Elismerem, hogy az egészségügy működéséhez nem értek és tipikusan a kívülálló kibic szemével nézem, mindenesetre a rendszer működésében számos olyan elem van, amely eléggé logikátlannak tűnik. Úgy gondolom, hogy amiről szó van az nem elsősorban pénzkérdés, mivel a magyar egészségügyre költött pénz a GDP-hez képest legalábbis egyáltalán nem kevés, különösen ha beleszámítjuk a hálapénzt és a lakosság gyógyszer-vásárlásait. Az orvosok száma (ma még) európai viszonylatban nem mondható túlságosan alacsonynak. (Ezeket a megállapításokat egyébként szakértői véleményből kölcsönöztem.) Tökéletesen működő egészségügy a világon sehol nincs, számomra viszont a mi rendszerünk kimondottan keszekuszának tűnik, és csak remélni tudom, hogy egyszer jön majd egy olyan kormány, amelyik valamennyire rendbe tudja tenni. A legfeltűnőbb problémák valszeg némi naivitástól sem mentesen, számomra az alábbiak. (Nyilvánvalóan az orvos- és nővérhiány tűnik a legsúlyosabb problémának, azonban nem függetlenek ezektől.)

1.Mért lehet orvost választani a kórházi kezeléseket illetően?

Ha fogorvoshoz megyünk, akkor választhatjuk azt, akihez körzetileg tartozunk, és ilyenkor a kezelések egy része például egy fogtömés számunkra ingyenes (a TB fizeti), de ha valaki mást szeretnénk, akkor keményen a zsebünkbe kell nyúlnunk. Mért nem működik ez ugyanígy a kórházak esetében? Elvileg valamilyen nagyobb ellátókörzethez tartozunk és számomra igazságosabb lenne, ha a véletlenen múlna, hogy az adott kórházban éppen kit jelölnek ki (a kompetens dokik közül) számunkra kezeléseket végző vagy operáló orvosnak. Sokfelé van ilyen rendszer a világon, számomra abszurdan hangzik az, hogy az orvos szerint "X, Y az én betegem" - állami intézményekről lévén szó. A jelenlegi rendszer a hálapénzt éppúgy fenntartja, mint az orvosbárók hatalmát.

Ugyanis amikor mindig a "legjobb" orvost keressük hálapénz fejében, akkor egy igazságtalan rendszert támogatunk, ahol a jövedelmek megoszlása piramis-szerű és a fiatal orvosokat arra ösztönzi, hogy mennél hamarabb lépjenek le, mert nagyon sok munkával is csak nagyon kevés pénzt fognak keresni. Én magam egyébként nem nagyon hiszek abban, hogy speciális műtétektől eltekintve valóban akkora nagy a jelentősége az operáló orvos személyének (bár nyilván vannak ezt cáfoló esetek is). A tiszta játék alighanem az állami és magán szektor teljes szétválasztása lehetne, egy kétszintű egészségügy, hogy aki igényes és megteheti, az menjen magánklinikára és ne összeköttetések révén szerezzen előnyt.

2.Mért nincsenek szabvány eljárások?

A brit egészségügyben az orvosok egy adott menetrendből, kotta alapján játszanak. Nálunk ezzel szemben teljesen eltérő kezelést kap a beteg attól függően, hogy hova kerül. Ha például a daganatos betegségek kemoterápiás kezeléséről van szó, egyes helyeken előfordulhat, hogy a terápia a múlt század '80-as éveinek a szintjén van, amely nem ritkán többet árt mint amennyit használ. (Részletesebben most nem mennék bele: akit érdekel, hogy milyen tévutakon járt a daganatos betegségek kezelése, az utána nézhet egy indiai szerző átfogó igényű könyvében.) Mindig lesznek nagyon speciális, drága eljárások, amelyeket a TB esetleg nem tud megtéríteni, viszont nem lehetetlen egy egyenletes és tűrhető szintű átlagos színvonal biztosítása. Az orvosok túlságosan nagy "kreativitása" (önfejűsége) tehát az én szememben inkább hátrány mint előny.

Ezzel összefügg, hogy koncentrálni lehetne bizonyos kezeléseket nagyobb klinikákon és kisebb vidéki kórházakat (ahol gyakorlatilag alig van orvos) be kellene zárni vagy átminősíteni egy alacsonyabb kategóriába. Az intézmények száma vagy a kórházi ágyak száma ugyanis nem függ össze az egyes országokban az egészségügy színvonalával.

3.Mért van tömegnyomor a legtöbb rendelésen?

Nagy ütemben halad EU forrásokból a kórházak és rendelők felújítása, felszereltségének javítása, azonban a várakozó tömeg a folyosókon az továbbra is megszokott látvány. A bankfiókokban és postán kulturáltan lehet várakozni, ezzel szemben a rendelők néha úgy néznek ki, mintha segélyosztásra váró munkanélküliekről lenne szó, az emberek egymást kerülgetik. Éppen az, hogy a legtöbben dolgozunk vagy sok elintézni valónk van, az időnk drága: az öt perces rutin vizsgálathoz gyakran mégis órákig kell várakozni. (A bürokrácia sem látszik csökkenni e tekintetben.) Ez persze csak a jéghegy csúcsa: egyes rendelőkben és kórházakban a betegekkel szembeni megalázó hangnem igen gyakori, és az étkeztetés is gyakran egyfajta időutazásnak hat (nem a 21.századba előre, hanem visszafelé.)

4. Létezik-e valódi és rendszeres költség-felülvizsgálat az egyes intézményekben?

Megtörtént-e annak a felismerése, hogy a használatos eszközök egyre jobbak, ezért a vizsgálatok időigénye csökkent? Egy vérminta elemzése sokkal gyorsabbá vált az automatákon, ennélfogva kisebb költségű kell, hogy legyen mint régebben. Az orvostársadalom természetesen nem fogja elismerni, hogy jóval hatékonyabb mint akár csak tíz évvel ezelőtt, és csak abban érdekelt, hogy mennél több (olykor fölösleges) vizsgálatot is felírjon. Mért kell egy ultrahangos vizsgálatra olykor hónapokat is várni, holott tőlünk nyugatra háziorvos is elvégzi már? A CT felvételeket pedig akár mesterséges intelligencia is képes már elemezni, - valóságos forradalom zajlik a diagnosztika és a kezelések területén az utóbbi évtizedekben. Úgy gondolom, hogy az orvostársadalom egy része leginkább a folytonos ködösítésben érdekelt és nyilvánvalóan egy sajátos feudális kasztrendszerben működik erre mifelénk.

5.Mért a gyógyszergyártó cégeket szidjuk a legjobban?

Nem mintha nem lenne igazság ebben, és eléggé indokoltnak is tűnt a jelenlegi kormány kemény fellépése pár évvel ezelőtt a gyógyszergyártókkal szemben (illetve a drága, TB-támogatott gyógyszerekkel szemben). A nagy cégeknél végzett kutatások ugyanis nem garantálják a ráfordított töméntelen pénz ellenére sem, hogy mindig nagyon sikeres új gyógyszerek kerüljenek piacra, és amikor ez nem sikerül, olyan esetekben előfordulnak különféle trükkök a költségek felszámítására, például hogy a gyártó a ugyanazt a régi szert lényegtelen változtatásokkal "újracsomagolva" dobja piacra, magasabb áron.

A nagy gyártók szidása azonban eléggé faramuci egy olyan országban, ahol túl sok orvosságot szedünk nyakra-főre, indokolatlan mértékben. Ráadásul gyakran elvetjük a sulykot, mert jelenlegi ismereteink szerint igenis létezik például olyan, hogy "rossz koleszterin" - még akkor is, ha a szerek nagy része nem eléggé hatásos ellene. Nem ritkán nem a gyártó, hanem a gyógyszertár a sáros, amikor a legegyszerűbb szerek ára is indokolatlanul magas, másrészt vegyük figyelembe azt is, hogy egy csomó orvosság nem drágább mint más országokban, csak a fizetésünk alacsonyabb az európai átlagnál.

6.Egy konzervatív kormány mért nem támogatja jobban a hagyományos orvoslást?

Akit érdekel, hogyan használható fel manapság a hagyományos orvoslás több évszázados szemlélete, az talál egy nagyon hiteles és igen jól megírt könyvet ebben a témában. A dolog lényege, hogy a hagyományos orvoslás jól kiegészíti a modern gyógyászatot, mivel egy sok éves tapasztalattal rendelkező orvos viszonylag kevés eszközzel és műszerrel is képes sok mindent megállapítani a hozzá forduló betegről. Semmi esetben sem az akut, sürgős beavatkozást kívánó esetekről van szó, hanem különféle nem életveszélyes, de krónikus nyavalyákról.

Mivel a mai szakorvosok leginkább egy-egy szervet vagy szervrendszert vizsgálnak, nem pedig a beteget teljes egészében, ezért a hagyományos szemléletre is szükség van. Ez ugyan időigényesebb, de emberközpontúbb és kevésbé rutinszerű ezért "elvben" a betegeket jól ismerő háziorvosok vagy utókezelést végző orvosok, nővérekkel szorosan együttműködve képesek lennének rá. Idős orvosok a tapasztalataik birtokában kimondottan alkalmasak erre a feladatra. A hagyományos felfogásban egyébként a beteg három legfontosabb orvosa hosszabb távon: diéta doktor, nyugalom doktor és öröm doktor.

7.Mért gondoljuk, hogy kizárólag csak az orvosok felelőssége minket meggyógyítani?

Mért úgy gondoljuk, hogy csupán egy gépezet vagyunk, amely ha elromlik, akkor az orvosoknak rendbe kell tenniük, és az állam biztosítsa ehhez a feltételeket? Nyilvánvalóan nekünk is van némi felelősségünk a saját egészségi állapotunk alakulásában. Rengeteg forrás van az interneten, amiből tájékozódhatunk arról, hogy milyen életmód használ számunkra, ismerve a családban és a rokonságban előfordult súlyosabb problémákat. Persze meg kell tanulni a tartalmakat okosan szűrni, nem mindeféle azonnali és teljes gyógyulást ígérő, kamu gyógymódokra azonnal ráugrani. Nem a szűrővizsgálatok és kezelések helyettesítéséről van szó mint inkább a feltárt hajlamok alapján megelőzésről, vagy pedig kiegészítő utókezelésekről, erre a célra ott vannak például a természetgyógyászat sokféle eszközei, léteznek okleveles természetgyógyászok is, és nem mindig az használ leginkább, ami sokba kerül. Szerintem mindenki egy kicsit saját magának is az orvosa hosszabb távon.

Nyilvánvalóan óriási szervezési feladatokról van szó az egészségügy kapcsán, és a feladatok biztosan nagyon összetettek. Nem látom egyébként a valódi humán erőforrás gazdálkodást, hiszen a rendszerben szinte mindenki alacsonyabb szintű munkát végez, mint amire a képességei és végzettsége alkalmassá tennék: a gyógyszerész nálunk leginkább csak egy igen magas szintű, precíz munkát végző, de végső soron mégiscsak raktáros és árukiadó, a "körzeti orvos" (inkább nevében csak háziorvos) futószalagon írja a recepteket, és a képzett szakorvosok nagy része is inkább segédfeladatokat lát el. Ráadásul a rendszer az egészségügyben dolgozók legnagyobb részének is igen stresszes, megterhelő a napi feladatok ellátása, ami a betegekkel való kapcsolatra is rányomja a bélyegét.

Úgy tűnik, hogy a magyar egészségügy rendszerében, ahol tipikusan állami intézményekről van szó, a költségpazarlás eléggé jelentős a megfelelő érdekeltség hiányában (jobb szervezéssel és megtakarításokkal több forrás lenne az orvosok és nővérek fizetésének emelésére). Jelenleg számomra néha olyan benyomást tesz a meglehetősen bürokratikus egészségügyi rendszerünk, mintha sajnálatos módon, az egyik kimondatlan központi cél a gyengék, kevéssé életrevalóak kiszelektálása lenne. Nyilván az állításaim egy része túl erősnek tűnik és nem biztos, hogy teljesen megállja a helyét, azonban számomra egy kicsit hiányzik a humánum a rendszer mai működéséből. Persze ellenpéldákról is hallani időnként, jól szervezett intézményekről, a pozitív meglepetések nem kis része pedig azoknak a dolgozóknak (orvosoknak és nővéreknek) köszönhető, akik a feladataikat nem bürokratikusan, hanem hivatásszerűen látják el.

Elég közismert dolog, hogy a magyar történelem során a kommunikáció jellemzően alacsony szintű volt. Már ez a szavunk a "kommunikácó" is sokaknak idegenül csenghet, kissé nehézkes a használata, és nem jut eszembe kapásból a nyelvünkön jól hangzó szinonimája. Eszmecsere, gondolatcsere, beszélgetés, közlés - ilyen szavakkal lehetne helyettesíteni többek között, bizonyos esetekben. Az igazi eszmecsere sokféle módon és több szinten is torzult nálunk, többnyire nem megfelelő szintűnek vagy fejleszthetőnek mondható.

Az elmúltnyócév, negyven év, százötvenév...

A pártállam idején sok mindenről nem lehetett nyíltan beszélni csak a kommunizmus homályos értelmű terminológiáit használva, pártgyűlések stílusában. Közéleti kommunikációnk már akkoriban is zavaros volt, tele rejtett, a bennfenteseknek szóló utalásokkal. Sajnos azóta sem lett sokkal tisztább és pontosabb. A rendszerváltást követően a közéleti politizálásban megmaradt a mellébeszélés, a sumákolás, kényes témák kerülése (pl. a cigánysággal kapcsolatos problémák érintése) és egyfajta elitista, liberális dogmatizmus.

Orbánék 2010 után látszólag egy sokkal inkább szókimondó stílust hoztak be, azonban a kormánykommunikáció mint minden ideológia tele van nettó hazugságokkal, ráadásul egyre szemérmetlenebb módon. Az ideológiáknak csupán látszólagos célja, hogy egyes problémákra gyakorlati megoldásokat találjanak, kommunikációjuk sokkal inkább a hatalomvágy elkendőzésére szolgál, az emberek többsége pedig fogékony ezekre, mert van egy olyan hajlamunk, hogy tetteinket utólag mintegy "megideolagizáljuk", azaz ésszerű magyarázattal támogassuk meg az ösztönös, kevéssé tudatos döntéseinket.

A valódi kommunikáció mindig egy esély

Amíg a kommunikáció kétirányú és egyenrangú felek között zajlik, addig bármennyire is eltérő felfogásról van szó, mindig van esély a valódi gondolatcserére feltéve, hogy igyekszünk pontosan fogalmazni. Ismeretlenekkel néha őszintébbek és nyíltabbak tudunk lenni, egymás véleményét tiszteletben tartva, ezzel szemben a közeli ismerősöknél már gond, ha a miénkhez képest teljesen más álláspontot képviselnek, ráadásul fanatikusan teszik ezt. A fanatizálódás megterhelően hat az emberi kapcsolatokra, egy érzékeny téma, amit kerülgetni kell a beszélgetések során.

