Úgy gondolom, hogy vannak tipikus esetei annak, amikor valaki nem boldog, nem találja meg a helyét, annak ellenére sem, hogy az életkörülményei nem annyira rosszak. Még a leggazdagabb országokban is sokan járnak ebben a cipőben (illetve nehezen tudnak kilépni belőle), nálunk pedig a panaszkultúra és mások szokásos hibáztatása a saját problémánkért vezet oda, hogy az internetet elöntik az erősen negatív tartalmú, destruktív cikkek és hozzászólások. (Én magam sem vagyok teljesen mentes az ilyesmitől.)

Pár tipikus eset felvázolva az alábbi módon nézhet ki, legalábbis én ilyennek képzelem, de nem látok az illetők fejébe és kevesen vannak az őszinteségnek azon a fokán, hogy felvállalják magukat a gyengeségeikkel együtt. Így viszont nem könnyű dekódolni, hogy egy közlés mögött milyen valós gondolatok és főként milyen emberi érzések vannak. (Nem a különféle indulatokra gondolok itt, hanem valódi EMBERI érzésekre.) Szerintem ez a dekódolás több mint egy érdekes játék, mert nem is játék, hanem nagyon is komoly feladat megérteni azt, hogy a pógárnak mi is a baja valójában, ami miatt végül önként és dalolva sétál bele a különféle politikai manipulációkba.

Első eset: Multi cégnél, gyárban dolgozó férfi, gépkezelő

Érzéseim: Gyakran érzek a gyomromban feszültséget, mert amikor dolgozom, mindig vannak váratlan helyzetek és előre nem látható feladatok, ezek engem mindig kizökkentenek. Úgy érzem, hogy a főnökeim udvariassága mögött lenézés van. A németek még inkább fennhordják az orrukat. A munka viszonylag kényelmesnek mondható, de olyan üres nekem az egész.

Amit gondolok: Ennél több megbecsülést érdemelnék mint amit kapok, ezt alapból elvárnám. Igaz, hogy a fizetésem jónak mondható, de a saját megszokott kis közegemből kiszakítva túl sok az ismeretlen ember, és nehezen találok barátokat. Kevés idő jut otthon a családra és a barátokra. Az egész rendszer nekem túl átláthatatlan, nem értem, és nem is bízom benne. Egy kis falusias világban jobban otthon érezném magam. A képzettségem keveset ér a munkapiacon, a biztonságos helyet nem merem elhagyni, és nem bízom abban sem, hogy érdemes lenne tovább képeznem magam.

Amit mondok: A rendszer a velejéig rossz, a nyugati cégek pénzszivattyúként működnek, a szegény országokat kizsákmányolva. A profit a legfontosabb nekik, más nem is számít, közben garasoskodnak. A tőke célja, hogy gyarmatosítsa az egész világot, és néhány ember mozgatja háttérből a szálakat. Nekünk is úgy kellene élni, azon a szinten mint a németeknek  (mért nem mint a svájciaknak?) A liberálisok az okai mindennek, direkt ránk uszítják a sok bevándorlót is. A gyógyszergyártók és az élelmiszeripar is csak mérgezi az embereket.

Második eset: Értelmiségi, a kormánynak dolgozik valamilyen szinten

Érzéseim: Frusztrált vagyok, mert nem kapok elég szakmai elismerést. Kisebbrendűségi érzéseim vannak, hogy nem lehetek elég jó. Nem vagyok biztos abban sem, hogy az intézetnél van-e tekintélyem és nem röhögnek-e ki a hátam mögött. Zavar a világ bonyolultsága és átláthatatlansága, főként a számítógépes világot érzem idegennek. A régimódi falusias világot jobban szeretem, a nagyvárostól idegenkedem.  A magánéletem sem stabil, nem kiegyensúlyozott. Nagyon bizonytalan vagyok mindenben, hiányzanak a biztonságot adó pontok.

Amit gondolok: A fiatalok, a liberálisabb szellemű kutatók, de főként a nyugaton dolgozók messze leköröznek engem és a hozzám hasonlókat. Nem létezik, hogy mindig a Nyugat lesz a nyerő és mi mindig csak követjük őket mindenben. Mivel a szakterületem fejleményeit és általában az újabb tudományos eredményeket már nem tudom követni egy jó ideje, ezért jobb, ha visszahúzódom a saját kis bástyáim mögé és onnan nyilazom az ellenséget. Ellenkultúrát, alternatív valóságot kell építenünk. Sokkal több hatalomra vágyom, erre van is esélyem a kormány szolgálatában. Bebizonyítom, hogy én vagyok a rendszer egyik legjobb szellemi harcosa.

Amit mondok: A hanyatló Nyugat napjai meg vannak számlálva, a Kelet szellemiségéé a jövő, mert a valós veszélyeket csak mi látjuk és mi tudunk szembeszállni velük. A Nyugat túl kifinomult, elözönlik a barbárok, belepusztul a liberalizmusába és a polkorrektségbe. A „sorosbérenceket” ki kell iktatni a közéletből és egzisztenciálisan el kell lehetetleníteni. Szellemi önvédelemre van szükség és kultúrharcra az országhatárokon át beözönlő kultúrmocsokkal szemben. A „klímaváltozás” is csak egy újabb bolsevista trükk.

Harmadik eset: Magányosan, egyedül él egy nagyváros peremvidékén

Amit érzek: Magányos vagyok, nem tudom, hogy kinek van rám szüksége. Unalom és ürességérzet jellemzi a napjaimat, valahogyan csak eltelnek. Nem jól sikerült sem a párválasztásom sem a szakmai pályám, emiatt egy kicsit szomorú vagyok. Nem érzem, hogy szeretnének. Egy csomó energia és tettvágy van bennem, de nem tud kibontakozni. Sosem fogadtak el teljesen, ritkán éreztem úgy, hogy eléggé jó tudok lenni. Néha nagyon kemény életszakaszokon mentem át, de nem törtem meg és jól jöttem ki belőlük, van bennem egy adag keménység is bőven.

Amit gondolok: Hátha nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben? Egy régebbi világban biztosan könnyebben megtaláltam volna a helyem, a régi dolgok jobban is vonzanak. Mennél régebbi, annál jobb. Közösségre vágyom, egy csoportban biztosan jobban érezném magam. Ha engem nem fogad el a világ, már pedig nem nagyon akar, akkor ellenkultúrát kell építeni. Alternatív híroldalak és ősi mítoszok erre a legalkalmasabbak, összerakom ezekből a saját kis hitvilágomat. Keményen küzdő harcos tudok lenni, a küzdés tényleg nekem való terep.

Amit mondok: A magyarság dicsőséges eredetét elhazudták és még most is igyekeznek titkolni előlünk. Harcos népek rokonai vagyunk, egy nagyon ősi kultúra. Küzdenünk kell az idegenek ellen, akik el akarják venni azt, ami a miénk. A liberálbolsevikok csak álhíreket terjesztenek, a szabadkőműves összeesküvéseket le kell leplezni. Én tudom, hogy hol vannak az igazságról szóló híroldalak és videó előadások. Az ősi társadalmi rendet kell ismét helyre állítani: a nőknek a gyerekeknél és a konyhában van a helyük, a halálbüntetést vissza kell állítani és a törvény ellen vétőkre sokkal keményebben lecsapni. Szabadpiac és demokrácia nem létezik, a szocializmusban jobb volt minden, egy még erősebb államhatalomra van szükség.

Úgy gondolom, hogy a verbális agresszió mögött gyakran vannak önbizalom hiányos, problémáikat nehezen kezelő, kissé passzív emberek. Ezt azért merem állítani, mert nagyon feltűnő, hogy az általuk hangoztatott divatos városi legendák és mítoszok mennyire nem igazak, a pontosabb vizsgálatok próbáját többnyire nem állják ki.  Még akkor is így van ez, ha egy fél ország panaszkodik és sajnáltatja magát, hogy mennyire nem értik mások. Mivel hogy ez az egész nagyon destruktív és egyáltalán nem visz előre, ezért úgy tűnik, hogy számukra pótcselekvés is lehet az, ahogy a világ számukra tetszetősnek és átláthatónak tűnő rendjét legalábbis verbális síkon visszaállítani igyekeznek.

A legjobb védekezés többnyire a támadás, a saját gyengeségeink és bizonytalanságaink beismerése pedig nem nagyon van benne az elfogadott kulturális viselkedésminták között, nincs meg a hogyan-ja. Egyrészt a legtöbb támadás mögött többnyire van egy segélykiáltás is, másrészt pedig az akolmeleg csalóka vágya megint az elfogadásról szól, arról hogy végre szeressenek, és sokak számára vonzóbbnak vagy biztonságosabbnak látszik mint saját egyéni útjaik követése.

Ott tartok már, hogy félve írom le azt a szót is, hogy „értelmiségi”, ez a szó is annyira kezd lejáratódni és a jelentése sem világos már sokak számára. Ide jutottunk. Gyakorlatilag az van, hogy értelmiségi helyett sokan megelégszenek manapság a szellemi szakmunkás szinttel (ez nem annyira társadalmi minősítést jelent mint az illetők önmagukkal szembeni belső igény szintjét, pontosabban igénytelenségét mutatja). A kettő közötti határt világosan kijelöli a katonás mentalitású bürokratizmus valamint az önálló gondolkodás (önálló és racionális döntésekben megnyilvánuló) alapvető különbözősége.

Most ekézhetnénk egy kicsit a rendszerváltó elitet, de megteszik ezt mások máshol, viszont a mai hölgyek és urak mind elkövetik azt a logikai bakugrást, hogy az akkori elit viszonylag gyenge színvonalából mintha az következne, hogy mostani sokkal jobb. Sajnos nem ez a helyzet.

Hol vannak ma a véleményformáló értelmiségiek? Vannak, akik hallgatnak (a nyilvánosság előtt legalábbis), mert nem látják értelmét megszólalni, vannak akik az értelmiségi magatartásnak a paródiái (Schmidt Mária, Bayer Zsolt, Lánczi András és mások), agyatlanul módon tolva a rendszer ideológiáját, létezik nyilván a behódolók hada is (eléggé természetes emberi magatartás, nem ítélem el) és persze egyszerű demagógok is bőven, ja meg a fent említett bürokraták. Rajtuk kívül alig marad más.

Engem az egyéb kategóriában maradtak érdekelnek, mert ők még a hitelességnek legalább az esélyét meg tudták őrizni. Nevezzük őket talán „rendszerfüggetlennek”. Velük többféle bajom van, az egyik, hogy borzasztó pártosak és dogmatikusan gondolkodnak. A rendszerváltáskori elit esetében a több évtizedes marxizmus-leninizmus oktatásnak is tulajdonítható volt a dogmatikus gondolkodás, például a liberalizmus kritikátlan elfogadása, a mai értelmiségi elitünk ezzel szemben saját magától, mindenféle nyomás és kényszer nélkül sétál bele a dogmatizmus különféle csapdáiba. Vannak például, akik még mindig védik a kudarcot vallott és védhetetlen marxista elveket. Vannak akik a hasonlóan leszerepelt, a fél világot lángba borító szélsőjobbos eszmék hívei, láthatóan egyikük sem tanult a történelemből. Engem ők se nagyon érdekelnek.

Alapvetően a mérsékelt gondolkodásúak állnak hozzám közel, azonban még ők sem mindig józanok, olyanokat mondanak néha, ami egy kocsma törzsközönsége előtt is tetszést aratna. (Tehát néha még ők sem képesek „túllépni a mai kocsmán”, egy közismert József Attila parafrázist használva.)

