.

A harmadik, számunkra legfontosabb pont, hogy mindez hogy fogja érinteni Magyarországot. A magyar valóság Trump elnökségétől teljesen függetlenül alakult eddig is és fog ezután is, lényegében a szélsőjobb internacionálé kottájának megfelelően. (Egyébként az amerikai tőkét a kormányunk szabályosan elüldözte, most vajon milyen alapon fog megint bejönni?) Ami a magyar GDP-t illeti az valóban felpöröghet a következő években, éppúgy mint 1938-ban is történt a Darányi-program hatására, amikor a fegyvergyártás volt az egyik fő hajtóerő. Ez most is szerepet játszhat, emellett még a kínai tőke és a magyar cégek számára tervezett tőkeinjekciók is sokat nyomhatnak a latban, ami mind átmeneti élénkülést hozhat nálunk, hogy aztán 2026-ban megint be kelljen majd húzni a fékeket, szokás szerint a választások után.

Viszont addigra már majdnem minden terület állami felügyelet alá fog kerülni, (vagy az állammal szövetséges cégek dominálják), egy teljes rendszerváltozást élünk tehát meg.

Szerintem nem gazdasági semlegesség a kormány fő célja, sokkal inkább a piacgazdaság maradékának is a leépítése. Habár minden gazdasági elemző úgy tesz, mintha nálunk piacgazdaság lenne, ez azonban csak korlátozottan érvényes, és egyre kevésbé lesz az, az elmúlt évek tendenciáinak és a gazdasági csúcsminisztériumunk törekvéseinek a fényében. (Ha őrajtuk múlik, akkor kézi vezérelt lesz nálunk minden, és a jövedelmek még nagyobb része fog NER cégekhez kerülni.)

Nézzük meg a gazdasági semlegesség témakörét. Évtizedeken keresztül jól jártunk azzal, hogy (más régiós országokhoz hasonlóan) a dinamikus német gazdaság nagyvállalataival kooperáltunk, amelyek export teljesítménye is jelentős volt, ellenben a francia, brit vagy olasz cégekkel (akár autógyárakkal) nem jártunk volna annyira jól. Érdekes példa, hogy a növekedési problémákkal küzdő német gazdaság nemrég visszaelőzte Japánt össztermékét tekintve, - holott előbbinek 84 millió, utóbbinak 123 millió lakosa van, azonban a japán gazdaság már évtizedek óta stagnál… Korai lenne tehát a németeket leírni, bár mindezek ellenére is akár jó gondolatnak tűnik, hogy jöjjenek most az innovatív távol-keleti cégek. Na és persze a szintén dinamikus amerikaiak? (Ők valamilyen titokzatos okból mégsem.)

Nyilvánvaló porhintés a „gazdasági semlegesség”, hiszen ha valaki az EU tagja az nem nagyon fog tudni megúszni egy bizonyos szintű elköteleződést. (Vagy lehet, hogy épp arról van szó, hogy előkészítik a kilépésünket az EU-ból.) Amikor ideológiákról beszélnek a kormány bürokratái az megint porhintés. Ugyanis a demokrácia, a jogállamiság vagy a piacgazdaság például nem egy ideológia, amit kiagyaltak volna valamilyen „tervező asztalnál”, sokkal inkább etika, értékrendszer és szabályrendszer ami ezeket meghatározza, valamint a különféle intézmények (amelyek kutatásáért idén Nobel-díjat is adtak). Egy EU tagtól tehát elvárható, hogy mindezeket félig-meddig tiszteletben tartsa és elfogadható szinten, hangsúlyozottan nem parodisztikus módon alkalmazza, és még inkább nem kiüresített formában.

Megjegyzem, hogy nekünk magyaroknak a semlegesség igen jól hangzó szó, - kár, hogy ezt nem lehet elérni handabandázva, csak csendben, okos politikával.

