Egyetlen társadalmi rendszer sem lehet tökéletes, de a rossz képzettársításokkal terhes, "embertelen kapitalizmus" rendszere nagyon sok olyan LEHETŐSÉGET rejt, ami régebbi korokban nem létezett. Vegyük észre, hogy lényegében spontán jött létre és életképesebbnek bizonyult az olyan, íróasztal mellett született agyrémeknél mint a kommunizmus és a fasizmus. Ezzel együtt egy társadalom kiegyensúlyozott működéséhez szocialista, patrióta, környezetvédő és egyéb elvek alkalmazására éppúgy szükség van.

1.A "piac" nagyon demokratikus dolog

A piac a többség értékítéletét, szabad döntéseit tükrözi adott termékek és szolgáltatások viszonylatában. Működhet kicsiben és nagyban egyaránt: aki a nagy multik termékeivel szemben a közvetlen és személyes kapcsolaton alapuló vásárlást részesíti előnyben, ő is ki fog menni a helyi piacra. Emiatt elmondható, hogy szinte mindenki valamilyen módon a piacgazdaság híve, mindenki szereti, ha van választása.

2.Tőkés vagy vállalkozó?

A gonosz tőkéről, akit csak a profit érdekel sok szó esik, ritkábban van szó mint vállalkozókról, pedig a kettő sok esetben ugyanazt jelenti. Vegyük észre, hogy milyen fantasztikus szó a "vállalkozni": az ember ilyenkor sok mindent kockára tesz a siker érdekében. Az is köztudott, hogy a legtöbb vállalkozás egy-két év alatt befuccsol és nem termel nyereséget. A vállalkozás mindig egy kicsit ugrás az ismeretlenbe, amikor az ember csak a saját belső értékeiben bízhat és eltávolodik mindattól, ami jól ismert és megszokott. A siker pedig éppen attól értékes, hogy nem előre garantálható.

Sajnos országunk vezetése kevésre értékeli a vállalkozó szellemet: az üzenet a médiában éjjel-nappal arról szól, hogy ne kockáztass semmit, fő a biztonság, mi mindent előre lezsírozunk, leosztjuk a lapokat. Sőt a rejtett üzenet még ennél is tovább megy: önállóságra nincs szükség, mi mindenkiről gondoskodunk. Nem is kell gondolkozni, tehetségeinket kifejleszteni, mert a vezérkar majd mindent kitalál és elég a parancsokat fegyelmezetten, megbízhatóan végrehajtani. Ilyen sikertörténeteket látunk ma nap mint nap, ami nem a kapitalista, hanem az azt megelőző rendszerek (feudális vagy katona államok) jellemzője - a dolog primitívsége nagyon elkeserítő.

3.A befektetés is a bizalomról szól

Sokan nem vesznek részt személyesen az üzletben, csak befektetik a pénzüket (legyen szó akár magánszemélyről, akár egy bankról): ha meggondoljuk az ilyen lépés mindig a bizalomról is szól. Amelyik vállalatban valamennyire megbízom, ott fogom a pénzemet befektetni, az pedig sokat jelent az embernek vagy egy csapatnak, ha megbíznak benne az üzletfelek.

Az egyes országok fejlettsége és fejlődésének mértéke szorosan összefügg a társadalmi bizalom szintjével. Ahol az emberek megbíznak egymásban, ott gyorsabbak az üzletkötések és átláthatóbbak, kisebb a bürokrácia. Ahol nincs magas szintű társadalmi bizalom (nem csak a családtagokban és haverokban hanem általánosságban), vagy pedig tudatosan rombolják, ott minden egyre nehézkesebben fog működni és a gazdaság alapját képező vállalkozások fejlődése is lelassul.

4.Mi is az a "tőke"?

Az a bizonyos "gonosz tőke" mi is valójában? Gondoljunk a szőlőtőkére, évtizedek hosszú munkájával válhat egyre termőképesebbé. A pénztőke is a termőképesség mértékét fejezi ki, amely általában hosszú évtizedek, akár több generáció munkájának eredménye (sőt szimbolikusan még az arany is ezt fejezi ki, hiszen egy nagyon nehezen összegyűjthető fém, amely nem oxidálódik). A tőke ráadásul kötelezettséget is jelent: hiszen a világunk a kölcsönhatásra épül és ha birtoklunk valamit, az a bizonyos dolog is birtokolni fog minket. (Pl. aki valaha is kertészkedett az tudja, hogy miről beszélek.) Ez esetben a jó közérzetemhez tartozik, hogy a tőkét ne hanyagoljam el, legalább megőrizzem vagy ha lehet még gyarapítsam is.

5.Sokan azt hiszik, hogy nem versenyképesek

Aki még nem tapasztalta meg a kapitalizmus világos logikáját a gyakorlatban, valószínűleg úgy hiszi, hogy mindez humbug, főleg ha gyerekkora óta mindenki azt sugallja neki, hogy ő egy született "lúzer". Aki nem látott még soha tisztességes versenyt, az nem is fog benne hinni, hogy egyáltalán létezhet ilyesmi.

Ezzel szemben manapság gyakorlatilag mindenkinek vannak olyan képességei vagy kifejleszthet olyanokat, amelyek versenyképessé teszik, legalábbis olyan szinten, hogy egy versenyképes csapat része legyen - a jól teljesítő csapatokban a résztvevők között elosztható nyereség is nagyobb. A kapitalizmus valójában az emberiség örökös, soha meg nem nyerhető háborúja a nyomor ellen, és a modern háborúkra az jellemző, hogy a "frontvonalban harcoló" csapatoknál mindig sokkal nagyobb a támogató egységek száma. (Valójában a gazdasági szintű verseny csökkenti is a háborúkká fajuló politikai versengést, hiszen mindenkinek túlságosan sok a vesztenivalója.)

6.A sokat szidott GDP az ÉRTÉKteremtést méri

Semmi sem jellemezhető egy-két mutatóval, pl. az egészségünk sem a vérnyomásunkkal vagy a vércukor szinttel, a GDP azért működik viszonylagosan jól és nincs nála jobb jelenleg, mert egy társadalom értékteremtését méri. A piac értékítéletét tükrözve persze, ami persze éppannyira torz gazdaságilag, amennyire a demokrácia is torz a politikában. Ahol az értékteremtés magas szintű egy főre vetítve, azok általában a gazdag államok.

7.A márka minőségi garanciát jelent

Képmutató módon szidjuk a multikat, miközben szeretünk "márkás" termékeket vásárolni. Az ismert márka nem biztosan jobb a másiknál, de jobban bízhatok benne, hogy nem fog kudarcot vallani. A modern kapitalizmus lényege ugyanis a viszonylag magas szintű minőségbiztosítás a termelés során. (Ez az "összeszerelő üzem" lényege is, emiatt jóval több mint egy Ikea-bútor összerakása.) A kapitalizmus minőségről is szól: a minőség persze csak ahhoz képest magas szintű, hogy az adott termék vagy szolgáltatás mennyire könnyen megfizethető, ill. mennyire könnyen elérhető.

Nem véletlen, hogy egy ismert márka önmagában maga is egy szellemi építmény, egy termék, amelynek valóságos értéke van.

8.A teljesítmény elv érvényesülése

A kapitalista logikában nem a származás, a kapcsolatok, hanem a nyújtott teljesítmény a meghatározó. Az is teljesen érdektelen, hogy ki mennyit dolgozik, csak a kimenet az érdekes, hogy mások ezt hogyan honorálják. Ez az elv nagyon elősegíti a specializálódást egy adott területen, a részletekben való elmélyedést és magabiztosság megszerzését, a szakmai rutin pedig hosszabb távú előnyt biztosít számomra másokkal szemben. 

9.Javítja az együttműködést és a csapatmunkát

A legtöbb munkahelyen teljesen idegen emberekkel kell tudni együtt dolgozni, általában egy csapat részeként. A kapitalista rendszerben a munkamegosztás jóval bonyolultabb és kifinomultabb mint a régebbi évezredekben bármikor és bárhol. A munkahelyek többségében a munkavégzés szerencsére nem vagy csak részben mechanikus jellegű, és különféle stílusú, eltérő adottságú emberekhez kell tudni alkalmazkodni, valamint közösen egyes problémákra megoldást találni. A munkahely a legtöbbünknek fontos szociális közeg is, aminek hiányát megérzik például azok, akik korábban nyugdíjba mennek. (Több ismerősöm valódi válságként élte meg, hogy ideje nagy részét otthon töltötte és egy kicsit le is értékelődött a társadalom szemében.)

10.Nem csak az anyagiakról, hanem a jó hírnévről is szól

A legtöbben szeretnénk valamilyen sikert megélni, és erre a munkánk során általában van is valamilyen lehetőségünk: hiszen valahonnan indultam, és megélem, hogy eljutottam valahova. Más kérdés, hogy a kisebb sikereket értékelni tudjuk-e valóban, vagy önmagunk helyett mindig olyanokhoz viszonyítunk, akik nálunk sikeresebbek.

A legtöbb vállalkozó számára a jó hírnév egy idő után fontosabb lehet a pénznél, hiszen szinte mindannyian vágyunk egy adott közösség elismerésére. Emiatt a kapitalista rendszer végső soron mégsem teljesen anyagias, amit az is mutat, hogy vagyonos emberek sok esetben jótékonykodnak, alapítványokat hoznak létre vagy művészeket támogatnak. (Lehet azt mondani, hogy ha ők nem lennének annyira gazdagok, nem lenne annyi szegény ember - dehogynem! Ja igen, és ha az állam ezt adó formájában szedné be és úgy osztanál el, akkor mennyit nyelne el a bürokrácia.)

Lehetne még további érveket is felhozni a kapitalizmus mellett, mint például a polgár alapvető függetlenségét és racionális gondolkodását, a rendszer dinamizmusát valamint az elért hihetetlen gazdagságát és kifinomultságát. Valójában amit kizsákmányolásnak szoktak nevezni, abban is van egy olyan rejtett elv, hogy lényegében kényszerű (vagy időnként önkéntes) áldozathozatal későbbi generációk javára, hiszen a fejlett társadalmak dolgozói általában kevesebb és kevésbé megerőltető munkát végeznek, jóval magasabb fizetésért hasonló munkakörökben is, mint a kevésbé fejlett országok dolgozói. (A dolog egyfajta generációs szamárlétraként is felfogható.)

Nagyon sok ellenérvet is fel lehet hozni persze a kapitalista rendszerekkel szemben, de ezek részben abból is fakadnak, hogy ami van az sosem lehet elég jó, vagy egyeseknek túl unalmas és kellene valamilyen balhé. Legalább egy teljesen másfajta rendszert is meg kell élni vagy legalábbis alaposabban megismerni, hogy értékelni tudjuk azt, ami jelenleg van. (Egyéb esetben némely ún. kapitalizmus kritika olyan mint az elkényeztetett gyerek nyafogása, hogy kevés a tejben a kakaó.)

Jogos kritikának tűnnek ezzel szemben (és egyúttal megoldandó problémáknak) többek között a túlzott elkényelmesedés, a környezet pusztítása vagy a stabil kisközösség élet hiánya.

A mai kapitalista rendszerek továbbfejlesztése azonban biztosan nem egy valamilyen színű pártközpontban kreált mesterkélt valóságok alapján, inkább a gyakorlatban működőképesnek bizonyult életmódok fokozatos elterjedése révén jöhet létre.

A Sargentini jelentés EU-s elfogadása után amint várható volt, rendesen egymásnak estek nálunk a jobboldalinak és a baloldalinak mondott felfogásúak. Mivel a jobboldali és a baloldali értékek jól kiegészítik egymást, ezért talán nem vádaskodni kellene egymással szemben, mint inkább elismerni a sajátunktól teljesen eltérő felfogás pozitívumait.

Én magam sem vagyok elfogulatlan e kérdésben, mivel valamivel közelebb állnak hozzám olyan, NÁLUNK jelenleg inkább baloldalinak számító értékek mint az egyéni szabadságeszmény, a teljesítményelvűség, az esélyegyenlőség és a modernitás, viszont számos ismerősömre inkább a hagyományos közösségközpontú, család- és nemzetcentrikus felfogás a jellemző. Teljesen megértem azokat féltik a hagyományosnak mondható közösségi értékeket, mivel számomra is nagyon fontos a család, és egyáltalán nem közömbös a kulturális hagyományok ápolása sem.

Csupán azzal nem értek egyet, hogy a "jobberek" a hagyományt jól féltik-e és attól féltik-e, akiktől kellene. Inkább úgy látom, hogy megint a magyar kormány ösztönös indulatokra építő, tudatos politikai manipulációjáról van szó.

Nem a bal- vagy jobboldali felfogás okozza a problémákat, hanem a radikalizmus

Feltűnő kellene, hogy legyen, hogy mennyire szimmetrikus nálunk (és az ún. "nyugati kultúrkör" legtöbb országában) a jobb- és baloldali felfogásúak aránya. A legutóbbi választáson közel 50-50% volt az arány, a jobboldal győzelme leginkább a választási kampánynak, nagyobb szervezettségének és gátlástalanságának volt köszönhető, a választási rendszer torzító hatásáról nem is beszélve.

Lényeges előrelépést hozhatna, ha egymás szapulása helyett önkritikát tudnánk gyakorolni, meglátni saját felfogásunk árnyoldalait. Így például a modernitásban hívő baloldalnak érdemes alaposan elemeznie többek között az ezredforduló körül domináló neoliberalizmus okozta problémákat: nihilizmust, elmagányosodást, falvak sorvadását, függőségekbe és virtuális valóságokba menekülést. Ugyanígy a hagyományt követő jobboldal is beláthatja, hogy a minden újtól irtózó, a megszokások csigaházába visszahúzódó közösségek nem stabilitást hanem stagnálást és hanyatlást okoznak hosszabb távon. A nyájszellem eluralkodása lehet ugyan kényelmes, de még sehol nem segítette a fejlődést. A bajokat tehát nem maguk az egyes eltérő nézetek, hanem ezek szélsőséges, fanatikus alkalmazása okozza.

Történelmi példák szerint a radikális politikusok szinte kivétel nélkül csak bajt okoztak és súlyosbították a polgárháborús vagy háborús szenvedéseket Európa csaknem minden országában: Dózsa, Cromwell, Robespierre, Lenin, Mussolini, Hitler, Szálasi, Franco, Milosevics, hogy csak néhány közismert negatív példát említsünk.

