Szerencsésnek tartom, ha a női hatalom mellett szóló érveket nem csak feministák hangoztatják, hanem esetenként a férfi nem egy képviselője, aki alapvetően tiszteli és szereti is a hölgyeket. Számos jel mutat a nők folyamatos felértékelődésére: gondoljunk csak arra, hogy száz éve még demokráciákban sem kaptak mindenütt választójogot, manapság viszont az emancipáció a legtöbb országban teljesnek mondható, sőt születések számának visszaesése miatt nem ritkán pozitív diszkriminációt is élveznek a férfiakkal szemben. Kapásból hét olyan tényezőt találtam, ami afféle mutat, hogy a hölgyek egyre inkább irányító szerepbe kerülhetnek a fejlett országokban, persze ezek a tényezők némileg szubjektívek, vitathatók és érdemes is rajtuk vitatkozni.

1.A munkaerő piacnak jobban megfelelő készségekkel rendelkeznek

A férfi és nő intelligencia szintje átlagban hasonlónak mondható, amit a gyakorlati tapasztalatok is igazolnak, inkább a két nem erősségei között tudunk eltéréseket találni (habár az általánosításokkal óvatosan kell bánni, mert mindez nagyon személyfüggő). Az egyes nemekre jellemző társalgási témák is megmutatják, hogy a férfi a fizikai világból származó foglalkozik leginkább, a nő pedig emberekkel, azaz sokkal inkább kapcsolatorientált. Az utóbbi típusú szakmák a kevésbé gépesíthetőek: így például az orvosi diagnosztika jól automatizálható, azonban az ápolónő gondoskodó figyelmét mindig igényelni fogják a betegek. A tanár személyiségének hatása szintén nem pótolható az órákon - nem véletlenül ez is egy nők átal dominált pálya.

A nehéz fizikai munkák egyre inkább visszaszorulnak és a tipikus férfi szakmák hosszabb távon maradnak az elvont gondolkodást igénylők (mint például a számítógépes programozó vagy a kutató) vagy a megfelelő térlátást igénylő mérnöki, karbantartó és szakmunkás foglalkozások (jó térlátáshoz régen a főként a vadászathoz volt szükség, ami ez nem jelenti azt, hogy adott esetben hölgyekből ne lehetnének jó mérnökök).

A férfiak jobb tájékozódó képességét fölöslegessé tette a GPS és pár évtizeden belül sofőrökre se nagyon lesz szükség. A hölgyeknek viszont az alapvetően jobb kommunikációs készségeik miatt a nyelvtanulás is könnyebben megy.

Számos munkahelyen a feladatok sűrűn váltakoznak és a figyelem megosztását igénylik, amiben a hölgyek általában jobbak (hiszen a gyermeknevelés során is egyfajta "multitasking"-ra van szükség - pontosabban a figyelem fókuszának rugalmas változtatására.)

Ezen felül a mai tipikus magyar munkahelyeken a precizitás fontosabb mint a találékonyság és a kreativitás, és erre a képességre is általában a hölgyek szocializálódnak jobban. (Emiatt nagy átlagot tekintve a női munkatársaimmal elégedettebb vagyok mint a srácokkal.)

További tényező a hölgyek javára, hogy számos kézi összeszerelő munkaműveletet ma még nem éri meg automatizálni, de ezek között is egyre gyakoribbak a miniatürizálás miatt a kifejezetten kis kezeket igénylő munkakörök, ráadásul a hölgyek monotóniatűrése is jobbnak mondható.

2.Jobban viselik az öregedést

Nem csak arról van szó, hogy a nők genetikailag előnyben vannak az öregedés terén, orvoshoz is gyakrabban járnak kisebb panaszokkal (elég megnézni, hogy a várótermekben milyen a megoszlás a két nem között).

A "nénisedés" vagy "bácsisodás" a figyelem beszűkülését, lelassulást, a kognitív képességek romlását jelenti, - ami nem feltétlenül életkorhoz kötött, hiszen vannak jó néhányan, akik 80 év felett is megőrzik a szellemi frissességüket és nyitottságukat. Egy "néni" mégis aktívabban részt tud venni a családi munkamegosztásban mint egy "bácsi", mert nagyobb gyakorlata van a főzésben, a takarításban vagy akár az unokák öltöztetésében. A jövő a világon mindenfelé elöregedő társadalmak képét mutatja, amely a nők fokozódó dominanciáját hozza magával.

Emellett már ma is jellemző, hogy a családi kassza sok helyen a nők kezében van (a stabilitást képviselőiként kevésbé kockázatos pénzügyi döntéseket hoznak), és a vásárlások többségét is ők döntik el, nem pedig az általában kevésbé igényes férfiak.

3.A szexizmus visszaszorulása

A szexizmus vagy a szexista megjegyzések ma már kevésbé elfogadottabbak mint régen. Nemrég egy tárgyalás után én is tettem egy helytelenítő megjegyzést arra, hogy az egyik munkatársam a hölgy tárgyalópartnereket ha csak magunk között is, de a megjelenésük alapján értékelte. Nem arról van szó, hogy finom módon ne jelezzük a hölgy munkatársak felé ha a megjelenésük vonzó, sokkal inkább attól, hogy ennek nincs jelentősége a mindennapi együttműködésben, emellett az alkalmi szexuális kapcsolatok is mára szinte teljesen eltűntek a legtöbb munkahelyen.

A szexuális diszkrimináció teljes megszüntetése, az "azonos munkakörben azonos bért" elve sérülhet egyrészt oly módon, hogy sok férfi vezető a hagyományos macsó beidegződéseik, előítéleteik alapján jobban szeret (bizonyos munkakörben) férfiakkal dolgozni és a női munkaerőt kimondatlanul kevésbé értékesnek tartják.

Másrészt viszont a bérkülönbségek valójában nem olyan nagyok, amilyennek látszanak, ugyanis a férfiak mobilisabbak: a nagyobb fizetésért többet utaznak, albérletbe költöznek vagy több túlórát vállalnak mint a nők, akiknek általában a családi szempontok is ugyanilyen fontosak. Fiatal korban kisebb még a különbség a nők és férfiak keresete között (nagyon sok a magasan képzett női dolgozó), a gyerekvállalással a nők szakmailag hátrányba kerülnek, viszont tapasztalatom szerint ahogyan a gyerekek egyre nagyobbak lesznek, negyvenes éveiben már képesek utolérni vagy megközelíteni a férfiakat a keresetek és a pozíció terén.

4.Elnőiesedő társadalmak?

Az agresszió csökkenése nagyjából világméretű tendencia a civilizáltnak mondható országokban, ma is valamivel kevésbé agresszívak vagyunk a munkahelyeken, a közlekedésben vagy épp családon belül mint pár évtizeddel ezelőtt. Az is lehetséges, hogy különféle környezetszennyező hormonhatású anyagok (pl. műanyag flakonokból származók) szintén erősítik ezt a tendenciát, de inkább arról van szó, hogy a férfias versengés helyett az egyre kifinomultabb együttműködés vált fontosabbá az egyes csoportokon belül és a csoportok között.

Ezzel szemben van egy természetesnek mondható visszacsapása is mindennek: a macsó férfiideál újbóli előtérbe került belterjes vagy befelé fordulásra hajlamos közösségekben, főként Európa keleti felén, az USA-nak a tengerpartoktól távolabbi, főként kisvárosi területein vagy egyes muzulmán államokban. Az ókonzervatív macsó felfogás szerint a nők helye otthon van a fakanál mellett és mennél több gyereket kell szülniük. Paradox módon még ez a felfogás is erősítheti a nők szerepét a társadalmon belül, amennyiben a nőknek több támogatást biztosít és leértékeli a macsó ideálnak (pl. kor, szexuális orientáció vagy netán kifinomult gondolkodásuk miatt) nem megfelelő férfiakat.

Az "igazi férfi" ideálját én magam nem sírnám vissza, mert sokan csak úgy tudták ezt teljesíteni (régebben), hogy jól berúgtak és utána elverték az egész családot. A macsó férfiakat visszasíró nők hajlamosak elfeledkezni a családon belüli erőszaknak a mainál magasabb arányáról.

5.Békét hoznak a politika világába

A férfiak kitalálták és jól el tudják adni azt, hogy megvédik a nőket azoktól a veszélyektől, amelyeket valójában ők idéztek elő. Szítják a különféle konfliktusokat országok között vagy egyes rasszok, etnikumok között, néha háborúkat is robbantanak ki, hogy utána a rend megteremtőiként és őrzőiként léphessenek fel. Ez ma még nagyon jól működik Európának azon a részén, ahol mi élünk vagy tőlünk keletre, Ázsia számos országában hasonlóképpen.

Ezzel szemben Latin-Amerikában vagy Afrika egyes részein már lejáratta magát, és ezekben (az alapvetően konzervatívnak mondható) régiókban nem ritkán női miniszterelnökök veszik át a terepet. Nem olyan politikusokról van szó, akik túl akarják licitálni a férfiakat harciasságban, sokkal inkább a társadalmi béke híveiről. A politika, a közélet többé-kevésbé mindig harcokról is fog szólni, emiatt inkább férfi terepnek mondható, de ezzel együtt is a jövőben várhatóan jelentősebb lesz a női politikusok száma a mainál. A skandinávoknál ma is ez jellemző, de például a briteknek is egy Theresa May kellett, aki képes figyelembe venni és összehangolni a Brexit során rendkívül sok különféle, lényegesen eltérő érdeket és szempontot.

6.Környezetvédelem

A férfi társadalom ösztönösen a természet meghódítására, leigázására törekszik, azonban ha agyonbányásszuk a bolygót, kizsákmányoljuk a talajt, mindent feldogozunk és átalakítunk, azzal láthatóan a saját életterünket fogjuk megszüntetni rövid időn belül. Itt az ideje bevallani a kudarcunkat és átadni a terepet a nőknek vagy az erő politikája helyett nőiesebb megközelítéseket választani: harmóniára törekedni nagyban és kicsiben egyaránt. Dübörgő és mindent letaroló ipar helyett tisztelni a környezetünket és visszaállítani a természet egyensúlyát. Bármilyen leleményes mérnöki megoldás is csak csökkentheti az okozott károkat és elodázhatja a katasztrófát, de a felborult egyensúlyi állapotot nem képes visszaállítani és az életünket hosszú távon fenntarthatóvá tenni.

7.Kudarcos férfiak tömkelege

A férfiak két ok miatt is kudarcosabbak, az egyik genetikai jellegű: képességeik eloszlása szélsőségesebb mint a nőké (pl. az IQ normál eloszlás görbe is valamivel laposabb). A férfiak alap-programozottsága is a nagyobb kockázatvállalás irányába hat, emiatt nem csak az elmegyógyintézetek, hanem a börtönök és hajléktalanszállók lakói között is sokkal több a férfi mint a nő.

Másrészt van egy szocializációs oka is: ha a férfi nem érzi sikeresnek magát a munkájában és a pénzkeresés terén, az számára sokkal nagyobb csapás mint egy nőnek, aki visszavonulhat a családon belül a háztartás vagy a gyermeknevelés területére egyaránt. Emiatt számos férfi számára kifejezetten nagy csapás lehet, ha mesterségesen egyenlő bért akarunk a nőknek adni, hiszen nem fogja többé úgy érezni, hogy ő a család anyagi alapjainak fő megteremtője és fenntartója. (Úgy gondolom, hogy el kell fogadnunk némi asszimmetriát a családon belül, ami nem jelenti azt, hogy a férfi ne vegyen részt aktívan a háztartási munkákban.)

Válás esetén a közfelfogás miatt (és a női bírók nagyobb száma miatt is) a vagyonmegosztást tekintve legtöbbször a férfi kerül sokkal hátrányosabb helyzetbe annak ellenére is, hogy a válóperek nagyobb részét a nők kezdeményezik.

A sikeresség hiánya amiatt is van az, hogy a mai társadalmi étosz - amelynek egyik szélsőséges példája az "amerikai álom" modellje,- leginkább a feltűnő, "menő" sikerességet ismeri csak el, ezért egy sikeres esetre könnyen juthat legalább tíz sikertelen (vagy akár több száz is, lásd a tehetségkutató műsorokat). A kudarcos élet pótszere lehet megfelelő lelki támogatás hiányában az alkohol vagy a drog: sokkal több férfi kerül az elvonókra vagy a névtelen alkoholisták közé mint nő. (A problémáikkal is inkább egyedül birkózgatunk és később kérünk segítséget másoktól mint a nők, akik a legjobb barátnőjükkel egyből kibeszélik.)

+1 ok:

Minket férfiakat is anya szült és már életünk első éveiben mind megtapasztaltuk a nő gyengéd hatalmát. A legtöbbünkben ma is ott van legbelül az a kisgyerek, aki az anyukájának szeretne megfelelni. Amikor az "ideálisnak tűnő" hölgyünk lábai elé letesszük életünk egyik fő művét és neki az nem kell vagy nem értékeli, akkor előjön bennünk ez a dacos kisgyerek és borzasztó nagy hisztit csinál. Pedig a hölgynek lehet, hogy épp nem ilyen kacatokra van szüksége, hanem csak némi figyelemre és hogy az életét egy időre egy kis időre könnyebbnek érezze. Hát ez a helyzet: minden értetek van és akkor is van hatalmatok felettünk, amikor látszólag nincsen.