Az egyirányú kommunikáció a dominánsabb

A kormányzati kommunikáció és általában véve a politikai elit (illetve a politika szolgálatába állt elit) nagy mértékben felelős ezért a helyzetért. A legnagyobb hazugságuk a túlzás, amely olyan mértékű, hogy elérte már azt, amit az ókori görögök "hübrisz"-nek neveztek, amelyet a mai kor emberének "önmaguktól elszállt nagy arcok" - ként lehetne lefordítani. A túlzás úgy jött létre, hogy egy fontos igazságot, amely azonban mégis csak egy részigazság: "harcolni a nemzeti érdekeinkkért", végletekig abszolutizálva, egy katonásan irányítható társadalmat igyekeznek megszervezni.

A hatalom kommunikációja nálunk csak látszólag kétirányú: a vezetőség az állampolgárt a saját kis játszmáiban sakkbábuként kezelve ("békemenetek", "konzultációk") olyan dolgokért teszi felelőssé, amihez nem ért, mert nem is érthet. Közvélemény kutatások is elegendőek lennének, különféle intézetek egymástól független felmérései mind elég jó tájékoztatást adnak arról, hogy Európában mit gondol a fő kérdésekről az állampolgárok többsége. A konzultációkra csupán a mozgósítás miatt van szükség, ennek a fajta kommunikációnak a lényege, hogy keressünk ellenséget ott is, ahol nincs. Egyébként pedig tojnak az állampolgár véleményére az oktatás, az egészségügy, az EU támogatások szétosztása és az életünk más, meghatározó területeivel kapcsolatban.

A konzervatív kommunikáció-felfogás kis léptékekben működik igazán jól

A magyar állampolgárok megoszlása a jobboldal-baloldal (konzervatív-újító) skálán az európai átlaghoz hasonló, hogy a politikában nem így képződik le, azt a pártstruktúra torzulásai és az aránytalan választási rendszer okozzák. A relatív többség enyhén konzervatív, ami azt jelenti, hogy inkább azt választjuk ami már egyszer jól bevált, de nyitottak és fogékonyak vagyunk az újdonságokra is. A baloldali ehhez képest inkább újdonságkereső, a radikális jobboldali pedig gyanakodva tekint mindenre, amit nem ismer.

A kisebb közösségekben a jobboldal kommunikációja sok esetben pozitív hatásúnak, gyümölcsözőnek mondható. Az egyházi iskolák például számos esetben jól működő közösségi életet biztosítanak a tanulóknak: az állami iskolák bürokratizmusával szemben sokkal inkább egyfajta közös szellemiséget képviselnek és valósítanak meg. Hasonlóan pozitív példaként hozható fel, hogy egyes falvakban, kisebb városokban a hagyományápolás köré szerveződhet élénk közösségi élet, - általában a helyi hagyományokat jól ismerő és jó szervezőképességű, kiemelkedő személyek vezetésével. Arról pedig nem tudom, hogy vannak-e kutatási eredmények, mennyire javult a családon belüli kommunikáció, mennyivel lett nyíltabb és őszintébb az utóbbi pár évtizedben. Úgy gondolom, hogy van némi előrelépés, de leginkább kíváncsi lennék hogy honnan hova jutottunk el (és hova nem) néhány évtized során.

Nagyobb léptékben, urbanizált környezetben ahol az emberek nem ismerik egymást ott a konzervatív felfogás már nem működik, a kommunikációval kapcsolatos modern ismeretek alkalmazására is szükség van.

A cégek alapvető érdeke a jó csapatmunka

A magyar cégeknek egyre csökken az olcsó munkaerőből fakadó helyzeti előnye, mivel a gazdaság fejlődése felszívta az egyébként is elöregedő társadalmunkból azt a szabad munkaerőt, amely itthon szeretné megkeresni a megélhetésre valót. A nagy multicégekhez képest a kisebb, magyar tulajdonú beszállítók vannak sokkal inkább veszélyben, mert nem tudják a béremelkedésből fakadó többletköltségeiket továbbhárítani. Emellett még a nyersanyagok, például egyes fémek áremelkedése is csökkentheti a nyereségüket illetve ronthatja az EU támogatások révén is megnövelt beruházásaik megtérülését. Leginkább a rugalmas és jól szervezett csapatmunka segítheti a termelékenységük növelését és a nemzetközi versenyképességük megőrzését. Igen sok kommunikációs tréningre van szükség a gördülőképesebb működés érdekében, például a konferenciák, megbeszélések, telefon és e-mailezés megfelelő alkalmazására. Multi cégeknél az ilyen technikákat már többé-kevésbé tudatosan alkalmazzák, kisebb cégeknél azonban súlyos hiányosságok vannak: folyamatos státuszharcok és a kommunikációs kultúra egyéb hiányosságai jelentős versenyhátrányt jelentenek.

Önsorsrontó mantrák, a Himnuszt is beleértve

Puzsér Róbert "Sznobjektív" című műsorában rendszeresen foglalkozik azokkal a különféle kulturális "remekművekben" gyakran használt mondatokkal, amelyek az állandó ismételgetés során egyfajta mantrákká válva képesek a bőrünk alá mászva, negatív programokként működni. A popzenei élet egyik ekletáns példája ennek, a magyar slágerlista vagy Dal műsorának popszámai is leginkább két kategóriába esnek: a semmitmondó üresség vagy a depresszió népszerűsítésének esetei. A kortárs magyar irodalom vagy a magyar filmek többsége szintén a kommunikáció csődjéről és depresszióba menekült emberekről szól, megoldási utak bemutatása nélkül.

Himnuszunk szintén kimondott pesszimizmust képvisel: én is már évek óta amellett vagyok, hogy le kellene cserélni. A zenéjére ez éppúgy érvényes mint Kölcsey versére: az Erkel Ferenc által komponált dallam nem más mint a Joseph Haydn által írt német himnusz kesergő változata. Valójában azt sugallja, hogy elcseszett németek vagyunk itt a Balkánon. (Tényleg igaz, hogy valamiért mindig a németekhez mérjük magunkat, holott nagyon sok európai nép van még...) Ezzel szemben Vörösmarty Szózat című verse (a "rendületlenül" szóval a középpontban), illetve az Egressy Béni által komponált magyaros tánc sokkal pozitívabb jelentéseket hordoz, az igazi himnuszunk ez kellene, hogy legyen.

Falusias társadalmak jellemző problémájáról van szó

Alapvető kommunikációs problémák nagyon sok országban jellemzőek, ha nem is ennyire súlyosak mint nálunk. A lengyelek például azt mondhatják, hogy ők a legtöbbet fejlődött ország a berlini fal lerombolása óta, a szlovákok vagy egyes balti államok az önálló állami létükre és euróövezeti tagságukra lehetnek büszkék, a csehek és a szlovénok a társadalmi egyenlőtlenségek alacsony szintjével és viszonylag magas életszínvonalukkal dicsekedhetnek. Nálunk nem nagyon van olyan sikertényező ami más országokra ne lenne jellemző, talán emiatt lett annyira népszerű az orbanista izolációs politika nemzeti függetlenségként való eladása.

A kommunikációhiány és a bezárkózó bizalmatlanság egyébként a falusias, paraszti társadalmak sajátossága. Generációkon át öröklődő, mára már funkciótlanná vált beidegződésekről van szó - a paraszt ugyanis joggal pesszimista, hiszen ha kár éri, akkor a vesztesége nehezen pótolható terményben és állatállományban egyaránt. A magyar társadalom nagyon sokáig mezőgazdasági jellegű volt, és a paraszt vagy akár a helyi földesúr hiába lesz városi polgár, a gondolkodás megváltozása hosszabb időt igényel. (A helyzetet nem javította zsidók tömeges deportálása vagy németek kitelepítése sem.) A polgárosodás, a független, autonóm személyiségek kifejlődése sajnos többször elakadt és visszafordult nálunk, a mai politikai vezetésünknek pedig mintha már kevésbé állna az érdekében ennek szorgalmazása, mint amennyire a paraszti életmódból hozott ösztönökre való építés.

Az USA belső államaiban azért vannak hasonló tendenciák mint nálunk, mert ott is jellemzően földművelők és marhapásztorok utódai élnek (a cow-boy ugyanis csak a western filmek mitikus figurája, a valósághoz nem sok köze van), a kulturális pezsgés és az innoviáció sokkal inkább a partvidéki, bevándorló kultúrák által befolyásolt területekre jellemző. (Már látom, ahogyan a "bevándorló" szó sokak számára szemet szúr: holott nem propagálom az USA, egyébként az utóbbi időkben egyre inkább megszigorított bevándorlási politikáját, mert van nagyon sok más ország, amelyeknek a tapasztalatai sokkal mérvadóbbak lehetnek a számunkra. A kényes témát tehát nem kerülöm el, de törekszem a pontos megfogalmazásokra.) Emellett még a vesszőparipám, hogy kisgyerekkorban a skandináv típusú szocializáció sokkal inkább nyitottabbá tesz mint a nálunk jellemző három éves gyes vagy ha az anyuka háztartásbeli marad mint ami az USA egyes államaiban jellemző.

A kommunikációs fölény az igazi hatalom

Teljesen nyilvánvaló, hogy amíg a vas- és acél korában a háborúkat géppuskák és harckocsik döntötték el, az információs társadalom korában a csatákat nagyrészt kommunikációs területen (médiumokban, interneten) vívják. Aki az információt uralja, (netán összezavarja és meghamisítja) azé a hatalom - a magyar machiavellisták szövetsége pedig nagyon is tudatában van ennek. Ütik a fejünket óriásplakátokkal, közmédiumokban óránként elhangzó hamisan egyszerűsítő politikai reklámokkal, kiszorítva az ellenzéket és a más véleményűeket az ilyen felületekről. A neten piranják egész kis hadosztályai állnak lesben, hogy rávessék magukat valamilyen "nagyvadra" és lerántsák magukhoz a sárba. Lehet szó akár egy úszóedzőnek a negyven évvel ezelőtti, nem eltusolt botrányáról vagy közszereplők régi homályos "zaklatási" ügyeiről, nagyon sok féle példát lehetne mondani, ahol a karaktergyilkosság jól működik. A csordamentalitás a közvetlen demokrácia karikatúrájaként úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Magukat szakértőnek nevező nagy dumások nyomják le kommunikációs felületen a valódi szakértőket, és magukat tájékozottnak hívő fél- vagy negyed műveltek osztják az észt és hülyéznek le mindenkit, aki nem osztja az ő egyszerű igazságaikat.

A számító "politizálás" mellőzése, az őszinteség és nyíltság ugyan sebezhetővé teszi az embert, én magam mégis törekszem rá (egy ésszerű szintig), mert ez az egyetlen lehetőség a valódi kommunikációra. Odafigyelni a másik emberre időigényes dolog, de az egyetlen lehetősége annak, hogy korunk "mátrixából" ki tudjunk lépni.

A fasizmus alapját a megrögzött rendpártiság képezi, azonban ahogyan a puskaporhoz is több összetevő kell hogy robbanjon, akkor lesz valaki fasiszta, ha ellentmondást nem tűrően agresszív módon másokra is rá akarja erőltetni a kompromisszumok nélküli rendpártiságát.

A "fasiszta" sokáig szitokszónak számított és sokak számára most még ma is az, ezért ha valakit ilyen jelzővel ítélnek, mennél jogosabbnak tűnik is ez a megállapítás az illető megnyilvánulásaira, annál jobban felháborodik és annál nagyobb elánnal igyekszik bizonyítani, hogy nem ő, hanem a másik a fasiszta. ("Aki mondja másnak, az mondja magának, bee." - típusú gyerekes érveléssel.)

Nos létezik például olyasmi hogy anarchista szélsőség, amely a fasizmus voltaképpeni ellenpontja, és szintén sok kárt tud okozni. Akit ez a fajta viselkedés per pillanat zavar, annak lehetősége van, hogy kielemezze milyen az anarchista viselkedésmód (vagy köznyelvileg "libsi",) de mivel ez számomra jelenleg sokkal kisebb veszélynek tűnik, ezért most nem szeretnék foglalkozni vele. Ugyanúgy a kommunizmussal sem, amely más kiindulópontról indulva képes ugyanoda eljutni mint a fasizmus. Még csak nem is becézném, hogy "náci", de azt sem tartom eléggé pontosnak, hogy diktatórikus az ilyen személy, legjobb, ha kimondjuk, hogy léteznek manapság és sajnos eléggé elterjedtek az olyan megnyilvánulások amelyeket - anélkül, hogy ezzel bárkit meg akarunk bélyegezni,- legjobb nyíltan fasisztának nevezni. Leginkább egyfajta járványnak tűnik, amely utánzással, konformizmussal terjed és amelyre a magyar társadalom még nem immunis. Bizonyos fajta morálról és viselkedésről van szó, amire sokan közülünk hajlamosak adott helyzetekben.

A fasizmus a szélsőségességig vitt rendpártiság és a rend féltése mindentől - ami élő. Ugyanis a természetben csak a kő, az ásványok a teljesen mozdulatlanok, ami élő az mind rejt magában némi bizonytalanságot. Fasizmus azt jelenti, hogy ösztönösen kerülni mindent, ami nem teljesen szabályos és tökéletes, tehát mindent ami élő, mert az veszélyt jelenthet. A BIZTONSÁG az egyetlen abszolút és megkérdőjelezhetetlen alapelv: kicsiben ez úgy érvényesül, hogy a fa nem jó, mert rádőlhet a házra, a kutya piszkít, a gyerekek pedig hangoskodnak és rendetlenek. Legjobb ezért ha mindent lebetonozunk, mindenhova lakatokat szerelünk, mindent körülkerítünk és minden sarokra állítunk egy rendőrt, aki a renitens és gyanús egyéneket kiszűri.

Ezzel eljutottam a lényegi mondanivalóhoz, hogy a dolog nem úgy működik, hogy minden a politika hibája, hanem vannak emberek gyarló tulajdonságokkal (irigységgel, félelemmel vagyunk tele mindannyian), és ha a körülményeink egy kissé szerencsétlenül alakultak (például nem volt gyerekszobánk, de egyáltalán szerető családi légkör sem), akkor miniatűr kis diktátorokká, ellentmondást nem tűrő és intoleránsan rendpárti fasisztákká válhatunk. Voltaképpen egy pótcselekvésről van szó, hiszen a biztonság sosem elég nagy, mindig lehet találni valamilyen veszélyt, lehet valamitől félni, ami az általunk elképzelt tökéletes rendet felboríthatja. Mivel azonban nem annyira alapvető személyiségvonásról, mint amennyire inkább egyfajta járványról van szó vagy divatos felfogásról, ezért fokozatosan ki lehet belőle gyógyulni és túl lehet rajta lépni.

