Egy 2.világháborús vicc szerint a tanár bácsi magyarázza a térképet: gyerekek, ez itt Németország, ezt a Brit Birodalom, ez Oroszország és ez itt Amerika. Egyik kisfiú jelentkezik: - Tessék mondani, Hitler bácsinak nincs térképe?
Hitler alapvető tévedése volt, hogy az ország teljes mértékű militarizálásával megszerezheti a hatalmat Európa fölött, hiszen a mai történészek szerint már az angliai csatában is esélytelen volt, nem csak a britek hatalmas gazdasági ereje miatt, hanem az erős brit flotta miatt is, amely mindenképp meghiúsította volna az inváziót. Olyan esetekben, amikor Hitler és Sztálin parancsai felülírták tábornokaik döntését, az rendre olyan ésszerűtlen hadműveletekhez vezetett, amely rendkívüli mértékben megnövelte a háború áldozatainak számát.
A térkép alapos tanulmányozásának elmaradása beleértve az erőviszonyokat, az egyes erősségeket és gyengeségeket is, sok esetben vezetett hibás katonai vagy diplomáciai döntésekhez kicsiben és nagyban egyaránt. Többször előfordult, hogy egész hadseregek tévedtek el általuk nem ismert terepen, emellett csaták kimenetelét döntötte el az, hogy ki használta ki jobban a terepviszonyokat. Magasabb szinten a állami vezetők célkitűzései mindig irreálisnak bizonyultak, amikor nem alkalmazták körültekintően a geopolitikát.
A magyar történelemben számos példát találunk ilyesmire és persze utólag könnyű okosnak lenni, mindamellett az esetek nagyon tanulságosak. Amikor a katasztrofálisnak bizonyult döntések sorát elemezzük, azt azért tesszük, hogy levonhassuk a tanulságokat és ne fordulhassanak megint elő hasonló esetek, sem kicsiben sem nagyban.
A rossz hadvezetés egyik példája a trencséni csata, ahol viszonylag jól felszerelt és túlerőben levő kuruc sereg szenvedett súlyos vereséget a terepviszonyok nem ismerete miatt. (Az ellenséges lovasság üldözése közben egy mocsáron kellett átkelniük, ez zavarodottságot okozott, ezért az ellenség megtámadta a lovasságunkat, majd a gyalogságot is szétverte.) Ez a csata végül döntőnek bizonyult az események további alakulására nézve.
A második magyar hadsereg pusztulása Voronyezsnél szintén nagyon tanulságos: a magyar hadsereg létszámához képest nagyon széles arcvonalon oszlott el, felszereltsége pedig nem felelt meg az orosz tél viszonyainak. A magyar vezérkar nem csak a ruházat és ellátmány javításának szükségességét nem vette komolyan, hanem az orosz csapat-összevonásokat sem, annak ellenére, hogy a katonák kaptak híreket erről egyes falvakból. Számomra ez tipikus példája annak, amikor a vezérkar és a harcoló alakulatok között nincs megfelelő kommunikáció, az információk nem jutnak felfelé a hierarchiában. Úgy tűnik, hogy mindent felülírtak a harci szlogenek és a hit a "verhetetlen" német szövetséges csapatokban - ez pedig tipikus helyzete annak, amikor a központi ideológia vak követése az egyetlen elvárt magatartás, és a vezetőség nem igényel folyamatos visszajelzéseket. A döntések során a józan, gyakorlatias döntéseket háttérbe szorítják az elvi megfontolások.
Hasonlókat lehet mondani Szálasi kormányára, amely szintén a vak fanatizmusban hitt a józan ésszel szemben. Az orosz csapatok nem csak túlerőben voltak a német-magyar csapatokhoz képest, hanem harci tapasztalatban is felülmúlták a mieinket. Budapest körülzárása után több város ostromában már előzőleg részt vett, a mieinknél tapasztaltabb ellenséges erőkkel kerültünk szembe.
Egyébként az egész Horthy-korszakról elmondható, hogy csak formálisan volt független az ország, mert nagyjából afféle Kis-Németországként írható le ami nálunk történt. A bel- és külpolitikában egyaránt többé-kevésbé a német vonalat követtük, annak ellenére, hogy nem volt ilyen irányú külső kényszer, legfeljebb némi nyomásgyakorlás.