A rendszer akkor jó, ha nem egy embertől függ

A több száz vagy pár ezer évvel ezelőtt élt emberek egyes kutatások alapján intelligencia terén nem maradtak el tőlük, sőt, csupán a lehetőségeik voltak jóval korlátozottabbak voltak és kevesebben engedhették meg maguknak az elméjük pallérozását. A legnagyobb magyar királyok uralkodása ma is tiszteletet vált ki, zsenialitásuk leginkább abban rejlett, ahogyan hosszú távon működőképes rendszereket hoztak létre vagy szilárdítottak meg. Közülük I. István, Könyves Kálmán és Károly Róbert számomra egyértelműen újító felfogásúnak tűnnek (mondhatnánk akár azt is, hogy "baloldaliak", ha ez a szó nem lenne irritáló oly sokak számára), mások viszont mint I. László és IV. Béla inkább megszilárdították azt, amit elődeik már egyszer kidolgoztak. Az egyik legnagyobb, kevéssé közismert Árpád-házi királyunkat III. Bélát mindkét csoportba be lehetne sorolni.

Az viszont sose lehet jól megalapozott rendszer, amely az uralkodó kiesése vagy legyengülése esetén kártyavárként omlik össze, amint Mátyás halála után vagy II. József halála után történt. Sem a Horthy- sem a Kádár-rendszer nem funkcionált eléggé jól már akkor, amikor az első számú vezetőn feltűnővé váltak a szellemi hanyatlás jelei. Orbánék egyik hibája is az egyszemélyes vezető totális előtérbe helyezése, miközben olyan tehetséges politikusokat járattak le mint Lázár vagy Vona, és velük szemben olyan szánalmas figurák juthattak közéleti szerephez mint Szijjártó vagy Németh Szilárd.

A politikai rendszerépítés egyik kiemelkedő példája Charles De Gaulle, aki kulcsszerepet vállalt annak a III. Francia Köztársaságnak megalakításában, amely mind a mai napig működőképes maradt, még olyan esetekben is, amikor a kormányfő és az államelnök eltérő pártszövetséghez tartozott.

Egyes "jobberek" szorongásukat azzal csökkentik, hogy megszemélyesítik a "gonoszt"

Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy a modern társadalmak működési mechanizmusai önmagukban is veszélyt jelentenek a hagyományos értékekre. Ráadásul meglehetősen rafinált módon történik ez: például a kormányunk által "hagyományosnak" vagy "kívánatosnak" mondott családmodell a mai viszonyok között sokak számára igencsak megterhelő lehet. Bánki György pszichológus szerint a férfi és a nő egyaránt túl sok követelménynek kell, hogy megfeleljen, ami egy idő után a kapcsolatuk rovására mehet. Régen az élet egyszerűbb mederben folyt, ráadásul a nagycsalád és a közösség több támogatást nyújtott a férfinak és nőnek egyaránt. Emellett még a technológia fejlődése és a digitalizáció is nyilvánvalóan veszélyeztetheti a közösségi élet intimitását.

Egy ilyen helyzetben cseppet sem segít az, ha megszemélyesítjük a "gonoszt": akár "háttér hatalomnak", akár Soros Györgynek, akár Európai Uniónak nevezzük azt, aki szerintünk a vesztünkre tör. A helyzet sajnos nem olyan egyszerű, amilyennek sokan szeretnék látni, persze egy információbuborékban élni nyilvánvalóan nagyon kényelmes, - mindaddig amíg a pocsolya ki nem szárad vagy a lufi ki nem durran.

A vádhoz már a megalapozott gyanú is elég

Azt sem értik sokan, hogy a képviselőknek pártállástól függetlenül kutya kötelességük volt fellépni a demokrácia (és az EU egységének) védelmében, nem csak abban esetben, ha a vádpontokat MINDEN TEKINTETBEN megalapozottnak látták, hanem akkor is, amikor ERŐS GYANÚ támadt ezekkel kapcsolatban. Ha egy országban diktatúra épül, akkor később megkérdezhetik őket, hogy mért hagyták, mért nem tettetek valamit ellene. Tehát sokak számára tisztán lelkiismereti kérdés is volt, hogy a vizsgálatra szavazzanak.

A jelentés elfogadása pedig nem feltétlenül vonja maga után azt, hogy elítélik országunkat vagy a politikai vezetését, viszont Orbán kénytelen lesz kinyilatkoztatások helyett vitatkozni másokkal arról, hogy hol vannak a demokrácia és a tisztességes politizálás határai. A párbeszédben mindig benne van az előrelépés lehetősége, kérdés csak az, hogy mennyiben hajlandó kompromisszumokra egy olyan vezető, akinek egyik fő adottsága, hogy arrogáns és hataloméhes mentalitásával a társadalom jelentős részét militarizálni képes.

Habár hazánkban rövid időszakoktól eltekintve nem volt jellemző az önkényuralom, ez semmilyen garanciát nem arra, hogy ilyen nem is lesz a közeljövőben.

A családot és a nemzetet (esetleg a kereszténységet), különféle közösségeket féltők pedig nem értik azt, hogy mások félelmei is lehetnek éppannyira jogosak, amikor a demokráciát és az egyéni szabadságjogokat féltik.

Az igazi konzervativizmus nem a paleolit kultúrából építkezik

Teljesen el tudom fogadni, hogy sokak számára fontos lehet elődeink lovas-nyilazós harcias aszketizmusa, azt viszont hibának tartom, ha az ilyesmit a kultúránkban központi jelentőségűnek tartjuk. A jelenlegi európai kultúra csak annyiban van válságban mint régebben bármikor: a változások folyamatosak és erősek az egész világban, és ez az inkább ami a konzervatívabb felfogásúakat zavarja. Ennek a nagy képnek a része, hogy létezik egy erős migrációs nyomás (valamint igények is a gazdagabb országok részéről), amit helyesen kell tudni kezelni és szabályozni. A gazdaságra pedig már régóta az jellemző, hogy működése ciklikus és átlag tíz-tizenkét évenként szinte törvényszerű módon visszaeséseken, kisebb-nagyobb válságokon esik át.

A klasszikus konzervatív műveltségű emberek (a magyar értelmiség jelentős része) egyáltalán nem tud azonosulni a lovas-nyilazós harciassággal, sokkal inkább régi korok kiemelkedő személyiségei és az általuk képviselt etikai alapelvek lehetnek fontosak a számukra. A kifinomultság nem nagyon fér össze a harciassággal, viszont ez másik irányban is működik: szintén Bánki Györgyre hivatkozva mondom, hogy a stressz és a félelem erős átélése szintén egy visszahúzódó jellegű konzervativizmusba menekülést erősítheti fel az egyénekben. Nyugodt, félelemmentes légkör megteremtése és a műveltség fejlesztése nem lenne túlságosan kedvező mindazok számára, akik a jövő egyedüli útját a jobboldali radikális politikában látják.

A mérsékelt konzervatív felfogásnak viszont van egy olyan lényeges előnye a baloldallal szemben, hogy mivel a modernitás előtti értékekből építkezik, alázatosabb látásmódjával nem támogatja a természet kifosztását, sem tönkretételét. (A bármilyen színű radikálisok ezzel szemben csak abban versenyeznek, hogy ki hogyan részesedjen a természet kizsákmányolásából.)

Az ellentétek nem oldhatóak fel - legalábbis a jelenlegi megközelítéssel

Az mindig szituációtól is függ, hogy adott esetben baloldali (modernitáspárti) vagy inkább jobboldali (konzervatívabb) álláspontot foglalunk el másokhoz képest. A két álláspont általában teljesen más alapról építkezik, ennélfogva nagyon messze van egymástól, és legtöbbször reménytelen is egy vitában egymás meggyőzése (mindig lehet valamilyen érvet akár a hajánál fogva is előrángatni, ha nagyon akarjuk). Ilyenkor csak papíron, elvben számít az a legjobban, hogy ki érvel okosabban és képes jobban kizárni az érzelmeit - bár nyilvánvalóan törekednünk kell erre.

Az igazi előrelépés az lenne, ha beismernénk a félelmeinket és egyéb negatív érzelmeinket, amit az adott helyzet kiváltott, nem pedig támadásba átmenve másokat hibáztatnánk, elszalasztva azt a lehetőséget, hogy megpróbáljuk a (velünk a legtöbb esetben egyenrangúnak mondható) másik nézőpontjába belehelyezkedni. Ezt azok tudják megtenni legjobban, akik többféle életmódban (például urbanizált vagy falusias környezetben) is otthonosan mozognak és mindegyikben jól érzik magukat.

A valószínű válasz nemleges, hiszen nagyon ritka eset, hogy valakit meg tudjanak védeni a saját hibás törekvéseivel szemben. Sőt, erre mifelénk sokan fordítva szeretnék beállítani a dolgot: Kelet-Európa akarja megvédeni Nyugat-Európát attól, hogy bevándorlók befogadásával szakadékba rohanjon.

Valójában Kelet-Európának (a volt szocialista országokat értve ez alatt) távolról sincs elegendő súlya és befolyása ahhoz, hogy lényegesen változtasson a migrációs trendeken. 1992 és 2017 között az öt legnagyobb nyugat-európai ország lakossága 25 millióval nőtt, ugyanezen időszak alatt Kelet öt legnagyobb országa összesen 14 millióval fogyott. (Az arány 295:269-ről 320:255-re változott.) Nyilvánvalóan a régóta tartó migráció hatására miatt nőtt meg a Nyugat lakossága, ahol a természetes fogyás már régebb óta jellemző mint keleten. Emellett még az állampolgároknak általában úgy 5-10%-át tették ki a vendégmunkások 2015-ben, akik a volt szocialista országok nagy részében csak 0-2% közötti arányt képeztek, tovább nyitva ezt az ollót. Nyugat-Európa gazdasági ereje jelenleg sokszorosa a Keletének ami köztudomású, ráadásul a legnépesebb és legfejletlenebb kelet-európai országok integrációja túl nagy falat lett volna az EU számára, ezért Kelet egy része hivatalosan is "tömbön kívüli" maradt és nagyrészt az orosz érdekszféra része.

Az EU túl bürokratikus és "túl demokratikus"

Amiért a Nyugat sem tudja rákényszeríteni akaratát a keleti félre, annak (gazdasági érdekeltségektől függetlenül) az a fők oka, amiért az EU szervezetét egyébként sokan vádolják is, hogy nehézkesen és bürokratikusan működik. Emiatt bármilyen elmarasztaló jelentés is szülessen egy országgal (jelen esetben Magyarországgal vagy Lengyelországgal kapcsolatban), annak a gyakorlatban nagyon nehéz érvényt szerezni. Az EU szellemiségét a konszenzusos döntések jellemzik, például a legtöbb kérdésben egyes országok vétójoggal rendelkeznek. Az EU alapítóiban nem merült fel annak idején, hogy kellően hatalomorientált és machiavellista politikusok könnyedén visszaélnek ezzel az elvvel és képesek a számukra kedvezőtlen döntéseket különféle módon megtorpedózni vagy akár a szervezet mechanizmusait a működőképesség határáig akadályozni. Tehát ha valaki elég sokat "pattog és kekeckedik", azzal szemben valószínűleg nem fognak szankciókat alkalmazni, hiszen mindig vannak fontosabb kérdések is napirenden (pl. brexit tárgyalások, a valutaunióval kapcsolatos kérdések, pénzügyi válsághelyzetek, környezetvédelmi kérdések, külpolitikai és gazdaságfejlesztési problémák stb.)

Ez a fajta szervezet tehát csak úgy működik megfelelően, ha mindegyik tagja egyrészt elfogadja a játékszabályokat, másrészt kompromisszumkészséget tanúsít - nem pedig kihasználni igyekszik a maga számára a rendszer gyengeségeit.

Valójában nem a migrációról van szó, hanem mélyebb, rendszer szintű kérdésekről

A migráció kérdése csak az egyik sarkalatos pont, ahol a lakosság NAGY TÖBBSÉGÉBEN eltérő a kérdés megítélése a volt nyugati és keleti tömb között (az utóbbiba a volt NDK-t is beleértve, a tömeges migráció elleni tiltakozás nem véletlenül Chemnitzben robbant ki.) A világnézeti különbség ennél sokkal mélyebb, úgy szokták mondani, hogy a kapitalista rendszer győztesei és vesztesei között húzódik, de szerintem ez pontatlan, én úgy határoznám meg, hogy a versenyben gondolkozók és a versenyképességükben nem hívő emberek között. Focinyelven szólva keleten sokkal többen vannak, akik úgy vélik, hogy nem képesek labdába rúgni: nagyobb a gazdaságilag elmaradott területek aránya, a kisnyugdíjasok és a falvakban tartós munkanélküliek, közmunkából élők száma. Az persze nem igaz, hogy ők többségükben ne lennének alkalmasak piacilag versenyképes értékteremtésre, azonban a volt szocialista térfélen mindig sokkal többen voltak olyanok, akik nem annyira saját képességeikben, hanem állambácsi segítségében bíztak és máshogyan szocializálódtak (kapcsolati tőkére építenek a számukra túl elvont és gyanús "versenyképesség" helyett).

A kapitalizmus-ellenesség egyes országokban a nemzeti identitás részévé vált

Nagy történelmi hagyományokkal rendelkező országok mint Magyarország vagy Lengyelország hajlamosak identitásukat a múltból eredeztetni, amely egy erősen konzervatív szemléletet hoz be a politikába. (Szlovákiára, Csehországra, Romániára ez az elemzés emiatt jórészt nem is érvényes.) Ha ezek az országok a régmúlt dicsőségére vágynak, akkor szembe kell nézniük azzal, hogy jelenleg milyen nagy hátrányban vannak a Nyugattal szemben gazdasági téren, ezért rokonszenves lehet számukra minden olyan gondolat, ami a nyugati eredetű gazdasági és szabályrendszerek lényegi részét, a kapitalizmust megkérdőjelezi és meg akarja dönteni. Egy erősen ösztönös és érzelmi alapú beállítódásról van szó, amely egy vágyott nemzeti összefogással harcolva a Nyugat ellen, a legagyafúrtabb és eszementebb érveket is előrángatva törekszik mindannak a kizárása, amelyben a Nyugat fölényét érzi: ilyen a demokratikus politikai kultúra, nemzetközi nagyvállalatok működése, bankrendszer, integráció, emancipáció, munkaerő szabad áramlása stb. Akik fenyegetőnek érzik ezeket a saját kis világukra, egy idő után abban kezdenek hinni, hogy ezek az intézmények vagy valójában nem is léteznek vagy velejéig romlottak (az ördög művei). Mindezt a népszerűségvadász (azaz populista) kormánypropaganda remekül meglovagolja és rendesen szítja is ezt a fajta közhangulatot.

