Az EU fejlesztési javaslatai között egyébként szerepel az a pont, ahol szerintem a felzárkózásunkban a legnagyobb potenciált sejthetjük. Köztudomású, hogy a magyar gazdaság leggyengébb pontja az alacsony termelékenység, és ez nem csak a magyar cégekre, hanem a külföldi tulajdonú vállalatokra is igaz. A külföldi cégek esetében ennek egyik oka az lehet, hogy nem mindig a legmodernebb, legautomatizáltabb technológiát kapják meg, de van egy olyan oka is, hogy ezeket a cégeket is zömmel magyar menedzserek vezetik, és saját tapasztalatból is mondhatom, hogy az ő sajátos stílusuk, vezetési hiányosságaik sokat ronthatnak a cégek teljesítményén.

Általánosságban elmondható, hogy az országok hozzáadott-érték termelési képessége közötti különbség nem annyira az egyes dolgozók szintjén jelentkezik, hanem az őket irányító vezetők szintjén fogható meg leginkább. (Magyarán szólva olykor túlfizetettek az általuk nyújtott teljesítményhez képest.) Ezért ha fejleszteni szeretnénk a gazdaságot, ezen a téren érhetjük el a legnagyobb eredményt.

 Emiatt hibás az extenzív fejlesztési modell

 A kormány tervezett intézkedései között nagyon sok extenzív, mennyiségi elem van: még több pénzt pumpálunk a rendszerbe, több dolgozónak biztosítunk munkalehetőséget, kismamáktól és a diákoktól kezdve a nyugdíjasokig: Kapára, kaszára parasztok! (Bocsánat, "keményen dolgozó kisemberek".) Ennek a modellnek a korlátai igen közismertek és egy idő után kifullad - a nagy Szovjetunió is belebukott ebbe, Kína is küszködik már ezzel a problémával, hogy az idő elteltével egyre kevesebb embert tud bevonni a munkapiacra. A nagy népesség nem jelent egyértelműen előnyt: a rabszolgák beözönlése az USA déli államaiban (és máshol is) akadályozta a gazdasági fejlődést, ezzel szemben a kemény, szélsőséges időjárás sújtotta északon csak a csapatmunka, egyenrangú emberek szövetsége volt képes megteremteni egy civilizáció alapjait.

Ahol az emberi erőforrás erősebben korlátos, ott a kényszerek nem törvényszerűen ugyan, de olyan irányban hathatnak, hogy javul az együttműködés és a csapatmunka a cégek között és a cégeken belül. A magyar gazdaság is jó esetben kénytelen lesz feladni a kevéssé termelékeny, alacsony hozzáadott értékű, manufakturális szintű gyártásokat a munkaerő korlátossága miatt - ez persze csak egy kedvező forgatókönyv esetén fog megvalósulni.

 Ezt kellene megtanulnia a mai vezetőknek - konkrét javaslat

 A magyar menedzserek egy jó részének a főbb hiányosságai eléggé közismertek, és mivel a vállalatok vezetése a legmeghatározóbb, ezért a cégvezetők számára írnék elő államilag finanszírozott képzéseket. Az EU javaslatai között van is utalás ilyesmire, én kötelezővé tenném bizonyos életkor alatt minden, 10 főnél nagyobb vállalat vezetője számára, hogy egy éves OKJ jellegű, államilag támogatott képzést tegyen (ha nem tudja igazolni, hogy rendelkezik ilyesmivel) az alábbi modulokból: üzleti tervezés és vállalatfejlesztés, humán menedzsment és etika, számítógépesítés és automatizálás, költségcsökkentési és hatékonyságnövelő eljárások stb. Egy tanulmányutat is szerveznék számukra hasonló profilú, piacvezető nyugati vállalatokhoz jelentős állami támogatással.

Mindezek a vállalati kultúrák fejlesztésében jelentős hatással lehetnek és a dolgozóit támogató, motiválni és fejleszteni képes vezető szinte csodákra lehetne képes: az emberei kicsivel nagyobb önállósággal szintet léphetnének a munkájukban, (jelenleg sokan vannak, akik kábé egy szinttel alacsonyabb munkakörben dolgoznak, mint amire a képességeik alkalmassá teszik őket), emellett csökkenne a bürokratikus mentalitás, mernének bátrabban kezdeményezni, igényelnék hogy képezzék magukat, több újítást adnának be, javulna a csapatmunka, nagyobb kedvvel járnának dolgozni, csökkenne a fluktuáció és végső soron javulna a cég eredményessége is.

 A kormány a törzsi ösztönökre hat folyamatosan, de a retorika mögött egész mást csinál

 A törzsi ösztönök és primitív emocionális húrok pengetése zajlik, amikor a kormány azt hangsúlyozza, hogy legyünk egyre többen - hiszen ott van valahol mélyen bennük, hogy ha csatára kerül sor, akkor a több legyőzi a kevesebbet (az emberi agresszió 90%-ban gyávaságról szol, szinte mindig egy sokkal erősebb csapat támadta meg alattomosan, a sokkal gyengébbeket). Az emberek "munkára fogása, dolgoztatása" emellett némileg feudális ízű, - elfeledve például azt, hogy azokban az országokban, ahol sok munkaórát dolgoznak (Görögország), általában sokkal kisebb pénzeket visznek haza "a borítékban", mint ahol jó a szervezettség (Németország).

A kormány tisztában van vele, hogy rövid- és középtávon leginkább a bevándorlás segíthet abban, hogy legyen elég dolgozó, - azonban egyszer már nagyon sikeresen eladta azt, hogy az EU ide akarja telepíteni a bevándorlókat, holott mi tudjuk csak jól eldönteni, hogy ki a jó bevándorló. Annyira sok bőrt tud lehúzni erről, mint amikor egy bandának nagyon bejön (egy eredetileg viccnek szánt) szám, utána jöhet CD-n, videón, TV-ben, színpadon, haknikon, éjjel-nappal folyhat a csapból. És habár már mindenki unja, a primitívsége miatt könnyű megjegyezni: magyar jó - EU rossz, "négy láb jó, két láb rossz" mintára épül. Az egyik gond ezzel a retorikával, hogy suttyomban a többi visegrádi ország is hasonló politikát folytatott bevándorlással, mégsem "erőszakolta meg" (szépen mondva) őket az EU.

A másik, hogy többé-kevésbé egyet is lehet érteni Orbánék bevándorláspolitikájával, csak azzal nem hogy lényegében hazudnak, mert bizony az őáltaluk befogadott bevándorlók vagy menekültek sem biztos, hogy sokkal különbek más országokba érkezőktől. (Bár azzal csak egyet lehet érteni, hogy az általunk befogadottak többféle, hozzánk általában egy picivel közelebb eső kultúrából származnak mint a németekhez érkezők.)

 Poroszos oktatással mindez nem megy

 Az oktatás fejlesztéséből úgy tűnik, hogy megint kimarad a lényeg, mert az iskolában a szocializáció és a gondolkodási, problémamegoldó képességek fejlesztése sokkal többet számít mint valaminek megfelelni, a megtanultakat szolgai módon visszaböfögni. Az oktatásban is mint a munkában a minőség, a képességfejlesztés sokkal fontosabb mint az, hogy lélektelenül "teljesítsük a penzumot".

Emellett számos más területen is így van ez: hiába nyomjuk összevont szemöldökkel egyre nagyobb erővel akár padlógázig, ebből csak erőlködés lesz, mert elvész a kreativitás (K+F) és a vállalkozókedv (a biztonság elsődlegességével, "a csak ismerőssel állok szóba" alapelvvel ugyebár ellentmondásban van a kockázatvállalás.) Kutatók már régóta mondanak hasonlókat, de mivel az eredményeik gyakran ellentmondanak a kormány ideológiájának, ezért egyszerűbb a kutatás jelenlegi bázisait megszüntetni és azokat fizetni meg, akik azt hozzák ki, amit a hatalom elvár tőlük.

Az ország egész mentalitásának kellene lassan megváltozni ahhoz, hogy élni tudjunk azzal a fokozódó munkaerőhiány adta kényszerrel, hogy a dolgozó már többé nem kezelhető csereszabatos darabáruként sem automataként, hanem a munkatársam, akivel a lehető legjobb együttműködésre törekszem. Emellett még politikai vezetőink magatartása is egyfajta például szolgál az egész társadalom számára: az arrogancia és a simlisség, a mutyizás és a korrupció egyaránt rossz vért szül.

 Nem kell követni mindenben a "hanyatló nyugatot", utolérni sem feltétlenül

Sosem tudtam megérteni, hogyan lehet egy országot "utolérni", ha a kultúrája egészen más, az előnyök és hátrányok országonként eltérnek. Magasabb életszínvonalon is jelentkeznek más jellegű, de szubjektíve hasonló szintű problémák, az életminőség sosem lehet azonos. (Nem beszélve arról, hogy először a cseheket és a szlovénokat kellene "utolérni", nem az osztrákokat.) Nyilvánvaló, hogy a fokozódó bevándorlás nagy eséllyel növeli a társadalmi súrlódások és a bűnözés mértékét - bár a terrorizmusét nem feltétlenül.

Azt viszont jó ha tudjuk, hogy tőlünk nyugatra komoly kutatások zajlanak a terrorizmussal kapcsolatban, és akit komolyan érdekel ez a téma, az vegyen részt egy nyílt internetes tanfolyamon, ne a nálunk levő álszakértőket hallgassa. Így például a terrorizmus működéséből, száznál is több eset alapján az alábbi következtetéseket vonták le: fellépése nem függ össze a szegénységgel, a terrorista nem tekinthető pszichiátriai értelemben vett elmeháborodottnak, a terrorista szervezetek egyike sem éri el a célkitűzéseit és a kemény fellépés velük szemben rendre eredményt hoz. A terrorizmus a kutatások alapján a járványokhoz hasonlítható: nem lehet megmondani, hogy mikor és hol fog kitörni, csak azt, hogy hol sanszos a fellépése. A terrorizmus fő kockázati tényezői: tizen- és huszonéves férfiak nagy számban egy tömbben, család nélkül, munkanélküliség illetve életcélok hiánya, megfelelő ideológia valamint egy-két fanatikus vezető.

Nem tartom valószínűnek, hogy a magyar pártok támogatnák az ilyen típusú kockázatokat, hiszen a magyar társadalom inkább kockázatkerülőbb és gondoskodás felé hajló, nálunk még egy kicsit hangosabb tüntetésnek is nagyobb visszhangja szokott lenni, mint nyugaton egy erőszakba torkolló demonstrációnak. És egyáltalán nem biztos, hogy mindez baj lenne.

 Ne nagy tömegeket akarjunk, hanem ütőképes és önállóságra képes kisebb egységeket

A nagy tömegek sokak számára vonzóak lehetnek, általában a diktátorok szerették felvonultatni őket, azonban Berzsenyivel szólva "nem sokaság, hanem Lélek, s szabad nép tesz csuda dolgokat". A csaták kimenetelét legtöbbször nem a túlerő, hanem önállóságra képes, jól szervezett és erős kis egységek együttműködése döntötte el. Nem még több dolgozóra még több túlórára van szükség hanem minőségi fejlesztésre, a profikat kell a saját szakterületükön még jobban megerősíteni.

Rögeszmés kutatók általában minden területen vannak, akiknek a teljesítményét a szakmai közvélemény általában a helyén kezeli, a kívülállók esetében a politikusokat is beleértve ez már sajnos nem így van. Erre példa Botos Katalinnak az ötlete, hogy a nyugdíj a gyermekek számával legyen arányos, amely szakmai körökben nem kapott kedvező fogadtatást. Sajnos most viszont a politika felkapta ezt az ötletet.

Aztán persze észbe kaptak, hogy nem ugyanaz a két eset, ha a gyerek lumpenproletár vagy ha a kandidátusi végzettségű. Elkezdték hát bonyolítani, hogy kössük akkor főiskolai végzettséghez, aztán rájöttek, hogy ehhez az is kell, hogy Magyarországon dolgozzon és adózzon is az illető, akit a nyugdíjas korú szülei felneveltek. Aztán majd talán leesik a tantusz nekik, hogy nem mindegy az sem, hogy az illető könyvtáros vagy sebészorvos. (Az utóbbi ráadásul valszeg. önköltséges képzésen vett részt, az előbbi államilag támogatotton.) Sőt, talán arra is rájönnek, hogy egy géplakatos is tud ugyanolyan vagy nagyobb hozzáadott értéket előállítani (főleg ha még túlórázik is) mint adott esetben egy közalkalmazott. Nem tudom, mikor jutnak el oda, hogy az sokkal inkább a gyerek saját döntése, hogy akar-e továbbtanulni vagy nem, és nem elítélendő dolog az se ha nem. Sőt, anyagilag se akkora durranás a továbbtanulás, mert aki igazán szeretné, az munka mellett levelezőn is elvégezhet minimum egy három éves képzést, sok példát látunk erre is. (Vagy pedig létezik még igen kedvező kamatozású ergo állampolgári adókból finanszírozott diákhitel is.)

Szerintem akár hány problémába is beleütköznek, csak tovább erőltetik ezt az irányt, holott rájöhetnének már, hogy egyre bonyolultabb is bürokratizáltabb rendszert hoznak létre, és az egyetlen igazságos nyugdíj rendszer az lenne, ha senki nem kap nyugdíjat, hanem a gyerekei tartják el. (A szülőtartást egyébként már a magyar törvények is kikényszeríthetik.) Ezzel nem azt mondom, hogy ezt a kínai szisztémát kellene nálunk is bevezetni, sőt.

