Elég közismert dolog, hogy a magyar történelem során a kommunikáció jellemzően alacsony szintű volt. Már ez a szavunk a "kommunikácó" is sokaknak idegenül csenghet, kissé nehézkes a használata, és nem jut eszembe kapásból a nyelvünkön jól hangzó szinonimája. Eszmecsere, gondolatcsere, beszélgetés, közlés - ilyen szavakkal lehetne helyettesíteni többek között, bizonyos esetekben. Az igazi eszmecsere sokféle módon és több szinten is torzult nálunk, többnyire nem megfelelő szintűnek vagy fejleszthetőnek mondható.

Az elmúltnyócév, negyven év, százötvenév...

A pártállam idején sok mindenről nem lehetett nyíltan beszélni csak a kommunizmus homályos értelmű terminológiáit használva, pártgyűlések stílusában. Közéleti kommunikációnk már akkoriban is zavaros volt, tele rejtett, a bennfenteseknek szóló utalásokkal. Sajnos azóta sem lett sokkal tisztább és pontosabb. A rendszerváltást követően a közéleti politizálásban megmaradt a mellébeszélés, a sumákolás, kényes témák kerülése (pl. a cigánysággal kapcsolatos problémák érintése) és egyfajta elitista, liberális dogmatizmus.

Orbánék 2010 után látszólag egy sokkal inkább szókimondó stílust hoztak be, azonban a kormánykommunikáció mint minden ideológia tele van nettó hazugságokkal, ráadásul egyre szemérmetlenebb módon. Az ideológiáknak csupán látszólagos célja, hogy egyes problémákra gyakorlati megoldásokat találjanak, kommunikációjuk sokkal inkább a hatalomvágy elkendőzésére szolgál, az emberek többsége pedig fogékony ezekre, mert van egy olyan hajlamunk, hogy tetteinket utólag mintegy "megideolagizáljuk", azaz ésszerű magyarázattal támogassuk meg az ösztönös, kevéssé tudatos döntéseinket.

A valódi kommunikáció mindig egy esély

Amíg a kommunikáció kétirányú és egyenrangú felek között zajlik, addig bármennyire is eltérő felfogásról van szó, mindig van esély a valódi gondolatcserére feltéve, hogy igyekszünk pontosan fogalmazni. Ismeretlenekkel néha őszintébbek és nyíltabbak tudunk lenni, egymás véleményét tiszteletben tartva, ezzel szemben a közeli ismerősöknél már gond, ha a miénkhez képest teljesen más álláspontot képviselnek, ráadásul fanatikusan teszik ezt. A fanatizálódás megterhelően hat az emberi kapcsolatokra, egy érzékeny téma, amit kerülgetni kell a beszélgetések során.

Az egyirányú kommunikáció a dominánsabb

A kormányzati kommunikáció és általában véve a politikai elit (illetve a politika szolgálatába állt elit) nagy mértékben felelős ezért a helyzetért. A legnagyobb hazugságuk a túlzás, amely olyan mértékű, hogy elérte már azt, amit az ókori görögök "hübrisz"-nek neveztek, amelyet a mai kor emberének "önmaguktól elszállt nagy arcok" - ként lehetne lefordítani. A túlzás úgy jött létre, hogy egy fontos igazságot, amely azonban mégis csak egy részigazság: "harcolni a nemzeti érdekeinkkért", végletekig abszolutizálva, egy katonásan irányítható társadalmat igyekeznek megszervezni.

A hatalom kommunikációja nálunk csak látszólag kétirányú: a vezetőség az állampolgárt a saját kis játszmáiban sakkbábuként kezelve ("békemenetek", "konzultációk") olyan dolgokért teszi felelőssé, amihez nem ért, mert nem is érthet. Közvélemény kutatások is elegendőek lennének, különféle intézetek egymástól független felmérései mind elég jó tájékoztatást adnak arról, hogy Európában mit gondol a fő kérdésekről az állampolgárok többsége. A konzultációkra csupán a mozgósítás miatt van szükség, ennek a fajta kommunikációnak a lényege, hogy keressünk ellenséget ott is, ahol nincs. Egyébként pedig tojnak az állampolgár véleményére az oktatás, az egészségügy, az EU támogatások szétosztása és az életünk más, meghatározó területeivel kapcsolatban.