A nagy csatákról is mint oly mindenről, leginkább csak felületes ismeretekkel rendelkezünk, a valóságban nem is úgy zajlottak, ahogyan a legtöbben elképzeljük. A mélyebb ismeretekhez a csatákat szinte atomjaira kell tudni bontanunk, ezt pedig szívós és alapos munkával olyan történészek képesek elvégezni, mint John Keegan: A csata arca című hadtörténeti alapmű szerzője. Az atomokra bontás nem mást jelent mint rekonstruálni az eseményeket a közkatonák szemszögéből, hiszen végső soron a két fél katonái közötti összecsapások döntik el a csaták végkimenetelét. (Ehhez persze alaposan ismerni kell többek között a két fél által használt fegyvereket illetve ezek hatását egymással szemben, a katonák felkészültségét és morálját, amelyek semmivel sem kevésbé fontosak a hadvezetés döntéseinél és az egyes hadmozdulatoknál.)

A szerző három csatát elemez alaposabban, amelyben angolok küzdöttek: Agincourt (1415), Waterloo (1815) és az I. világháborús Somme-i csata (1916).

Agincourt: egy példa, amikor a hadsereg ledarálja saját magát

Az Agincourt-i csata során az angolok nagy vereséget mértek a nagy túlerőben levő franciákra, amely megszilárdította uralmukat francia földön.

Kevéssé ismert azonban, hogy az éhezéstől és hidegtől holtfáradt angol sereg mindenképpen el akarta kerülni a csatát és csak kényszerből harcolt.

Az sem köztudott, hogy a francia vereség fő oka a katasztrofális hadvezetés: egy viszonylag szűk területen oszlopban támadott az angolokra a gyalogság, és saját seregüket lényegében ledarálták. A helyzet ahhoz volt hasonló, mint amikor az előrenyomuló tömeg az elől levőket falhoz nyomja, csak ebben az esetben a falat az angol íjászok és gyalogság jelentették.

A franciák egységei közötti együttműködés annyira rossz volt, hogy a lovasságot szinte be sem vetették. (A páncélos lovagok is lóról leszállva mozogtak lassan előre.)

Foglyokat persze nem amiatt ejtettek az angolok, mert humánusak voltak, hanem mert a lovagokért váltságdíjat reméltek.

Nagyon sok esetet lehet mondani, amikor a hadvezetés azt sem tudja, hogy mi történik elől a küzdő felek között, és csak azt észleli, amikor az ellenség már a hadseregének nagy részét ledarálta. (Kapásból a II. magyar hadsereg doni katasztrófája juthat az eszünkbe.)

Waterloo: A brit katonák nem hősies küzdelemnek érezték

A mai Belgium területen levő Waterloo-i csatát azért nem valamelyik más belga faluról nevezték el, mert ez volt az egyetlen, amelynek a britek könnyen ki tudták mondani a nevét. Valójában nem nevezhető döntő csatának, hiszen ha Napóleon le is győzi Wellington seregét, akkor később a megtizedelt seregének még a poroszokkal vagy esetleg az oroszok és osztrákok frissebb seregeivel kellett volna szembenéznie, a szövetségesek túlereje több mint háromszoros volt.

Habár utólag sokan igyekeztek az eseményeket hősiesnek beállítani, maga Wellington, amikor kérdezték róla, annyit mondott csak, hogy "hagyja békén a waterlooi csatát". Egy hosszú menetelés végén, élelmük utolsó morzsáit fogyasztó, előző éjjel az esőben a földön alvó holtfáradt katonái egy egész nap során tartó vérfürdőben vettek részt, amelynek végén még a sebesültek nagy részére is a biztos halál várt (nem volt senki, aki ellássa őket napokon keresztül, ezért egyszerűen a kiszáradásba haltak bele). A katonák szemszögéből az események teljesen kaotikusak voltak: a lőporfüsttől nem láttak szinte semmit, utólag lehetett csak a tisztek kikérdezésével a mozaikokat összerakva sikerült rekonstruálni a csata pontos menetét. (Valószínűleg francia szemszögből is hasonló kép rajzolódott volna ki.)

A csata tipikus epizódja volt, amikor több alkalommal is a híres francia lovasság rájuk támadt, az angolok kifelé fordított szuronyos négyszög alakzatot vettek fel. A francia lovasok nem tudtak mit kezdeni velük csak rájuk vicsorogtak és elvágtattak közöttük, majd visszavonultak. (Ez arra példa, hogy minden bevált taktikai húzásnak kifejleszthető az ellenszere, ami időben rendre meg is történik.)

Érdekes, hogy a lovasok és a velük szemben több vonalban, alakzatban álló gyalogság összecsapásából az jöhetett volna ki, hogy a lovasok többségét a gyalogosok lelövik, azonban ez nem történt meg, amiből arra következtetünk, hogy nagyon sok katona nem is akart pontosan célozni az ellenségre. Egyes történészek szerint a csaták nagy részében a katonák többsége szándékosan nem céloz emberre, sőt nekem van egy olyan gyanúm is, hogy a lovakat is sokan sajnálták. (Erre utaló példa, hogy amikor az I. világháború kezdetén egy gyanútlan osztrák-magyar huszárezred pontosan az oroszok gyakorló lőterén keresztül támadt és ott legéppuskázták őket, az orosz géppuska kezelők egyike utána elbőgte magát - valószínűleg a lovakat sajnálta jobban, nem az embereket.)

A csata végső, közismert epizódja során a francia gárdisták oszlopban nyomulnak előre, és őket a velük szemben alakzatban álló angolok folyamatosan lövik, majd megfutamodásra kényszerítik. (A dörgő fegyverek és az elesők jajgatása válthatta ki a megfelelő pszichés hatást.) Gyanítható, hogy az oszlop formációban való támadást csupán azért vezették be a franciák, mert ennél bonyolultabbakat a katonák nem nagyon tudták megtanulni, az egyes fegyveres egységek együttműködése pedig még Napóleon irányítása alatt is igen gyatra volt.

A megérkező porosz sereg csak a végső kegyelemdöfést adta meg. Az angolok pedig nem tudták még a csata végén, hogy a francia sereg megsemmisült, újabb csatákra számítottak.

Somme-i csata: kiképzés nélküli újoncok a német géppuskákkal szemben

Az I. világháború kitörésének okait a történészek már régóta elemzik, hiszen egyik országnak sem voltak lényeges területi követelései másokkal szemben, leginkább attól féltek, hogy a másik idővel túlságosan megerősödik.

Nagyon érdekes, hogyan tudtak brit önkénteseket toborozni nagy számban olyan háborúba, amihez olyan sok közük nem volt. Az első hullám nagy részét munkanélküliek alkották, akik anyagi kényszerből vonultak be, de ezt követően jellemzően egész társaságok, cimborák vonultak be együtt, - valószínűleg mert mai szóval mondva jó bulinak tűnhetett a dolog. Ez az őrület annyira divatossá vált, hogy messze többen jelentkeztek, mint amire a hadügy számított. Olyannyira, hogy hónapokon keresztül még puskát sem tudtak nekik adni a kiképzésükhöz, sokan csak a behajózáskor kapták meg a fegyverüket.

A csata úgy kezdődött, hogy brit tüzérség a német állásokat egy héten át lőtte, azonban hiába lőttek ki másfél millió gránátot, ezek a mélyre ásott német állásokban csak kevés kárt tettek és a szögesdrót akadályok megbontására sem voltak alkalmasak.

A támadásnak már az első napján 21 ezer brit katona esett el a németek géppuskatüzétől teljesen értelmetlenül, mert alig történt előrenyomulás. Csak néhányan voltak a tisztek közül akik felismerték, hogy az adott helyzetben nincs értelme a katonáikat kivezényelni. Végül a több hónapnyi harc után a két oldalon elesett vagy megsebesült katonák száma az egymilliót is meghaladta, de ezzel is csupán az egyike az világháború legpusztítóbb ütközeteinek. (A lövészárkokat emiatt sokan az I. világháború Auschwitzénak nevezik.)

Akkoriban a háborús arcvonalak már annyira bonyolultak voltak, hogy néhány tábornok feladta az ütközetek folyamatos követését, sőt volt olyan német főparancsnok is, aki megtervezte a hadmozdulatokat majd a csata napján elment horgászni mert gondolta, hogy aznap már úgyse tehet semmit.

A katonák a borzasztó hangzavarban csak a legegyszerűbb, egy szavas parancsokat képesek megérteni. Fő motivációjuk a csata során a félelem: menekülés közben lemészárolja őket az ellenség, elveszítik a becsületüket vagy hadbíróság elé kerülnek, csupán emiatt nem rohannak el a csatatérről.

Sokakban annyira dolgozik ilyenkor az adrenalin és annyira lecsökken a józan ítélőképesség, hogy gyakran az önmagukat megadó, fegyvertelen ellenséget is lemészárolják. A csatának ezek a jellemzői részleteiben szintén egyes tisztekkel vagy egyszerű közkatonákkal végzett utólagos interjúk során váltak feltárhatóvá.

A csaták gyakran kaotikus események, a nagy részük értelmetlen véráldozat

A legtöbb csata a benne küzdő katonák számára teljesen kaotikus esemény (sőt volt olyan eset is, hogy még a német hadvezetés sem ismerte fel, hogy épp lezajlott egy csata). A hibákat a hadvezetés általában többször is megismétli, például a briteknek a Dardanelláknál (Gallipoli) szintén kivitelezhetetlen, súlyos véráldozatokkal járó támadást vezényeltek.

Néha hajszálon függ, hogy melyik oldal győz a csatában. Szingapúrnál a japán tábornok azt hitte, hogy a brit főparancsnok azért akar vele találkozni, hogy megadásra szólítsa fel a hosszú menetelések és harcok során kimerült hadseregét, holott a britek nagyobb létszámú serege került már ekkora teljesen szétesett állapotba és adta meg magát. A falklandi háborúban a brit katonák is teljesen kimerültek már, amikor az argentin helyőrség megadta magát.

Sztálingrád vagy éppen Kurszk a pokol legmélyebb bugyrait mutatta meg a katonák számára, elsősorban a józan szakmai megfontolásokat felülíró, teljesen inkompetens főparancsnok (Hitler) döntései miatt.

Csak madártávlatból hősies tettek

Távolról ugyan a hősiesség nagyszerű példáinak tűnnek, de manapság már rengeteg film és irodalmi alkotás mutatja be a háborúk és a csataterek különféle borzalmait. Az olyan filmeket mint a 300 és a Trója pedig jobb ha elfelejtjük, mert a hősiesség hazug módon romantikus, giccses ábrázolásán alapulnak. (Amit ábrázolnak és ahogyan teszik az már az ókorban sem volt igaz, nem hogy a gépiesített háborúk idejében.)

Manapság nincsenek országok közötti nyílt háborúk, a helyi konfliktusok és a polgárháborúk ezzel szemben eléggé gyakoriak, amelyekben profi zsoldosok mellett nem ritkán naiv fiatal önkéntesek lövöldöznek egymásra (főként hitbéli indíttatásból), és tapasztalják meg a csatáknak az általuk elképzelthez képest teljesen más, rettenetes arcát. A felelősség leginkább azoké a politikusoké és egyéb demagógoké, akik folyamatosan szítják az indulatokat és egyszer csak egy óvatlanul kiszabadítják a szellemet a palackból, a kisebb helyi konfliktusok olykor elfajulhatnak. Nekik könnyű, nem a saját bőrüket viszik a vásárra és nem is nagyon érdekli őket, hogy mi történik az egyes csatatereken.

A háború egy dologban legalább hasznos: szembesíti a társadalmat önmagával

Az örök klasszikus író Orwell az egyik regényében (Légszomj) bemutatja, hogyan rántotta le a leplet a háború a társadalom képmutatásairól:

"Különös, mit művelt az emberekkel a háború... Mintha elkapott volna minket egy hatalmas gépezet. Az ember nem a szabad akaratából cselekedett, ugyanakkor esze ágában sem volt ebből kitörnie. Ha ez így lett volna, egyetlen háború sem tarthatna három hónapnál tovább. A hadsereg egyszerűen összecsomagolna és hazamenne. Mért vonultam be? És mért vonult be másik egymillió hülye még a kötelező katonai szolgálat előtt? Részben a móka kedvéért, részben pedig "Anglia az én Angliám", az "uralkodj Britannia" és a többi maszlag miatt. (...) Ugyanakkor senkinek eszébe se jutott megszökni. Ha egyszer elkapott a gépezet, azt tett veled, amit akart. (...) Nem voltam egyedül. A háború tele volt elvarratlan szálakkal és befejezetlen történetekkel. Komplett hadseregek rohadtak a frontokon, amelyeknek már a nevére sem emlékezett senki. (...) A katonák a németeket rendes fickókat tartották, a franciákat meg utálták mint a bűnt. Minden altiszt úgy tekintett a vezérkarra mint értelmi fogyatékosok gyülekezetére. A kétkedés hulláma söpört végig Anglián. (....) Mi lennék most, ha nem lett volna háború? Nem tudom, de valami más, ami most vagyok. Akivel történetesen nem végzett a háború, azt jó eséllyel elgondolkodtatta. Az után a kimondhatatlan zűrzavar után már nem lehetett úgy tekinteni a társadalomra, mint valami örök, megkérdőjelezhetetlen dologra, mint egy piramisra. Már tudtuk, hogy csak egy kupleráj."

