Szüleim és nagyszüleim gyerekkorában bővizű patakok folytak még a Mátraalján, halakat is fogtak bennük, mára már alig maradt belőlük valami. A Mátravidéki Erőmű (lignittel működő hőerőmű) üzemeltetése a valószínűsíthető oka annak, hogy a talajvízszint lecsökkent a térségben és a patakok is alig csordogálnak már. A Tarna szennyezése is ráirányította a figyelmet arra, hogy egy erőmű vagy másfajta ipari létesítmény mekkora veszélyt jelent a vízbázisaink tisztaságára. Régebben is voltak szennyezések a térségben, bizonyos patakok például jól láthatóan habzottak és feketés üledék csapódott ki a mederben, de akkoriban még nem nagyon ellenőrizték az élővizek minőségét vagy nem publikus módon tették ezt.
Egyébként a Tapolcai-tavasbarlang is azután lehetett ismét kedvelt turisztikai célpont (én is nagyon szeretem egyébként), miután a környéken a karsztvíz szintjét lecsökkentő bauxitbányászat megszűnt és a víz szintje helyreállt. A bányászat és az ipar vízigénye tehát ma is nagyon jelentős, a nagy beruházások mint például Paks 2 tervezésénél is számolni kell vele. (Bár valószínűleg jobb lenne a beruházást teljesen leállítani, ennek csak az egyik indoka lenne a Duna élővilágának védelme.)
Rétegvizeink sem korlátlanul megújuló természeti források, ismét a Mátra térségéről mondható el, hogy az egyik általam ismert faluban a hosszú éveken át bőven csordogáló, kitűnő minőségű artézi víz hozama előbb nagyon lecsökkent majd teljesen elapadt. Nagyon hosszú idő elteltével újulnak meg az ilyen rétegvizek a termálvizeket is beleértve, és még kérdéses lehet az is, hogy az utóbbi egy-két évszázad ipari eredetű felszíni szennyeződései milyen mértékben mosódnak majd le. Régebben a termálvíz visszasajtolásával nem törődtek, én is láttam olyan termál kutat, amelynek a hozama nagyon megcsappant az évek, évtizedek során.
Az éghajlatváltozás miatt gyakrabban várható szélsőséges időjárás, az időnkénti szárazságok egy-két évtized múlva döbbenetes mértékben leapaszthatják a Duna és a Tisza vízszintjét, több héten keresztül. Az is felmerülhet még a jövőben, hogy melyik ország mennyi víz kivételére jogosult. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy létezik nálunk korszerű és jól megalapozott koncepció, távlatos terv a vízbázisaink védelmére. Így például a mezőgazdaságban a fúrt kutakra alapozott esőztető vagy az árasztásos öntözés semmiképpen sem mondható korszerű gyakorlatnak, az esetleges ilyen irányú fejlesztések egyáltalán nem a víztakarékos szemlélet irányába mutatnak. A nagy értékű ültetvények, zöldségfélék csepegtető öntözése ellenben jóval korszerűbb és takarékosabb, és számítógép vezérléssel is pontosan szabályozható. (A növények tápanyag utánpótlásának számítógépesítése szintúgy takarékosabb adagolást tesz lehetővé és csökkenti a kimosódás mértékét is.)
Amennyiben megnőne a forró és aszályos időszakok száma az Alföld egyes részein, szárazságtűrő és rövidebb tenyészidejű növényekre lehet szükség (például kukorica helyett jöhetne cirok és szudánifű).
A közeljövőben a rendelkezésre álló víz mennyiségénél nagyobb problémát jelenthet a vizeink minősége az év egyes időszakaiban. Például hiába látszik ésszerűnek növelni a mocsaras területek nagyságát, amelyek több vizet tartanak meg a levonuló árhullámokból, hiába lehet cél, hogy az árvizek egy részét valahogy itt tartsuk, ha különféle szúnyogok terjesztette kórokozók okoznak különféle higiéniai problémákat, mivel a Kárpát-medence magasabb átlaghőmérséklete miatt eljuthatnak hozzánk. A baktériumok is jobban szaporodnak melegebb vizekben. (Bolygónk őslakosai és valódi urai nem a növények vagy állatok, sokkal inkább a baktériumok, mert szinte bármilyen éghajlati körülmények között képesek egyes törzsei a túlélésre.)
