A környezetvédelem témakörében legtöbbet a megújuló energiaforrásokról és a műanyag zacskókról szeretünk beszélni. Az előbbihez a legtöbbünknek kevés köze van (kivéve, ha mondjuk napelemet tudunk felszerelni), a zacsi téma viszont csak egy nagyon kis szelete csupán az általunk okozott környezetterhelésnek.

A műanyagnak már a nevében is benne van, hogy természetellenes, ezért sokan idegenkednek tőle annak ellenére, hogy a vásárolt háztartási cikkek nagy részét általában műanyag csomagolásban kapjuk kézhez. Egyébként ha üvegben veszünk valamit, az is általában környezetterhelő, mivel ha kidobjuk, elszállítják és újra beolvasztják az sok energiát fogyaszt, sőt már magának az árunak a szállítása is több energiát igényel a nagyobb tömege miatt. Én úgy vagyok vele, hogy egy szem almát nem szoktam zacskóba tenni viszont a zacsik nagyon jók szemetes zsáknak és megspórolom velük a nagyméretű műanyag zsákok használatát.

A műanyag palackokról nem beszél senki, pedig ugyanolyan ártalmasak a környezetre: például szerintem nem nagyon érdemes palackos ásványvizet venni, ha a csapvíz minősége nem elég jó, még mindig vannak különféle háztartási víztisztítók. A cukros üdítők pedig az egészségre is ártalmasak.

Annak felmérésére, hogy az egész életmódunk mennyire környezetbarát vagy sem léteznek különféle ökológiai kalkulátorok, én ebből 5 félét néztem meg, amelyek mindegyike azzal foglalkozik, hogy mennyi Földre lenne szükségünk a jelenlegi életmódunk fenntartására. (Egy jó összefoglaló erről a témáról: itt.)

A kötháló és a glia szerintem túl egyszerű, a kérdések száma nekem kevésnek tűnik például a lakás energiahasználatával vagy a táplálkozási szokásokkal kapcsolatban. (Érdekességük egyébként, hogy brutálisan nagy számokat hoznak ki.)

A Réthy, a WWF és különösen az angol nyelvű myfootprint.org kérdései eléggé részletesek, bár az utóbbiról meg kell jegyezni, hogy eléggé az amerikai életformát tükrözi. (Sőt olyan államokét mint például Kaliforia, ahol vízhiány van, tehát már a "víz-lábnyom" is jelentős szerepet játszik.) Viszont a végén ad néhány hasznos szempontot a takarékossághoz.

Tudjuk azért azt is, hogy nem mindig vagyunk teljesen őszinték, legtöbbször a valóságnál némileg kedvezőbb színben szeretnénk magunkat feltüntetni, ezért az ilyen önfelmérések sok esetben kicsit kedvezőbb képet mutatnak.

A Réthy-féle kérdőív nagyon érdekes, mert konkrét mennyiségekkel operál (például elfogyasztott kilowatt), kivéve az utolsónak mondható rész, az életstílus. Ez viszont megkérdőjelezhető, mert az egyik opció szerint ha nem kizárólag csak szén-dioxidot egyáltalán nem termelő szórakozást űzünk (kábé a remetéknek megfelelőt), akkor elég ha néha moziba, bárba vagy étterembe járunk, az mindjárt egy egész földet elfogyaszt.

Összességében a WWF-ét eléggé jónak találtam, bár ez sem teljesen hibátlan. Például a bio-táplálkozás nem feltétlenül környezetbarát, mert az alacsony hozamok miatt egységnyi terményre több üzemanyagfogyasztást valószínűsít és a földterület igénye is nagyobb, kevesebb marad erdőknek. Emellett nem szerepel a kérdések között például az a szempont, hogy mennyi ruhát dobunk ki, mert a textil is köztudottan nagy környezetszennyező.

Viszont eléggé markáns különbségeket hoz ki az alábbi esetekben:

1.Ha nem fogyasztunk húst és főleg helyi termelőktől vásárolunk az alig éli fel a Föld erőforrásait (max 0,1 tizednyi Föld), viszont ha sok húst fogyasztunk és nem helyi forrásból vásárolunk, akkor ez már önmagában egyharmadnyi vagy fél Földet jelent. Kevés hús fogyasztása is már majdnem olyan jó mint a vegatárius. Hiányolom azt, hogy mennyit főzünk saját magunk (vagy előre feldolgozottan vásároljuk), ezen kívül még a kidobott élelmiszer mennyiségét is a kimutatásból.

2.Ha alig használunk autót, inkább csak tömegközlekedést az 0,1 Föld, átlagosnak mondható autóhasználattal viszont már 0,5-0,6, de ha még repülőzni is szoktunk, akkor az érték kábé a duplájára nő. (Közlekedéssel is elhasználhatunk simán egy egész egész bolygónyi erőforrást.)

3.Az átlagos magyar lakásviszonyok mellett a lakhatás eléggé energiaigényes, 0,7-0,8 Földet tesz ki, ez majdnem mindenhol egy igen jelentős tétel. Nyilvánvalóan sokat lehetne rajta csökkenteni, igazán energiatakarékos lakásokkal.

4.Az életmód 0,4-0,5 között alakul általában, magasabb a szám ha sok kütyünk van, sok kozmetikumot használunk és nem komposztálunk.

A végeredmény átlagos magyar háztartásnál valahol 2,5 körül van, de jó esetben, környezetbarát életmód mellett lemehet 1,4 alá is.

Mindenképp érdemes szólni arról, hogy milyen valódi lehetőségeink vannak arra, hogy csökkentsük az ökológiai lábnyomot (amely egyes felmérésekben leegyszerűsítve a karbon-lábnyomnak felel meg).

A legtöbbünk életmódja, társadalmi státusza vagy az általa vallott társadalmi normák bizonyos korlátokat jelentenek. Például sokaknak a munkája autóhoz kötött, mások presztízs okokból tartanak fenn egy nagy autót (és esetleg több kisebbet is), az öltözködésben is sokan a legújabb divatot igyekeznek követni, stb.

A kényelmi faktor is általában jelen van (pl. egyszerűbb a szupermarketből egy helyről mindent megvenni mint a helyi piacon), mert voltaképp az egész életmódunk és pazarlásunk a kényelemről szól (ami viszont egyre kevésbé járható út). Nem ritkán egy nagy adag egoizmus is játszik (hiszen a státusz kifejezése lehet a presztízsfogyasztás is). Ott van még ezek mellett a szokások ereje (ilyen például a sok hús fogyasztása vagy az erősen felfűtött lakás). Sokféle szempontra figyelünk a mindennapokban és a sorban az utolsók egyike csupán, hogy az életmódunk mennyire környezetbarát.

Nem mindegy pedig, hogy milyen ütemben fogyasztjuk el a Földet és hogy egyénileg mennyire tiszta a lelkiismeretünk e téren.

A kormányzatnak is vannak bőven hiányosságai: a rezsicsökkentés nem segítette a tisztánlátásunkat, a megújuló energiák terén az utolsók között kullogunk és a tömegközlekedésünk is többnyire alacsony színvonalú (pl. koszosak a vonatok és buszok, ritkán járnak és sokat késnek - kábé olyan tudattalan üzenettel, hogy tömegközlekedjenek a parasztok, az urak nagy autókkal járnak). Az épülő lakások környezetvédelmi követelményei (pl. a hőszigetelés) is messze elmaradnak a németekétől. (A benzines autók gyártása pedig lassanként elavult technológia lesz, egész biztosan nem lehet húzóiparág már a közeljövőben sem.)

Az átállás a "tiszta" energiafajtákra is ma már sokkal kevésbé technikai mint amennyire politikai kérdést jelent. Egy interjú Ürge-Vorsatz Dianával nagyon jól mutatja a globális folyamatokat, bár néhány kisebb részletkérdést illetően vitatható, egyik ilyen az, hogy a húsfogyasztás hizlal (ami önmagában nem igaz), de ilyen a túlfogyasztásunk is, ahol közhelyszerűen a "gonosz" üzleti szférára tolja a felelősséget, amely kihasználja a gyengeelméjű állampolgár gyerekes vágyait.

Valójában a társadalmi normák változása jelentős nélkül nem nagyon van esély a helyzet javulására, 12 éven belül gyakorlatilag teljesen tönkretehetjük azt a bolygót, amit ismerünk.

A demokrácia építménye a világ sok országában recseg-ropog: a legrégebbiek egyike a brexit miatt roggyant meg, az USA-ban pedig a két nagy párt ellenséges viszonya és a populizmus teszi próbára. A demokrácia válsága a világ számos részén tapasztalható: az ezredforduló idején még úgy látszott, hogy tökéletes diadalt arat majdnem mindenhol, manapság viszont egyre inkább előre tör az új autokrata politikusok új hulláma Perutól Törökországon át a Fülöp-szigetekig, az USA-val bezárólag.

A populisták mindenütt ugyanolyanok

Steven Levitskky és Daniel Ziblatt: A demokráciák halála című könyvében számos olyan esetet mutat be, amikor a demokratikus rendszerek egy-egy országban áldozatul estek politikusok hatalomvágyának. A kisebb-nagyobb nemzetvezetők vagy idegen szóval dema-gogoszok mindenütt hasonló módszerekkel jutottak hatalomra. 1.Megkérdőjelezik a játékszabályokat vagy meg akarják változtatni azokat (például a választókerületek átrajzolása), 2.Megkérdőjelezik az ellenfeleik legitimitását (pl. idegen érdekek képviselőjének tartják őket), 3.Támogatják vagy bátorítják az erőszak bizonyos formáit, 4.Korlátozni igyekeznek a sajtó szabadságát és büntető lépésekkel fenyegetnek civil szervezeteket. Orbán Viktor természetesen rajta van az ilyen típusú vezetők listáján, de csak kispályásnak számít Erdoganhoz, különösen Putyinhoz képest.

Az erős demokráciák totál mások lennének?

Nem nyitnék vitát arról, hogy mi számít demokratikusnak, az egy másik kávéház témája lehet: elfogadom az ezzel foglalkozó intézet mérési eredményeit, ami alapján az egyes országok eltérő kategóriákba sorolhatóak a politikai kultúrájuk alapján.

Az erős demokráciákban is általában nagyok az ellentétek az egyes pártok követői között és ezek időnként ezek ki is élesednek, de ritkán válnak tragikussá mint az USA polgárháborúja esetében vagy a spanyol polgárháború előtt. Mindig voltak olyan amerikai elnökök, akik megpróbáltak különféle trükkökkel nagyobb hatalmat koncentrálni, például feltölteni a legfelsőbb bíróságot saját embereikkel, de az ilyen törekvéseiket egy ponton túl már a saját párthíveik sem támogatták.

A pártok nem pusztán a jogszabályokat követték, mert azokkal könnyű visszaélni és az alkotmány is csak nagy vonalakban tárgyalja az egyes hatalmi ágak jogköreit, ilyen esetekben inkább az íratlan normákat, a szokásjogot vették figyelembe. (Például sokáig csak szokásjog volt az is, hogy az elnök harmadszor már nem jelöltette magát a választáson, később foglalták csak törvénybe.) Kérdés, hogy mért működött ez annyira jól sokáig és mért borult fel az ezredforduló táján ez a rendszer egész az USA-ban, mért estek a nagy pártok egyre jobban egymás torkának? A Trump jelenség csak a jéghegy csúcsát jelenti ebben a folyamatban.