Félig igazu(n)k van, csak túlzásokban esnek (esünk)

A kapitalizmuskritikák jogosak, mert ezek az intézmények valóban nem tökéletesek, és van rajtuk javítani való bőven, bár nem úgy tűnik, hogy bármelyik is megszüntethető a közeljövőben. A kistermelés aránya növelhető és növelendő (például az élelmiszerek előállításában), a demokrácia is időnként korrupt vagy képmutató tud lenni, a migrációt (a munkaerő áramlását és a kultúrák keveredését) ésszerű keretek között kell tartani. A túlzásokra példa az általános félelem mindenféle vegyszertől (közben esetleg orvosságok szedése nyakló nélkül) és általános bizalmatlanság a nagyipar termékeivel szemben (holott a tömegtermelésre szükség van akkor, ha sok embert akarunk ellátni megfizethető áron). Az összeesküvés elméletek is kirívó példái mindennek: például hogy a sóhoz kálium-kloridot adnak "bizonyos célokkal". Akik ilyeneket terjesztenek, nem tudják, hogy (függetlenül attól, hogy ez az állítás mennyire igaz vagy sem), sok élelmiszerünknek van magas káliumtartalma (a burgonyától a banánon át a görögdinnyéig), valamint a túl sok nátrium is káros (szakértők nem véletlenül nem javasolják az élelmiszerek sózását), és hogy nagyon sokféle cég árul különféle eredetű kősót tehát van választási lehetőségük. Nem beszélve arról, hogy léteznek fogyasztóvédelmi és népegészségügyi felületi szervek. Pont hogy egy diktatúrában állhatna elő olyan helyzet, ahol a vezetőség utasításokban meghatározhatja az állami gyártócégek számára az élelmiszerek összetételét, és a kontrollt elfojtva mindezt még titokban is tudná tartani.

A radikálisok alapvető tévedésben vannak

A lényeg, hogy a közhangulattal ellentétben pontosan nem a "radikálisan forradalmi szintű", hanem a kis lépésekben történő változások vezethetnének ahhoz, hogy olyan fontos területeken mint jövedelemelosztás, az egészségügyi helyzet vagy éppen a környezetünk védelme érzékelhető javulást élhessünk meg. Kelet-Európa jelenlegi "forradalmárai" nem képesek többre mint hogy maximum a rendszer szétverésével a kontinenst két évszázaddal vessék vissza. Az, ha valaki Orbán szemléletét korszerűnek tartja nem feltétlenül pozitív: például annak idején a Római Birodalom polgáraként nem törekedtem volna arra, hogy a birodalom mennél hamarabb szétessen és több évszázados nihilt, káoszt hagyjon maga után... Azt persze szerencsére senki nem tudja, hogy mi lesz Európa sorsa közeljövőben, mindenki csak találgat.

A patetikus hősködés is egy tipikus félrevezető humbug: nem hősökre van ugyanis szükség. Szerbiának sem ért semmit hősies szembeszállása a NATO-val a nemzetiségi, területi kérdésekben, - az országot évtizedekre képesek visszavetni az ilyen kétes értékű "hősködések".

A populisták nem találtak ki semmi újat

Valójában nincs semmi új a nap alatt: mindig is léteztek konzervatív (jobboldali) felfogásúak és a fejlődésben hívők (balosok), mindig voltak a hagyományban hívők, diktatúrát akarók, liberálisabb felfogásúak, egyenlőségpártiak stb. Éppúgy mint aránylag becsületesek, szélhámosok, alázatosak és nagyképű törtetők is. A történelemben minden ismétlődik csak "pepitában", újabb és újabb változatokban, most nálunk éppen a fasizmus irányába mozdult el a rendszer, nem csak a felső vezetés szintjén, hanem számos "polgártársunk" elvárásai és beállítódásai is nagyjából egy ilyen szemléletet tükröznek. Egy ilyen esetben szinte az általános csalódottság és kiábrándulás (annak beismerése, hogy tévúton jártunk) lehet csak az egyetlen gyógyszere annak, amikor a realitásoktól teljesen elszakadva egy jó ideje illúziók világában élünk.

Szükség van a távolságtartó elemzésekre

Ez az elemzés egyébként szándékoltan távolságtartó, épp annyira mint a tudomány is. (Mivel a tudomány képviselői láthatóan félnek a véleményüket kimondani politikailag érzékeny kérdésekben, emiatt szükséges a tudományos megközelítésekkel hobbi szinten foglalkozók közéleti szerepvállalása.) Aki távolságtartó a saját nemzetével, arra rá lehet sütni, hogy mivel nem a saját hazájának a közvetlen érdekét tartja leginkább szem előtt, ennélfogva "nemzetáruló". A tudomány mint távolságtartó tevékenység, amely ráadásul más országok kutatóival való együttműködésre épül, ennélfogva nem lehet más, mint "nemzetáruló".

Íme egy példa arra, hogy egyetlen eszme abszolutizálása és (némi demagógiával fűszerezett) felületes használata hogyan lőheti ki a racionalitásunk alapját képező tudományt, és hogyan vezethet el a szélhámosságok és őrültségek természetessé válásához.

A tanár "leadja az anyagot", majd a következő órán számon kéri véletlenszerűen az egyik tanulótól, hogy mire emlékszik és érti-e az összefüggéseket, végül leosztályozza a feleletet - ez az eljárás a hagyományos tanítási felfogásnak egy fontos részét képezi és köztudottan rengeteg stressz forrása.

A felelés mint számonkérési módszer előnyeként szokták felhozni, hogy igényli a folyamatos foglalkozást a tananyaggal, emellett pedig a gyerekek gyakorolják a beszédet sok ember előtt.

A modernnek mondható oktatási rendszerek (mint például az osztrák) ma már ritkán alkalmazzák a feleltetést, a folytonos stressz helyett a tanulóknak inkább egy előre kijelölt időpontban és legtöbbször írásban kell számot adniuk a tudásukról. Az írásbeli dolgozat során a tanulónak több ideje van átgondolni a válaszokat, ezért egyes feladatok sokkal inkább az ismeretek alkalmazásáról szólhatnak mint a lexikális tudásról. Ráadásul az írásbeli dolgozat értékelése sokkal kevésbé szubjektív és az eredménye utólag visszakövethető, míg a szóbeli felelet esetén sokat számít, hogy mennyire szimpatikus a tanár szemében a tanuló stílusa. Sokak életének egyik kudarcélménye, hogy nem voltak szimpatikusak a tanárnak és hiába tudták jól a tananyagot, mégis gyengébb érdemjegyet kaptak. (Elsősorban a humán tárgyak értékeléséről van persze szó, ahol nem túl jó hatást kelt, ha valaki nyökögve beszél még ha a lényeget illetően jól is ad elő azzal szemben, ha valaki folyamatosan szövegelve az üres általánosságok szintjén marad.)

A modern iskolákban leginkább a projektmunkák azok, amikor a tanuló az általa önállóan összegyűjtött ismeretek alapján kiselőadást tarthat a többiek számára.

Mivel a felelés nem más mint a tananyag mechanikus visszaadása, ennélfogva mindenképpen egy normatív értékrendszert közvetít. Annak ellenére így van ez, hogy a tanultak nagy része a egy-két évtized alatt elavul, és mire a tanuló kikerül az iskolapadból, részben már érvényét veszti (például egyes történelmi események megítélése vagy magyarázata teljesen eltérő lehet). A normatív értékrendszer nagyon jól megfelel egyfajta konzervatív értelmiségi felfogásnak, amely a társadalom szabályrendszerének pontos betartásán alapul, ezért a pontos felelet (és a kifogástalan, kötelességszerű napi felkészülés a tananyagból) alapvetően alkalmazotti és szabálykövető felfogást tükröz. Ezzel együtt fontos részét képezi a társadalom életének, hiszen tanárok, jogászok, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok munkájának jelentős részét a szabályrendszerek egyszerű de pontos és példaszerű követése jelenti - a tanuló feleltetése tulajdonképpen ennek egyfajta előképét jelenti. Ami hiányzik a feleltetésekből az a kreativitás és a tanultak gyakorlati alkalmazása. (Nem véletlen, hogy a PISA teszteken rendre gyengén szerepelünk.) Az egyéni érdeklődésből fakadó önképzés követelménye és az önfejlesztés élménye is elsikkad a "kijelölt napi penzum" letudása során.

Emellett van benne egy olyan rejtett elem, hogy erre mifelénk aki jól beszél és jól adja magát elő, az kerül előnybe másokkal szemben, a valós tudásától teljesen függetlenül. Európának ezen a részén még mindig működik az, hogy "dumáld ki magad fiam", sok szöveggel képesek vagyunk elködösíteni a lényeget: igaz ez a jog és a politika világában egyaránt. Nem ritka esetben az kerül főnöki székbe, aki a legjobban tud beszélni. A feleltetéseknek van egy olyan "feelingje", hogy nyilvánosan azt mondom amit kell, nem is kell őszintének lennem, fő jól hangozzon. Privátban majd elmondom annak, akiben megbízom, az igazi véleményemet. (Az iskolában a feleltetéskor ugyanis általában elsikkad az érvelés, az egyéni vélemények kifejtése.)

Másrészt viszont vannak olyan szakmák, ahol a kreativitás nagyobb szerepet kap mint az egyszerű normakövetés, és sokkal kevésbé konzervatív, liberálisabbnak nevezhető megközelítéseket igényel: elsődleges értékteremtő területekről van szó mint művészi alkotások létrehozása, színvonalas tájékoztatás vagy az üzleti vállalkozások. (Nem véletlenül nincs összefüggés a tanulmányi eredmények és a karrier között ilyen területeken.) De még az alkalmazotti foglalkozások esetében is számos olyan helyzet van, ahol a megoldást és előrelépést a kreativitás jelentheti, ha nem akarunk teljesen belesüllyedni a bürokrácia mocsarába.

El kell ismerni, hogy az iskolának mindenképpen van egy fegyelmező funkciója, azonban az is köztudott, hogy a magyar iskolarendszer túlságosan is stresszes, megterhelő közeg diákoknak és szülőknek egyaránt. Ahhoz hasonló ez, hogy sok edző az ifjúsági sportolóitól már maximális eredményt vár ahelyett, hogy igyekeznének felépíteni és megalapozni őket, - nem véletlen, hogy az utánpótlási eredményeink általában sokkal jobbak mint a felnőtt korosztályoké és sok tehetséges fiatal (főként a labdarúgásban) nem váltja be a reményeket. Az egyetemi oktatásunk színvonalát és eredményességét tekintve még regionális szinten sem mondható különösen jónak, mert pont az a fajta megalapozás hiányzik, ahol olyan tényezők mint az elemzőképesség, az egyéni kreativitás és rendszerszemlélet kerülnének előtérbe a tananyag mechanikus számonkérésével szemben.

Amíg a feleltetés és a vizsgaanyag "betöltése" a memóriába, aminek a vizsgák után való gyors törlése egy idő után egyszerű rutinná válik még egyetemi szinten is (a törlés annál könnyebb, mert a megtanultak nem kötődnek igazából semmihez), létezik mégis egy olyan terület, ahol ez rutin nem működik, ez pedig a nyelvtanulás.

A diplomák jó része ugyanis nem több mint egyfajta "diliflepni", mert nem az illető szakmai tudását méri, hanem azt bizonyítja csupán, hogy az illető IQ-ja elér egy bizonyos szintet, hiszen képes memorizálni eléggé bonyolult szövegeket, ábrákat vagy képleteket. A nyelvtudás viszont egészen más, ott bliccelés, alibizés vagy a puszta memorizálás nem elég, hanem össze kell tudni rakni a nyelvet valamilyen szinten (szókészlettel, szabályrendszerrel együtt) és különféle szituációkban használni, még a szerénynek mondható középfok esetében is, ami a legtöbbünk számára sok száz vagy több ezer munkaórában mérhető rendszeres elfoglaltságot jelent. Átlagos egyetemi hallgató ezt hajlamos elhanyagolni a saját kis közegében emiatt fontos, hogy lehetőleg már középiskolában jussanak el mennél többen a középfok szintjéig.

Manapság a középfok követelményei általában nem túl magasak, és egyik fajta készség (pl. gyengébb nyelvtani tudás) valamennyire kompenzálható egy másikkal (pl. jobb beszédkészséggel). Habár a konzervatívabb értelmiségi szakmákban ritkábban van szükség nyelvismeretre, ma már aki egy kicsit is igényes, nyitott és tájékozott szeretne lenni, annak illene ismernie legalább egy nagy európai nyelvet. (A középfok szintje általában nem is elég egy idegennyelvű szakmai előadás megértéséhez.) A versenyszférában nagyon nagy hátrányt jelent ma már a nyelvtudás hiánya, másrészt egy idegen nyelvet hobbiszerűen gyakorolva is kimutatható különféle kognitív képességek javulása.

Úgy gondolom, hogy a hagyományos értelemben vett feleltetések fölött már eljárt az idő, ma már nem a tudás számonkérésének korszerű módját képviselik. Annak idején iskolapadban szinte mindegyik feleletet hallgatva volt egyfajta hiányérzetem, ami abból fakadhatott, hogy még a legjobb feleletek is csupán mechanikus visszaadásai (az egyébként sem tökéletes) tananyagoknak, különösebb kreativitás nélkül. A tanárok számára láthatóan unalmas, a diákok számára kimondottan stresszes, emellett eléggé életszerűtlen szituációkról van szó, egy poroszos stílusú iskolarendszerben. Annak ellenére, hogy nem kis részben a feleltetéseknek betudhatóan a magyar értelmiség lexikális tudása és műveltsége jóval nagyobb mint mondjuk az angolszászoké, a végkimenet mégis az, hogy a szakmai teljesítmények terén már általában mi bizonyulunk a gyengébbnek.

Úgy látom, - oktatási szakértők majd megcáfolnak, ha nem így van,- hogy jelenlegi oktatási rendszerünk egy fajta normatív, biztonságra törekvő alkalmazotti magatartásra szocializál, emiatt sokak számára kudarcélmények forrása, emellett az egysíkúsága miatt számos egyéni tehetséget és potenciált teljesen kihasználatlanul hagy.

Gondolkodásunk számtalan csapdája közül nem az elmélet által leírtakat, hanem az általam megfigyeltek közül gyűjtöttem össze néhányat, nagyon különböző területekről vett példákkal illusztrálva az egészségtől a politikáig bezárólag.

1.Zavarba hoz minket az, hogy mindenki elfogult valamilyen mértékben

Pedig ez nem lenne baj, mert nekünk kell tudni összerakni. A TED-ED előadások eléggé színvonalasak és lényegre törőek szoktak lenni, ezek közül néztem meg ugyanazon a napon a táplálkozás két kutatóját. Az egyik a túl sok szénhidrát ellen beszélt: "Vannak esszenciális aminosavak, de esszenciális szénhidrát nincs." Egy másik viszont a vegetáriánus táplálkozás híve volt: "Léteznek gyógynövények, de gyógyállat nincsen." Mindketten mélyen ismerték az általuk kutatott területeket, viszont teljesen máshogy közelítették meg, hogy milyen az egészséges táplálkozás, és mindkettőnek a maga módján igaza volt.