A társadalomtudományokban sokan kételkednek, ennek ellenére mégis eléggé jól képesek megmagyarázni és előrejelezni egyes országok helyzetének változását. Az országok fejlődését többféle oldalról közelítik meg: egyesek szerint földrajzi tényezők, mások szerint kulturális jellemzők a meghatározók, azonban ezek hibája, hogy nagyjából determinisztikusak, nem nagyon lehet rajtuk változtatni. Acemoglu és Robinson "Miért buknak el a nemzetek?" című klasszikussá vált könyve ezzel szemben a az intézményrendszerek közti különbségekkel magyarázza, hogy mért kerültek egyes nemzetek (pl. USA vs. Mexikó, Észak- vs. Dél-Korea, Argentína vs. Ausztrália) teljesen eltérő fejlődési pályára. A rosszul működő intézményeken az előbb említett tényezőkkel ellentétben lehetséges javítani.

Erős államra van szükség

Mivel az intézményeket az állam működteti, ezért gyenge állam esetén, kaotikus helyzetben az állampolgárok nem várhatnak el megfelelő szintű szolgáltatásokat. Ez jellemző még ma is egyes afrikai vagy közép-amerikai országokra, amelyek szinte még a startvonalon topognak emiatt.

A rendszerváltáskor a magyar közgazdász társadalom úgy tűnik teljesen félreértette a liberalizmus elvét és az egyébként is széteső politikai és gazdasági környezetben az államhatalmat és az állam intézményeit tovább gyengítette, "úgyis jól működik majd minden a piac hatására" elv szerint. Voltak nyilván sokan, akik cinikusan rájátszottak erre, mert így tudtak tulajdont szerezni vagy pozíciókba kerülni. A gyenge intézmények egyik közismert példája, hogy azt nyilván nem akarta senki, hogy a rendőrök továbbra is megverhessenek bárkit mint ami Kádár idején előfordult, viszont oda jutottunk, hogy az elkövetőket már jobban védte a jogrendszer mint a sértetteket. Jól működő jogrendszerről nem beszélhettünk.

Ennek következtében teljesen érthető, hogy az Orbán-rendszer mért sikeresebb az elődjénél: az állam megerősítése növelte a jogrendszer és egyéb állami intézmények működésének hatékonyságát. Hasonlóan magyarázható az is, hogy például Pinochet rendszere vagy más keménykezű diktatúrák mért voltak képesek jelentős gazdasági fejlődést biztosítani (ügyelve persze arra, hogy ne nyúljanak bele túl direkt módon a gazdaságba).

A kizsákmányoló intézményrendszer viszont kemény korlátot jelent

Az alap, a bevett norma a legtöbb országban az elitek részéről a kizsákmányolás volt, ezért például az összes spanyol kultúrájú gyarmaton jelentős mértékű az egyenlőtlenség mind a mai napig. A briteknél ezzel szemben az 1689-es alkotmányos forradalom adott egy más fajta kulturális mintát, illetve a gyarmatok többségén a sajátos körülmények se nagyon tették lehetővé a kizsákmányolást. Számos országban hatalommegosztás jött létre, politikai pluralizmus és egy befogadóbb intézményrendszer, amely díjazta az innovációt és elfogadható oktatást biztosított az állampolgárainak.

A legtöbb országban ezzel szemben ma is egy olyan szűk hatalmi elit tartja kezében a hatalmat, ahova nem nagyon lehet bekerülni. A törvényeket a saját szája íze szerint módosítja, hogy mennél nagyobb haszna legyen, mennél inkább kizsákmányolhassa a társadalom nagy részét.

Ilyen közegben nincs az a gazdaságpolitika, amely hosszú távon működőképes lenne, a fejlődési szakaszokat erős visszaesések követik, legjobb példa erre Latin-Amerika.

Kína esélyei is erősen kérdőjelesek

A Szovjetunió gazdasági intézményrendszerei pocsékul működtek, viszont tolták bele a rengeteg pénzt a nehéziparba, jó ideig volt bőven munkaerő utánpótlás emiatt a rendszer gyorsan fejlődött. Ez persze csak egy ideig működhetett így, a '70-es években már stagnálni kezdett majd jött a váratlan hanyatlása. Kína gazdasági intézményrendszere ugyan jóval rugalmasabb mint a szovjeteké volt, Kelet-Kínában az oktatási rendszer is világszínvonalú (Szingapúrral, Dél-Koreával együtt), de már látszanak a korlátaik és a visszaesés jelei, ami abból fakad, hogy a hatalommegosztás nem elég széleskörű, hiányzik a politikai pluralizmus.

Nálunk a történelmi előzmények nem túlságosan kedvezőek

A Habsburgok többnyire haladásellenesek voltak, féltek mindenféle változástól. A vasúthálózat fejlesztése is lassan haladt a birodalomban éppúgy mint a cári Oroszországban, ahol szintén jobban szerették a lóvontatású áruszállítást. Az elitek általában attól tartanak, hogy minden változás a hatalmukat veszélyezteti, ezért többnyire akadályozni igyekeznek a fejlődést, kérdés persze hogy van-e ehhez elegendő hatalmuk.

Magyarország Lengyelországgal együtt még egy fokkal konzervatívabb volt az osztrák uralkodóknál is, mert amikor máshol a jobbágyok már egyre több jogot kaptak, nálunk a röghöz kötés volt a cél, a második jobbágyság jött létre. (Manapság még a "harmadik jobbágyság" kialakulása is valós veszély nálunk: megfelelő oktatás, egészségügyi ellátás és elfogadható munkalehetőségek nélkül a helyi kiskirályoknak és az államhatalomnak kiszolgáltatott, nem mobilis, vegetáló régetek jönnek létre.)

Az előjelek se nagyon biztatóak a jövőre nézve

A tulajdon biztonsága és a jogbiztonság olyan intézmények, amelyek működése alapvető jelentőségű, de sokak szerint mindkettő csorbát szenved nálunk. Az oktatási rendszerünk a nagy tömegek számára gyenge szolgáltatást nyújt és lassan többet foglalkozik már kulturális identitással és nemzetinek mondott ideológia sulykolásával mint korszerű, jól használható ismeretek átadásával. A szűk elitnek nem áll az érdekében az innováció, a technológiai fejlesztések elősegítése, sokkal inkább az elért status-quot szeretné megtartani. Leginkább szeretnék a piacot felosztani egymás között, mindent előre lezsírozni. A politikai rendszer abszolút hatalom kiépítésére törekszik, amely kizsákmányoló jellegűnek tűnik hiszen a fő szempont, hogy miből mennyi pénzt lehet rövid idő alatt kiszedni és nincs olyan ellensúly velük szemben, ami ennek gátat vethetne. Mindez afelé mutat, hogy a gazdaság fejlődése pár év alatt kifulladhat és megnövekednek a jövedelmi különbségek az egyes társadalmi rétegek között. Ennél is nagyobb gond, hogy az átjárás is megszűnik a jövedelmi csoportok között, sokan kilátástalan helyzetbe kerülnek, mások pedig valós teljesítmények nélkül is pozíciókhoz jutnak.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a társadalomtudományok elég jó közelítésekkel meg tudják adni azon tényezők többségét, amitől egyes társadalmak sikeresebbek másoknál (általában ezek a tényezők mérhetőek és számszerűsíthetőek is). Hiába hirdetnek az orbanisták alternatív, keleti fejlődési utakat a nyugati kultúrával szemben, ilyenek nem léteznek. A sikeresség receptje alapvető szinten nagyon hasonló minden ország esetében már évszázadok óta, például jól jellemezhető erős, hatékony és nem kizsákmányolásra törekvő intézmények működésével.

Nincs pozitív összefüggés világméretekben a vallásosság mértéke és az erkölcsösség között. Számos afrikai és ázsiai országban a lakosság közel 100%-a vallásosnak mondja magát (feltételezhetően gyakorolja a vallását) - azonban ezek kivétel nélkül elmaradott, szegény országok. A legkevésbé vallásosak között olyanok vannak mint Kína (7%), Észak-Ázsia valamint Észak-Európa (20-30%), Anglia, Ausztrália, Németország (30-34%), a 20-as listán összesen 15 gazdag, fejlett országot látunk.

A bűnözési ráta úgy tűnik, hogy nem negatív, hanem inkább enyhén pozitív összefüggésben van a vallásosság mértékével, hiszen a legkevésbé vallásos országok többnyire éppen azok, ahol a bűnözés is alacsony szintű. (Skandinávia, Kína, Japán, Ausztrália és még Közép-Kelet Európa is ide tartozik, ahol az emberek többségéről elmondható, hogy szintén nem vallásos.) A fejlett országok között az USA toronymagasan a legvallásosabb (56%), - viszont a bűnözés terén is az élmezőnybe tartozik. Oroszország bűnügyi statisztikái is hírhedten rosszak, holott a lakosság 70%-a vallásos. Megjegyzem, a vallásosság mindkét országban nagyrészt a kereszténység különféle irányzatait takarja.

Ebből nyilvánvalóan azt a következtetés vonható le, hogy a vallás, - függetlenül attól, hogy melyik vallásról is van szó,- tömegméretekben nem képes visszaszorítani az emberek közötti agressziót, ezért feltételezhető, hogy a legtöbb ember nem is az etikai tanításai miatt gyakorolja. Ha így lenne, akkor a sok ezer éves világvallások gyakorlása jobbá tenné az embereket, azonban ilyen következtetéseket nem nagyon tudunk levonni. Sokkal valószínűbb, hogy a legtöbb ember számára a vallás nem a magas szintű erkölcsi normák követéséről, nem a jó tettek általi üdvözülésről szól, hanem valami másról.

Azt is eszembe juttatja, amit régen egy katolikus pap mondott, hogy kétféle faluban volt lelkipásztor, az egyik falu nem volt különösebben vallásos, de nem nagyon történtek bűnesetek, a másik viszont mélyen vallásos volt, de a búcsúkon mindig volt valami balhé, bicskáztak rendesen. A vallás gyakorlása egyesek számára felmentést is adhat a rossz tetteikkel szemben, hogy "majd meggyónom", "jó keresztény ember vagyok", stb. A legtöbben ismerünk olyanokat, akik a rendesen járnak vasárnaponként templomba, de meglehetősen képmutató módon teszik ezt, mert ugyanolyan aljas, szemét emberek maradtak.

Azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb esetben a vallás nem annyira az etikáról szól vagy az egyébként is "megfoghatatlan és kifürkészhetetlen" Istenben való hitről - van ott fenn a magasban, de mi közöm hozzá? Igyekeznünk kell jónak lenni, csúszni-mászni előtte, hátha akkor nem bánt, sőt segít is a sorsunk alakulásában? Ez éppen hogy etikailag sántít. A primitív vallásosság egy gonosz, büntető istenről szól, akinek nem lehet a szándékát kifürkészni - valójában egy képmutató, a vallásosság eredeti szellemével ellentétes magatartást indukál. (A pszichológusok kimutatták, hogy sokak számára a kisgyerekkori apa képe az, amilyennek megismerték, aki mintául szolgál ahhoz, amilyennek Istent elképzelik. A kisgyerek tudatába nagyon erősen bevésődhet egy folyton távollévő, kiszámíthatatlan, agresszív apa képe, - akinek kedveskedni kell, ki kell engesztelni ha dühös.)

Ha a vallásosság primitív szintje nem az etikai normák alázatos követéséről, hanem egy elképzelt nem túlságosan jóindulatú "fő hatalom" befolyásolási, megvesztegetési kísérletéről szól, akkor mi lehet a lényegi pozitív tartalma? A tömegvallások lényegileg közösségről, közösségi életről szólnak. A közösség az, amely látható és megfogható, bizonyos feltételekkel elfogadja az embert, lényegében védelmet biztosít számára, feloldódhatom benne és (a nehezen elképzelhető túlvilággal szemben) legalább megőriz minket a jó emlékezetében. A közösség az, amely kézzelfoghatóvá, átélhetővé teszi, azaz mintegy "lemodellezi" a vallási tanításokat.

Nem véletlen az, hogy a legtöbb tömegvallás a saját közösségeinek tagjaival szemben elfogadó csak, viszont kifejezetten agresszív más csoportokkal szemben. Szerepe a kulturális evolúcióban teljesen világos, amikor a közösségünk tagjaival szemben az agressziót a minimálisra korlátozza és olyan ideológiai alapot biztosít, ami segíti nagy tömegek együttműködését közös célok (pl. nagy építkezések) érdekében. Másrészt viszont lehatárolni igyekszik az adott közösséget más csoportosulásokkal szemben, és nem riad vissza az agresszív, hatalmi megnyilvánulásoktól sem. Habár minden jelentős vallásban megtalálható az a fajta olyan humánus, empatikus tanítás, amelyek lényege, hogy ne kívánd másnak azt, amit nem szeretnéd ha veled tennének, ez a tanítás más közösségek tagjaival szemben gyakran felfüggesztődik. Az Újszövetség szeretet-istene ilyenkor elfelejtődik és előkerül az Ószövetség szigorú, büntető istene.