Schiffer például egy akkora antikapitalista lózungot nyomat, amire még a szélsőbalosok is alighanem elégedetten csettintenek. Egyetlen konkrét példát hoz, hogy állítólag a világ egyes országai megakadályozták, hogy Bolívia szabja meg a lítium világpiaci árát. Na pont az lenne jó, ha egyetlen ország szabná meg az egyik legfontosabb elektronikai nyersanyag árát. Vagy akár egy újabb energiakartell az OPEC-hez hasonlóan. Aztán jön a „profitszivattyú”, a gazdag országok, „akik mindent lefölöznek” stb., Münzer Tamás óta megy ez a nagy osztályharcos duma. („A Földön emberélet kezdetén, nem volt gazdag ember és szegény.”)

A klímaváltozás pedig sajnálatos módon „politikai árucikk” lett – szerintem viszont nagyon is jó, hogy a klímaváltozás „politikai termék”. Hasonlóan többek között a munkahelyteremtéshez, adócsökkentéshez, a gyermekvállalás növeléséhez, ma már a klímaváltozással is tele vannak a médiumok, mondhatni szerencsére. Ez nem csak azt jelenti, hogy divatos felkapott témák lettek a szokásos erős túlzásokkal (pl. „ég Ausztrália” vagy „ég az Amazonas”) és a csapból is már ez folyik, hanem azt is jelenti, hogy végre nem söpörjük a szőnyeg alá a súlyos környezeti problémákat sem.

Lányi András viszont már egy olyan gondolkodó, akire valóban érdemes figyelni manapság. Sok mindent mond, nem ritkán lapos közhelyeket és féligazságokat is, de végre kimondja azt, amit a magyar értelmiség am blokk nem akar észrevenni, mert nem akarja elhinni és folyamatosan önáltatásokkal fedi el az igazságot. Azt, hogy a NER az egésze hülyének nézi azokat, akikkel néhanapján előfordulhat, hogy saját gondolatokat fogalmazhatnak meg társadalmi kérdésekben. Azt is jelenti mindez, hogy a társadalomnak egy jelentős része értelmiségellenes, tehát voltaképp nem tudja és nem érti, hogy mi szükség van a szakértelmiségen kívül humán értelmiségiekre. Lányi erre azt mondja, hogy az értelmiségnek nem szabad elzárkóznia, hanem ki kell mondania, amit tud. (Az országos és a helyi értelmiségi eliteknek szintúgy.) Különböző átfogó ismeretek alapján állva, széles körű tudás képviselői és őrei ők, ez nyilvánvaló nekem is, de hogy jön le mindez, az számomra még egy kissé homályos.

Ami Lányinál is hiba, hogy ha valaki jobbikos, az nála már elvágta magát, mindegy mit csinál, vagy aki baloldali szintúgy. A liberalizmus pedig egy métely - holott ha nem lenne liberalizmus, még ezt az interjút sem adhatta volna le. (Ha nem lenne liberalizmus, akkor a KRESZ-ben mindig a nagyobb és díszesebb autóé lenne az elsőbbség. Egyébként Brezsnyev idejében Moszkvában a pártembereket szállító Volgák nem lassítottak, hanem simán elütötték a gyalogost a zebrán, ha ne ugrott idejében félre.)

A vicc a dologban még csak nem is ez, - bár lehet, hogy nem annyira vicces mint amennyire szomorú és sajnálatos. Az történik, oda jutottunk, hogy a „katonás mentalitásúaknak” még Lányi is túl balos és túl liberális, jobbról támadják be őt. Nem az a problémájuk vele, hogy túlnyújtózik a takaróján és a személyes elfogultságaival tölti ki a tudása hiányosságait, hanem pont hogy nem elég radikálisan kezeli a „globális összefüggéseket”. Amelyek persze bármelyik agresszív niemand számára is a napnál világosabbak, sokkal inkább mint egy egyetemi tanárnak, aki évtizedek óta ezekkel foglalkozik.

Ehhez a „multivilághoz”, a multik által megvezetett EU-hoz azért van némi megjegyzésem, a perspektívánk furcsaságait illusztrálandó: 1.A száz legértékesebb vállalatban csak elvétve vannak európaiak. Amerikai és Kínai cégek uralják már a világot. 2.Az európai bankok például egyáltalán nem erősek. Az egyetlen nagy tőzsdei központunk abban az Egyesült Királyságban van, amelyik most lép ki az Európai Unióból. 3.Kontinensünk két leggazdagabb állama Svájc és Norvégia, egyik sem tagja az EU-nak. 4.Amiben Európa élen jár, azok olyan területek mint a helyi kulturális értékek vagy épp a környezetvédelem, (de a közbiztonság, életminőség és a társadalmi különbségek viszonylag kis mértéke is ilyen), esetleg néhány nagy tudományos/technológiai központ van még, amely világviszonylatban is jelentős.

Ergó a világ fő problémái manapság már egyértelműen Európán kívüliek és még ha Európa egyetlen állam lenne (amelyre nincs esély, még teoretikusan sem érdemes foglalkozni ezzel a kérdéssel), talán akkor lehetne csak jelentős súlya a mai világban. A sokak által irigyelt Németország vagy épp Franciaország egyértelműen nem tényezők ma már a világpolitikában, csak a „futottak még” kategóriába tartoznak.

Talán nem túlzás azt mondani, hogy a kifinomult európai szellemiség megtagadása nálunk csak erősítette a bunkóság és az arrogancia „kultúráját”, az egykor irigyelt, mára már legatyásodott igazi gondolkodó elit értelmiségiek, akik felől szélhámos sportvezetők, színvonaltalan művészek, a politikai irányvonalat hűen kiszolgáló álszakértők és járadékvadász vállalkozók felé történt jövedelemátcsoportosítás, képtelenek felülemelkedni ezen a mai nívón és a higgadt tisztánlátásra való törekvésüket megőrizni. Önazonosságát veszíti el az olyan értelmiségi, aki ösztönösen és indulatosan reagál.

De hátha rosszul látom ezt az egész helyzetet. Reménykedem.

1.Okostelefon

A legidősebbek és a csecsemők kivételével ma már a telefonját nyomkodja folyton boldog-boldogtalan. Még a falusi tahók sem a nyeles fésűt veszik elő a farzsebből, hanem a nagy kijelzős telefonjukat. Közlekedési eszközökön is kevesen olvasnak már könyvet, újságokat, inkább a telefonjuk fölé görnyednek, a szemkontaktus az emberek között emiatt meglehetősen lecsökkent, kevésbé figyelünk egymásra.

2.Közösségi médiumok

Szinte azt lehet mondani, hogy az idősebbek jobban rá vannak kattanva mint a fiatalok, ma már nem annyira korfüggő, hogy „ki van fenn” az FB-n vagy az Instán. Több emberrel tudunk kapcsolatot tartani mint régebben, a mennyiség azonban könnyen a minőség rovására mehet, a kapcsolatok nagy része csak felületes. Eddig sem voltak ismeretlenek, de mára elterjedté váltak a különféle véleménybuborékok, afféle miniatűr, erőszakos szekták, amelyek különféle „alternatív valóságokban” (hülye dogmákban) utaznak. Az emberek jelentős része ettől függetlenül is különféle virtuális világokban tölti ideje nagy részét (pl. videojátékok)

3.Újfajta politikai vezetés (populizmus)

A minden áron való népszerűséget célul kitűző, a „nép egyszerű fiaival és lányaival” jól kommunikáló politikusok generációi a fejlett országok nagy részében is megjelentek, sőt hatalomra is kerültek. Zömében ultrakonzervatív irányvonalat visznek, ritkábban baloldali populisták (főként Európa egyes déli országaiban.) A politikai rendszer polarizálódott, ami nagyjából a társadalmak hasadtságát is tükrözi. Tovább nőttek a vagyoni különbségek és egyre többen vannak, akik feladják, mert úgy érzik (valószínűleg jogosan), hogy az állam és az elitek cserbenhagyták őket. Az alsó középosztály ma már lényegében ide tartozik, őket a politikusok inkább szimbolikus gesztusokkal nyerik meg maguknak, miközben a helyi elitek érdekeit erősebben képviselik. A gazdaságnak nem ritkán hasznára van mindez, a nemzetközi együttműködés rendszereit azonban bomlasztja.

4.Hagyományápolás reneszánsza

Ez a trend az ezredforduló után jelent meg, az utóbbi tíz évben inkább csak felerősödött és az ipari forradalmak újabb és újabb hullámainak egyfajta ellenreakciója. Visszatérés a helyben készült kézműves termékekhez, falusi turizmushoz, a helyi hagyományok felélesztése a falvakban. A globalizáció és a modernitás helyett a múlt felé fordulás, emiatt a gyorséttermek és a nagy áruházláncok jövője a fejlettebb országokban kicsit bizonytalanabbá vált. Egyértelműen pozitív tartalmakat hordoz, mégis mindenekelőtt üzlet, és azt az érzést is kelti, hogy a modern közép és felső osztályok luxusa, olykor giccses romantikája.

5.A környezetpusztítás pontos felmérése és előrejelzése

A ’10-es évek végére érte el nagy tömegek ingerküszöbét a környezetpusztulás mértéke, és az hogy az emberiség mikor pusztítja ki saját magát az már nem évszázadokban, hanem csak évtizedekben mérhető a jelenlegi tendenciák mellett. Mindenki megtapasztalhatja az egyre gyakoribb hőhullámokat és viharokat, láthatjuk, hogy vizeink tele vannak mikro-műanyagokkal és a fajok kipusztulása is felgyorsult. Európa szinte minden országában már ezt tartják a legfontosabb problémának, az egyik ritka kivétel Magyarország, ahol a bevándorlás az. Előjöttek a generációs ellentétek, mert nem mindegy, hogy valaki még húsz vagy akár nyolcvan évre is számíthat a Föld nevű bolygón. A politikusok nagy része az idősebbek közé tartozik és főként a radikális jobboldaliak azok, akik nem hajlandóak tudomást venni a helyzet súlyosságáról.

6.Az energiatermelés megváltozása

Áttört a nap- és a szélenergia és árban versenyképessé vált, miközben a szénerőmű attól függetlenül sem versenyképes, hogy mennyire környezetszennyező. Az atom esetében Fukushima mutatta meg, hogy a tervezés sosem lehet elég biztonságos, amellett, hogy még drága is. Óriási nap- és szélfarmok épülnek, de az energiatermelés ma már részben decentralizált, hiszen az egyes épületekhez is építhető a hálózatra rákötött napelem vagy szélkerék. Az is kiderült, hogy a földben nyáron eltárolódott hő felhasználható télen (pl. hőszivattyú) és hogy egy épületet valójában alig kell fűteni ahhoz, hogy a komfortérzetünk megmaradjon (passzív házak).

7.Az autózás megváltozása

Az egyik a GPS, különféle radarok beépítése, egyéb okos berendezések, hogy a buta sofőr többé ne jelentsen problémát. (Újabb, térlátást igénylő férfi szakma jutott a kihalás szélére, bár a teljesen önvezető autók még inkább csak testfázisban vannak.) Lényegében a helyzet alig változott, mert a verdák tovább nőttek és lettek biztonságosabbak lettek úgy, hogy ütközés esetében ne én, hanem a másik szívja meg. A legszegényebb országoktól eltekintve a legtöbb ember életmódja továbbra is kocsifüggő, igényt tartanak a saját járgányra. A másik fő változás a jelenlegieknél kissé környezetkímélőbb a hibrid és az elektromos hajtás, azonban ezek elterjedése még nem átütő erejű.

