A kérdésre talán akkor tudnék korrekten válaszolni, ha éltem volna azok között, akik alacsony iskolai végzettséggel mondjuk pizzafutárként dolgoznak vagy más hasonló vacak és rosszul fizető munkából élnek. Mivel viszont a társadalom szerencsésebbnek mondható tagjai nagyon nem ismerik ezeknek a „zembereknek” a látásmódját, ezért történhetett meg például az is, hogy a brit média az utolsó pillanatig nem hitte el, hogy az általuk „brexitbohócnak” nevezett Boris Johnson nagy fölénnyel nyerhet, és a számukra afféle véletlen balesetnek tűnő brexit-szavazás is ezáltal egyértelmű megerősítést kaphat.

Tovább nyomul a populizmus: elesett Britannia, felkészül Olaszország

Ha megnézzük, hogy a populista politikusok milyen győzelmeket arattak a hozzánk közel álló, fejlettebbnek mondható országokban, akkor kirajzolódik egyfajta kép arról, milyen preferenciák alapján választják meg számos országban a választók azokat, akik úgymond „a nép egyszerű gyermekeinek nyelvén” beszélnek. Ez most nem gúny akar lenni, bár számomra úgy tűnik, hogy nem annyira felemelni akarják választóikat, mint inkább lemennek az ő szintjükre.

2016 és USA: Trump simán legyőzte Clintont a meglehetősen primitív, durva kampányával. 2018 és Magyarország: Orbán lesimázta Karácsonyt és Vonát, akik nem nagy lózungokkal, hanem naiv módon komoly programokkal készültek a választásra. 2017 és britek: a mérsékelt politikus Theresa May lényegében döntetlenezett az ellenzékkel szemben, a csekély többsége a parlamentben nem volt igazán döntőképes. Na de jött most a Boris mint „a nép egyszerű fia” (tényleg, ez nem élcelődés akar lenni) és K.O.-zta Corbynt…

Kevés olyan ország maradt, ahol a már a szinte „hagyományosnak” mondható, kompromisszumkereső politikai vezetés a jellemző, a gátlástalanul konfliktusokat kiélezőkkel szemben. Divatba jött a macsó mentalitás, a hölgyek ugye (mint például Merkel) inkább finomabb megoldások és a kompromisszumkeresés mesterei a gyakran inkább bajkeverőnek tartott férfi nemmel szemben. Nemtől függetlenül egyre kevésbé népszerűek az integrációpártiak. Abból is látszik ez, hogy velük szemben gyakoribbak a tömegtüntetések (l. Marcon, Babis) mint a kemény vonalas Erdogan vagy Orbán ellen.

A populizmus nem különösebben sikeres, habár elég stabil kormányzás

A nagy befektetők egyértelműen szeretik a populistákat, a tőzsdék általában jól reagálnak a politikai stabilitásra, ami segíti az üzleti élet fejlődését. Viszont a gazdasági növekedés összességében nem jobb mint a környező országoké akár Putyin, Erdogan vagy Orbán kormányzása alatt, sőt Hszi Csin Ping sem mondható sikeresnek e téren (Trump talán kivétel ez alól, ő viszont elég komoly hazárdjátékot folytat). Az őket megválasztók egy részének életszínvonala valóban javul valamennyire, de sem az oktatás, sem az egészségügy terén nem tudnak lényeges fejlődést felmutatni. A bevándorlás megfelelő szabályozásához sincs szükség populizmusra. Kevés olyan pozitív változást hoznak, amely mérsékelt politizálással ne volna megvalósítható, sőt ők különféle lufikat is fújnak, amelyek mögött nincs igazi gazdasági versenyképesség (l. a magyar gazdaság nagyobb részét).

Eközben viszont csökkentik az integrációt, rombolják a környezetet és növelik a feszkót

Orbán nem tudom mért örült Boris győzelmének azon túlmenően persze, hogy egy „elvtársról” van szó, hiszen Magyarország számára sokkal inkább hátrány mint előny a brit kilépés. Ugyanígy, ha Trump kereskedelmi háborút folytat majd az EU ellen, azzal mi sem fogunk jól járni. Én persze elfogult vagyok e témában, de hogyha minden létező országok közötti szerveződést és nemzetközi szervezetet szétvernek vagy eljelentéktelenítenek majd az ultra-nacionalista vezetők, akkor vajon milyen lesz számukra a hogyan tovább? Akkor egymást fogják elővenni?