Nyilván közös célra vagy pedig közös ellenségre van szükség

Azt gyanítjuk, hogy amíg van mindent meghatározó közös cél, addig az egymáshoz képest teljesen más felfogású emberek is jobban hajlandóak az együttműködésre. Egy közös ellenség pedig még jobb ebből a szempontból. A magyar történelemben ilyen erős közös cél volt a rendszerváltás után az EU-ba való mielőbbi bejutás, amely tompította az egyes pártok szembenállását, 2004 után viszont ez a közös cél megszűnt, hiszen már az Unió tagjai voltunk. Közös ellenségre példa a reformkorban az osztrákok abszolutista kormányzása, amely egyesítette a magyar nemesi osztály szinte teljes politikai spektrumát. További példa Chilében a politikai pártok Pinochet utáni egyezségre jutása, de a mai Németországban is egyes számú szempont maradt, hogy egy Führer még véletlenül se ragadhassa magához a gyeplőt.

Mi történt az USA-ban?

Az USA-ban a fenti könyv írói szerint egy kevésbé közismert egyezség jött létre: a polgárháború után az északiak hajlandóak voltak szemet hunyni afelett, hogy a déli államokban, ahol nagyon nagy volt a volt rabszolgák aránya, a helyi pártok a választási rendszerből ki tudják zárni a feketék nagy részét (írástudatlanságukat kihasználva). A fekete polgárjogi mozgalmak győzelme után azonban ez az egyezség nem volt tovább tartható és a déli, konzervatív demokraták fokozatosan eltűntek, ezzel együtt megindult a két nagy párt polarizációja. A bevándorlás felerősödésével (!) a republikánusok váltak egyre inkább a fehér, vallásos amerikaiak bázisává míg a demokraták nagyobb népszerűséget szereztek a nem vallásos nagyvárosiak valamint a más etnikumok körében. A vagyoni különbségek növekedése is köztudottan erősítette azt a folyamatot, amely során fokozatosan eltűntek a pártból a kompromisszumokra kész "hídemberek" és a párbeszéd megszűnt, az ellenségesség egyre kifejezettebbé vált.

Mi a helyzet a mi portánkon?

Nálunk a különbségek az egyes emberek felfogása között nem nagyobbak mint máshol, és ezt a politikai pártok aránylag jól le is képzik. A különbségek épp annyira vannak jelen mint a 20.század végén, azonban a politikai elitek egyre inkább rájátszottak ezek kiélezésére. Az Orbán-rendszer voltaképp két kulacsos: a bevándorlással riogat (nem alaptalanul, de durva túlzásokkal), miközben befogad más (pénzes) bevándorlókat. Harcol a "multik" ellen és adókedvezménnyel támogatja az ide települő külföldi cégeket, és még lehetne további példákat is sorolni az ellentmondásokra. A jog uralma jellemző nálunk is a politikában, a legcinikusabb és machiavellistább használatát értve ez alatt, a józan ész diktálta társadalmi normákkal és etikai alapelvekkel szemben, miközben folyamatosan egyfajta "rendkívüli állapotban" élünk.

Elvileg nagyon jó, hogy sokféle felfogásúak vagyunk, mert mindig szükség volt hagyományőző konzervatívakra, akik továbbadták a társadalom alapértékeit a következő generációknak éppúgy mint progresszívokra is, akik nélkül a társadalom még mindig a szakóca 1.0-ás verziónál tartana. Egy "normálisnak" mondható politikai légkörben hol az egyik, hol a másik fajta ízléshez közelebb álló pártok vannak hatalmon, esetleg a kettő valamiféle közös nevezője vagy koalíciója.

A jobboldal fokozatos kiürülése

Az amerikai republikánusok radikalizálódásával együtt járt egyfajta színvonalcsökkenés, kiüresedés: a párt elüzletiesedett, az újabb képviselők pedig inkább agresszív megnyilvánulásaikkal tűnnek ki az értelmes okfejtések és jó tárgyalási rutin helyett. Nálunk is a radikális jobboldal az, amely nekem sokkal inkább válságban levőnek tűnik mint a baloldal vagy a mérsékelt jobboldal, hiszen ha leszámítjuk Orbánt és esetleg Matolcsyt, akkor ki marad a színen, akit komolyan tudnánk venni? A régi, kiégett politikusok mint Kövér vagy Kósa? A mindig engedelmes és vonalas Szijjártó? A pálya szélére szorult Balogh vagy Lázár? Netán Németh Szilárd? A mindenhez értő "polihisztor" Kásler? Vagy az olyan "értelmes" véleményvezérek mint Bayer vagy Schmidt Mária? Az általános színvonalesés nálunk is leginkább a radikális jobboldalon a jellemző annak ellenére, hogy van pár igen kemény, profi politikus is a kormányban (és az ismeretlen háttéremberek között is nyilván).

Hogyan menthetjük meg a demokráciát?

Egyetértek a fenti szerzőkkel, hogy még ha az egyik politikai oldal vissza is él a jogszabályokkal, azok teljes felrúgása a másik oldal részéről sosem bizonyult megfelelő megoldásnak és a helyzet további eszkalációját vonta maga után. Az autoriter vezetéssel és hátrányokat okozó intézkedésekkel szemben természetesen tiltakozni kell mindenféle valamennyire szalonképesnek mondható formában, hiszen az érdekharc és az eltérő érdekek, felfogások ütközése, a viták és a veszekedések a legtöbb modern demokráciában nem spórolhatóak meg.

A lényeg inkább a párbeszéd, az eltérő felfogású oldalak közötti kommunikáció fenntartása még akkor is, ha nagyon kevés olyan személy van, akit mindegyik oldal elfogad (és aki még vállalja is a politikai szerepvállalást). Amikor én is vitatkozom tőlem eltérő felfogásúakkal, akkor gyakran azt tapasztalom (feltéve, hogy az illetőnek nem a támadás az egyedüli célja), hogy sok mindent el tudok fogadni abból amit a másik mond. Gyakran csupán a dolgok más-más oldalát látjuk és néhány ponton egyetértésre is tudunk jutni. Így például sokan eltérően ítélhetünk meg vallási jellegű kérdéseket, a nemzeti jelképek jelentőségét vagy a bevándorlás bizonyos veszélyeit, azonban a legtöbben szeretnénk jobb egészségügyet, színvonalas oktatást, megfelelő munkakörülményeket, valamiféle családi életet vagy éppen élhető környezetet látni magunk körül.

A folyamatos kontroll természete

 A tragikus kimenetelű 2018-as országgyűlési választások óta a radikális jobboldal láthatóan szeretné megtisztítani a magyar kultúrát mindattól, ami nem illeszkedik a világképébe és leginkább azoktól a személyektől, akiknek más elképzeléseik vannak mint az övék. A hatalom jellemzője, hogy ha nincs külső (vagy esetleg belülről fakadó) korlátozása, akkor sosem érzi magát eléggé bebiztosítva, a kis egó mindig félelemben fogja érezni magát, ezért sosem elégszik meg, mindig többet és többet akar.

Valójában tudja, hogy amit szeretne, az teljesen elrugaszkodott a realitásoktól és nincs esélye a megvalósulásra ezért nagyon jó, ha találunk egy személyt, aki megfelelő bűnbak lehet. Akire rá lehet vetíteni az ellenségképet, ugyanis a legtöbb ember számára az elvont eszmék és törvények nem eléggé megfoghatóak, kell nekik egy vagy néhány gonosz ember, akire rá lehet fogni a bajok okát: a középkorban az eretnekek, boszorkányok voltak ők, a törököknél a güllenisták, nálunk a nehezen meghatározható "sorosisták" töltik be ezt a szerepet. (Én úgy határoznám meg, hogy "sorosista" mindaz, aki a társadalmat nyitottabbá akarja tenni (l. "open society mozgalom") a kormánypárt törekvéseivel szemben, amely minden területen a zártságot erősíti. Egyébként mért ne férne el a két törekvés egymás mellett egy ésszerűen működő társadalomban? - nem tudom.")

A "sorosistákkal fertőzött" akadémia

A magyar kormány nem mondja ki, hogy mért akarja az akadémiai hálózatok pénzügyi függetlenségét megszüntetni, tehát szokásához híven kerüli az egyenes beszédet, "úgyis tudja mindenki", hogy a "sorosbérencek" miatt teszi ezt. (Erre abból lehet következtetni, hogy semmiféle más komoly kritika vagy koncepció nem merült fel az akadémiával kapcsolatban.) Ha egy kutató nem cenzúrázza magát, akkor könnyen olyan megállapításokra juthat, amelyek révén kritizálja a kormány munkáját, ami manapság már az állami szférában főbenjáró bűnnek számít.

Egy olyan stádiumig jutott el mára a magyar szélsőjobb (és a magyar közélet jelentős részének) paranoid háborús logikája, ahol az ellenségkeresés mindent überel, lehetőleg minden kormánykritikát meg kell szüntetni, hiszen teljes és totális összefogásra van szükség. Ebbe hergelte magát bele magát a jobboldali véleményformálók nagy része, egykori értelmiségi elit, amely mára már elveszítette a józan eszének a maradékát is. (Vagy csak jól felfogott érdekből cinikus módon úsznak az árral, nem tudom.) A parancsuralmi rendszerben gondolkodásra nincs szükség, Ady szavaival élve "Tökmag Jankók dáridója" folyik, az "átkos" rendszerbeli párttitkárok közismert bunkósága köszön vissza többek között az utasításokat szolgaian végrehajtó Palkovics személyében is.

A szélsőjobbnak a tudomány mindig egy gyanús szektás molyolás volt

Érzelmi és közösségi beállítottságú személyek általában nem értik a tudomány működését és mindig egy kicsit idegenkednek a művelőitől (még ha fiatalabb korukban meg is ismerték, ezek az ismereteik később valahogy törlődnek, hogy a kognitív disszonanciát fel tudják oldani). A tudomány művelése nagyon egyszerű pedig, szükség van rá alapvetően kíváncsiságra, objektivitásra törekvő megfigyelőkészségre és rendszerben való gondolkodásra, szisztematikus munkára - lényegében ennyi. A tudomány és technika legújabb vívmányait általában gyakran használják a szélsőjobboldaliak is, de csak azt tisztelik, ami számukra kézzelfogható. Ráadásul a tudomány túl bonyolult és kifinomult, megállapításai nem mindig eléggé egyértelműek a harcias mentalitásúak számára. (Arkhimédész köreit összetaposták, Gordiusz csomóját karddal kettévágták, az alexandriai könyvtárat felgyújtották stb.) A zsinóron kézi vezérelt mamelukok a tudományról is azt hiszik, hogy szervezetileg az is úgy működik, amihez ők hozzászoktak, tehát a tudósokat "valakik" a háttérből irányítják.