 Nem csak nem igazságos, de nem is működne ösztönzőként

Az nem lenne baj, hogy ha nem lenne igazságos, ha ösztönzőként működne. A fő ok, amiért biztosan nem működne az, hogy az elménk úgy működik, hogy egyszerre csak max. 2-3 lényeges hosszabb távú célt tud követni, ennél többet nem főleg olyankor ha azok még ellent is mondanak egymásnak.

Huszonévesek vagy harmincasok természetszerűleg nem azon fognak gondolkodni, hogy milyen lesz majd nyugdíjasként, hanem a szakmai előrejutással, a lakással, a párválasztással foglalkoznak. Nem fognak csak amiatt több gyereket nemzeni, hogy majd 65 évesen meg tudjanak élni. Ugyanezért nem működnek a nyugdíj célú megtakarítások fiatal korban, a legtöbben csak 50-es éveikben kezdenek gondolni a nyugdíjas éveikre érthető módon. Emiatt van (elvileg, jobb helyeken) kötelező magánnyugdíjpénztár, ahova az állam átcsatornázhatja a nyugdíj járulékok egy részét. A fiataloknak egészségügyi problémái se nagyon vannak, emiatt egészségügyi járadékot se fizetnének (az USA-ban sokan nem is fizetnek), ha az állam nem kötelezné rá őket. Ezek a területek számomra helyes példáit mutatják az állami szerepvállalásnak.

Az viszont semennyivel nem növelné meg a megszületett gyerekek számát, ha a nyugdíjakat attól tennénk függővé. Jónak tűnő, vagy legalábbis érdekes kezdeményezés a fiatalok házasoknak nagyobb összegű állami támogatást vagy hitelt adni, hogy akik nem mertek volna anyagi okokból gyereket vállalni, azok most megtehessék. Az is jó, hogy rengeteg családtámogatási forma létezik, amelyek valamennyire működőképesnek tűnnek, és mintha kis mértékben emelték is volna a születésszámot. Felmerül, hogy hányszor akarjuk még ugyanazt jutalmazni (illetve leverni adó formájában Ludas Matyi módjára a családot nem vállalókon?) És akkor még a "Nők 40" nyugdíjrendszerről nem is volt szó.

Azt pedig már leírták sokan, hogy magasabb fizetések, biztosabb munkahelyek, rugalmas munkaadók és nagyobb társadalmi támogatás az, ami többet nyomna a latban gyerekvállalást tekintve mint ezek az intézkedések. Van viszont egy másik ok is, ami ez ellen szól:

 Ez így nem igaz, hogy az utód nemzedékek tartják el az időseket

 Az, hogy az utód nemzedék termeli meg a már nem dolgozó inaktív nemzedék nyugdíját egy féligazság. Ugyanis az utód nemzedék rengeteg dolgot örököl az elődöktől: építményeket, cégeket és kulturális tőkét. Az építmények nagy részét a későbbi generáció is használni fogja, még ha felújított formában is. A cégek nagy része szinten több generáción át működik. Ezeknél is fontosabb azonban a kulturális tőke. Például a mi generációnk képes különféle elektronikus kütyüket gyártani, azonban ezek minimum szekrény nagyságúak lennének és tízszer olyan sokáig tartana egyet legyártani az előző generáció(k) milliónyi megvalósult ötlete nélkül.

A kulturális tőke azonban sokkal átfogóbb ennél, valójában évente érkezik országunkba is százezres nagyságrendű "bevándorlók" csapata, akiket meg kell tanítani szobatisztaságra, késsel villával enni, illemszabályokra és munkakultúrára (amelyeken majd ők is alakítani fognak később). Ez a szocializációs folyamat nem is mindig teljesen sikeres: a '60-as években felnőtt nagy létszámú baby-boom generáció esetében például felemásan sikerült, amely átmenetileg meg is növelte a bűnözést nyugaton. (Ha úgy tűnik is, hogy akinek nincsen gyereke, sokkal kevésbé vesz részt is ennek a tőkének az átadásában valamennyire mégis részt vesz, mert munkahelyén valamennyire kell, hogy kövesse a társadalmi normákat, mert ha nem akkor börtönbe kerül. Emellett még adójával is hozzájárul az állami normaközvetítő intézmények finanszírozásához.)

A lényeg, hogy nagyon sok TŐKÉT hagy minden generáció az előzőre (Marx teljesen félreértette a tőke fogalmát, és értelmezése általában, magántulajdonnal nem rendelkező emberhez méltóan (!) negatív jellegű, pedig elég lett volna megkérdeznie egy parasztgazdát, hány évig kell gondozni a szőlőtőkét, hogy termőre forduljon).

Ez a tőke úgy is megjelenhet, hogy valaki megtakarít, befektet cégekbe egész élete folyamán, és nyugdíjas korára résztulajdonosa lesz azoknak a cégeknek, amelyet az utódgeneráció használ. Ezt szoktuk nyugdíj célú megtakarításoknak nevezni.

 Nem fognak a nyugdíjasaink éhen halni

 Komolyan elhangzottak ilyen érvek is szakmai konferencián, hogy csökkenő lakosság mellett nyugdíjasok kell, hogy éhen haljanak, akkor majd a következő generáció megtanulja, hogy több gyereket kell csinálni. Ez két okból nem valós fenyegetés (kivéve persze, ha valami oltári nagy természeti csapás következne be, de akkor mindenkit egyformán fenyegetne az éhezés).

Az egyik ok a cégek fokozódó automatizálása és termelékenység növekedése, és ez egyik fő oka annak, hogy a nyugati nyugdíjrendszerek számos jóslat ellenére nem omlottak össze a népesség elöregedése ellenére sem. Kevesebb ember is képes lesz ugyanannyit termelni, még ha ez azzal jár is, hogy a nyugdíjak reálértékben a mostaninál alacsonyabbak lesznek és/vagy tovább kell dolgozni. Valójában a népesség csökkenése nem akkora baj, sőt lehet hogy hosszabb távon több előnnyel jár mint amennyi hátránnyal (főleg a környezetterhelés miatt).

A másik ok, hogy a mi kultúránkban nem jellemző, hogy emberek éhen haljanak, ami könnyebben elképzelhető, hogy vegetálni fognak sokan. Alacsony jövedelmekből nem telik utazásra, kevesebb jut ruházkodásra, a szórakozás költséges formáiról le kell mondani, a táplálkozás rosszabb minőségű és az egészségügyi ellátás szintén, ezek valós veszélyek. (Manapság is sokan így élnek egyébként.) Azonban még azokban az esetekben is, amikor sokak nem kaptak nyugdíjat a múlt században nálunk, akkor is a családjuk vagy a rokonság egy alacsonyabb szinten eltartotta őket. (Ott van még az önkormányzat, egyházak, segélyszolgálatok szerepe is ennek a szociális hálónak a fenntartásában.) Viszont, ha azt szeretnénk, hogy a szülő és gyermeke életszínvonala között legyen valamilyen szintű összefüggés, ezt nem a nyugdíjrendszeren keresztül kell megvalósítani, erre lehetnek más ötletek.

Egy konkrét javaslat

Ne az állam akarjon mindenhol osztogatni és fosztogatni modern Robin Hood mintájára, nem kell, hogy a pénzek mindig átfolyjanak a feneketlen bürokrácián. A dolgozó gyermek járadékának egy része mehessen közvetlenül a szülők számlájára. Ennek az előnye, hogy a konkrét teljesítményekkel nagyjából összhangban levő fizetéseket egy kicsit követné a nyugdíj (bár alapnyugdíjra+keresetarányos nyugdíjra is mindig szükség lenne ettől függetlenül). Másik előnye, hogy a nyugdíj jobban követné a gazdaság ingadozásait: munkanélküliség esetén nyilván ez a rész kiesne a szülők jövedelméből, magasabb bérek esetén viszont több jutna. Ez a javaslat egyébként már felmerült kormányszinten, csak valamiért elutasították, gondolom mert nem volt eléggé bürokratikus.

 Az állampolgár jutalmazásának és büntetésének téves ideája

Van nálunk egy olyan, a kínai állampárt által is újabban felkapott eszme, hogy a rendszernek a jó állampolgárt folyton jutalmazni kellene, a rosszat pedig büntetni. (Ha belegondolunk, ez egy vallástalan gondolat, mert nem hisz az isteni igazságszolgáltatásban, emiatt az államnak Isten meghosszabbított kezének vagy "ostorának" kell lennie).

Egyrészt el kellene felejteni, hogy léteznek tökéletesen igazságos rendszerek, akár adó, akár nyugdíj vagy törvénykezés szempontjából. Az ilyen törekvés arra vezet, hogy eszement módon túlbonyolítsunk mindent. Mindig lesznek olyan esetek, bár az az optimális, ha kevés ilyen fordul elő, amikor a jog nem segít teljes mértékben csak valamennyire visszakompenzál, amikor azt kell mondani, hogy "így jártál." Jobb ha túllépsz rajta, és nem idegeled magad tovább. (Feltéve persze, hogy az igazság eléggé objektív kritériumokkal mérhető (!), amely sok esetben nem is teljesül.)

Ezen kívül van egy általánosabb problémám is az "igazságos állam" koncepciójával. Figyelmen kívül hagy egy olyan elvet, hogy a tett jutalma és büntetése általában már magában a tettben is jelen van. (Ez amiatt van így, mert egy fontos döntésünk események egész láncolatát hozza létre.) Tehát akik úgy döntenek, hogy sok gyerekük lesz, nekik az a jutalmuk, hogy sok gyerekük lesz: rengeteg olyan élményt átélnek, amelyet a gyerektelenek nem. Ahogyan ezt sokan leírták már másként fogalmazva: az állam elháríthat akadályokat a gyerekek felnevelésének útjából, de a szülők nem az "államnak" nevelik a gyerekeket, hanem saját maguknak, azért mert életük egyik legfontosabb és legértelmesebb céljának tartják.

(Valamilyen szinten fordítva is működik a dolog egyébként: az életellenes bűntett például a pszichopatákat leszámítva lelkileg megterhelő tud lenni. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés-e talán túlzásokba esik, de a lelki mechanizmus elég valószerűnek hat. Nem véletlen, hogy a gyilkosok gyakran feladják magukat évekkel a tett után, mert nem bírják a belső pszichés nyomást elviselni...)

 Túlterjeszkedő állam

 Az állam erőlködik, Orbánék nyomják a gázpedált ezerrel a számukra ideológialag fontos célok irányában, az egész országot a Kárpát-Medence óriási családjának látják, ahol sok kis családtagnak folyamatosan meg kell mondani, hogy mi a helyes és folyton b.szogatni őket (elnézést) mert amúgy nem tudnák. Az állampolgárok többsége pedig annyiban segíti őket, hogy belemennek ebbe az érzelmes, paternialista játékba, és nem próbálnak racionális alapú döntéseket hozni. (Amely egyébként több más országban is probléma, a Brexit szavazás is tipikusan ennek esete.)

Magyarország újabb kori történelmében példa nélküli az a hatalomkoncentráció, amelyet Orbán Viktor és a csapata megvalósított. Horthy Miklós különféle kormányfőket nevezett ki és leginkább az ő intézkedéseiket hagyta jóvá, Kádár Jánosnak még kevesebb mozgástere volt, akkoriban bármilyen fontosabb intézkedéshez Moszkva engedélyét kellett megszerezni. (Tudom: most Brüsszel, háttérhatalmak és gyíkemberek játszanak...)

Én magam nem tudom eldönteni, hogy mennyiben Orbán személyes aktivitásán múlnak a legfontosabb döntések, vagy ő is a nagy elődjeihez híven inkább zseniális sakkjátékos, aki pontosan érzi, hogy "mi kell az embereknek valójában", mi az ami per pillanat népszerű lehet... A hatalomkoncentráció jelenlegi szintjét egyáltalán nem látom indokoltnak, és az önkorlátozás nélküli hatalomgyakorlás nyilvánvalóan egyre több visszás dolgot eredményez.

 A 2010-es Orbán kormány is visszaélt a kétharmaddal

 Én legalábbis ezt így látom, lehet rajta vitatkozni. Az alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása nem tűnt indokoltnak, új alkotmány elfogadása sem túlságosan, főként nem annak a "személyre szabott" össze-vissza módosítgatása. A nagy többség arra volt jó, hogy az egyébként sem arányos választási rendszerünket addig faragja, hogy végül egy gyűjtőpárt 50% alatti szavazataránnyal is kétharmadot tudjon szerezni. (Ily módon az EU-ban szokásos koalíciók helyett orosz, amerikai és brit választásokra emlékeztet nálunk a "győztes mindent visz" elve, és azokhoz hasonlóan polarizálja a társadalmat, jelentős csoportokat hagyva erős parlamenti érdekképviselet nélkül.)

 Mi nem valósulhatott volna meg a mostani 2/3 nélkül?

 Tegyük fel, hogy a Fidesz akár egyszerű többséggel, akár koalíciós kényszerben kormányozna 2018 tavasza óta az LMP-vel vagy a Jobbikkal, ez esetben mit nem tudott volna megvalósítani?