A statisztikai számok ellentmondásosak még mindig, én egy kicsit feszegetném ezt, hiszen 2023-ban megtörtént a KSH befenyítése, és azóta alighanem ők is egy kicsit jobban figyelembe veszik a politikai elvárásokat (más szektorokhoz: bankok, élelmiszer kisker, kultúra, egyebekhez hasonlóan). Úgy gondolom, hogy mostanában kicsivel jobban kozmetikázzák az adatokat mint régebben. Az infláció számítást én nem hiszem el, hogy valós fogyasztói kosárra épül, ugyanis ahogyan a gazdaságunk fejlődik, a magyar emberek is egyre többet költenek a jövedelmükből szolgáltatásokra, ezek esetében viszont az infláció akár az utóbbi egy évet tekintve is brutális volt, bőven két számjegyű. Az például nem is jelenik meg a statisztikákban, amiről nem kapunk számlát, mert a „mesterek” többsége általában nem szokott adni. Ez is lehet az egyik magyarázata annak a paradoxonnak, hogy a fogyasztás nem nőtt a papíron jelentős bérkiáramlás ellenére sem. Másrészt megnézném egy kicsit nagyító alatt a statisztikailag jelentős reálbér növekedést, például a rész munkaidőt, idény jellegű munkavégzést hogy veszik figyelembe. Sok iparvállalatra jellemző az utóbbi időben, hogy a dolgozók havi fizetése akár még csökkenhetett is amiatt, hogy kevesebb túlórát engedélyezett a vezetés (hiszen csökkent a cég megrendelés állománya), bár ezt elvileg kezelik a statisztikák az átlagbérek számításakor. Tény, hogy a ledolgozott munkaórák száma 5%-kal csökkent a cégeknél, a termelékenység növekedése viszont nem nőtt ezzel arányosan.

Az is közismert, hogy a magyar cégek között nagyon kevés az igazán versenyképes, 2010 óta se nagyon javult a helyzet e téren a legtöbb gazdasági ágazatban, mi a biztosítéka annak, hogy az új KKV-kat támogató program ezúttal eredményesebb lesz? Vagy csak tovább folytatódik az a tendencia, hogy a cégeinknek egy jelentős része abból él meg, abból tud beruházni, amit pályázati pénzekből elnyer. (Röviden ezt úgy is lehetne jellemezni a vállalatok szintjén, hogy „Fiúk, megint van egy csomó pénz, gyorsan költsük el valamire.”)

Ha az infláció felpörög, akkor lehet, hogy mi is a török utat fogjuk követni, ami a cégek szempontjából nem annyira nagy baj, legfeljebb árat emelnek, az állam is jól jár, mert elinflálja az adósságot, a kis jövedelműek lesznek azok ismét, akik az egészet megfinanszírozzák, mert nincs meg a pénzügyi tudásuk és megfelelő gyakorlatuk a pénzromlás hatásainak enyhítésére. Az elmúlt két évhez hasonlóan ez megint egy reális forgatókönyv lehet.

Annyira hangoztatja a kormány az ideológia mentességet, holott nyilvánvalóan ideológia vezérelt gazdaságpolitikáról van szó, konkrétan egy most formálódó, kínai vezetésű ázsiai szövetségi rendszerhez való csatlakozásról. A gazdasági szövetség erős politikai szövetségi rendszert takar mindenképpen, afféle konzervatív internacionálé kiépítésében ölthet testet, ami nagyon távol kerül bármiféle jogállamiságtól. (Erre példa az is, hogy a Szuverenitásvédelmi Hivatal szerint az átlátszóság, a transzparencia a legnagyobb bűn a nemzet számára...) Az hogy a kormányfőt politikai törekvések hajtják inkább semmint gazdaságiak, jól látszik abból, hogy a feltételek számunkra nem tűnnek annyira kedvezőknek, amelyek mentén a kínai cégekkel (illetve a kínai kormánnyal) szerződtünk.