8.Orvosi képalkotó diagnosztika elterjedése

Ma már a fejlett országok kórházaiban alapvetőnek számít a CT, esetleg az MR, amely korai és pontos diagnózisokat tesz lehetővé. Kell persze olyan szakember is, aki ért a képek elemzéséhez, azonban a gépi algoritmusok ma már e téren jobban teljesítenek. Az orvosi lobbik (és valamennyire a gyógyszerlobbik) is őrzik még a régi hatalmukat, titkolva azt a tényt is, hogy munkájuknak a latin szavak mögé bújtatott titkossága ma már a múlté, a betegeket egyre több információ és döntési jog illető meg. Az interneten mindenki tájékozódhat a betegségéről és a legtöbb országban a lepukkant állami egészségügy helyett sokan a magánrendelést választják. Ma már egyre kevésbé úgy fogjuk fel, hogy a testünk egy szerkezet, amely „véletlenszerűen” elromlik, de az orvosok majd jönnek és "megjavítják".

9.DNS elemzés és módosítás

A DNS elemzése ma már rutinművelet, a bűnügyek esetén sokkal erősebb bizonyítéknak tekinthetők mint a néha kevéssé megbízható tanúvallomások. Az orvostudományban a személyre szabott terápiáknak adnak utat. A DNS módosítása is ma már szinte gyerekjáték (annyira, hogy árulnak is ilyen kiteket), bár szerencsére még nem az ember csak alsóbbrendű élőlények esetében. Az etikai határok kérdése egyre inkább felmerül, a növények genetikai módosítása pedig egyre inkább rutinszerűen megy (ma is már zajlik fű alatt), a „génkezelt növény” ma már csak leginkább csak egy erős politikai töltéssel rendelkező kifejezés, semmi több.

10.Mesterséges intelligencia

Mostanára jutottunk el odáig, hogy a sakkban és a GO-ban a legnagyobb mestereket is könnyedén legyőzik az MI-n alapuló számítógépek. (Ezek beépített öntanuló algoritmusokkal jutnak el egy adott területen oda, hogy felülmúlják az embert.) A neten a kattintási szokásainkat, az érdeklődési körünket is egyre inkább az MI-n alapuló algoritmusok figyelik meg, emberre nincs ehhez szükség. Az életünk számos területét a a jövőben az MI fogja felügyelni, itt megint felmerült számos etikai kérdés, hogy például mennyiben szabad létrehoznunk „kentaurokat”, az emberi agy és az MI összekapcsolásával. Harari, napjaink sztártörténésze szerint ezt nem fogjuk tudni elkerülni éppúgy mint az emberi DNS manipulációját sem, remélem mindkét esetben téved.

Volt még az utóbbi tíz évben számos egyéb felkapott téma, például a bevándorlás, ami igazán újdonságot nem jelentett (csak éppen az országunkat eddig elkerülték ezek a hullámok), és vannak olyan tudományos felfedezések (főként az atomfizikában és a csillagászatban), amelyek talán csak évtizedek vagy évszázadok múlva lesznek a gyakorlatban is hasznosíthatóak.

Ennek ellenére biztos lehetne találni még kevéssé látványos, de mégis nagy hatású változásokat (pl. új generációs filmsorozatok sikere, széles sávú net terjedése, droghasználat erőteljes növekedése, országok közötti háborúk megszűnése és egyúttal a polgárháborús események és terrorizmus növekedése egyes régiókban, a repülés biztonságosabbá válása és környezetvédelmi fenntarthatóságának kérdése), de nálam most ez a tíz jött ki. Más területeken például az űrutazásban vagy a fizikai munka gépesítésében kevés változás történt (az embert még nem tartjuk annyira értékesnek, „nem éri meg” a legtöbb iparágban a célgép és a célszerszám), a technikai lehetőségek ellenére sem.

Kérdés, hogy az életünk ezek hatására inkább pozitív vagy negatív irányba változott: a tudomány sikerei mellett a közoktatás színvonala a legtöbb helyen stagnált vagy romlott, sőt a hülyeség ma már fénysebességgel terjed az üvegszálas kábeleken. Az álhírterjesztés falusi pletykából célzott rosszindulattá változott, egyesek hobbiként mások profi szinten űzik, éppúgy mint a rendszerekbe való betörést és meghekkelést. A „celebek” és az „influenszerek” iránti rajongás is csak erősítette a felelőtlenség és önzőség kultúráját (ezt fejezi ki az évtized egyik jellemző szava a „szelfi", de ennél csak egy fokkal jobb a "lájokolás"). A környezetünk pusztulása nem csökkent, sőt felgyorsult. Nem nagyon tudjuk még felmérni, hogy tudati szinten milyen hatást gyakorolnak hosszabb távon az újabb technikai lehetőségek az emberek nagy tömegeire és civilizációnk alapjaira.

Kétségtelenül voltak pozitív változások is: a családon belüli és a párkapcsolatot érintő viselkedési normák megerősödtek, egymás méltóságának és szabadságának tiszteletben tartása egyre inkább alapelvárás kezd lenni. A magasabb rendű állatok jogai is egyre inkább elismerést nyernek. Az új lehetőségek nagyobb részét azonban úgy tűnik, hogy nem az épülésünkre használjuk, mint inkább az igénytelenséget palástoljuk vagy az agresszív primitívségüket élik ki sokan ezek révén.

Egy hatalom mennél koncentráltabb és mennél inkább kizárólagosságra tör, annál inkább fölösleges és zavaró elem a számára a gondolkodó értelmiség, mivel csak a parancsot engedelmesen végrehajtó katonákra és bürokratákra van szüksége. Már 2010-ben sejthető volt, hogy az új kormányzat az ún. szalámi-taktikát fogja alkalmazni az egyes értelmiségi csoportok megtörésére, kezdve a sort a filozófusok elleni perrel és a 60 év feletti bírók nyugdíjba küldésével, valamint az alkotmánybíróság hatáskörének beszűkítésével.

Az újabb rendszerváltást követően eleinte csak néhány érzékeny művész kiáltott farkast (azaz diktatúrát), de végül is ők látták jól a kibontakozó tendenciát, amely elsősorban a humán értelmiség egzisztenciális autonómiájának fokozatos felszámolásából állt. A kormányzat ezt a célkitűzését következetesen végrehajtotta, az azonban csak a következő évtizedben fog kiderülni, hogy hova vezetett mindez, és képes lesz-e a rezsim a Kádár-rendszerhez hasonló vagy helyenként a Rákosi-rendszerre is emlékeztető kontrollt folyamatosan fenntartani.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a magyar értelmiség is hibáztatható azért, ami vele történt és történik, hiszen egyes csoportjainak társadalmi presztízse és népszerűsége már jó néhány évtizede erodálódik, érdemes beszélni az e mögött álló okokról is.

Az Orbán-rendszer az értelmiségiek nagy részének életét keserítette meg: tanárok, jogászok, egyetemek, a CEU, az MTA kutatói, közgazdászok, médiumok, művészek befenyítésére került sor, de az államigazgatás tagjainak vagy éppen az orvosoknak a helyzete sem lett könnyebb. Az anyagiak mellett a pszichés teher ugyanúgy szerepet játszott abban, hogy az évtized elejétől egyre több értelmiségi inkább nyugaton dolgozott, akár alacsony presztízsű munkákat is elvállalva (takarítás, ápolás, gyorsétterem stb.)

Tanárok: minősítési rendszer és még poroszosabb oktatás

Hiába idejétmúlt és nem hatékony, a katonás felfogású vezetésünk mégis a poroszos szellemiségű oktatást nyomja, még inkább megkötve a tanárok kezét (előírt tankönyvek, szigorúbb kerettanterv), mindennapos testnevelés órákkal. (Figyelmen kívül hagyva az a pszichológiai tényt, hogy ami kötelező azt a gyerekek általában utálják.) Később még csavartak a présen és a magántanulói státusz éppúgy mint az alternatív iskolák működése is afféle „főúri kegy” tárgya, kérelmezés után egyedi elbírálással adható meg. Az egykori „tanár elit” kiváltságait a kormányzat egyik napról a másikra megszüntette és mindenkinek egy eléggé bürokratikusnak tűnő minősítési rendszerben kell megfelelnie az előrelépéshez. A tanári pálya továbbra sem vonzó és nem csökken a kontraszelekció.

„Genderezés” és az egyetemek

A kormányzat fokozatosan világossá tette, hogy bizonyos kutatási témák tabunak számítanak és a központi vezetés ideológiája fog dönteni arról, hogy mi a helyes és helytelen. A hagyományos nemi szerepek és a normának tekintett családmodell bármiféle vizsgálata egyértelműen ide tartozik, de a magyarság történelme is már egyre inkább „stratégiai jelentőségű” terület a kormányzat számára. Azok az intézetek, ahol  ilyesmit kutatnak a hatalom útjában állnak és ez volt a kimondatlan oka az MTA autonómiájának a felszámolásának is.  A CEU-nak mennie kellett már amiatt is, mivel a Soros-alapítvány hozta létre. (Az indoklások persze mindig jogi alapot kaptak, de mindenki ismerte a kimondatlan kormányzati szándékokat.)

Az állam szolgálatában

Az értelmiség egy jelentős részét megfélemlítéssel vagy anyagiakkal, egyszerűen rávette a hatalom arra, hogy a köz-szolgálat örve alatt az ő hatalmi céljait szolgálja. A médiumok nagy része is ide sorolható, mivel a kormány szócsövévé váltak. Nagyon sok értelmiségi embert érdekeltté tett a rendszer abban, hogy céljait támogassa (támogatásokkal, adókedvezményekkel), közülük sokan a stabilitást és a nagyobb anyagi lehetőségeket értékelve a Fidesz törzs-szavazóivá váltak.

A Fidesz magja egykori jogászokból áll, elvárásuk az, hogy az értelmiség egyfajta „ügyvédi szerepben” védje őket, a régi kurucos szellemiséget idézve mindkét „pogánytól”: az EU központjától és a muszlim vallású bevándorlóktól, teljesen függetlenül attól, hogy amit képviselnek az az adott helyzetben mennyire etikus vagy megalapozott. A „közösségi cél” (amely inkább egy maroknyi politikus álma) úgy tűnik minden eszközt szentesít.

2018 tanulsága, hogy értelmiségre nincs is szükség

A 2014-es választások után a Fidesz egy időre elvesztette a 2/3-os többségét, a „kultúrharc” feléledése csak a 2018-as nagy győzelmük után indult meg ismét. Mivel a nagy többséget a kevéssé művelt és/vagy a központi hatalomnak sokkal kiszolgáltatottabb falvak, kisvárosok biztosították, ezért a mérsékeltebb felfogású és tájékozottabb városi (azaz urbánus!) értelmiséget am-blokk dobta a hatalom, még azokat is, akik előzőleg támogatták őket. Megszűnt a Magyar Nemzet és a Heti Válasz, visszafoglalták a Hír-tévét (az új Echo TV lett), az új médiumokban az indulatoskodásnak engednek teret és háborús hisztériakeltésnek a nyugodt érvelés helyett.

 A kormányzat számára értelmiségiek helyett megteszi egy tucatnyi véleményvezér is, akik megmondják mindig a választóknak, hogy merre van előre, ki a barát és ki az ellenség. A populizmus egyre inkább megmutatja igazi arcát egy szélsőjobboldali, lightos fasizmus képében.