Nem lett volna "kultúrharc", elmaradt volna a Magyar Nemzet és a Hír TV átvétele. Ergo nem lett volna két Echo TV-k és maradt volna a Magyar Idők - de mindegyiknek a törzsközönsége ugyanaz, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy hiába szaporodnak a radikális jobber orgánumok, a felhasználóik száma attól még változatlan marad. A kultúrharc eredménytelenségét az is mutatja, hogy nem lehet a népszerűségi adatokon változtatni egykönnyen, hiszen akiket a "harc" érdekel, azokat a rétegeket kevéssé fogja érdekelni a kultúra, (hogy a kettő erősen kizárja egymást az világosan látszik a közönség megoszlásából), a kultúrharc tehát éppolyan fából vaskarika mint annak idején a "békeharc" volt.

Nem következett volna be a CEU elüldözése, az MTA autonómiáját sem fenyegetné veszély. Nem érezték volna egyesek szükségét a "finnugor nyelvrokonság" elmélete megtámadásának, ami számukra meglehetősen balul sült el. Kevesebb tér nyílna a Kásler-féle "polihisztorok" és a Schmidt Mária féle "jövőbelátók" számára, önjelölt próféták helyett a professzionalizmusra lenne nagyobb igény.

Nem tudnák nyírni ilyen erővel az ellenzéket, elsősorban a Jobbikot, amivel lassanként az egypártrendszer réme köszön vissza.

Nem tudnák ilyen vehemensen támadni "Brüsszelt", holott az EU politikusai nagyon jól tudják, hogyan jött létre a Fidesz kétharmada (tőlünk keletre is számos hasonló példáját látták ennek), és hogy mennyire nem tükrözi a kormányunk politikája a választók konszenzusos véleményét (amelyhez a választók döntő többségnek mondjuk 80%-ának egyetértése szükséges).

 Mi az, ami nem függ a kétharmadtól?

 A főbb gazdasági és adórendszert érintő döntések ugyanígy megvalósíthatóak lettek volna. Matolcsy pozícióját és döntési mozgáskörét sem fenyegette volna veszély (akinek a tevékenységét egyébként jelentős részben pozitívnak tartom).

A menekültkérdésben kvázi konszenzus van a pártok között, mondjuk egy DK miatt nem változna meg a politika iránya. Nem lehetne annyit migránsozni, fröcsögni, kevesebb gusztustalan plakát lenne az utcákon és kevesebb külföldi gondolná, hogy itt elmeháborodottak gyülekezete lakik. Donald Trump nem tudott falat építtetni egyelőre, mert még saját pártjában sincs elegendő támogatás ez irányban, ami azt mutatja, hogy az amcsi demokrácia nagyjából rendben van. Nálunk mondjuk a kerítés talán szükséges volt, viszont az a rengeteg pénz és a nagy apparátus, amit a déli határok védelmére fordítunk már egy kicsit túlzásnak tűnik (és mi több, nem is nagyon kérhető számon a kormányon).

A "családvédelmi akcióterv" a "konzultációnak" nevezett borzalom nélkül is lényegében zöld utat kapott volna a parlamentben, lényeges ellenzői nem voltak. Azt a kísérletet (amelyet a Fidesz is egyelőre csak 3 évre hirdetett meg, mert nem tudja, hogyan fog elsülni), amelynek lényege, hogy az állam átvállalja gyakorlatilag teljes mértékben a gyermeknevelés költségeit, a nagy többség lényeges újításnak tartja. Vannak persze bőven fenntartások például olyan jellegűek, hogy a gyermeknevelés költségei nem azonosak a különféle családokban éppúgy mint a gyermekekkel való foglalkozás ideje sem (mennyiségi és főként minőségi értelemben véve), ezért a rendszer alkalmat adhat visszaélésekre is. Ezzel együtt a program általános megítélése egyértelműen pozitív.

A külpolitikai irányvonal keveset változna a jelenlegihez képest, csak kevésbé lenne látványos. 2/3 nélkül Orbán nem tudná ennyire erőteljesen bomlasztani az EU egységét, kavarva azt a bizonyos barnát. Stb.

Mit tehet az ellenzék egy ilyen helyzetben?

 Ki hibáztatja mondjuk Mussolini ellenzékét az akkori közállapotok miatt? "Ellenzék" mint olyan nem létezik, különféle pártokban dolgozó politikusok gyűjtőfogalma, nem valamilyen egységes entitás, az általánosságban vett kritikája emiatt már "ab ovo" is értelmetlen. (Az Orbán féle "talpig úriemberek" szójáték eléggé rossz élc, mert az jön ki belőle, hogy csak a Fideszen belül vannak valódi úriemberek...)

Az ellenzék öt pontjából három éppen azokat a területeket vette célba, ahol a Fidesz indokolatlan és jogállamiságba ütköző hatalomkoncentrációt hajt végre: bíróságok, ügyészség, médiumok esetében. Másik két pont a a rendőrségi túlórákról és a "rabszolgatörvényről" szóló (egyetlen fogalmi újítás, ami valóban ütős) azt mutatja meg, hogy a kormány feudalizmus idéző "dolgoztatásban" tud inkább gondolkozni és kevesebb eredményt ért el a termelékenység és szervezettség javításában vagy a bürokrácia csökkentésében.

Az ellenzéknek azonban a jelenlegi légkörben körülbelül olyan az esélye a küzdelemre mint ha valaki az ökölvívás tiszta szabályaival küzdene egy nála jóval nagyobb pankrátor ellenében, akit még a bírók is segítenek. Vagy olyan esélye van az ellenzéknek a hangja meghallgatására mint egy kisebb kamarazenekarnak egy rézfúvós együttes mellett, amely folyton ugyanazt a nótát fújja, ahogy a csövön kifér (migráncs, Soros, Brüsszel stb.). Lényegében afféle Maslow-piramisról van szó, az alapvetőbb ösztönök megcélzása mindig nagyobbat tud ütni mint a racionálisabb énünkre való hatás. (Főleg azoknál, akik számára a gondolkodás túl bonyolult és fárasztó, a konformitásra szocializáltság viszont már bevált taktika több generáción keresztül.)

A machiavellizmus máshol már lejárt lemez

Igaz az is, hogy a Fidesz folyamatosan gyengíti az ellenzékét karaktergyilkosságokkal, durva vádaskodásokkal. (Érdekes módon csak most fedezte fel, hogy Schneider Tamás fiatalkorában "bőrfejű" volt - Orbán meg liberális és a Soros alapítvány támogatta, de ezt mégsem emlegeti senki.)

Olyan ellenzéki akciók mint amelyek köztévében történtek vagy a parlamenti obstrukcióval való próbálkozás, illetve ezeknek a kudarcai szintén az erő alkalmazásának iskolapéldáit mutatják. Aki erős az mindent megtehet, aki ellenszegül az viszont nevetségessé teszi magát - nem tudom ki hogy van vele, de ez nekem kelet-európai vagy balkáni macsóizmus.

Van még egy tendencia ezen kívül, amely segíti a Fideszt: az általános európai jobbra tolódás, amelynek az okai részben sejthetőek (az oktatás színvonalának gyengesége mellett nagy vagyoni különbségek egyes országokban, öregedő társadalmak). Mindenesetre a tendencia egyértelmű és nem segíti a mérsékelt erőket a radikális (mondjuk ki) mindent felforgatni akaró káoszhívők ellenében. (Tudom, a bevándorlás okozza majd a káoszt - a gyakorlati tapasztalatok viszont ezt az érvelést nem támasztják alá.)

 Mire "jó" ez a nagy hatalom valóban?

 A pénzek nehezen kontrollálható elszórására úgy tűnik igen alkalmas, mert amíg a Jobbik vagy Momentum kisebb szabálytalanságaira egyből ráugrottak, a kamupártok elhúzhattak a lóvéval. Lehetetlen pályázatokra százmilliók, milliárdok mehetnek el gond nélkül, a sportban szakmailag nehezen minősíthető munka folyik - ez valahogy elsikkad a nagy sorosozásban és kultúrkampfban. (Pontosabban abban a csőlátásban, amit ez jelent.)

Egyértelmű elszállást okoz a realitásoktól, az apparátust a bürokratikus félelem fogja jellemezni, senki nem csinál semmit, csak a parancsra vár.

Még a legfelsőbb szintre is igaz ez, hogy súlytalan és arctalan nímandok vannak a politikában, Szijjártóval az élen, de más minisztereket is lehetne még említeni.

Nem is annyira közvetlen hatását tekintve, hanem etikailag nagyon káros az egész, arra az erkölcsi fertőre emlékeztet, ami a bomló szoci-komcsi rendszerben volt nálunk jellemző, és amely normarendszerként erkölcsi alapot szolgáltatott a rendszerváltás utáni szabad rabláshoz (ennyire becsültük a közvagyont). Sokan leírták már, hogy mennyire negatív példákat mutat a kormány a társadalom felé (félelemkeltésről, pozíció hajhászásról szól a nóta a teljesítményorientáltsággal szemben).

Borzasztó befelé fordulóvá is teszi a magyar társadalmat, amelyről eléggé közismert (csak nálunk nem az), hogy mindig is hajlamos volt a befelé fordulásra, legtöbbször nem láttunk ki a nagy lavórból. (Trianon esete, az út ami ahhoz vezetett is egyik sajnálatos példája az elitünknek más országok meghatározó politikusaival való kommunikáció-képtelenségére, más országok szándékainak és az ebből adódó mozgástér helyes felmérésének - hiányára).

 Harcias egó

 A harcias egó önmagában nem valami rossz dolog, nyilvánvalóan szükség van rá bizonyos esetekben. Emellett a hatalomkoncentráció tényleg jó lehet és talán szükséges is valós háborús helyzetben. Kár, hogy az ellenség csak nem akar jönni és egyre nehezebb fenntartani a háborús szükséghelyzet látszatát. Az egoizmus az, amelynek hatalomvágya soha nem kielégíthető, mert mindig van olyan ellenség, aki potenciálisan veszélyt jelent ránk, ami nem csak a nagy hódítókra volt érvényes, alighanem így van ez Orbán és csapata esetében is.

Harcias egóval eléggé nehéz gazdaságilag csodát tenni. Lehet sok pénzt begyűjteni és azokat gyorsan eljuttatni a "megcélzott" cégekhez, de azok az eléggé közismert problémák, amelyek miatt még messze vagyunk a fejlett országoktól ettől még nem fognak megoldódni. Habár Matolcsy és Orbán helyesen határozza meg ezeket, előrelépés nem nagyon történt kormányzásuk 9 éve alatt, ezért elég nehezen képzelhető el, hogy jelentős áttörést fognak tudni elérni.

Kicsit úgy tűnik nekem, mintha a cél, hogy az élhetőség szempontjából tíz év alatt az utolsó ötből az első ötbe kerüljünk csak afféle nagyzási hóbort lenne a részükről, hogy megint mondjanak valami ütőset, de ne legyen igazam. Ráadásul a gazdaság nem minden, hanem az egymáshoz való viszonyulás kultúrája is számít, amely terén talán még nagyobb a lemaradásunk. De lehet, hogy mindezt rosszul látom, hátha rosszul látom.

A 21.század az eszmék harcáról szólt, amely a század első felében a fél világot felperzselte. Leginkább a szélsőséges nacionalizmusok és azok egyik speciális formája a fasizmus robbantott ki háborúkat, főként a szocializmus militarizált formájával, a kommunizmussal küzdve. A kétféle eszmerendszer csatájából egy harmadik, a liberalizmus jött ki győztesen, azonban a század vége felé láthattuk a túlzásba vitt liberalizmus korlátait és destruktív hatásait is. Hogyha mindezt ma már a túlnyomó többség hasonlóan látja, akkor józan ésszel nehezen érthető, hogy vajon mért vonzhat még ma is tömegeket bármilyen szélsőséges, ezekhez hasonló eszmerendszerek zászlói mögé felsorakozni?

A sikeres államok szépen kombinálták a fenti eszméket, így például egyes skandináv országok vagy a japánok a liberalizmust a szocializmussal, vagy például az USA és Dánia a liberalizmust a nacionalizmussal ötvözi, de lényegében mindegyik mai fejlett országban egymás mellett élnek különféle ideológiai alapelvek egy nagyon pragmatikus politika és a józan ész mellett, a humanizmus alapelvének messzemenő figyelembe vételével.

Az elmúlt évszázadok a humanizmus diadalmenetét hozta minden téren, bár ez nem volt töretlen: a múlt század közepéig jelentős visszaesést láthattunk világméretekben, és még a mai napig előfordulnak egyes országokban pusztító háborúk, polgárháborúk vagy akár még népirtások is. Ezen kívül a humanizálódás folyamatában egy kisebb, átmeneti törést okoztak a '60-as évek anarchista mozgalmai is. A humanizmus mégis növekvő népszerűségnek örvend: az erőszakos bűnelkövetések száma fokozatosan csökken, a gyermekek és a nők jogainak védelmében, de még az állatvédelem terén is látványos a fejlődés. Ezzel együtt nem lehet azt mondani, hogy a humanizmus minden helyzetben alkalmazható recepteket kínálna: egy csirke nyakát nem lehet humánus módon elvágni, de akadhatnak néha olyan krízishelyzetek, amikor kemény, érzelemmentesebb döntésekre is szükség lehet.