Tagadhatatlan viszont, hogy van ebben a politikában nagyon sok ügyeskedés, egyéni gazdaságpolitikai húzás, például az orosz energiaszektorral való jó kapcsolatok fenntartása is ilyen, vagy éppen a magyar nagyvállalatok nyomulása a Balkánon és az egykori szovjet tagállamokban. Az is lehet egy kézenfekvő előny, hogy mivel a nyugati cégek kikerülik Oroszország légterét, a ferihegyi reptér előtt új lehetőségek nyílhatnak meg, bár megint csak kínai elkötelezettség lesz szükséges ehhez.

Amiért az egész engem taszít, hogy habár a nagyberuházások papíron megdobhatják a GDP-t, de egyik sem túlságosan környezetbarát. A reptér és az autópályák fejlesztése nem mondható annak, az akkumulátor üzemek sem különben, ezzel szemben a tömegközlekedés fejlesztése csak szavakban van meg, de messze lemarad minden mástól. A lakásfelújítások és az új építések beindulása szépíthet még a bizonyítványon a következő években.

Egy ilyen alkalommal érdemes beszélni a diktatúrákról és a diktatúrák alatt élő emberekről. Kik azok, akik a lelkük mélyén igénylik, akik elviselik és kik azok, akiket ez zavar valamilyen mértékben. Ez most nem egy elméleti kérdés, hanem egy naponta felbukkanó szempontról van szó, amikor közügyeinkről beszélünk.

Modern kori szavunk a diktatúra, pontosabban a régi korokban időnként fel-felbukkant már, bizonyos társadalmakban. A diktátor latin eredetű szó, az ókori római diktátort a szenátus választotta meg vészhelyzet esetében, határozott időtartamra. Bár voltak önkény uralkodók a régi társadalmakban is bőven, a 20.században bontakoztak ki igazán a technikai feltételei a hatalom központosításának (gépesített hadsereg, tömegkommunikáció, államok magas fokú szervezettsége, amit kihasználnak a diktátorok). Az is fontos tényező, hogy a felvilágosodás után egyre inkább fontos követeléssé vált az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása, a régebbi korokra jellemző önkényuralmat a legtöbben már nem tekintették természetesnek vagy elfogadhatónak.

Léteznek ugyan a diktatúráknak tankönyvi példái, viszont manapság kevesebb van a klasszikus önkényuralmi rendszerekből, inkább diktatórikusabb vagy demokratikusabb rendszerekről lehet beszélni. Egyéni szempont, hogy mikor érez valaki egy rendszert erősen korlátozónak, egy anarchista felfogású ember például mindenhol diktatúrát lát, vagy egy művész ember is nagyon érzékeny lehet a diktatórikus tendenciákra. A másik véglet a rendpárti ember, aki az anarchiától fél és a lelke mélyén pokolba kívánja a demokráciát, mivel erőskezű rendteremtő vezetőket szeretne látni.

Fontos, hogy mivel az emberi psziché elég labilis és befolyásolható, és törekszünk a konformitásra, hogy ne lógjunk ki a sorból, különféle tömegpszichózisoknak hajlamosak vagyunk áldozatul esni. Ilyen hatásokra jöhetnek létre olyan társadalmi rendszerek, amiket esetleg utólag szégyellni fogunk.

A múlt században a véresen kegyetlen kommunista és fasiszta rendszerek létrejöttét az is magyarázza, hogy akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy a fizikai létminimum mindenki számára (vagy legalább az emberek túlnyomó többsége számára) biztosítható. Az utóbbi néhány évtizedben azonban már az össztársadalmi jólét elért egy olyan szintet, amikor ez már nem jelent akkora problémát, ezért az erőszak formái többnyire kifinomultabbak és nem annyira feltűnőek.