Miközben a tudomány jelentős része valóban válságba került

Amellett, hogy számos tudományág hihetetlen ütemben fejlődik és naponta jelentős új felfedezésekről és találmányokról számol be (pl. asztronómia, automatizálás, számítástechnika, molekuláris biológia, archeológia stb.), közben számos olyan cikk jelenik meg manapság, amely megkérdőjelezi bizonyos tudományterületek eredményeinek hitelességét. Ezek leginkább az "átkosból" vett kifejezéssel "burzsoá áltudománynak" nevezett tudományágak: pszichológia, közgazdaságtan vagy épp az orvostudomány, ahol a kísérletek ismételhetősége vagy a közölt adatok reprodukálhatósága gyakran problematikus. Számos kutatóról kiderült, hogy kozmetikázta az adatait, emiatt a következtetéseik túlzóak vagy kevésbé általánosíthatóak mint gondoltuk, esetleg finomításra szorulnak. A folytonos publikációs kényszerben ma is gyakran előfordul, hogy elmarad a publikált adatok megfelelő kontrollkísérletekkel való ellenőrzése, a tudomány néhol egyfajta belterjes tömegtermeléssé alakult át, ahol a kutatók "egymásnak írogatnak", és szétaprózottsága is olykor nehezen áttekinthetővé tehet egy adott területet a laikusok számára. Ennek ellenére még az erősen kritizált területeken is születnek nap mint nap új eredmények, még akkor is, ha nem árt ezeket némi fenntartással kezelni.

Meg kell jegyezni azt is, hogy a tudományos élet működésében a legtöbb modern hálózat sajátságai köszönnek vissza, például abban, hogy a tudósok kevesebb mint 1%-a produkálja az eredmények jelentős részét (a hivatkozásokat figyelembe véve), ami lényegileg ugyanaz a jelenség mint amit a könyvkiadásban, a popzenei letöltésekben vagy akár az üzleti élet számos területén láthatunk. Ez nem azt jelenti, hogy a többiek munkájára ne lenne szükség, sokkal inkább azt, hogy a tudomány működése emberek közös gondolkodásán alapul, amelyhez különféle valós vagy virtuális MŰHELYEK (!) szükségesek, hiszen manapság a legtöbb eredmény kitartó, több éves csapatmunka révén jön létre, és a tudomány szürke eminenciásainak a munkája többnyire nem látványos.

Mért ne lehetnénk a tudomány potyautasai?

A "harcosok" felfogása alapján a tudományt csak ott kell támogatni, ahol a nemzeti egységet erősíti - mivel azonban a kutatások eredményei nem előrejelezhetőek, ezért ez olyan, hogy nagyjából meg kellene mondani a kutatónak, hogy milyen eredményre jusson. A természettudományok gyakorlatilag érdektelenek ebből a szempontból, a függetlenség ebben az értelmezésben megint csak azt jelenti (éppúgy mint az EU külpolitikájához való viszonyunk esetében), hogy csak az érdekel minket, ami a mi közvetlen és azonnali érdekünket szolgálja. A dolog a liberalizmushoz hasonlít, csak az a különbség, hogy a liberális szerint senkinek semmi köze ahhoz, hogy én mit csinálok, a szélsőjobb szerint pedig senkinek semmi köze ahhoz, hogy MI mit csinálunk. (A "mi" ebben az értelemben a relatív többség akaratának lenyomása a többiek torkán.) Kutatgasson inkább más, nekünk nincs sok közünk hozzá.

A tudomány illetve a természettudományos tárgyak oktatása a közoktatásban is egyre jobban háttérbe szorult, ami ugyanígy megtörténhet, ez a marginalizálódási folyamat folytatódhat (a költségvetési hatását tekintve elhanyagolhatónak mondható) akadémiai vagy később esetleg az egyetemi kutatóhálózattal is - jelenleg nem látok olyan erőt, amely megállítaná az ostoba szellemi keresztesháborút.

A pozíciót kapott buzgó janicsárok hálásak, a parancsot még túl is lihegik

A rendszer már a 2010-es "fülkeforradalom" óta azon alapul, hogy a különféle hivatalokba, médiapozíciókba olyan személyek kerüljenek, akik politikailag megbízhatóak, még ha a szakmai alkalmasságuk gyakran meg is kérdőjelezhető. Ez egy ördögi kört hoz létre: a "megbízható" illetők folyamatosan bizonygatják a hűségüket (maguk előtt is, hiszen ezzel takargatják a szakmai gyengeségeiket), amivel gerjesztik a közhangulatot és nyomást az egyre durvább és elvakultabb intézkedések irányába. Tehát nem kell felülről mindent kitalálni, elég a fő irányvonalat megadni, a buzgó végrehajtók serege úgyis túl fogja teljesíteni az elvárásokat, hiszen azért helyezték őket oda, hogy a parancsokat gondolkodás nélkül teljesítsék és a jutalmul kapott pozíciót a legkisebb mértékben sem fogják kockára tenni. (Főleg azért, mert máshol kiderülhetne az alkalmatlanságuk.)

Ez a fajta harc a kultúrában is csak pusztítást hozhat

A médiumokban is hasonló ideológiai háború folyik, a cél alighanem ott is a totális kontroll a "liberális métellyel" szemben. A szélsőjobb hívei nem tudják felfogni, hogy nagyon sokan leginkább új és érdekes információkat igényelnek, nem érdekli őket sem a folyamatos osztályharc a "nyugattal" vagy mittudoménkikkel szemben, sem a semmitmondó üres és őszintétlen frázisok a kormány munkájának dicsőítéséről. Ugyanúgy sokakat nem érdekelnek a bulvársajtó gyermeteg szintre lebutított cikkei vagy a közszolgálati hírműsorok hasonló jellegű futószalagon ontott "termékei" sem.

Az úgynevezett "jobboldali" vagy inkább szélsőjobboldali, ókonzervatív beállítottságúnak mondható íróinknak (mint például Wass Albert) mindig is meglesz a maguk törzsközönsége, ahogyan a ponyvairodalomnak és a krimiknek is, emiatt nem kell aggódni. Tény viszont, hogy műveik csak helyenként érik el azt a színvonalat, amelyet például a múlt századi "nyugatosok" folyamatosan képesek voltak hozni. Semmi bajom a ponyvával és a népszerű irodalommal, viszont egy igazán igényes regény (vagy filmalkotás) leginkább az emberi jellemek különös és izgalmas világát mutatja meg, olyan finomságokat, amelyek nem állíthatóak ideológiai vagy politikai célok szolgálatába és nem hozhatóak összhangba semmiféle nyájszellemmel sem.

Ezekhez a trendeknek a meglátásához nem kell túl pesszimistának lenni: számomra a helyzet eléggé lehangolónak tűnik és egyre félelmetesebb is.

Acemoglu és Robinson Nobel-díjas közgazdászok klasszikus munkája a Mért buknak el nemzetek?  c. könyv megfelelő elméleti keretet biztosít ahhoz, hogy megértsük korunk gazdasági és politikai történéseinek jelentős részét. A kötet elveinek kevéssé dogmatikus, kreatív használata némi háttérismerettel sok mindent megvilágíthat. Mivel az egyes országokban meglevő intézményrendszer erősségeire vagy hiányosságaira fókuszál, ezért a kialakult különbségeket nem tartja "sorszerűnek", a változások lehetősége végső soron a mi kezünkben van.

1.A '30-as évek újrázása: nagy vagyoni különbségek miatt?

 A történelem ugyan nem ismétlődik, viszont nagyon hasonló sémákat találunk különféle korokban. Napjaink politikai közélete a múlt század '30-as éveire emlékeztet: megint a jobb és baloldali szélsőségek erősödnek fel. A fasizmus és kommunizmus kevés pozitív vonása közé tartozott a vagyoni különbségek csökkentése. Piketty felhívta rá a figyelmünket, hogy ma is nagyon szétnyílt a jövedelmi olló, emiatt nincs semmi meglepő abban, hogy ismét elitellenes jobb- és baloldali populista mozgalmak jelentek meg és erősödtek meg a világ számos részén.

 2.A falvak népe visszavág

 A liberalizmus által dominált évtizedekben a politika a modern nagyvárosi életmódot élőknek jobban kedvezett mint a kistelepüléseken élő, közösségcentrikus és hagyományápoló felfogásnak. Nálunk a rendszerváltás után a falvakat a nagypolitika jórészt magukra hagyta és egyértelműen hanyatlásnak indultak. Ahol a magukra hagyott, önállóan kevésbé boldogulni képes állampolgárok száma jelentős (pl. USA belső területei, Oroszország, vidéki Magyarország vagy Kelet-Lengyelország), ott sokan az állami segítségben reménykedtek és a különféle jobboldali (vagy baloldali) populista mozgalmak rájuk találtak.

 Mondjuk ki nyugodtan, hogy az elitek a világ legtöbb részén nagyon magas lovon ültek pontosabban üvegpaloták magasságából nézték le és nézik le a mai napig (mindkét értelemben véve) a mindennapi megélhetésért küzdő, gyakran kemény fizikai munkát végző állampolgárokat - ennek a levét isszuk most.

A falusias és a városias életmód közti erőviszonyok kiegyenlítődésére időnként szükség van - a populista politika inkább a falvak érdekeinek képviseletét vállalta fel. 

 3.Erős centralizált állam nélkül nincs közepes fejlettségi szint sem

 A fent említett klasszikus írás rengeteg olyan példát hoz fel, főleg afrikai országokat, ahol a gyenge államhatalom nem volt képes megfelelő törvényeket hozni és azokat betartatni vagy éppen megfelelő adórendszert kidolgozni és az adókat behajtani, amelyeknek betudhatóan a fejlődés megrekedt egy alacsony szinten. A rendszerváltás után mi is megtanulhattuk, hogy ne várjunk csodát a piac önszabályozó erejétől, az államra fontos szerep hárul: többek között életszerű törvényekre van szükség, amiket az állam keményen betartat és a gazdaságot is tudni kell megfelelően szabályozni.

Itt fogható meg a fokozati különbség Orbán és Gyurcsány vagy Putyin és Jelcin kormányzása között. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a fejlődés alacsonyabb szintjén minden állam piacvédelemre törekedett: Nagy-Britanniától az USA-n át Dél-Koreáig bezárólag.

 4.Viszont kizsákmányoló intézményekkel nem lehetséges magas fejlettségi szint

 Nagyon sok ország elakad egy ponton és megreked egy közepes fejlettségi szinten, ez nem csak Latin-Amerikára jellemző, hanem Európa keleti felén is már jó néhányszor előfordult: a felíveléseket visszaesések követték. A fenti könyv szerzői szerint a fő ok mindig az volt, hogy az elitek bebetonozták magukat, megszerzett kiváltságaik őrzésével voltak elfoglalva, ezért útját állták mindenféle fejlődésnek. Az intézmények az ő kizsákmányoló szerepüket erősítették nem pedig az állampolgárok boldogulását. (Cinikusok úgy gondolják, hogy mindenhol egy szűk csoport tartja markában a politikusokat, amire nincsenek megfelelő bizonyítékaik bár tény, hogy különféle erős ipari és pénzügyi lobbik majdnem mindenhol jelentős szerepet játszanak.) Az uralkodó eliteknek nem érdeke bármiféle változás, hiszen mások megerősödése az ő hatalmukat veszélyeztetné, ezért ellenségei bármilyen innovációnak.