A sikeres országok példája azt mutatja, hogy a 21.század nem a vagy-vagy, hanem az is-is világa, ahol az eszmék nem kizárólagosan, hanem egymás mellett együtt élve és kombinálódva érvényesülnek. A mai világ nagyon sok kis világból áll, amelynek mind megvan a létjogosultsága, és amelyeken belül kicsit eltérő politikai vagy gazdasági szempontok érvényesülnek: egy kis faluban ezek teljesen mások lehetnek mint egy nagyvárosban vagy egy szövetségi rendszer parlamentjében.

Vannak mégis olyan alapelvek, amelyek az ideológiai rendszerekből hiányoznak mégis az emberi együttélés alapjait képezik. Ezek nagyon puha elveknek tűnnek, mert megsérthetőek ugyan büntetlenül - de csak rövid távon. Ilyenek az egymás tisztelete, szeretet adására való képesség, az alázat, a józan belátás vagy épp az asszertivitás (illetve az aktivitás szükségessége az életben beleértve azt is, hogy kiálljunk magunkért).

Más gondolatok elsőre jól hangozhatnak ugyan és sokakat megtéveszthetnek, ilyen például az emberi szükségletek kielégítése (csak hogy a marxizmus azt hitte, hogy ezek a szükségletek kizárólagosan anyagi természetűek), a közösségi összefogás ereje (amely egy ponton tul nyájszellemet hoz létre) vagy a descartesi "Gondolkodom, tehát vagyok." (Amely egyrészt a racionalizmus alapköve, másrészt viszont nem kerül meghatározásra, hogy mit is jelent gondolkodni és mit is jelent létezni.)

A nem túl vonzó és nem nyilvánvaló alapelvekkel összehasonlítva az egyes ideológiák elvei nagyon tetszetősek lehetnek, főként mivel a céljaim elérésében az út lerövidítésének csalóka ígéretével bírnak. (Ha rövidebbnek is látszanak a bejárásuk sokkal tovább fog tartani és sok áldozatot is szedhetnek.) Az emberek pedig szeretnének "valakik" lenni, akik "történelmet csinálnak", valami jelentős dologban vesznek részt, - azonban ahelyett, hogy az "igazság bajnokai lennének", szinte kivétel nélkül az történik, hogy eléggé visszataszító események részeseivé válnak, amelyek leginkább csak letérítik az adott társadalmakat a saját útjukról. Az eszmék fanatikus hívei azonban (elfelejtve az örök, több ezer éves értékek egyedüli érvényességét), harcolni szeretnének másokkal minden áron, a szóbeli harc módja pedig az a fajta vitatkozás, amikor azt akarom mindenáron bebizonyítani, hogy én vagyok az okos és a másik a hülye.

Orbánék is agresszívan szeretnék eladni a saját gondolataikat minden nap, és magukat nagyon vitaképesnek tartják, holott még egy alkalommal sem vettek részt másokkal kulturált vitában, ahol valamennyire is figyelembe vették volna azt, amit mások mondanak. (Az ő vitatkozási stílusuk valójában Monthy Pythonos paródia.) Orbánék kinyilatkoztatnak, mindig megmondják a frankót, az érvelésük meglehetősen leegyszerűsített, rugalmatlan, önreflexióra képtelen, sablonos és humortalan - ez mind egytől egyig az ideológiák jellemzője.

Most azért megint Orbán Viktort hozom fel példaként, mert ő képviselik itt számomra leginkább az elmúlt évszázad meghaladott szellemiségét (Lehetne persze példaként felhozni akár Bokros Lajost vagy Soros Györgyöt és másokat is, de az ő jelentőségük mind eltörpül a mi társadalmunkra gyakorolt jelenlegi hatásukat tekintve.) Az "elvek emberéről" azt lehet mondani, hogy általában rugalmatlan, dogmatikus sőt általában bürokratikus, nem pedig, hogy a mai kor követelményeinek megfelelően az adott helyzetben törekedne az optimális vagy ahhoz közeli megoldásokat megtalálni.

Ha a filozófia irányába megyünk el, akkor is azt láthatjuk (pl. ebből az interjúból), hogy nem léteznek olyan filozófiai alapelvek, amelyeket "nyugodt szívvel és egyenes gerinccel" minden helyzetben érvényesnek és működőképesnek tudnánk elfogadni. A természettudományok is tettek hasonló értelmű felfedezéseket: az egyik Gödel teorémája, hogy bármilyen kellően bonyolult (matematikai) rendszerben vannak olyan állítások, amelyekről a rendszeren belül nem dönthető el, hogy igazak-e vagy hamisak. A fizika világában is azt láthatjuk, hogy különféle léptékekben az egyes állandók jelentősége eltérő: a makroszkopikus méretekben például az egyik alapvető tényező az általános relativitás, a mi léptékünkben a newtoni mozgástörvények, szubatomi méretekben pedig a kvantummechanika a leghasználhatóbb.

Másrészről érdemes egy olyan gondolatkísérletet elvégezni, ahol egyfajta filozófiai alapelv vagy egy vallás bizonyulna mérvadónak: milyen lenne egy ilyen világban élni? Valószínűleg eléggé nyomasztó és unalmas, bár sokan lehet hogy ilyenre vágynak, mert az elvont gondolkodásra nem lenne többé szükség. Emiatt vonzó a hadi logika: a vezetőket vakon követve a kiadott parancsot kell teljesíteni mindenféle gondolkodás nélkül. Egy ilyen világban egy szűk értelmiségi csoportra lenne szükség, csak egy vezérkarra és engedelmes tömegekre. Szerencsére az ilyen irányu kísérletek egytől egyig kudarcot vallottak.

Ezzel együtt vannak olyan gondolkodók, akiknek nagyon sok meglátása kiállta később a gyakorlat próbáját, ilyen például Immanuel Kant: a társadalmak demokratikus politikai rendszerét is megelőlegezte amellett, hogy feltételezései az emberi elméről a mai pszichológiai leírásokkal is sok ponton egyeznek (bár a valóság még drasztikusabb: az általunk észlelt világ még virtuálisabb mint ahogy ő elképzelte). A felvilágosodás mozgalmának számos ellenzője akadt, de lényegében mégiscsak működőképesnek bizonyult a gyakorlatban, hosszabb távon, és az életünket kedvező irányokban alakította. (Természetesen csak akkor, amikor figyelembe vette az emberi együttélés alapvető törvényeit és azokra épített.)

A tudományról is szót ejtve: nem képes a természettudomány teljes mértékben meghatározni az emberi együttélés alapjait, még ha az embert teljes mértékben fizikai ok-okozati tényezők együttesének írja is le (aminek lehetőségében számos jelentős kutató kételkedik, többek között a kvantummechanika alapelvére hivatkozva, amely kizárja a rendszerek teljesen determinisztikus leírásának lehetőségét). Ha ez így is lenne és a léleknek nincs egyáltalán semmilyen tere, akkor is még legalább három komoly ellenérv vethető fel ez ellen. Az egyik a kölcsönhatások rendkívüli bonyolultsága, amely nem teszi kiszámíthatóvá az események menetét. Egy másik, hogy analitikus szétbontó logikával nem ismerhető meg minden: az emberi szellem vagy lélek lényegét valószínűleg az összetettsége, egysége adja. Harmadik lehetséges ellenérv hogy nem biztos, hogy a világunk egyszerűen 3+1 dimenziós (sőt a kvantummechanikai modellben is létezik ennél több), csak az, hogy nem vagyunk képesek érzékelni ennél több dimenzióit, azonban egy láthatatlan dimenzióból "felülről" mindig létezhet beavatkozás (az un. "csoda" minősített esete).

Nem szabad tul sokat elvárni a politikai vezetőktől, az ő kompetenciáiknak is megvannak a határai és nem feltétlenül "magas szellemiségű" egyének kell, hogy legyenek. Az pedig alaphiba, hogy "a jó vezér" majd megtalálja a mindenkori helyes utat - viszont mennél agresszívabban képvisel valamit, annál valószínűbb, hogy primitív csőlátással csak az igazság általa meglátott szeletét képes elfogadni és akaratát annak érdekében akarja majd keresztül vinni.

A 20.század meghaladott szellemisége ott köszön vissza, amikor egy vezető cinikus módon azt hiszi, hogy az eszmék párharcát az erő dönti el és csak az erőt tiszteli (egy erős hadsereggel rendelkező ország vezetőjét, egy erős multicéget vagy a mozgósítható többség erejét a politikában), holott az erőnek ez a formája hosszabb távon mindig borzasztó nagy gyengeségnek bizonyult.

Ez a cím nem légből kapott, hanem szélsőségesen jobboldali (ókonzervatívnak is mondható) ismerőseimmel történt beszélgetésekből szűrtem le. Az abszolút rendpárti számára bármi olyan dolog amelyet nem ért vagy nem tud teljes mértékben irányítani, az mind félelmek forrása lehet. Mivel nem ismerik, ezért úgy képzelik el a tudományt mintha láthatatlan háttérhatalmak valahogyan dróton rángatnának több százezer kutatót és megmondanák nekik, hogyan hamisítsák meg az eredményeiket. Tehát nem azt tételezik fel, hogy a tudomány elsősorban meghatározott szabályok alapján álló TEVÉKENYSÉGEK gyűjtőfogalmát képezné, hanem úgy látják mintha egyfajta vallási szekta lenne. A kis magyar viszonyokból kiindulva úgy hiszik, hogy mindenki lefizethető és megvesztegethető, hogy azt hozza ki amit a megrendelő látni szeretne.

A kisebb probléma a természettudományokkal van, hiszen ott az eredmények eléggé lenyűgözőek és az átlagember csak annyit ért, hogy villany, de azt már nem, hogy mitől megy (tehát hogyan működnek valójában az általa használt kütyük). A társadalomtudományokkal viszont már más a helyzet, ott már mindenkinek "véleménye van" a legtöbb őt érintő kérdésről, mindenki el tudja mondani, hogy mért van szerinte bűnözés vagy homoszexualitás és cseppet sem érdeklik a tudományos eredmények.

Mindez talán nem lenne tragikus probléma akkor, ha belátnák a saját tudatlanságukat, de leginkább ott vált azzá, hogy a radikálisok hajlamosak arra, hogy a társadalmat megpróbálják átformálni a saját hitük alapján. Miután a szélsőjobbos irányvonal kétharmados többséget nyert a tavalyi választáson, emiatt megindult a "kultúrharc", ami a gyakorlatban egyre fokozódó nyomást jelent a "rendszeridegen elemek" partvonalra szorítására. (Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére - alapon.)

 Fideszesek fideszesek ellen: hogyan lehetséges ez?

 Az MTA irányítása már régóta fideszes kézben van, a meghatározó tisztségeket már régóta "megbízható elvtársakkal" töltötték fel. Az átszervezés most azt mutatja, mintha a Fidesz a saját irányvonalát sem fogadná el, hát hogyan lehetséges, hogy amit nyolc év munkájával létrehoztak az nem elég jól szervezett, nem elég átlátható?

Orbán és Palkovics láthatóan mellébeszélnek, nem azt mondják amit gondolnak - bár ez a mai közéletünkben már sajnos megszokottnak mondható.

A problémájuk az lehet, hogy az apparátcsikokkal ellentétben a kutatói és szakértői bázis nem cserélhető le egyik napról a másikra rendszerhű egyénekre, hiszen akik ott dolgoznak általában tíz évnél több tapasztalattal rendelkeznek az adott szakterületen. Emellett a tudománnyal van egy olyan probléma, hogy az eredményei nem feltétlenül az aktuális politikai irányvonal elvárásait tükrözik.

Emellett vannak olyan kutatási területek például a történelemtudomány, amelynek a konkrét gyakorlati alkalmazhatósága nem biztos, hogy elsődleges szempont. Úgy tűnik, mintha a társadalomtudományokkal lenne nagyobb probléma: Egyrészt létrejöttek olyan intézetek a kormány támogatásával az MTA rendszerén kívül, amelyek politikai megrendelésre dolgoznak és nem követik feltétlenül a tudomány precíz módszertanát. Másrészt pedig az MTA megsértett néhány politikai tabutémát: családkutatásokkal, genderkutatással foglalkozott és bírálta a kormány oktatási rendszerét. Mivel a tudomány alapvetően nyílt rendszerben működik nemzetközi kapcsolatok építésével, ezért nyilvánvalóan számos olyan tudós van, akihez közelebb áll a liberális nyílt társadalom eszméje mint a kormány víziójában levő zártabb társadalomé. A politikai nézetek és a szakmai teljesítményük között ezzel együtt, sokak hite ellenére semmilyen összefüggés nincs.

Sajnálatos módon a gyakorlatias és ésszerű megfontolásokat ezúttal is felülírja az ideológiai harc követelménye. Ebbe az is beletartozik, hogy a kormány egyik alapelve, hogy semmit sem invesztál a nemzetközi kapcsolatokba, ha nincs számára konkrét és kézzelfogható nyeresége rövid távon és a tudomány esetében ez nem garantálható.