A konzervatív kommunikáció-felfogás kis léptékekben működik igazán jól

A magyar állampolgárok megoszlása a jobboldal-baloldal (konzervatív-újító) skálán az európai átlaghoz hasonló, hogy a politikában nem így képződik le, azt a pártstruktúra torzulásai és az aránytalan választási rendszer okozzák. A relatív többség enyhén konzervatív, ami azt jelenti, hogy inkább azt választjuk ami már egyszer jól bevált, de nyitottak és fogékonyak vagyunk az újdonságokra is. A baloldali ehhez képest inkább újdonságkereső, a radikális jobboldali pedig gyanakodva tekint mindenre, amit nem ismer.

A kisebb közösségekben a jobboldal kommunikációja sok esetben pozitív hatásúnak, gyümölcsözőnek mondható. Az egyházi iskolák például számos esetben jól működő közösségi életet biztosítanak a tanulóknak: az állami iskolák bürokratizmusával szemben sokkal inkább egyfajta közös szellemiséget képviselnek és valósítanak meg. Hasonlóan pozitív példaként hozható fel, hogy egyes falvakban, kisebb városokban a hagyományápolás köré szerveződhet élénk közösségi élet, - általában a helyi hagyományokat jól ismerő és jó szervezőképességű, kiemelkedő személyek vezetésével. Arról pedig nem tudom, hogy vannak-e kutatási eredmények, mennyire javult a családon belüli kommunikáció, mennyivel lett nyíltabb és őszintébb az utóbbi pár évtizedben. Úgy gondolom, hogy van némi előrelépés, de leginkább kíváncsi lennék hogy honnan hova jutottunk el (és hova nem) néhány évtized során.

Nagyobb léptékben, urbanizált környezetben ahol az emberek nem ismerik egymást ott a konzervatív felfogás már nem működik, a kommunikációval kapcsolatos modern ismeretek alkalmazására is szükség van.

A cégek alapvető érdeke a jó csapatmunka

A magyar cégeknek egyre csökken az olcsó munkaerőből fakadó helyzeti előnye, mivel a gazdaság fejlődése felszívta az egyébként is elöregedő társadalmunkból azt a szabad munkaerőt, amely itthon szeretné megkeresni a megélhetésre valót. A nagy multicégekhez képest a kisebb, magyar tulajdonú beszállítók vannak sokkal inkább veszélyben, mert nem tudják a béremelkedésből fakadó többletköltségeiket továbbhárítani. Emellett még a nyersanyagok, például egyes fémek áremelkedése is csökkentheti a nyereségüket illetve ronthatja az EU támogatások révén is megnövelt beruházásaik megtérülését. Leginkább a rugalmas és jól szervezett csapatmunka segítheti a termelékenységük növelését és a nemzetközi versenyképességük megőrzését. Igen sok kommunikációs tréningre van szükség a gördülőképesebb működés érdekében, például a konferenciák, megbeszélések, telefon és e-mailezés megfelelő alkalmazására. Multi cégeknél az ilyen technikákat már többé-kevésbé tudatosan alkalmazzák, kisebb cégeknél azonban súlyos hiányosságok vannak: folyamatos státuszharcok és a kommunikációs kultúra egyéb hiányosságai jelentős versenyhátrányt jelentenek.

Önsorsrontó mantrák, a Himnuszt is beleértve

Puzsér Róbert "Sznobjektív" című műsorában rendszeresen foglalkozik azokkal a különféle kulturális "remekművekben" gyakran használt mondatokkal, amelyek az állandó ismételgetés során egyfajta mantrákká válva képesek a bőrünk alá mászva, negatív programokként működni. A popzenei élet egyik ekletáns példája ennek, a magyar slágerlista vagy Dal műsorának popszámai is leginkább két kategóriába esnek: a semmitmondó üresség vagy a depresszió népszerűsítésének esetei. A kortárs magyar irodalom vagy a magyar filmek többsége szintén a kommunikáció csődjéről és depresszióba menekült emberekről szól, megoldási utak bemutatása nélkül.

Himnuszunk szintén kimondott pesszimizmust képvisel: én is már évek óta amellett vagyok, hogy le kellene cserélni. A zenéjére ez éppúgy érvényes mint Kölcsey versére: az Erkel Ferenc által komponált dallam nem más mint a Joseph Haydn által írt német himnusz kesergő változata. Valójában azt sugallja, hogy elcseszett németek vagyunk itt a Balkánon. (Tényleg igaz, hogy valamiért mindig a németekhez mérjük magunkat, holott nagyon sok európai nép van még...) Ezzel szemben Vörösmarty Szózat című verse (a "rendületlenül" szóval a középpontban), illetve az Egressy Béni által komponált magyaros tánc sokkal pozitívabb jelentéseket hordoz, az igazi himnuszunk ez kellene, hogy legyen.