 5. A jog uralma vagy a joggal való uralkodás?

 Egészen más lesz a végeredmény ott, ahol jogállam van (jogkövető hatalomgyakorlás) vagy pedig a jog csak eszköz a kormányzat számára a hatalmának megerősítésére. A kormányzatok a legtöbb országban egy alkalmas pillanatban rendre megpróbálják a jogrendszert a saját képükre formálni (pl. nekik kedvező bírók kinevezésével). Nagyon fontos, hogy ilyenkor mennyire erős a társadalom immunitása és józan értékítélete. Mivel nálunk évszázadokon keresztül idegen hatalmak uralkodtak, ezért most a legtöbben nem érzik súlyosnak a hatalomkoncentráció veszélyét, pedig többek között Venezuela, Peru vagy Mexikó példái is bizonyítják mennyire káros, amikor a jog az elit hatalmának erősítésére szolgál, és ez hogyan vezetett a gazdasági helyzet fokozatos romlásához.

 6. 2018 nálunk a teljes kisiklás éve volt?

 A fentiek fényében egyértelműen úgy tűnik, hogy 2018 tavaszán az újabb kétharmad egyértelmű kisiklást hozott számunkra az egyébként is eléggé rázós pályán. 2014 és 2018 között a kormánynak nem volt kétharmada, emiatt kompromisszumokat kellett időnként bevállalnia. Azonban fokozatosan beérett a jobboldali radikalizmus szisztematikus munkájának gyümölcse és egy megfelelően átszabott választási rendszerben, erős propaganda hátszéllel (átszabott...hm.. állampolgárokkal) megvalósult ismét a gyakorlatilag korlátlan hatalomkoncentráció. Az előző időszak néhány sikeres gazdaságpolitikai döntése, a világgazdasági konjunktúra és az EU támogatások miatt egyelőre még robog a szekér, nem annyira feltűnőek még a kormánypolitika erős hiányosságai (gazdasági fejletlenség továbbélése, kontraszelekció, erős gazdasági alapok hiánya, kiszolgáltatottság.)

 7. Az érdekeinkért való harc és a forradalom közötti különbség

 Rengeteg példát láthatunk arra, hogy mit jelent az, amikor egyes társadalmi csoportok folyamatos harcot folytatnak, akár évtizedeken át érdekeik elismeréseiért és egyenjogúságukért - ez a harc nem úszható meg a világon sehol, nálunk sem. Ennek az eklatáns példája a mostani tüntetéssorozat a nagyobb városainkban a kormány legfelháborítóbbnak tartott intézkedéseivel szemben. (Nyilván aki a közösségközpontú "rendpártiság" híve ő kevésbé támogatja ezeket, legalábbis addig amíg egyszer nem csalódik a kormánypolitikában.) Az éles konfliktusok természetesnek mondhatóak a társadalmak életében, olyannyira így van ez, hogy ahol a társadalmi feszültségek nagyon felgyűlnek ott forradalmak törnek ki, ami általában több kárt szokott okozni mint hasznot azzal, hogy évtizedekre megszűnik a társadalmi stabilitás és sok esetben újabb kizsákmányoló elitet juttatnak hatalomra. (Például a cári Oroszországban is ez történt - megjegyzem, hogy itt most nem a marxi értelemben vett "kizsákmányolásról" van szó.)

 8.Legyen akár 30 éven át jobbos kormányunk, ha...

 A legfejlettebb országokra ugyan többnyire a politikai váltógazdálkodás a jellemző, azonban ugyanezen országokban a fejlődésük korai szakaszában konzervatív nemzeti kormányok voltak egyeduralkodóak (Ausztriában, Dél-Koreában, Olaszországban stb.) A lényeg nem az, hogy ki van kormányon, hanem sokkal inkább a sokat szidott vagy meg nem értett pluralizmus és hatalommegosztás. Változó állam- és kormányfők irányító szerepe (semmiképpen sem egy Lukasenko, Putyin vagy épp Ceausescu szintű kvázi-diktátorok), némileg változó koalíciók kellenek, emellett még független bíróságokra és viszonylagosan független médiumokra is szükség van, hogy megmaradjon a fejlődési lendület és innováció. Ezek hiányában rendre az történik, hogy az országok gazdasága kissé vulgárisan mondva egyszer csak seggre ül... és egy jó ideig úgy marad.

 9.Az innováció látványos területei (lennének)

 A fejlődéshez folyamatos változásokra van szükség. Azon területek, ahol manapság nagyon erős az innováció: többek között a környezetvédelem, egészségügy, oktatás, automatizálás vagy épp a tömegközlekedés, jól mutatják egy adott országban a trendeket és a közeljövőben várható helyzetet. Nem csak műszaki fejlesztésekről van szó, hanem az állampolgárok tudati szintjéről, az új eljárások és módszerek napi gyakorlattá válásáról is. Természetesen a hagyománynak is szerepe van, az is lehet innovációs forrás (például a természetvédelem vagy természetgyógyászat révén), a lényeg abban áll, hogy mennyiben érzékelhetőek pozitív irányú változások. Nálunk az ilyen irányú felmérések kevés változást hoznak ki és egyfajta tespedtséget mutatnak sokak esetében: hiányzó környezettudatosságot, a folyamatos önképzés elmaradását és a lakosság többségének rossz egészségi állapotát.

Ebben persze szerepet játszik az, hogy a lakosság nagy része még mindig túlterhelt, túlhajtott és nem tud az életminőségét érintő tényezőkkel érdemben foglalkozni. A jelenlegi politikai elitünk csak azzal dicsekedhet, hogy egy nagyon alacsony bázishoz képest tud eredményt felmutatni, nemzetközi összehasonlításban egyértelműen rossznak mondható jövedelmi, életszínvonalbeli helyzetből jutott el egy kicsit kevésbé rosszig, ami még távolról sem mondható jónak.

10.A csillagászok sem tudnak előrejelezni minden üstököst

 A természettudósok is csak a folyton ismétlődő jelenségeket tudják kiszámítani az olyanokat viszont, mint például hogy pontosan mikor csapódik be egy nagyobb meteorit már egyáltalán nem, ilyesmiről legfeljebb valószínűségeket tudnak mondani. Az éghajlat változással, a globális felmelegedéssel kapcsolatban szintén bonyolult modellszámítások léteznek csak, - bár tény, hogy ezek eléggé rémisztőek.

A társadalomtudományban hasonló a helyzet a lehetséges gazdasági válságokkal, a gazdasági fejlődés ütemével kapcsolatban vagy például az EU sorsát illetően is. A jövőt senki nem tudja előrejelezni: a demagógia és a megosztottság fokozódhat annyira, ami már a demokrácia halálát jelentheti és a globális szintű együttműködések végét is elhozná, - ez esetben többféle elit is nevethetne a végén, tartós kiváltságokat nyerve az állampolgárok fölött. (Ami persze ha nem is szimpatikus, de nem feltétlenül a lehető legrosszabb szcenárió.) Viszont meg is újulhatnak a demokratikus rendszerek és az EU együttműködési rendszere is újabb szintre juthat. Találgatni azonban nem akarok, ehhez már a fantáziám is túl kevés.

A németeknek ott a Niebelung mondakör, a keltáknak Artúr király története, a finneknek a Kalevela és sorolhatnám - a mi régi eposzunk sajnos feledésbe merült, viszont a kormányunk úgy tűnik, szeretné visszahozni Kásler irányításával. Mért ne írnánk meg a nagy magyar őstörténeti mondát, sokan alighanem igényelnék.

Érdekes módon azonban nem arról van szó, amit gondolnánk, hogy valamilyen zenés színdarabot hoznának létre művészek, hanem egy úgynevezett "magyarságkutató intézetet" alapítanak. Ha a tudomány oldaláról közelítenék meg a kérdést, akkor különféle kutatócsoportok részére pályázatokat lehet kiírni és nagyon sok érdekes új kutatási eredményt publikálni, ismeretterjesztő formában is megjelentetni - ilyenek egyébként rendelkezésre is állnak nagy számban.

Viszont egy intézetet alapítani, amihez épelméjű tudós nem adja a nevét - mert fél, hogy a szakma körberöhögi, na ez puszta mítoszteremtés. A mítosz ugyanis része az adott országok kultúrájának, de a történelmi igazságtartalma nem lényeges kritérium. Indoklásként jöhet persze a mese az elhallgatott, letagadott hősi magyar múltról, amely a "háttérhatalomnak" állt érdekében - jó éjszakát gyerekek. Eddig én is meghallgattam az ilyen érveléseket és megmosolyogtam, most azonban azt javaslom, hogy ne vegyük többé félvállról az ilyesmit. Ki kell mondani azt, amit látunk: például azt, az ember ahogy idősödik, hajlamos egyre gyerekesebbé válni - főként ha az agyát nem tartotta edzésben és elszoktatta a (tudományos igényű) gondolkodástól.

Kásler esetében más ultrajobberekhez hasonlóan erről lehet szó: nagy szíve van, de kevés esze. Különben nem szólna bele egy olyan tevékenységbe, amelyben nem rendelkezik megfelelő kompetenciákkal. A szélsőjobbnak egyébként van egy olyan része, amelynek a gyerekessége nagyon szemet szúr - a kedvenc játékuk az "enyém a vár, tied a szaros kanál". Ez nem is lenne baj, ha nem akarnák az egész országot a saját játszóterükké tenni.

 Na most nézzük meg a várható eredményt, amelyet az intézet valszeg. ki fog hozni: lehet benne Szíriusz, lehetnek sumérok, de mindenekelőtt vad és vérszomjas török eredetű népek. Na ez az ideológia fő célja, a harci szellem erősítése, ezért kell az intézet. Ez pedig ma már az egész Orbán rendszer lényegét alkotja, hogy mindig harcolni valaki ellen, a harci szellem fenntartása elengedhetetlen, a kormány pedig "megvédi" a magyar családokat a sok gonosz és cúna ellenséggel szemben.

 Hogy mitől lenne egy ilyen múlt dicsőséges? Meg nem tudnám mondani. A hunokat éppúgy mint az avarokat, elfújta a szél, anélkül hogy bármit hagytak volna maguk után. (Nyugodtan javítsanak ki, ha tévednék ebben.) A mongol birodalom az egész világ pestise volt, pusztításban jeleskedtek, de az oszmán törökökről, egykori ősi ellenségünkről (!) sem tudnék sok jót mondani. Lefojtották a fejlődést az arab világban, évszázadokkal maradtak el Európától - részben ennek isszuk a levét most. A finnek, akik csupán nyelvrokonaink, egyébként sokkal dicsőségesebbek bármelyiknél, hiszen jelentős kultúrát hoztak létre. A dicsőség sosem a rombolásban van (az mindig sokkal könnyebb dolog), hanem az építésben. Vannak tehát olyan rokonságok, amelyeket jobb letagadni, például a japánok sem hirdetjük büszkén, hogy őseik Kínából érkezett bevándorlók.

 Tegyük fel, hogy az intézet kihozza a magyarság rokonságát nagy ősi kultúrákkal. Mi következhet ebből? Ha a mai görögök az ókori athéni kultúrára hivatkoznak, azt kiröhögjük. A római birodalomra hivatkozó olaszokat szintén körberöhögnénk. Ég és föld különbségek vannak, nem hasonlít egyik sem a régi "nagy" elődökhöz. Az évezredek jelentős genetikai és kulturális keveredést hoztak, nincs értelme a régmúlt dicsőségével példálózni. Mi több azok az országok fejlődtek nagyot, amelyeknek a semmiből kellett magukat megteremteniük, ilyenek például Szlovákia, Észtország, Szlovénia.