 Mondvacsinált problémák

 A kormányzati bla-blát olvasva és a mismásolást látva feltűnő, hogy mennyire nem törekednek logikus magyarázatokra. A költségvetésen belül az MTA támogatása gyakorlatilag jelentéktelen tétel (főleg ha összehasonlítjuk más, akár egyszeri kiadásokkal is.) Másrészt a kormány mindig írhat ki pályázatokat, és eddig is megtette, amelyekkel irányítani képes a kutatói munkát, ez a rendszer jelenleg is működik. (Adott esetben több éves munkát is igényelhet egy kutató részéről a megcélzott terület feltérképezése, eredmények megtalálása.) Az alapkutatás és alkalmazott kutatás nem megfelelő arányából olyan következtetést is le lehetne vonni, hogy az alkalmazott kutatás gyengeségével van inkább probléma, tehát azt kellene jobban megerősíteni.

Ráadásul ha egy feltalálót, egy műszaki embert neveznek ki Palkovics személyében, akkor valószínű, hogy nincs megfelelő kompetenciája más tudományágak, főként a társadalomtudományok megítélésére, sem eléggé széles látóköre ahhoz hogy átlássa az alaptudományok művelésének szükségességét. (Az alaptudományok alatt is általában eléggé speciális területeket értünk már manapság.)

Az MTA elleni támadás beleillik abba a vonalba, amely 2010 után a filozófusok elleni támadásokkal kezdődött majd jött az egyetemi oktatás "megregulázása", a közoktatás kézi irányításúvá tétele és a művészek politikai szempontok szerinti megítélése. A rendszernek a szó régi értelmében vett értelmiségre úgy tűnik nem nagyon van szüksége, sokkal inkább szakbarbárokra és parancsteljesítő hivatalnokokra.

 A valódi teljesítmény a rendszerbe ma is kívülről érkezik

 Világszínvonalú teljesítményeket a rendszer szinte csak olyan esetekben tud előállítani, amikor külföldi kapcsolatok révén működik. Ezt bizonyítja néhány kivétellel a magyarországi termelő vállalatok esete, hiszen a magyar tulajdonú cégek fényévekkel vannak elmaradva a külföldiektől és ez a különbség nem látszik csökkenni.

A sportban ez a helyzet szintén nagyon szembetűnő, például a fociban külföldi edzők képesek csak eredményeket produkálni. Kivétel a Németországban tanult (és ott dolgozó) Dárdai Pál, de a magyar szövetségi kapitányok közül a német Storck juttatta ki a válogatottat az EB-re, most pedig az olasz Rossi bizonyította be, hogy nemcsak hogy egy kis csapattal (Budapest Honvéd) kevés pénzből tudott bajnokságot nyerni a nagyok előtt, hanem a nemzeti válogatottunkból is ki tudja hozni a jó teljesítményt. A foci- és kézilabda "akadémiáink" ki kell mondani nem működnek, akármilyen tudományos doktorok is vezetik ezeket. Hosszú Katinkából is az amerikai Tusup volt képes csodaúszót faragni. Olyan nem hagyományosnak mondott sportágakat talán kár is említeni mint a jégkorong vagy a kosárlabda, ahol szintén külföldi edzők értek el sikereket.

A példákat tovább folytatva beszéltünk többek között a Dal című szánalmas erőlködésről, hogy az Eurovíziós dalfesztivál élmezőnyébe juttassunk egy magyar versenyzőt. (Vannak olyan országok, akiknek ez rendre sikerül.) A fellépők produkcióit csak a zsűri szánalmas működése és érthetetlen pontozása képes alulmúlni.

 A Fidesz törzsszavazói viszont mindezt nem így látják, vakon hisznek Orbánban és nem kérdőjelezik meg a kormány döntéseit még olyankor sem, amikor a magyar szellemi elit léte vagy nemléte a tét. Ha a jelenlegi irányvonal az lenne, hogy netán kevesebb kutatóra van szükség, akkor azt is elfogadják, mert nem ismerik a tudomány működését és nem is érdekli őket különösebben. A tudomány csapatmunkaként működik a legjobban, szellemi műhelymunka, ahol a kutatók egymást inspirálják az ötletekkel és eredményeikkel. Eredménye azonban nem mindig látványos és az oktatáshoz hasonlóan nem mindig a rövid távú haszonnal mérhető.

Ahogyan egy rossz török szappanoperának is milliós nézőtábora van, úgy képes behúzni hasonló elemi ösztönökre építve a társadalom jó részét a háborús logika világa és a parancsuralmi rendszerek. Első és egyetlen vezetőnknek Orbánnak mindig is ehhez volt a legnagyobb tehetsége, a harchoz. Ráadásul egy (kvázi- vagy lájtos) parancsuralmi rendszer majdnem mindenkinek nagyon kényelmes: rendet vág a zűrzavaros világban, megmondja hogy mi a helyes és helytelen, gondolkodásra nem nagyon van szükség. Vannak persze akiket zavar ez, akik autonóm egyéniségként (pl. művészek) vagy autonóm közösségekben szeretnének élni, netán a saját szellemi műhelyeikben (pl. kutatók). A többségnek viszont teljesen megfelel a vezérkultusz, még akkor is ha a magyar történelemben két esetben is (Horthy és Kádár) ez már vakvágánynak bizonyult, és akkor még nem is beszéltünk a szomszédos országokról (Ceausescu és Milosevic). Érdekes anomáliákat, ésszerűtlenségeket figyelhetünk meg. Mint például:

 Az amcsikat divat utálni...

A Bekiáltás blog szerzője nemrég számos jó és eredeti megállapítás mellett két olyan állítást tett, amely nyilvánvalóan nem igaz: A, Ahová az USA betette a lábát, ott mindenhol csak bajt csinált B, Az USA militarizmusát a "tőke" érdekei mozgatják.

Az A, állítással az a probléma, hogy vannak ellenpéldák: Dél-Koreát az USA mentette meg és adott számára lehetőséget a gyors fejlődésre, de például a szerb népirtást is az USA bombázásai állították meg, nem az EU (nem létező) hadseregének beavatkozása. Vietnam esetében nem csak az USA-t terheli felelősség hanem az észak-vietnami kommunista vezetést is, akik számára nem jelentett problémát egy milliónál is több ember beáldozása a siker érdekében. (Győzelmük ráadásul az elmaradottságot is konzerválta.) Sőt még a chilei Pinochet-sztori sem teljesen egyértelmű, hiszen az ország gazdaságilag megerősödött, nem lépett például Venezuela útjára. És még ragozhatnám tovább.

Ezekkel a példákkal nem akarom fehérre mosni az USA militarizmusát, amely számára például a olaj köztudottan fontos stratégiai szempont volt és a közel-keleten is sok galibát csinált. Egyszerűen csak úgy viselkedtek mint bármely más nagyhatalom a történelemben, agresszivitásuk semmiben sem maradt el a britekétől, franciákétól vagy az oszmán törökökétől. Ehhez pedig a nemzetközi tőkének nem sok köze van: a ronda és utálatos globáltőke (mért is szeretjük a márkás cuccokat?) nyilván szeretne terjeszkedni és szereti a politikai stabilitást, de ehhez nem szükséges háborúzni. Viszont ha egy ország nagyhatalom és megengedheti magának a beavatkozást, akkor nagy eséllyel meg is fogja tenni, egyszerűen mert van pénze fegyverkezni és a mondás szerint "A szuronyokra nem lehet ráülni." (Ma már ez annyiban nem igaz, hogy egy ilyen beavatkozás komoly arcvesztéssel járhat.)

...a ruszkik viszont okék

Van itt a közelünkben egy hatalmas ország, amelynek gazdasági ereje nem annyira jelentős viszont katonai nagyhatalom és az elmúlt két évszázadban a legnagyobb ellenségünknek bizonyult, a legnagyobb károkat okozva emberéletekben és gazdaságilag is, - mégis sokakat vonz ez a nagy ország. Ez igen csak rejtélyesnek tűnhet, de talán mégsem akkora rejtély.

Oroszország egy nagy barbár ország képét mutatja, amely vonzhat mindenkit, aki számára az erőszak valamennyire vonzó. Sokan vagyunk igen, akiket titkon vonz az erőszak és a nyers erő. Mélyebb síkon talán együtt érzünk velük. Mit tudom én, pszichológusok majd megfejtik ennek a pontos mechanizmusát. Tény, hogy sokan nyíltan is rokonszenveznek Putyin rendszerével, bár az meg sem fordult a fejükben, hogy milyen lenne ott élni.

Ellenben Amerika nem ezt képviseli a közvélemény számára, hanem a sok holliwoodi filmet, a szórakozást, a NASA-t és a csúcstechnológiát, holott az átlag amerikai állampolgár ugyanolyan "barbár" mint az orosz és alighanem kevésbé művelt mint az átlag magyar. Borzasztó nagy a kisebbrendűségi érzés a szélsőjobbon és a félelem attól, hogy az EU-nál tökösebb és határozottabb USA majd beavatkozik, ha ők túl sokat ugrálnak. (Ezen most ne akadjon fenn senki, mélyebbre ásva pozitívabb dolgokat is fogok találni.)

De nézzük, hogy mit csinált az orosz maci ott, ahova betette a lábát, hát semmi jót: Észak-Koreát támogatták Dél ellenében, az ország mai állapota részben nekik is köszönhető. Afganisztánba ők vonultak be először és hozták létre azt a kaotikus polgárháborús helyzetet, amelyből kinőtt az Al-kaida szervezete. Ukrajna a destabilizációjában is ludasak valamennyire, még ha az USA támogatta is a nyugatbarát fordulatot. (Csak azt lehet támogatni eredményesen, ami életerős és nagy tömegbázissal rendelkező mozgalom.) A szovjet-orosz utód köztársaságok nagy része diktatúra, Putyin fő szövetségese Belorusszia például egy nagy luk Európa térképén. Putyin nyilvánvaló módon egy maffiaállam vezetője, különféle módszerek széles tárházát kínálja az autokratáknak (és persze fegyverek arzenálját is). Alapelve, hogy titokban működj (pl. hekkeret alkalmazz, akik folyton kavarják a barnát), ne legyél transzparens - még az USA vagy a britek (a különféle városi legendák ellenére) nem tudják elkerülni a transzparenciát.

Nálunk az átláthatóság szinte semmilyen téren nem működik, külpolitikában a legkevésbé. Orbán beszámolója az USA külügyminiszterének látogatásáról olyannyira ellentmondásokkal teli és zavaros volt, amiért a diákot egy egyetemi vizsgán öt perc után megbuktatnának. Nyilvánvalóan csak mellébeszélt. Mi meg elfogadjuk ezt beszámolónak csont nélkül - ilyen nálunk a helyzet manapság.

Mért annyira kényelmes?

Egy katonás rendszerben minden felsőbb utasításra megy és boldog majdnem mindenki. Boldogok, akik ellopják a pénzeket, azok is akiknek csurran-cseppen, az adminisztráció felsőbb utasítások alapján dolgozik, a tanároknak le kell adniuk a központi anyagot, a médiamunkások elég ha az irányvonalat követik és mindenki nagyon biztonságban van.

A lényeg a biztonság és hogy a pénzed meglegyen. A "keményen dolgozó kisember" kifejezés (ami egyébként már kikerülni látszik a Fidesz szótárából) engem oltárian idegesít, mert azt jelzi, hogy túlórázz mint az állat és többit bízd a kormányzatunkra, az "urak" majd megvédenek. A nyugdíjasokat és a falun lakókat is először jól beijesztik a migránsokkal, utána pedig megnyugtatják, hogy meg lesznek védve. Az a bizonyos csalóka biztonság: ha nem teszel semmit (csak amit mondanak) akkor biztonságban vagy. A "sorosistákkal" való folyamatos ijesztgetés akkora gyerekmese, annyira (megnyugtatásra váró) gyermeki énünkre akar hatni - tiszta brazil szappanopera amit a kormány játszik nekünk, jók és gonoszok küzdelme, és sokan éppúgy rá vannak kattanva erre a harcra.

Amit Gulyás Gergely a jobboldali média erkölcsi fölényéről mondott, azzal az a fő probléma, hogy sokan, akik jobboldali (konzervatív) érzelműnek vallják magukat, kikérnék maguknak, hogy őket azokkal az aljas, gerinctelen cinikus egyénekkel hozzák bármilyen összefüggésbe, akik munkájuk révén Gulyásék lelkes támogatói egyes országos és helyi médiumokban.

Végül is majdnem mindenkinek kényelmes, a viszonylag kevés "rendszeridegen elemtől" eltekintve, az erőszak fekete-fehér világa egyszerű, a demokrácia bonyolult. A baj csak az, amit a közgazdaságtan "a közlegelők tragédiájának" nevez. A legelő egy darabig elbírja, hogy egyre több tehenet hajtanak ki, aztán hirtelen elfogy a fű és az egész összeomlik. Miközben majdnem mindenki jól jár, az ország egésze "megszívja". (Késő Kádár-korban is hasonló volt az ábra.)