Többféle megoldása lehet a különféle problémáknak (pl. az egészséges táplálkozásnak), amelyek ha jól megfigyeljük akkor nem is teljesen mondanak ellent egymásnak és egyéni beállítottság és ízlés kérdése, hogy ki mit választ. Számos dolog többféle módon is megközelíthető, ami egyéni kreativitásra is lehetőséget ad.

2.Az egyes dolgok nem jók vagy rosszak önmagukban, hanem vagy a helyükön vannak vagy nem (régi bölcsesség)

A képességeink és affinitásaink nagyon eltérnek egymástól és a munkamegosztásban betöltött helyünk is, - ez éppígy igaz arra is, hogyan látunk egyes dolgokat. Nem nagyon van olyan tehát, hogy teljesen hibás vélemény, lehet azonban "nem egészen helyén való", a szó szoros értelmében. A politika világában ezt úgy látom, hogy egyes kis hagyományőrző falvakban teljesen megfelelő lehet az erősen jobboldali felfogású vezetés. Ezzel szemben ha egy ország kormányfője egy kirgiz folklór műsort túl komolyan vesz, azzal egyértelműen nevetségessé teszi magát.

Nemzetállami szinten a mérsékelt jobboldal az, ami képes lehet integráló szerepet betölteni, vagy időnként a mérsékelt baloldal (esetleg ezek valamiféle koalíciója). Az EU szintjén nem tudom mit keresnek az államszövetség értelmét tagadó pártok (az annak idején szélsőjobbos Jobbik is csak lézengett a légüres térben az Európai Parlamentben), mert az is egy bizonyos szint amit képviselni kell (a globális politikai tér nagy játékosaival szemben is) és törvényszerűen konfliktusba kerül időnként a nemzetállami szinttel. Ilyen logika alapján az EU politikáját leginkább a baloldali, másodsorban a mérsékelt jobboldali pártok tudják leginkább előmozdítani.

3.Az előzőekkel összefüggésben tiszta viszonyokat kell tudni teremteni, nem összemosni dolgokat

Így például mivel Magyarországon az elnöki rendszernek van hagyománya (Horthy, Kádár rendszere, sőt bizonyos értelemben a Habsburg ház is), ebből kifolyólag most is minimum félelnöki rendszer lenne jó nekünk, amelyre számos demokratikus európai országra látunk példát Romániától Franciaországig. Ez esetben Orbán komoly jogkörökkel, vétójoggal rendelkező államfő lehetne, nem pedig csak kormányfő, ami valszeg. de-facto be is fog következni egy-két éven belül (vagy már be is következett). Egyszerűen azért mert a politikusi pálya olyan aktivitást kíván, amitől az emberek törvényszerűen kiégnek pár évtized alatt. Láthatóan igaz ez Putyinra, Lukasenkóra és Merkelre, de gyakorlatilag mindenkire, hogy egy idő után egyre kevésbé tudják irányításuk alatt tartani az eseményeket.

Vállalatok esetében is gyakran eltér a stratégiai és operatív igazgató személye, az utóbbi a mindennapi tevékenységek dinamikus irányítója. Nálunk is már Gulyás Gergely kelti inkább egy kormányfő benyomását (a miniszterelnökség vezetője potenciálisan miniszterelnöki hatáskörű személy), a de facto és de jure viszonyok jelentősen eltérnek egymástól. Orbán láthatóan egyre inkább egy rögeszmés, szellemileg hanyatló fázisba került "vezér" benyomását kelti. Ami nem lenne baj, ha nem ragaszkodik a kézi vezérléshez, túl sok ügyben a döntést fenntartva magának. (Egyébként pedig ő egy közismerten harcos alkat, csak nem mindig szükséges a fél világgal folyton háborúskodni.)

4.Fennakadunk a gondolatmenetek apró, lényegtelen részein

Vannak akik egy-egy súlyosabb nyelvtani hibán fennakadnak, vagy azon, hogy a megfogalmazás nem tökéletes és a stílus nem a legárnyaltabb. Ez lehet persze jó kifogás is olyankor, ha nem akarunk kényelmetlen problémákkal szembenézni, néha pedig csak szükségtelen szőrözés. Vannak egyes szövegekben olyan aknák, amelyek robbannak és (elutasító jellegű) pavlovi reflexeket váltanak ki: például sértik a családról vagy a nemzetről gondolt véleményeket, "túl liberális" beállítottságúak, - holott igen gyakran csak kevéssé lényeges részei a mondanivalónak, legfeljebb arra jók, hogy beskatulyázzák vele az embert. Ösztönös szinten pedig leginkább csak kétféle skatulya létezik: barát vagy ellenség.

Nem szabad magunkat sem beskatulyáznunk, bármilyen vonzónak is tűnhet egy csoporthoz csatlakozni. Én például nem kedvelem az Orbán rendszert, de abban eléggé biztos vagyok, hogy Horthy Miklós annak idején, abban a helyzetben (a megcsonkított Magyarország vezetőjeként) igen alkalmas volt arra a feladatra, amit elvállalt, és a szerepe sokkal inkább pozitívnak volt mondható mint negatívnak.

A rutinos demagógok viszont nagyon ügyelnek arra, hogy megnyerjék a közönségüket: először olyan dolgokat mondanak, amelyek eléggé nyilvánvalóak és amit mindenki elfogad, aztán egy logikai bakugrással eljutnak a saját kis képtelenségeikhez, amelyekkel befolyásolni akarnak másokat (egyfajta árukapcsolásról van tehát szó). Orbántól Bayerig sokan dolgoznak ilyen sémával a szélsőjobbon, de az olyan baloldali fórumok mint az ÉS vagy a HVG némely cikkírójáról is elmondható, hogy stílusuk hatásos ugyan, de már régóta semmilyen eredeti gondolattal nem tudnak előállni.

Vannak akik jól írnak vagy jól beszélnek, ami sokak számára meggyőző lehet, de ezek nem olyan adottságok amely garantálnák az elmélyült tudás meglétét vagy a tartalmas gondolatokat.

5.Szűklátókörűség

Ez is egy gyakori hiba a közéletünkben. Voltaképp, amikor leírják az első szót, hogy Magyarország, némiképp már azzal is hazudnak, mert implicit módon a szövegük arra utal, hogy az adott helyzet tipikusan a miénk. Holott nincs olyan probléma, amelyre ne találnánk a környezetünkben máshol hasonló példákat, mások is küzdenek a korrupcióval, a bürokráciával és a gazdaság elmaradott viszonyaival is. Az, hogy túl kevés gyerek születik nem csak a magyar nők problémája, mint ahogyan kormányunk feltételezi (ráadásul a férfiakra nem is gondolt), hanem más európai nők esetében is az: nem nekünk kell feltalálni a spanyolviaszt, hiszen vannak nemzetközi tapasztalatok, hogyan lehet ezen a helyzeten javítani. (Igazából Európában vannak a miénkhez hasonló életmódok és értékrendek, onnan érdemes tapasztalatokat szerezni, nem pedig Közép-Ázsiából. Nem szabad kísérletezgetni, ha vannak máshol működő gyakorlatok.)

Ezzel függ össze, hogy a korszellem szinte minden kérdést rosszul ítél meg. '49-ben sokan Görgeyt árulónak tartották (teljesen hibásan), '56-ban sokan amerikai beavatkozást vártak, aminek semmilyen reális alapja nem volt. Egy bűnbak mindig jól jön, akin levezethetjük az indulatokat. Néha pedig olyan dolgokon szoktunk rugózni, amin az utókor inkább csak mosolyog.

6.A rendszerek általában nem egyértelműen jók vagy rosszak

A világ legsikeresebb államai Svájc és Kalifornia is bírnak olyan hátrányokkal, amelyek sokak számára taszítóak lehetnek, de az ottani jómódban élőknek is megvannak a maguk problémái. Ezzel szemben még a legbutább vállalkozások mint az USA vietnami háborúja (látszólag mindenki veszített csak, és még a észak-vietnamiak is jobban jártak volna, ha az elején békét kötnek) is teljesen új tapasztalatokat hozott számos területen, például az orvostudomány számára.

Egy adott rendszerben egyesek jobban járnak, mások rosszabbul, éppen azért jó a parlamenti váltógazdaság, mert az egyes kormányok más-más csoportokat favorizálnak.

Sokan abból a gondolatból indulnak ki, hogy ha valami nem vált be, akkor az ellentéte majd jó lesz, ami egy alapvető logikai hiba: például ha a liberalizmus nem volt sikeres, akkor az "illeberalizmus" lesz a megoldás a maga kis diktatórikus vonásaival, vagy pedig ha az USA szövetsége nem elég jó, akkor az oroszok támogatását kell megszerezni (annak ellenére, hogy a medve ölelése elég szoros tud lenni). Társadalmunk szélsőségek között ingázik, arra a bizonyos egészséges arany középútra nem gondol ilyenkor senki.

7.A magyar társadalmi normafelfogás csak egyfajta lehetséges értékszemlélet (például a sumákolást díjazza)

Az amerikai elnökök megítélésében is tükröződött, hogy a magyar rangsor mennyire eltért az amerikaiakéhoz képest, a két társadalom értékrendszerének különbségei miatt. Az amerikaiknál azok az elnökök a legrosszabbak, akik nem csináltak semmit, nálunk viszont mindig azok, akik valamilyen jelentősebb hibát követtek el. Nálunk egyértelmű bűnbak Gyurcsány, aki legalább próbálkozott különféle reformákkal és nem hibás a sok sumák szoci vezető, aki mindent elszabotálva csak a saját pecsenyéjét sütögette és off-shorozott. Aki nem csinál semmit az biztosan nem fog hibát elkövetni - a "csak ne hibázz" szemlélet megöli a vállalkozószellemet és görcsössé is teheti a viselkedésünket.

A legfőbb magyar társadalmi norma a szabálykövetés, és mivel a rengeteg szabály a németeknél működik legjobban, mi afféle "nem elég jó németek vagyunk". Bizonyos esetekben igaz, hogy a szabályok betartása a megfelelő, vannak viszont arra is bőven példák, amikor a szabályok nem életszerűek, gyakorlatilag betarthatatlanok. Tehát az értelmiségi közvéleményünk (amely Európában a leginkább kifogásolja a szabálykövetés hiányát) alighanem tévedésben van egy fontos kérdésben: a bürokrata szemléletet is vissza kell tudni szorítani, ha szabálykövetést akarunk elvárni.

8.A szakértőség téves megítélése

Sajnos szakértőnek számítanak olyanok, aki a laikus közönségnek osztják az észt a világpolitikáról, nyelvrokonságról vagy egészségről, akár a neten akár lakossági fórumokon, gondosan vigyázva arra, nehogy a területükön dolgozó komoly tudósokkal kerüljenek össze. (Publikációik szakfolyóiratokban nincsenek, tudományos konferenciákon nem vesznek részt.) Ennek a fajta szélhámosságnak az egyik képviselője Nógrádi György "migrációkutató", akinek azért sok mindenben igaza van, csak éppen erős túlzásokba esik, de éppúgy elmondható ugyanez Bogár vagy Drábik esetében, akik a nemzetközi pénzügyi kartellek és titkosszolgálatok befolyásával foglalkoznak, csak sajnos eléggé paranoid módon. Nem úgy beszélnek mint a tudomány embere, hanem leginkább mint eszelősök. Vannak olyan szakértők, akik túlspilázzák azt, amivel foglalkoznak és a politika sikamlós területére merészkednek, és miközben olyanokat kezdenek mondani, ami sokak tetszését elnyeri, elvesztik a kutatói szavahihetőségüket és méltóságukat.

Másik szakértői hiba, hogy "orvos mondta" - tehát biztos igaz. Azt lehet mondani, hogy az orvosok a kis napi rutin területeikbe belesüppedve csak kicsivel értenek jobban az átlaghoz képest a táplálkozási kérdésekhez. A magyar orvosok többsége eléggé konzervatív felfogású és gyorsan rárepül a modern társadalomban előforduló lehetséges problémákra: például igaz, hogy a kávé pörkölése során rákkeltő hatású akrilamid keletkezik, de ettől még nem lesz a kávé fogyasztása rákkeltő (sőt megfigyelések sem támasztják alá). Hiszen ha az akrilamid koncentrációja nagyon alacsony, valamint ha a kávé tartalmaz olyan anyagokat is, (jelen esetben antioxidánsokat), amelyek rákellenes hatásúak, akkor az összhatás lehet semleges vagy kedvező irányú is. (Régebben például azt gondolták, hogy mivel a koffein emeli a vérnyomást, ezért a kávé ártalmas a szívnek, de megint az a helyzet, hogy a kávé a koffein mellett számos más anyagot is tartalmaz.)

9.Ha valamiről jól tudunk beszélni, még nem biztos, hogy értjük a hátterét

Szokásos a "fogyasztói társadalom" ostorozása, de azáltal tapodtat sem jutunk előre, ha valamire tudományos címkét aggatunk. Ha viszont értjük, hogy voltaképpen paleolit aggyal gondolkodunk, és ez érvényes alapból a táplálkozásunkra és pénzköltésünkre is, tehát voltaképpen egy genetikailag kódolt mohóságról van szó, akkor jobban ismerve a probléma gyökerét nem fogjuk hibáztatni sem magunkat sem a társadalmat, hanem elkezdhetünk dolgozni a megoldások irányában. Értelmiségiek hajlamosak úgy osztani az észt, hogy nem ismerik az általuk használt fogalmak (például szabadság, tolerancia vagy egyenlőség) mélyebb jelentését, csak felelőtlenül dobálóznak ilyesmivel - ez valójában a "polkorrekt beszéd" alapvető hibája, az ezt elhagyó, gyakorlatiasabb felfogás jelenti az Orbán rendszer sikereinek egyik titkát. Ha egy értelmiségi jobban tud beszélni például cigány kultúrájú emberek és magyar kultúrájúak együttéléséről egy kis faluban, az nem jelenti, hogy jobban is érti azoknál akik ott vannak, nem szabad tehát a fölényével visszaélnie.