Országunk nagyon szerencsés helyen van olyan szempontból, hogy bővelkedünk vizekben olyannyira, hogy nem látjuk mennyire nagy kincset jelent. Jelenleg még természetesnek vesszük, hogy ivásra alkalmas vízben fürdünk és még öntözünk is vele. A jövőben időszakosan a mennyisége, de még inkább a minősége okozhat problémákat, például a bemosódó mikro műanyagok miatt tisztítani szükséges.
Én a magam részéről nem értem, hogy a tudományos közvélemény főáramának mért csak most érte el az ingerszintjét a mikro műanyag szennyeződés problémája. Egyes mérvadó tudományos központok dogmatizmusát vélem a valószínű oknak, hogy mért nem került már a probléma jóval korábban reflektorfénybe, hiszen kutatási eredmények már évtizedek óta kellettek, hogy rendelkezésre álljanak, a jelenség annyira feltűnő. Nekem is van egy kábé tíz éves bevásárló szatyrom a szekrényben, papírokat tartok benne, ez most jól láthatóan egy-két centis darabokra esik magától is, mindenféle külső hatás nélkül, porszívóval tudom csak összeszedni a kis darabjait.
Van még ráadásul számos régi ipari szennyező forrás (vagy például régi ólom vízvezetékek), amelyek alattomosan szennyezhetik a vizeinket, eltávolításuk jelentős költséget is okozhat, a feltárásuk és elszigetelésük valamivel könnyebben megoldható. Az ilyen extrém esetektől eltekintve különféle fizikai elven működő vízszűrők használatát még mindig jobb ötletnek tartom, mint hordani a rengeteg bolti ásványvizet műanyag a flakonokkal. (Annak ellenére, hogy általánosságban véve nem vagyok műanyag ellenes, amennyiben képesek vagyunk fegyelmezetten, zárt rendszerként kezelni a hulladékot. Most is úgy jártam, hogy nem volt nálam véletlenül táska és az egyik jól ismert áruházlánc üzletében nem volt textil vagy egyéb más környezetbarát szatyor, csak olyan papírtáska, amely két perc alatt elszakad, ezért kénytelen voltam egy nagy műanyag bevásárló szatyrot venni, sajnálatos módon.)
A vizeink mennyiségét érintő problémák fellépésének esélye a közeljövőben nem túl nagy, bár lehet, hogy le kell szoknunk a pázsit folytonos locsolásáról csak azért, hogy hamarabb lenyírhassuk (és angolperje helyett esetleg kevésbé igényes füveket vagy szárazságtűrő növényeket fogunk telepíteni). Vizeink minősége az, amely alighanem jobban veszélyeztetett a jelenlegi gyakorlatok mellett.
Hogy egy teljesebb képet lássunk, meg kell jegyezni, hogy a vízkérdésnél van legalább egy, nagyságrendileg súlyosabb környezetvédelmi probléma, a levegő szén-dioxid tartalma (és egyéb üvegházhatású gázok mennyisége). Mivel a szén-dioxid kibocsátás visszafogása nagyon kemény dió (annyira sok forrásból származik és annyira együtt jár a jelenlegi életmódunkkal), ezért a világ nagyhatalmainak kormányai és a multimilliomosai is kell, hogy együttesen támogassák az aktív megkötési technikákat. (Amellett, hogy az életmódunkat is fokozatosan meg kell változtatnunk a túlélésünk érdekében.) Aktív megkötés alatt értve azokat az eljárásokat, amelyekkel eltüntethető a légkörből, mint például a fásítás (n.b. az elültetett fák vízhiány miatt ki is pusztulhatnak), kőzetekben történő megkötés, tenger alá sajtolás, talajok szerves anyag tartalmának újbóli növelése. Akármilyen sokba is fog kerülni, de mielőbb vissza kell adnunk a természetnek, a Földanyának a szenet, amelyet kölcsönvettünk tőle, kamatosan vissza kell fizetnünk minél hamarabb, mert ha nem tesszük, akkor durván behajtja rajtunk.