 A hagyományos baloldal is Orbán támasza

 Még a baloldali érzelműek osztályindulatát (jogos vagy jogtalan irigységét a gazdagokkal szemben) is szépen felhasználja az Orbán-rendszer, amikor harcol (legalábbis szavakban) a "multik" ellen és a bankok ellen. Nem csak nálunk van így: a brit Munkáspárt vezetője Corbyn se nagyon kampányolt a brexit elven, az anti-globalizmus nem idegen tőle, emellett Trump választási győzelmét nem kis részben a rozsdaövezetek kissé lecsúszott vagy munkanélkülivé vált "prolijainak" köszönheti. Nálunk sem tudott volna a Fidesz győzni tavasszal, ha nem nyert volna meg olyan választókat, akik Kádár-kori nosztalgiákra építve ne támogatnák az "erős embert", aki bátran szembeszáll a könyörtelen nyugati tőkével. A baloldal és a jobboldal nálunk meglehetősen összekeveredett, a hagyományos baloldali érzelműek szépen asszisztálnak a jobboldalinak mondott kormány működéséhez, ha éppen nem támogatják azt. (Vagy netán egy-két MSZP-s képviselő is lepaktálhatott a Fidesszel.)

Identitáspolitikáról is szó van

Mélyebbre ásva az egész mögött ott van egy kissé balszerencsésen alakuló nemzeti identitás kép is. Nyilván nem vagyunk olyanok és nem is akarunk olyanok lenni mint mondjuk az osztrákok vagy más európai ország, viszont az utóbbi időben a nemzeti identitás központjába került ez a fajta harcias szellemiség. Az ősmagyarok (távoli őseink voltaképp) sokat jeleskedtek a különféle csatákban, - erre identitást építeni azonban eléggé ingoványos, a skandinávok se nagyon hivatkoznak a vikingekre vagy normannokra, nem véletlenül. A mindenféle harcias és vérszomjas török népekkel való állítólagos rokonságunk egyáltalán nem tabutéma, nyíltan lehet róla beszélni, a "török pártiak" garantáltan nem fognak tudni jól kijönni egy ilyen eszmecseréből. (Elismerve azt, hogy kulturális tekintetben valóban lehetnek fontos rokoni szálak.)

Mindettől teljesen függetlenül a nemzeti identitás nagyon sokak számára fontos, ez olyankor jön ki, amikor "jó-jó, talán nincs igazunk egyes részletekben, de a LÉNYEGBEN biztosan". Amikor zavarosnak tűnő, illogikus szöveget adnak elő számunkra, az a legtöbb esetben a saját identitását védeni igyekvő, egységben gondolkozó, meggyőződésem szerint jobb-agyfélteke központú felfogás. (Mivel a verbális logika és az analízis kimondottan a bal-agyféltekének az erőssége, ezért a dolgok egységére fókuszáló jobb agyféltekés vagy alsóbb agyterületek dominanciája esetén az itt tárgyalt szemlélet eléggé irritáló is lehet.) Tehát arról van szó, hogy adott esetben a blogger, a kommentáló vagy a médiamunkás teljesen jóakaratú is lehet és meggyőződésből kommunikál, csakhogy ez a kommunikáció (ha egységre fókuszáló jobb agyféltekés) meglehetősen pontatlan, kevéssé tényszerű, mert egy hitvilágot szeretne megvédeni - voltaképp nem is teljesen vitaképes, mert hamar indulatossá válik. (Egyébként bárkivel előfordulhat, velem is néha, hogy egy adott helyzetben a beállítódás a racionalitás rovására megy.)

Kár pedig a gőzért és a (padló)gázért

Tipikus közép-kelet európai probléma az, ami nálunk van, hogy nem bízunk eléggé a kultúránk értékeiben, mintha félnénk tőle, hogy a nyugati kultúra bedarál minket. Ezért aztán összébb kell zárni a sorokat, aminek olyan értékek is áldozatul eshetnek mint a tudományos életünk egyes műhelyei vagy az oktatásunk színvonala. Az egészséges agresszivitás szintjét már rég túllépte kormányunk működése, a verbális agresszió elszabadult, gyakorlatilag öncélúvá vált. Nagy színházi show az egész, vannak akik még élvezik, nem veszik észre hogy nem hiteles. (Pl. bevándorlók esetében feltűnő kellene, hogy legyen, hogy a gyenge "nem" is ugyanannyira jó mint egy erős "nem".) Egyszer majd megunjuk ezt az egész cirkuszt és lassan lecseng.

Széllel szemben állítólag elég jól lehet hajózni, vannak viszont bizonyos szükségletek, amelyeknél a szél irányát mindenképp tisztelni kell... Orbánék újabb családpolitikai intézkedéscsomagja mindenesetre érdekes kísérlet és megpróbál keményen szembe menni a világban uralkodó fő tendenciákkal - ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy ne lehetne végső soron sikeres.

Nagyon sok kérdést vet fel globális, modernizációs, szociális vagy akár közgazdasági szempontból, többek között az alábbiakat.

1.Az elöregedés-e a fő gond vagy inkább a túlszaporodás?

A japánok nem aggódnak különösebben amiatt, hogy a társadalmuk elöregszik és a szigeten a lakosság létszáma lecsökken. Környezetvédelmi szemmel globális léptekben sem az elöregedés a fő gond, inkább az, hogy a népesség huzamosabb ideig meghaladhatja Földünk eltartóképességét (egy pazarló és szennyező életmód mellett). Természetes folyamatnak tartom, hogy a Föld lakossága csökkenésbe vált, bár ez valószínűleg túl későn fog bekövetkezni, a nagyobb környezeti károk már nem előzhetőek meg.

Természetesen lesznek olyan generációk, amelyek idősebb korban sokáig dolgoznak, alacsony színvonalon élnek vagy csupán vegetálnak - azonban ez főleg azokban a régiókban ölthet drámai mértéket, ahol a szaporodás ma is túlságosan nagy. Például India középső részén ma is a szegénység, a nélkülözés a jellemző, a jövőben pedig a klímaváltozás miatt ezek a problémák még súlyosbodni is fognak. Egy ilyen látásmóddal egyáltalán nem evidens, hogy országunk lakosságát növelni kellene-e vagy pedig egy lassú, természetes csökkenés ne lenne hosszabb távon elfogadható.

2.A gyereknevelésben sem csak a mennyiség számít, a minőség is a fontos

Az ember értéke ma egyértelműen sokkal nagyobb (a társadalom szemében) mint a középkorban volt. Régen nem törődtek a gyerekek nevelésével, valahogyan felnőttek és különösen az agrártársadalmakban mihamarabb munkára is fogták őket. Manapság a gyerekek több figyelmet kapnak, jobb oktatásban részesülnek és testi-lelki értelemben jóval egészségesebb közegben nőnek fel a világ jelentős részén mint akár ötven évvel ezelőtt - ez a folyamat azonban megnövelte gyerekek felnevelésének a költségét, ezáltal csökkentette a születő gyerekek számát. A fejlődés  folyamatos a minőség terén és a lehetőségeket még távolról sem merítettük ki, például az oktatási rendszerek is fejlődnek. A jövőben a robotizáció elterjedése csökkenteni fogja a munkaerő szükségletet nagyon sok munkakörben, ez sem indokolna nagy számú, alacsonyan képzett munkaerőt.

Másrészről viszont ami nálunk történik, hogy mivel a gyermeknevelés költségei minden szempontból megnőttek, az állam most nagyvonalúan azt mondja, hogy én ezeket teljes mértékben átvállalom - és ki tudja, talán ez lesz a megoldás, a jövő útja. (Kicsit hasonlít ahhoz, amikor a kommunisták kitalálták, hogy az állami gondozás a gyereknevelés legcélszerűbb módja, azonban az nyilván egy velejéig hibás elv volt, mert ki akarta venni a gyerekeket a természetes, szerető közegükből.)

3.Orbánék nagyon helyesen a közép és a felső rétegek népesség-növekedését célozzák meg

A szándék jól látható, hogy ott nőjön fel több gyerek, ahol a körülmények számukra megfelelőbbek, mivel a jelenlegi tendencia ennek a fordítottja, az igénytelenebb családokban születnek többen. A kérdés leginkább az, hogy jól céloz-e a kormány és a megfelelő csoportokat fogja-e megtalálni.

Ha a feltételek megállapítása túl tágra sikerül, akkor úgy járunk mint a baloldali kormányok idején a "szoc-pol" esetében: olyanoknak jutott pénz, akik visszaéltek vele, még maffiaszervezetek is alakultak a "szoc-pol" lakástámogatás felhasználására. Most is előfordulhat a "megélhetési anyaság" visszatetsző jelensége. Ez amiatt jöhet létre, hogy a törvényeket úgy tűnik mintha a magas közép-magyarországi életnívóhoz szabták (a "szenteknek" maguk felé hajlott a kezük ezúttal is), nem pedig kelet-magyarországihoz, ahol sokaknak még 1 millió forint is elképzelhetetlenül nagy összeg, nemhogy 10 millió (amely viszont csak egy közepes tételnek számít egy közép-magyarországi házépítés esetén). Ha ez valóban így van és a törvény jelentős visszaélésekre adna lehetőségeket, az hatalmas közfelháborodást váltana ki.

Ha viszont a kedvezmények igénybevétele túl nehézkes és akadályokba ütközik a közép- és alsó-középosztály nagy része számára is, mint ami a CSOK esetében is gyakori tapasztalat, akkor csak a felső pár tízezernyi fogja tudni megfelelően kihasználni. A kisebbik probléma ebben, ha olyanoknak jut pénz, akiknek nincs rá nagy szükségük a nagyobbik, hogy ettől nem történne semmilyen demográfiai fordulat. Az csak akkor következne be, ha sokan azt látnák, hogy jé, a húszas és harmincas munkatársnőim most hirtelen elmennek szülni.

Ha a kormány a törvényt jól kalibrálja akkor le a kalappal: sokaknak lehetővé teszi, hogy életük legnagyobb kalandját éljék át, kisgyerekek felnevelését.

4.Mindez pénz kérdése-e?

Sokan vitatják, hogy mennyire pénzkérdés ma a gyerekvállalás, és egyet tudok érteni azzal a sok gyakorlati tapasztalatokon alapuló érveléssel, hogy nagyon sok lelki tényező is közrejátszik: az anya biztonságérzete, támogatottsága (nem mindegy, hogy az apuka otthon tud-e lenni sokat vagy folyton túlórázik netán Németországban melózik), a munkalehetőségek megmaradása, stb. - támogatás hiányában túlságosan nagy pszichikai és fizikai terhet jelenthet akár még két gyerek felnevelése is.

Van ennek a kérdésnek egy nagyon csúnya fonákja is: a gyerek később az apa vagy anya képébe vághatja: én csak azért születtem, hogy felvehessetek utánam 10 vagy 20 milliót? Lehet az is, hogy bébiszitter rendszer elterjedése teszi lehetővé bizonyos jövedelemszint fölött a 3 vagy 4 gyerek felnevelését, mint ezt néhány helyen, főként angolszász országokban láthattuk. Kérdés, hogy honnan lesz ehhez munkaerő és hogy nem befolyásolja-e negatívan az anyával vagy apával való kapcsolatot?

5.Kérdés-e a pénz?

Jelenleg úgy tűnik, mintha újabb 150 milliárd és összességében már a GDP 5%-ára rúgó családtámogatások nem jelentenének pénzkérdést. Ez azért tűnik így, mert jelenleg egy nagyon csalóka pénzbőségben élünk, ami viszont bármikor elapadhat. Így is vannak olyan csoportok, akik ebből a pénzbőségből gyakorlatilag semmit sem éreznek, a kormány költségvetési elveinek áldozatai: kisnyugdíjasok, rokkant nyugdíjasok, tartós munkanélküliek és emellett még közalkalmazottak jelentős része is.

Egy jelentősebb gazdasági recesszió esetén hogyan fogja a kormány előteremteni a szükséges forrásokat, honnan fog pénzt elvonni? A vállalkozóktól aligha, a multiktól is csak korlátozottan képes már erre (az erőviszonyok miatt), marad az állami szféra, az állami intézmények fenntartása és az általában nem túl magas szolgáltatási színvonal csökkentése vagy pedig a nyugdíjkorhatár további emelése. Egy nemzedék már most elveszettnek érezheti magát (mivel kimaradt ezekből a juttatásokból), romló gazdasági helyzet esetén pedig azt érezheti, hogy beáldozták mint a parasztot a sakktáblán.

6.Az intézkedéscsomag egyáltalán nem környezetbarát

Az intézkedések olyan dolgokra fókuszálnak, amelyek nem segítik elő a környezettudatosabb életmód terjedését. Nagy ház építése, nagy autó fenntartása egyaránt növeli a környezetterhelést (még elektromos autó esetében is). Modern lakóövezetek létesítése, szigorú környezetvédelmi normákkal, tömegközlekedés hatékonyabb fejlesztése alighanem jobban segített volna, főleg az alsó-közép jövedelmi szintű csoportok helyzetén. A kormány környezetbarátsága gyakorlatilag abból áll, hogy aki teheti költözzön falura: kérdéses, hol lesznek a faluban munkahelyek megfelelő számban vagy a bejárás a városba hogyan oldható meg környezetbarát módon.

A kormány egyik hiányossága, hogy szinte semmilyen szinten nem jár elöl a környezetbarát életmód elterjesztésében, nem nagyon mutat ez irányba ösztönző példákat.

7.Múlt századi gondolkodást tükröz, de ettől még beválhat, ha...ha...