Az egyik tünete ennek a betegségnek a mániás Amerika-ellenesség. Igen jó képességű és logikusan gondolkodó értelmiségiek között sem kevésbé gyakori, hogy még ha táplálkozásról beszélsz is vele, akkor is mindjárt előhoz valamilyen példát, amelynek lényege, hogy az USA nagy cégei igen gonoszak. Holott az ő táplálkozása teljesen más mint az amerikaiaké, ezért nem mondhatja azt, hogy az amcsik miatt vannak egészségügyi problémái. Pedig a szövegéből, amely közismert városi legendákra épül ("orvos mondta!") pontosan ez jön le. Ez körülbelül olyan, hogy a Nap is befolyásolja ugyan az árapályt, de a Hold sokkal nagyobb mértékben, mert hiába sokkal kisebb az utóbbi (a magyar elit) az előbbinél (az amerikai vezetésnél), sokkalta közelebb van hozzánk, emiatt a szerepe is jóval meghatározóbb. Amerikát viszont "divatos" utálni manapság.

A fasizmusnak legalább három formája létezik: egyik ilyen a betegesen rendmániás gondolkodás egyéni szinten, a másodikat pedig a kormányzati kommunikáció szócsöveként működő médiumok jelentik, amelyet megfertőzött ez a métely és habár egyáltalán nem hisznek a lózungokban, cinikus módon azért emlegetik naponta százszor a menekülteket, mert ezt egy nagyon hatásos és bevált eszköznek tartják. Ugyanis ha a Habony-művek az abnormális viselkedést teszi szabállyá, akkor az könnyen elterjedtté válhat, ez pedig a harmadik forma, a konformitás. Sokan vagyunk ugyanis, akik társadalmi elfogadásra vágyunk és követjük a néhány nagy dumás szélhámos által meghatározott csordaszellemet. (Van benne valami: Egy ügyvéd talán több megbízást kaphat, az árusnak talán több vevője lesz egy adott közösségen belül - de a legtöbbünk megítélésében egy fikarcnyit sem számít.) A nyájmeleg mindenképpen nagyon kényelmes és egyszerű. A három formája tehát az őrültség határesete, a tudatos manipuláció valamint a cinkosság.

A fanatikus fasiszta a szürkés-barnás árnyalatokat szereti csupán és mindent igyekszik kizárni, ami az élet sokszínűségét bizonyítja (nem véletlenül az LGBT mozgalmak színe a szivárvány): például a homoszexualitást, az eltérő szexuális orientációt járványnak tartja - és mivel érzelmei dominálnak, semmilyen kutatási eredmény nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. Az egyszerű megoldásokban hisz: a gyereknek csupán jól kell viselkednie, nekünk is csak parancsot teljesítő jó hazafiaknak kell lennünk, a bűnözőket ki kell végezni vagy ha nem, akkor legalább jól le kell sittelni, a nőnek a konyhában a helye, a más bőrszínű és kultúrájú emberek nem illenek bele a képbe, stb. Biztonságos csak az lehet, ami már több évszázada is jól bevált, ilyen például az uram-bátyám kapcsolatok hűbéri rendszere, az erőkultusz (egyik formája a keleti diktatúrákkal való rokonszenvezés), szigorú kényszerítés és büntetések, vagy jobb híján az alkoholizálás. Ez a fajta tökéletesen biztonságos társadalom azonban a legnagyobb boldogtalanság forrása minden olyan állampolgárnak, aki a nemzeti szabványtól egy kicsit is eltér.

Világképük a kommunistákhoz és nihilista anarchistákhoz hasonlóan szürke és kopár, emellett irtózatosan felületes, mert a külsőségekre épít (származás, megjelenés, biológiai nem stb.) Az agyhalál egy formájáról van szó, amelynek egyik jellemzője az indulatosan érzelmi alapállás, - tehát az emberi agy ősibb, kevésbé komplikált funkcióira épít (a kisemlősagyra). Feltűnő emiatt a logikailag inkonzisztens érvelésmódja, átgázolni mindenen az ő "alapvető", "nagy" igazságának az érdekében. Abszolút humortalan és mivel nem finomkodik, leginkább primitíven fejezi ki magát, alpári módon trágár.

Vegyük észre, hogy a közmédiánk nagy része akár tudatosan vagy ösztönösen, ma már pontosan ezt a fajta szerepet játssza, ami szerintem már minden jó ízlésű embert elszomorít (ha nem egyenesen bosszantó a számára). A közmédiumokban egy olyan játék dívik, hogy ki tud felelőtlen módon épületesebb marhaságokat mondani anélkül, hogy a közvélemény lehurrogná, ki tud a legmesszebb elmenni? Van mögötte egy olyan kis gonosz manónak a lázadása, aki mer fityiszt mutatni, vagy akár a pucér popóját is a nyugati nagyhatalmaknak. Vajon meddig tudunk még elmenni? - gondolják. Sokáig lehetséges: egy Haiti vagy Észak-Korea is képes volt teljesen elszigetelni magát, teljesen önsorsrontó módon. A régi kabarétréfát idézve: "Hagyjanak nyugodtan vizelni!" (Zabálni, inni, böfögni,...) Igen, a világ hagyni fogja: ha ezt akartátok, tessék.

Az is nagyon feltűnő, hogy gyanús neki minden, ami szellemileg kifinomult: a modern tudománynak egy jelentős része, a nyugati "dekadens" módon toleráns kultúra, a "zsidók" (amely egy fantom, egy beazonosíthatatlan "háttérhatalom").

Egyébként ha a fasizmus hívei képesek lennének egy kissé gondolatgazdagabban vagy szabatosan kifejezni magukat, sőt elég lenne törekedniük erre, akkor olyasmit mondanának, hogy ők nem hívei a túlságosan hidegen racionális, bonyolult rendszereknek, hanem sokkal inkább a szellemivel szemben az érzelmi fejlődésnek és a társas kapcsolatoknak nagyobb teret adó kisközösségi, családias légkörnek. Ezzel azonban el kellene fogadniuk a világ sokszínűségét, amiben ők is egy szín csupán és lemondani a paranoid módon agresszív fellépésről (mindenki az ellenségünk, akit nem ismerünk). Egy igen bátor és az emberi tömegkultúrában kissé szokatlan lépést kellene ehhez tenni: elkezdeni nem félni.

A magyar történelemben a félelem légkörének sok előzménye van ugyan, de magának a fasizmusnak nem nagyon: Horthy Miklós például egyértelműen nem volt fasiszta, sőt ő maga is fellépett a szélsőségek ellen - egészen idős koráig, amikor már nem volt képes kontrollálni az eseményeket, amikor már a háborús őrület vette át a terepet. A magyar elittel szemben az úgynevezett "kisemberek" körében viszont sokkal népszerűbb volt a fasizmus a múlt század harmincas éveiben, emiatt nem lehetett bevezetni a falvakban a titkos választást. Ráadásul sok mindent rá tudtunk kenni a német megszállásra, szőnyeg alá tudtuk söpörni a problémát. Velünk szemben más országok mint például a németek, spanyolok, olaszok és japánok már rég túljutottak ezen a fajta járványon és immunissá váltak vele szemben. Nem beszélhetünk semmiképpen sem szégyenpadról: a különféle országokban és nálunk is jelentős gondolkodók, írók és más közéleti személyek váltak átmenetileg a fasiszta (vagy éppen a kommunista) szellemi járványok áldozataivá.

A fasiszta megnyilvánulások manapság nálunk nem annyira pártspecifikusak mint máshol, jobban összemosódnak az egyes pártpreferenciákon belül. Az elvileg mérsékelt, jobbközép kormánypártoknak éppen a legjobban mozgósítható kemény magjára a legjellemzőbb a kvázi-fasiszta felfogás, ezt a magot pedig mindig egyben lehet tartani, amíg külső veszélyeket lehet felidézni. (Diktátorok kis kézikönyvében leírtak szerint.) Komoly és felkészült értelmiségiek közül ma már kevesen támogatják a kormánypolitikát, a NER értelmiségi holdudvara eléggé kiürült. A magyar értelmiségiek szavazata viszont nagyon keveset nyom a latban a választások során. Egy-egy szavazat gyakorlatilag semmit sem számít, sokkal inkább az, hogy a karakteres véleményeket képviselő, higgadt értelmiségieket mennyien tudják elfogadni a bizonytalanok és az ingadozók véleményvezérnek. Azaz mikor fogunk tudni visszatérni végre a világos és józan gondolatok világába...

A filozófia és úgy általában véve a rendszerben való gondolkodás az ókori görögökkel kezdődött. Ennek egyik fő oka abban ragadható meg, hogy mély, elfogulatlanul racionális gondolkodásra csak szabad emberek képesek. Akik mások hatalma miatt rettegnek vagy a mások feletti hatalmukat féltik folyamatosan, azok képtelenek többre mint a gondolatok harci eszközként való használatára mások törekvéseivel szemben, különféle ideológiák gyártásával keresve utólagos indokokat fényesnek egyáltalán nem mondható tetteikre. (Mivel az utóbbi fajta "gondolkodás" vált jellemzővé napjainkban és sokak agyi kapacitását teljesen leköti emiatt nem meglepő, hogy egyáltalán nem népszerű manapság a filozófia.) Csak szabad emberek társadalmából voltak képesek kiemelkedni olyan zsenik mint többek között Platón és Arisztotelész, akik több mint két évezredre meghatározták a nyugati civilizáció gondolkodásának fő irányait.

A régi görögök felfedezték a paradoxonokat, a feloldhatatlan ellentmondásokat is, amelyek mindig az adott kor jellemző gondolkodási korlátait fejezik ki. Ilyen híres paradoxon: "Minden krétai hazudik - mondta a krétai.", amely számomra a formális logika és a gyakorlat igazságkritériumai közötti különbséget mutatja. Amíg a formális logikában egy hamis állítás ellentéte igaz (emiatt a példamondat önellentmondásra vezet), a gyakorlatban egy hamis állítás - pl. "Országunk az EU gyarmata kell, hogy legyen."- tagadásával nem csak az igazságot, hanem további hamis állítások tömkelegét is létrehozhatjuk. Erre a fajta logikára építenek a mai demagogoszok, amikor egy nyilvánvalóan elfogadhatatlan állítás megkérdőjelezésével indítják beszédeiket...

Ezért gondolhatjuk ma, hogy a fenti mondat eldönthető módon hamisnak tekinthető, mert amikor folyton hazudozunk a közéletben mint a példabeli krétaiak, akkor a mondatok értelmezése lehetetlen, megszűnik a valódi kommunikáció minden formája. Ráadásul nem csak a politikusokra igaz ez hanem a legtöbbünkre szintén, hogy hazudós krétaiak vagyunk, mert nem ritkán úgy szeretjük beállítani a dolgokat, hogy magunkat kedvezőbb fényben tüntessük fel a valóságosnál. (Terjedelmi okokból leegyszerűsítéssel egyenlőséget téve a "hamis" és a "hazug" fogalma közé.) Elmondható, hogy a mai kor emberére a régi görögökkel ellentétben, az igazságra való törekvés sajnálatos módon kevéssé jellemző...

René Descartes híres mondata: "Gondolkodom, tehát vagyok." - látszólag megkérdőjelezhetetlen igazságnak tűnik, annak ellenére, hogy buddhista mesterek vagy általában a keleti hagyomány talaján állók nem értenek vele egyet. Ha jobban megnézzük ezt a mondatot, könnyen kétségeink támadhatnak már a gondolkodás fogalmának értelmezésében is. Például azért, mert távolról sem "vegytiszta" folyamat, hanem igen gyakran csupán különféle érzések, tudattalan döntések megindoklása pszichológiailag is kimutatható módon. A létezés fogalmának meghatározásával még inkább gondjaink lehetnek, hiszen a gyakorlatban ez nem annyira digitális (vagy-vagy) mint amennyire intenzitási kategória. Gondoljunk arra, hogy egy hétfő reggel, amikor munkába indulunk, akkor valóban létezünk-e vagy pedig inkább úgy érezzük magunkat, mint Schrödinger macskája, amelyik egy időben élő is és nem is?

Descartes racionalizmusa egyértelműen sokat segített a modern tudományos gondolkodás megalapozásában, azonban a fenti tételmondat számomra leginkább egy igen határozott állásfoglalásnak és egyfajta program meghirdetésének tűnik. A mai polarizálódott társadalmunkban az elvont gondolkodás síkján két véglet létezik: az egyik véglet nem tart igényt saját gondolatok és következtetések megfogalmazására, csak a csordaszellem után megy. A másik véglet pedig az elefántcsonttornyába zárkózó, "szektás molyolással" foglalkozó értelmiségi, amely elveszítve a mindennapi kapcsolatot a hétköznapi valóságban élő emberekkel kevéssé törekszik a gondolatainak emberközelivé tételére. (A távolság áthidalása nyilván nem könnyű, de egyáltalán nem lehetetlen feladat.)

Immanuel Kant a filozófusok képzeletbeli válogatottjából semmiképpen sem hagyható ki. Az általa megalapozott kritikai gondolkodás, amely végső soron a filozófia lényegét képezi valóban alapvető jelentőségű kellene, hogy legyen, hiszen elménk erősen torzítja az általunk észlelt valóság értelmezését. Sőt, az általunk használt szűrők torzítása a mai pszichológusok szerint még annál is súlyosabb mint Kant feltételezte. Ennek ellenére az önkritika manapság sajnálatos módon egyáltalán nem divatos, semmilyen formában.

Annak a levezetése is megállja a helyét, hogy a társadalmilag erkölcsös viselkedés forrása nem feltétlenül egy külső hatalomtól való félelem kell, hogy legyen, hanem belülről is fakadhat. »Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényadás elveként érvényesülhessen«. Amennyiben úgy cselekszem, hogy az mások számára is példaként szolgáljon, akkor a társadalom nagyon is működőképes - ezt a gyakorlat is visszaigazolta már egyes országokban (kettesekben kevésbé).

Mindamellett a felvilágosodás gondolkodóinak alapvető tévedése volt, hogy túlbecsülték a racionalitás jelentőségét az emberben levő ösztönös késztetésekkel és az érzelmi oldalunkkal szemben (az "ember" fogalmába saját magukat is beleértve!). A "felvilágosítás" ha egyáltalában véve működőképes, akkor is csak mint nagyon lassú, generációkon keresztül tartó folyamatként beszélhetünk róla, amely nem annyira észosztásról mint együtt haladásról szól és az időnkénti visszaesésekkel is számolni kell.