 Talán azt is kutatni fogják, hogy mi mennyire magyar, visszajuthatunk oda, hogy (Németh László kifejezésével élve) vannak "mély magyarok" és "híg magyarok". Valójában ez egy hülyeség és provinciális gondolkodást tükröz, hiszen a világon mindenhol vannak hagyományőrző közösség centrikusak és modernista felfogásúak. Egyébként pedig ebben az egész származási kérdésben az általam becsült Németh Lászlót idézve azt vallom, hogy "Nem az a fontos fiam, hogy honnan jössz, hanem hogy hová mész."

 Habár a legtöbb ország elfogadja, hogy vannak hozzá hasonlók (pl. az USA-hoz Kanada vagy Ausztrália, a skandinávok egymáshoz, a mediterrán országok nagy része szintúgy, stb.), ki lehet hozni némi erőlködéssel, hogy mi teljesen egyedülállóak vagyunk a világon, nagyon különlegesek. Ha nagyon kitartunk emellett és a foggal-körömmel védjük a saját kultúránkat, akkor a végén éppoly egyedülállóak és különlegesek lehetünk mint Belorusszia, Kuba, Haiti vagy Észak-Korea... Hát köszönöm, de én ebből inkább nem kérnék.

Arra jutottam, hogy Orbán Viktort nem érdemes minősítgetni: ő egy igen határozott karakterrel rendelkező, összetett jellem - akármilyen furcsán is hangzik, de mindenképpen annak mondható, ha összehasonítjuk azzal a sok arctalan senkivel, akik a háttérben megbújva a rendszerét alkotják. Nézzük csak meg a kormányának egyes tagjait mint például Szijjártót, Gulyást, Kósát és még sorolhatnám tovább, nem is beszélve arról a sok ezernyi apparátcsikról, a buzgó janicsárokról, akik valamilyen "felelős" pozícióban (a felelőst idézőjelbe téve), igazgatóként, hivatalvezetőként, médiaszerkesztőként, sajtómunkásként stb. mindig hűen követik, sőt még rendre túl is licitálják a központi irányvonalat.

Orbán éppannyira egyszemélyi felelőse a jelenlegi rendszer visszásságainak mint amennyire Soros "a" felelős a tőzsdespekulációk összességért vagy az ész nélküli bevándorlás támogatásáért. Az egyszemélyi felelősség keresése Soros esetében nyilvánvaló tévút (és egyben kamu is), Orbán esetében viszont bár nem annyira nyilvánvaló, de mégiscsak tévút.

Orbán csupán azt követi, amit a saját pártja és választóinak egy igen aktív (!) és jól mobilizálható csoportja elvár tőle. Merem állítani, hogy a kultúrharc ötlete sem tőle származik, bár számára is tetszetősnek tűnő eszme lehet, amivel egy jó politikus "kezdhet valamit". A politikusok legprofibbjai egy szörfdeszkáshoz hasonlóan meglovagolják csupán a kedvező hullámokat. (Megjegyzem, hogy Orbánt azért tekintem összetett jellemnek, mert sokféle húrt tud pengetni. A jó politikusok mindig összetett, bonyolult személyiségek voltak: Széchenyitől Kossuthon és Tisza Istvánon át Horthy-ig, vagy akár Kádárig bezárólag, velük ellentétben Károlyi vagy Szálasi, Rákosi vagy épp Gyurcsány csak egy-egy hangnemben tudtak játszani - legtöbbször azt is hamisan, nem hiteles módon.)

A közéletünk lesüllyedése odáig jutott (nem két oldalról beszélve, hanem három vagy akár négy oldalt is említhetnénk), hogy az egyébként humanista konzervatív jobboldal is megelégszik azzal, hogy Nagy Imre komcsi volt, slussz passz. Ez számomra elképesztő.

Ugyanis senki nem kíváncsi arra, hogy mit is tett Nagy Imre pályája során, (azonkívül, hogy a beszolgáltatásokért felelős miniszter volt?) Vagy éppen Nyers Rezső (aki megszavazta Nagy Imre kivégzését)? Mi a helyzet akkor a törökökkel korraboláló Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel? Vagy a vérengzésekben is jeleskedő Bocskaival, netán István királlyal? Vagy Széchenyivel, aki a szabadságharc alatt kiszállt a Kossuth kormányból, mert nem értett vele egyet? Akkor netán ő is hazaáruló volt?

Valójában nem az AI teszi a társadalmunkat arctalanná, hanem mi tesszük azzá, amikor címkézünk, de nem nézzük az embert. A rossz tettek pedig mindig százszorosan számítanak a jókhoz képest. Akkor Gyurcsány elk...ta, oké, na de mit csinált a másik száz sumák eközben? Tényleg azt gondoljuk, hogy Gyurcsány lenne az egyszemélyi felelős a magyar gazdaság mélyrepüléséért? Komolyan lehet azt gondolni, hogy ha valaki fiatalkorában "pufajkás" volt (Horn Gyula) az egész életében gazember maradt?

Nagyon ki vagyok akadva azon ahogy címkézünk, minősítünk és ítélkezünk - miféle erkölcsi felsőbbrendűség talapzatáról tesszük ezt? Egy úszóedzőt levadászunk évtizedekkel régebbi, bőven elévült bűneiért (amiért egyébként le is csukták), vagy bárki ellen karaktergyilkosságot követünk el, aki a másik oldalon van - nő esetében még könnyebb is a helyzet, mert egyszerűen rámondjuk hogy k.va és ezzel el van intézve a dolog. (Férfiakkal egy fokkal elnézőbbek vagyunk.)

A "progresszívak" vagy "baloldaliak" - bár nem könnyű már eldönteni, hogy kire mondhatjuk ezt,- ugyanúgy címkéznek és minősítenek mint nacionalisták, színvak módra csak fekete vagy fehér létezik az ő számukra is.

Mi van velünk, netán túl sok holliwoodi szemetet néztünk, ez ártott meg, annak a hatását érezzük?

Ha az illető (nem lehet ennél találóbban mondani) "nem kóser" csoportba tartozik, akkor bármit tehet biztos, hogy nem lehet rendes ember. Ebből a logikából az jön, hogy mivel tapasztalatunk szerint létezik sok rendes ember is, ezért aki a "helyes" csoportba tartozik, az nem lehet más csak rendes. Ha szétitta az agyát, ha alávaló mocskos dolgokat művel, akkor is a "mi kutyánk kölke", csak rendes lehet.

Hogy egy fokkal explicitebb legyek, miről is van szó: létezik a "migráns", a "cigány", mindenféle sötét bőrű és sötét lelkületű egyedek, meg vannak még báránybőrbe bújt farkasok (hazaárulók, az "agyrém" háttérhatalmat szolgálók stb.). Lehet a dolgot tovább finomítani, sok más esetre, amikor valaki - akármilyen nagy tehetség is, - valamiért nem felel meg a szigorú társadalmi normának.

Azt hiszem, hogy a radikális jobboldal a katalizátora ennek a gondolkodásmódnak, a harcias logikából jön mindez (hiszen a háborúban van csak rögtönítélő bíróság, ott nincs idő olyasmivel foglalkozni, hogy az ártatlanság vélelme vagy személyiségi jogok, ott nem lehet kecmec). Viszont a mérsékelt jobboldalnak ez nagyon is megfelel, mivel ők is "normalitást" emelték piedesztálra, és kényelmes dolog közben elfelejtkezni az emberről magáról. (A gondolkodás és egyéni vélemény alkotása egyébként is fárasztó művelet.) A progresszív baloldal is részt vesz ebben a (nem kicsit gyerekes) játékban, tökéletesen játssza a kísérő szólamot Orbánék alá.

Nem, az orbánizmust se Habony se nem Orbán találta ki, ők csak a széljárást figyelik és meglovagolják. Mi "állítjuk elő" ezt a rendszert a saját korlátolt, beszűkült felfogásunkkal, a kényelmes hozzáállásunkkal nap mint nap. Ítélkezni nagyon egyszerű és kényelmes. (Apropó: mit is mond a Biblia az ítélkezésről?) Nem kell nekünk, hogy jöjjön bármiféle AI, ez a rendszer már most is embertelen és arctalan.

A legjobb elemzések is általában úgy beszélnek rólunk, mintha országunk a Holdon lenne, ami nálunk történik az mind csakis ránk jellemző és nem lennének más, hasonló problémákkal küzdő országok. A magyarok mentalitásáról gyakran beszélünk jó vagy rossz értelemben egyaránt, tapasztalataink alapján teljesen másnak tűnik mint például a román vagy az orosz, de teljesen más a hollandhoz és osztrákhoz képest is: a különféle értékelemzések általában azt hozzák ki, hogy valamiféle átmentet képezünk Nyugat- és Kelet-Európa vagy éppen észak és dél között. Ezen kívül minthogy alapvetően a katolikus kultúrkörbe tartozunk, valószínűsíthető, hogy leginkább a mediterrán országok vagy a visegrádiak lehetnek hozzánk hasonlóak. (Latin-Amerika azonban a katolikus vallás ellenére is teljesen más világ.)

Létezik egy olyan elemzés az egyes országokra jellemző kultúrával kapcsolatban, amelyet részletesen kidolgoztak és az egyes országokba beruházó cégek, az utazó üzletemberek vagy a marketingesek időnként a gyakorlatban is felhasználnak. A Hofstede-féle kulturális dimenziókról van szó, amelyek annak ellenére, hogy különféle felmérések eredményeinek átlagolásával készülnek, tehát az országokon belül vagy egyes emberek között a különbségek igen jelentősek, mégis sokatmondóak lehetnek többek között az egyes országok gazdasági fejlettségével és fejlődési lehetőségeivel kapcsolatban is. (Azzal a feltételezéssel természetesen, hogy a kulturális sajátosságok változása igen lassú folyamat.)

A 6-féle kulturális dimenzió, amelyet eléggé sok országban felmértek, elég nehezen fordítható le szakszerűen, az első a PDI, amely azzal kapcsolatos, hogy a társadalom mennyire fogadja el az autoritást, a nagy vagyoni különbségeket vagy pedig azt igényli, hogy a politikai és gazdasági hatalom megoszlása széleskörű legyen. Magyarország esetében ez a szám viszonylag alacsony, 100-as skálán 46, amely azt jelzi, hogy nem szeretjük, ha a hatalom bármilyen formában kevesek kezében összpontosul. Európa keleti felében kiemelkedőek vagyunk e téren, viszont nálunk egy szinttel jobbak e téren az osztrákok, angolszász országok és a skandinávok.

A második mérőszám az individualizmus mértéke a kollektivizmussal szemben (IDV): az érték nálunk 80, amely alapján kifejezetten individualista ország vagyunk, azaz leginkább csak a saját és a családunk érdekeit tartjuk szem előtt, más irányú kapcsolataink sokkal lazábbak. (Az előzővel együtt: hiába nem tűrjük az autoritást, ha nem szívesen fogunk össze másokkal, akkor a politikai akciók nem fognak eredményre vezetni.) E téren Nyugat-Európához sokkal jobban hasonlítunk mint a kelethez és alig valamivel vagyunk az USA szintje alatt.