10.Senki sem elég okos - de éppen ez kell, hogy cselekedetekre sarkalljon

Amikor felállt a Medgyessy kormány, akkor balos közgazdászok azt mondták, hogy micsoda jó szakértőkből áll, biztos sikeres lesz. Egy dolgot nem tudtak, hogy a fontos döntéseket Medgyessy és Gyurcsány is saját kútfőből, a szakértőkkel való egyeztetés nélkül hozták meg (lényegében hazardírozva). Sosincs elég információnk, hogy mikor mi fog működni, például az IMF is gyakran felsült az egyen receptjeivel. Mindenki csak tippelgeti, hogyan alakul majd a gazdaság állapota vagy a tőzsde helyzete, az összeomlásokat gyakran megjövendölik, és véletlenül valakinek majd egyszer bejön.

Mivel a legtöbb dolog túlságosan is bonyolult és a változások legtöbbször fokozatosak, emiatt a legjobb, ha olyat teszünk, amit később is vállalhatónak tartunk, bármilyen kimenet esetén. Például ha az Orbán-rendszer szerintünk egy diktatúra irányába tart, akkor ez ellen kell tudnunk tenni, hogy később elmondhassuk megtettük azt, ami a képességeinkből telt.

Vannak, akik panaszkodnak arra, hogy a rendszerváltás után az állami vagyont olcsón "elprivatizálták". Ott voltál akkoriban? Tudtál róla? Tettél ellene? Antall vagy Horn rendőrei sem vertek volna meg, ha kimész tüntetni. (Kádár rendőrei ellenben igen.)

Gondolkodásunknak rugalmasan kell tudni működnie különféle nézőpontokkal, mások helyzetébe is képesek kell legyünk empatikusan belehelyezkedni. Ha kudarcot vallunk ebben, akkor egy alacsonyabb tudatossági szinten kötünk ki: az ellenséges hordák ökölrázásához jutunk el (ami a mai magyar közéletre jellemző) és ahhoz az illúzióhoz, hogy a problémáink komoly munka nélkül, egycsapásra megoldhatóak.

A családcentrikusság egyesek számára valami szent dolog és tabutéma, ami bizonyos szempontból érthető: akár érzelmi kötődéseik miatt, akár azért, mert egyetlen elemzés sem tudja teljesen feltárni azt a pluszt, amivel az egész több mint a részek összessége. A család alighanem az emberi kapcsolatok alapja, általános iskolája, viszont nem a teljessége: létezik több más fontos emberi kapcsolat is, amely kicsit másként működik.

A párkapcsolatot például egyenrangú felek hozzák létre, a családdal ellentétben nem elsősorban a gondoskodásról kell, hogy szóljon, inkább egymás fokozatos megismeréséről több évtizeden keresztül. A munkahely légköre lehet ugyan családias, a munkatársak közötti kommunikáció és kapcsolatépítés viszont egy teljesen más műfaj. A barátok közötti igen mély és őszinte kapcsolatok, a választott közösségeinkben való szerepléseink, a közéleti megnyilvánulásaink, sőt az extázisos közösségek (bulik) mind másfajta készségek kifejlesztését követelik tőlünk és nem mindig könnyű az egyes kapcsolatok között az egészséges egyensúlyt megtalálni.

A családcentrikusság pozitív és negatív oldalai

A különféle felmérések (pl. itt, itt vagy itt) általában azt hozzák ki, hogy a magyar az egyik leginkább család centrikus nemzet Európában (a térképeken a sötétebb színek fejezik ki ezt), tehát a legtöbben hagyományos értelemben vett családot szeretnénk alapítani.

Másrészt viszont egy felmérés szerint a szülői önfeláldozás követelménye a gyermekek érdekében nálunk eléggé átlagos szintű. Tehát leginkább arról van szó, hogy igényeljük a családi élet meleg kis közegét, egy ilyen közegben érezzük jól magunkat.

Ennek a fajta családcentrikusságnak a negatív oldala a szolidaritás hiánya azokkal, akik nem tartoznak az ismeretségi körünkbe. Az osztrákokkal, beloruszokkal és balti országokkal együtt sereghajtóak vagyunk abban, hogy mennyire vagyunk elfogadóak a hátrányos helyzetűekkel szemben: a munkanélküliek, beteg vagy mozgáskorlátozott emberek és bevándorlók sorsa a magyar közvéleményt kevésbé érdekli mint más országokban. (Nyilván mert úgy gondoljuk, hogy a család dolga rajtuk segíteni és mi is a családra számíthatunk, ha ilyen helyzetbe kerülünk.)

Az alapgondolat Kádár-rendszerből származik

A Kádár-kormány a népszerűségét egy olyan gondolattal alapozta meg annak idején, hogy mi itt a Kárpát-Medencében egy nagy család vagyunk színleg megadva ugyan azt, ami a császáré, de közben mindenki ügyeskedhet és sumákolhat a háttérben. Azóta a magyar közéletet leginkább kicsinyes belharcok, zavaros és gyerekes megnyilvánulások jellemzik. A TV híradók az állampolgárt egy tíz éves gyerek szintjén kezelik: katasztrófákat mutogatva céloznak arra, hogy "máshol milyen rossz és veszélyes élni", és tele vannak olyasféle üzenetekkel, hogy holnap vegyél fel pulcsit, meg ne fázz vagy hogy jegesmedve bocsok születtek az állatkertben. Zavaros és iszapbirkózás-szerű ügyek tárgyalása mellett ilyesféle üzenetei vannak a médiumnak már évtizedek óta.

A három éves GYES-t is egyébként a Kádár-rendszer vezette be, viszont hosszú távon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nem növelte a születésszámot, mert az évekig otthon maradó anyák hátrányosnak érezték a helyzetüket amiatt, hogy kiestek a munka világából (most pedig panaszkodnak, hogy mért alacsonyabbak a női fizetések) és sokak számára az otthoni családi környezet egyenesen nyomasztó is lehetett. Az egyes országok polgárainak boldogságszintje nincs arányban a családcentrikussággal, sőt az összefüggés inkább fordított. Hollandoknál és skandinávoknál, ahol nem a család az első és mindenek fölötti, ott az emberek kevésbé érzik megterhelőnek a családi közegre jellemző erős társadalmi normákat és elvárásokat, emiatt lazábbak és felszabadultabbak.

A családias légkörbe bele lehet ragadni

Nincs kimutatható előnye annak, ha a gyerek az anya hátán van egész nap (mint egyes afrikai családokban), de annak sem, ha évekig otthon marad a szüleivel - sőt inkább bizalmatlanabb lesz az idegenekkel szemben. Nálunk az első három évben való otthon maradás már annyira társadalmi normává vált, hogy sokan akkor sem választják a bölcsődét, ha megtehetik.

Az utazásszervezők azt mondják, hogy a magyarok turistaként is nagyon család centrikusak, mert ahova érkeznek ott elvárják, hogy fogadják őket és programokat szervezzenek a számukra. Mintha idegen és ismeretlen környezetben a legtöbben túlságosan is félénken mozognánk, nem bízunk eléggé önmagunkban. Biztonságigényünk olyan szintű, hogy az egészséges mértékű kockázatvállalás rovására mehet. Ezt fejezi ki az is, hogy nem vagyunk nagyon mobilisak és munkahelyeken is sok esetben az ismeretségi kapcsolatok dominálnak. A bizalmatlanság bürokratizmust szül: tehát amikor azt tapasztaljuk, hogy a bürokrácia áldozataivá váltunk, akkor általában az történik csupán, hogy az ügyintézők félnek és nem mernek elmozdulni a kályhától, benne maradnak a jól ismert kis komfortzónájukban ahelyett, hogy a szabvány-magatartást feladva józan ésszel és némi emberséggel kezelnének minket.

A múlt feltárása és objektív értékelése sem lehetséges "családias" légkörben

A rendszerváltáskor lett volna lehetőség az előző rendszerek bűneinek feltárására, a bűnösök megnevezésével együtt, azonban hogyan ezt Ungváry Krisztián könyvéből kiderült, ez a fajta szembenézési és tisztulási folyamat teljesen elmaradt, annak ellenére, hogy a régiónk más országaiban valamilyen szinten végbement. Az ÁVH utódszervezeti és ügynökei továbbra is jó kapcsolatokat tartottak fenn a hatalommal és többen közülük beépültek a parlamenti pártokba, emiatt minden módon akadályozni tudták az iratnyilvánosságot és a történelmi igazságtételt. A bűnök a "családban maradtak", politikai gyilkosságokért felelős vagy emberek életét megnyomorító fő felelősök nem kerültek bíróság elé, de a nyilvánosság előtt sem kellett az áldozataiktól bocsánatot kérniük. Habár a társadalom jó része igényelte volna, hogy az érintettek enyhített mértékű, de valós büntetéseket kapjanak vagy a kevésbé súlyos esetekben nyilvánosan vezekeljenek, azonban a politikai elitünk képes volt elhinteni, hogy mindannyian "külső nyomásra tették" amit tettek és végső soron mindenki "csupán csavar volt a rendszerben". Egyes politikusok jogellenesen hozzáférhettek a titkos aktákhoz, amivel más pártok politikusait és a hozzájuk kötődő közéleti személyiségeket zsarolni tudták. (Megpróbálták befeketíteni például Torgyánt vagy Csurkát, akiket a kommunisták valóban be akartak szervezni, de nem lettek ügynökök.) Mostani kormányunk is jól alkalmazza kádári refelexeket és egyáltalán nem érdekelt a múlt pontos feltárásában.

A családias, falusias légkör pletykálkodást szül

Amikor elfogult vagyok a saját kis (akár virtuális) családias közösségem rovására, az hozza létre a "fake-news"-t, más szóval az álhíreket, amelyek a régi korok pletykáinak felelnek meg. Egyszerűen azt szeretném látni, hogy aki nem tartozik hozzánk, az mind valamilyen módon fertőzött a gonosszal, - a józan ész határán túlmenően is szeretném ezt bizonyítva látni. Ha pedig az elménknek kiadjuk a parancsot, akkor képes előállítani vagy hajánál fogva előrángatni elég "terhelő bizonyítékot" azzal szemben, amitől én idegenkedem, ami tehát potenciálisan veszélyes. Nem csak nálunk jellemző ez, hanem minden olyan országban, ahol belterjes kis kultúrák alakultak ki: az USA vagy Oroszország nagy síkságain lakók is hajlamosabbak erre többek között. (A nagy kikötővárosok körzetében lakók már sokkal kevésbé, mert az teljesen másfajta szociális közeg.) Falusias jellegű kultúráról van szó, a nagyvárosokra az ilyen érzelmileg domináns megközelítések helyett racionálisabb, hidegebb felfogás jellemző (bár annak is megvannak a hátrányai.)

Az önállótlan állampolgár kevésbé tájékozódik

Azt azért vegyük tudomásul, hogy az "átlag" állampolgár egyáltalán nem tájékozott az adott kérdésekben, amiről véleményt nyilvánít. Például nem tud még arról sem dönteni felelősen, hogy érdemes-e felhagyni a nyári időszámítással - más országok, például az oroszok példája azt mutatja, hogy nem érdemes, de mivel az átlagember információbuborékban él és nem veszi figyelembe más országok példáit, emiatt pár évnek el kell telnie, hogy ez kiderüljön. A "többség" napjaink demokráciájában sokszor csupán azt jelenti, hogy a legjobban mobilizálható, legaktívabb rétegek döntik el a fontos kérdéseket, és lehetőleg szeretnek mindenre "nem"-et mondani, hogy érezzék (a valójában nem létező, manipulált) hatalmukat, befolyásukat. A problémát valójában a hiteles, szavahihető értelmiségi elitek hiánya okozza és a nyílt szakértői viták elmaradása - emiatt érzik úgy sokan, hogy értenek olyan kérdésekhez mint például a halálbüntetés, homoszexualitás vagy éppen a nyelvi rokonság, ugyanolyan mértékben, mint akik évtizedek óta hivatásszerűen ezekkel foglalkoznak.

Kétféle katasztrofális kimenet van és csupán egy optimális

Az egyik rossz kimenet a globalizáció rendszerének teljes megdöntése, és a világon belterjes kis falusias közösségek domináljanak - valami ilyesmi az Orbán-féle populisták álma. Elég nagy káoszt és technológiai visszaesést vonhatna maga után mindez.

A másik a környezet tönkretétele mellett a hagyományos falusias élet ellehetetlenülése: a kártevők terjedése miatt a biogazdálkodást elfelejthetnénk, csak génmódosított növények teremnének. Elég csúnya antiutópia ez is, de sanszos, hogy bekövetkezhet.

A harmadik megoldás a falusias és városias életközösségek közeledése egymás felé: urbanizált, modern falukörnyezetek, a nagyvárosi emberek többsége kétlaki életet élne város és falu között.

A konklúzió valami ilyesmi lehetne...

Sokat fejlődtek a magyar családok az utóbbi évtizedekben ezt be kell látni, például a gyereknevelés területén, ahol a rendszeres verés nevelőeszközként ma már nem elfogadható. Az erőszak különféle formái a házastársak között szintén megengedettek. A családi élet azonban egy bizonyos ponton túl megterhelő lehet a megfelelő külső társadalmi támogatás hiányában. (Mivel főként pszichológiai terhekről van szó, emiatt nem az anyagi támogatás a legmegfelelőbb eszköz).

A családias légkörbe bele is lehet ragadni, abszolút optimumként rávetítve a társadalom egészére és egyéb kapcsolatainkra. A hatalom érdeke sok esetben éppen az, hogy elhitesse az állampolgárokkal, hogy pátyolgatni fogja őket és minden (akár valós akár általa felfújt) veszélytől megvédi. Az önállótlan állampolgárok nagy száma és növekvő aktivitása visszaesést jelent: az "alternatív igazságokat" terjesztő demagógia és populizmus a szememben egy kevésbé racionális viselkedést tesz társadalmi normává.

Bízzunk benne, hogy mindez csupán egy nagyobb tanulási folyamat része, amelyben senki nem elég okos és mindenkinek van elég tanulni valója a másiktól.

Különféle rendszerek vezetői sokféle követendő elvet akartak már erőszakkal letolni a társadalom torkán. A kommunizmus hívei mindig igazolni szeretnék, hogy az elvek jók voltak, csak hát a megvalósítás volt gyatra. A liberalizmus hívei szintén hosszadalmasan magyarázzák, hol is ment félre a dolog. A nácik szerint pedig Hitler győzhetett volna, ha.... és így tovább. Ahogy az angol mondaná, az ilyen magyarázkodás csupán "bullshit". Az emberi természetre bármit is ráerőszakolni és feltétlen követendő mintának tenni legfeljebb rövid távon működött, az ilyen rendszerek hosszabb távon sosem voltak sikeresek.