Az lényeges azonban, hogy a diktatúra mindig alapvetően erőszakos természetű, és mivel az agresszió rossz fényben jelenik meg, a diktatúra hívői, a rendszerrel rokonszenvezők először azt igyekeznek mindig kimutatni, hogy ők kénytelenségből teszik azt, amit, mert „a másik oldal” még erőszakosabb, vagy ha ők csalnak, akkor a másik ugyanolyan csaló, - már az óvodában is az volt a fontos, hogy „A másik kezdte, nem én”. Ezek a fajta kognitív torzítások és önigazolások, amikor megidelogizáljuk az álláspontunkat igazából félrevezetők és nincs is rájuk szükség a diktatúrák természetének megértéséhez.

Néhány tényező, ami által a társadalmak diktatórikus irányt vesznek.

1.Az emberben levő hatalmi igény, elsősorban a diktátor szintjén, de az egyének szintjén is megjelenik, akik valami módon azonosulnak a vezetővel. A hatalom természetét alaposan ismerni kell, az egyik fő jellemzője például, hogy az egó sosem érzi eléggé biztonságban magát, mindig van fenyegetés, ezért a hatalomból sosem elég. Ha nincs külső korlátozása vagy legalább egy lecke, amiből megtanulta a hatalommal való visszaélés veszélyeit, akkor nem lesz képes az önmérsékletre és mindig több és több hatalmat kíván, ez a hatalom koncentrációjának folyamata.

2.A háborús pszichózis. Ezt már többször érintettük, mindig kell egy erősnek tűnő külső ellenség, akivel szemben összefogásra van szükség és egy katonásan működő társadalom megteremtésére. A kínai imperializmus igazában ebben az évszázadban jelent csak meg, ezelőtt a kínai rendszer nem volt ugyan demokratikus, de a legfelsőbb szinteken mégis valamennyire leszimulálta a demokrácia működését, mivel létezett egy erős rotáció a vezetésben. Most azonban egyszemélyi vezetés van már jó ideje, mert sikerül folyamatosan fenntartani azt az ellenségképet, ami ellen harcolni kell, Kína manapság jóval diktatórikusabb mint pár évtizeddel ezelőtt. A diktatúrák lelke minden esetben a háborús pszichózisban rejlik. Katonás szervezet, ahol diktátor alattvalói elfogadják, hogy ők elsősorban parancsokat teljesítenek.

3.Paraszti mentalitás a polgári ellenében. A paraszti mentalitás az olyan társadalmi viszonyok terméke, amikor az élelmiszertermelés területén dolgoztak még messze a legtöbben, lényegi eleme a biztonságra való törekvés, az alárendeltség elfogadása is ebből adódott (a termény védelmét a katonák kasztja biztosította). Ennek a mentalitásnak a továbbélése az erős vezető kívánalma, ily módon a diktatúrák egyik tömegbázisát jelentik. Az egyéni teljesítmény nagyobb jelentősége a polgárosodáskor jelenik csak meg, ez közismert is, hogy erős középpolgárság nélkül nem nagyon van esély stabil demokratikus berendezkedésre.

4.A diktátor rendet teremt és elvégzi a piszkos munkát. A jómódúak között is vannak támogatók, különösen olyanok, akik a társadalmi státuszukat szeretnék védeni a feltörekvőbbekkel szemben. Mivel úgy érzik, hogy nekik sok a vesztenivalójuk, ezért merev, kasztosodott társadalmat szeretnének látni. Nekem az a tapasztalatom, hogy azok az ismerőseim, akik az egyéni teljesítményt tartják fontosnak (mert ez a piacon folyton megméretődik) többnyire erősen diktatúra ellenesek, akik számára ez a teljesítmény nem mérhető, mert például az állam alkalmazásában állnak, ők az állam gyámkodását várják, amivel végeredményben a diktatórikus tendenciákat erősítik (hiszen a gyámkodásért cserébe a politikai elit nagyobb hatalmat fog kérni).