A harmadik mérőszám az UAI, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire fogadja el az új gondolatokat és mennyire nyitott, vagy pedig a szigorú normákat igényli. Ez a szám nálunk magas 82, ergó nem vagyunk túlságosan nyitottak, ami nem túl jó ómen, hiszen a skandinávok, kelet-ázsia, az angolszászok esetében, azaz a fejlett és gyorsan fejlődő országokban mindenhol messze 50% alatti.

A negyedik a MAS, mennyire a maszkulin vagy feminin értékek dominálnak. A férfias értékeket a siker, az anyagiak, hősiesség, a kemény kiállás jelentik, a nőiesek ezzel szemben az együttműködést, szerénységet, a gyengékkel való törődést és az élet minőségét. A közéletünkben naponta tapasztaltak alapján nem nehéz megtippelni, hogy nálunk a maszkulinitás értéke ismét kiugróan magas 88, amely régiós átlagban nem mondható rossznak, azonban a nyugati kultúrkör értékrendje általában sokkal femininebb, Skandináviáról nem is beszélve. Ez megint csak elgondolkoztató hosszú távra nézve.

Az LTO index azt fejezi ki, hogy egy ország inkább a hagyományaiban él vagy gyakorlatiasan igyekszik ötvözni az új eredményeket, e téren az 58%-os érték közepes, tehát a hagyományok tisztelete még nem teszi a társadalmat túl merevvé.

Végül van egy IND nevű mutató, amely azt jelzi, hogy a társadalom mennyire engedi meg az élet élvezetét vagy pedig a szigorú társadalmi normákkal igyekszik teljesen leszabályozni az életünket. Inkább az utóbbi felé hajlunk (31-es érték), a boldogságfelmérések is afelé mutatnak, hogy nálunk a korlátozó társadalom a jellemző, az angolszásszal, skandinávval és latin-amerikaival szemben, ahol az életélvezet jobban elfogadott és boldognak lenni nem bűnös kihágás.

Egyetlen országhoz hasonlítunk csak igazán

A Hofstede mutatók alapján minden országtól különbözünk számos tekintetben, csak egyetlen olyan országot találtam, ahol a megegyezés nagy mértékű sőt az értékrendszer gyakorlatilag azonos és ez Olaszország. (Kipróbálható ezen a weboldalon.) Az értékek sorrendben (magyar-olasz) 46-50, 80-76, 88-70, 86-82, 58-61 és 31-30. A kis különbségek valamennyire az olaszok javára billentik a mérleget (ha lehet ilyet mondani persze), azonban itt figyelembe kell venni azt, hogy még őnáluk nem volt kommunizmus és töretlenül tudtak fejlődni, ezért az igen tágra nyílt olló az életszínvonalban csak az utóbbi évtizedekben kezdett zárulni, mivel ők több mint húsz éve gyakorlatilag stagnálnak, nálunk viszont a gazdasági növekedés aránylag jelentős.

Érdekes, hogy a magyar társadalom még maszkulinabb is mint a macsónak mondott olasz, ami nem meglepő a gender szakok betiltásának fényében (igaz, hogy az olaszoknál sincs ilyen) - bár ez a mutató nem pontosan azt fejezi ki, hogy mennyire szeretné a társadalom a nőket a fakanál mellett tudni. Ha megnézzük a két ország vezető politikusait, akkor jelentős hasonlóságokat találunk, mondjuk Berlusconi és a Orbán karaktere között.

Számos más tekintetben szintén párhuzamokat találunk az olaszokkal, ilyen például a bürokrácia mértéke vagy a korrupciós index hasonlósága, de ide tartozhat még akár labdarúgás politikai vonatkozásai és kiemelt támogatása is (vagy a labdarúgók alattomos szabálytalanságai mindkét ligában).

Az összehasonlítást tovább tudjuk finomítani, ha tekintetbe vesszük, hogy egységes Olaszország gyakorlatilag nincs, sokkal inkább egy magasan fejlett észak és az EU átlaga alatt levő déli régió, amelyek között a különbség csak növekedett az utóbbi években. Az olaszoknál a fejlett észak népsűrűsége magas és az ország lakosságának nagyobb részét teszi ki mint nálunk a fejlettnek mondható Észak-Nyugat Dunántúl plusz Budapest. Ezek alapján országunk nagy részének értékrendje valószínűleg Közép-Olaszországéhoz lehet hasonló.

A fentiek alapján arra lehet következtetni, hogy nálunk is egy idő után az olaszokéhoz hasonló hosszabb stagnálás jelezhető előre, tekintetbe véve azt, hogy a FIDESZ politikája egyértelműen rossz irányba mutat: fogadjuk el a hatalom centralizációját, a férfias és kimondottan harcias mentalitás a menő, a társadalom pedig a központi propaganda hatása alatt egyre zártabb és minden újdonságot gyanakodva fogad. Ez viszont semmi hasonlóságot nem mutat a kelet-ázsiai úttal, leginkább Olaszország középső részére emlékeztet.

A minden problémát erőből megoldani kívánó kormányunk mintha nem lenne teljesen ura a helyzetnek, a parlamentben és a pesti utcákon, egyéb városokban történtek azt mutatják, hogy a társadalom meneteltetése mostanában kissé megbicsaklott.

A tüntetések nagyrészt szimbolikus intézkedésekről szólnak

Az 1990-es taxisblokádot nem önmagában a benzin árának emelése, hanem az intézkedés arrogáns stílusa váltotta ki (semmiféle magyarázat nem történt az Antall-kormány részéről). Egyébként kísértetiesen hasonló utolsó szikra vezetett ahhoz a francia "sárga mellényes" tüntetéssorozathoz, amely lényegesen brutálisabb volt a nálunk szokásos megmozdulásoknál.

A vizitdíj elleni tömeges szavazást sem önmagában a 300 forint váltotta ki, hanem a Gyurcsány-kormány reformoknak nevezett megszorításai valamint inkompetens ügyetlenkedése az egészségügy terén és egyéb területeken.

A mostani "rabszolgatörvény" is elképzelhető, hogy bizonyos ágazatokban előnyt jelenthet a dolgozóknak. Sőt ha például a kormány egy kicsit ügyesebb és nem emeli fel egyből drasztikusan az elrendelhető túlórák számát, esetleg engedélyezi a szabadságok mondjuk felének átvitelét a következő évre, akkor körülbelül ugyanazt érthette volna el amit ezzel a törvényjavaslattal.

Így viszont a dolog szimbolikus üzenete olyasmi, hogy "dolgozzatok még többet", érthető felháborodást váltott ki sokakból, afféle utolsó csepp volt abban a pohárban, amely a kormány arroganciája miatt volt már annyira tele.

A hiányzó termelékenység

A magyar termelékenység szintje köztudottan alacsony és az utóbbi időben gyakorlatilag stagnál olyannyira, hogy a régióban mindenki megelőzött már minket. A magyar kormány nem nagyon érti, hogy mitől függ és hogyan javítható a termelékenység: főként automatizálással, gépesítéssel, jobb munkaszervezéssel, a szellemi tőke fejlesztésével stb.

A dolgozók sem értik azt az alap összefüggést, hogy ha a munkájuk hozzáadott értéke alacsony, (illetve a teljes termelési lánc gyengén teljesít összességében), akkor kétszer annyi munkával is csak fele annyit fognak keresni mint egy osztrák vagy egy német. Országok közötti összehasonlításban a ledolgozott munkaórák száma a termelékenységhez képest tendenciaszerűen fordított arányban áll, úgy tűnik sok országban a több munkaórával próbálják pótolni a gyenge termelékenységet. (Európában például a görögök dolgoznak a legtöbbet.)

Az ázsiai országok többségére különösen jellemző ez, többek között Pakisztán, Malajzia, Indonézia, Szingapúr vannak a görbe fölött, nálunk viszont a többség továbbra is Európa közepén szeretne maradni, nem pedig a kormány által hirdetett, eléggé kíméletlen "ázsiai útra" lépni. (Az USA is felfelé lóg ki e tekintetben, ezek szerint nálunk is egyféle amerikanizált társadalom lenne a cél, a bevándorlást leszámítva?)

A magyar vállalkozók nagy része éppúgy képzésekre szorulna, mint ahogy a dolgozók jó része is képességfejlesztő vagy átképző tanfolyamokon vehetne részt. A munkaidő hosszának növelésével a dolgozók teljesítménye egyértelműen csökken, a munkájuk kevésbé hatékony és a fáradság miatt egyre több a hiba, a lehetséges balesetek száma.

Családellenes törvényről van szó

A kormány pontosan meghatározza a társadalom számára, hogy mit tekint helyes vallásnak, mit jelent a hazaszeretet és miben áll a család fogalma. Csak közben elfeledkezik arról, hogy a családok alapítása nem elsősorban anyagi tényezőkön múlik: ha így lenne, akkor nem a legszegényebb családokban születne a legtöbb gyerek. Akármennyi pénzt is pumpál a családtámogatásokba, ha nem veszi észre, hogy a nőknek több segítségre, támogatásra van szükségük. A támogatás jelenthet például több bölcsődei férőhelyet, de mindenekelőtt az apa az, akinek jelenléte és segítsége a legtöbbet számít. Ha az apák túlóráznak és távol vannak a családjuktól, az nem fogja a nőket arra ösztönözni, hogy mennél több gyermeket szüljenek.

Megjegyzem persze, hogy a "rabszolgatörvény" leginkább az alsó-közép osztályt sújtja, - a felsőbb osztályokban a gyerekek száma még növekedhet is, azonban mivel ők a társadalom kisebb részét adják csak, ezért össztársadalmilag a népességet csökkentő intézkedésről van szó. Ezt bizonyítandó, nézzük csak meg a termelékenységi számokat azokban az országokban, ahol a munkaidő hosszú: Szingapúr és Hong-Kong esetében 1,2-es érték, Dél-Koreában ennél is kevesebb és habár Malajziában ugyan 2 körüli, de ott is csökkenő trendet mutat. (Itt persze az urbanizáció mértéke is szerepet játszik.)

Erőből tolt feudális társadalom

A feudális társadalmakhoz nagyon hasonló jellegzetességet találunk: úriszékeket idéző közigazgatási bíróságok jönnek létre, emellett mindenfelé olyan hivatalnokokat, rezsimszolgákat látunk, akik vakon próbálnak hinni az egyetlen helyes irányvonalban. A kormányközeli médiumok manapság háryjánosok gyülekezetéből állnak, ahol azon megy verseny, hogy ki tud nagyobbat lódítani - a tények kevésbé fontosak, fő a rezsimhűség folytonos bizonyítása, hiszen a végső igazság úgyis nálunk van és a balliberális mételyt ütni-vágni kell. (Bayer és a hozzá hasonló eszementek legalábbis nyíltan hirdetik ezt.) Kissé sarkítottan azt is mondhatjuk, hogy egy diktatórikus jellegű keresztény fundamentalizmus kiépülésétől jelenleg csak az EU tagság véd meg minket.