A kereszténységre és az iszlámra is jellemző, hogy Isten mellett kell legyen Gonosz is, aki minden baj forrása (hiszen a világban oly sok a szenvedés, aminek Isten nem lehet az oka, hiszen ő jó.) Mi viszont nem lehetünk a Gonosz, hiszen mi jók vagyunk, ergó csak más közösségek tagjai: eretnekek, más vallást gyakorlók (pl. zsidók) vagy épp migránsok, ők csak gonosz emberek lehetnek, akik miatt a világ olyan rossz, amilyennek látjuk.

A vallásosság primitív szintje egy viszonylag régi, kevésbé fejlett tudatszintet képvisel, amely csak adott közösségeken belül volt képes csökkenteni az agressziót, másokkal szemben alapvetően bizalmatlan maradt. Ha megnézzük az emberi bizalom világtérképét, ennek magas szintje eléggé jól korrelál az alacsony szintű vallásossággal: tehát például a skandinávok általában megbíznak egymásban, a vallásosnak mondható törökök és irániak viszont sokkal kevésbé. (Az USA e tekintetben kivételnek mondható.) Az állampolgári bizalom szintje pedig éppen az, ami nagyon jó összefüggést mutat a gazdaság fejlettségével és fejlődésének sebességével. Ahol nincs magas szintű üzleti bizalom ott minden nehézkesen halad, nagy a bürokrácia, a pozíciók betöltésénél az számít, hogy ki kinek az ismerőse nem pedig az alkalmasság. A tömegvallások pedig láthatóan nem járulnak hozzá megfelelő mértékben az általános bizalom légkörének javításához.

Az emberiség evolúciós fejlődésében hatalmas ugrás volt, hogy az emberek elkezdtek bízni egymásban. Még a felvilágosodás olyan nagy gondolkodói mint Immanuel Kant is azt hitték, hogy a primitív vallásosságra szükség van, mert a mennyei büntetéstől való félelem az a fő tényező, ami segít kordában tartani a tömegeket. Az akkori nagy gondolkodók is többnyire szobatudósok voltak és nem gondoltak rá, hogy jó lenne gyakorlati próbáknak is alávetni azt, amit leírnak.

Az egymásba vetett bizalom sikerességére a matematikai játékelméletek adnak magyarázatot. Mérő László egyik könyvében leírja, hogy egyszerű számítógépes algoritmusokat szerkesztettek és teszteltek egymással szemben a hosszú távú sikeresség szempontjából. Sok tranzakció után az az algoritmus gyűjtötte be a legtöbb zsetont, amely alapvetően bizalomra épült és csak akkor vágott vissza, ha a másik visszaélt ezzel. Az történt, hogy az utóbbi évszázadokban egyes közösségek valahogyan felismerték, hogy mennyivel jobb az általános bizalom légkörében élni, és nem lakatolják le a biciklit akkor sem, ha hébe-hóba ellopnak egyet. (Nem kell szögesdrót kerítést építeni a ház köré, vad házőrző kutyákat tartani, mindent folyton kulcsra zárni.)

A gyanakodás és ravaszkodás helyett az agyi kapacitásunkat kreatívabb módon is lehet használni, az etikus életvitel egyszerűen jobban megéri hosszabb távon. Olyan elv is megjelenhet emögött, hogy a vallástalan ember jobban elfogadja a tudomány szigorúbb logikáját és nem korlátozzák különféle vallásos dogmák, jobban elhiszi hogy a sorsa a saját kezében van és képes lehet a folytonos önfejlesztésére. Nem kell a nyájszellemhez igazodnia, hanem szabadabban kibontakoztathatja kreatív képességeit.

Sajnos nálunk a politika visszafordítani igyekszik az idő kerekét: a primitív vallásosság harcias szellemét hozza vissza és az általános bizalmatlanság légkörét terjeszti...

Belátható, hogy valójában nem is az ateizmus az, amely a vallás szellemiségével szöges ellentétben áll. Hiszen az ateista csak azt a fajta istenképet tagadja, amit megismert - mindenféle Istent nem képes tagadni, hiszen a legtöbben nem ismerték meg nálunk például a buddhizmust (amely t.képp nem is beszél semmilyen istenről, mégis vallás). Tehát az ateista a vallásossághoz kötődő, általa megismert gyakorlatokat és még inkább az érzelmeket, vagy a vallást képviselő személyeket (az ő mentalitásukat) utasítja el. Nem kell, hogy azt gondolja, hogy a vallások lényegét képező felebaráti szeretetet ne lenne alapvetően fontos az együttélésünkben, egyszerűen csak nem hiszi el azt az istenképet, amit tanítanak neki.

Az igazán vallástalan ember nem is az ateista, sokkal inkább az önző és materiális értékeket valló típus - függetlenül attól, hogy esetleg képmutatóan gyakorolja a vallást. Tehát aki törtető, csak a pénzt hajtja, csak az élet élvezeteinek él, és eltéveszti szem elől a spirituális elveket, "eladja a lelkét" különféle célok szolgálatára, - ez az, ami a vallásosság alapértékeivel szöges ellentétben áll.

A vallásosságot a leírtak ellenére az emberi kultúra egyik alapvető részének tartom, aminek egyik oka a közösségképző vonása. Ezen túlmenően sokat segíthet a nélkülözőkön, súlyos betegeken, az elesetteken, a névtelen alkoholistákon stb. Megakadályozhatja azt, hogy az emberek különféle tudatmódosító szerekhez nyúljanak. Rengeteg egyéb pozitívumot írhatnánk még a vallás kulturális hatásairól, emellett a vallás rendszeres és mélyen átélt (!) gyakorlásának nyilvánvalóan számtalan pozitív hozadéka van. Én magam is úgy gondolom, hogy a vallások gyakorlása egy máshogyan nehezen pótolható lelki igényünket fejezi ki.

Az ateista ember valójában ugyanolyan vallásos lehet a lelke mélyén mint a vallását gyakorló, amennyiben erős pozitív értéktudata van. Ha hisz abban, hogy végső soron az emberi jóság, szeretet, gondoskodás és hasonló magas szintű értékek azok amelyek igazán számítanak és élete során ezeket a magas szintű erkölcsi elveket igyekszik őszintén követni, akkor végeredményben ő is vallásos, sőt mondhatni, hogy tisztábban vallásos mint a vallási dogmákat mereven követő egyének. Hiszen aki vallásos ember, ő úgy hiszi hogy ezeknek a korszakokon és politikai rendszereken átívelő, legmagasabb szintű értékeinknek a végső forrása nem lehet más mint Isten maga.

Előre bocsátom, hogy alapvetően támogatom a kormány jelenlegi családtámogatási rendszerét, még ha nem is vagyok róla meggyőződve, hogy minden részletében optimálisnak mondható, de kivetni valót nem nagyon találok benne. A jelenlegi kérdőívet viszont enyhén fogalmazva is nem kellően átgondoltnak tartom, olyannyira nem, hogy szelet vethet és vihart arathat.

A szándék jól látszik: a kérdések úgy épülnek egymásra, hogy egy sajátságos hangulatot teremtsenek meg (mint például egy koncerten az egymás után következő számok vagy zenekarok sorrendje is egy adott hangulatot akar erősíteni) és ne legyen késztetés az objektív átgondolásukra. Csalárd módon összeállított kérdőív a családról, amely "mindent visz", - ez még rendben is lenne talán, azonban itt már leginkább az erőlködés jeleit látom. Világméretű tendenciákat lehet ugyan tompítani, de bajos teljesen szembe menni velük.

Ha egyenként alaposabban megnézzük a kérdéseket, akkor könnyű meglátni a gyengeségeiket. Ezek alapján nem nehéz olyan alternatív kérdőíveket is szerkeszteni, amelyek ugyanezeket a kérdéseket máshogy, más oldalról nézve teszik fel. Erre egy példa az alábbi.

1. helyett: A demográfiai változást hozó programok időigényesek, legalább 20-25 év szükséges a most születő újabb generációk teljes értékű munkavállalásához, és ez bizonyos generációktól áldozatokat követel.

Egyetért ön azzal, hogy a kedvezőtlen demográfiai folyamatok miatt a nyugdíjak mértéke a fizetésekhez képest csökkenjen, a nyugdíjba lépéskor a szorzószám 15 év múlva már csak 50% legyen?

Igen - nem

Mit választana inkább?

A, 65 évesen nyugdíjba menni az akkori fizetésem 50%-val:

B, 70 évesen nyugdíjba menni az akkori fizetésem 75%-val?

2.helyett: Megoldható-e Ön szerint annak nagy valószínűséggel helyes eldöntése központi kormányzati szinten, hogy pontosan kik érdemesek a kibővített családtámogatásokra?

A,Igen, mert feltétlenül megbízom a kormányban.

B,Nem, mert egy központból nem lehet minden esetben a polgárok többségére nézve helyes és igazságos törvényeket hozni.

3.helyett: MENNYI támogatás lenne méltányos Ön szerint a fiatal házaspárok családtámogatásához?

A, A jelenlegi egy összegű 100ezer Ft megfelelő.

B, 5-10 millió Ft közötti összeggel.

C, Az összegszerűség igazságtalan és visszaélésekre adhat lehetőséget. Fizetésük 10-15 százaléka egy éven keresztül.

4.helyett: A kormány családtámogatási programjának kibővítése évente további x milliárd forinttal terheli a költségvetést.

Honnan csoportosítson át forrásokat a kormány Ön szerint? (Egy választ jelöljön meg.)

A,A munkát terhelő adók csökkentésének elhalasztásából

B.Egészségügyi támogatások csökkentéséből

C.Közüzemi díjak emeléséből

D,Cégeket terhelő egyéb adókból

5.helyett: Tudja-e Ön, hogy mit jelent a főállású anyaság intézménye?

Nem a jelenlegi, hanem egy új javaslat szerint: "a főállású szülő és házastársa sok gyereket nemz és nevel, és ezért az értékes, de nehéz tevékenységért cserébe a társadalomtól egész életen át juttatást kap".

Feltételezi-e Ön, hogy a főállású szülőkhöz kerülő gyerekek nagy többsége megfelelő, szerető közegbe fog kerülni?

igen-nem

Feltételezi-e Ön, hogy az intézmény bevezetése sorozatos visszaélésekre adhat lehetőséget?

igen-nem

8.helyett: Egyetért-e Ön azzal, hogy gyermekeink szellemi, lelki és fizikai fejlődése olyan érték, amelyet a magyar államnak MÉG JOBBAN KELL VÉDENIE mint jelenleg?

A,Igen, mert a FIDESZ/KDNP kormánynak nyolc év alatt sem sikerült elérnie, hogy megfelelő védelmet kapjon.

B,Nem, mert a kérdés tartalma homályos.

8.helyett lehet még: Úgy gondolja Ön, hogy

A,Egy gyermeknek mindent meg kell kapnia, ami csak lehetséges, legjobb tejben-vajban füröszteni.

B,Nem baj, ha néha nem kap meg mindent, egyes nem alapvető dolgokat ki kell érdemelni.

9.helyett:

Képes-e Ön szerint a társadalom biztosítani a gyermekek anyához és apához való jogát? (Nyilvánvalóan arra megy ki a játék, hogy a homoszexuális párok ne vállalhassanak gyereket, azonban a kérdés félreérthető.)

A,Törekedni kell erre, de biztosítani lehetetlenség.

B,Mindenáron érvényt kell ennek szerezni, ha törik, ha szakad. (Pl. a gyerek utólag perelhesse be a szülőt, aki válópert adott be, az őt ért károkért.)

C,A legfontosabb, hogy szerető családi közegben nőjön fel.

Úgy gondolom, hogy a kérdőív még jelentős vitákat fog kiváltani, mert a kormány kissé túlbonyolította olyan megfogalmazásokkal, amelyek esetenként még a saját szavazótáborának sem fognak tetszeni.

Az Orbán rendszerről még kiderülhet az is, hogy országunk valaha volt legjobb rendszere, - ez még a jövő zenéje és ítélete lehet, - ismereteim alapján viszont inkább az ellenkezőjére tudok következtetni. Nem azért érvelek ellene, mert meggyőződéses ellendrukker vagyok, akinek savanyú a szőlő vagy egy széplélek, aki félti a liberalizmust. Sokkal inkább arról van szó mint minden demagógia esetében: érezzük, hogy valami nagyon nem stimmel, de nehéz megfogni azokat a pontokat, ahol a józan ész területét elhagyva, a földi realitástól elrugaszkodva átléptük a sötétség határát.

Persze lehetséges, legyen úgy, hogy túlságosan kritikus és szőrszálhasogató vagyok és a rendszer hosszú távon mégiscsak jó lesz, ami valóban nem lehetetlen olyan esetekben, ha drasztikus változások következnek be a társadalmi vagy természeti környezetünkben. A jelenlegi viszonyok alapján viszont a sikeresség kritériumainak ez a rendszer nem fog tudni megfeleli, semmivel sem tűnik életképesebbnek hosszabb távon mint a Kádár-rendszer, társadalmunk és gazdaságunk nem fejlődőképesebb Argentína szintjénél és a látványos szárnyalása is csak egy nagyra fújt lufi.

Van-e a rendszernek stabil értékrendszere?

