A Sargentini jelentés EU-s elfogadása után amint várható volt, rendesen egymásnak estek nálunk a jobboldalinak és a baloldalinak mondott felfogásúak. Mivel a jobboldali és a baloldali értékek jól kiegészítik egymást, ezért talán nem vádaskodni kellene egymással szemben, mint inkább elismerni a sajátunktól teljesen eltérő felfogás pozitívumait.

Én magam sem vagyok elfogulatlan e kérdésben, mivel valamivel közelebb állnak hozzám olyan, NÁLUNK jelenleg inkább baloldalinak számító értékek mint az egyéni szabadságeszmény, a teljesítményelvűség, az esélyegyenlőség és a modernitás, viszont számos ismerősömre inkább a hagyományos közösségközpontú, család- és nemzetcentrikus felfogás a jellemző. Teljesen megértem azokat féltik a hagyományosnak mondható közösségi értékeket, mivel számomra is nagyon fontos a család, és egyáltalán nem közömbös a kulturális hagyományok ápolása sem.

Csupán azzal nem értek egyet, hogy a "jobberek" a hagyományt jól féltik-e és attól féltik-e, akiktől kellene. Inkább úgy látom, hogy megint a magyar kormány ösztönös indulatokra építő, tudatos politikai manipulációjáról van szó.

Nem a bal- vagy jobboldali felfogás okozza a problémákat, hanem a radikalizmus

Feltűnő kellene, hogy legyen, hogy mennyire szimmetrikus nálunk (és az ún. "nyugati kultúrkör" legtöbb országában) a jobb- és baloldali felfogásúak aránya. A legutóbbi választáson közel 50-50% volt az arány, a jobboldal győzelme leginkább a választási kampánynak, nagyobb szervezettségének és gátlástalanságának volt köszönhető, a választási rendszer torzító hatásáról nem is beszélve.

Lényeges előrelépést hozhatna, ha egymás szapulása helyett önkritikát tudnánk gyakorolni, meglátni saját felfogásunk árnyoldalait. Így például a modernitásban hívő baloldalnak érdemes alaposan elemeznie többek között az ezredforduló körül domináló neoliberalizmus okozta problémákat: nihilizmust, elmagányosodást, falvak sorvadását, függőségekbe és virtuális valóságokba menekülést. Ugyanígy a hagyományt követő jobboldal is beláthatja, hogy a minden újtól irtózó, a megszokások csigaházába visszahúzódó közösségek nem stabilitást hanem stagnálást és hanyatlást okoznak hosszabb távon. A nyájszellem eluralkodása lehet ugyan kényelmes, de még sehol nem segítette a fejlődést. A bajokat tehát nem maguk az egyes eltérő nézetek, hanem ezek szélsőséges, fanatikus alkalmazása okozza.

Történelmi példák szerint a radikális politikusok szinte kivétel nélkül csak bajt okoztak és súlyosbították a polgárháborús vagy háborús szenvedéseket Európa csaknem minden országában: Dózsa, Cromwell, Robespierre, Lenin, Mussolini, Hitler, Szálasi, Franco, Milosevics, hogy csak néhány közismert negatív példát említsünk.

A rendszer akkor jó, ha nem egy embertől függ

A több száz vagy pár ezer évvel ezelőtt élt emberek egyes kutatások alapján intelligencia terén nem maradtak el tőlük, sőt, csupán a lehetőségeik voltak jóval korlátozottabbak voltak és kevesebben engedhették meg maguknak az elméjük pallérozását. A legnagyobb magyar királyok uralkodása ma is tiszteletet vált ki, zsenialitásuk leginkább abban rejlett, ahogyan hosszú távon működőképes rendszereket hoztak létre vagy szilárdítottak meg. Közülük I. István, Könyves Kálmán és Károly Róbert számomra egyértelműen újító felfogásúnak tűnnek (mondhatnánk akár azt is, hogy "baloldaliak", ha ez a szó nem lenne irritáló oly sokak számára), mások viszont mint I. László és IV. Béla inkább megszilárdították azt, amit elődeik már egyszer kidolgoztak. Az egyik legnagyobb, kevéssé közismert Árpád-házi királyunkat III. Bélát mindkét csoportba be lehetne sorolni.