G.W. Hegel a maga korának kiemelkedő hatású gondolkodója volt, számos filozófushoz hasonlóan a rendszere kevésbé, sokkal inkább egyes gondolatai vagy érvelési módja az, amelyet manapság is alkalmaznak. Például a dialektika elve a gyakorlatban nem nagyon érvényesül, legalábbis Európa keleti felében nem, ahol az ellentétek harcát nem követi a "szintézis", hanem megmarad az ide-oda csapongás, a társadalom folyamatosan a szélsőségek között vergődik. Az hogy a filozófusok a világ jelenségei mögött végső soron értelmet tételeznek fel, egyfajta rejtett módon vallásos, istenkereső tevékenységként is felfogható. Ez a fajta istenkereső magatartás Hegel esetében egyértelmű, azonban az ő tanításait sajátos módon alkalmazó Karl Marx esetében is igaz, aki az anyagot tette meg egyfajta istennek, miközben nyilvánvaló vallásos hevület fűtötte a "gonosszal" szemben. A következmények katasztrofálisnak bizonyultak - bár a kommunizmus rémségeit távolról sem szeretném Marx nyakába varrni. A harcos materializmus és a bigott vallásosság közötti kapcsolatot jól mutatja, hogy sok esetben a buzgó katolikusokból lettek a fanatikus kommunisták és fordítva.

A látszat ellenére mégsem szeretném lebecsülni a klasszikus filozófia hatalmas, általában igen nehéz és kitartó munkával megközelíthető gondolati építményeit, az emberi logika csúcsteljesítményeit. Leginkább csak reflektálni szeretnék néhány közismert gondolatra, szubjektivitástól egyáltalán nem mentes módon. Éppen ez a filozófia lényege a gondolati reflexió, hogy mit mondanak nekünk, nekem a mai embernek a nagy elődök egyes gondolatai. Wittgenstein-nel értek egyet, aki egyik írásának konklúziójaként leszögezte, hogy amit leírt azt tekintsék csupán egyfajta létrának, amelynek segítségével el lehet jutni valahonnan valahova, utána már nincs rá szükségünk. A filozófusok egyes gondolatait én is leginkább sajátos eszköznek tekintem, amelyekhez viszonyulhatunk a ránk jellemző módon és semmiképpen sem dogmáknak, amelyeket követnünk kellene. (Ennek a szellemében írtam én is ezt a cikket, a gondolatok saját kútfőből származnak, bár nem gondolom, hogy különösebben eredetiek lennének, és csak egy fajta megközelítésnek tartom őket.)

Korunkra jellemző paradoxon egyébként a Schrödinger macskája típusú gondolatkísérlet. Ennek a paradoxonnak létezhet egy olyan értelmezése, hogy a mai kor embere, a tudomány eszközei révén abszolút mindent tudni akar, minden pillanatról számot akar adni, korlátlan hatalmat gyakorolva az anyagvilág mögött. Hatalmunk korlátai azonban legalább kétfélék: a kaotikus jelenségek gyakorlati korlátot képeznek, a kvantummechanika pedig a mikroméretekben abszolút elméleti korlátokat is megmutatott. Érdekes lenne olyan modelleket alkotni, ahol a világon minden, az elektronok pályája is pontosan kiszámítható lenne. Milyen lenne egy ilyen világ és vajon hogy tudnánk elviselni azt, hogy minden esemény pontosan előre kiszámítható?

A fentiekkel összefüggésben a múlt században történt még egy lényeges filozófiai fordulat, egy olyan típusú korlát a világ megismerésében, amelyet a klasszikusok nem láthattak előre teljes mélységében. (Eltekintve most attól a fordulattól, hogy a tudomány vette át a vezető szerepet a valóság megismerésében.) Az Arisztotelész által megalapozott pozitivista felfogás a 20. század közepéig domináns volt, utána a korlátai egyre nyilvánvalóbbá váltak. Az információs társadalom kibontakozása óta olyan információözönben élünk, amikor az általunk az adott pillanatban fontosnak tartott dolgok könnyen kiszorítják a kevésbé fontosnak tűnőket. Emiatt az "igazság" érték helyett manapság már hírértékről, ingerküszöbről beszélünk, az általános zajból mindenki a neki jobban tetsző "alternatív igazságot" szűri ki, sajnálatos módon. A személyre szabott virtuális világokban egy-egy "celeb" képes a figyelmünket elrabolni sokkal lényegesebb dolgok rovására csak azáltal, hogy olyan értékeket szimbolizál számunkra, amelyeknek mi nem is vagyunk a tudatában (csak az ő image-ét létrehozó és futtató marketingcsapat).

Ma még senki nem látja, hogy mennyire veszélyesek ezek a tendenciák és hogyan szoríthatóak korlátok közé az újfajta őrületek. Talán a filozófia klasszikusainak egyes gondolatai is alkalmasak erre a célra: időnként ki kell lépnünk a "mátrixból" (nota bene: ez már tipikus modern filozófiai kategória!), ha el akarunk gondolkozni életünk értelmén és saját gondolataink kritikus vizsgálata is segíthet, hogy ne veszítsük el a talajt a lábunk alól.

A kérdés minta költői lenne, mégsem egyszerű a válasz tekintetbe véve, hogy erkölcsi tökéletesség nem létezik és az egyes hibák felnagyíthatóak. Ezért úgy is lehet fogalmazni, hogy a jelenlegi kormány tevékenységének vajon a füstje vagy a lángja a nagyobb?

A NER és az őket támogatók szerint az amit mi korrupciónak vagy a joggal való visszaélésnek látunk az egyrészt a dolog felnagyítása az ellenzék részéről, másrészt csupán melléktermék azaz füst, hiszen egy régi mondás szerint "ahol faragnak, ott hull a forgács". Akik viszont nem tudnak azonosulni a NER gondolatvilágával, azok szerint az orbáni rendszernek éppen a lényegét képezi a korrupció, önkény és a kontraszelekció. (Emellett te sem örülnél, ha te lennél a forgács a nagy faragásban.)

A kérdést mindenképpen fel kell tenni, hogy milyen társadalmat épít vagy lesz képes építeni a jelenlegi politikai elit (a mi közreműködésünkkel) azzal együtt, hogy a válasz nem tudható legfeljebb sejthető. Még az is előfordulhat, hogy a politika zajos színháza mellett kevésbé módon mégis végbemegy mikroméretekben számunkra kevésbé látványos módon, valamilyen irányú érdemi fejlődés és javulás.

Szembe kell nézni azzal, hogy a Kádár-rendszerre egyáltalán nem volt jellemző semmiféle magas szintű erkölcsiség. Enyhítő körülményként szóba jöhet, hogy egy nagy birodalom némi autonómiát élvező kis provinciája voltunk, emiatt a dörzsöltség és ügyeskedés volt akkoriban a legcélravezetőbb taktika.

A NER hívei is hasonló logikával állnak elő manapság, szerintük a fejlett nyugat, az EU (régebben az amerikai karvalytőke) kiszipolyoz minket, és mi afféle Robin Hood-ként csak visszavesszük amit elvettek tőlünk, akár különadók révén, akár EU pénzek haveri cégeknek juttatásával, akár a külföldiek kiszorításával egyes területekről. Ugyanezt szebben úgy lehetne mondani, hogy a legtöbb nyereség a nagy innovációs, ipari és pénzügyi központokban csapódik le nem pedig nálunk, ezért ki kell harcolnunk, hogy hozzánk is visszacsorogjon valamennyi.

A legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy valamilyen szintű harcra akár robin-hoodi értelemben is szükség van feltéve, hogy nem ölt aránytalanul nagy méreteket, és ha nem gondoljuk fontosabbnak az értékteremtő képességeink fejlesztésénél. Ugyanis amikor már csak a javak elosztása fölötti veszekedéssel foglalkozunk (mint tette ezt a Horthy-rendszerbeli parlament az újabb és újabb zsidótörvényekkel), akkor már nagy bajban leszünk.

Az erkölcsi alapokat mindenképpen fontosnak tartom és habár ezek egyik társadalomban sem tökéletesek, nálunk a romlás kifejezett jeleire igen sok intő példa utal.

1.Egyre inkább szétválik a jog és erkölcs. Ami papíron jogszerű az nem biztos, hogy erkölcsös is. Például az jogszerű hogy a kormány migrációval kapcsolatos politikájának támogatásra szólít fel. Az viszont erkölcsi alapelveket (és mindenféle jó ízlést sért), hogy a közrádióban óránként elhangzik ugyanaz a primitív hangvételű "sorosozás", mivel a haveri cégeknek kell a reklámbevétel. Pár hónappal ezelőtt ugyanezt láttuk az óriásplakátok esetében.

2.A nacionalizmust egyes konzervatív kormányok nagyon jól tudták használni a választások során. A külső veszélyre való hivatkozás, amelytől az erős kormányunk megvéd, ezt a kártyát sokan kijátszották már. Margaret Thatchernek a falklandi győzelem szilárdította meg a hatalmát, a fiatalabb Bushnak pedig a gyenge kormányzását feledtette és újraválasztásához vezetett, amikor odacsapott a terroristákat támogató Afganisztánnak. Nálunk is egyértelmű, hogy amennyire képes a kormány a külső fenyegetettséget elhitetni, olyan mértékben lesz biztos a választási győzelme.

3.Az állampolgárok tájékozatlanságával való visszaélés. Ilyen például amikor a költségvetés kis hiányáról beszélnek elhallgatva azt, hogy pozitív egyenlegű költségvetés kellene, hogy legyen egy ennyire kedvező gazdasági helyzetben. A kormánynak ugyanakkor nem nagyon érdeke az államadósság látványos csökkentése, inkább elkölt minden többletforrást a haveri cégek támogatására. A statisztika ott is hamis, hogy a bérek látványosan emelkednek ugyan, de ez azért van, mert volt honnan, a bázis nagyon alacsony (az egyik legalacsonyabb az egész EU-ban). Ezt is kifejezetten választási fogásnak tartom, mert a kormány nem nagyon törekedett régebben arra, hogy az alsóbb osztályok bérszintjét közelítse az átlaghoz.

4.A katonás nevelés megint olyan terület, amihez konzervatív kormányunk (pl. az oktatás és a gazdaság fejlesztésével szemben) igen jól ért. A közoktatás körülbelül abban merül ki, hogy a tanulók jól viselkedjenek az órán, magolják be a kötelező tananyagot, katonás testedzést kapjanak minden nap, lőgyakorlatokat végezzenek és tanulják meg, mi az ami "normális" a társadalom számára. A náci rendszerek sajátossága ez a fajta, az egyéniséget kiölő és a csoportérdeknek teljesen alárendelő katonás mentalitás.

5.Tudvalevő, hogy a hirtelen jött sok pénz erkölcsi károkat okoz. Akik nem kitartó és izzadságos munkával, lépésről lépésre gazdagodtak meg, hanem jó helyen állva felkapta őket valamilyen áramlat, őket rendszerint egyfajta "keszonbetegség" szállja meg. Úgy is mondhatnánk, hogy el lesznek szállva maguktól, arányérzékük súlyos kárt szenved. Egy ilyen kiváltságos magyar tőkésosztály épül most viharos gyorsasággal, és ezt nem irigységből mondom. Inkább rossz érzéseim vannak, fantáziám (szerencsére) túl szegényes ahhoz, hogy a következményekbe bele tudjak gondolni...

6.A Fidesz vezetői jogász szakkollégiumból indultak, ezért Orbánék ma is általában ügyelnek a jogi formalitások betartására. Eközben pedig a joggal való visszaélés eseteit valósítják meg, például a választási rendszer átalakításával, a közbeszerzések szabályozásával vagy a médiatörvénnyel - a jog a hatalomkoncentráció eszközévé vált. A jog alkalmazása is mindig elnézőbb a kormányoldal irányában mint az ellenzék felé.

7.A kormányok jellemzően nem javulnak, hanem idővel egyre gyengébb munkát végeznek. A kormányzati színvonal romlása megfigyelhető gyakorlatilag minden hosszú ideig hatalmon lévő államfő, kormányfő esetében, nem csak Putyin vagy Erdogan jó példák erre, hanem az elhasználódás a nyugat-európai politikusokra is jellemző, amelynek Merkel a legutóbbi példája. Elképesztő, hogyan lehet a társadalom többségével elhitetni, ráadásul ahol létezik jó néhány parlamenti párt is, hogy a kormánnyal szemben egy ellenzéki koalíció biztos rosszabb lesz? Holott egyre fogynak az ötletek, ugyanazt mantrázzák már jó ideje és számos területen (pl. oktatás, egészségügy) egyre nagyobb kudarcok követik egymást.

8.Rossz hírünk a világban nem az ellenzék bűne, hanem egyértelműen egy személy, Orbán Viktor saját magáról kialakított image-ének köszönhető. Negatív példaként említik sokfelé, a destruktív, intoleráns viselkedés és a zsarnoki tendenciák bajnokaként. Igaz, hogy a sajtó a legtöbb országban liberális, de az is, hogy Orbán érdemeit korrekt módon szintén el szokták ismerni. Viszont már megint az van, hogy mindenki rossz irányba megy, csak mi tudjuk, merre kell menni az autópályán...

9.A legtöbbünkre jellemző bizonyos mértékű előítéletesség és paranoiás viselkedés azzal szemben, amit nem ismerünk: ódzkodunk a génmódosított élelmiszerektől, vegyipari termékektől és nem szimpatikus a legtöbbünknek néhány pénzügyi vagy ipari óriásvállalat sem. Információnk kevés és hézagos, ezzel szemben erősen érzelmi lények vagyunk, akik a saját kis köreiket is védeni igyekeznek, teljesen érthető módon. Viszont nem feltétlenül harcias módon vagy fanatizált stílusban. Az már kimondott visszaélés a politikusok oldaláról, amikor a paranoiát állami szintre emeljük. A helyes politika sokkal inkább az általános bizalom szintjének növelésére törekszik, nem pedig a folytonos harcról szól és ellenségek kereséséről ott, ahol nincsenek.

10.Az értelmiség nagy csoportjaiból pont az hiányzik, amely elvileg a legfőbb jellemzőjük kellene, hogy legyen: a racionalitás, az értelem. Ami van helyette a különféle kifacsart logikákat követő lövészárokmentalitás. A "birtokon belüli" értelmiségre a leginkább igaz mindez, foggal-körömmel és minden létező eszközzel védik az ő saját mély, alapvetőnek gondolt igazságaikat. A pszichológusok utólagos racionalizálásnak és önigazolásnak nevezik, de mindenképpen a józan ész és az etikai érzék teljes halála ez. Időnként mintha az ébredés jeleit mutatná az értelmiségünk - már rég itt az ideje, hogy azt mondják, elég ebből a gyalázatos színházból. Különben a magyar humán értelmiség mintha nem is létezne, legfeljebb saját maga paródiájaként a közvélemény számára.