Egyeseket felemel, másokat ejt a rendszer

Valós teljesítmények és igények helyett (piac) az állam, illetve a NER kegyeltjeinek önkénye határozza meg, hogy ki jár jól és ki nem. Az egyházak jöttek ki jól ebből, másrészt a TAO-támogatások nyertesei is, (amelyet ma már inkább "tahó támogatásoknak" is nevezhetünk, annyira igénytelen és színvonaltalan produkciókra adják),  például egyes rendszerkonform popzenészek. Az utóbbi időben a színházakat is elővették, és annak ellenére, hogy a színészetből ered az a közismert kifejezés, hogy „szereposztó dívány”, amely remélhetőleg csak a múlt része, olyasmit leírni, hogy „zaklatószínházak”, mégis csak agyament képtelenség, mivel egy-két személy, etikailag kifogásolható (és általában régmúltbeli) viselkedése miatt bélyegez meg egész színházakat. Természetesen olyanokat, amelyek jelenleg még viszonylagos függetlenséggel rendelkeznek.

Összességében a kulturálatlanságot, a bunkóságot támogatja a mostani rendszer, hiszen kontraszelektálja az előadó művészeket az, hogy mennyire állnak a hatalom szolgálatába. (Ami nem feltétlenül rossz célokat jelent, de ez a fajta logika mégis fokozatosan korrumpál egész értelmiségi szakmákat.) Egy világhírű szimfonikus zenekarunk sajnos kevesebbet ér mint a kormányzat ideológiáját szajkózó popzenész, nem beszélve a számos „zs kategóriás” focicsapatunkról.

Az értelmiség viszont már régóta elvesztette társadalmi támogatottságát

Az értelmiségiek társadalmi beágyazottsága szerintem úgy a ’80-as évek óta már fokozatosan csökken, és a szerepük, társadalmi hasznosságuk folyamatosan megkérdőjeleződik. Régen a falusi tanító, orvos és pap feltétlen tiszteletnek örvendett, ma már ez a fajta kapcsolat helyi szinten és országosan sincs meg a társadalom nagy részében. Az értelmiség egy jó része elefántcsont-toronyban dolgozik, a gyenge szintű oktatási rendszerünk miatt például a lakosság nagy részének gőze sincs a tudomány működéséről. A liberális felfogású írók és filmrendezők évtizedek óta tömegesen gyártják a depressziós, kiúttalanságot sugárzó alkotásokat.

A közgazdászaink dogmatikus gondolkodása félrevitte a gazdaságot és súlyos pénzügyi instabilitáshoz vezetett, főként az ezredfordulót követően. A legtöbb értelmiségi tétlenül nézte az MSZP-SZDSZ nemzeti érdekeket semmibe vevő, anarchikusnak is nevezhető politikáját. A színházakra is igaz, hogy a színvonal kiegyenlítetlen, mivel a diktatórikus és öncélú rendezés sokakat elriasztott. Az értelmiség nagy része köldöknézően a kis saját szakterületét műveli csupán és kevesen vesznek részt közülük a közéletben, abban a hitben, hogy meg tudják kötni a saját kis alkujukat  a hatalommal és akkor békén hagyják őket. Sajnálatosan kevesen végeznek oktatási és ismeretterjesztő munkát,- bár tény, hogy manapság sokkal inkább a marketingterméknek mondható „celebek” igénytelenségét igénylik a legtöbben.

Így fordulhat elő az a helyzet, hogy soha nem volt annyi pénz mint most, a rendszert gátlástalanul és elvtelenül kiszolgáló „értelmiségi” voltukat megtagadók dőzsölnek, aki nem áll be a sorba annak viszont alig jut valami.

Annak ellenére van ez így, hogy a "magyarságot" nem lehet kisajátítani, mert ebbe a társadalmi célokon túl beletartozik minden olyan teljesítmény, ami akár a helyi társadalmaknak fontos, akár a világ számára jelentőséggel bír (külföldön sikeres magyar filmek, könyvek, zenekarok, tudományos teljesítmények stb.) Ezeknek a megszületése általában nem a központi kormányzatunk működésének tulajdonítható.

Egy adott ország régi nagyságát kétféle értelemben is érthetjük: szó szerint a mainál jóval nagyobb területtel rendelkező egykori nagyhatalomként, vagy pedig átvitt értelemben, több évszázados államiságként. Európa mai országainak egy része már régóta létezik, másik része csak a 19.században jött létre és olyanok is vannak, amelyek teljesen újak, csak a 20.század folyamán nyerték el függetlenséget, és előtte önálló államként lényegében sosem léteztek.

Egy ország fejlettségét jól jelzi a HDI mutató, amely lényegében az állampolgárainak életminőségét fejezi ki, a várható élettartam, az oktatás színvonala és a vásárlóerő paritáson számolt GDP segítségével. A Wikipédia táblázatait használva, ha egy táblázatba összerendezzük az európai országok fejlettségét és az államok történelmi „nagyságát”, akkor az alábbi táblázatot kapjuk. (Kivéve a listáról mini államokat és a kontinens perifériáján levőket.)

Azt láthatjuk, hogy nincs semmilyen összefüggés aközött, hogy egy adott ország mennyire dicsőséges történelmi múltra tekint vissza és milyen a mai fejlettsége. Az első tíz helyezett között vannak régiek és olyan viszonylag újak is mint Írország, Izland és Finnország. A tízben csak négy egykori nagyhatalom szerepel, a szűk élmezőnyben pedig lényegében egy sem. A helyzet hasonló a második tízes csoportban is: Szlovénia vagy Észtország teljesen új nemzetek, mégis elég jó életminőséget biztosítanak az állampolgáraiknak. Magyarország a 3.csoportban van, területe éppúgy sokkal nagyobb volt egykor a jelenleginél mint például Portugáliának, Litvániának vagy Bulgáriának, viszont megelőz minket az államként sosem létező Szlovákia vagy Lettország. A lista végén főként a volt Szovjetunió és a volt Jugoszlávia országai találhatóak, az látható tehát, hogy a földrajzi helyzet és a legutóbbi egy évszázadnyi történelme bírnak a legnagyobb hatással egy adott ország mai fejlettségére.

Mellesleg Európán kívül is hasonló a helyzet, fejlettek és fejletlenek között egyaránt vannak régebbiek és újabbak. A földrajzi helyzet és a kulturális örökség tűnik a leginkább meghatározónak. (Például a volt angol gyarmatok szinte mindig kiemelkednek a környezetükhöz képest.)

Két ország közötti határt átlépve nem egy esetben megdöbbentő különbségeket találunk. Ilyen többek között az orosz-finn határ is, de sokkal közelebbi példa, ha Dél-nyugat Dunántúlról átlépünk Szlovéniába, ilyenkor is úgy érezzük magunkat mintha egy másik világba csöppennének. A kis falvak girbe-gurba utcáit és egymás hegyén-hátán álló többnyire lepukkant házikóit felváltják a hosszú egyenes utak, amelyektől nagy távolságra újszerűnek tűnő, hatalmas házak állnak, jórészt szőlővidékekkel a hátuk mögött. Nincs annyi történelmi emlék a szlovén oldalon, turistaszemmel nézve mindenképp sivárabb táj, viszont az ott élők életszínvonala láthatóan jóval magasabb.

Senki nem tud megélni a múltjából, ha bárki azt meséli folyton, hogy régen milyen nagy ember volt, hamar megunják a többiek és kerülni fogják. Egy munkahelyen sem lehet megélni abból, hogy mi mindent hoztam létre, ha úgy látják hogy az új követelményeknek már nem felelnek meg, akkor legfeljebb annyi jóindulatra számíthatok, hogy érdemeimre tekintettel nem rúgnak ki azonnal, hanem keresnek valamilyen más melót a cégen belül, de ennél többet nem remélhetek.

Arról van szó, hogy a hagyománynak mindig vannak olyan részei is, amelyek hátráltatják egy ország fejlődését és nem segítik elő a polgárainak jólétét, az ilyen kulturális mintákkal szakítani kell és átvenni másoktól olyanokat, amelyek hasznosabbak. Ha egy ország nem tesz mást mint tagadja a modernség számos elemét (pl. „illiberalizmus”), akkor tudattalanul előveszi azokat, amelyek az elmúlt századok örökségei: merev osztályhatárokat, amelyek miatt sok tehetség elvész, feudális jellegű előjogokat, a kölcsönösen nyerő szituációk helyett korrupciót, a tudás alapú társadalom helyett a harciasságot stb. A vezetők demokratikus döntéshozatal helyett arisztokráciában és „pórnépben” gondolkodnak, még ha nem is mondják ki ilyen nyíltan.

A történelmi események tanulságosak, elődeink tettei lehetnek tiszteletre méltóak (bár a jelentőségüket nem mindig helyesen ítéljük meg), viszont ennyi, ezután már jön a nagy De. A mindennapokban a jelentőségük közel zéró, ott már aminek helye van a racionalitás, átvenni azt ami másoknál bevált és mindenekelőtt humánusan viszonyulni egymás iránt. Az emberiség történelme ugyanis leginkább egy nagy kollektív rémálom volt, humánum csak elvétve fordult benne elő, egészen a legutóbbi időkig.

A kérdésre talán akkor tudnék korrekten válaszolni, ha éltem volna azok között, akik alacsony iskolai végzettséggel mondjuk pizzafutárként dolgoznak vagy más hasonló vacak és rosszul fizető munkából élnek. Mivel viszont a társadalom szerencsésebbnek mondható tagjai nagyon nem ismerik ezeknek a „zembereknek” a látásmódját, ezért történhetett meg például az is, hogy a brit média az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy az általuk „brexitbohócnak” nevezett Boris Johnson nagy fölénnyel nyerhet, és a számukra afféle véletlen balesetnek tűnő brexit-szavazás is ezáltal egyértelmű megerősítést kaphat.

Tovább nyomul a populizmus: elesett Britannia, felkészül Olaszország

Ha megnézzük, hogy a populista politikusok milyen győzelmeket arattak a hozzánk közel álló, fejlettebbnek mondható országokban, akkor kirajzolódik egyfajta kép arról, milyen preferenciák alapján választják meg számos országban a választók azokat, akik úgymond „a nép egyszerű gyermekeinek nyelvén” beszélnek. Ez most nem gúny akar lenni, bár számomra úgy tűnik, hogy nem annyira felemelni akarják választóikat, mint inkább lemennek az ő szintjükre.

2016 és USA: Trump simán legyőzte Clintont a meglehetősen primitív, durva kampányával. 2018 és Magyarország: Orbán lesimázta Karácsonyt és Vonát, akik nem nagy lózungokkal, hanem naiv módon komoly programokkal készültek a választásra. 2017 és britek: a mérsékelt politikus Theresa May lényegében döntetlenezett az ellenzékkel szemben, a csekély többsége a parlamentben nem volt igazán döntőképes. Na de jött most a Boris mint „a nép egyszerű fia” (tényleg, ez nem élcelődés akar lenni) és K.O.-zta Corbynt…

Kevés olyan ország maradt, ahol a már a szinte „hagyományosnak” mondható, kompromisszumkereső politikai vezetés a jellemző, a gátlástalanul konfliktusokat kiélezőkkel szemben. Divatba jött a macsó mentalitás, a hölgyek ugye (mint például Merkel) inkább finomabb megoldások és a kompromisszumkeresés mesterei a gyakran inkább bajkeverőnek tartott férfi nemmel szemben. Nemtől függetlenül egyre kevésbé népszerűek az integrációpártiak. Abból is látszik ez, hogy velük szemben gyakoribbak a tömegtüntetések (l. Marcon, Babis) mint a kemény vonalas Erdogan vagy Orbán ellen.