Falusias társadalmak jellemző problémájáról van szó

Alapvető kommunikációs problémák nagyon sok országban jellemzőek, ha nem is ennyire súlyosak mint nálunk. A lengyelek például azt mondhatják, hogy ők a legtöbbet fejlődött ország a berlini fal lerombolása óta, a szlovákok vagy egyes balti államok az önálló állami létükre és euróövezeti tagságukra lehetnek büszkék, a csehek és a szlovénok a társadalmi egyenlőtlenségek alacsony szintjével és viszonylag magas életszínvonalukkal dicsekedhetnek. Nálunk nem nagyon van olyan sikertényező ami más országokra ne lenne jellemző, talán emiatt lett annyira népszerű az orbanista izolációs politika nemzeti függetlenségként való eladása.

A kommunikációhiány és a bezárkózó bizalmatlanság egyébként a falusias, paraszti társadalmak sajátossága. Generációkon át öröklődő, mára már funkciótlanná vált beidegződésekről van szó - a paraszt ugyanis joggal pesszimista, hiszen ha kár éri, akkor a vesztesége nehezen pótolható terményben és állatállományban egyaránt. A magyar társadalom nagyon sokáig mezőgazdasági jellegű volt, és a paraszt vagy akár a helyi földesúr hiába lesz városi polgár, a gondolkodás megváltozása hosszabb időt igényel. (A helyzetet nem javította zsidók tömeges deportálása vagy németek kitelepítése sem.) A polgárosodás, a független, autonóm személyiségek kifejlődése sajnos többször elakadt és visszafordult nálunk, a mai politikai vezetésünknek pedig mintha már kevésbé állna az érdekében ennek szorgalmazása, mint amennyire a paraszti életmódból hozott ösztönökre való építés.

Az USA belső államaiban azért vannak hasonló tendenciák mint nálunk, mert ott is jellemzően földművelők és marhapásztorok utódai élnek (a cow-boy ugyanis csak a western filmek mitikus figurája, a valósághoz nem sok köze van), a kulturális pezsgés és az innoviáció sokkal inkább a partvidéki, bevándorló kultúrák által befolyásolt területekre jellemző. (Már látom, ahogyan a "bevándorló" szó sokak számára szemet szúr: holott nem propagálom az USA, egyébként az utóbbi időkben egyre inkább megszigorított bevándorlási politikáját, mert van nagyon sok más ország, amelyeknek a tapasztalatai sokkal mérvadóbbak lehetnek a számunkra. A kényes témát tehát nem kerülöm el, de törekszem a pontos megfogalmazásokra.) Emellett még a vesszőparipám, hogy kisgyerekkorban a skandináv típusú szocializáció sokkal inkább nyitottabbá tesz mint a nálunk jellemző három éves gyes vagy ha az anyuka háztartásbeli marad mint ami az USA egyes államaiban jellemző.

A kommunikációs fölény az igazi hatalom

Teljesen nyilvánvaló, hogy amíg a vas- és acél korában a háborúkat géppuskák és harckocsik döntötték el, az információs társadalom korában a csatákat nagyrészt kommunikációs területen (médiumokban, interneten) vívják. Aki az információt uralja, (netán összezavarja és meghamisítja) azé a hatalom - a magyar machiavellisták szövetsége pedig nagyon is tudatában van ennek. Ütik a fejünket óriásplakátokkal, közmédiumokban óránként elhangzó hamisan egyszerűsítő politikai reklámokkal, kiszorítva az ellenzéket és a más véleményűeket az ilyen felületekről. A neten piranják egész kis hadosztályai állnak lesben, hogy rávessék magukat valamilyen "nagyvadra" és lerántsák magukhoz a sárba. Lehet szó akár egy úszóedzőnek a negyven évvel ezelőtti, nem eltusolt botrányáról vagy közszereplők régi homályos "zaklatási" ügyeiről, nagyon sok féle példát lehetne mondani, ahol a karaktergyilkosság jól működik. A csordamentalitás a közvetlen demokrácia karikatúrájaként úgy működik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Magukat szakértőnek nevező nagy dumások nyomják le kommunikációs felületen a valódi szakértőket, és magukat tájékozottnak hívő fél- vagy negyed műveltek osztják az észt és hülyéznek le mindenkit, aki nem osztja az ő egyszerű igazságaikat.

A számító "politizálás" mellőzése, az őszinteség és nyíltság ugyan sebezhetővé teszi az embert, én magam mégis törekszem rá (egy ésszerű szintig), mert ez az egyetlen lehetőség a valódi kommunikációra. Odafigyelni a másik emberre időigényes dolog, de az egyetlen lehetősége annak, hogy korunk "mátrixából" ki tudjunk lépni.