Azokkal értek egyet, akik szerint mindegy, milyen kategóriába soroljuk be a NER jelenlegi rendszerét (autoriter, feudális jellegű, hibrid rendszer stb.), az viszont inkább érdekes lehet, hogy milyen értékekre épül. Az a helyzet ezen a téren, hogy amint Orbán vagy a Fidesz-KDNP véleményvezérei beszélni kezdenek, akkor annyira erős az érzelmi hatás, hogy egyeseknél az agy racionális, kritikus gondolkodásért felelős része könnyen leállhat és átsiklunk olyan pontokon, amelyek nem magától értetődőek. Ilyen értékpreferenciák többek között: a népesebb ország a kevésbé népessel szemben, a nagyobb ország a kisebbel szemben, a romlatlan falusi a civilizációval fertőzött városival szemben, a macsó az érzékennyel szemben, a harciasság ("török eredet") a fejlett kultúrával szemben (finnek vagy bármilyen európai nép). Számunkra ezek bevett és természetes értékeknek tűnhetnek vagy a tradicionális törzsi társadalmaknak is éppúgy, azonban például a hollandok vagy dánok nagy része alighanem másként vélekedik ezekről.

A kormány számos értéke (pl. családok, nemzeti összefogás, közösségek erősítése) nagyon is vonzó, ott válik ideológiává, amikor mindenféle eszközt felhasznál, hogy embereszményt csináljon belőle, népet akar nevelni, etalon állampolgárokat faragni. Ez pedig emlékeztethet minket már a kommunista és a náci embereszményre egyaránt. Ugyanis olyan, hogy normális, etalon ember nem létezik csak plakátokon és giccses festményeken.

Hogy ezek az állítások egyáltalán nem túlzóak, az alábbi példákkal szeretném megmutatni.

Mért visszatetsző a falusi turizmus ERŐLTETÉSE?

Ha a kormánytámogatásokról hallok, akkor a szívem egyik fele repes, mert én magam is nagyon szeretem egyes kis falvak hangulatát, természetközeliségét, becsülöm a helyi termékeket és különféle népszokásokat (falunapok és hasonló rendezvények). Azért vagyok e tekintetben skizofrén, mert a saját példámat nem általánosíthatom: nagyon sok ember van, akinek egyáltalán nincs pénze nyaralni, vagy lenne de nem szeret annyira turistáskodni, vagy inkább külföldre megy, sőt a kisgyerekes családok a Balatont vagy gyógyfürdőket részesítik előnyben és sokakat egyáltalán nem érdekelnek a falvak. Van persze egy felső-középosztály, amelynek tagjai beugranak az országúti cirkálóikba és egy-két havonta eltöltenek valahol egy hosszú hétvégét (leggyakrabban Wellness hotelben kötnek ki), vagy olyan nyugdíjasok tömege, akik inkább buszos körtúrán vesznek részt, nem egyszer kis falvakat is meglátogatva.

Nem működik az, hogy te állampolgár itt a SZÉP kártya, menj üdülni, punktum, ez a hazafias kötelességed, különben is milyen szép és jó a vidék. Arról van szó, hogy sokan sokfélék vagyunk, az ízlésünk nagyban eltér. Van egy limit a külföldiek esetében is: lehet egy-két évig felkapott a magyar falvak látogatása, de a horvátoknak, olaszoknak vagy osztrákoknak többnyire vonzóbb üdülőhelyei vannak. A kecsketejet és kecskesajtot, kézműves termékeket máshol is meg tudja venni aki ezt igényli, nem kell falura menni ahhoz. (Valójában elég komoly giccs, ha most falusiaskodunk egy kicsit, de nincs igazi affinitásunk iránta, nem is érdekel minket az életmód valódi tartalma.)

Hiába nyomják milliárdokkal Tokajt és környékét, nem valószínű, hogy sokan akár évente többször is felkeresik, borvidékek és szép fekvésű falvak máshol is vannak, az egész egy nagyon szűk rétegízlést elégít csak ki. Mondjuk ki: sznobságról van szó nem többről, és az egész falusi turizmus erőltetése is sznobság. Divatos, felkapott dolog, amely külsőségekben nyilvánul meg csupán. Ez abból is jól látható, ahogy abban a pillanatban, amikor tömegek csődülnek egy adott helyre az egyből elveszti a varázsát, a tömegturizmus a sáskajáráshoz hasonló.

Voltunk például egy zarándokhelyen nemrég, ahol például luxusszállót és éttermet építettek, konferenciatermet stb.-t, teljesen tönkretéve a hely hangulatát, és ez aligha egyedi eset.

A Balaton esetében sem lehet cél, hogy még tovább erősítsük a tömegturizmust, hiszen a víz minősége és a part tisztasága már így is sokszor kívánni valót hagy maga után.

Emellett pedig a mély szegénységet a falusi turizmus aligha szünteti meg, leginkább egy szűk rétegnek kedvez és én magam nem hiszem, hogy a képződött jövedelmek annyira leszivárognának a helyi társadalom tagjaihoz.

Arról nem is beszélve, hogy jön egy kisebb gazdasági válság és az első költség, amit az emberek megtakarítanak a turizmus lesz... Volt már rá példa 2009 után, amikor egy év alatt kábé felére esett vissza a belföldi turizmus szintje.

Értelmetlen számokkal dobálóznak

Tipikus esetekben a hivatal afféle tervutasításra kiizzad bizonyos számokat, amelyeket Orbán elmondhat a beszédében hogy az elég konkrétnak tűnjön, de ha jól megnézzük, a számok nem eléggé megfoghatóak. A GDP 16%-a legyen a turizmus? Mit értünk pontosan turisztikai bevétel alatt? Az idei év GDP-jében vagy az aktuális évében? Ha viszont azt mondaná, hogy van 100 milliárdunk e célra, amit ha belenyomunk, akkor három év múlva 150 milliárdot kapunk, az már nagyon is számon kérhető lenne, hogy mire költötték és hol volt jövedelmező. Szó sincs erről: az államilag biztosított (jórészt EU támogatásból származó) milliárdok elköltésének jelentős része egyszerűen szélhámosság. Mennél inkább politika közeli cégről van szó, annál valószínűbb, hogy a milliárdokat benyelik, valós és társadalmilag fontos produktum (jól jövedelmező szálláshely, vendéglátó egység vagy akár kilátó) nélkül.

Családok, vallás és szomszéd országokban élő magyarok: a sok pénz aligha oldja meg a problémákat

A kormány nyomja a rengeteg pénzt ezekre a területekre, de számomra éppoly erőltetettnek tűnik a dolog mint a falusi turizmus esetében.

A nagycsalád élete fantasztikus, csodálatos, és megértem, hogy az állam átvállalja a gyermeknevelés költségeinek jelentős részét. A felső osztályoknak és a középosztály egy részének ez jó lehet, de a szegényebbek kevés támogatást kapnak, emiatt az népesség számának növelését nem nagyon várnám ettől. Másik kérdés, hogy ez a fajta családmodell mennyire való a legtöbb embernek (nagyon sokak számára egyáltalán nem), és nem lesz-e belőle egy olyan külsőség, hogy a nagy ház egyik felében a férj, a másik felében a feleség él (színleg) együtt, és nem válhatnak el, mert bukják a CSOK-ot? Megpróbálhatjuk ugyan a régi korok társadalmát visszahozni, de nem fog sikerülni, mert az életünk túlságosan is sokat változott.

A vallásosság is egy magas szintű emberi tevékenység - ha szívből jön, és nem külsőségekben nyilvánul meg. Iskoláskorú gyerekek számára közösségképző erőként mindenképp jelentősnek tartom, egyébként viszont csak nyomokban tartalmaz természetességet, az egyházaink legtöbbször szertartásosnak és életidegennek tűnnek (bár ez nyilván szubjektív), a mai ember problémáira a régi szövegek kántálása nem mindig fog tudni értelmes válaszokat adni. (Ugyanis a megfogalmazás régebbi korok emberének nyelvén történt.)

A külföldön élő honfitársaink nagyon jelentős támogatást kapnak, ami nem lenne baj, ha nem történnének olyan szintű visszaélések mint Gyurcsányék idején a szocpollal. Ezeknek a pénzeknek vajon megfelelően ellenőrzik-e a felhasználását, és tényleg a magyar kisebbségek valós problémáinak megoldására fordítják? Vannak kétségeim e téren, sokan másokhoz hasonlóan.

Hatalom, pénz, irigység - teljesítmények nélkül

A kormány politikája nagyon jól találkozik a marxisták nagy részének felfogásával, akik számára a fő mozgató erő az emberi irigység és a hatalomvágy. (Ők rejtett támogatói lehetnek a rendszernek végső soron, ami például a mostani MSZP néhány politikusáról is könnyen elképzelhető.) Pénzszivattyúkról beszélnek a globális kapitalizmus kritikusai, holott Orbánék nagyon is hatékonyan szivattyúzzák a pénzt az EU felől, bankoktól, multiktól. Alighanem komolyan hisznek abban (mint a marxisták), hogy a harc önmagában elegendő, komoly értékteremtő tevékenységre nincs szükség. Mindenki érdemes a támogatásra, aki megfelelő katonája a társadalomnak és teljesíti a kiadott parancsot vagy irányelveket - függetlenül attól, hogy az illető mit tud, miben tehetséges.

A könnyen jött sok pénz általában korrumpálja az embereket (erkölcsi züllést értve ez alatt). A támogatások nem arra lennének, hogy sokan megéljenek, hanem hogy egy kis lökést adjanak az üzletmenetnek, meggyorsítsák az egyébként is létező kreatív tevékenységek kibontakozását. (A kreativitás nem az lenne, hogyan lehet még több pénzt ellopni.) Az államnak inkább katalizálnia kellene a létező értékteremtő trendeket, nem pedig megszabnia az irányukat. Ha nincsenek ilyenek az egy feneketlen kút, a sikert nem lehet előidézni felülről, csupán állami eszközökkel sem Kelet-Németországban sem Dél-Olaszországban.

Van egy határvonal a között, amikor a kormány támogatja a társadalom különféle értékteremtő törekvéseit és a között, amikor a nevelő szándékkal a saját értékeit rá akarja kényszeríteni az emberekre. Nem igaz ugyanis, amit a kormány állítani szokott a nemzetközi fórumokon, sőt súlyos csúsztatás, hogy "mi magyarok" ezt és ezt valljuk. Legfeljebb a kormánypárti szavazók, azaz a szavazók kevesebb mint felének a nevében beszélhet, - én viszont kikérem magamnak, hogy a nevemben ilyeneket mondjanak.

Nem lehet általánosítani, az emberek szerencsére nagyon sokfélék és nagyon unalmas is lenne egy uniformizált társadalomban élni, egy adott ideológia elvárásai szerint - amely minden esetben egyes "népvezetők", dema-gogoszok fő hatalmi törekvéseit szolgálja.

A nemzeti ünnepeink érzelem teli, idealizált felfogása teljesen érthető igényeket elégít ki - egy ünnep ugyanis nem lehet más mint fennkölt, mindig az egységről, a közösségről, az összefogás erejéről szól. Ha viszont meg akarjuk érteni az események menetét és megfelelő tanulságokat levonni, akkor érdemes egy racionálisabb elemzést is lefolytatni.

Tipikus forradalom, amely mondhatni Moszkvából indult

1956 éppúgy "Moszkvából eredeztethető", mint ahogy 1948 is Bécsből, legtöbbször a birodalom központjában kell történnie valaminek ahhoz, hogy a provinciákban lázadás törhessen ki. Sztálin 1953-as halálát követően Hruscsov igyekezett megszilárdítani a hatalmát és kereste a sztálinizmustól eltérő, új irányvonalat. A magyar kommunista vezetés változásai is tükrözték a szovjet kommunisták irányváltásait és torzsalkodásait: 1953-ban Nagy Imre került hatalomra új, (nota bene humanista !) politikával, azonban 1955-ben ismét visszajött a népnyúzó Rákosi klikk. Hruscsov később kiszivárogtatott beszéde Sztálin bűneiről az 1956-os pártkongresszuson nagy csapás volt azoknak, akik még hittek a kommunizmus erkölcsi felsőbbrendűségében és meglehetős zavart okozhatott a vezetőség körében. (Ezt a beszédet akár úgy is lehetett értelmezni, hogy a kegyetlen bűnök elkövetői hasonló büntetést érdemelnek.)

A forradalom marxista jellegű definícióit jó lesz elfelejteni

A forradalmak nagyon egyszerű jelenségek: mindig akkor törnek ki, amikor egy ország vezetésében eluralkodik a káosz, a tömegek ezt érzékelik és az utcára vonulnak, az államhatalom pedig átmenetileg megsemmisül. Általában semmiféle ideológia nincs mögötte, semmi különösebb szervezettség, csupán annak a kifejezése, hogy valamiféle elfogadható, normális vezetőséget szeretnének látni az állampolgárok. (Nyilván vannak mögötte jelentős társadalmi feszültségek és egy új helyzet lehetőséget nyújt komoly átalakításokra is.) Mindig a fiatalok azok, akiknek a legkevesebb a vesztenivalójuk, sem család sem karrier nincs még mögöttük, ezért ők "tesztelik" az államhatalmat. Ez történt október 23-án nálunk a pesti egyetemisták vezetésével és ez történt Párizsban 1968-ban is, amikor viszont De Gaulle és kormánya elég erős volt ahhoz, hogy kezelje a helyzetet, a társadalom többsége pedig nem támogatta az egyetemistákat. Utóbbiból nem lett valódi forradalom, de hasonló megállapítások tehetők a pekingi 1989-es pekingi Tienanmen téri eseményekre is.