Az viszont sose lehet jól megalapozott rendszer, amely az uralkodó kiesése vagy legyengülése esetén kártyavárként omlik össze, amint Mátyás halála után vagy II. József halála után történt. Sem a Horthy- sem a Kádár-rendszer nem funkcionált eléggé jól már akkor, amikor az első számú vezetőn feltűnővé váltak a szellemi hanyatlás jelei. Orbánék egyik hibája is az egyszemélyes vezető totális előtérbe helyezése, miközben olyan tehetséges politikusokat járattak le mint Lázár vagy Vona, és velük szemben olyan szánalmas figurák juthattak közéleti szerephez mint Szijjártó vagy Németh Szilárd.

A politikai rendszerépítés egyik kiemelkedő példája Charles De Gaulle, aki kulcsszerepet vállalt annak a III. Francia Köztársaságnak megalakításában, amely mind a mai napig működőképes maradt, még olyan esetekben is, amikor a kormányfő és az államelnök eltérő pártszövetséghez tartozott.

Egyes "jobberek" szorongásukat azzal csökkentik, hogy megszemélyesítik a "gonoszt"

Nagyon nehéz azzal szembenézni, hogy a modern társadalmak működési mechanizmusai önmagukban is veszélyt jelentenek a hagyományos értékekre. Ráadásul meglehetősen rafinált módon történik ez: például a kormányunk által "hagyományosnak" vagy "kívánatosnak" mondott családmodell a mai viszonyok között sokak számára igencsak megterhelő lehet. Bánki György pszichológus szerint a férfi és a nő egyaránt túl sok követelménynek kell, hogy megfeleljen, ami egy idő után a kapcsolatuk rovására mehet. Régen az élet egyszerűbb mederben folyt, ráadásul a nagycsalád és a közösség több támogatást nyújtott a férfinak és nőnek egyaránt. Emellett még a technológia fejlődése és a digitalizáció is nyilvánvalóan veszélyeztetheti a közösségi élet intimitását.

Egy ilyen helyzetben cseppet sem segít az, ha megszemélyesítjük a "gonoszt": akár "háttér hatalomnak", akár Soros Györgynek, akár Európai Uniónak nevezzük azt, aki szerintünk a vesztünkre tör. A helyzet sajnos nem olyan egyszerű, amilyennek sokan szeretnék látni, persze egy információbuborékban élni nyilvánvalóan nagyon kényelmes, - mindaddig amíg a pocsolya ki nem szárad vagy a lufi ki nem durran.

A vádhoz már a megalapozott gyanú is elég

Azt sem értik sokan, hogy a képviselőknek pártállástól függetlenül kutya kötelességük volt fellépni a demokrácia (és az EU egységének) védelmében, nem csak abban esetben, ha a vádpontokat MINDEN TEKINTETBEN megalapozottnak látták, hanem akkor is, amikor ERŐS GYANÚ támadt ezekkel kapcsolatban. Ha egy országban diktatúra épül, akkor később megkérdezhetik őket, hogy mért hagyták, mért nem tettetek valamit ellene. Tehát sokak számára tisztán lelkiismereti kérdés is volt, hogy a vizsgálatra szavazzanak.

A jelentés elfogadása pedig nem feltétlenül vonja maga után azt, hogy elítélik országunkat vagy a politikai vezetését, viszont Orbán kénytelen lesz kinyilatkoztatások helyett vitatkozni másokkal arról, hogy hol vannak a demokrácia és a tisztességes politizálás határai. A párbeszédben mindig benne van az előrelépés lehetősége, kérdés csak az, hogy mennyiben hajlandó kompromisszumokra egy olyan vezető, akinek egyik fő adottsága, hogy arrogáns és hataloméhes mentalitásával a társadalom jelentős részét militarizálni képes.