A legközismertebb példa erre a kommunizmus, amelynek sok évtizedes kifutási ideje volt a bizonyításra, azonban egyik esetben sem tudott igazán sikeres lenni. A sztálinizmus nálunk szerény eredményeket ért el (máshol szintúgy) és csak akkor kezdett működőképessé válni, amikor a feltételek enyhültek. Amint az '50-es évek végétől a rendszer kicsit nagyobb mozgásteret engedett az állampolgárainak, a gazdaság egyből elkezdett fellendülni amellett, hogy az emberek közérzete is javult. Amikor a rendszer ismét bemerevedett és dogmatikussá vált, a '70-es években, a gazdaság stagnálni kezdett. Ilyenkor eluralkodott a bürokratizmus, a "maszekokra" túl sok adót vetettek ki, akik erre beintettek. Hogy ne legyenek elképesztő hiányok és működjön a rendszer, a hatalom kénytelenségből ismét eltűrte fű alatt a vállalkozások különféle formáit, ami nálunk az életszínvonal jelentős növekedését hozta magával.
Ezzel együtt az összes egyenlősítő kommunista rendszer Kubától, Belorussziáig, Venezueláig, Ceausescu Romániájáig, Észak-Koráról nem is beszélve csak rövid távon mondható gazdaságilag sikeresnek, később a saját korlátai nagyon merevvé tették és elrobogott mellettük a világ.

A fasiszta rendszereket olykor szokás gazdasági siker sztoriként emlegetni, ez azonban alaposabb vizsgálat esetén nem állja meg a helyét. Mussolini Olaszországa nem volt különösebb gazdasági siker, Franco Spanyolországa is akkor kászálódott fel a romokból és kezdett el építkezni, amikor a Kádár-rendszerhez hasonlóan a diktatórikus szigor enyhült. Sem a görögök sem a portugálok nem kívánják vissza a katonai diktatúrákat. Hitler gazdasága nagy mértékben támaszkodott az elkobzott zsidó vagyonokra és az értelmiség jelentős része menekült az országból, származástól függetlenül az ottani légkör miatt. Ez hosszú távon megbosszulta volna magát, a háború kimenetelétől is függetlenül. Horthy Magyarországa a '30-as évek második felétől már fasizmus felé hajló törvénykezés és kormányzás alatt valóban kisebb fajta gazdasági csodát produkált, azonban a híres győri program alapját is az elkobzott zsidó vagyonok képezték. Ezzel együtt Horthyék sikerességének oka jelentős részben a különféle gazdasági elvek megfelelő kombinációja.

A liberalizmus gazdaságilag nem volt sikertelen, sőt jó darabig nagyon is működőképes volt, akár a 19.században, akár a múlt század '80-as éveiben Reagan és Thatcher neoliberalizmusa idején, de még a '90-es években is. Erre az ideológiára is érvényes azonban, hogy túl merev alkalmazása egy idő után visszaütött. Nálunk a '90-es években (bár időnként jelentős túlzásokkal alkalmazták), inkább sikeresnek volt mondható, mint sikertelennek, mert elérte voltaképpeni célját: a gazdasági rendszer teljes átalakulását, amire nálunk egy évtized elég volt, más kelet-európai országokkal ellentétben. Gazdaságunk ismét tűrhetően működött, egészen addig, amíg Medgyessy és Gyurcsány nem nyomták túl a rendszert egy erőltetett gazdaságfejlesztés irányába, egyenlősítő szoci elvekkel fűszerezve, ami járhatatlannak bizonyult és hamar visszaütött. Idejében váltani kellett volna, például a lengyelek hamarabb kapcsoltak és konzervatívabb, piacvédelmet jobban szolgáló irányvonalra álltak át. A liberalizmusra is igaz ami a többi ideológiára, hogy néhány elve nagyon hasznos, azonban ha a gazdaság egészére akarjuk rákényszeríteni (főként ha a szereplők nem is értik a mibenlétét és előnyeit), akkor az zsákutcába visz és válságokat eredményez.

A sikeres társadalmak vegyítik a különféle elveket: liberalizmust, nacionalizmust, patriotizmust, szocializmust, konzervativizmust valamint környezetvédő szemléletet és ennek során a józan eszükre támaszkodnak. Mindebben jók például a skandinávok és igaz ugyan, hogy a gazdaságuk nem olyan erős mint mondjuk az amerikai, azonban a társadalmi egyenlőtlenségek kisebbek, ezzel összefüggésben az állampolgáraik boldogabbak. A szocialista elvek használata is fontos, mert a jobboldali kormányzatok alatt az egyenlőtlenségek nagyon megnövekedhetnek, emiatt a gazdasági fejlődés eredményeit sokkal kevesebben élvezik. Amikor viszont az egyenlősdi túl nagy méreteket ölt és ezzel sokan már visszaélnek, akkor szükség van a keményebb, konzervatívabb vonalra. Ez a lényege a parlamenti váltógazdálkodásnak.

A liberálisok csak törpepárt a legtöbb országban, az általuk képviselt témák látszólag kevesek számára bírnak jelentőséggel. Ezzel együtt a liberalizmus előretörése az utóbbi évtizedekben is tovább folytatódott, nem annyira gazdasági mint társadalmi értelemben. A legtöbb országban egyre csökken a diszkrimináció, akár nemi, akár szexuális akár egyéb értelemben, a mozgáskorlátozottság és pszichológiai problémák (pl. diszlexia) különleges figyelmet kapnak, de említhetnénk a gyermekek jogainak fokozottabb védelmét és a családon belüli erőszakkal szembeni fellépést is. Ez a trend még az Orbán-rendszerre is érvényes egy bizonyos szinten, minden olyan esetben a liberalizmus felé hajlik, ha az adott téma nem jelent a hatalom számára presztízskérdést. Gazdasági értelemben is könnyebb lett a vállalatalapítás és bővültek a gazdasági kapcsolataink is a külföldi cégekkel - nagyon sok területen továbbra is tart a liberalizmus diadalmenete. Az "illiberális" elvek nem teljes mértékben teljesülnek - szerencsére, hiszen ettől a rendszer egyből működésképtelen lenne.

Ezzel azonban megadtam annak a kulcsát is, hogy mért tud az Orbán-rendszer relatíve sikeres lenni. Hiszen főként olyan területeken küzd, amelyek inkább csak elvi jelentőségűek (pl. bevándorlás, multi láncok térnyerésének csökkentése), a hangzatos szavak ellenére a gazdaságpolitika ötvözi a nacionalista piacvédelmet a liberalizmussal. Lényeges szempont viszont, hogy a szociális elvek háttérbe szorítása miatt a társadalom "boldogságszintje" alig változott, a közeg továbbra is inkább rideg mint támogató, ami önmagában is egy fontos tényezője annak, hogy sokan külföldön próbálnak szerencsét.

Amikor Orbánék átvették a terepet 2010-ben, akkor a multi- és bankellenességükkel még inkább hibernálták az egyébként is eléggé fagyos környezetben létező magyar gazdaságot. Az ideológia tombolását jól kifejezi az alkotmányozás módja és eredménye, valamint törvények futószalagon való gyártogatása. Ideológusaik tévedtek és az általuk jövendölt világvége nem jött el, az európai gazdaságok lassan talpra álltak a válság után, viszont a gazdaságpolitika gyengesége miatt az első ciklusban nőt a lemaradásunk régiós összehasonlításban. Ez már nem volt a szocik számlájára írható, hiszen a saját elveikkel is szembe fordulva viszonylagosan stabilizálták a gazdaságot 2008 és 2010 között, amennyire a válság során ez lehetséges volt.

2014 és 2018 között a szakértők szerint a gazdaságpolitika jobb volt mint az előző ciklusban, és elmondható hogy inkább a retorika volt harcias, a gazdaságpolitika inkább józan megfontolásokon alapult. Az eredmények ennek megfelelően látványosak is. Emellett a kormánynak nem is volt kétharmados parlamenti többsége, ezért is megfontoltabban kellett politizálniuk.

Most viszont megint van kétharmados többség és megint eljött az idő egyesek számára, hogy úgy érezzék: a társadalmat kulturális értelemben is a saját képükre formálhatják. Megint létezik egy olyan "normális" és "helyes" gondolkodás, amelynek követelményeit a pártközpontban állítják össze, és ez alapján rangsorolhatóak jó és kevésbé jó állampolgárok. Azonban azok fellépése, akik a társadalom előtt ezt képviselik, távolról sem mondható hitelesnek. Sokkal hihetőbb hogy az egyéni kis egoista és hatalmi törekvéseiket szeretnék kiélni egy katonásan működő, a saját egyéni felelősségüket hárító rendszerben.

Orbán Viktor egy hozzáértő, a szakmáját alaposan kitanult politikus, aki a saját image-t is megfelelően felépíti Horthyhoz és Kádárhoz hasonlóan, de aki éppannyira megosztó személyiség is mint ők is azok voltak a maguk idejében. A gazdaság fejlesztését illetően Kádárhoz hasonlóan szerencsés módon kapcsolódik a kezére játszó folyamatokhoz, de semmi olyat nem tett, amely hosszú távra szólóan, régiós vagy európai összehasonlításban kiemelkedő lenne. Sőt, a szerepe igen sok esetben inkább destruktívnak mondható: a gazdaság elszállását elősegítő törvényeket a pártja mind megszavazta ellenzékből. Ezen kívül a vizitdíjas és a tandíjas népszavazás sok évre elhitette az emberekkel, hogy a magyar állam képes megoldani az egészségügy és az oktatás magas szintre emelését, és erre alanyi jogon jogosult is minden rendes adófizető polgár. A migráció témájában egyértelműen demagóg és európai mércével mérve destruktív. Alapvető emberi jogok és szükségletek teljes figyelmen kívül hagyására buzdít, homályos értelmű "önvédelmi" érvekkel. Azt viszont el kell ismerni, hogy a migrációs politikája ésszerűbb mint a liberális másik véglet, ezzel együtt nem hajlandó a közös megoldásokat kidolgozó team munkára, mivel a harc a lételeme.

A magyar társadalom lényegében csak olyan mint a szomszédos országok átlaga, a fő különbség leginkább az, hogy országunk jelenlegi vezetői hatalmi mámorukban a saját eszméiket próbálják ráerőltetni az egész társadalomra. Egy ilyen a magatartás viszont nem annyira a nemzeti egységet mint inkább az össznemzeti képmutatást segíti elő. Éppen hogy az egyéni értékek, életmódok és tehetségek sokféleségének elismerése lehet az, amire a legtöbb társadalom építkezni tud, ez az ami miatt sikeresebb volt mindig hosszabb távon a kifinomultabb hatalomgyakorlás a katonásan működő rendszereknél.

Az FB vagy a "fácse" elvben nagyon alkalmas osztálytalálkozók szervezésére. A volt gimis osztályom esetében is esedékes már a következő és nagyon érdekes megfigyelni, hogy kik jeleztek vissza a FB-n és kik nem. Habár annak idején a képességeink közötti különbség nem volt túlságosan nagy, de mivel a befutott karrier mint tudjuk, jobban függ egyes személyiségjellemzőktől mint az alapképességektől, számomra jelzésértékű, hogy kik facebookoznak közülünk és kik nem.

Ma már az FB használata nem annyira generációfüggő, a legidősebbeket leszámítva tehát a többek az X, Y és Z generáció tagjai már mind megbarátkozhattak vele valamilyen mértékben, amiatt is mert a munkánkhoz is általában használjuk az internetet. Vannak persze nagyon konzervatív típusok, akik a alapvetően idegenkednek és a minimumra korlátozzák a netet, ezen kívül vannak még paranoiásak is, akik attól félnek, hogy megfigyelik őket és adatokat gyűjtenek róluk. Az egyik ismerősöm férfiasan be is ismerte az ilyen félelmeit, másik ismerősöm pedig álnéven regisztrált.

Le kell vonnom még azokat, akik nem szoktak ott lenni az osztálytalálkozókon, mert úgy érzik, hogy akár "felfelé", akár "lefelé" kilógnak belőle. Aki lefelé lóg ki, az esetleg úgy érzi, hogy nem elég sikeres, a gimis éveket kudarcosnak élte meg, és olyan is van, aki személyes sérelmek miatt nem jön. (Megjegyzem, hogy a legutolsó találkozó alapján nem vagyunk sznobok, nem az számított, hogy ki mire vitte, hanem lazák tudtunk maradni, az ilyen félelmek tehát nem nagyon megalapozottak.) A másik véglet a volt gimis osztályt már kispályának tekinti a jelenlegi karrierjéhez képest, és nem érdeklik különösebben a volt osztálytársak. Őt tehát lehet, hogy ott vannak az FB-n de nem törekednek a kapcsolatfelvételre velünk.

Marad viszont egy sikeres csoport, akik általában el szoktak jönni a találkozókra, de vagy nem regisztráltak a FB-n vagy teljesen inaktívak: osztályos sebészorvos, elit tanárok, menedzserek vannak köztük főleg. Ők általában túlságosan is elfoglaltak, nem tudnak olyasmivel foglalkozni mint az FB. Az ő helyi társadalmi kapcsolataik eleve nagyon gazdagok, és mint tudjuk, hogy 100-150 fő fér csak a mentális térképünkre (akiknek a tevékenységét valamennyire követni tudjuk), esetükben  tehát FB-s távkapcsolatok ápolására már nem maradna hely. Emellett még azt is figyelembe kell venni, hogy mit nyernének ők és mit veszíthetnének az FB-vel: a lehetséges nyereség sokkal kisebb lenne mint az esetleges veszteség. Számukra a tekintély, a jó hírnév igen fontos a kisközösségben és nem kockáztatják a beégést egy meggondolatlan fotó vagy elírt bejegyzés miatt, amelyek sokak számára nyilvánosak, esetleg nem is egykönnyen törölhetőek. (Olyan is van persze, hogy az illetőnek nincs magas társadalmi státusza, csak egyszerűen túl félénk, gátlásos a posztolásokhoz ezért ott van ugyan, de meglehetősen passzív.)

Létezik a kelet-ázsiai kultúrában olyan szó, hogy "arcvesztés" - aki a választott útján kudarcot vall, és nem tart ki a karrierje felépítésében, azt a helyi közösség lenézi és ezt követően már másodrangú tagjaként fogja kezelni. Emiatt van az is, hogy az idetelepült kínai árusok és gyorséttermekben dolgozók nem mennek vissza Kínába, habár az általuk elért életszínvonal többnyire alacsonynak mondható - nem adhatják fel amibe belekezdtek arcvesztés nélkül. Habár ez a fajta norma nem olyan erős mint a konfuciánus kultúrákban, de létezik Nyugat-Európában is: egy finn farmer ezt úgy fogalmazta meg a számomra, hogy itt a hírnév felépítése akár tíz évbe is beletelhet, de tutira lerombolhatod tíz perc alatt. Nem elsősorban jogi szankciókról van szó (amit nálunk a kormány és az emberek nagy része egyetlen hatásos eszköznek tart), hanem a helyi elfogadottságról, arról hogyan viszonyulnak hozzád mások és mennyire fogadnak el a helyi kis közösségek. A skandinávoknál emiatt túl nagy kockázat bliccelni a vonaton és a jegyeket nem is nagyon ellenőrzik (legalábbis még pár éve ez volt jellemző), mert ha kiderül rólad a csalás, az stigmatizáló hatású lehet.