Egyfajta "harmadik jobbágyság" kialakulása is megfigyelhető: a legalsó rétegek kiszolgáltatottá váltak az államtól (közmunka) valamint a helyi potentátoktól (egyéb munkalehetőségek), nem sok esélyük van megfelelő képzettség megszerzésével kitörni a visszahúzó közegből.

"Romlatlan" falvak és "erkölcstelen" nagyvárosok

Az Orbán-rendszer egyik fő bázisát a falvak jelentik: azok a falvak, amelyeket a rendszerváltás utáni kormányok hagytak teljesen lepusztulni, most azt a régi igazságot erősítik meg, hogy egy rossz főnök is jobb annál mint ha egyáltalán nincs főnök, ha teljesen magukra vannak hagyatva. Emellett a pénzszórás megerősítette a kormány bázisát a falvak mellett számos kisebb és nagyobb városban is, ezért amíg a pénzeső tart és amíg a kormány kilóra megvehet szinte bárkit, addig eléggé nehéz lesz áttörést elérni. Kissé megingott ugyan, de még mindig erős a belterjes, elvakult társaság hatalma, amely mint egyfajta szekta, a legfőbb igazság birtokosaként semmiféle egyezségre nem hajlandó olyanokkal, akiknek értékrendje kicsit is eltér az övétől (legyen szó akár parlamenti képviselőkről is).

A tömegtiltakozás kiszélesedése esetén a velejéig korrupt, idejét múlt rendszernek nem maradna sok ideje. Amíg ez nem történik meg, addig még fennmaradhat a teljesen fantáziátlan, belterjes irányvonal tolása, primitív harcias retorikával - amely a magyar társadalom többségét ugyan hidegen hagyja, de egyelőre még asszisztál hozzá.

A forradalom szavunknak legalább kétféle jelentéstartalma van, az egyik elméleti jellegű: ugrásszerű minőségi változást jelöl. A másik sokkal inkább gyakorlati tapasztalatokon alapul: káosz, anarchia. Az ipari forradalom mint az életünket megkönnyítő találmányok sorozata inkább az előbbinek, a kaotikus társadalmi forradalmak viszont legtöbbször az utóbbi kategóriának felelnek meg.

Kérdés, hogy ha a konzervatív gondolkodás radikális irányzata elítéli a forradalmakat (mint hagyományosan baloldali törekvéseket), akkor mért szeretne forradalmi változásokat látni Európában és szerte a világon? A radikális (kvázi marxista alapokon álló) baloldaliak közös nevezőn vannak velük abban, hogy szintén rendszertagadó mozgalmak hívei.

Szétesési folyamatok a kontinensünkön

Az ezredforduló után folyamatos főként jobbratolódás figyelhető meg: a baloldali pártok támogatottsága egyre gyengül és a szélsőjobb térnyerésével a centrista és mérsékelt konzervatívok egyre inkább a baloldalra szorulnak. Ezzel együtt megerősödtek a szélső balos mozgalmak is Dél-Európában. Már csak a legstabilabb, legfejlettebb polgári demokráciák képesek úgy-ahogy ellenállni ennek a folyamatnak. Kérdés az is, hogy a folyamatok megállnak-e nemzetállami szinten, vagy a szétesés tovább folytatódik a jelenlegi államhatárokon belül: Olaszországban például nem egyes nemzeti kisebbségek hanem régiók követlenek egyre nagyobb önállóságot maguknak. A jelenlegi tendenciákat előre vetítve pár éven belül széteshet, formálissá válhat az Európai Unió. A nemzetállamokká, kisebb régiókra való szétesés után pedig megint visszajön a kis államok marakodása. (A két világháború ma már a történelemkönyvek lapjaira tartozik, írott malaszt maradt, túl régen történt ahhoz, hogy tanulságokkal szolgáljon a mai nemzedékeknek.)

Harari alapvető tévedése

Harari napjaink sztártörténésze és legmenőbb társadalomfilozófusa, akinek könyveit úgy veszik mint a cukrot, mert minden kérdésben megmondja a frankót. Holott közismert, hogy még a legnagyobb koponyák is követnek el tévedéseket lényeges pontokon. Az egyik, nihilista jellegű tétele arról szól, hogy az emberiség nagy vívmányai csupán kollektív mítoszépítésről szólnak. Szerinte ezek a mítoszok egyrészt biztosították a szükséges társadalmi kohéziót, másrészt hatásukra emberek tömegei önként és dalolva vállalták, hogy mások kizsákmányolják őket. Harari itt téved egy ponton: ezek nem arról szóltak valójában, hanem az együttműködés megtanulásáról. Ha képesek piramisokat építeni, akkor képesek együttműködni hatalmas öntözőrendszerek létrehozásakor is. Ha a vezetők képesek megszervezni az építkezést, akkor képesek lesznek a hadseregeket irányítani is és logisztikájukat is biztosítani. Nem a "bikaisten" védte meg a parasztokat, mint ők gondolták, hanem az a rengeteg tudás és tapasztalat, amelyet az istenség "előállítása" és fenntartása közben szereztek. A végeredményt tekintve viszont a dolog lényegében ugyanaz.

Hitek és ideológiák

Harari nem érti, hogy mit is jelent a hit valójában. Az amerikai alapítóatyák valójában nem posztulálták, hogy "minden ember egyenlő", hanem hipotézisként tették fel: Mi lenne, ha kipróbálnánk, hogy minden embert egyenlőnek tekintünk? Tekintetbe véve, hogy minden ember alapvető szükségletei ugyanazok (pl. légzés, táplálkozás, társadalmi kapcsolatok stb.), MI LENNE HA feltennék, hogy ALAPVETŐEN egyenlőek vagyunk? És ez eléggé jól működött is hosszabb távon (olyan eszmékkel kiegészítve mint például a gazdasági verseny). A HIT alapvetően azt jelenti, hogy HITELT ADNI valakinek, valaki szavainak. Ha nem adok hitelt senkinek, ha nem kockáztatok soha semmit, akkor az fog történni, hogy a dolgok mindig változatlanok maradnak. (Ez egyébként pont úgy hangzik, mint egy ultrakonzervatív, abszolút rendpárti eszmerendszer alapgondolata.)

Ideológiává akkor válik valamilyen gondolat- és hitrendszer, amikor minden más eszmét ki akar szorítani. (Minden -izmusra igaz ez, még a humanizmusra is ha mereven, automatikusan alkalmazzák.) Egyeduralomra törve mint a végső igazság letéteményese, a valóságot meg akarja erőszakolni és ennek érdekében militarizálódik. Harari könyveinek egyes gondolatai szerintem a nihilizmusuk miatt alkalmasak lehetnek arra, hogy ideológiai fegyvert kovácsoljanak belőlük. (Emiatt olvasta Orbán és nem másért.)

Klasszikus történetek: Alapítvány trilógia, Csillagok háborúja és Gyűrűk Ura

Én magam legalább három olyan közismert nagy eposzról tudok, amikor a globális szövetségi rendszerek szétesve és kaotikussá válva egy nagy birodalomnak (ill. voltaképpen a gonoszság terjedésének) készítik elő a talajt. Az egyik ilyen Asimov Alapítvány trilógiája, a másik pedig a még ennél is közismertebb film eposz, a Csillagok háborúja. Hasonló sémára épül Gyűrűk Ura filmtrilógia (ill. az alapjául szolgáló regényfolyam) is, a kiindulópont ugyanaz mint most az Európai Unió esetében: egy gyenge, egyre döntésképtelenebb szövetségi rendszer, amely kisebb konfliktusokat sem tud kezelni, mert a vezetők között nincs egyetértés az alapvető kérdésekben és nincs is olyan algoritmus, amely mentén egyezségre tudnának jutni. Az eredmény káosz, amelybe betör a gonosz Birodalom, amiről persze tudható, hogy minden esetben visszavág. Ilyen birodalmat megtestesítő gátlástalan, nihilista, machiavellista és militarizált vezetésű nagy méretű állam egyébként a közelünkben is létezik, Oroszországnak hívják. Kisebb államok populistái pedig buzgón igyekeznek a putyinizmus sikeres (vagy annak tűnő) receptjeit lemásolni és a saját országukra adaptálni.

Így harcolj a multik ellen

A gonosz multik ellen nem szavakban kell harcolni, hanem tettekkel: ha tényleg komolyan gondoljuk a dolgot, akkor egyszerűen ne vásároljunk semmit, amit multinacionális cégek állítanak elő. Autókkal például már gondban lehetünk: a választék ezáltal nagyon le fog csökkenni, egyszerűbb ha nem veszünk semmilyen autót. Vegyünk mindenből no-name márkákat (kínai koppintásokat, ezek ugyanis még nem multik). Szigorúan véve semmilyen cikket nem vehetünk aminek neve van, csupán olyat, amelyet kisipari módszerekkel helyben termeltek. Vagy vehetjük állami vállalatok termékeit - bár elég nehéz dolgunk lesz, mert ilyenek az iparban nem nagyon működnek.

Banktól se kérj sose kölcsön, inkább csak rokonoktól vagy ismerősöktől - ha tudsz persze. Ily módon az összes "multi" kiéheztethető és rövid távon tönkremegy.

A globalizmus elleni küzdelem előbb-utóbb elvezet a kvázi-önellátó faluközösségekhez, amely a jelenlegi civilizációnk végét jelentené, és valami új kezdetét. (A legnagyobb problémát a változás gyorsasága jelentené: egy meglehetősen zűrzavaros és fájdalmas átmeneti korszakot hozna el.)

A nagy harc közepette a környezetünk tönkremegy

A populista, szélsőjobbos beütésű rezsimek a legkevésbé hajlamosak a környezetvédelmi együttműködésre, például az USA, Oroszország, Lengyelország a szenet vagy a kőolajat nyomják és gátat szabnak a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének. A szélsőjobb nem híve az alternatív energiáknak és nem mondanak le az óriási autókról sem - harcias egójuk nem engedi, hogy biciklire pattanjanak vagy a tömegközlekedést vegyék igénybe a munkába járáshoz. A nacionalizmus pedig annyira védi a saját (vagy annak gondolt) érdekeket, hogy borít mindenféle nemzetközi megegyezést, emiatt nem fognak csökkenni a szén-dioxid kvóták, a globális felmelegedés pedig pár évtizeden belül katasztrófához vezet.

Egyetlen reményünk az marad a szélsőjobb totális hatalomátvétele eseten: ha az egész globális civilizáció borul egy-két évtizeden belül. Igaz, hogy sokakat fenyegetne éhhalállal vagy a puszta vegetálás szintjével, és visszaesnénk pár évezredet a kis falvak szintjére, viszont mivel gyakorlatilag senkinek nem lenne semmije (néhány kiválasztotton kívül persze), a környezetünk talán túlélné.

Mégis zajlanak csendes forradalmak

A legtöbb forradalom éppen hogy nem látványos módon zajlik, hanem kisebb lépésekben. Kevesen tudják például azt, hogy a brit alkotmányossági forradalom, amelyből a modern parlamentáris rendszerek megszülettek 1689-ben következett be. Okos emberek összeülve levonták a megfelelő tanulságokat és a világ legjobban működő rendszerét hozták létre. (Annyira így van ez, hogy az egykori angol gyarmatok mindegyike jobb helyzetben van mint a nem angolok által gyarmatosított szomszédjaik. Ennyit jelentett a brit parlamentáris és jogrendszer átvétele.)