Habár hazánkban rövid időszakoktól eltekintve nem volt jellemző az önkényuralom, ez semmilyen garanciát nem arra, hogy ilyen nem is lesz a közeljövőben.

A családot és a nemzetet (esetleg a kereszténységet), különféle közösségeket féltők pedig nem értik azt, hogy mások félelmei is lehetnek éppannyira jogosak, amikor a demokráciát és az egyéni szabadságjogokat féltik.

Az igazi konzervativizmus nem a paleolit kultúrából építkezik

Teljesen el tudom fogadni, hogy sokak számára fontos lehet elődeink lovas-nyilazós harcias aszketizmusa, azt viszont hibának tartom, ha az ilyesmit a kultúránkban központi jelentőségűnek tartjuk. A jelenlegi európai kultúra csak annyiban van válságban mint régebben bármikor: a változások folyamatosak és erősek az egész világban, és ez az inkább ami a konzervatívabb felfogásúakat zavarja. Ennek a nagy képnek a része, hogy létezik egy erős migrációs nyomás (valamint igények is a gazdagabb országok részéről), amit helyesen kell tudni kezelni és szabályozni. A gazdaságra pedig már régóta az jellemző, hogy működése ciklikus és átlag tíz-tizenkét évenként szinte törvényszerű módon visszaeséseken, kisebb-nagyobb válságokon esik át.

A klasszikus konzervatív műveltségű emberek (a magyar értelmiség jelentős része) egyáltalán nem tud azonosulni a lovas-nyilazós harciassággal, sokkal inkább régi korok kiemelkedő személyiségei és az általuk képviselt etikai alapelvek lehetnek fontosak a számukra. A kifinomultság nem nagyon fér össze a harciassággal, viszont ez másik irányban is működik: szintén Bánki Györgyre hivatkozva mondom, hogy a stressz és a félelem erős átélése szintén egy visszahúzódó jellegű konzervativizmusba menekülést erősítheti fel az egyénekben. Nyugodt, félelemmentes légkör megteremtése és a műveltség fejlesztése nem lenne túlságosan kedvező mindazok számára, akik a jövő egyedüli útját a jobboldali radikális politikában látják.

A mérsékelt konzervatív felfogásnak viszont van egy olyan lényeges előnye a baloldallal szemben, hogy mivel a modernitás előtti értékekből építkezik, alázatosabb látásmódjával nem támogatja a természet kifosztását, sem tönkretételét. (A bármilyen színű radikálisok ezzel szemben csak abban versenyeznek, hogy ki hogyan részesedjen a természet kizsákmányolásából.)

Az ellentétek nem oldhatóak fel - legalábbis a jelenlegi megközelítéssel

Az mindig szituációtól is függ, hogy adott esetben baloldali (modernitáspárti) vagy inkább jobboldali (konzervatívabb) álláspontot foglalunk el másokhoz képest. A két álláspont általában teljesen más alapról építkezik, ennélfogva nagyon messze van egymástól, és legtöbbször reménytelen is egy vitában egymás meggyőzése (mindig lehet valamilyen érvet akár a hajánál fogva is előrángatni, ha nagyon akarjuk). Ilyenkor csak papíron, elvben számít az a legjobban, hogy ki érvel okosabban és képes jobban kizárni az érzelmeit - bár nyilvánvalóan törekednünk kell erre.

Az igazi előrelépés az lenne, ha beismernénk a félelmeinket és egyéb negatív érzelmeinket, amit az adott helyzet kiváltott, nem pedig támadásba átmenve másokat hibáztatnánk, elszalasztva azt a lehetőséget, hogy megpróbáljuk a (velünk a legtöbb esetben egyenrangúnak mondható) másik nézőpontjába belehelyezkedni. Ezt azok tudják megtenni legjobban, akik többféle életmódban (például urbanizált vagy falusias környezetben) is otthonosan mozognak és mindegyikben jól érzik magukat.