Az FB-re visszatérve érdekes, hogy kik azok a volt osztályból, akik aktívabban használják az FB-t: általában akik régebben is egy fokkal komolytalanabbnak számítottak és életük kaotikus vargabetűket írt le. Anélkül, hogy bárkit felett is ítélkezni szeretnék, a sokat posztoló FB-s ismerőseim többségében némi gyerekességet érzek (korától függetlenül, sőt éppen kora ellenére), mintha valamit kompenzálni, bizonyítani szeretne. Mintha a posztolás egy kissé görcsös pótcselekvés lenne a számára, mert nem kap elég elismertséget és pozitív visszajelzést. A "szelfi" szóban például már benne is van a narcizmus, az exhibicionizmus (magamutogatás) úgy általában az éretlen személyiségek jellemzője. Abban pedig szinte biztos vagyok, hogy az igazán komoly emberek életében nem nagyon van helye az FB-nek. Én egyébként elfogadó vagyok azokkal szemben, akik folyton kiposztolták hogy hol jártunk, hogyan ünnepeltünk, stb., számomra ez is a kapcsolattartás egy módja - nem tartom akkora nagy bűnnek, ha túlzásba viszik (inkább egy kisebb, de árulkodó jellemhibának). Egy dolgot nem tudok viszont elfogadni: ha valaki politikai témájú, negatív hagvételű cikkeket posztol az FB-n, ugyanis ez megmérgezheti a kapcsolatokat és az ilyenek megjelenését általában le is szoktam tiltani.

Egyébként Zuckerbergék már nyilvánvalóan rájöttek, hogy az FB-n finoman szólva nem a legütőképesebb és legkomolyabb emberek a legaktívabbak, éppúgy mint a szappanoperáknak vagy a számítógépes játékoknak is megvan a jellegzetes törzsközönségük. (A sugárzott reklámok színvonala sokat mondó lehet, hiszen a célközönség szintjéhez igazítják őket.) Mindez nem azt jelenti, hogy én most köpködni szeretném a FB-t, sok mindenre alkalmasnak tartom, többek között laza időtöltésre is, egyszerűen csak úgy látom, hogy az erős belső karakterrel rendelkező emberek számára periférikus jelentőségű, mert ők használják az internetet ugyan, de felelősségteljességük miatt a szitu nem az, hogy az internet beszippantja és használja őket. A virtuális csoportok pedig nem képesek helyettesíteni teljes mértékben a személyes kapcsolattartást.

Fontos kérdés, hogy a mi kultúránkban mekkora a szavak súlya (régi kultúrák némelyikében nagy volt a szavak jelentősége, mások szószátyárabbak voltak). A net egy betűtenger, és nyilvánvalóan a mennyiség egy idő után a minőség rovására szokott lenni. Emiatt azok, akik számára fontos, hogy a szavuknak súlya legyen, valszeg. kevésbé fogják a netet önkifejezési eszközként igénybe venni.

Lehet ugyan, hogy a későbbi generációk során az internet virtuális világa a jelenleginél is nagyobb jelentőségű lesz és megváltozik a facebook és más közösségi oldalak szerepe, funkciója is, azonban ma még a helyzet az, hogy a helyi társadalmak mércéjével komolynak és meghatározónak mondható egyéniségek esetében csak marginális jelentőséggel bír. Akik a saját személyes image-üket nagyon komolyan veszik és hitelesen képviselik, az ő esetükben ennek netes megjelenítése inkább csak kiegészítő jellegű. Ezzel együtt a FB és más netes felületek jól használhatóak többek között a kapcsolattartásra vagy hobbiszerű tevékenységek gyakorlására.

A szellem embereinek, az "írástudóknak" az árulása (vagy inkább elkurvulása) nem mai jelenség, a függetlenségüket teljesen feladó, a hatalom szolgálatába beállt értelmiségi elitek felelőssége már a múlt század első felében is téma volt. Erről írt esszét Benda nyomán Babits 1928-ban, nyelvezete ugyan régies és költői, de az általa felvetett gondolatok sajnos mai is aktuálisak:

"Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? "

Habár Babits egyértelműen leteszi a garast az értelem világossága mellett, sok értelmiségi esetében félelem vagy puszta egzisztenciális okok indokolhatták a behódolást a hatalomnak. Ezzel együtt a fasizmus és kommunizmus lelkes támogatásához, például háborút éltető cikkek vagy Sztálint dicsőítő versek írásához már komoly önbecsapásra is szükség volt az illetők részéről.

A mai helyzet sem sokkal jobb, sőt némileg kisarkítva azt mondhatjuk, hogy kivonult a közösségi életből és eladta magát az értelmiségi emberek jó része. A folyamat nagyrészt már a 20.században lezajlott, habár akkor még a helyi kis közösségekben a papnak, a tanárnak és az orvosnak nagy tekintélye volt. Régebben még szép számmal voltak nagy hatású tanárok (vajon mennyien vannak még?), akik a munkájukat hivatásnak tekintették, vagy éppen a helyi kulturális életet szervező könyvtár igazgatók sem az anyagiakat tartották a legfontosabbnak.

Legalább kétféle árulásról lehet szó a mai Magyarországon, nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Az egyik a bürokratáé, aki valójában nem hisz semmiben, csak cinikusan kiszolgálja a hatalmat és lefölözi a maga hasznát, a gerincesség látszatának a fenntartása nélkül. Emellett sokan vannak persze olyanok is, akik belemennek a játékba és passzívan elfogadják a nekik nem tetsző helyzeteket, mert nem ismerik a módját az érdekeikért való kiállásnak (nincs is ennek komoly hagyománya náluk). Az esetükben a kérdés úgy merül fel, hogy mért pont ő szóljon a visszásságokról - ez egy klasszikus pszichológiai csapdahelyzet.

Egy másik fajta inkább már az elit körébe tartozó értelmiségi mentalitását jellemzi, hogy gyakran a hatalom megszállottjaivá válnak, ami köztudottan hajlamosít arra, hogy az ember magyarán szólva elveszítse az eszét. Bogár László, Schmidt Mária, Bayer Zsolt alighanem még nem is a legrosszabbak azok közül, akik ezen a folyamaton már végigmentek. Ők a közéletünk megmondóembereiként az értelmiségi mentalitásnak már nem annyira helyes példái mint amennyire a paródiái. Sajnos attól lehet tartani, hogy egy hosszabb elsötétülési folyamatnak még csak a közepén vagyunk, nem is a végén.

Kövér László már nagyon régóta benne van a politika sodrásában és ez meg is látszik rajta, például amikor olyasmit mond, hogy a gender szak a náci eugenetikához hasonló ideológia. Egyrészt az eu- latin szó jelentése "igazi", "jó", ilyen értelemben a NER kemény magja az, amely tudja, hogy mi az igazi, mi a helyes viselkedés a nemek esetén és hogyan kell élnie egy nőnek vagy egy férfinak. Ezt a kormány saját maga szeretné meghatározni és az állampolgárokat ilyen irányba oritentálni, minden más irányú gondolat üldözendő eretnekség. A NER politikája az, ami valójában ideológia nem pedig olyan dolgok, amit a tudomány bevett módszereivel tanulmányoznak. Ezzel együtt a "társadalmi nem" tanulmányozásában nincs semmi különleges, csupán egy kis terület a sok közül. Sajnos azonban a kormány manapság párbeszédet egyáltalán nem folytat, csupán kinyilatkoztat.

A múlt század végének liberalizmusa ha nem is a fő felelőse, de valamennyire mégis benne van a mai helyzetben. Érdemi választási lehetőség nem létezett számunkra '90-es években, mert az EU-hoz való csatlakozás többé-kevésbé a liberális alapelvek alkalmazását kívánta meg. (Az volt a helyzet mint a mai Szerbiában, ahol egy legatyásodott ország próbálja eljátszani a jó fiú szerepét, az oroszlánkörmeit csak akkor mutatja majd ki, ha már "birtokon belül" lesz.) Az akkori értelmiségi elit egy része túlságosan elhitte a liberalizmus sablonjait, némileg körültekintőbb módon és több józan ésszel az átmenet kevésbé fájdalmas lehetett volna (a csehek vagy szlovákok esetét alapul véve).

A szocialisták alapvető tévedését fejezi ki az a félmondat, hogy "aa múltat végképp eltörölni.." hiszen egy nép múltját nem lehet eltörölni és nem is kell, inkább tudni kell a pozitívumokra építeni. Ez végül is a gyurcsányista politika egyik alapvető tévedése, amely visszaütött, mert lehetetlenné tette az igazi építkezést. E tekintetben az orbáni politika talán egy fokkal jobbnak mondható és középtávon egyértelműen sikeresebb is (bár sajnos tudatosan épít a különféle félelmekre is).

Mindezek manapság homályos általánosításnak hangozhatnak, azonban a '90-es évek közbeszéde bővelkedett ilyesmiben, emellett pedig egyenesen került minden kényes témát. Jórészt ennek a levét isszuk manapság, az értelmiségi elitek hitelességének több évtizedes erodálódását. Az akkori közbeszédben Csurka vagy Csoóri nem volt eléggé szalonképes, egyfajta karanténba kerültek, holott a problémafelvetéseik a nemzeti hagyomány témakörében időszerűek és helytállóak is voltak, csupán a tárgyalásmódra rányomta a bélyegét, hogy a szépírói munkásságukból kifolyólag a helyzetet túlságosan is kiélezve, eldramatizálva kezelték. Az akkori egyik általános viszonyulás Csurkához az volt, hogy "Igaza van, de ilyesmit nem szabad kimondani." Ez komoly hiba volt akkoriban az értelmiség részéről, mert éppen hogy a részigazságairól kellett volna tudni beszélgetni.

Élt a múlt század közepén egy Bibó István, akinek a stílusa, a tárgyalásmódja jogosan etalonnak volt tekinthető, ugyanis az igazi értelmiségi mindig mérlegel és hideg fejjel törekszik szabatos, pontos megállapításokra. Sajnos ennek a fajta hagyománynak nem akadt később igazi örököse, folytatója a közéletünkben. A nagy elfogadottságnak örvendő, egyesítő típusú személyiségek helyett sokkal inkább a helyzetet folytonosan élező megosztók vannak, ezért a politikai inga kilengései erősebbek is nálunk mint a régiónkban máshol, a folyamat jelenleg a liberalizmus felől a fasizmus irányába mutat.

A jelenlegi politikai jobboldal egy harcias zárt társaság, ahol megy a verseny, hogy ki tud merészebbet és nagyobb képtelenségeket mondani. A komoly szellemi teljesítmények hosszú évek fáradságos munkájával érhetőek el, harciaskodni viszont sokkal könnyebb. Annak idején nagyon tartottak az IMF-től és nagyon óvatosan kezelték, azonban az egyre merészebb lépések ellenére a "háttérhatalom" csak nem csapott le, ezért egyre merészebbekké váltak. Az összeesküvés elméletek egyébként úgy működnek, mint egy negatív jellegű vallásosság, ahol egy elképzelt "felsőbb hatalom" provokációja történik folyamatosan, mintha sokaknak ez okozna valamiféle perverz örömet...

Vannak persze a hatalmon belül mérsékeltebbnek mondható személyiségek, akik képesek a kormány munkájának burkolt kritikájára a nyilvánosság előtt: ide tartozik Varga Mihály és Áder János. Gulyás Gergely is békésebb hangnemet üt meg, ő azonban a kormány által okozott feszültségeket (amelyek manapság leginkább az értelmiségnek fájnak) láthatóan elkenni, bagatellizálni igyekszik.

Jelenleg több olyan tendencia létezik, amely valóban az orbánizmusnak nevezhető harcias mentalitás malmára hajtja a vizet és mintha igazolná az ideológia helyességét. Egyrészt a harciasság sajnos felerősödőben van a világ jó részén, az országok közötti veszekedések és a fenyegetések válhatnak az új normává. Másrészt a normális módon működő magyar vállalkozások nem nagyon fejlődnek (kevés, megdrágult munkaerő valamint szakértelem hiányában a hagyományos nagyipari szegmensekben legfeljebb csak bedolgozói szinten tudnak versenyképesek lenni), viszont különféle ügyeskedésekkel komoly haszonra lehet szert tenni, a bankoktól kezdve az építőiparig bezárólag. Harmadrészt nagyon sok a pénz a gazdaságban, ami a kormánynak is köszönhető és hajtja (még) a gazdaságot. Végül pedig a médiumok tendeciózus kezelésével a kormány mindig olyan képet ad a világról, amely őt igazolja.

Az összkép igencsak elszomorító, de a helyzet azért nem mondható drámainak, mert nálunk a szélsőséges megnyilvánulások általában nem találtak táptalajra. Akár a boszorkányüldözést, akár a fasizmust vagy a kommunizmust is vesszük alapul, egyik sem érte el azokat a dimenziókat mint más országokban, emellett pedig a szélsőségek nálunk pár év alatt mind kifulladtak, nem találtak komoly tömegtámogatást.

Nálunk most még az államilag biztosított "normalitás" illúziója a fő sláger, tehát az állam képes mindent tökéletesen leszabályozni és biztosítani (egy buszmegállót vagy járdát sem lehet az engedélye nélkül építeni), a "normális" polgári lét boldogsága csak idő kérdése, a szabályszerű viselkedéshez pedig csak az kell, hogy mindent jól leszabályozzunk és be is tartassuk. Értelmiségi ember nyugodt lelkiismerettel nem adja a nevét egy ilyen politikához, de még egyszerű józan ésszel is belátható, hogy ez a megközelítés nem igazán működőképes.

Ezzel összefügg, hogy az állam a társadalmi igazságosság elvét gyakran figyelmen kívül hagyva az ő szemszögéből hasznosnak ítélt csoport szintű érdekek alapján végez jogi szabályozást. Ebből olykor fából-vaskarika helyzetek is létrejöhetnek, hiszen az európai jogrendszer mindig az egyén megítélésével foglalkozik, nem pedig a csoportéval. A fegyver azért is kétélű, mert a különféle csoportok képesek megszervezni magukat a kormány nyomásának ellenében is az érdekeik védelmére.