A populizmus nem különösebben sikeres, habár elég stabil kormányzás

A nagy befektetők egyértelműen szeretik a populistákat, a tőzsdék általában jól reagálnak a politikai stabilitásra, ami segíti az üzleti élet fejlődését. Viszont a gazdasági növekedés összességében nem jobb mint a környező országoké akár Putyin, Erdogan vagy Orbán kormányzása alatt, sőt Hszi Csin Ping sem mondható sikeresnek e téren (Trump talán kivétel ez alól, ő viszont elég komoly hazárdjátékot folytat). Az őket megválasztók egy részének életszínvonala valóban javul valamennyire, de sem az oktatás, sem az egészségügy terén nem tudnak lényeges fejlődést felmutatni. A bevándorlás megfelelő szabályozásához sincs szükség populizmusra. Kevés olyan pozitív változást hoznak, amely mérsékelt politizálással ne volna megvalósítható, sőt ők különféle lufikat is fújnak, amelyek mögött nincs igazi gazdasági versenyképesség (l. a magyar gazdaság nagyobb részét).

Eközben viszont csökkentik az integrációt, rombolják a környezetet és növelik a feszkót

Orbán nem tudom mért örült Boris győzelmének azon túlmenően persze, hogy egy „elvtársról” van szó, hiszen Magyarország számára sokkal inkább hátrány mint előny a brit kilépés. Ugyanígy, ha Trump kereskedelmi háborút folytat majd az EU ellen, azzal mi sem fogunk jól járni. Én persze elfogult vagyok e témában, de hogyha minden létező országok közötti szerveződést és nemzetközi szervezetet szétvernek vagy eljelentéktelenítenek majd az ultra-nacionalista vezetők, akkor vajon milyen lesz számukra a hogyan tovább? Akkor egymást fogják elővenni?

Másik vetülete a dolognak, hogy mért a trágárságot és a bunkóságot teszik meg normává olyan szinten, hogyha külföldön valaki megemlíti Orbánt, Szijjártót vagy Kovácsot, ha ilyen emberek alapján ítélnek meg minket, akkor ott abban a helyzetben egy kicsit szégyellni fogom, hogy magyar vagyok?

A harmadik probléma az, hogy folyamatosan gátolnak minden olyan nemzetközi együttműködést, amely környezetünk megóvására irányul. Annak ellenére, hogy ők is alighanem sejtik már, hogy a 24.-ik órában vagyunk, de ez valahogy mégsem fér bele nekik. Az ő terepük inkább a folytonos harc az elosztási szabályok változtatásáért, mint pozitív értékek képviselete. Választóik alighanem ezt várják el tőlük, rendteremtést, harcot, realitásoktól elszakadt szimbolikus politizálást. Visszavágynak a múltba, abba az időbe, amikor ők voltak a legnagyobbak (ugye USA, ugye Anglia, ugye Oroszország) vagy legalábbis nagyhatalom voltak (magyarok, törökök, lengyelek stb.)

Vádaskodni mégsem szeretnék (a látszat ellenére)

Habár nem hiszek a populizmusban vagy általában az ultrakonzervatív vezetésben, szeretném egy kicsit jobban megérteni. Számomra egyértelműen agresszív és önző magatartásmintákat mutat, egy elvileg már rég meghaladott törzsi logikával. Azonban nem kevésbé önző mint a liberalizmus volt a népszerűsége csúcsán (’80-as és ’90-es évek), amely az egyenlőtlen versenyfeltételek miatt növelte a társadalmi különbségeket. A gyenge minőségű állami oktatásból 18 éves korban kikerülő angol (vagy magyar) gyerekek most úgy látják, hogy jobban teszik, ha elfelejtik azt a keveset is, amit megtanultak és a különféle törvényszerűségek helyett inkább abban hisznek, hogy jön majd egy tökös fickó, aki jól sejhajon rúgja azt az elitet, aki szerintük az ő problémáik fő okozója. (Lehet, hogy csak túl sok akciófilmet néztek?)

Eközben a jóval kifinomultabb balos (libsi vagy szoci), esetleg mérsékelt konzervatív politikusok akármilyen értelmes és hasznos programokkal jönnek is elő, ha meg is szakadnak, akkor sem fogadják el őket, mert a pógárok vagy távol maradnak a szavazástól vagy az erőt mutató másik jelöltet választják. Sokkal inkább érzelmeikre hallgatva hozzák meg  a döntéseket, ami nem csak a fiatalok egy jó részére érvényes, hanem ugyanennyire igaz a beszűkültebb környezetben élő, elhülyülő, értelmük művelése irányában nem nagyon motivált idősebb generációkra is.

Nem tehetek róla, de elfogult vagyok

Bár tudom, hogy az éremnek ezúttal is két oldala van, és talán az általam primitívebbnek tartott szavazók ösztönei a jók és az ő döntésük a helyes. Viszont ha a populisták hatalma tartós, akkor a janicsárjaik látható módon egyre inkább vérszemet kapnak és egyre többet követelnek a koncból. Szomorú leírni, de ez van, a kultúra paródiájának mondható primitív marhaságokra dől a pénz, miközben szabályosan kiéheztetik a nem rendszerkonform értelmiséget.

Pedig ez nem politikai beállítódás kérdése. A valódi művészet ugyanis mindig valamilyen szinten liberális vagy legalábbis balos felfogású, mert állandóan az újat keresi, de ugyanez igaz a tudományra vagy a médiumokra is, egyik sem a hagyományokból és a régi szokásokból akar megélni – ami egy ultrajobber számára természetesen tűrhetetlen. A valódi és hiteles információ pedig mindig „veszélyes” a hatalom szempontjából, mert bomlaszthatja a közösséget, vagy legalábbis a központi ideológiát.

Viszont az is egyértelmű, hogy akár populista, akár liberális irányzat van hatalmon, mindkettő egyformán önző. A végtelen mértékű önzőség világában élünk ma már, ez a szomorú igazság.

A barbárok a kapun belül vannak

A címre visszatérve a nagyszájú az nem feltétlenül bunkó, viszont a kettő együttesen a mai politikában egyre inkább nyerő párosításnak tűnik. Az utóbbi időben egyértelműen egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben attól félünk, hogy elárasztanak minket különféle barbár népek, a kulturálódásunk folyamata sajnálatos módon egyre inkább visszafordult már. Coetze híres regényét idézve nem kell már a barbároktól félnünk, mert már köztünk vannak, sőt egyre inkább mi magunk leszünk a barbárok.

Először talán Rousseau vette észre még a 18.században, hogy a polgárosodó ember viselkedése mennyire mesterkélt, képmutató, az egészséges ösztöneit hamar feladja a társadalmi hierarchiában való előrejutás érdekében. Érdemes egy narratívát megkísérelni, milyen életstílusok jöttek létre és milyen kísérletek születtek a viszonylagos jólét közepette, amikor már nem a nélkülözés volt a fő probléma a nagy többség számára, sokkal inkább egyfajta nehezen megfogalmazható kényelmetlen közérzet (amikor kis pont vagyok egy nagy, arctalan rendszerben) és az emberi kapcsolatok kiüresedése.

A 20.század második felétől a fejlett országok nagy részében fokozatosan kibontakozott a fogyasztóinak is nevezett jóléti társadalom, amely egy nagy létszámú generáció számára óriási lehetőségeket ígért, ha a rendszerbe teljesen betagozódva minden erejével igyekszik azokat megragadni. Hozzánk is eljutott ez a felfogás némi késéssel és a ’80-as években már teljesen kibontakozott az a fajta karrierizmus, amely a család és a közösségi élet háttérbe szorítását is bevállalta a gyors anyagi gyarapodás érdekében. Egészségüket egyáltalán nem kímélve dolgoztak az emberek, és a lelki sivárság, a nihil érzete sokakat oda juttatott, hogy egyre gyakrabban nézzenek a pohár fenekére, ezzel mintegy kieresztve a gőzt időnként. (Valójában azért annyira nem kell sajnálnunk ezt a generációt, hiszen ők voltak azok, akik között igen sokan már több évtizednyi, jómódban eltöltött nyugdíjas évet értek meg.)

Nyugaton a szülők képmutató és túlságosan is „rendszerkonform” magatartására való reakcióként, a rendszer elleni lázadásként jelentek meg a ’60-as években a fiatalok körében a hippi mozgalmak, amelyek a ’68-as diáklázadásokban majd egy évvel később (ötven éve) Woodstock idején értek csúcsra. A rendszertagadó, destruktív mozgalmak pozitív tartalmak nélkül általában nihilizmusban végződnek amint ezt a Forrest Gump című film női főszereplőjének sorsát felidéző apró részletek is mutatják. A szabadság téves értelmezése és görcsös hajszolása során különféle külsőségekben keresték önmagukat, igazi belső önismeretre való törekvés nélkül.

Az elnyomott természetes ösztönök felszabadításáról szól egy másik kultuszfilm is, a Harcosok Klubja, amely a későbbi terrortámadások fényében ma már némi visszatetszést kelt. A freudizmusban van némi igazság ugyan, de elég gyenge lábakon áll tudományosan az elnyomott primitív ösztönök, az agresszió felszabadításnak helyes volta, sőt éppen hogy az ösztönök kiélése alakíthat ki egyeseknél számos káros szokást. A kapitalizmust teljes mértékben tagadó bármely mozgalom, beleértve a kommunista és fasiszta kísérleteket és a különféle ellenkultúrákat is, szükségképpen kudarcra volt ítélve, erősen leegyszerűsítve azért, mert nem tudtak mit kezdeni az emberi önzéssel, egoizmussal és mohósággal.

Az újabb generációk, amelyek még az ezredforduló előtt nőttek fel, sok esetben inkább már a tanulásban és a tudásban hittek jobban. A valós teljesítményeket fontosabbnak tartották a külsőségeknél, így például visszaszorult a rendszeres templomba járás mint szertartásosság (illetve nálunk a pártállam bukása után sem lendült fel igazán a fiatalabbak körében). A merev külsőségek visszaszorulását mutatja az is, hogy öltözködés terén a természetesebb anyagok terjedtek el, az öltönyt fokozatosan felvállalta a farmer és a laza mindennapos ruházat, az igazán fontos ünnepélyek kivételével.

Nagyon sokan végül is csalódtak az oktatásban, mert nem kapták meg azt a fajta vagy az olyan minőségű tudást, amely igazán jól használható lett volna a szakmai karrierjükben. Az eltömegesedő és felhíguló oktatás olyan diplomákat termelt, amelyek egyáltalán nem vagy csak kis mértékben segítették az előrejutást akár még a jogi vagy pénzügyi területeken is (sőt még a szakmunkásképzésre is elmondható ugyanez). Egy idő elteltével a tanárok jelentős részének hite is megrendült abban, hogy amit tesznek (mintegy tölcsérrel próbálni töltögetni a tudást a diákfejekbe) vajon mennyire hasznos egyáltalán, a pedagógus pálya is leértékelődött, kontraszelektálttá vált nálunk és számos más országban.