Viszont '48-hoz hasonlóan, sokkal fontosabb nekünk, hogy '56-ban szabadságharc volt mint az események forradalmi jellege.

Mért épp nálunk tört ki?

A Birodalom szatellit államainak többsége örült hogy egyáltalán létezik (Csehszlovákia) vagy hogy megkapta egész Erdélyt (Románia), akiknek a fő gondja az volt, hogyan adja el baráti nemzetiségi politikának a magyarok fokozatos kiszorítását a különféle pozíciókból. Lengyelország azonban hozzánk hasonlóan szintén nem úgy érezte, hogy a szovjetek "felszabadították" volna, Poznanban hatalmas felkelés tört ki a magyar forradalomnál pár hónappal korábban, amit azonban a hatalom tudott kezelni (erőszak alkalmazással, béremelésekkel, személycserékkel). Az NDK-ban pedig már 1953-ban kitört egy országos méretű felkelés, amelyet kegyetlenül elfojtottak.

Nálunk volt a leggyengébb a központi hatalom és Budapest volt akkoriban is az ország leginkább tájékozottnak mondható és a szervilitásba bele nem törődő része (a magyar falu akkoriban is sokkal pesszimistább volt).

Naivak voltak-e a forradalmárok Nagy Imrével az élen?

Létezett bizonyos szintű naivitás, amit én nem ítélnék el túl szigorúan abból kifolyólag, mert az esemény akkorát szólt a nemzetközi politikában, hogy nagyon sokat javított országunk nemzetközi megítélésén. Emellett pedig ugyanilyen mértékben rontotta a szovjetekét illetve leplezte le a Birodalom erőszakos természetét. Az, hogy mennyire budapesti esemény volt jól látni abból, hogy a határainkon belül már javában cirkáltak új orosz páncélos hadosztályok (az orosz csapatösszevonás beletelt egy pár napba), mikor november 2.-án kikiáltottuk a függetlenségünket.

Városi legendák kaptak szájra akkor (és tartják magukat még valamennyire) az USA lehetséges beavatkozásáról, amely nem volt opció, hiszen nem akartak volna újabb világháborút sem csatatérré változtatni az országunkat. A szuezi válság megoldása ettől teljesen független esemény és a hidegháború befejezése irányába tett egyik fontos lépés. Egyszerűen kedvezőtlenek voltak a földrajzi adottságaink, az oroszok nem hátrálhattak meg ebben a helyzetben - amit a kortársak persze rosszul mértek fel.

Nagy Imre sem volt egyáltalán reálpolitikus, de a mai vezetésünk nem emiatt ítélné el, hanem amiatt, mert kommunista volt. Nem lehetett más akkoriban mint kommunista, ha politikával akart foglalkozni, viszont kevéssé közismert, hogy mindig a humánum oldalán állt (a padlássöpréseket is fékezni igyekezett a KB-ban, azonban annyira belső használatú mozgalmi nyelven tette ezt a színfalak mögött, hogy a közvélemény nem érzékelt belőle semmit). 

Mire lehet következtetni két hét eseményeiből?

Két hét eseményeiből messzemenő tanulságokat levonni annyira nehéz mintha egy házasság mézesheteiből próbálnánk megítélni, hogy mennyire lesz sikeres és tartós. A forradalmárok pedig mind a "mézeshetek" lázában égtek, egy közös ellenség iránti összefogás összekovácsolta a nemzetet, mindenki segített mindenkinek, ezért lett a közhangulat annyira fennkölt.

Azért egy kommunista-szocialista vezetésű forradalom volt, mert a jobboldalt és a többi pártot annyira szétverte a rendszer és annyira megfélemlítették a tagságot, hogy nem volt senki más porondon. A többi pártnak kellett volna egy pár év, hogy újjászervezzék magukat, bár így is megjelentek már november 2.-án.

A jugoszláv stílusú szocialista rendszer irányába való elmozdulás nem volt túl valószínű (feltéve persze, hogy valami csoda folytán az oroszok feladták volna Magyarországot). Pár évig lehetett volna egy olyan jellegű irányvonal Nagy Imre vezetésével, azonban nálunk nem volt olyan szintű orosz barátság sem hagyományosan erős baloldal mint Tito Jugoszláviájában. Sokkal valószínűbb lett volna egy osztrák típusú rendszer, jobbközép nemzeti kormány vezetésével. (A stabil fejlődés megalapozására az ilyen kormányzat tűnik a legalkalmasabbnak.)

A forradalom győzelme esetén biztosan bekövetkezett volna a rendszerváltáskor felszínre került marakodás a népnemzetiek és a modernisták között, mert ha nincs egy közös ellenség, akkor a belső ellentétek törvényszerűen a felszínre jönnek. (Az Orbán rendszer is úgy akar nemzetet kovácsolni, hogy mindig egy közös ellenség képét mutatja fel, amivel főként a Fideszt támogatók közötti érdek ellentéteket tudja leginkább a szőnyeg alá söpörni.)

Kapitalista fejlődés jöhetett volna, de nem volt rá esély

Nem volt esély a Birodalommal való egyezkedésre egy pillanatra sem, bár ezt a felkelők nem tudhatták akkoriban (talán túlságosan bíztak Hruscsov jóindulatában), ezért nem is következhetett az európai normáknak megfelelő kapitalista fejlődés, maradt egy félázsiai jellegű rezsim. Politikailag Ausztria és Jugoszlávia profitált a legtöbbet a ebből a helyzetből, mert mindkét ország meg tudta erősíteni a semlegességét, és lekerült a napirendről, hogy bármelyik ország is akár önként akár kényszerből a szovjetek csatlós állama legyen.

A magyar önkormányzatiság viszont sikerrel vizsgázott: a kisebb-nagyobb településeken mindenütt olyan vezetőség jött létre, akit mindenki el tudott fogadni és amely elejét vette a káosz és az erőszak eluralkodásának.

Az is fontos, hogy az antiszemiták nem rúgtak labdába annak ellenére sem, hogy a sztálinista vezetésben a zsidó származásúak domináltak, a magyar társadalom láthatóan tanult a háború alatt bekövetkezett eseményekből. 

Sokszoros veszteség

Sokan életüket vesztették, mások hosszú évekre börtönbe kerültek (általában 1963-ban szabadultak), ezen kívül az önállóan gondolkodó embereket a rendszer igyekezett megfélemlíteni vagy feketelistára tenni mint nem megbízható egyéneket. A legnagyobb csapás talán a közel 200 ezer, zömében dinamikus és tehetséges ember elveszítése, akik kivándoroltak az országból, - ők sem akadályozták tovább a kézi vezérléseken alapuló, szabadságjogokat nem nagyon ismerő rendszer működését - ez azonban már valamennyire a mai viszonyainkra is emlékeztethet.

Nem Magyarország az egyetlen, amelynek mostoha sors jutott Európa újabb kori történelmében. A 20.században valóban sok csapást kellett elszenvednünk, ez azonban nem csak rólunk mondható el, sőt előtte évszázadokon át a béke és nyugalom szigetének számítottunk. A Habsburgok uralma alatt mindig képesek voltunk kiharcolni olyan fokú autonómiát, amiről mások (például a lengyelek, csehek vagy a szerbek) legfeljebb csak álmodhattak. Sőt még azt is elmondhatjuk, hogy Trianonhoz hasonló csapást is átéltek rajtunk kívül mások is.

1. Ország valódi határok nélkül: Lengyelország

Lengyelország nem mondhatja el azt magáról amit mi, hogy sok évszázadon át stabil határokkal rendelkezett volna, sőt a természetes határvonalak hiánya miatt az ország körvonalai folyton változtak. A 15-17.században még hatalmas lengyel-litván közös államot 1795-ben elfoglalták és felosztották az oroszok és a németek (poroszok) egymás között, az ezt követő több mint egy évszázadon át legfeljebb némi korlátozott autonómiát kapott az oroszoktól Varsó és környéke. A lengyelek felkeléseit a cári rendszer mindig véresen megtorolta olyannyira, hogy Lengyelország évtizedekre teljesen el is tűnt a térképekről. A mai Lengyelország határait a II. világháborúban győztes oroszok szabták meg - a németek rovására. Igaz viszont, hogy a II. világháborúban a lengyelek szenvedték talán a legtöbbet az oroszok, beloruszok és ukránok után a harci cselekmények súlyosságát és az áldozatok számát figyelembe véve. Sztálin először hátba támadta őket majd értelmiségüket a katyni erdőben kivégeztette, és pár évvel később a varsói felkelésnek sem nyújtott segítséget... a súlyos történelmi tapasztalatok miatt nagyon nehezen képzelhető el bármiféle orosz-lengyel szövetség, főként a kemény vonalas Putyin részvételével.

2. A II. világháború legnagyobb győztese és egyben fő vesztese is: Szovjet-Oroszország

Már a szovjethatalom megszületésekor tomboló polgárháború áldozatainak számát is közel 10 millióra teszik, (aki nagyobbrészt éhínségek és járványok áldozatai voltak), és ez a szám jóval felülmúlja az első világháborúban orosz áldozatainak számát is (amely 3 millió körüli). A II. világháború még ennél is sokkal súlyosabb csapás volt, a becslések 20 és 27 millió közötti áldozatról szólnak, ami egy elborzasztó szám. Ezen belül a német hadifogságba esett szovjet katonák száma 5 millió volt, akiknek fele éhen halt, mert a németek nem tudták ellátni élelemmel, a másik felét Sztálin végeztette ki vagy kényszermunka táborokba küldte. (Visszavonulni szigorúan tilos volt a szovjet katonák számára a háború első éveiben, ezért a németek eleinte egész hadseregeket kerítettek be.) A katonai győzelem csak megerősítette Sztálint, akinek rendszere egy tipikus ázsiai típusú despotizmus volt. A hagyományos ázsiai felfogás annyira közösség centrikus, hogy eljuthat oda, ahol az egyén élete már nem jelent különösebb értéket, és mindenki feláldozható, akiről nem lehet tudni biztosan, hogy eléggé megbízható. Sztálin alatt mintegy 6 millió ukrán paraszt halt éhen (mert ellenálltak a kolhozok létrehozásának) és 20 millió társadalmi stabilitásra veszélyesnek nyilvánított személy a gulágokban végezte.

3.Egy ország, amelynek az önálló államiság lett a végzete: Szerbia

Szerbia 1496-tól évszázadokon keresztül az óriási Oszmán Birodalom egy kis tartománya volt, és csak a 19.században jutottak el az autonómiáig, 1878-ban lettek függetlenek. Kevéssé közismert, hogy az I. világháború áldozatai között viszonylagosan a szerbek voltak a legtöbben: a lakosság mintegy 20%-a veszett oda, míg a hadviselő felek többségében ez a szám 5-7,5% között alakult. (A románok és törökök esetében volt még ez az arány ennél nagyobb.) A szerb-horvát vezetésű Jugoszlávia aránylag jól prosperált, és bár a 2.világháború nem kerülte el, de a háború után egy viszonylagos jólétet biztosító, független kommunista államként működött. Annál nagyobb csapásnak bizonyult a szerbek számára az államszövetség felbomlása a '90-es években: a külföldön maradt szerb nemzeti kisebbség arányát tekintve a helyzet hasonló a mi trianoni tragédiánkhoz. Az anyaországban 6 millióan élnek, ehhez képest Horvátországban élő szerbek: kezdetben 500 ezer, amely 200 ezer alá csökkent, Bosznia-Hercegovinában még mindig több mint 1 millió szerb van, Koszovóban 140 ezer és Montenegróban is mintegy 180 ezer. (Ha néha elvonatkoztatunk attól az egyetlen szemponttól, hogy hozzájuk csatolták a Vajdaságot, azzal még nem követünk el "hazaárulást".) Mivel a kivándorlást már Jugoszláviában sem korlátozták, ezért óriási szerb diaszpóra jött létre számos nyugat-európai országban, számukat nemrég 2,3 millióra becsülték.

A '90-es években tomboló szerb nacionalizmus egy időre szalonképtelenné tette őket az európai együttműködés számára, nem történtek külföldi beruházások, ezért most a szerb GDP egy főre vetítve csupán 6 ezer EUR és vásárlóerő paritáson 14ezer, nálunk viszont a nominális 14 ezer, a PPP-ben kifejezve 27 ezer, tehát mintegy kétszer gazdagabbak vagyunk náluk.