Az igazi értelmiségi mentalitásról azt lehetne mondani, hogy manapság sajnos kiveszőben van: értve ezalatt a tájékozott és önállóan gondolkodó, véleményét szabatosan kifejteni képes állampolgárt, aki a helyi közéletben nem feltétlenül megmondóember akar lenni, hanem egyfajta derűs és nyitott mentalitásra mutat példát.

(kép forrása: Wikivoyage Amsterdam)

A szerencse fiai és lányai

Hogyan lehetséges, hogy Nyugat-Európában annyival jobban élnek az emberek? Az okok egy része eléggé közismertnek mondható, más része viszont még a történészek közül is csak keveseknek az, ezen kívül az egyes tényezők súlyának megítélése sem egyértelmű.

Ha megnézzük Európa IQ térképét (például itt, bár az egyes térképek kissé eltérnek), akkor azt látjuk, hogy nincs semmilyen különbség Nyugat- és Közép-Kelet Európa között, sőt a mindennapos tapasztalat is bizonyítja, hogy nálunk is van nagyon tehetséges ember, kultúránk is legalább annyira gazdag. Mért van az ennek ellenére, hogy a megélhetés mégis sokkal nehezebben megy, az átlagéletkor alacsonyabb, a szolgáltatások gyengébb minőségűek és a boldogságfelmérések is rosszabb eredményeket hoznak ki keleten, főként az észak-nyugati országokkal való összehasonlításban.

Ennek egyik fő oka, hogy nekik geográfiailag többszörösen is malacuk van.

Víz, víz és megint csak víz

A Golf-áramlat nagy ajándék kontinensünk számára, kiegyenlítetté teszi az éghajlatunkat, amely a mezőgazdasági termelés számára a világon az egyik legkedvezőbbnek mondható. A Földön nagyon kevés olyan régió van, ahol az éghajlat végig kiegyenlített maradt és hosszan tartó szárazságok nem okozták egész civilizációk hanyatlását.

Nyugat-Európa éghajlata öntözés nélkül is komoly volumenű mezőgazdasági termelést tesz lehetővé, ezért a kérdés inkább az, hogy a mezőgazdasági művelés miért viszonylag későn jött létre az egyiptomi és a mediterrán kultúrákhoz képest? Az egyik ok talán az lehet a mostanában divatos Harari egyik elméletére hivatkozva, hogy a mezőgazdasági termelés a vadászó-gyűjtögető életformához képest (mint például az észak-amerikai indiánoké) nem növelte az életszínvonalat, hanem eleinte csökkentette, még a táplálkozásunkat is egyoldalúbbá tette. A mezőgazdaság legfőbb előnyét inkább az adja, hogy sokkal több embert tud eltartani egy adott területen, nagyobb és erősebb civilizációk jöhettek létre.

A bővizű folyók és a tengerek biztosították az áruszállítás legolcsóbb módját, ráadásul a fák is általában gyorsabban nőnek mint más kontinensen (vagy a mediterrán régióban), a hajók építése után a kivágott erdőségek hamarabb regenerálódnak.

"Nem ma kezdték"

Nyugat-európai mai magországai (illetve ezek elődei) évszázadokkal hamarabb jöttek létre mint a keletiek, ami szintén egy fejlődésbeli előnyt biztosít számukra. Ha létezik egyfajta fejlődés akármilyen lassú is, az mindig sok egymást követő nemzedék egymásra épülő munkája alapján lesz látható. Emiatt aligha elvárható, hogy például egy kínai vagy orosz tartományban, ahol pár évtizede még csak vegetáló parasztgazdaságok léteztek, a mai emberek ugyanolyan nívón éljenek (és hasonló felfogással) mint a régóta iparosodott britek vagy hollandok. Nyugat-Európa sok szempontból a fejlődés élvonalában áll ma is (bár a radikális konzervatívok szerint ez zsákutca), ezért meg merem kockáztatni, hogy a népességszaporulat csökkenése is egyfajta válasznak tekinthető az emberiség által okozott ökológiai problémákra, ezáltal a jövő egyik fontos trendje lehet - habár tagadhatatlanul erős migrációs szívó hatást vált ki.

Verseny

A tagolt tengerpart, folyók és hegyek között több kultúra tudott kifejlődni, amelyek versengtek egymással, a verseny egy olyan hajtóerő volt a kontinensen, amely a hasonlóan kedvező adottságú Kelet-Kínában nem létezett. Az egyes népek, nemzetek területe hosszú évszázadok alatt a természetes határok következtében eléggé stabil maradt, ami Európa keleti feléről sajnos kevésbé mondható el. Mindegyik ország erősségei mások a szomszédaihoz képest, a munkamegosztás kifinomult és specializált lehet, mindegyik ország egy kissé eltérő úton jár mind a mai napig.

A középkori várak rendszere komoly mértékű előnyt biztosított abban a korban a védelem számára a támadókkal szemben, ami szintén stabilizáló hatással járt.

Keleti védőbástyák

A keleti államok általában később jöttek létre, emiatt is a fejlődésük megkésettebb. A különféle ázsiai katonaállamok (mongolok, oszmán törökök) csapásait is a Kelet fogta fel, emiatt erre mifelénk az identitásunk megőrzése általában fontosabb volt mint a gazdasági vagy a társadalmi fejlődés. Ez egy adottság, amit el kell fogadni, de azt is vegyük figyelembe, hogy tőlünk keletre és délre sokan még rosszabbul jártak, nem beszélve az ázsiai despotizmusokról. A hála nem történelmi kategória ugyan, de például a műveltebb osztrákoknak van némi lelkiismeret furdalása amiatt, hogy a Habsburgok még ki is használták a meggyengült keleti szomszédjuk gyengeségét. A különféle traumák errefelé erősebbek mint tőlünk nyugatra, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetnének közös munkával feldolgozhatóak és a múltunk ilyen értelemben ne lenne lezárható.

Gyarmatok?

Van olyan elmélet, hogy a gyarmatosítás segítette elő igazán az eredeti tőkefelhalmozást és teremtette meg az ipari forradalom feltételeit. Biztosan lendített Nyugat-Európán valamit, de ha figyelembe vesszük, hogy a spanyolok és portugálok milyen gyorsan elszegényedtek és a nem gyarmattartó országok mint a svédek és finnek hova jutottak el, akkor ez mégsem lehet döntő tényező. A gyarmatbirodalom elvesztése annak idején hatalmas zuhanást okozott a britek számára is és lekörözték őket olyanok mint a németek, akik nem a gyarmatokból éltek.

Ásványkincsek

Az ásványkincsek szerepe jelentősebbnek tűnik, hiszen az északi országok nagy része mint a svédek, franciák, angolok és németek az ipari forradalom kezdetén igen jelentős szén- vagy vasérc bányákkal rendelkeztek, amely Dél-Európáról nem volt elmondható. Az is fontos lehetett, amíg Kínában zuhatagok miatt nem lehetett a szenet a folyókon hosszabb távra szállítani, Angliában viszont nem volt ilyen jellegű probléma. Az idő előrehaladtával azonban csökkent az ásványkincsek jelentősége és ma már a fő energiahordozóban, az olajban gazdag országok mint például Oroszország vagy Szaúd-Arábia társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt kevésbé fejlettnek mondhatóak mint ezekkel nem rendelkező európai országok, például Hollandia vagy Finnország.

Centrum a kultúrák találkozási pontjánál

A legtöbb eszme és új gondolat viszonylag kis területen, kultúrák találkozási pontján jött létre több évszázadon keresztül, London-Amszterdam-Párizs háromszögében. Ez a terület mentes volt a bigott, dogmatikus vallásosságtól, erőssége a racionális gondolkodás és az árukkal együtt az eszmék cseréje is, az intenzív kommunikáció. Ma is jellemzően néhány nagy centrumban összpontosul a tudás és a csúcstechnológia, ez a fajta koncentráció az önszerveződő hálózatok általános sajátossága (a kutatások és a fejlesztések ezáltal jobban mennek, az egymás mellett dolgozó teamek serkentik egymást a nagyobb teljesítményre). Ezért modellszámítások szerint a mai termelő központok még erősebbek lesznek, a leszakadt régiók értékteremtése még inkább elmaradhat - ami nem feltétlenül annyira tragikus, amennyiben a ritkán lakott régiókban a hagyományőrzés, természetvédelem és a turizmus fog fő szerepet játszani. Ahol a fizetések jóval magasabbak mint nálunk, annak egyszerűen az a fő oka, hogy a "legtöbb pénzt termelő" nagy gazdasági centrumokhoz nálunk közelebb vannak.

A két szuperhatalom és rakéták árnyéka

A 20.században a két nagy háború meggyőződésem szerint (még ha sokan nem is értenek ezzel egyet) a relatív túlnépesedettség érzete miatt tört ki éppúgy, mint oly sok azt megelőző háború, mindenesetre visszavetette a kontinens fejlődését. A múlt század harmincas éveiben mindenki arra fogadott, hogy a demokráciának vége és vagy a bolsevizmus vagy a nácizmus lesz a befutó, ez azonban szerencsére mégsem következett be. Igaz viszont, hogy a keleti területek megint áldozatul estek egy fejletlenebb, félázsiai jellegű kormányzati és gazdasági rendszernek, amely évtizedekre visszavetett minket. A két nagyhatalom versengése mégis inkább jót tett nekünk mint rosszat, hiszen az atomrakétákat senki nem merte bevetni, viszont elrettentő hatásúak voltak a hagyományos fegyverek használatával szemben is. Nagyon veszélyes játék volt ez, de végül több évtizedes békét hozott a kontinensünkön, emellett a gazdasági és politikai integráció irányába hatva elősegítette a Közös Piac majd az Európai Unió létrejöttét nyugaton.

Hogyan lehetséges, hogy a "nyugat alkonya" mégsem következett be?

Európát már többször is leírták különféle gondolkodók, és bár veszített súlyából az USA-hoz, Ázsiához és a feltörekvőkhöz képest is, még mindig nagyon fontos tényező gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Például a skandináv modell halálát is megjósolták már a '90-es évek elején, mégis él és virágzik. A titok abban áll, hogy a különféle országok jól ötvözik az eltérő elveket, például a skandinávok a kapitalizmust szocialista elvekkel vegyítik, a dánokra (a világ egyik legboldogabb országára) jellemző ezek mellett még a patriotizmus, egészséges mértékű nacionalizmus. Bizonyos mértékű liberalizmus mellett némi központi irányítás, regionális autonómiák és a hagyományokra építés, a saját erősségek kihasználása mind ötvöződik a sikeres országok gyakorlatában, nincs sehol egy vezér ideológia, amely eluralná az egész társadalmat. A politikusok folyton váltják egymást a hatalomban újabb és újabb ötletekkel, kivéve az olyan zárvány országokban mint például Belorusz, amely habár egy ideig viszonylag sikeres volt, egy jó ideje már egyértelműen a lesajnált kategóriába tartozik.

Kiegyensúlyozottság

Jelenleg azt lehet mondani, hogy feltörekvő országok problémái (Kínát, Brazíliát is beleértve) általában súlyosabbak mint Európa jelentős részéé. Kontinensünkön a magországok és általában véve a központi régiók kifejezetten jól állnak gazdaságilag, Európa pereme az, ami eltérően működik és jóval problémásabb is a Balkánt, Oroszországot és Nagy-Britanniát is beleértve.

Azokon a területeken, ahol a protestáns etika valamilyen mértékben érezteti a hatását, az emberek értenek a hosszabb távú pénzügyi tervezéshez és jóval takarékosabbak is mint máshol. A németeket például azért szokták kritizálni sokan, mert a fogyasztásuk nem elég magas az általuk megtermelt értékekhez képest. A németeknél és még néhány országban az emberek többségének a viszonya a pénzhez ma már teljesen más, egészségesebbnek mondható mint a perifériákon.

A nyugati életfilozófia lényege, hogy mindenkinek jut elég

A nagy találmány, gondolati forradalom az volt, hogy az emberek többsége tőlünk nyugatra lassanként képes volt azt elhinni, hogy léteznek pozitív összegű játszmák (amiben mindenki nyer valamennyit, ha nem is egyenlő mértékben) és végső soron mindenkinek jut elég. A szűkösségtudatot és irigységet lassanként felváltotta az általános bizalom kultúrája, amely egy teljesen másfajta légkör mint ami keleten jellemző, mivel errefelé sokan közülünk csak a saját klánhoz tartozókban bíznak meg. Nyugaton végső soron érvényesül Jézus tanítása, hogy "Szeresd ellenségedet", amelynek egyik értelmezése, hogy a tőlünk eltérő, potenciális ellenségnek tekintett csoportokba tartozó emberekkel is lehetséges a normális és magas szintű együttműködés.

Félrevezető ugyanis az a szabály, hogy mindenki csak 100-150 közötti ismerőst tud elhelyezni a saját mentális térképén, ezt sokan hibásan értelmezik, hiszen a modern társadalmakban már a lakóhelyünktől távoli csoportba tartozó emberek is beletartozhatnak, nem csak a klántagok mint a hagyományos közösségekben. Sőt kimutatható hogy a társadalom igazi kohézióját éppen ezek a viszonylag gyenge, nem rokoni szálakkal jellemezhető kapcsolatok jelentik. Enélkül csak általános bizalmatlanság van és kasztosodás.

Az érem másik oldala az, hogy Nyugaton a rendőrség és az egyes közösségek saját maguk is megfelelően kemény szankciókat alkalmaznak azokkal szemben, akik a bizalom kultúrájával visszaélnek - a társadalom peremére szorulni pedig általában nem nagyon éri meg.

Ettől függetlenül Nyugaton is ugyanannyi probléma van mint Keleten, csak ezek a problémák részben mások, például a megfelelő társadalmi státuszt biztosító gazdagság szintje más lehet. Emellett pedig az emberi létezés alapproblémái a világ minden részén ugyanazok, gazdag és szegény országokban egyaránt.

Összefoglalóan:

Európa nyugati része többszörösen szerencsés volt a világ más régióival szemben, ami a mai jólétük egyik fő oka.

Keleten sokan a helyzetet a történelmileg igazságtalan volta felől nézik és szeretnének bosszút állni, lehúzva a Nyugatot a "kevésbé kifinomult", vagy inkább primitívnek mondható szintjükre. Az igazi megoldást Kelet számára azonban nem ez hozná el, hanem az a fajta gondolati váltás, ha elhisszük, hogy végső soron mindenkinek jut elég, ami az általános bizalom légkörének alapja.

Ezzel együtt a távolság manapság már Nyugat és Kelet között csökkenőben van, ma már inkább az Észak és Dél közötti különbségek valamint az egyes centrumok és perifériák, voltaképpen a nagyvárosok és falvak életmódja közötti távolság az, ami egyre nagyobb jelentőségűvé válik.