11.Éppúgy mint a fociakadémiáink a gyenge képességű labdarúgókat, úgy ontja a kultúránk is a gyenge minőségű tömegtermékeket. Erre jó példa a hazai popzenei ipar: valahol összemixelnek egy dalt, írnak hozzá egy teljesen értelmetlen költői vagy pedig iszonyú primitív szöveget, ez igaz a popzenénk 90%-ára, és azzal tudják még feldobni, ha ismert, jó hangú előadóval énekeltetik el. Vannak persze ellenpéldák is arra, amikor az állami szerepvállalás hozadéka a kultúrában pozitív (pl. hagyományápolás), de nem olyan esetekben, amikor nagy pénzekről van szó.

Én ilyennek látom a jelenlegi erkölcsi állapotokat, a korrupció és a bürokratizmus legnyilvánvalóbb példáiról nem is beszélve és a környezetvédelem terén elkövetett bűnöket sem említve. Mindez persze egyoldalú, másik oldalról hiteles személyek által, észérvekkel valószínűleg támadható. Lenne, viszont ritka jelenség. Például a kormányt támogató közgazdász, MNB szakértő leírja azt a közhelyet, hogy a közgazdaságtan megújulására van szükség. Közben pedig nyilvánvalóan fingja sincs az egészről, hogy milyen irányokban és milyen részeredmények vannak: ezt úgy nevezném, hogy nagy dumás szélhámos - ami már etalonná vált manapság. Ugyanezt mondanám a menekültügyben végítéletet prófétákról - világvégét prédikáló szektavezetők sokfelé léteznek, engem cseppet sem érdekelnek, és nem is értem, hogy mért kapnak kormánytámogatást. Hol itt az erkölcs? Én nagyítóval sem találom.

Persze az is lehet, hogy az utókor a mi kicsinyes vitáinkat az utókor teljesen más szemmel fogja már nézni pár évtized múlva. Mi azt kérdezzük, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás - ők meg azt mondják majd, hogy a hüllő... Ennél valószínűbbnek tartom viszont, hogy megállapítják, itt és itt tévedtünk el és sodródtunk bele egy újabb fajta össztársadalmi összképmutatásba, amely mögött teljes mértékű erkölcsi nihil van.

Amikor Horvátországban jártunk az autópályán feltűnt, hogy nyoma sincs olyan mértékű sebességkorlátozásnak mint nálunk sem az alagutakban sem a hegyi utakon. A tengerparti hegyi utak szélén a kisebb szakadékokat csupán egyszerű útkövek szegélyezték, sem szalagkorlátot nem használtak, sem veszélyre figyelmeztető táblákat. Nem volt ilyesmire szükség, egyszerűen mert megszokták, alkalmazkodtak a veszélyhez. Nagy volt a forgalom ugyan, de összetört kocsit egyet sem láttam.

Ehhez hasonló példa, hogy alpesi magashegyi falvakban sincs arányában több baleset mint nálunk a túrázók között egy napos hétvégén a Mátrában, mert az ott élők hozzászoktak a hegyi életmód veszélyeihez.

Azt pedig már a legnagyobbjaink közül és többen leírták évszázadokkal ezelőtt, már szinte közhelynek mondható, hogy a Kárpátok által védett síkságokon hajlamosak vagyunk az elkényelmesedésre.

A Kárpátok általi védettség alátámasztható olyan statisztikákkal, amelyeket főként biztosítótársaságok szoktak alaposan tanulmányozni, hogy mely régiókban milyen természeti katasztrófák szoktak előfordulni, és hol milyen valószínűséggel következnek be. Érdemes ezeket egyenként is megnézni, a lenti térképeken mennél sötétebb a szín, annál gyakoribb az adott természeti csapás.

Európa északi és észak-nyugati részét például gyakran sújtják "trópusi" viharok, pár nappal ezelőtt is orkán erejű szélvihar csapott le Hollandia, Belgium és Németország egyes részeire. Nálunk ezekhez hasonló mértékű orkánok és áradást okozó esőzések gyakorlatilag nem fordulnak elő.

A földrészünkön a másik legnagyobb károkat okozó elemi csapás az árvíz, e tekintetben országunk jó része közepes vagy annál veszélyeztetettebb. Mivel azonban az árvizek levonulására van időnk készülni és nagyon sok a sík területünk, ahova szükség esetén le tudjuk vezetni, ezért az okozott károk jóval kisebbek mint a magas hegyek közelében. Manapság gyakorlatilag az árvíz az egyetlen, amely komoly veszélyt jelent, azonban ez Európa más országaiban is legalább akkora probléma vagy még nagyobb mint nálunk, főként amikor a magas hegységekből hirtelen zúdul le sok csapadék.

Erős földrengések veszélye nálunk szinte elhanyagolható, ezek a Balkán félszigeten és Olaszországban fordulnak elő leginkább. Vulkánok, földcsuszamlások is náluk jellemzőek, nem pedig minálunk.

Erdőtüzektől leginkább ott lehet tartani, ahol nagyon sok a gyúlékony fa, főként fenyőerdő: elsősorban Európa déli államaiban.

A hőhullám az egyetlen, amelynek veszélye nálunk az átlagosnál jóval nagyobb.

Az 1980-2008-as időszakra vonatkozó felmérés szerint Egész Európát tekintve az alábbi országokban történtek a legnagyobb katasztrófák: spanyol, francia, orosz, ukrán, német, albán, macedón, moldovai, olasz, portugál, brit - a személyi és anyagi károkat egyaránt figyelembe véve.

Európának a természeti katasztrófák szempontjából legbiztonságosabb országai Skandinávia egyes részei, Németország déli része, Svájc és - legfőképpen -  Magyarország.

Az egész Földet vizsgálva, például a 2012-es év jellemzőnek mondható, amikor országunk szokás szerint a biztonság kis szigete volt, a legtöbb súlyos természeti csapás pedig az USA-ban valamint Ázsia déli és keleti részein fordult elő.

Annak, hogy nálunk nincsenek jelentős természeti csapások, több  feltételezhető következménye is van. Az egyik, talán kutatásokkal később alátámasztható nem légből kapott feltételezés, hogy a fentiek összefüggésbe hozhatóak azzal a ténnyel, hogy a magyar emberek többsége egyáltalán nem edzett, sőt hajlamosak vagyunk a kényelmességre. Ennek hatását a látványsportokban is tapasztaljuk, például az összes balkáni ország leköröz már minket labdajátékokban, annak ellenére, hogy náluk kevesebb a rendelkezésre álló pénz mint nálunk. Nem csak labdarúgásra igaz ez, hanem minden csapatsportra még a vízilabdát is beleértve, amelynek egykor mi voltunk a tanítómesterei.

Másik ilyen, hogy jobban kötődünk a lakóhelyünkhöz mint a legtöbb európai polgár és nincs bennünk annyi vállalkozókedv. Tény, hogy a valódi, - tehát nem kényszerből létrejött - vállalkozások száma és jelentősége még régiós szinten is alacsonynak mondható. A gazdaságunk fejlődése is csupán annak köszönhető, hogy a világszinten kiemelkedő hagyományokkal rendelkező és elsőrangúan szervezett német gazdaság beszállítói lehetünk, - nem pedig a magyar vállalkozásoknak. Az "elkényelmesedett nyugati civilizáció" (Nyugat-Európát és USA-t értve ez alatt) tehát egy minden alapot nélkülöző mítosz. Egyszerűen mert nem engedhetik meg maguknak, hogy elkényelmesedjenek.

A harmadik, legsűlyosabb következmény, hogy nálunk a kis hír is nagy hír. Ahogyan egy faluban, ahol nem történik semmi, már az is téma lehet, ha a szomszéd kakasát elkapta a róka, mi is egy nagy falu vagyunk, egy kicsit megélénkül a szél és a meteorológia is vörös riasztást ad ki. Leesik pár centi hó és a híradók azzal vannak tele, hogy kis gyerekek vigyázzatok, mert csúszik az út. (Egyébként pedig az esést meg lehet tanulni, és a megcsúszott autót is lehet helyesen kormányozni.) Az ingerküszöbünk túlságosan alacsony, és a média mesterségesen alacsonyan tartja. Máshol naponta több száz menekült vagy bevándorló bukkan fel, nálunk meg már az is vezető hír tud lenni, ha egy játékrepülővel landoltak nyolcan.

A lényeg, hogy van egy olyan HIBÁNK, a túlzott biztonságra való törekvés, amelynek a magyar emberek óriási többsége nincs tudatában. Nem az a baj, hogy nem önt el a tenger minket pár évente mint Hollandiát nemrég, hanem hogy túlságosan óvatosak vagyunk mindenben, és még a hideg vizet is megfújjuk. Ha nem tudunk egy hibáról, akkor pedig nem is fogunk tudni javítani rajta.

A skandinávok, svájciak és németek egyik taktikája a túlzott biztonság ellen a bevándorlók befogadása: a svájci állampolgárok viszonylag nagy része például albán származású. Sietek leszögezni, hogy nekünk ez aligha járható út, mert a történelmi tapasztalataink mások és a gazdaságunk teherbíró képessége is sokkal kisebb. (Ezekben a "befogadó államokban" sem egyértelműen a társadalom amerikanizálása lenne a helyes cél.)

Viszont nem szabad, hogy betojjunk attól, ha évente akár ezer, más vallású személy dolgozni szeretne nálunk.

A migráció helyett azonban van sok más lehetőség, de csak abban az esetben ha TUDJUK, ha tudatosítjuk, hogy a túlzott biztonságra való törekvés hiba, sőt luxus, amely hosszabb távon hanyatlásra vezet. Az oktatás és a tömegsport egyaránt olyan területek, ahol az ilyen hibák ellensúlyozhatóak. A dánok, svédek és a németek pontosan ezt teszik, és mit ad isten: nagyon versenyképesek minden tekintetben. NEM a migráció miatt, hanem az oktatás miatt és az egészséges, edzett életmódra nevelés miatt. (Mellesleg feltételezem, hogy a skandinávoknál a hideg éghajlat jobban segíti a csapatmunkát és a tiszta gondolkodást mint a nálunk uralkodó éghajlati viszonyok, főként a hőhullámok.) A másik esély nálunk a külföldön munkát vállalók visszailleszkedése és kezdeményező szerepe (vállalkozások létrehozása) - ők bizony tudják, hogy mi a biztonságról való lemondás, és mi a valódi kockázatvállalás.

Összefoglalásképpen: a magyar népet 20.században nem annyira a földrajzi és éghajlati viszonyok mint sokkal inkább a történelem viharai kényszerítették rá a találékonyságának és alkalmazkodóképességének fejlesztésére. A múlt század vége óta azonban a "biztonságra törekvés" hamis álcája mögött egyre jobban látszanak a szellemi és fizikai tespedés jelei, amelyet országunk egyetlen gyakorinak mondható természeti csapása, a politikai elit tesz igazán súlyossá.

Az ilyen kérdésre lehet olyan választ is adni, hogy aligha lesz így, mert amíg ember él a Földön, addig mindig háborúzni fog. A háborúk után pedig nem jöhet más mint újabb háborúk. Itt van ráadásul Palesztína, az iraki kurdok esete, Észak-Korea, Kelet-Ukrajna, Szíria vagy éppen Afrika számos országa, ahol állig felfegyverzett hadseregek várnak bevetésre. Ezzel együtt érdekes módon a legutóbbi években nem volt egyetlen államok közötti háború sem, "csak" polgárháborúk, amelyek szintén borzasztóak, de mégsem annyira pusztítóak mint a reguláris hadseregek bevetésével járók.

A múlt század vége óta érvényesülő tendencia, hogy a háborúk száma csökken és egyre kisebb területeket érint. Ez a tendencia persze nagyon törékeny és távolról sem egyenletes, azonban sok évszázados távlatban még inkább kirajzolódik a háborúskodások csökkenése. A középkori Európában például a háborúság teljesen megszokott volt, a kisebb-nagyobb csetepatékat rövid békés időszakok szakították meg. Manapság ezzel szemben a fejlett országokban legalábbis, az üzleti kapcsolatok, a kereskedelem és a munkamegosztás összetettsége nem fér össze a háborúval. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a globalizáció pozitív folyománya a béke elterjedése a Földön.

Habár az ipari forradalom következtében a gépesített háborúk rengeteg áldozatot szedtek, mai vezető társadalomtudósok (pl. Jared Diamond) kimutatásai szerint az az elesetteknek az országok lakosságához viszonyított aránya így is messze elmaradt mondjuk egy hagyományos, afrikai törzsi háborútól, amelyet lándzsákkal és késekkel vívtak meg. A tömegpusztító fegyverek kifejlesztése pedig olyan paradox helyzetet idézett elő, hogy ezeket gyakorlatilag nem lehet bevetni, elrettentésre alkalmasak a leginkább. Tehát ha a SZU és az USA egymás ellen bevetette volna az atombombát, rövid úton annyira tönkretették volna egymást, hogy ezzel legfeljebb más, a konfliktusoktól távol maradt országok dominanciáját segítették volna elő.

Malthus elmélete szerint a háborúk fő funkciója a népesség számának kordában tartása, a túlnépesedés megakadályozása. Úgy tűnik, hogy főleg azokon a területeken robban ki leginkább, ahol bizonyos erőforrások (élelem, víz, termőföld) szűkössé kezdenek válni a lakosság növekvő számához képest. Én szinte biztos vagyok benne, hogy a szűkösség ÉRZETE már önmagában is - nincs mindenből elegendő mindenki számára,- mindenképp növeli a harci kedvet, a harciasságot. A nagy európai háborúk kirobbanása mögött minden esetben egy olyan gondolat, egy olyan érzet húzódott meg rejtett módon, hogy túlnépesedtünk és csak mások rovására tudjuk igényeinket kielégíteni. Ehhez képest teljesen másodlagosnak tűnnek a vallási, ideológiai, nemzeti stb. ellentétek, ezek sokkal mintha inkább ürügyül szolgáltak volna a felgyűlt feszültségek levezetésére. (Egy ilyen szempontú elemzésre persze csak olyan történészek lesznek képesek, akik a pszichológia és a biológia területén is járatosak, és ismerik például a patkányok agressziójával kapcsolatos kísérletek eredményeit, az állatok hormon háztartásának változását is beleértve.)

A második világháború utáni gazdasági fejlődés képes volt megcáfolni kontinensünkön a harcias ideológiák alaptételeit, - legalábbis jelenleg így tűnik. Azért mondom, hogy legalábbis, mert az emberi agresszió jelentős mértékben a természettel szemben érvényesül, amelynek már most kezdjük érezni a katasztrofális hatásait. Nem tudom, hogy idejében sikerül-e megállítani azt a folyamatot, amely az egész bolygót az ember egoizmusának rendeli alá, saját életfeltételeinket téve tönkre? Hogyha nem válik alapvetővé és általánossá a természet feltétlen tisztelete, akkor a nem túl távoli jövőben ismét felerősödik a küzdelem az erőforrásokért, a különféle háborúk megint mindennapossá válhatnak...