4.A történelem áldozata majd tettese: Németország

A kora újkori történelem egyik legnagyobb áldozatának Németország mondható. A 30. éves háború sokkal nagyobb népességcsökkenést okozott náluk mint nálunk a török hódítás. (A hódoltság alatt a népességcsökkenés inkább elmaradt népességrobbanásban jelentkezett, ennél nagyobb kárt okozott viszont nálunk a településszerkezet és az etnikai arányok megváltozása). Egyes német területeken a lakosság 1/3-a,vagy akár a 2/3-a is áldozatul eshetett a vallásháború pusztításainak. A következő évszázadban a spanyol örökösödési háború, a 7 éves háború, majd később a napóleoni háborúk fő ütközetei nagyrészt német, porosz területeken zajlottak. Csupán a 19.század második felétől az egyesült Németország jutott el oda, hogy "imperialista" módon lépjen fel a térségben. Ezzel együtt is csak a II. világháború az, amely egyértelműen az ő hibájuknak mondható, azonban Hitler olyan leckét adott nekik, amelyre még ma is emlékeznek és reflexből mindig az ellenkezőjét teszik mindannak, amin a náci harmadik birodalom alapult.

5.Az esélytelenek nyugalmával: a csehek

Csehország 1620-tól egészen 1918-ig a Habsburg birodalom egyik önállóságától megfosztott tartománya volt. 1938-ban a németek szállták meg, 1968-ban pedig az oroszok Csehszlovákiát. Nem csoda, hogy a körülmények hatására mindenféle birodalmi és nagyhatalmi ambíciójukat feladták már sok évszázaddal ezelőtt. Vallási identitásuk sincs, mivel a két legnagyobb európai vallás, a katolicizmus és a protestantizmus közé ékelődtek be, és valószínűleg az orosz ortodoxia sem lehet túl szimpatikus számukra, emiatt leginkább ateisták. A cseh mentalitásban nyoma sincs semmilyen harciasságnak, alapvetően békés felfogásuk hosszú távon kifizetődőnek bizonyult. A volt kommunista országok közül náluk a legfejlettebb a gazdaság, a legmagasabb az életszínvonal és ami ennél is fontosabb: kicsik a jövedelmi különbségek (a skandinávok szintjén vannak e téren).

Európa nyugati részén (angoloknál, a Németalföldön, franciáknál, svédeknél, olaszoknál) az egész országokat csatatérré változtató, kivéreztető háborúk már sokkal hamarabb lezajlottak mint a középső és keleti részén, ahol az utóbbi évszázadokban is nagy területekre terjedtek ki háborús konfliktusok. A folytonos instabilitás az egyik fő oka a keleti területek elmaradottságának a nyugatiakhoz képest. A sikeres stratégia mégsem az, hogy benne ragadunk a múltban és valamiféle nehezen megfogható történelmi igazságtételt emlegetünk, hiszen az ilyen politika csak növeli az instabilitást régiónkban.

Magyarországhoz képest sokkal kevesebb önálló állami létet tapasztaltak meg a Balkán egyes országai, és például Litvánia nálunk jóval nagyobb területi veszteségeket szenvedett el. Országunk területi fekvése sokkal kedvezőbb mint például Bulgáriáé, akik Törökország szomszédságában vannak a Balkán keleti részén vagy a balti államoknál és a lengyeleknél, akik mind Oroszország szomszédai.

A legnagyobb problémát az jelenti, hogy az országok ritkán tanulnak egymás példájából és olykor még a saját történelmükből sem mindig helyes következtetéseket vonnak le. Néha elkerülhetetlen a szakadékba rohanás, például egy Ceausescu vagy Mussolini rendszere, amely több generációt is képes volt immunissá tenni a demagóg diktátorokkal szemben.

Úgy gondolom, hogy az ellentét nagyon is valós és fontos is a kétféle felfogás között, amelynek egyike humanistának nevezhető (liberális, emberi jogokra fókuszáló, a rációban és tudományban hisz inkább), a másik ezzel szemben sokkal inkább közösségcentrikus (nép-nemzeti, hagyománykövető, kisközösségi életet élő, érzelmesebbnek mondható). A polarizáció elég éles földrajzi értelemben is, a politikai térképek (választási eredmények) elég világosan tükrözik, hogy mennyire különböző értékrendszerekről van szó.

A humanizmus nyomulása zajlik a kertek alatt

Úgy tűnhet, hogy a közösségi összefogás abszolút fölényben van az egyéni törekvésekkel szemben, de ez a gyakorlatban mégsem így van. A (modern) humanizmus az egyén képességeire, adottságainak kiteljesítésére fókuszál, illetve igyekszik az ennek útjában álló akadályokat eltávolítani (ez lenne a liberalizmus eredeti célja, még nem dogmatikus formájában). A "Nyugati Kultúra" jelentős részében (néhány ázsiai országgal együtt) ez az értékrend dominánssá válva igen fejlett munkamegosztást és gazdasági jólélet eredményezett. Például ha magas szintű oktatást biztosítunk és segítjük a szabad versenyt, akkor az egyéni teljesítmények magasabb szintjéből a társadalom egésze is profitálni fog. Ennek a felfogásnak a térnyerése mára ugyan lelassult de nem állt meg mégsem, olyan esetekből látható, amikor csökken a diszkrimináció (például nem kerül hátrányba valaki amiatt, mert történetesen homoszexuális) vagy a merev szabályozásokat enyhítő törvényeket hoznak, esetleg a globális kapcsolatokat javító megállapodások jönnek létre.

A közösségcentrikusak is erősen jönnek fel

A másik felfogás a közösség egészének jogait preferálja az egyéni jogokkal szemben, és legtöbbször nemzetállami szinten szerveződik meg. A nemzeti szintű érdekvédelemre mindenhol szükség van és a gazdaság számára is megfelelő stabilitást, rendezettségeit biztosít ez a keret (a gazdaság fejlődését szinte minden országban piacvédő, nemzeti identitást erősítő konzervatív kormányok alapozták meg). Az ember közösségi lény, a legtöbben igényeljük is az áttekinthető közösségeket, emellett a hagyományban (abban ami jól bevált) ösztönösen jobban bízunk mint a modern, új dolgok többségében. A konzervatív értékeik fenyegetettségét érzők szembefordulnak a modern humanizmus (a pluralista társadalom) alapjának vélt jelenségekkel: tagadják a demokratikus szellemiségét, az általános emberi jogok érvényességét és a kapcsolatok bővülésével szemben (globalizáció) bezárkózáspártiak. A vezérelvű autokratikus rendszerek jelzik leginkább ennek a "keleti szellemiségű" jelenségnek az előretörését főként Európa keleti felén és Ázsia egyes országaiban.

A humanizmus nem olyan szép, amilyennek látszik (éppúgy mint nem tud felvilágosítani másokat egy olyan ember, aki belülről sötét)

A humanizmus szépen hangzó szó hiszen számára "az ember a legfontosabb", de éppúgy kritizálható mint bármilyen más mereven alkalmazott, dogmatikus világnézet. Fellegekben járó naivitásról van szó, mert a "világbéke" nem lehetséges, a '68-asok "make peace not war" jelszava is puszta idealizmus. Azt szokták mondani, hogy aki az egész emberiséget szereti, az nem fogja szeretni az egyes embert a maga valóságában, legfeljebb szavakban, elméleti síkon. (Ez az ún. polkorrektség, nyugati campusokon domináns vitastílus). Az embert szabad lénynek tekinti, de nem képes a szabadság fogalmának mélyebb értelmezésére. A liberálisokra jellemző negatív értelmezés (szabadnak lenni valamitől) nihilizmust eredményez és a felelősség vállalásának hiányát, szemben a pozitív értelmezéssel (szabadnak lenni valamilyen céllal), amikor a szabadságom abban áll, hogy megválaszthatom az elköteleződésem irányát. A modern humanizmusra való hivatkozás gazdasági anarchiát hozott valamint a "szabad verseny" jelszava alatt az erőfölénnyel való visszaélést, miközben a "szép lelkek" a tolerancia fontosságáról és hasonló elvekről beszéltek a közmédiumokban. (Mintha az agresszió és az érdekeinkért való kiállás megkerülhető dolog lenne.)

A közösségközpontúság sötét oldalai legalább ilyen feltűnőek

A szépen hangzó közösségközpontú gondolkodásnak (közösség alatt a családot, a helyi vallási közösséget és a nemzetet is értve, azaz "isten-haza-család" hármasságát) ugyanígy súlyos árnyoldalai vannak. Az emberek nagy része az önállóságát és a voltaképpeni szabadságát feladva a vélt közösségi célok érdekében hamarosan a nyáj könnyen manipulálható tagja lesz. Mivel az akol meleg az ő számára teljesen elegendő és nem törekszik a folyamatos önképzésre, ezért szellemileg ellustul, és ha akár még ha tudományos doktori címet is szerzett is egykor, akkor is könnyen lesüllyed a szellemi tespedés és igénytelenség szintjére. Az alapvető félelmekre építő ideológusok és politikusok mindig könnyedén manipulálni tudták az önálló gondolkodás igényéről lemondott emberek csoportjait (hiszen az emberek azt gondolják, hogy "a vezetőség úgyis jobban tud mindent"), a harcias ösztönök felkeltése révén tudtak létrejönni és terjeszkedni kommunista és fasiszta diktatúrák. A közösség ideológusai időnként cinikus, máskor pedig leginkább érzelem vezérelt emberek, akiknek sem a fogalmi pontosság sem a mély értelműség nem tartozik az erényeik közé. A hódítás például számukra dicsőséges, de mitől lenne az, amikor a nagy hódítók szinte semmi pozitívat nem hagytak maguk után, csupán pusztítást. (Éppen hogy a nem látványos építőmunka vitte előre a világot.)

Más-más hülyeségek rabjaivá válnak

Mindkét véglet könnyen válik különféle szenvedélyek rabjává, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal, amelyre az ideológiai elvei csak hellyel-közzel alkalmazhatóak: a konzervatív alkoholizál, a humanista inkább drogozik. Az egyik a virtuális valóság rabja, a másikat a politika fanatizálja és veszi el a józan eszét. A modern ember a fogyasztást hajlamos fetisizálni, a hagyományőrző pedig hajlamos egy giccses, hamis képet építeni (azért hamis, mert a modernitás nélkül nem létezne). Az előbbi személytelen, rideg világban él, az utóbbi pedig csak sógor-koma viszonylatokban gondolkodik. A hagyományos vallásosság azzal "biztatja" a pógárt, hogy senki vagy, egy bűnös lélek, aki csak Isten irgalmában reménykedhet. Ezzel szemben a modernek azt a hitet terjesztik, hogy az ember korlátok nélkül a természet fölött álló lény. A környezetet az egyik műanyag csomagolással, a másik szénerőművekkel teszi tönkre, viszont mindkettő imád autót vezetni vagy motorokon száguldozni.

Melyiknek áll a zászló és melyik fog győzni hosszabb távon?

A fentiek alapján könnyen belátható, bármelyik felfogás abszolút győzelme és dominanciája teljes katasztrófát okozna. Csak abban lehet bízni, hogy mindkettő csak részlegesen tud felülkerekedni és valami új alakulhat ki eközben. Vannak természetesen a két szélsőséges felfogás között álló értelmes emberek is bőven, és habár az lehet a sejtésünk, hogy az ő józan felfogásuk lehet a meghatározó, sajnos az ő közéleti aktivitásuk általában eléggé csekélynek mondható és nem is eléggé dinamikus. A társadalmi és gazdasági polarizáció, a szélsőségek kiéleződése olyan szintre jutott, hogy csak azok segíthetnek rajtunk, ami mindkettőtől egyformán távol állnak. Szerencsére a dialektikus filozófia alaptételével szemben a világunk a jelenségek szintjén nem két pólusú, hanem általában rendre megjelenik egy olyan is, amely mindkettőt tagadja: pl. pozitív-negatív vs. töltésnélküliség.

Vannak-e olyan emberek, olyan generációk amelyek magatartása egyik fenti kategóriával sem azonosítható?

Igen, nekem is van olyan ismerősöm, aki nem rabja sem a technikának sem a hagyománynak teljes egészében, valahogy a kettőt ötvözni képes a maga módján. Reményre adhat okot, hogy a mai fiatal generációk kevéssé fogyasztáscentrikusak viszont hidegen hagyja őket a mozgósító széndékú populista politikai demagógia is. Egyszerűség, spontán viselkedés, realitás, józanság, arányérzék és kreativitás - ilyen tulajdonságok segíthetnek rajtunk a jövőben. A panaszkodó ember azért negatív, mert a problémáiért másokat hibáztat, nem a megoldást keresi, hanem lelki szemetesládának használja azokat, akik valamiért meghallgatják. Vele szemben viszont a pozitív, életigendő személyiség nem gondolja, hogy a világnak akár ilyennek (modernnek, humanistábbnak stb.) akár olyannak (hagyományosnak, közösség központúbbnak stb.) kellene lennie, hanem kreatív módon abból építkezik, amit éppen talál. Sajnos ma még a kisebbséget alkotják az ilyen emberek, akiknek nem a mások elleni küzdelem tölti ki az életét vagy annak a megindoklása, hogy mit miért nem lehet megoldani, hanem az érdekli szenvedélyesen, hogy milyen problémákra (kihívásokra) milyen válasz adható.