A saját törzsem népességének növelése minden áron, ez igencsak ókonzervatív eszme, sőt akár még náci színezetűnek is tűnhet (például a család fogalmának konzervatív és merev értelmezése is a múlt századok irányába mutat). Szintén nagyon konzervatív elem benne, hogy csak az anya személyére fókuszál és a nő fő feladatának a gyereknevelést tartja, egyfajta "megvesztegetéssel" operálva - ami eléggé nehéz, amikor a mai középosztálybeli lányok és fiatal nők tapasztalatom szerint eléggé kifinomult és sajátos értékrendszerrel rendelkeznek a saját életüket illetően, beleértve az apa személyének kiválasztását is (nem könnyen döntenek arról, hogy kivel élnék le az életüket).

A program hosszú távú sikerének, modellé válási lehetőségének nagyon sok feltétele van, ilyen például az is, hogy a modernizáció ne haladjon túl nagy léptékkel, sőt kontinensünkön egyfajta civilizációs hanyatlás során az izolációs politika és bevándorló-ellenesség (nem egyszerűen a bevándorlás korlátozása) váljon általánosan elfogadott normává.

Mindazonáltal én magam annak drukkolok (még ha a személyes érdekeim nem is fűződnek ehhez egyértelműen), hogy a demográfiai program összességében sikeres legyen és egy jelentősnek mondható demográfiai hullámot idézzen elő oly módon, hogy közben ne menjen a minőség rovására, tehát legnagyobb számban a felnevelésükre alkalmas közegben szülessenek meg a gyerekek.

Kép forrása: tabletmag.com

A forradalmak nagy részére, de nem mindegyikére igaz az a megállapítás, hogy baloldali ideológiákkal fémjelzett katasztrófák, amit az 1979-es, 40 évvel ezelőtt lezajlott iráni forradalom esete is bizonyított. Számunkra is tanulságos lehet, ahogyan egyetlen vallási vezető irányításával a gazdag ország pár év alatt hatalmasat zuhant minden tekintetben, az iszlám fundamentalizmus ókonzervatív ideológiája szinte a középkorba vetette vissza.

Mért volt annyira gyűlöletes a sah rendszere?

A sah véres és kegyetlen uralma alatt az ország óriásit fejlődött gazdaságilag néhány évtized alatt. Azt gondolhatnánk, hogy az önkényuralom miatt tört ki a lázadás, de sokkal inkább úgy tűnik, hogy az önkényuralom meggyengülése, a sah súlyos betegsége és sorozatos politikai hibái idézték elő. A sah köztudomásúlag az USA támogatásának köszönhette a hatalmát, a CIA 1953-as akcióját is beleértve, ezért személye nem csak a monarchiát, hanem egyben a gyűlölt nyugati kultúrát is megtestesítette sokak szemében.

A gyors gazdasági fejlődés éppen az ellenkező hatást érte el: mivel a társadalom fejlődése ezzel nem tartott vele lépést különösen vidéken ezért sokan voltak, akik a technikai fejlődést leginkább a hagyományos vallási értékeik fenyegetettségeként érzékelték. A sah rendszerének belső támogatottsága az 1970-es évek közepén gyorsan csökkent és lassan szétesett a rendszer - 1978-ra már klasszikusnak mondható forradalmi anarchia állt elő. Mivel az oroszokat szintén utálták (éppen akkor vonultak be a szomszédos Afganisztánba), a briteket történelmi okok miatt szintúgy, ezért utólag már nem túl meglepő, hogy a tradicionális vallásos vonal válhatott hirtelen népszerűvé.

Nyugatellenesség? Megnyertétek, tessék

Az iráni forradalom az emigrációból visszatért Khomeini ajatollahot választotta vezetőjéül, szerencsétlen módon egy olyan embert, aki a szigorú elvek, a betűk és szavak embere lévén, kevés gyakorlati érzékkel és empátiával megáldva nagyon alkalmas volt arra, hogy a vallási ideológiát lenyomja az állampolgárok torkán. Iszlám köztársaság jött létre, kegyetlen iszlám törvényekkel, a nők jelentős jogfosztottságával (például abban, hogy csador viselete vált kötelezővé). A forradalmat kirobbantó nagyvárosi fiatalságot jól becsapták, hiszen még nyugati zenét hallgatni és nyilvánosan táncolni is tilos volt. Tombolt az Amerika-ellenesség, amelynek egyik közismert fejezete az amerikai követségen levők foglyul ejtése és az ezt követő túszdráma.

Mindezek következménye durva gazdasági visszaesés és tömeges elszegényedés. Az egy főre jutó GDP 12 év alatt a felére (!) esett vissza és még az ezredfordulóra sem érte el az 1976-os (részben az akkori magas olajáraknak köszönhető) szintjét. Sőt, (szintén dollárban kifejezve) ma is még csak mintegy fele a török vagy az orosz szintnek. Lényegében úgy jártak mint az olyan országok (Észak-Korea, Kuba, Venezuela, Albánia stb.), amelyek elszigetelték magukat a világtól. A visszaesésben nyilván szerepet játszott az USA és más nyugati államok embargója, - bár adja magát a kérdés, hogy mért kellene támogatniuk egy velük szemben teljes mértékben ellenségesen viselkedő állam kereskedelmi kapcsolatait?

A gazdasági visszaesés másik fő oka az Irakkal vívott közel nyolc éven át tartó kivéreztető háború volt. (Mellesleg ennek a háborúnak "köszönhejtük" azt is, hogy megerősödhetett Szaddam Husszein.) Nyilván egy fanatikus iszlám állam nem törekszik a békekötésre és a konfliktus gyors lezárására, Khomeininek "belefért" az egy milliónyi iráni áldozat is. Ezen kívül lázadások törtek ki az országban mindenfelé, az új iszlám hatalom belföldi rendcsinálása pedig véresebb volt mint a sah uralma.

Az új "kulturális forradalom" jegyében az iszlám törvényeket kevésbé tisztelő sajtót betiltották, az egyetemeket bezárták, a túl liberális szellemiségűnek tartott egyetemi tanárokat elbocsátották, ugyanígy tettek az akadémiával is (!) A külföldiekkel együtt nagyon sok iráni értelmiségi is elmenekült az országból.

Nem múlt el teljesen nyomtalanul

Habár a diktatúra mára sokat szelídült és a puha diktatúrák gazdaságilag többnyire sikeresek tudnak lenni, ezért a forradalom ütötte sebek mára már jórészt begyógyultak. Ezzel együtt az ateizmus továbbra is halálos bűn és a saria még mindig hatályban van, a kivégzések száma Kína után Iránban messze a legmagasabb.

Irán utóbbi mintegy 80 évének a szélsőséges, sok kárt okozó kilengései némileg a múlt századi magyar történelemre emlékeztethetnek minket, - bár alapvető különbség, hogy egy hozzánk képest egy sokkal nagyobb, katonailag szinte meghódíthatatlan országról van szó. A vallási fanatizmus és ókonzervatív gondolkodásmód hatásait mi is időnként megtapasztalhatjuk a közéletünkben - mindig lehet találni nálunk is olyan külső hatalmakat, akikre lehet mutogatni, hogy a kultúránkat veszélyeztetik. Az elszigetelődés (mint a teljes mértékű függetlenség szinonimája) azonban sosem bizonyult bölcs döntésnek sem Irán, sem más országok esetében sem.

(Ezért hát a "Milyen irányba? Csak nem Iránba" ócska poénja ma már egy kicsit sem vicces.)

Felhasznált  források:

https://mult-kor.hu/10-teny-khomeini-ajatollah-iranjarol-20151027

https://www.mtholyoke.edu/courses/sgabriel/iran.htm

https://en.wikipedia.org/wiki/Background_and_causes_of_the_Iranian_Revol

https://mult-kor.hu/gyoztes-nelkul-ert-veget-az-iraki-irani-haboru-20150922?fbrkMR=desktopution

https://en.wikipedia.org/wiki/Timeline_of_the_Iranian_Revolution

https://en.wikipedia.org/wiki/Ruhollah_Khomeini

https://mult-kor.hu/gyoztes-nelkul-ert-veget-az-iraki-irani-haboru-20150922?fbrkMR=desktop

A különféle logikák különféle gépezetnek is felfoghatóak, ahogyan mozgatják a dolgokat. Egészséges társadalomban viszont az eltérő gondolkodásmódok egyensúlyban vannak és jól megférnek egymás mellett, egyik sem tör teljes egyeduralomra. Nálunk szerintem már rég túlléptük ezt a pontot és a legtöbb téren egyfajta harcias, törzsi logika vette át az uralmat. Ennek a logikának a lényege az is, hogy aki nem csatlakozik hozzánk az nem erősíti ezt a szellemet hanem bizonyára gyengíti, tehát aki nem velünk van az legalábbis potenciálisan ellenségnek tekinthető.

 Nem európai gondolkodásmód

 A klasszikus európai értékrendszernek ez nem része, sokkal inkább ázsiai gyökerekre tekint vissza. Európát nagy mértékben az ógörög gondolkodás tette azzá, ami. Az ógörög értékrendszer nagy hibának tartja a hübriszt, az elbizakodottságot, és mindenütt az arányosságra törekvés esztétikája vezérli. Emellett még az aretét, az egyéni kiválóságot hirdeti, tehát azt a magatartást amely megőrzi tartását és ezt felvállalva ha kell még a csoport egészével is szembemegy. A görög drámákban erős jellemek csapnak össze és az európai drámai hagyományban is ezt láthatjuk, az elbizakodott, önhitt ember pedig törvényszerűen bukásra van ítélve a klasszikus tradíció szerint.

A mai NER rendszerének elvárásaiban szinte semmi sincs ebből a klasszikus embereszményből. Amikor a mi törzsünk és mások küzdelméről van szó, akkor az egész alapvetően primitív, fekete-fehér történetté válik. Az ősképe az ilyen felfogásnak zsidók által írt illetve szerkesztett Ószövetségben található, ahol az mindig egy teljesen elfogadható és igazságos esemény, amikor más népeket csapással sújt a mi istenünk... Jellegzetesen nyugat-ázsiai eredetű hagyományról van szó, ahol a jó és a rossz harcol egymással, arctalan embertömegek küzdelméről, ahol a jó ügy természetesen csak a mi oldalunkon lehet. Még akkor is így van ez, amikor netalán nem így van, ez nem is lehet kérdés egy percig sem.

Már az Ószövetség egyes történeteire is igaz, de különösen az Újszövetségre, hogy bennük szó sincs semmi ilyesmiről: az eredeti szöveg és a tanítások meglehetősen önkényes kezelésére van szükség ahhoz az egyházak részéről, hogy a keresztény papok többsége támogassa nálunk ezt a fajta nyájszellemet.

Ezek alapján úgy tűnik, hogy Európa történelmileg elmaradottabb, keleti része még egy eléggé keserves tanulási folyamatban vesz részt.

 Háromosztatú társadalom

 A NER rendszerében a magyar társadalom lényegében három részre osztható: legfelül az új magyar burzsoázia (amelynek megteremtése akár pozitív fejlemény is lehetne), középen azok, akik beleillenek a NER rendszerébe (demográfiai célokat teljesítők valamint az engedelmes alattvalók) és legalul akik a rendszer szempontjából értéktelenek: más értékrendszerek mentén gondolkodók, független egzisztenciák és a középső szintbe tartozás követelményeit nem teljesítők (gyereknevelésben nem vesznek részt, értékes munkára per pillanat kevéssé alkalmasnak tűnnek). Őket igyekszik a rendszer marginalizálni és a puszta vegetálás szintjén tartani - ilyen a rendszer egészének logikája.

Az egész rendszert, amely a fasizmus bizonyos sajátosságait mutatja, az Európai Unió tartja valamennyire kordában. (A rossz hangzású fasizmus egyébként nem lenne teljesen szalonképtelen, ha bizonyos elveit finomítva és körültekintően alkalmaznánk, nem bízva pusztán abban, hogy az EU majd úgyis meggátolja azt, ami túl szélsőséges. Ez hibás elgondolás, hiszen minden gát átszakadhat egyszer, nem várt következményeket okozva.) Bár nyilván nem fog ezzel mindenki egyetérteni és ellenpéldákat lehet mindenre találni ha keresünk: de az államszövetség, amelynek tagja vagyunk alapvetően az ógörög eredetű európai humanizmus elveire épül, arra a humanizmusra amely nálunk általában importcikknek számított.

 Senki sincs biztonságban?

 Az ellenzéki pártok mára már felismerték, hogy teljesen függetlenül attól, hogy milyen célokért, milyen programmal küzdenek, a NER rendszerében csak a demokrácia külsődleges kellékeként vannak jelen, a létezésük valójában teljesen súlytalan. A NER vagy orbánizmus (vagy putyinizmus) mindegy minek nevezzük, lépésről-lépésre minden területen átveszi az uralmat, kihasználva azt, hogy a magyar társadalomban a szolidaritás szinte ismeretlen fogalom. Mára már megtörtént az állami alkalmazottak katonás megfegyelmezése, most éppen a kutatók vannak soron, bár ennek a fegyelmezésnek és meneteltetésnek is különféle fokozatai létezhetnek.