Mivel az ember biológiailag keveset változott pár évszázad alatt és a harcias ösztöneink szinte változatlanok, ezért a háborúk akkor szűnhetnek meg, ha a funkcióit más tevékenységek képesek átvenni. Számomra többek között az alábbiak merülnek fel:

1.Népességszabályzás: úgy gondolom, hogy ma erre az oktatás, képzés és a megfelelő gyermeknevelést lehetővé tevő életkörülmények biztosítása sokkal alkalmasabb eszközök. (A radikális jobboldal felfogása e téren ellentmondásos, mert azt szeretné, hogy a világon a népesség mindenhol nagyon lecsökkenjen, csak nálunk növekedjen. Másik ellentmondás, hogy úgy legyünk többen, hogy közben egyre csökkenjen az ő társadalmi normáiknak nem megfelelő emberek száma.)

2.Más kultúrák megismerése, keveredés embercsoportok között. Számos háború, pl. Nagy Sándor hódításai kapcsán előnyös hatásként szokták emlegetni különféle népek kulturális és biológiai keveredését. Manapság leginkább a turizmus és a külföldi munkavállalás tölt be ehhez hasonló szerepet: nyitott és mobilis népességű országokban a lakosság nagy része eljut más országokba rövidebb vagy hosszabb időre, és megismer más kultúrákat. A középkorban ez egyáltalán nem volt jellemző, amit az is mutat, hogy pletykák nyomán az amerikai indiánokat eleinte egyetlen nagy lábon álló lényekként vagy egyszemű szörnyetegekként ábrázolták. Sajnos Európa keleti felén így nálunk is az emberek többsége még Budapestre sem jut el, nemhogy külföldi országokba, ezért egyesek a "migránsokat" afféle gonosz és torz figurának képzelik a propaganda hatására...

3.Erőfelmérés és vetélkedés más népekkel. Van egy igényünk annak a bizonyítására, hogy jobbak vagyunk másoknál, ami manapság szimbolikus értelemben a különféle nagy sporteseményeken (VB, EB, olimpia) történhet meg. A sportágak közül leginkább a futball az, amely az erőszakosság, gyorsaság és finesz legjobb ötvözetét adja napjainkban. Emellett azonban igen sok piszkos trükkre, olykor alibi taktikázásra (tili-tolira) vagy netán bundázásra is lehetőséget ad - a magyar focisták sajnos a játék ezen, kevésbé szimpatikus elemeit sajátították el a legjobban. Egyértelműen látható, hogy a sport nálunk évtizedek óta hanyatlik, egy-két tucat kiemelkedő egyéniség képes csak az eredmények szállítására. (Ezzel szemben a képernyős csapatsportokban a helyezések romlanak és egyre távolabb kerülünk az európai élvonaltól, a labdarúgás pedig a ráköltött óriási pénzek ellenére is pont ugyanott áll mint régebben.) Mindez egyértelműen abból fakad, hogy a mai magyar társadalmi közeg egyszerűen nem kedvez sem a tehetséggondozásnak, sem a teljesítmény folytonos fejlesztésének, az érvényesülés a kapcsolatokon és a "jó helyezkedésen" vagy a "mutyizáson" múlik, sokkal inkább mint az elvégzett munka mennyiségén és minőségén.

4.Gazdasági verseny is betöltheti a háborúk bizonyos funkcióit, a mai seregek tábornokai a nagyvállalatok igazgatói, a csapatmunka szintje és az alkalmazott stratégia a világpiaci pozíciók javítását vagy rontását vonja maga után, a pillanatnyi állásokat a tőzsdéken mérik. Feladataikra alkalmas, precízen végrehajtó, jól felkészített "katonákra" van szükség a mai kisebb és nagyobb vállalatok sikeres működéséhez egyaránt. Ez a kép, az ilyesfajta képek a modern vállalatokról azonban egyáltalán nem azok, amelyek manapság a magyar polgárok nagy részének fejében akárcsak felmerülnének, sőt a sikeres cég mindig gyanús, sokan csak a jogtalan előnyökkel szerzett sikerekben hisznek és mindenben azt keresik.

Habár a sikeres országokban a fenti stratégiák mind működnek, és a háborúk egyes funkcióit jól helyettesítik, minálunk ez kevésbé jellemző. Nálunk ezért két másik formája marad a harciasságnak, az egyik a baromfiudvar, ahol mindig odacsíphetek a másiknak, tehát apró kis torzsalkodásokban éljük ki magunkat. A másik pedig a közös ellenség, ellenségek pfújolása, a gonoszokkal szemben érzett "erkölcsi fölényünk" kifejezése. Egyes politikusaink sikeresen rájátszanak az ilyen irányú ösztönökre, az igazságok és a hazugságok olyan ötvözetét hozva létre, amely sugallja, hogy eláraszthatnak minket olyan primitív népek, akiknek valójában nem szándéka ide jönni, emellett az eseményeknek egyszemélyi irányítóját feltételezzük, akkor is ha nem irányítja azokat és olyan szándékokat tulajdonítanunk neki, amelyek valójában nincsenek.

Mivel nagy mértékben ösztönös viselkedésre épít ezért elég, ha az állítások csak részben igazak, így ami nem igaz belőle a legtöbben azt is el fogják hinni és nem fogják ellenőrizni. A lakosság nagyobb részének nem csak bármely távoli országból jött ember gyanús, hanem a külföld am-blokk veszélyt jelent, mivel sokan pozíciókat féltenek és pozícióharcokban hisznek, nem pedig teljesítményekben. A bennük levő harciasságot a politikai vezetés nagyon jól képes a neki megfelelő mederbe terelni, olyannyira, hogy sokan már eljutottak a háborús logika világába, ahol minden dolog jelentőségét az adja meg, hogy barátunk-e vagy inkább rejtett, civil ruhába bújt ellenség? (Nem véletlen, hogy akik belementek ebbe az egyirányú utcába, mindenhol ellenséget keresnek, ellenség mindaz, aki a hatalmamat, a kis egoista törekvéseimet veszélyezteti, így például a "civil szervezet" is egyfajta álcázott ügynök.) A nálunk jellemző közéleti gondolkodás, a médiumokban, de olykor akár egy baráti társaságban vagy egy lakógyűlésen is lényegében pont olyan mint ami a totális háborúban álló országokban szokásos.

Egy olyan cinikus politikai elitünk van, amely nagyon a múltban él és nem látja be, hogy a háborúskodások kora lényegében lejárt. Még most is folyton az ellenséget keresi ott is ahol nincs, (elfelejtve azt, hogy a bolha csípése fáj ugyan, mégsem érdemes elefántot csinálni belőle), az ifjúság nevelésében is a katonai mentalitást igyekezve érvényesíteni.

Manapság a harciasságot sokféleképpen lehet kiélni. Aki végképp nem fér a bőrébe, elmehet zsoldoskatonának egy háborús övezetbe, mások egyszerűen kiélik különféle videojátékokkal, míg a magyar lakosság többségének rendszeres adrenalinlöketét különféle láthatatlan, feltételezett ellenségek folytonos verbális csépelése biztosítja.

Egy 2.világháborús vicc szerint a tanár bácsi magyarázza a térképet: gyerekek, ez itt Németország, ezt a Brit Birodalom, ez Oroszország és ez itt Amerika. Egyik kisfiú jelentkezik: - Tessék mondani, Hitler bácsinak nincs térképe?

Hitler alapvető tévedése volt, hogy az ország teljes mértékű militarizálásával megszerezheti a hatalmat Európa fölött, hiszen a mai történészek szerint már az angliai csatában is esélytelen volt, nem csak a britek hatalmas gazdasági ereje miatt, hanem az erős brit flotta miatt is, amely mindenképp meghiúsította volna az inváziót. Olyan esetekben, amikor Hitler és Sztálin parancsai felülírták tábornokaik döntését, az rendre olyan ésszerűtlen hadműveletekhez vezetett, amely rendkívüli mértékben megnövelte a háború áldozatainak számát.

A térkép alapos tanulmányozásának elmaradása beleértve az erőviszonyokat, az egyes erősségeket és gyengeségeket is, sok esetben vezetett hibás katonai vagy diplomáciai döntésekhez kicsiben és nagyban egyaránt. Többször előfordult, hogy egész hadseregek tévedtek el általuk nem ismert terepen, emellett csaták kimenetelét döntötte el az, hogy ki használta ki jobban a terepviszonyokat. Magasabb szinten a állami vezetők célkitűzései mindig irreálisnak bizonyultak, amikor nem alkalmazták körültekintően a geopolitikát.

A magyar történelemben számos példát találunk ilyesmire és persze utólag könnyű okosnak lenni, mindamellett az esetek nagyon tanulságosak. Amikor a katasztrofálisnak bizonyult döntések sorát elemezzük, azt azért tesszük, hogy levonhassuk a tanulságokat és ne fordulhassanak megint elő hasonló esetek, sem kicsiben sem nagyban.

A rossz hadvezetés egyik példája a trencséni csata, ahol viszonylag jól felszerelt és túlerőben levő kuruc sereg szenvedett súlyos vereséget a terepviszonyok nem ismerete miatt. (Az ellenséges lovasság üldözése közben egy mocsáron kellett átkelniük, ez zavarodottságot okozott, ezért az ellenség megtámadta a lovasságunkat, majd a gyalogságot is szétverte.) Ez a csata végül döntőnek bizonyult az események további alakulására nézve.

A második magyar hadsereg pusztulása Voronyezsnél szintén nagyon tanulságos: a magyar hadsereg létszámához képest nagyon széles arcvonalon oszlott el, felszereltsége pedig nem felelt meg az orosz tél viszonyainak. A magyar vezérkar nem csak a ruházat és ellátmány javításának szükségességét nem vette komolyan, hanem az orosz csapat-összevonásokat sem, annak ellenére, hogy a katonák kaptak híreket erről egyes falvakból. Számomra ez tipikus példája annak, amikor a vezérkar és a harcoló alakulatok között nincs megfelelő kommunikáció, az információk nem jutnak felfelé a hierarchiában. Úgy tűnik, hogy mindent felülírtak a harci szlogenek és a hit a "verhetetlen" német szövetséges csapatokban - ez pedig tipikus helyzete annak, amikor a központi ideológia vak követése az egyetlen elvárt magatartás, és a vezetőség nem igényel folyamatos visszajelzéseket. A döntések során a józan, gyakorlatias döntéseket háttérbe szorítják az elvi megfontolások.

Hasonlókat lehet mondani Szálasi kormányára, amely szintén a vak fanatizmusban hitt a józan ésszel szemben. Az orosz csapatok nem csak túlerőben voltak a német-magyar csapatokhoz képest, hanem harci tapasztalatban is felülmúlták a mieinket. Budapest körülzárása után több város ostromában már előzőleg részt vett, a mieinknél tapasztaltabb ellenséges erőkkel kerültünk szembe.

Egyébként az egész Horthy-korszakról elmondható, hogy csak formálisan volt független az ország, mert nagyjából afféle Kis-Németországként írható le ami nálunk történt. A bel- és külpolitikában egyaránt többé-kevésbé a német vonalat követtük, annak ellenére, hogy nem volt ilyen irányú külső kényszer, legfeljebb némi nyomásgyakorlás.

Kérdéses, hogy a magyar történelem során mennyiben segített volna a geopolitika jobb alkalmazása. Az Oszmán-Birodalommal szemben a magyar királyok valószínűleg sokkal inkább a keresztény összefogásban bízhattak mint a saját erőforrásainkban. A lőfegyverek elterjedése akkoriban kezdte háttérbe szorítani a nálunk alapvetőnek számító lovas harcmodort, ezért nyílt csatában már aligha volt esélyünk a kor egyik legerősebb hadseregével szemben. Így váltunk végül 150 éven keresztül ütközőállammá...

A Habsburg-birodalommal folytatott küzdelem a függetlenségért számomra ennél ellentmondásosabb. Rákócziék főként abban bíztak, hogy a spanyol örökösödési háborúban a Habsburgok vereséget szenvednek és a birodalom meggyengül - azonban ez nem következett be. Ezzel együtt kialakult egy hamis mítosz, hogy a kurucok a mieink és a labancok az ellenség, holott a kép ennél sokkal összetettebb, a labancokhoz nem ritkán magyarok is csatlakoztak. A kuruc, függetlenségpárti törekvések leginkább az Alföldön és főként a református vallásúak körében voltak a legkifejezettebbek. Ezzel szemben az ország nagy része katolikus volt éppúgy Ausztria, akik hagyományosan a szövetségeseink voltak a déli és keleti, más vallású országok törekvéseivel szemben. (A vallás egyik funkciója még ma is az eléggé sajnálatos módon, hogy politikai identitást és irányultságot képezze le egyes közösségek számára.) Főként a dunántúli főurak (pl. Eszterházy, Festetics) voltak azok, akik ezer szállal kötődtek a császári udvarhoz, nem beszélve arról, hogy a modernitás, az előrevivő kulturális hatások akkoriban már nyugatról, Bécsen keresztül érkeztek. Mivel a katolikus és a református vallásúak egymással nem is házasodhattak, emiatt az egyik családi hagyomány a teljes függetlenséget és bezárkózást támogatta, a másiknak (a katolikusok egy részének) érdekében állt egyfajta kiegyezés és kompromisszumos politika a Habsburgokkal.

Ez a két fajta hagyomány nagyon hasznos lehet politikailag, ha váltakozva használjuk, (a Mandiner bloggere is ilyen irányban tette le a voksát) azonban néha összeütközésbe kerülhet, mint Széchenyi és Kossuth vitája is mutatja. Széchenyi a józan kompromisszumokon alapuló autonómiát (részleges függetlenséget) próbálta elérni, Kossuth azonban nála jóval radikálisabb volt. Pedig ha ránézünk a térképre, akkor látható, hogy egy nagy birodalom amíg fennáll, addig nem fogja megengedni, hogy a fővárosától 50 km-re levő területek elszakadjanak, sőt mindent meg fog tenni, hogy ezeket a területeket megtartsa.