Egyértelműen a versenyszellem hajtja a diákok egy jó részét szinte már az óvodától kezdve, letudni valahogy a kötelező penzumot és megfelelni egy alapvetően korszerűtlen oktatási rendszerben, hogy jó iskolákba tudjanak kerülni és végül piacképes szakmát szerezzenek. Sokan vannak olyanok is persze, akik eléggé hamar feladják és különféle pótszereket, esetleg drogokat keresnek maguknak, eléggé sajnálatos módon.

A mai újabb generációk megítélése már nehezebb, de megfigyelhető néhány olyan stratégia, amely arra irányul, hogy valahogyan kompenzálni próbáljuk a rendszer hátrányait és természetellenes voltát. Az egyik ilyen a családközpontúság, a munka és a családi élet egyensúlyának tudatos keresése. Másik ilyen a nagyobb közösségközpontúság, ez lehet akár vallásos gyülekezet, akár valamilyen szabadidős csoport vagy éppen egy falu közösségi eseményeiben való részvétel. A hagyományápolás feléledése is egyértelműen ide sorolható. Nagyon sok esetben ezek teljesen jól működnek és a jólét egy alapvetőnek mondható szintjén is már sokak számára a boldogság forrásait jelentik.

Vannak viszont aggasztó tendenciák, amelyek afelé mutatnak, hogy - amellett, hogy az ember nem teljesen természeti lény, hiszen nagyon sok olyan tulajdonságunk van, ami a természetben ritka vagy példa nélküli,- oda vezethetnek, hogy a természettől teljesen elszakadva valamilyen nagyon mesterkélt világban éljük le az életünket.

Egyik ilyen tendencia az elhízás, amely szinte járványszerű. Úgy kábé harminc éve az emberek nagy többségükben még nem így néztek ki mint ma, mert gyerekkorukban nem azt szokták meg, hogy tömik magukba az ételt (relatíve drágább is volt az élelmiszer a fizetéshez képest, főleg a feldolgozott cukros ételek). Az elhízás komoly egészségügyi probléma, amellett hogy egy általános kényelmességet mutat, az ülő életmód egyik indikátora. A kényelmességre való törekvés, hogy mindent kapjunk meg bármikor és erőfeszítések nélkül, a mai kor egyik rákfenéje és nem kis mértékben az oka is annak, hogy tönkretesszük a bolygót.

A másik az a virtuális világ, ahol szuperhősök és nőfalók lehetünk, különféle pótcselekedetekbe menekülhetünk, a kevésbé előnyös oldalunkat elrejtve ott éljük ki. Pontosabban az ilyen igényeink mindig valamennyire kielégíthetetlenek maradnak, miközben játékfüggőkké vagy számítógépfüggőkké válhatunk.

A harmadik jelenség szintén egyfajta reakció és kivonulás a társadalomból, arról szól ahogyan a különféle hülyeségek elfogadott normává válnak egyes csoportok belterjes, zárt világában. Azt mondják, hogy a matematikában nincs „királyi út”, de semmilyen komoly szakterületen, szakmában nincs ilyen, a legtöbb dolog elsajátítása bonyolult és nagyon időigényes. A „leszakadtak” csoportjai viszont abban hisznek, hogy végső soron minden csak manipuláció, és minden fontos problémát egy csapásra megoldhatónak tartanak. A világ és a társadalmunk alapvetően egyszerű, a megoldások ott vannak a szemünk előtt, mindig csak gonosz emberek rejtik el előlünk. Az értelem útjáról letérnek, az ész az ő esetükben a primitív emócióik és törekvéseik szolgálólánya, az elme egyfajta ügyvéd, de semmiféle egészséges kontrollt nem tölt be. Az alázattal szemben szinte mindig az agressziót választják, visszatérve az „ellenséges törzs” kezelésének ősi (paleolit) mintájához.

Akik manipulációt sejtenek mindenhol, éppen azt nem veszik észre, ahogyan őket manipulálják a különféle politikusok, mert miközben az ő nyelvükön beszélnek és simogatják a buksijukat, szimbolikus jelentőségű gesztusokat téve szépen felhasználják őket a saját hatalomkoncentráló céljaikra. A populista mozgalmak lényegében a polgári rendszerek tagadásával régebbi, a felvilágosodás előtti rendies társadalmakhoz nyúlnak vissza. Ez is egy újfajta kísérlet, amely a politika oldaláról próbálja kezelni azt a kellemetlen közérzetet, amelyet talán az elidegenedettség és kisebbrendűségi érzet fogalmai közelítenek meg legjobban viszonylag nagy társadalmi csoportok szempontjából. Eközben leértékeli és a partvonalra szorítja azoknak a nagy részét, akik egyértelműen nem akarnak kicsi és belterjes világokban élni, mert a tudásuk nem érvényesülne ilyen szinten. Számomra mindez egyértelműen visszalépésnek tűnik, mert háttérbe szorítja a racionalitást.

Az elhülyülés manapság valós veszély, hiszen az iskolában tanultak nagy részét gyorsan felejtjük, miközben más fajta, szociális jellegű készségek írják felül őket. Agyunkat viszont az tartja mozgásban, ha időként teljesen újfajta ismereteket és készségeket tanulunk, és ha erre nem szánunk időt és energiát, akkor előbb-utóbb olyanok leszünk mint a politikai elitünk nagyobb része (fanatikus, paranoiás, ösztön- és érdekvezérelt emberek). Habár az életkorral a szellemi hanyatlás nem szükségszerű, de ha nem akarunk folyton új dolgokat tanulni és valahogyan haladni a korral, akkor egy idő után „eltatásodunk”, „elnyanyásodunk”, végképp kiszolgáltatottá válva a demagóg politikusok kénye-kedvének.

Ezzel együtt arra a kiinduló problémára, hogy bedarálhat minket a rendszer, az adható válaszok továbbra is nyitottak, bár az eddigi reakciók is nagyon tanulságosak.

Mi lenne, ha a jövőben nem törne ki többé háború az olaj miatt? Erre van is esély, ha megvalósul a következő évtizedekben a zöldenergia forradalma. Ez most úgy hangozhat mint egy szenzációhajhász, demagóg reklám, vagy esetleg fellegekben járó idealizmus. Látni fogjuk azonban, hogy kemény érdekek állnak e mögött, esetleg olyasmi is, amire még eddig nem is gondoltunk.

A szélenergia megoszlása

A kép forrása: http://www.industrycrane.com/blog/Advantages-of-wind-power.html

Az fenti térképen jól látszik, hogy óriási lakatlan területek (Patagónia, Labrador-félsziget, Belső-Ázsia füves pusztái) után Észak-Nyugat Európában vannak talán a legjobb lehetőségek a szélenergia hasznosítására. Ha hozzávesszük ehhez még azt is, hogy az európai tengerpart rendkívül tagolt, a tengerre telepítendő óriási szélfarmokkal sok energiát állíthatunk elő, anélkül, hogy a lakosság nyugalmát zavarnánk. Szélcsatornák, a szélerőművek számára megfelelő területek azonban szinte minden országban, nálunk is vannak. (Nyilván nem minden „szeles” terület alkalmas a szélenergia hasznosítására, így például az USA tornádóövezete valószínűleg kevéssé.)

A napenergia megoszlása

A kép forrása: https://britishbusinessenergy.co.uk/world-solar-map/

Európa déli középső és déli részén, nálunk is inkább a napenergiában van potenciál, a szubtrópusi és trópusi országok esetében pedig ez még inkább érvényes. Már felmerült a gondolat, hogy a Szaharában óriási naperőműket létesítenének, amely Európa déli részét hasznosítható energiával látná el. Ennek legfőbb akadályai leginkább politikai természetűek lehetnek (a térség instabilitása), bár feltehetően vannak pénzügyi és technikai korlátai is egy ilyen projektnek. (Pl. a létesítmények megvédése a por- és homokviharoktól.)

Nézzük meg a fosszilis energia megoszlását

A szénerőművek kora lejárt, sorra zárják be őket még Trump elnöksége alatt is, mert már nem versenyképesek, nem érdemes költeni rájuk. Érdemesebb a kőolaj kitermelést nézni (a földgáz ezzel nagyjából arányos), egyik fajta mérőszáma az egy főre jutó termelés. E téren olyan országok vannak az élen mint Kuvait, Szaúd-Arábia, Egyesült Emírségek, Brunei, Norvégia. A legutóbbi kivételével mindenhol viszonylag fejletlen gazdaságot és még kevésbé fejlett társadalmat találunk, kérdéses, hogy a gazdagságukkal megfelelően tudnak-e élni ezek az országok. Ha a legnagyobb olaj exportőröket nézzük, akkor a lista élmezőnyében olyan országok is szerepelnek mint Irak, Nigéria és Venezuela, borzasztó belső társadalmi feszültségekkel, esetükben teljesül az a mondás, hogy az ásványkincsekben való gazdaság sok ország számára inkább átok mint áldás.

Milyen lehetőségek és érdekek vannak Európában a zöld energia felfuttatásában?

Közhely, hogy a fosszilis energiák gyors leváltására nincs esély, azonban mi van akkor, ha kemény érdekek állnak a zöldenergiák mögött is Európában és a világ számos részén? Ahogyan az egyes  országok élelmiszertermelése is inkább politikai mint gazdasági kérdés, hiszen még akkor is fenntartják az önellátást, ha drágább mint az import (Japánra például egyértelműen igaz ez, de egyes nyugat-európai országokban előfordul ilyesmi), mert számukra stratégiai kérdés a kiszolgáltatottságuk csökkentése. Ehhez hasonlóan, az olaj- vagy gázcsapok elzárása szintén valós gazdasági veszély, amellett, hogy a fosszilis energiára például a földgáz erőművek formájában a közeljövőben is szükség lesz majd.

A magyar mentalitást inkább az jellemzi, hogy minél pontosabb indokokat találjunk arra, hogy valami új dolog megvalósítása mért nem lehetséges. Ezzel szemben ahol a közfelfogás pozitívabb, ott inkább az a jellemző, hogy problémákat kihívásnak tekintik, amelyekre újszerű megoldásokat lehet és kell is találni. (Lásd pl. a Mérnöki találékonyság c. dokumentumfilmet az egyik csatornán, hogyan lehetett egyre nagyobb házakat, hidakat stb. építeni.)

Az energiatárolás folyamatosan fejlődik: például az elektromos autók akkumulátorai öt év után már csak 90%-os hatékonysággal működnek, ezért lecserélik, viszont energiatárolásra még sokáig alkalmasak lehetnek. Egyszerűen rákényszerülünk, hogy javítsuk az energiatárolás hatékonyságát.

A másik, hogy manapság az időjárás előrejelzések eléggé pontosak több napra előre, elég pontosan lehet tudni, hogy mikor lesz zöldenergia fölöslegünk és mely napokon lesz hiányunk, illetve az egyes napok mely részében várható ez. A fölös energiával lehet például hidrogént fejleszteni, amellyel járműveket hajthatunk meg, vizet szivattyúzhatunk különféle tárolókba stb., a hiány pótlására pedig ott van az alternatív energiaforrások közül a biogáz, a geotermikus, a hulladék égetők, sőt árapály-erőművek is (amely nagy potenciál). A különféle intelligens vezérlések finomhangolhatják az egyes rendszereket, és az áram ára is eltérő ma már a felhasználók számára a rendelkezésre állástól függően (minthogy régen is volt olyan például, hogy éjszakai áram, a vízmelegítők ilyennel működtek). Mindez úgy, hogy az ipar és a lakosság energiaigénye is folyamatosan csökkenthető.