Másik vetülete a dolognak, hogy mért a trágárságot és a bunkóságot teszik meg normává olyan szinten, hogyha külföldön valaki megemlíti Orbánt, Szijjártót vagy Kovácsot, ha ilyen emberek alapján ítélnek meg minket, akkor ott abban a helyzetben egy kicsit szégyellni fogom, hogy magyar vagyok?

A harmadik probléma az, hogy folyamatosan gátolnak minden olyan nemzetközi együttműködést, amely környezetünk megóvására irányul. Annak ellenére, hogy ők is alighanem sejtik már, hogy a 24.-ik órában vagyunk, de ez valahogy mégsem fér bele nekik. Az ő terepük inkább a folytonos harc az elosztási szabályok változtatásáért, mint pozitív értékek képviselete. Választóik alighanem ezt várják el tőlük, rendteremtést, harcot, realitásoktól elszakadt szimbolikus politizálást. Visszavágynak a múltba, abba az időbe, amikor ők voltak a legnagyobbak (ugye USA, ugye Anglia, ugye Oroszország) vagy legalábbis nagyhatalom voltak (magyarok, törökök, lengyelek stb.)

Vádaskodni mégsem szeretnék (a látszat ellenére)

Habár nem hiszek a populizmusban vagy általában az ultrakonzervatív vezetésben, szeretném egy kicsit jobban megérteni. Számomra egyértelműen agresszív és önző magatartásmintákat mutat, egy elvileg már rég meghaladott törzsi logikával. Azonban nem kevésbé önző mint a liberalizmus volt a népszerűsége csúcsán (’80-as és ’90-es évek), amely az egyenlőtlen versenyfeltételek miatt növelte a társadalmi különbségeket. A gyenge minőségű állami oktatásból 18 éves korban kikerülő angol (vagy magyar) gyerekek most úgy látják, hogy jobban teszik, ha elfelejtik azt a keveset is, amit megtanultak és a különféle törvényszerűségek helyett inkább abban hisznek, hogy jön majd egy tökös fickó, aki jól sejhajon rúgja azt az elitet, aki szerintük az ő problémáik fő okozója. (Lehet, hogy csak túl sok akciófilmet néztek?)

Eközben a jóval kifinomultabb balos (libsi vagy szoci), esetleg mérsékelt konzervatív politikusok akármilyen értelmes és hasznos programokkal jönnek is elő, ha meg is szakadnak, akkor sem fogadják el őket, mert a pógárok vagy távol maradnak a szavazástól vagy az erőt mutató másik jelöltet választják. Sokkal inkább érzelmeikre hallgatva hozzák meg  a döntéseket, ami nem csak a fiatalok egy jó részére érvényes, hanem ugyanennyire igaz a beszűkültebb környezetben élő, elhülyülő, értelmük művelése irányában nem nagyon motivált idősebb generációkra is.

Nem tehetek róla, de elfogult vagyok

Bár tudom, hogy az éremnek ezúttal is két oldala van, és talán az általam primitívebbnek tartott szavazók ösztönei a jók és az ő döntésük a helyes. Viszont ha a populisták hatalma tartós, akkor a janicsárjaik látható módon egyre inkább vérszemet kapnak és egyre többet követelnek a koncból. Szomorú leírni, de ez van, a kultúra paródiájának mondható primitív marhaságokra dől a pénz, miközben szabályosan kiéheztetik a nem rendszerkonform értelmiséget.

Pedig ez nem politikai beállítódás kérdése. A valódi művészet ugyanis mindig valamilyen szinten liberális vagy legalábbis balos felfogású, mert állandóan az újat keresi, de ugyanez igaz a tudományra vagy a médiumokra is, egyik sem a hagyományokból és a régi szokásokból akar megélni – ami egy ultrajobber számára természetesen tűrhetetlen. A valódi és hiteles információ pedig mindig „veszélyes” a hatalom szempontjából, mert bomlaszthatja a közösséget, vagy legalábbis a központi ideológiát.

Viszont az is egyértelmű, hogy akár populista, akár liberális irányzat van hatalmon, mindkettő egyformán önző. A végtelen mértékű önzőség világában élünk ma már, ez a szomorú igazság.

A barbárok a kapun belül vannak

A címre visszatérve a nagyszájú az nem feltétlenül bunkó, viszont a kettő együttesen a mai politikában egyre inkább nyerő párosításnak tűnik. Az utóbbi időben egyértelműen egy olyan kép rajzolódik ki, hogy miközben attól félünk, hogy elárasztanak minket különféle barbár népek, a kulturálódásunk folyamata sajnálatos módon egyre inkább visszafordult már. Coetze híres regényét idézve nem kell már a barbároktól félnünk, mert már köztünk vannak, sőt egyre inkább mi magunk leszünk a barbárok.