A geopolitikai realitás a részleges függetlenség (autonómia) lehetett csupán, és valóban a szatmári-síkon a fegyverletételkor is már jelentős engedményeket kaptunk. (Pl. A magyar rendek meg kellett, hogy koronázzák a Habsburg-uralkodót, amely egyfajta alkupozíciót jelentett, míg a cseheknek ilyen joguk nem volt.) Érdekes kérdés, hogy 1848 vége és 1849 közepe között, amikor kiderült, hogy a Habsburgok ismét visszaszerezték az irányítást a birodalom fölött, volt-e reális esélye a békekötésnek mindkét oldalon, vagy pedig a közvélemény már annyira militarizálódott, hogy a vezetők sem tudták volna irányítani? Mivel akkor már csak igen provinciális szemléletű emberek gondolhatták azt, hogy győzhetünk, emiatt ha 1849-ben jó helyzetből békét kötünk, talán már akkor létrejön egy kiegyezés, nem csupán 1867-ben, - amely egyébként szintén reális kompromisszumokat tartalmazva ugyan, de a gyakorlatban sokkal inkább csak széles körű autonómiát jelentett mint függetlenséget. (Az összes lényeges döntést Bécsben hozták, a budapesti parlament döntései csak a magyar belpolitikára nézve voltak igazán mérvadóak. A teljes függetlenség egyébként nehezen értelmezhető, és nem minden esetben biztosít nagyobb jólétet a polgárai számára mint egy alárendelt helyzet. Ne feledjük például, hogy az első nagy reformokat nálunk Mária Terézia kormányzása hozta, és a magyar vármegyék többsége a 18. században  és a 19. század elején is nagyon konzervatív, bezárkózáspárti volt.

Az 1956-os forradalmárok józan ítélőképességét szintén a háborús körülmények bénították meg: az USA beavatkozása például teljesen irreális elvárás volt. Semleges országon keresztül kellett volna csapatokat küldeniük csak azért, hogy kirobbanjon egy újabb véres háború. (Ráadásul magyar területek pusztultak volna leginkább.) Emellett, mivel az USA a nagyhatalmak közül a legnagyobb kiterjedésű hajózható tengerparttal rendelkezik, ezért várhatóan a tengereken keresztül elérhető támaszpontok létesítésére fog törekedni (nem véletlen, hogy legerősebb fegyverneme a tengerészgyalogság), illetve tengeren át könnyen elérhető területeken befolyásra szert tenni.

Oroszország ezzel szemben tipikus szárazföldi nagyhatalom. A térkép azt sugallja, hogy Moszkva mint egy hatalmas pók szövögeti hálóját, és igyekszik erősíteni a befolyását. A gyakorlat is azt bizonyítja, hogy Putyin a nemzetközi politika titkos, kiismerhetetlen sz@rkavarója, az amerikaiakhoz sok tekintetben hasonló, csak kevésbé nyílt nagyhatalmi politikát folytat.

Az Orbán-rendszer másolja Putyinét, ugyanolyan destruktív a külpolitikában, de számos tekintetben a belpolitikában is - jelenleg Orbán nyilatkozatai alapján ítél meg minket más országok közvéleménye, és ez a megítélés semmiképp nem ad büszkeségre okot. Európa térképén jelenleg nincs semmilyen birodalom, amely ellen küzdeni kellene, csupán kis nemzetállamok vannak, amelyek az EU-ban is csak a függetlenségük egy kis részéről mondtak le, - amellett, hogy az egész EU csak egységes blokként jelentene tényezőt a világpolitika más nagy játékosaival szemben. Orbán azonban mindent megtesz, hogy ezt az egységet rombolja, sőt még a V4-es csoport egységéért sem áll ki, egy ideje már egyfajta Kis-Oroszország képét kezdjük ölteni, amit én nem neveznék függetlenségnek.

A térképre nézve nyugati irányban talán Németországtól lehetne tartani: politikai értelemben semmiképpen, mert annyira decentralizált, inkább gazdasági értelemben. A magyar gazdaság fejlődését jelenleg a német gazdaság határozza meg, a magyar GDP alakulása párhuzamos a németekével - százalékos értelemben sokkal nagyobb ugyan, de abszolút értékben a növekedés nem éri el a németekét (egy főre vetítve sem), akkora a fejlettségbeli lemaradásunk. Reális cél lehet a magyar gazdaság függetlenítése, azonban számomra kevésbé hihető, hogy Mészáros Lőrincz és társai valóban zseniális üzletemberek: bár tévedhetek ebben, de valószínűbbnek tartom, hogy éppúgy nem ismerik a megszerzett cégek korszerű irányításának módját, éppúgy mint dél-amerikai társaik sem. Emiatt nem sok esélyt látok abban, hogy erős és nemzetközileg versenyképes magyar nagy- és középvállalatok tucatjai jönnének létre nálunk pár év alatt, amely a gazdaságunk függetlenségét biztosítaná.

Továbbá a térképre nézve az is sejthető, hogy Oroszország valóban egy potenciálisan erős partner lehet a jövőre nézve is (és a legtöbb ország valóban keresi a gazdasági kapcsolatokat), azonban ez nem mondható el Törökországról vagy egyes közép-ázsiai országokról, ahol az Orbán-rendszer leginkább csak szimpátia alapon létesít kapcsolatokat, gazdaságilag viszont aligha fogunk tudni náluk labdába rúgni.

Összességében azt lehet mondani, hogy Orbánék politikája a hagyományaink közül a geopolitikát figyelembe nem vevő, belterjes kurucos mentalitást jelenti meg egyoldalúan, habár a szavakban sokkal inkább mint a tettek szintjén. Azonban a szavak is nagyon ártalmasak tudnak lenni, amikor demagóg és szükségtelen "nemzeti konzultációk" révén erősítik a harcias mentalitást a józan helyzetértékelés valamint a nyitott gondolkodás rovására. Nem tudom, hány történelmi példát hozzak még fel arra, hogy milyen ártalmas is tud ez lenni.

Nem könnyű eldönteni, hogy vajon a mostani kormányzó elit vagy az előző volt-e a destruktívabb felfogású. A negatív gondolkodás sajátossága, hogy elutasít valamit és ezzel tudattalanul még rosszabb helyzetet idéz elő. Az elutasítás pedig érzelmi alapú, mert nem érti: a magyar elit világnézettől függetlenül nem azért "féltudású", mert tudása nem elég mély, hanem azért, mert ex-katedra kinyilatkoztat anélkül, hogy egyes területek valódi szakértőivel beszélne, vagy olvasna tőlük. A fogalmakkal való dobálódzás túlságosan elvont és élettelen, az értelmetlen fogalmi háborút mielőbb be kell szüntetni, inkább konkrét példákra, történetekre és hasonlatokra van szükség, amelyek a jelenségeket kézzelfoghatóbbá tennék. A hasonlatok és analógiák például jól használhatóak olyan elvont dolgok, mint a a gazdaság működésének leírására.

Amikor megtanultuk levadászni a "bölényt" és a "mamutokat" tenyészteni

Nem kérdéses, hogy az ember sok szempontól hasonlít a vadászó őseihez, és bár közben volt egy több ezer éves, földművelésre épülő korszak, a mai ember aligha képes az ősi rokonságot letagadni. Ennek egyik példája lehet, hogy az emberiség pár száz év alatt bemutatott látványos fejlődése is csak annak köszönhető, hogy képessé vált újfajta "nagyvadak" elejtésére. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az ipari forradalom "bölénycsordái" a szénmezők, majd egy-két évszázaddal később már a kőolaj és a földgáz lelőhelyek voltak. Az anyagi bőség egyes országokban egyszerűen csak annak köszönhető, hogy dúskálnak a "bölényekben" és könnyebben "telezabálják" magukat, például egyes arab országok lakói vagy az oroszok, akik ezt leginkább megtehetik. Hosszabb távon persze visszaüt mindez: a vadászható bölények idővel elfogyhatnak, vagy ami ennél is nagyobb probléma, hogy a vadászat miatt a természeti környezet mai egyensúlya borul fel végzetes módon.

A következő lépés a tudományos-technikai forradalom volt, ahhoz hasonló mintha őseink megtanultak volna mamutokat tenyészteni, ráadásul sokféle céllal és mindenféle méretben, sokféle változatban. Ennek a fajta tevékenységnek is megvannak a nagy központjai, egyszerűen mert jól felkészült szakemberek magas szintű csapatmunkáját igényli: Nyugat-Európában egy széles sáv Észak-Olaszországtól Dél-Skandináviáig, az USA nyugati partvidéke és Dél-Texas, Kelet-Ázsiában Japán, Kína és Korea partvidéki területei. Léteznek még nagy kikötővárosok mint London, New-York, Szingapúr, Hong-Kong, Hamburg stb. amelyek lényegében a különféle "nagyvadak" kereskedelmének központjai. A hálózatok fejlődésének a logikája olyan, hogy államhatároktól abszolút függetlenül, az igen kifinomult és sokrétű csapatmunkát igénylő mamuttenyésztéséhez és kereskedelemhez szükséges szellemi tőke folyamatosan koncentrálódik (az emberek ugyanis egymást inspirálják), és az igazi "nagyvadak" ma már mind a csúcstechnikai termékek, jelentős hardverrel és szoftveres támogatással. Ráadásul a fejlesztés sokkal inkább önfenntartó folyamat és egyre kevésbé támaszkodik a "vadászatra", a Föld kirablására.

A fenti ábra azt mutatja, hogy a fejlődési központoktól távolabb fekvő országok, városok vagy falvak sokkal kevésbé részesednek a "mamutok húsából" vagy más részeiből, és általában kétféle stratégiát követnek. Vagy részt kapnak a nagyvadak feldolgozásából- puszta végrehajtóként, bérmunkával,- vagy pedig különféle apróvadakra mennek rá. Akármennyire is szeretnénk tudás intenzív gazdaságot létrehozni, ki kell mondani, hogy pár évtizeden belül semmi esélye annak, hogy high-tech fejlesztő központok jöjjenek létre nálunk komoly volumenben. Az egyes országok vezetése viszonylag keveset tud tenni ez ügyben, a hálózatok fejlődésének sajátságos logikája miatt a területek közti különbségek országon belül is inkább növekednek mint csökkennek, Dél-Olaszország, Kelet-Németország, vagy Magyarország déli és keleti része egyaránt annak a példái, ahogyan egyes területek a politikai szándékoktól függetlenül egyre inkább lemaradnak.

Minden ország esetében, nálunk is az apróvadak vadászatával több jövedelmet lehet szerezni mint ha csak részt veszünk a nagyvadak feldolgozásában, bár ez utóbbira is nyilván szükség van, elég ha megnézzük azokat az országokat, amelyek ebből is kimaradnak. A mezőgazdaság is csupán apróvad ma már, mert egyszerűen nincs benne annyi pénz (a tömegtermelésben legalábbis) mint akár negyven-ötven évvel ezelőtt. A magyar mezőgazdaság a közhiedelemmel ellentétben a gabona vagy a bor tömegtermelésében nem annyira jelentős tényező (a területek nem nagyok, az időjárásunk pedig túlságosan változatos), ezért nálunk inkább helyi termékek, specialitások lehetnek azok, amelyek magas értéket képviselnek. De például a kézműves sörünkre vagy a magyar borra (úgy általában) a kutya sem lesz kíváncsi, a politika akárhogy is erőlteti. Az élelmiszerek mellett például speciális számítástechnikai szolgáltatások vagy a turizmus egyes formái lehetnek szintén kitörési pontok, de nyilván lehet találni még sok apróbb piaci rést - egyes kisebb országok mint Ausztria a példamutatóak téren, a gazdaságuk nagyon diverzifikált.

Az a fajta közbeszéd, hogy a központok "élősködnek" és "kizsákmányolják" a perifériás területeket számomra nagyon visszás, mert sokaknak önigazolásul szolgál arra, hogy mért kell nekünk folyamatosan szembemenni "Brüsszellel" vagy mért jogos az, ahogyan a görögök az eurózónát folyamatosan zsarolják. A kapott támogatásokat egyébként be lehet fektetni úgy is mint ahogy a németek, japánok vagy a koreaiak tették a II. világháború után, de úgy is, ahogyan görögök tették - elmulatni és lényeges fejlesztések helyett buborékokat fújni. A kritika és irigység annyiban jogos, hogy a nagy technológiai fejlesztőközpontok közelében lakók 90%-a ugyanúgy nem konyít a "nagyvadak elejtéséhez" mint a legtöbben nálunk sem, csak azért élnek jól, mert jobban a tűz közelében vannak. Az élet ilyen szempontból olyan mint a a régi törzsközösségekben, ahol ha volt pár ügyes vadász, akkor az egész törzsnek több jutott.

A GDP felfogható úgy is mint egy egészségügyi indikátor

Az egyes területek vagy országok gazdasági teljesítményének legjobb mérőszáma, ha tetszik ha nem még mindig a GDP, amely alapvetően ÉRTÉKelőállítást mér, ennélfogva sokkal inkább a gazdaságok FEJLETTSÉGÉT és fejlődését méri mint hogy mennyire "nagyok", mennyire "növekednek". A krumpli ugyanis kőbaltával is megtermelhető, és hiába ehet belőle mindenki tonnaszámra (mint mondjuk a volt NDK-ban), attól a gazdaság még nem lesz fejlett. Egy mérőszám persze nyilvánvalóan félrevezető és a GDP önmagában olyan, mintha az orvos az egészségi állapotunkat a pulzussal mérné - az egyenetlen pulzus az beteges gazdaság, a lassú pulzus viszont a sportolóé, aki versenyképes stb. Azt is persze meg kell nézni, hogyan oszlik meg a GDP a társadalmakon belül, a GINI index mondjuk olyan mint a vérnyomás, a társadalmi feszültségeket fejezi ki.

Persze minden hasonlat valahol sántít, az orvosi jellegű analógiákat nem is akarom tovább szaporítani és a GDP is időnként köztudottan téves képet mutat, például lehet irreálisan magas (mint Írország esetében, a sok multi cég székhelye miatt hibás a statisztika), vagy buborékgazdaságok is lehetnek mögötte (pl. manapság a maláj építőipar, de talán a magyar építőipar is rosszul hasznosuló beruházások tömegét hozza létre mostanában). Akárhány mutatószámot is választunk, a leírás sosem lesz teljesen pontos, így például az országok boldogsága valamennyire összefügg, de nem egyenesen arányos a GDP-vel. A világ gyakorlatilag legmagasabb GDP-jű országa az USA a boldogságfelmérésekben lemarad, mert az emberek egy része túlterhelt, más része létbizonytalanságban él, az egészségügy és az oktatás gyenge színvonalú. (Tehát sok mindenben hasonlóak hozzánk.) Közép-Amerikában ezzel szemben az állampolgárok hangulatát mérő "boldogságindex" sokkal magasabb a GDP-hez képest.

Habár az egyértelmű, hogy nem mindig a GDP növelése jelenti az igazi előrelépést, ezzel együtt a "nulla növekedés" és a "fogyasztás visszafogása" számomra teljesen ésszerűtlen, méghozza két okból. Az egyik a fent vázolt ok, hogy a periféria mindig kevéssé részesedik az eredményből a fejlődés centrumaihoz képest, és még ha egy Közép-Magyarországon élő értelmiséginek talán már elege van, hogy mindig csak a pénzt kell hajtani a magasabb társadalmi státusz miatt, az ország nagyobb részén mégis csak a szegénység és létbizonytalanság a jellemző, és nekik egy kicsivel több pénz is már sokat jelent. A másik ok az élet dinamikus jellege: a fejlődés megállítása szükségszerűen hanyatlást jelent, a társadalmak fejlődése nem minden áron gyors kell, hogy legyen, nem is feltétlen GDP-ben kifejezhető fogyasztáscentrikus életmód (amely valójában sokkal inkább felhalmozáscentrikus), viszont mindenképpen folyamatokként értelmezhető.