Újabb előny a decentralizáltság

Az állampolgár kiszolgáltatottságát csökkenti, hogy az energiaszükségletét jórészt maga állíthatja elő, napelemekkel, szélkerekekkel, a mezőgazdasági termelők biogázzal is. A legjelentősebb fejlődés e téren talán az  USA Kalifornia államában van, de mindenfelé egyre több épületre szerelt napelemet látunk, már nem ritkák a passzív sőt a pozitív energiamérlegű épületek sem. A napelemek várhatóan egyre jobbak, olcsóbbak és egyre rugalmasabban használhatóak lesznek, a napkollektorok szintén, az állampolgár kiszolgáltatottsága a nagy szolgáltatóktól egyre jobban csökkenthető.

Ahol van érdekeltség és eltökéltség ott költenek is rá

Mivel láthatóan létezik a határozott politikai szándék, ezért az EU komoly támogatásokat nyújt a zöldenergia használatára és a gazdaság „zöldítésére”. Ha a valós költségeket nézzük a környezeti károkkal együtt, akkor a fosszilis energia ma már általában drágább mint a zöldenergia, és a fiatalabb generációk egyre inkább megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy a termékek árában a valós költségek kell, hogy megjelenjenek még akkor is ha a benzin többe fog kerülni az adóemelés miatt. (Aki azt mondja, hogy a „boomer” generáció mennyivel gazdagabb volt a mostaniaknál, arra az lehet a válasz, hogy „Pokolba velük, nekünk nem a nagy ház és a nagy autó a legfontosabb, sokkal inkább a jobb életminőség és a környezetünk megőrzése".)

Háborúban állunk

Egy olyan háborúban állunk, amelyet mi robbantottunk ki öngyilkos módon a saját környezetünk ellen, és most már a kármentés, a visszafordíthatatlan változások megelőzése a cél. Ennek egyik formája a zöldenergia arányának növelése a fosszilis rovására, ahol a lécet egyre magasabbra kell tudnunk tenni az idő múlásával. A primitív, nagy energiasűrűségű fosszilisak helyett kevésbé kényelmesen használható, de jóval kifinomultabb környezetbarát technológiákra térhetünk át fokozatosan, feltéve, hogy a megszokást és a rendszer tehetetlenségi erejét le tudjuk győzni. Az ilyen programok pénzügyi támogatása egyre nagyobb lehet, még ha egyesek a lelkiismeretüket akarják is megnyugtatni, mint tette azt Alfred Nobel, a dinamit feltalálója a békedíj (és a többi tudományos díj) megalapításával.

Egy másik front vagy fegyvernem ebben a háborúban az energiatakarékosság és a környezetbarát anyagok, eljárások használata. Például nem szabad ezerrel betonozni mindent, vannak kevésbé energiaigényes és a környezetünkhöz illeszkedő anyagok is (pl. vályog, kő, tégla, fa). Már jól látható az is, hogy a tömeges légi utazások ideje lassanként le fog járni éppúgy mint a tömegáruk indokolatlan összevissza szállítgatása, a jövőben kevéssé globalizált lesz az ipar, a helyi és szezonális termékek aránya nőni fog.

A szén-dioxid megkötése a légkörből a harmadik oldal, ami ugyanolyan fontos mint a másik kettő. Erdősítés, visszajuttatni a szenet a talajba, - a helyi ökoszisztémákat is gazdagítjuk ezáltal, az éghajlat stabilizálása mellett. De lehet, hogy akár még kőzetekben való megkötés vagy algafarmok létesítése is segíthet majd ezen a téren.

Európa elemi érdeke

Európa kettős hasznot is húzhat a zöldenergia elterjesztéséből a fejlett országokban: Számos afrikai ország egy teljes fejlődési szintet átugorhat és a helyi közösségek életszínvonalát emelheti a decentralizált áramtermelés (főként napelemek révén), amelyben Európa finanszírozási oldalról és szaktanácsadók révén is részt tud venni. Ha elősegítjük egyes afrikai és nyugat-ázsiai országok stabilitását, akkor ezzel felénk irányuló menekülthullámokat is megelőzhetünk. A fejlett országok a náluk sikeres gyakorlatokat és eljárásokat máshol is el kell, hogy tudják terjeszteni, ez alapfeltétele annak, hogy el tudjuk kerülni az éghajlatunk visszafordíthatatlan megváltozását és a pár évtizeden belüli tömeges mértékű humanitárius katasztrófákat.

A konfliktusokat a világban persze nem fogja tudni megszüntetni a zöldenergia (pl. az akkumulátorokhoz használatos ritkaföldfémek eloszlása is nagyon egyenetlen), és a változásoknak nyilván rengeteg kerékkötője van. Ha viszont másokra mutogatunk, hogy miattuk úgyse fog menni, az egyszerű felelősség áthárítás. A nagy cégek és a politikusok egyaránt folyamatosan árgus szemmel nézik a közfelfogás változását és próbálnak alkalmazkodni hozzá, ezt figyelembe véve főleg rajtunk múlik, a mi "fogyasztói" és állampolgári felfogásunkon, mert azok a folyamatok fognak érvényesülni, amelyeket mi is támogatunk.

Ha valaki szavainak hitelt adunk az azt jelenti, hogy rááldozzuk időnk és energiánk egy részét, mert valamit remélünk cserébe. Nem vagyunk ugyan még biztosak benne, hogy a mondanivalója megállja a helyét és számunkra valóban használható lesz, azonban átmenetileg megelőlegezzük ezt neki. Mennél inkább bízunk benne, annál nagyobb „hitelkeretet” vagyunk hajlandóak nyitni a számára egy adott esetben, azaz annál türelmesebbek és elnézőek vagyunk vele szemben.

Milyen tényezők befolyásolják a döntésünket? Mikor van az, hogy a hitelt túl hamar vonjuk meg és más esetben hitelesnek fogadjuk el azt a közlést, ami nyilvánvalóan nem az?

1.Csoportmentalitás

Akit tudattalanul „barátként” azonosítunk, afelé pozitív értelmű, míg a potenciális „ellenségként” vagy legalábbis más csoporthoz tartozóként beskatulyázottakat negatív értelmű előítéletekkel közelítjük meg. Nehezen tudunk elvonatkoztatni ettől és a mondanivalóját kicsit objektívabban értékelni. Így ha kormánypárti vagyok, akkor számomra természetes, hogy egy miniszter védi a mundér becsületét, ha pedig ellenzéki, akkor pedig az, hogy az illető támadja a kormányt, ahol éri, mindenbe belekapaszkodik. Holott egyik magatartás sem természetes, a mértékletesesség mindkét esetben elvárható lenne, a túlzások és ferdítések inkább azok, amelyek mára sajnos eléggé természetessé váltak. A józan gondolkodásunkat manapság teljesen elhomályosítja a csoportmentalitás, és nem vagyunk nyitottak más felfogású emberek gondolatai iránt.

2.Szakértelem megítélése

Ha valaki orvos, az még nem jelenti azt, hogy biztosan kompetens egészségügyi kérdésekben. Papp Lajos hiába jó szívsebész, nem sokkal többet ért a koleszterin kérdéshez mint az átlagember szemben azokkal, akik évek óta ezt kutatják. Ha valaki nem veszi figyelembe a különféle kutatási eredményeket (amelyek éppenséggel ellentmondásosak is lehetnek), akkor amit mond az értékét tekintve por és hamu, nem több. A szakértelem megítélését megint elhomályosítja az, hogy mennyire szimpatikus nekem az illető és mennyire tetszik az, amit mond. Holott ennek indifferensnek kellene lennie a számomra. A kultúránk válságát a valódi szakértelem megítélésének hiánya és a különféle szélhámosok, érdekemberek felbukkanása mutatja a legjobban. (Még a szakértők is azt gondolják, hogy az ő területük az nehéz, de nyugodtan beleugathatnak más jellegű kérdésekbe, „hiszen azokhoz mindenki ért". Hiányzik egymás munkájának a tisztelete.)

3.Ismertség

A jobban ismert személyiségekre („celebekre”) jobban odafigyelünk, erre a jelenségre a különféle médiumok már egy egész iparágat építettek fel. Holott egy ismert zongoraművész ugyanannyira ért a politikához mint bárki más, vagy amennyire egy Schobert Norbert a táplálkozási kérdésekhez. A különféle ismert személyiségek megszokták, hogy folyton a figyelem középpontjában vannak és leginkább akkor érzik jól magukat, hogyha sokan figyelnek rájuk. Holott mások figyelméért egyes országokban fizetned kell, ha mondjuk elmész egy pszichológushoz…. Van persze pozitív példa is arra, hogy egy-egy ismert és közelfogadottságnak örvendő személy mondandója általában fontos és érdemes rá mindig odafigyelni.

4.Koherencia

Ha egy szöveg koherens, logikus, áttekinthető, akkor hitelesebbnek tűnik. A gördülékeny stílus és a világos mondanivaló sokat jelent mindenképpen, de maga a nyelvezet, a szóhasználat is nagyon fontos lehet. Manapság rengeteg az információ, emiatt felületesek vagyunk és általában csak a könnyen emészthető közlések jutnak el hozzánk, amelyeken nem nagyon kell gondolkodni. Mindez azonban a demagógia hatásosságát is magyarázza.

Agyunk ugyanis kétféle üzemmódban működik: a gyors gondolkodás pontatlan és előítéleteken alapul, az elmélyültebb pontos munkához viszont a lassú gondolkodást használjuk, amelynek az ítélete megbízhatóbb. Mennél kevésbé támaszkodunk a lassú gondolkodásra, mennél inkább csak reagálunk átgondoltság helyett, annál több álhírt, városi legendát és egyéb hülyeséget fogunk terjeszteni.

5. Szenzációhajhászat

Mennél nagyobbat szól az adott hír, mennél jobban eltér attól amit megszoktunk, annál jobban oda fogunk rá figyelni. Holott éppen fordítva, annál nagyobb gyanakvással kellene az ilyeneket fogadnunk. Mintha unatkoznánk és várjuk hogy történjen valami, lehetőleg rossz, ami felett titokban kárörvendhetünk. A valós problémákkal, amelyek tényleg személyesen minket érintenek, addig se kell szembenéznünk, hanem tocsoghatunk a langyosban és szörnyülködhetünk mások sorsa felett („biztos megérdemlik”).

6. Vallás és dogmatizmus

Most egy kicsit beállok a vallást mostanában ekézők sorába, mivel e téren nagyon gyakori a nem hiteles kommunikáció. A hit és a hitel szavunk egy tőről fakad, jelentésük nagyon hasonló, inkább csak a használatuk terén van eltérés. A vallás a legáltalánosabb kérdésekről szól, és pont hogy nem érvényes rá az a mondás, hogy „ez nem élet-halál kérdése”. A közlés hitelessége emiatt nagyon fontos. Itt megjelenik az a faktor, hogy az általánosságok mögött, amiket az illető mond, milyen személyes konkrét példát képvisel. A nagy távolságot, ami az illető testbeszéde, hanglejtése valamint az elmondottak között van, nagyon hamar levesszük. Ha valaki nyilvánvaló módon a vallásba menekül, dogmák mögé bújik, azt mindjárt megérezzük, ha nem akarjuk becsapni magunkat. Az ateizmus sem más a legtöbb esetben mint a hiteltelenül (sőt röhejesen) képviselt vallásososságra adott reakció. (Amikor sokan „Istenről” esetleg „Istenkéről” beszélnek, az nem ritkán gyerekesen hangzik, hiszen egy feltételezett szuperintelligenciát próbálnak a saját kis korlátozott világuk alapján leírni.)