5.Idősebb emberek növekvő aránya. A demokráciák alapja, hogy az újító és stabilizáló tendenciák valamiféle egyensúlyt hozzanak létre, viszont ez felborulhat az idősödő társadalmakban, hiszen az idős ember semmiféle mobilitást nem akar már látni. Ezt látjuk manapság Európában a szélsőjobboldali pártok előretörésével. A demográfiai folyamatok valószínűleg oda tendálnak, hogy a mai értelemben vett demokráciák megszűnnek, esetleg úgy alakulhatnak át, hogy a szavazati jog megváltozik és az idősebbeké kevesebbet számít majd. (Gazdasági katasztrófához is vezethet, ha ez nem történik meg.)

6.Kemény gazdasági alap: fosszilis energia, ásványkincsek. Szinte az összes diktatórikus berendezkedésű állam ezt használja ki. Míg a demokráciák tudásalapú és innovatív rendszerek, a diktatúrák erre nem annyira képesek (inkább koppintják, lopják a tudást), viszont általában erősek fosszilis alapon, a természet efféle kizsákmányolása egy extra bónusz, erős lökést ad a gazdaságuknak. Vannak olyan diktatúrák is, amiket más diktatúrák hoztak létre valamikor, elsősorban Belorusszia és Észak-Korea tartozik ide, azonban náluk nem áll rendelkezésre annyi ásványkincs, sem pedig olyan folytonos transzfer jövedelemem hogy a gazdaság fejlődését fenn tudja tartani, lényegében leszakadtak a világ többi részéről. Ezek a kisebb diktatúrák továbbra is függnek az őket létrehozó államoktól, stratégiai fontosságuk miatt támogatja őket egy adott szintig a szomszédos nagyhatalom. Ahol viszont a folytonos extra jövedelmek biztosítottak, ott a diktátor és a vele egy csapatban játszók (állami oligarchák) folyamatosan megcsapolhatnak és újraoszthatnak mindenféle jövedelmeket. Kérdéses, hogy mennyi ideig folytatható ez a kontraszelektív gyakorlat, úgy tűnik, hogy éveken át biztosan, de évtizedeken át már sokkal kevésbé eredményes módon.

7.Kultúrharc. A diktatórikus rendszerek folyamatosan tolják az ideológiát, igyekeznek megsemmisíteni erkölcsileg vagy egzisztenciálisan lehetetlenné tenni a hatalmukra potenciális veszélyt jelenítő szellemi műhelyeket. Mindig tematizálják a közéletet, mindig mozgásban tartják a közgondolkodást, tehát ők döntik el, hogy mi mennyire fontos, hogy minek mi a súlya. Ez ahhoz hasonló mintha nemcsak a sportágak szabályait változtatnák meg, hanem a sportágat is kijelölnék, hogy miben versenyezzünk.

8.Diktatórikus államigazgatási rendszer. Óriási bürokratikus rendszereket építenek ki a modern diktatórikus rendszerek a legfelső vezető döntéseink leképezéseire. Ez a rendszer költséges és nehézkes, nem is mindig hatékony, viszont olyan értelmében igen, hogy az egyes alegységek vezetői folyamatosan bizonyítják az alkalmasságukat, és igyekeznek teljesíteni vagy olykor túlteljesíteni is a parancsokat, legalábbis azok szellemében eljárni. Ily módon a diktatórikus rendszer nagyon stabil, egy monolit struktúrává válik.

A diktatúrák bukása úgy képzelhető el, hogy a fenti tényezők jelentősége csökken illetve nem működtethetők hatékonyan, a társadalom nagy része pedig fokozatosan kiábrándul és elfordul tőle. Ritkább eset az, amikor a felső vezetés esik szét és a rendszer meggyengül, így jöhet létre békés vagy kevésbé békés hatalomátvétel. Az erkölcsi károk, amit a diktatúrák okoznak, a tapasztalatok alapján úgy tűnik, mégsem olyan súlyosak, mert a társadalom mindig képes tanulni a hibáiból.