Ma is számos forradalom zajlik, nem látványos módon - bár egyikben sem vagyunk élenjárók. Ilyen például az oktatás forradalma, ahol a lexikális tudás sulykolását felváltja a gondolkodás és a tudás megszerzésének képessége. A pszichológia forradalma: a mai pszichológia annyiban hasonlít például Freud tudományához mint egy mai autó a Ford T-modelljéhez, az önismeret új távlatait nyitja meg. Az egészségügy forradalma: egyre kifinomultabb és személyre szabott módszerek, amelyek nem ritkán a beteg aktív részvételét is igénylik.

A szélsőjobb nem vesz részt ezekben

A szélsőjobb hívei általában nem hisznek az új felfogások hatásosságában és gyanakodva fogadják a legújabb tudományos megközelítéseket. Ez még önmagában jelenthet nagyon is gerinces magatartást is: számomra teljesen hitelesek azok, akik valódi hagyományos értékeket ápolnak és azok letisztult változataihoz szeretnének visszatérni. Ezzel szemben nagyon sokan vannak köztük militarista hőzöngők, akiket semmilyen belső fejlődési törekvés és közösségépítési vágy nem motivál, csupán valamiféle "könnyű zsákmány" reménye. A militarizmus fő ismertetőjele, hogy folyamatosan másokat okolunk és hibáztatunk a problémáért - a hiba sosem bennünk van.

Magyarországon időnként felcsillan annak az esélye, hogy egy kielégítően működő hibrid-rendszer (kvázi puha diktatúra) irányába menjünk el, de rendre visszatér a kemény vonal és sajnos egyre hangosabb a háborús logika egyirányú utcájába belefutott szerencsétlenek nagy tömege.

Tudta Ön, hogy a fogmosás utáni bizsergető érzés növeli az elégedettségérzetet, de nem függ össze a fogkrém tisztító hatásával? Agyunk éppúgy a tisztasághoz kapcsolja mint azt, hogy a sampon erősen habzik, habár ez utóbbi sem elengedhetetlen feltétele a tisztító hatásnak.

Charles Duhigg: A szokás hatalma című könyvében az életünkben jelenlévő rengeteg szokáshurokra mutat példákat, pozitív és negatív értelműekre egyaránt.

Agyunk úgy fejlődött, hogy takarékos üzemmódban végzi tevékenysége nagy részét: a szokások olyan tevékenységek, amelyek során nem kell gondolkodnunk, a tevékenységet az agy ősibb, primitívebb részei automata módon végzik. (Ezt mutatja az is, hogy állatkísérletekben könnyedén lehetett szokásokat kialakítani és a kísérletek jól reprodukálhatóak is voltak.) A kialakult és rögzült szokásokat általában nem tudjuk elfelejteni, közismert példái ennek a biciklizés vagy az a kitolatás a garázsból. A szokáshurok három részből áll: kell egy kiváltó jel, amelyet egy beidegződött rutin követ és végül egy azonnali, jól érzékelhető jutalom.

A nassolás, a dohányzás vagy a játékszenvedély negatív szokások, az étteremben a vendég kiszolgálása vagy a munkahelyen egy mindennapos feladat elvégzése viszont pozitív példák, - azonban mindegyikre jellemző, hogy általában egyszerű rutinokra épülnek.

A marketingesek rájöttek, hogy bármilyen jó terméket akarnak is eladni, nem fog sikerülni, ha nem kapcsolódik egy meglévő szokáshoz és nem kínálja az azonnali megelégedettség érzését. Emiatt még egy nagyon hatásos szagtalanító spray-t sem tudtak eladni, amíg rá nem jöttek, hogy pozitív megerősítést, például jó illatot kell hozzá kapcsolni.

Én magam a reklámok többségét nem tartom különösen manipulatívnak, hiszen ha valaki alapvetően rossz termékeket ad el, az a legtöbb esetben kiderül. Az értékesítőknek egyszerűen tekintettel kell lenniük arra, hogy agyunk hogyan dolgozza fel az információkat. Igaz viszont az is, hogy például egyes gyors éttermek könnyen alakítanak ki olyan szokáshurkokat (logo+illatok -> rendelés -> azonnali megelégedettség a kalóriabombáktól), amelyek révén egészségtelen ételek rendszeres fogyasztására szoktathatnak rá minket. Emiatt szükséges időnként tudatosítanunk a szokásainkat és felülvizsgálnunk azokat.

Lényeges pont az is, hogy sokkal egyszerűbb már meglévő szokásokra építeni mint teljesen újakat kialakítani. (Pl. nassolás esetére zöldségeket és gyümölcsöket elöl hagyni édességek és chipsek helyett.)

Csupán az akaraterőnkre támaszkodni általában hiú reménynek bizonyul: amint nehézségeink támadnak és nyomás alatt érezzük magunkat az akaraterőnk összeomolhat és visszatérhetünk a régi káros szokásokhoz, szenvedélyekhez. A legtöbb rossz szokás azonban átalakítható egy jobbá - a névtelen alkoholisták klubjába járók tudnak arról tanúskodni, ahogyan a pohárhoz nyúlás rutinját átalakítva a csoport támogató hatása és az őszinte eszmecsere hozza meg számukra a feszültség feloldását.

Ha pedig új szokást szeretnénk kialakítani, például rendszeresen futni, akkor ajánlatos egy bizonyos jelhez kötni (például időponthoz), a rutint megtervezni és egy elérhető célt kitűzni, amelynek teljesítésekor elégedettek vagyunk.

Munkahelyi kultúra is megváltoztatható a szokásokon keresztül, például a bürokrácia és a fásultság megszüntethető azáltal, ha apró dolgokban önállóságot biztosítunk a dolgozóknak.

Az egyes közösségek szokásai is jellemzőek és a közösségi nyomás, amelynek hatására a tagok megtesznek különféle dolgokat, szintén részletesen tanulmányozott terület.

Mindezek mellett azonban adja magát a dolog, hogy Duhigg könyvének tételeit megpróbáljuk alkalmazni a mai magyar politika világára is. Világosan látszik, hogy azok a pártok voltak sikeresek, amelyek a nálunk jellemző szokásokat kisebb változtatásokkal felhasználták a saját céljaikra. Ezek a szokások országonként eltérőek, például nálunk nem jellemző az mint ami a franciáknál rendszeresnek mondható, hogy megszorítások esetén tömegek vonulnak az utcára a randalírozástól sem riadva vissza, mialatt a társadalom nagy része még szolidáris is velük szemben.

A rendszerváltás utáni pártok általában nem törekedtek a már kialakult szokásokra építeni, hanem naivan azt gondolták, hogy teljesen újakat lehet kialakítani. Emiatt a társadalom jelentős része teljesen passzív maradt és nem vett részt a politika formálásában, hanem azt az elvont, megfoghatatlan elveket hirdető (naiv vagy képmutató) politikusokra bízta.

A politikai marketing eszközeit először a Gyurcsány kormány próbálta felhasználni oly módon, hogy az intézkedések hangzatos bejelentését követően nem sokkal valamilyen nagyberuházás (például autópálya) került átadásra vagy az életszínvonalunk érezhetően emelkedett. (Közalkalmazotti béremelés, áfacsökkentés, 13.havi nyugdíj, szocpol támogatások stb.) Mindez azonban gazdaságilag megalapozatlan és kaotikusnak mondható kormányzáson alapult, emiatt pár év múlva az államcsőd elkerülése érdekében a juttatások fedezetét valamilyen más úton be kellett hajtani az állampolgárokon.

A 2010 utáni Orbán kormány elkerülte ezt a fajta csapdát és egészen más szokásainkra épített: a rendszeres panaszkodásainkra és elégedetlenség érzésére a nálunk szerencsésebb vagy kedvezőbb helyzetben levőkkel szemben. Nyugat-ellenességre, multi-ellenességre (magyarán olyan gazdagokra, akik nem közülünk valók, de belőlünk húznak hasznot), valamint a történelem igazságtalanságainak hangoztatására.

Mindezt nyilvános közéleti szokásokká alakította: a kiváltó jel mindig valamilyen igazságtalannak tartott dolog volt (például az EU nem tiszteli a szuverenitásunkat vagy a multik "extraprofitot" realizálnak), a rutin egyrészt szájkarate kormányzati részről másrészt állampolgári akciók (békemenetek, konzultációk stb.), a jutalom pedig a megkönnyebbülés, hogy már megint sikerült megvédeni az emberek érdekeit és a családokat.

Ezeket a szokásokat a kormánynak egyre inkább, egyre jobb eredményekkel sikerült bejáratnia, a kiváltó célpont mindig más: az EU, liberálisok, zsidó pénzemberek (Soros), menekültek stb., és ez a jövőben is változhat. A rutin azonban lényegileg ugyanaz: az állampolgár hallgassa meg a kormány kirohanásait vagy nézze meg a a közmédiumokban, óriásplakáton, végül vegyen benne aktívan részt (töltse ki a konzultációs kérdőívet és szavazzon a kormánypártra), amely a látszólagos (valójában erősen manipulált) aktív részvétel révén növeli az elégedettség érzését. Ez a fajta szokás egy másfajta szokáshurok kialakulását gátolja meg: az állampolgárok önálló szerveződéséét és a tiltakozását, amely más országokban már a korrupció lényegesen alacsonyabb szintjénél is létrejön.

Mivel a szokás automatizált folyamat lévén nem igényel semmilyen gondolkodást, emiatt az értelmiségi magatartás egyértelműen zavaró tényezővé vált a kormányzat számára. Számos közismert véleményvezér (pl. Bayer, Schmidt, Lánczi) olyan példával járnak elöl, amelynek lényege az értelmiségi szerep teljes feladása a hatalom mennél tökéletesebb kiszolgálása érdekében. Az ilyen jellegű politikai és közéleti szokások gyakorlásakor a gondolkodás helyét átveszi a hit: kritikátlanul és vakon hinni abban, hogy amit a kormány tesz az úgy helyes, ahogy van, és elfogadni például a konzultációs kérdőív teljesen zagyva és értelmetlen kérdéseit éppúgy mint az EU megbontására irányuló törekvéseket vagy "keleti szövetségeseink" érdekében menedékjogot adni köztörvényes bűnözőknek.

A kormány biztosította "védelem" árát az állampolgárok megfizetik, ezt azonban elfedi a jelenlegi pénzbőség és a kedvező gazdasági körülmények (amiben szerepet játszik az is, hogy a kormány gazdaságpolitikája sikeresebb az elődeinél).

Az agresszív politikai közegben az ellenzéki pártok az utóbbi időben képtelenek voltak hatékony és átütő erejű alternatív közéleti szokásokat meghonosítani, ezért a rendszer átalakulását leginkább csak a benne csalódott tömegek hozhatják el.

A kiábrándultság bekövetkezése azonban borítékolható egy a realitásoktól távol, üvegbúra alatt élő társadalomban, amely leszakadó alsó rétegekre valamint agyonpátyolgatott, nagyrészt versenyképtelen, önálló és összehangolt cselekvésekre képtelen közép- és felsőbb osztályokra tagozódik.