Hataloméhség a köbön

A humanizmus a természetet tekinti főként vég nélkül és büntetlenül kizsákmányolhatónak, a közösségközpontúak pedig a valós értékteremtés nélküli elosztás ügyében veszekednek másokkal, de mindkettő hatalomról és egóról szól végső soron. Mindkettő akkor érzi jól magát, ha érezteti a fölényét más embercsoportokkal szemben. Különféle pénzszivattyúkat működtet mindkettő, cél a nagyobb gazdaság és hatalom, tekintet nélkül arra, hogy kik és mikor fizetik meg később ezek árát - már pedig valakiken biztosan behajtják. A pénzzel önmagában semmi baj nincs, csupán a könnyen megszerezhető sok pénz az, ami mérgező hatású az egyes társadalmak életében, és ezen a téren mindenki csak körbe mutogat a másikra. Ilyen könnyű pénz (valójában pénzszivattyú) az olaj, és egyéb fosszilis energiahordozók kitermelése, a hulladékokkal való felelőtlen gazdálkodás, egyes pénzügyi szervezetek működése (nagybankok, tőzsdecápák), a kiterjedt és társadalmilag elfogadott korrupció, az adócsalás stb. Emiatt végül mindkettő saját ellentétébe fordul és a saját karikatúráját mutatja: olyan "közösségeket", amelyeket hataloméhes emberek meneteltetnek, vagy éppenséggel olyan "humanistákat", akik csak látszat segítséget nyújtanak a nélkülözőknek, legbelül viszont erkölcsileg felsőbbrendűnek érzik magukat másoknál.

Az óra mindenesetre ketyeg

Régi közhely, hogy kicsinyes hatalmi veszekedésekkel vagyunk elfoglalva miközben a természeti környezetünk tönkremegy. Sajnos olyannyira így van ez, hogy a mostani legfiatalabb generációk már megélhetik azt, hogy a század vége felé (vagy már a közepén) a globális felmelegedés miatt az ökoszisztémák összeomlanak: alig lesz táplálék és tiszta víz, hőség és pusztító viharok szedik áldozataikat. A politikusok taktikázása és iszapbirkózása foglalja le a figyelmünket ahelyett, hogy a felmelegedés megállításával, a szennyező anyagok teljes újrafelhasználásával, az élőhelyek megóvásával foglalkoznánk inkább. Arra kellene megoldást találni, hogy a gazdaság erőforrásait ilyen célokra lehessen fordítani, semmint hogy a Marsra akarjunk eljutni (A Föld bolygó is lassan hasonlítani fog rá) vagy újabb autósztrádákat, felhőkarcolókat és szuper fegyvereket létrehozni. A gazdasági növekedés legfőbb mérőszáma a fenntarthatóság, a fenntartható élet visszaállítása kellene, hogy legyen. Minden országban növekedni kellene azok számának, (és folyamatosan követni kellene az alakulását), akiknek a széndioxid-lábnyoma 1 alá csökkent (tehát nem használ el évente "egy egész Földet") vagy legalábbis ez a mutató évről-évre jelentős mértékű csökkenést kell, hogy mutasson, amellett hogy a viselkedésünk összességében is egyre inkább környezetbarátnak lehessen mondható.

(kép forrása: http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_order=&na_start=2383&na_step=30&t=9150123)

Mivel valaha mélyebben foglalkoztam a magyar mezőgazdasággal, érdemesnek tartom megnézni, hogy mennyire megalapozott a nosztalgiázásunk a régi "téesz-világ" iránt és mi volt emögött a kissé kiábrándító valóság.

A hanyatlás legfőbb oka

Az alábbi ábra megmutatja, hogy miben rejlik a legfőbb, a politikától független fő oka a magyar mezőgazdaság hanyatlásának: az élelmiszerek világpiaci ára folyamatosan csökkenő trendet mutat, ami csak 2000 után változott meg.

(kép forrása: http://farminstitute.org.au/ag-forum/a_new_soft_commodity_super-cycle_with_higher_agricultural_prices)

A 20.század második felében ugyanis az élelmiszertermelés a modern termelési technológiák elterjedésének következtében gyorsabban bővült mint a fizetőképes kereslet. A csökkenő jövedelmezőség miatt a falvak egyre kevesebb embert képesek eltartani legalábbis azzal a mezőgazdasági tömegtermeléssel, amely nálunk a szoci-komcsi rendszerben jellemző volt, kivéve persze, ha a politika támogatást ad az emberek helyben tartásához (amint az EU-ban a mai napig jellemző).

Ami a csövön kifért

A '60-as és '70-es években megtörtént nálunk a mezőgazdaság gépesítése és a technológiai fejlesztése, és a falvak népe hálás volt Kádár Jánosnak azért, hogy hogy például (az amerikai minták alapján bevezetett) hibrid kukorica termesztése a régi gazdálkodásnál mennyivel könnyebb munkát jelentett és jövedelmezőbb is volt.

Az óriási termelési volumen azért volt sokáig fenntartható, mert a nagy Szovjetunió a jó klimatikus és talajviszonyok ellenére sem volt képes a mezőgazdasági önellátásra, a szervezetlen működés és az érdekeltségi rendszer hiányosságai miatt. A terményt olykor nem tudták teljes egészében betakarítani a földekről és megfelelően tárolni, ezért rendszeresen gabonát vásároltak még "a nagy ellenségtől", az USA-tól is. (Ma viszont már Oroszország jelentős gabonaexportőrnek számít a világpiacon.)

Párhuzamot lehet vonni a 18.század második felétől a 19.század elejéig tartó időszakkal, amikor a Habsburgok sokat háborúztak, és a hadsereg ellátásából jelentős hasznot húztunk, a mai kastélyaink nagy része akkoriban épült. (Amikor ennek vége volt, az 1820-as években lett nyitott a magyar nemesség a reformokra, mondhatni kényszerűségből.) A Kádár-rendszer esetében is lényegében arról volt szó, hogy egy nagy hadsereget tartó birodalom igényeit kellett kielégítenünk, ráadásul előnyt jelentett a relatíve olcsónak mondható orosz olaj és nyersanyagimport is, lényegében ezen alapult az egész magyar gazdaság.

A minőség nem számított csak a mennyiség, ezért a búzából is csak a nagy termésátlag volt a fő szempont, és hogy valamilyen kenyeret lehessen sütni belőle.

Nem volt éppen fenntartható és környezetbarát

Kép forrása: https://agroforum.hu/agrarhirek/novenytermesztes/az-oszi-buza-tapanyag-utanpotlasa-kulonos-tekintettel-a-kornyezetkimelo-nitrogenellatasra/

A terméshozamok a '80-as évek elejétől már gyakorlatilag nem növekedtek, és ezt is csak igen magas műtrágyaadagokkal lehetett fenntartani. Aki ismeri a hozamgörbét tudja, hogy egy szint fölött a növények már egyre kisebb hatékonysággal használják fel a plusz tápanyagokat, és ezek jelentős része amellett, hogy kidobott pénz jelent, a vizekbe fog bekerülni. A talajainkat annyira agyonműveltük akkoriban a nehézgépekkel, hogy lecsökkentettük a szerves anyag tartalmát és roncsoltuk a szerkezetét, emiatt fokozódott a talajerózió és időnként a szél is elfújta (defláció).

Jóval több és a mainál durvább vegyszereket használtunk, sőt a munkavédelmi szabályok betartását is elhanyagoltuk (triviális példa, hogy a permetezést végzők például nem tejet ittak a munka után hanem alkoholt): ennek egészségkárosító hatása azonban csak évtizedek múlva jelentkezett. Nem készült még felmérés arról, hogy a szocialista nagyipar és mezőgazdaság mennyi áldozatot követelt, annak ellenére, hogy az átlagéletkor visszaesése elég szembetűnő.

Az állattartó telepek hígtrágya kezelésére is kevés gondot fordítottak akkoriban, emiatt is nőtt az ivóvizeink nitráttartalma. Sertéshúsból több mint kétszer annyit termeltünk mint amennyit elfogyasztottunk, azonban ezek jelentős részét hatalmas betonbunkerekben, nem költséghatékony módon tettük, az állatok gyarapodása lassú volt a természetellenes környezetben.

Távolról sem volt világhírű

Kukorica termelésünk ugyan nemzetközileg kiemelkedő szintű volt, a mezőgazdaságunk más ágazataira viszont már nem volt elmondható ugyanez. A tőlünk északra és nyugatra fekvő országokhoz képest nálunk kevesebb a csapadék és kevésbé egyenletesen oszlik meg, a levegő páratartalma is alacsonynak mondható a Kárpát-Medencében. Emiatt búzából a hozamaink alacsonyabbak voltak, ami még inkább érvényes ez a cukorrépára (amely az egyik fő oka volt, ha nem is az egyetlen a gyáraink bezárásának).

A földjeink jelentős része vagy homokpuszta (pl. Kunság) vagy szikes terület (pl. Hortobágy), viszont a trianoni békeszerződés megkötésekor a szomszéd országok elérték azt, hogy kiváló minőségű földeket kapjanak (Csallóköz, Bácska, Bánát).

A "keleti-táboron" belül számított csak az élelmiszer termelésünk jónak, a nagy táblák gépesített művelése miatt a tömegtermelés nálunk eléggé jól működött, míg más országokban élelmiszerhiányok is előfordultak.

Ami miatt működőképes volt: téesz melléküzemek és a háztáji

A '80-as években a téeszek és állami gazdaságok az "agrárolló" és a "romló cserearányok" miatt egyre inkább állami támogatásra szorultak. A téeszek nyereségességét ekkoriban már a melléküzemágak biztosították, amelyek manufakturális kisüzemek voltak nagyon sokféle termékkel: a seprűgyártástól a villanymotorok tekercseléséig. Ezeket a melléküzemágakat is magával rántotta a szocialista nagyipar és kereskedelmi láncok összeomlása.

A másik a nagyüzemeket jól kiegészítő háztáji gazdaságok rendszere volt, a "második gazdaság" volt az, amely a lakosság 3/4-e számára akkoriban magasabb életszínvonalat tett lehetővé: fusizás, maszekolás, géemkázás, egyéb mellékjövedelmek. A viszonylag magas életszínvonalnak az volt az ára, hogy a '80-as évek közepén a magyarok dolgoztak majdnem a legtöbbet európai viszonylatban. Másrészt az első gazdaság rovására ment: az emberek nem tették oda magukat a munkahelyen, mert az otthoni munkavégzésre tartalékoltak, és néha a munkahelyük eszközeit használták (kisebb, de rendszeresnek mondható lopások felett is szemet hunytak).

A rendszerváltáskor már a közgazdászok figyelmeztettek, (és Antall József is utalt rá a taxisblokád alatti ún. "pizsamás interjújában"), hogy ez a "kaparj kurta neked is jut" jellegű rendszer sehol nem működik tartósan, a "félemberes" kisüzemek helyett a specializálódott, piacon versenyképes vállalkozások általában kiszorítják a többieket.

Nem voltak valódi termelőszövetkezetek

A termelőszövetkezetek a gyakorlatban inkább szocialista kolhozok voltak mint valódi szövetkezetek, mert a tagságnak nem volt valódi beleszólása a döntésekbe: a téeszek vezetősége, a "zöld bárók" kiváltságos réteg volt. A régi feudális reflexek működtek, a viszonyrendszer a helyi kiskirályok és az egyszerű dolgozók között a régi időket idézte a téeszekben, az állami gazdaságokban pedig még inkább.

(Egyébként a hozamokkal is kicsit manipuláltak, mivel ez presztízskérdés volt a vezetőség számára, a rendszerváltás után viszont már divat lett alábecsülni a termésátlagokat, hátha több támogatást tudnak kiharcolni.)

Annyira hozzászoktunk ehhez, hogy a rendszerváltás után az emberek képtelenek voltak élni a lehetőséggel és valódi termelő és értékesítő szövetkezeteket létrehozni. Igaz viszont, hogy egy csapásra elveszítettük a legfőbb piacunkat, mert a Szovjetunió hirtelen fizetésképtelenné vált, és az addigra már erősen eladósodott magyar állam nem tudta a helyzetet tovább finanszírozni.

A lengyelekkel való összehasonlításban mára oda jutottunk, hogy amíg náluk virágzó mezőgazdaság van az EU csatlakozás óta, kiemelkedő többek között az alma és a tejtermelésük, addig mi az EU támogatások nélkül csak vegetálnánk - amit gyakorlatilag a mezőgazdasági minisztériumban is elismernek. A lengyeleknek Hruscsov szerint "úgy állt a szocializmus mint a tehénnek a gatya", ezzel szemben sokkal jobban alkalmazkodni tudott a mezőgazdaságuk (és a gazdaságuk általánosságban is) a piaci viszonyokhoz mint a miénk.

Két dolog van a nosztalgia mögött

Az egyik, hogy az emberek a fiatalságukra általában szívesen emlékeznek vissza, vagy ha az előző rendszerben még nem is éltünk, képesek vagyunk hinni abban, hogy régen minden szebb és jobb volt mint manapság.

Igaz, hogy falvak valóban pusztulásnak indultak a rendszerváltás után, azonban ez világtendenciának mondható (kivéve azokon a helyeken, ahol fellendült a speciális helyi termelés és az idegenforgalom). Az akkori körülmények voltak inkább kivételesnek mondhatóak, mivel egy nagy hadsereget fenntartó világbirodalom mezőgazdasági szállítójaként kedvező helyzetben voltunk.

A nosztalgia másik fő oka a kollektivizmus iránti vágy, az a nyájszellem, amibe a magyar emberek közül sokan visszavágynak (az önálló felelősségvállalástól félve), és erre a vágyott ideára emlékeztetheti őket a mezőgazdaság kollektivizált rendszere.