Aki magánszférában van számíthat rá, hogy szinte bármikor egy "haveri cég" jelenhet meg a területén és kiszorítja a piacról. A külföldi multik alkalmazottai azok, akiknek a helyzete leginkább kiszámíthatónak mondható, de a világgazdasági konjunktúra változása, az autóipart és más iparágakat érintő globális folyamatok miatt hosszabb távon ők sincsenek biztonságban. A kormány szövetsége a multicégekkel az én szememben inkább taktikainak tűnik mint valódi, hiteles stratégiát tükrözőnek, hiszen számos területen már keményen "odalépett" nekik: habár a bankok és a kereskedelmi cégek elleni kormányzati lépéseket a legtöbben szükségesnek és helyesnek tartjuk, mégis van némi kétség afelől, hogy ez mennyiben erősítette meg a magyar tulajdonú bankszektort és kereskedelmet.

 Úgy tűnik, hogy mégis mindenki jól jár a lapok előre leosztásával

 Vannak olyan dolgok, amelyek küzdelmesek, fáradságosak, kellemetlenek, csupa olyan dolog, amiket szinte senki sem szeret, a demokrácia rendszere is például ilyen időnként. Mindenhol rengeteg vita, veszekedés, érdekharc kísérte a demokratikus intézmények és a kompromisszumok rendszerének kiépülését. Az Audi sztrájk is ilyen jellegű volt, egy európai típusú történet, ahol nem lehet igazságot tenni, mert mindkét oldalnak igaza van valamiben, egy európainak mondható konfliktuskezelés. A tipikus magyar gondolkodás persze nem erre a rugóra jár, hanem a hátsó szándékokat keresi (persze, az autógyár látszólag engedett, mert...), most is néha többet látunk bele a történetbe mint ami benne van, mert nem hiszünk az olyan dolgokban, ahol nem valami mögöttes szándék a meghatározó vagy ahol nincsenek a lapok előre leosztva.

A lapok előre leosztása a nagy többségnek látszólag jó: jól jár az elit, de jól jár az "alattvaló" is egzisztenciálisan, mert elég ha az iránymutatásokat és a parancsokat teljesíti. Aki betagozódik ebbe a rendszerbe az mindig jól jár, - bár kérdéses, hogy a rendszer mennyire lesz fenntartható, ha nem annyira a valódi teljesítményeken alapul mint amennyire külső forrásokon.

 Az alibizés nem mindig működik

 Számos területen elég hamar kiderül, ha az "alibizés" nem működik: ilyen például a sport. A szerbeknél, horvátoknál és más balkáni országokban a sport, főként a labdarúgás és egyéb labdajátékok ontják a tehetségeket: látható, hogy sokan hisznek abban, hogy ez számukra kitörési pont és karrierlehetőség. Sportolók és edzők egyaránt. Lényegében Nyugat-Európában sincs ez másként: a skandináv kézilabda például bevándorlók nélkül is leiskolázta nemrég a magyart, a fociban pedig származástól függetlenül sokkal több a tehetség nyugaton mint a cseheknél, az oroszoknál vagy minálunk. (A magyar focistákat gyakorlatilag nem jegyzik sehol sem.) A magyar sport lecsúszása jól láthatóan folyamatos az utóbbi években, egy tucatnyi nagy sztár van még, aki fenntartja valamennyire a "sportnemzet" imázsunkat.

A gazdaság területén a lemaradás nem ennyire feltűnő, de jól látható, hogy alig vannak magyar áruk például a műszaki jellegű termékek között, de még a zöldségek és gyümölcsök terén is viszonylag kevés a hazai termény az üzletekben. Ahol a rendszer arra épít, hogy mindenki alapvetően biztonsági játékos legyen, ott nem nagyon mer senki kockáztatni, nem lesz vállalkozókedv sem valódi verseny. Nálunk a legtöbb dolog nehézkesen, körülményesen és bürokratikusan működik, "jaj csak baj ne történjen" alapon megy, a valódi gazdasági fejlődést a statisztikák éppúgy megszépítik mint a szocialista időkben.

 Egyszerre kevesebb és több globalizációra is van szükség

Trumpnak vagy Orbánnak sok mindenben igaza van (Putyint jobb ha kihagyjuk, más kategória), például a bevándorlás szabályozásában vagy bizonyos területeken a gazdaság lokalizációjáról a globalizációval szemben. A gond az, hogy van egy csomó olyan kérdés mint a környezetvédelem, a háborús feszültségek, de épp a bevándorlók és menekültek kezelése is ilyen, ahol nemzetközi együttműködésre is szükség van. A kompromisszumképtelenség és a harciaskodás, amely az orbáni külpolitikát úgy tűnik teljes mértékben jellemzi, komoly akadálya az előrelépésnek. A hibás eszközök miatt a jó és helyes törekvések is teljesen lejáratódnak. Nem tudom, hogy józan ésszel gondolkozva kik azok, akik számára a kormány propagandája akár kül- akár belpolitikában még valamennyire hitelképesnek mondható. Vagy pedig csak önmagunkat hitegetjük arról, hogy a kormány jó úton jár: legjobb ha kimondjuk, hogy a törzsi mentalitás meglehetősen primitív és ma már az esetek többségében eléggé idejétmúltnak mondható.

A legtöbb erőszakos bűntény mint a rablások és gyilkosságok száma csökkenő tendenciát mutat, visszaszorulóban vannak a családon belüli erőszak különféle formái, a nők szexuális zaklatására is törvények vonatkoznak, sőt már az állatkínzás is bűncselekménynek számít. A szubjektív biztonságérzetünk viszont nem nőtt ilyen mértékben, éppen azért mert még feltűnőbbé váltak a különféle életellenes bűncselekmények és nagyobb médiafigyelmet kapnak mint régebben. Egy másik lehetséges ok, amiért sokan úgy érzik, hogy nagyon erőszakos világban élünk, hogy továbbra is jelen vannak az erőszak enyhébb, de alattomosabb formái mint a verbális agresszió vagy egymás kiszorítása, lejáratása vagy semmibe vétele, sőt alighanem igen sok lefojtott agresszió is jelen van a társadalmunkban.

Régebben sem volt jobb

Steven Pinker: Az erőszak alkonya című könyve hatalmas szakirodalmi anyagra építve nagyon részletekbe menő leírását adja a társadalmakban jelen levő agresszió okainak és trendjeinek. Röviden azt lehetne mondani, hogy a trend egyértelműen csökkenő, de nem töretlen módon. A történelmünkben békés társadalmak gyakorlatilag nem léteztek, a "békés vadember" nem több egy mítosznál. A csontok vizsgálatával elég jól lehet következtetni arra, hogy mennyien haltak régen erőszakos halált, és ezek alapján még egész törzsek férfilakosságának lemészárlása sem számított rendkívüli eseménynek. Az első államok megjelenésével az ókortól kezdve az emberölések száma sokat csökkent, de mégy így az emberek pár százaléka általában nem természetes halállal végezte életét. Ráadásul kimutatható volt, hogy az erőszak egyéb formái is együtt mozogtak a gyilkosságok számával, tehát a régi társadalmak minden tekintetben összehasonlíthatatlanul erőszakosabbak voltak a maiaknál.

A kereszténység sem segített, és a lovagiasság sem volt több mítosznál

A kereszténység elméletben békét hirdet és egymás szeretetét, de mégsem volt alkalmas az erőszak jelentős csökkentésére: ennek oka az volt, hogy a gyakorlatban zéró összegű játszmákat hirdetett, hiszen tiltotta a kereskedelmet és ellenséges volt a technikai újításokkal szemben. (Én is írtam cikket arról, hogy a vallásos országokban a bűnözés trendszerűen nagyobb mint azokban a modern államokban, ahol a lakosság nagyobb része ateista.) A "lovagiasság eszméje" is alig több mint mítosz, hiszen a lovagok erőfitogtatásának gyakorlatilag kötelességszerű tartozéka volt a rablás és a zsákmányszerzés. (A középkori lovagok voltaképp a mai afrikai és nyugat-ázsiai haduraknak felelnek meg.)

A helyzet akkor változott meg, amikor a normann uralom alatti Angliában kitalálták, hogy aki a király alattvalóját megöli az a királlyal szemben követ el bűnt, ezt követően a gyilkossági perek felperesei már nem egyes családok voltak az elkövetővel szemben, hanem a királyt képviselő bíróságok. Ezután a lovagoknak fokozatosan alkalmazkodniuk kellett az udvar helyi képviselőinek törvényes elvárásaihoz és az önbíráskodással szemben az "udvariasság" nyert teret. Először Angliában jött létre az illemszabályok gyűjteménye és terjedt el lassan a kontinensen, leszivárogva a társadalom alsóbb, polgári rétegeibe is. Ahogy a királyi hatalom egyre jobban megerősödött és a hadseregek irányítása (az erőszak monopóliuma) is teljesen központosításra került, úgy csökkent fokozatosan a gyilkosságok és az erőszak egyéb formáinak (pl. kaloda, botozás) gyakorisága is, ez a folyamat egy nagyságrendnyi csökkenéshez vezetett.

A piacgazdaság is közrejátszott

A mai Európában a fizikai erőszak már két nagyságrenddel kisebb a középkorhoz képest, amit akkor értünk el, amikor százezer főből már évente csak egy fő esett gyilkosság áldozatául. Az utóbbi két évszázadban tehát egy újabb nagyságrendnyi csökkenés volt mérhető, amelynek az ipari forradalom és a piacgazdaság a fő oka. Az emberek közül egyre többen kezdtek hinni a pozitív összegű játszmákban (és tulajdonképpen abban is, hogy mindenkinek juthat annyi, ami számára elegendő), az együttműködés mindenki számára előnyöket jelent. A kereskedelem egyfajta empátiát is feltételez, mert szeretnénk kitalálni, hogy a másiknak mire van szüksége, érdekemben áll a vevő elégedettsége. Az önuralom és az ösztönök kordában tartása is egyre inkább társadalmi normává vált. Mindennek persze az a feltétele, hogy az állampolgárok bízzanak az államhatalom törvényeket betartató erejében, ami nem mindig és nem mindenhol teljesül.

Visszaesések anarchikus társadalmakban

A modern világban az államhatalom meggyengülése következtében anarchikussá váló társadalmak voltak azok leginkább, ahol ismét teret nyernek az erőszak különféle formái. Például a függetlenségüket elnyert volt gyarmatokban gyakran fellángolt az erőszak, de más országok egyes részein is folyamatosan magas tudott maradni olyan területeken, ahova az állam keze nem ért el. Távoli hegyek között például a Balkán egyes részein vagy Szicíliában az önbíráskodás és a vérbosszú ma sem tűnt el teljesen, de az amerikai hőskorban a "cowboyok", a marhapásztorok is hasonló okokból saját maguk szereztek érvényt a törvénynek. (Ennek ellenére a hatlövetű ritkán füstölgött, életük inkább a mindennapos kemény munka mellett a fizetésnapokon a szerencsejáték, verekedések, bordélyok és ivászat körforgásában zajlott.)

A társadalom alján levő, lecsúszott rétegek szintén nem nagyon sajátították el az erőszak csökkentéséhez vezető normarendszert, és mivel jórészt illegális tevékenységekből élnek, ezért nem is nagyon számítanak a törvény védelmére.

Emellett mivel a testi erőszak elkövetésére minden társadalomban leginkább a huszonéves férfiak a hajlamosak, őket leginkább a házasság intézménye és a biztos állás képes pacifikálni.

A múlt században is volt egy erőszak-növekedési hullám

Érdekes módon az 1960-as évek nagy gazdasági fellendülése idején nőtt meg a fejlett országok nagy részében ismét a gyilkosságok és más erőszakos cselekedetek száma - a nagyvárosok mint New York a rossz közbiztonságukról váltak híressé. Mindez alighanem a nagyszámú baby-boom generáció tekintélyelvűséget felrúgó, hippi kultúrájának egyfajta mellékterméke, a társadalmakban a kissé anarchikus viszonyok megjelenése, amely egészen az 1990-es évekig tartott, akkor kezdett a helyzet megint javulni.

Nálunk a rendszerváltás után jött létre az a kvázi-anarchikus helyzet, az állam meggyengülése és a törvényességben való hit megrendülése, amely pár éven keresztül megnövelte a gyilkosságok (és egyéb bűnesetek) számát, azóta viszont ezek a rendszerváltást megelőző szintre csökkentek.

forrás: Hvg.hu

Ma az egyik fő veszély az ideológia

Az egyik fő veszélyt manapság a különféle ideológiák jelentik, amelyek a múlt században is a legtöbb emberáldozattal jártak: főként a kommunizmus és a fasizmus, de alapvetően minden ideológia jellemzője, hogy felhatalmazza a benne hívőket az erőszak különféle formáinak alkalmazására a csoporton kívüliekkel szemben. Az iszlám vallás alapú (pontosabban arra hivatkozó) mozgalmak jól látható példái ennek, azonban a mi közéletünk sem mentes az olyan agresszív eszméktől, amely a csoportidentitás alapján szelektálja az embereket hasznosakra és károsakra, jókra vagy rosszakra. Az sem túl kedvező, ha a feudális függési rendszer a társadalmi normák része lesz, mert olyan időkbe visz minket vissza, ahol az erőszak bizonyos formái jobban elfogadhatóak voltak a mainál (még ha nem is nyers fizikai erőszakról lenne szó).

Napjaink másik nagy kihívása a környezetvédelem kérdése, hiszen romló életkörülmények esetén megint egyre többen érezhetik úgy, hogy "nincs annyi, hogy mindenkinek jusson elég", ami az erőszak újabb hullámait idézheti elő.