Az embereknek általában szükségük van bizonyos célokra amit elérhetnek, a legtöbbünk (szerencsére) nem éri be azzal, hogy kimegy a stégre, ahol kolbászt eszik, sört iszik és nagyokat böfög. A negatív gondolkodásnak ez a fajtája, amely mostanában leginkább a szélsőjobbra jellemző, valami ilyesféle ideált mutat fel: szellemi igénytelenségben vegetáló tömegek képét festi fel. A negatív gondolkodás általában nem célravezető, sokkal többet ér ha egy képet helyettesíteni tudunk egy másikkal, például a pénz folytonos "termelése" helyett javaslunk valami jobbat. Dohányzásról sem lehet leszokni csupán a negatív gondolkodással, tehát ha próbálok nem gondolni rá annál többet segít, hogy elképzelem azokat a pozitív helyzeteket, amelyek átélésében már nem fog zavarni.

A multik és a reklámok által manipulált böcsületes "kisember" képe egyébként meglehetősen primitív és hamis. Többek között azért, mert a globalizációt mi magunk hozzuk létre: gyakran "márkás" terméket vásárlunk nem pedig bizonytalan minőséget, a legmenőbbnek tartott filmeket nézzük stb. ezáltal sznobságtól nem mentesen, jellemzően az adott területen működő 0,1%-ra adjuk a "voksunkat" (pénzt fizetünk vagy reklámfelületet biztosítunk), aztán csodálkozunk, hogy a 0,1% gazdagodik messze a legjobban. Saját döntésünk következménye köszön vissza, pedig lehetőségeink mindig vannak, például vásárolhatunk helyi termelőktől is mint a svájciak teszik.

Számomra kétféle tanulsága van mindennek, az egyik hogy a bölényvadászattal mielőbb fel kell hagyni, mamutok és apróvadak tenyésztése viszont mehet. (Még akkor is, ha a "mamuttenyésztés" nem veszélytelen, például számtalan ipari katasztrófát láttunk már emiatt.) A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a fosszilis energiaforrásokat békén kell hagyni, megújulókat használni egyre nagyobb arányban, naperőműveket a Szaharába, az energiatárolást javítani. A szén-dioxidot és egyéb üvegházhatású gázokat megkötni: elsősorban élő növényzet formájában, másodsorban a talajban (szervesanyag-visszapótlással), harmadrészt visszajuttatni a föld alá. (Viszont ha az óceán nyeli el, akkor elsavasodik és az élővilága pusztul.) A műanyagok és egyéb lassan lebomló hulladékok természetbe kerülését meg kell akadályozni.

A másik tanulság pártállástól függetlenül, hogy ne írogassunk országos napilapokba elismert "szakértőként" sem teljesen felelőtlen módon: anélkül, hogy láttunk volna, hogyan működik egy "összeszerelő üzem" (a meghatározás egyébként pontatlan), vagy láttuk volna mit jelent a gyakorlatban a közmunka, de legalább olvastunk volna róla komoly szakértői véleményeket. Ne szidjuk a multikat, amikor gőzünk sincs, hogyan működik egy high-tech központ és meg sem fordult a fejünkben, mi mindent lehetne tőlük tanulni. Legtöbbször érzelmi alapon hozunk ítéleteket, szidjuk a multikat és az EU-t, csak mert számunkra nem szimpatikusak. A rendszerváltás előtt és azóta is jellemző a magyar humán értelmiség nagyobb részére, hogy közéleti tevékenysége egyáltalán nem segíti a tisztánlátást, - és akkor még finoman fogalmaztam. A keletkezett zűrzavarban a mai "pragmatikus" vezetőink jót nevetnek a markukba, sőt mi több, ma már nyilvánosan is röhögnek rajtunk.

Szerintem majdnem mindannyian feltesszük magunknak a fenti kérdést, "Ó, Uram istenem...", amikor nap mint nap a hülyeség újabb formáival találkozunk. Persze mások hülyeségét mindig sokkal könnyebb észrevenni mint a sajátunkat.

Umberto Eco, nagy műveltségű olasz író egyik regényében az alábbi embertípusokat különbözteti meg: vannak az idióták, a hülyék, a buták és a bolondok, több embertípus nincs.

Mai közéletünkre lefordítva az idióták azok lennének, akik számára a gondolkodás fárasztó és nem képesek többre, mint mások véleményét elfogadni, a nyájszellemet követni. A hülyék azok, akiknek érzékük van arra, hogy egy adott helyzetben hogyan tudják magukat kínos helyzetbe hozni és nevetségessé tenni. Egész iparág épült már erre, a kertévék és a bulvársajtó abból él szinte, hogyan tudnak a különféle "celebek" a legváltozatosabb módon hülyét csinálni magukból. Az együgyű pógároknak valamiért jól esik azt látni, mondjuk a zsibabsztó napi munka után, hogy a (tehetségüket nem bizonyított, de valamilyen okból kifolyólag felkapottá vált) marketing termékek még náluk is sötétebbek. A buták azok, akik hosszú tekervényes gondolatmenetet fogadnak el, amelyek ugyan tetszetősek, de van bennük pár "apró" logikai hiba, csúsztatás mert a vége az lesz, hogy 2x2=5. (Léteznek ilyen típusú matematikai álbizonyítások is.) A demagógok jól megélnek a túlbonyolított agyalmányaikból. Végül a bolondok a negyedik típus, akik valamilyen eszme fanatikusává válnak. Ugyanazt mondják mint a magnószalag, nem meggyőzhetőek. Egy fanatikusan vallásos vagy egy szélsőséges balos- vagy jobbos felfogású csak akkor fogja figyelembe venni azt, amit mondasz neki, ha egyébként tisztelitek egymást, ha van közöttetek más alapokon álló kapcsolat, különben újra meg újra felteszi a régi lemezt. Sajnálatos módon gyakorlatilag mindenki beleesik időnként minimum az egyik fajta hibába, teljesen normális ember gyakorlatilag nem létezik.

Felvetődik a kérdés, hogy van-e valamiféle tendencia az emberi történelemben, az értelem javára a hülyeségekkel szemben?

Bár léteznek különféle mítoszok valamiféle boldog "aranykorról", tudományos bizonyítékokkal ezek nem támaszthatóak alá. A vadászó-gyűjtögető ember agytérfogata nagyobb volt a mai emberénél, és bár az agytérfogat és az intelligencia között nem nagyon van összefüggés, elképzelhető hogy régebben a zsákmányszerzés és mindennapi túlélés sokkal nagyobb agymunkát igényelt a későbbi, elkényelmesedett életmódunkhoz képest. Az is feltűnő, hogy az ókorban az emberek viszonylag kis létszámú csoportja milyen fantasztikus gondolkodókat volt képes kitermelni, akik a kor szintjéhez képest zseniális meglátásaikkal egész tudományágakat alapoztak meg. Az európai középkort ezzel szemben többek között azért nevezzük sötétnek, mert a vallási fanatizmus sok évszázadon át jobban áthatotta a mindennapi életet, és nem csak az átlagember, hanem még az akkori vezetők egy része is mai szemmel igen csak gyerekesnek tűnik. Akkoriban az arab kultúra sokkal felvilágosultabb volt: az arab uralom alatt álló Észak-Afrikát, Nyugat-Ázsiát és Dél-Spanyolországot foglalta magába, egy vallásilag és kulturálisan heterogén közeg, ahol az értelmiség számára egy közös nyelv (mint előtte a görög, később a latin, a francia majd az angol) nagyban segítette a kommunikációt: A civilizáció Európába a mohamedán vallás dominálta arab nyelv közvetítésével érkezett meg ismét.

A felvilágosodás és a racionalizmus egy új esélyt, egy új fejlődési fokot jelentett az emberiség számára. Azonban az értelmiségre is kiterjedő önhittség és anyagiasság miatt a racionalitás a legvadabb eszmék szolgálatába állt - a 20. századi történelem nagyrészt ennek a különféle példáit mutatja. A század vége felé az életidegen ideológiákból való fokozatos kiábrándulás és a magasabb szintű iskolázottság megint reményt adott nekünk, amely egészen a digitalizáció korának eljöveteléig tartott. Manapság a különféle kütyük használata az IQ csökkenését jelzi előre: nem csak fogalmi gondolkodás készségét értve alatta, hanem például a tájékozódásét is, - amely a GPS használata miatt elsorvasztja a férfi nemnek az önfeláldozó harciasság melletti másik jellegzetes készségét is. (Ehhez jönnek még olyanik mint a férfi-női bérkülönbségek kiegyenlítése és a genetikai manipuláció, amelyek a férfiakat egyre inkább fukciótlanná tehetik a társadalom életében.)

A növekvő társadalmi különbségek szintén a hülyeség terjedését segítik

Az USA-ban több társadalmi csoport is eléggé lecsúszott helyzetben van, vagyona nem gyarapszik vagy csökken és nem nagyon vannak kilátásai az előrelépésre: az egyik ilyen a középső államokban élő "vörösnyakúak" rétege, akik segélyből és alkalmi munkákból élnek, fegyvert hordanak, horgásznak és vadásznak (nyilván sokat vannak a napon, onnan kapták a nevüket), adót nem fizetnek és Trump elnök bigott hívei. Másik ilyen a főként a déli államokban a bűnözésből élő feketék nagy tömege. Mindkét csoportra jellemző, hogy erősen alkoholizál és drogozik, abszolút iskolázatlan, műveletlen és a saját kis körein kívül nem nagyon érintkezik másokkal. Akik ilyen családokba születnek, gyakran már a startnál feladják: az állami oktatási rendszer gyengesége miatt már az elején lemaradnak, és leginkább olyan alacsony szintű melót kaphatnak, amit bevándorlók náluk kevesebb pénzért és jobb minőségben végeznek el. Nyugat-Európában is vannak bőven munkanélküliek, drogosok, akik segélyből tengődnek és nem akarnak vagy nem tudnak a napi taposómalomban részt venni, nálunk több tucatnyi kistelepülés lakói élnek a puszta vegetálás szintjén.

Az igazi nagy feladat világszerte, hogyan lehet ezeket az embereket is bevonni, az ő készségeiket is hasznosítani. (Ugyanis az IQ-val mérhető készségeken kívül van sok egyéb, amelyet a mai társadalmak nem nagyon fizetnek meg.) Amíg ez nem valósul meg, vagy pedig úgy érzik az ilyen emberek, hogy kihasználják őket és az életük reménytelen, addig mindenféle hülye ideológiákhoz fognak csatlakozni, laposföld hívőkhöz, oltás-ellenesekhez, chem-trail hívőkhöz - ami nem azt jelenti, hogy ők ennyire idióták lennének, sokkal inkább egyfajta dac és ellenállás kifejezése mindez. Nem tartom igaznak, hogy a Facebook és általában a digitalizáció az, amely növeli a társadalom megosztottságát: az emberek e nélkül is a saját csoportjaikat keresik és a hozzájuk hasonló értékeket vallókkal tartják a barátságot. A társadalmak szétszakítottsága nem a digitalizáció miatt alakult ki.

A rendszerváltás utáni magyar társadalomban is megvannak a hülyeségek tipikus formái

A rendszerváltás után történtek értelmezése erősen vitatható: nincs elég információ és rálátás, a korszak még nem eléggé feldolgozott. (Én például biztos vagyok benne, hogy a gazdaság szétveréséért nagyobb felelősség terheli az 1990 előtti kormányokat mint a rendszerváltás utániakat, ezt majd a jövő történészei jobban meg fogják tudni ítélni.)

Ettől eltekintve is az értelmiséget erősen megosztja a tisztánlátás hiánya, mert mindenki a saját vesszőparipáit hajtogatja és az értelmes eszmecsere nagyon ritka. A különféle vélemények között sokszor nincs akkora különbség tartalmilag mint formálisan: a szóhasználatban és eltérő hangsúlyokon hajlamosak vagyunk fennakadni, ezáltal azt érjük el, hogy a hatalom tökéletesen kihasználja mindezt és manipulálva egymással szembefordítja a különféle értelmiségi csoportokat. A humán értelmiségre jellemző egyfajta távolságtartás és gőg, az empátia hiánya és annak fel nem ismerése, hogy mindenkinek megvan úgymond a saját magához való esze, tehát leginkább azt mondja, amit saját érdekében állónak tart, amivel a saját helyzetét javíthatja. És mivel manapság az állami befolyás számos területen igen megerősödött, egyre többen váltak függővé az államtól egzisztenciálisan, emiatt sokan követik az állami politika fő vonalát, a NER ideológiáját.

A politikai véleménynek csak azokban a közösségekben nincs jelentősége, amelyek nem függenek sem állami irányítástól sem állami megrendelésektől. Például a világpiacra dolgozó gyártó vállalatoknál mások politikai véleménye gyakorlatilag senkit nem érdekel, mert nem jelent hasznos információt. Közismert, hogy csak az államtól független egzisztenciák nagy száma biztosíthat polgárosodást és valódi demokráciát. Nálunk azonban a kapitalizmus tagadása nem annak fejlesztését, hanem lényegében feudális hűbéri rendszer visszaállítását jelenti: például a Fidesz-közeli új milliárdos elit létrejöttében a kisebb probléma a vagyonszerzésük igazságtalan volta, mint amennyire az, hogy - a rendszerváltás utáni szoci vállalkozókhoz hasonlóan,- vagyonukat leginkább az összeköttetéseiknek köszönhetik, ezért ha megváltozik a széljárás, akkor a cégeik (amelyek világpiacon kevéssé versenyképesek) könnyen összeomolhatnak. Ráadásul a hirtelen jött sok pénz erkölcsileg káros hatású az emberekre és csökkenti a társadalmi felelősségérzetüket.

A józan racionalitás terjedését többek között az alábbi lépésekkel lehetne elősegíteni:

1.Az oktatási rendszer megreformálása (gyakorlatias, különféle készségeket elismerő oktatás)

2.Élethosszig tartó tanulás és személyiségfejlesztés

3.A demagóg politika mozgalmak támogatásától való elfordulás, józan vitakultúra

4.Kommunikáció és közösségi élet javítása, mások eredményeinek és gondolatainak elismerése

5.Környezetvédelem: zéró kibocsátás elérése (szén-dioxid, műanyagok stb.), takarékosság és újrafelhasználás. Melegedő bolygón, kaotikus életmód mellett lehetetlenné fog válni a józan, "hideg fejjel történő" történő gondolkodás.

6.Természetes életmód és természetközeliség

7.Érzelmi intelligencia fejlesztése