Ha a vallás azt állítja, hogy Isten mint a legfőbb létező a lét teljességét képviseli a számunkra, akkor nem állíthatja egyúttal, hogy csak egy út vezet hozzá, hiszen szinte bármilyen út oda kell hogy vezessen, ha nem körbe-körbe járunk. Emiatt az által használt szakkifejezések (beleértve még a „bűn” és a „megváltás” szavakat is), nem lehetnek mindenki számára általános érvényűek. Olyasmi, hogy „szakértőség” Isten kérdésében eléggé abszurdnak hangzik, olyan mintha azt állítanám, hogy az élet szakértője vagyok. Szakértő csak részterületen lehet bárki, az élet átfogó végső kérdéseiben ez szinte a lehetetlenséggel határos. A különféle vallásos dogmatizmusok zárt csoportokat hoznak létre (hiszen a dogmák csak egy szűk kör számára érthetőek), és itt megint visszajutunk a csoportmentalitáshoz, amely a józan értékítéleteket könnyen elhomályosíthatja.

7.A hit(el) nyitottságot jelent

Ha nem akarunk a kis világunkba begubózni és mindent gyanakvóan szemlélni, - amivel leginkább magunknak ártunk, - akkor nyitottan kell fogadni a minket érdeklő vagy érintő közléseket, nem kell egyből a mögöttes érdekeket keresni. Ugyanis az is lehet valaki érdeke, hogy az általa fontosnak tartott gondolatokat valamilyen módon eljuttassa másokhoz. Az egyéni érdek nem feltétlenül valamilyen gonosz dolog kell, hogy legyen.

A közlés általában nem lesz tökéletes, mindig a lényegi részét kell nézni és a szándékát annak, amit az illető mond, nem pedig fennakadni lényegtelen részeken és kötözködni minden apróságon. Az indulatoskodás nem segít, a pozitív érzelmek viszont sokkal inkább abban, hogy a különféle részigazságokból rakosgassuk ki azokat a mozaikkockákat, amelyek végül különféle értelmes képeket adhatnak ki a világunkról.

És ne jöjjön nekem senki az emberi természet változtathatatlan (állatias vagy paleolit) jellegével, hiszen rengeteg példa cáfolja nap mint nap ezt a cinikus felfogást.

Jelentős probléma, hogy akik egy terület kiváló szakértői, olyasmiről is kifejtik a véleményüket, amihez nem értenek. Az interdiszciplináris tudás általában hiányzik, ezért nem ritkán olyan állításokat tesznek, amelyek nem megalapozottak, t.képp az történik, hogy egyfajta érzelmi, ösztönös értékítéletek alapján merészkednek olyan területekre, amelyekről a tudásuk felszínes, mondhatni városi legendákon alapul.

Ilyen például az, hogy a fejletlen országokat a multi cégek tették tönkre, a környezetszennyezést ők okozzák. Ez nem így van, hiszen nálunk az előző rendszerben az állami vállalatok jóval nagyobb környezetszennyezést okoztak mint később a multik, és ezt nem csak a technológia különbsége okozza. A bürokrácia és a korrupció miatt az állami vagy éppen a nemzeti, haveri cégek bizonyos kiváltságokat élveznek és sokkal inkább büntetlenül szennyezhetik a környezetet mint a multik (L. a Mátrai Hőerőmű közelmúltbeli esete.) A kevésbé fejlett országok esetében a multik viszonylag modern technológiát hoznak és ugyan a tevékenységük vitatható, azért vannak ott, mert az adott országok szeretnének bevételhez jutni és saját erőből jelenleg még képtelenek erre. Egy multi általában érdekelt a nagyobb kontrollban, mert ha nem vigyáz a jó hírére, akkor tömegek bojkottálhatják és a konkurenciához pártolhatnak, állami monopóliumok esetében viszont erre nincs lehetőség. Egy vállalat mérete lehet számomra szimpatikusabb vagy kevésbé, de a környezetszennyezését távolról sem ez fogja meghatározni.

A „régen minden jobb volt” elv egyik példája, hogy Luxemburgi Zsigmond 50 évet uralkodott, és mennyivel hosszabb távra tervezhetett mint az a politikus, aki négy évenként szeretné újraválasztatni magát. A régi nagy királyok pár kivétellel nem sok jót tettek, leginkább csak háborúzgattak, esetleg néhány presztízsberuházásra voltak még képesek. A nép, az emberek sorsa nem különösebben érdekelte őket, a cél inkább a saját dicsőségük, nimbuszuk és hatalmuk növelése volt. Azok a diktátorok mint Castro, Kim-Ir-Szen vagy  a maiak közül Lukasenka, Putyin akiknek nincsenek versenytársaik, több kárt okoztak mint hasznot az adott társadalmakban, főként a négy évente választott demokratikus vezetőkkel összevetve.

A gond a környezetvédelmi problémákat illetően inkább az, hogy a politikai elit nagy része az idősebb generációból származik, 50-60 éven felüliek és már nem nagyon érdekli őket (amellett, hogy a gondolkodásuk egyébként is merevebb), hogy mi lesz 20 vagy 30 év múlva. Valójában ez állhat az „OK boomer.” – sokat idézett (lesajnáló, de tartalmilag ki nem fejtett mondat mögött.) A politika általában mindenhol törzsi szerveződésű és az egykori „vének tanácsára” emlékeztet, az új generációk érdekei nem jelennek meg benne, ami nem csak a környezetvédelem, hanem olyan más hosszú távú problémák mint demográfia vagy a nyugdíj esetében ugyanígy érvényes lehet.

Harmadik példa a mezőgazdaság helyzete: általában olyanok követelik a természetbarát gazdálkodást, akik maguk sosem gazdálkodtak. Sok élelmet is termeljünk, olcsó is legyen, védjük a talajt és vegyszermentesen, de persze semmiképp sem génkezelt növényekkel – mindez így együtt jelenleg teljesen irreális, az álmodozás kategóriája. Fokozatosan közelíthetünk ehhez az ideálhoz ez igaz, és kell is közelíteni, de ez még nagyon sok munka. (Pl. szántás nélküli talajművelés általában úgy lehetséges, hogy a közellenségnek mondott glifozát tartalmú gyomirtót használjuk.) Most sem ritka, hogy a mezőgazdaság borotvaélen táncol és ez csak egyre rosszabb lesz: az élelmiszerhiány újabb és újabb migrációs hullámokat indíthat el. Nem mindenki képes megfizetni a drágább élelmiszert, a drágulás miatt lázadások, forrongások törtek ki már nem egy esetben.

Először is körül kell nézni: elsőként oda kell eljutni, hogy ne dobjunk ki annyi élelmiszert, ezután a szupermarketeket kell kötelezni ugyanerre (van ahol már sikerült), a harmadik a gazdálkodók szintje, náluk se maradjon termény a földön, hanem értékesítsék valamilyen módon, a maradványokat komposztálják vagy forgassák vissza a talajba, mindezzel már 30%-t is nyerhetünk a mai szinthez képest.

Tiszta demagógia, amit az MTVA dokumentumfilmje is folytat a szántás nélküli talajművelésről, elhallgatva azt a tényt, hogy az emberek sok ezer éve szántanak, de a mai (átlagos) gazdálkodó sem azért forgatja a talajt, szórja a műtrágyát és a vegyszereket, mert mennél több pénzt akar kidobni az ablakon. (Sőt még nem is hozamot maximalizál, ez nálunk sokkal inkább a Kádár-rendszer jellemzője volt, az akkori mezőgazdaságunk jóval környezetszennyezőbb volt a mainál.) Nem véletlen, hogy az ökológiai gazdálkodás még a legfejlettebb országokban sem emelkedett sehol 15% fölé, bár az aránya remélhetően folyamatosan nőni fog. (A fő korlátozó tényező a mezőgazdaságban nem is annyira a talaj mint a víz, másodsorban a túl alacsony, esetleg túl magas hőmérséklet.)

Sokan nem tudják, hogy a mezőgazdaságban használt vegyszerek olyanok, hogy a természetbe jutva többnyire elég hamar elbomlanak (mint a szerves anyagok általában). Náluk nagyságrendileg mérgezőbb kemikáliák manapság a füst, alkohol, túlzott szénhidrátfogyasztás, indokolatlan gyógyszerhasználat (és drogok), egyes háztartási tisztítószerek. Ezektől a vegyi anyagoktól azért nem félünk annyira, mert láthatóak – így működik az emberi elme, mindig attól a veszélytől félünk jobban, amit nem látunk.

A fő gond nem is az, hogy az ipari forradalom mindent tönkretesz, hanem az, hogy a fejlett technológiát paleolit aggyal használjuk. A paleolit ember vadászatára emlékeztet az, amikor Black Friday idején tömegek rohanják meg a bevásárlóközpontokat. A paleolit ember volt az, aki nem tervezhetett hosszú távra, mert sosem tudta, hogy mi lesz holnap, ez áll a mai ember mohósága mögött is. A földművelő már tudott tervezni és rákényszerült a takarékosságra, de a hagyományos értelemben vett földművelés csak egy pár ezer éves epizód volt a mai emberiség történelmében.

Az arisztokrácia szolgáltatta először a státuszfogyasztás káros mintáit, amelyet ma sokan követnek: nagy ház, nagy hintó (azaz autó), csili-vili cuccok nagy bősége, szolgák hada (azaz gépek, kütyük), mindig is őket irigyelte és utánozta mindenki. A mai problémáink nagy része éppen hogy a múltbeli tömegember felfogásának öröksége (a nagy tanítómesterek hiába mutatták meg az utat, hogy lehet mindezen túllépni). Ettől függetlenül sok minden, amit már elavultnak tartottunk még visszatérhet, mint például a vályogház vagy a kosárfonás, hiszen sokkal inkább környezetbarát és energiatakarékosabb is mint a mai anyagok használata.

A kapitalizmus régi modelljei valóban hibásak, mert rosszul becsülték fel az externáliákat, annak ellenére, hogy ezek egy része kiküszöbölhető vagy korlátok között tartható (nehézfémek, vegyi anyagok). Valójában egy anyag létezik, amire a fosszilis energia alapú gazdaságok esetében az ilyesmi nem járható út e: gyakorlatilag a CO2 az egyetlen, amely nem bomlik el és a termelődése sem korlátozható, ha elégetünk valamit. Ennek az egy gáznak a folyamatos termelése visszafordíthatatlan felmelegedést, éghajlatváltozást okozhat, ami több milliárd ember számára a bolygót fokozatosan lakhatatlanná teszi. A legnagyobb ellenségünk tehát jelenleg a CO2, és a technológiai fejlődés tehetetlenségi nyomatéka túl nagy: úgy járhatunk, mint a Titanic, hiába észlelték a jéghegyet, nem voltak már képesek kikerülni.

A visszavágyott régi világ ezzel szemben leginkább az erőszak, a szenvedések és a kilátástalanság világa, ez volt jellemző az emberiség legnagyobb részének sorsára évezredeken át – a giccses nosztalgiázás nem hajlandó mindezzel szembe nézni. Fejlett technika és paleolit agy – ez a párosítás jelenleg halálos. Az egyetlen remény, hogy mivel az emberi agy igen plasztikus és a képességei jól alakíthatóak, a közoktatás szintjének emelése talán segíthet rajtunk, ez a fő esélyünk. Az érzelmi alapú ítélkezés, a különféle városi legendák gyártása és terjesztése viszont egyáltalán nem segíti elő ezt a folyamatot.