Kérdéses, hogy a magyar történelem során mennyiben segített volna a geopolitika jobb alkalmazása. Az Oszmán-Birodalommal szemben a magyar királyok valószínűleg sokkal inkább a keresztény összefogásban bízhattak mint a saját erőforrásainkban. A lőfegyverek elterjedése akkoriban kezdte háttérbe szorítani a nálunk alapvetőnek számító lovas harcmodort, ezért nyílt csatában már aligha volt esélyünk a kor egyik legerősebb hadseregével szemben. Így váltunk végül 150 éven keresztül ütközőállammá...
A Habsburg-birodalommal folytatott küzdelem a függetlenségért számomra ennél ellentmondásosabb. Rákócziék főként abban bíztak, hogy a spanyol örökösödési háborúban a Habsburgok vereséget szenvednek és a birodalom meggyengül - azonban ez nem következett be. Ezzel együtt kialakult egy hamis mítosz, hogy a kurucok a mieink és a labancok az ellenség, holott a kép ennél sokkal összetettebb, a labancokhoz nem ritkán magyarok is csatlakoztak. A kuruc, függetlenségpárti törekvések leginkább az Alföldön és főként a református vallásúak körében voltak a legkifejezettebbek. Ezzel szemben az ország nagy része katolikus volt éppúgy Ausztria, akik hagyományosan a szövetségeseink voltak a déli és keleti, más vallású országok törekvéseivel szemben. (A vallás egyik funkciója még ma is az eléggé sajnálatos módon, hogy politikai identitást és irányultságot képezze le egyes közösségek számára.) Főként a dunántúli főurak (pl. Eszterházy, Festetics) voltak azok, akik ezer szállal kötődtek a császári udvarhoz, nem beszélve arról, hogy a modernitás, az előrevivő kulturális hatások akkoriban már nyugatról, Bécsen keresztül érkeztek. Mivel a katolikus és a református vallásúak egymással nem is házasodhattak, emiatt az egyik családi hagyomány a teljes függetlenséget és bezárkózást támogatta, a másiknak (a katolikusok egy részének) érdekében állt egyfajta kiegyezés és kompromisszumos politika a Habsburgokkal.
Ez a két fajta hagyomány nagyon hasznos lehet politikailag, ha váltakozva használjuk, (a Mandiner bloggere is ilyen irányban tette le a voksát) azonban néha összeütközésbe kerülhet, mint Széchenyi és Kossuth vitája is mutatja. Széchenyi a józan kompromisszumokon alapuló autonómiát (részleges függetlenséget) próbálta elérni, Kossuth azonban nála jóval radikálisabb volt. Pedig ha ránézünk a térképre, akkor látható, hogy egy nagy birodalom amíg fennáll, addig nem fogja megengedni, hogy a fővárosától 50 km-re levő területek elszakadjanak, sőt mindent meg fog tenni, hogy ezeket a területeket megtartsa.
A geopolitikai realitás a részleges függetlenség (autonómia) lehetett csupán, és valóban a szatmári-síkon a fegyverletételkor is már jelentős engedményeket kaptunk. (Pl. A magyar rendek meg kellett, hogy koronázzák a Habsburg-uralkodót, amely egyfajta alkupozíciót jelentett, míg a cseheknek ilyen joguk nem volt.) Érdekes kérdés, hogy 1848 vége és 1849 közepe között, amikor kiderült, hogy a Habsburgok ismét visszaszerezték az irányítást a birodalom fölött, volt-e reális esélye a békekötésnek mindkét oldalon, vagy pedig a közvélemény már annyira militarizálódott, hogy a vezetők sem tudták volna irányítani? Mivel akkor már csak igen provinciális szemléletű emberek gondolhatták azt, hogy győzhetünk, emiatt ha 1849-ben jó helyzetből békét kötünk, talán már akkor létrejön egy kiegyezés, nem csupán 1867-ben, - amely egyébként szintén reális kompromisszumokat tartalmazva ugyan, de a gyakorlatban sokkal inkább csak széles körű autonómiát jelentett mint függetlenséget. (Az összes lényeges döntést Bécsben hozták, a budapesti parlament döntései csak a magyar belpolitikára nézve voltak igazán mérvadóak. A teljes függetlenség egyébként nehezen értelmezhető, és nem minden esetben biztosít nagyobb jólétet a polgárai számára mint egy alárendelt helyzet. Ne feledjük például, hogy az első nagy reformokat nálunk Mária Terézia kormányzása hozta, és a magyar vármegyék többsége a 18. században és a 19. század elején is nagyon konzervatív, bezárkózáspárti volt.
Az 1956-os forradalmárok józan ítélőképességét szintén a háborús körülmények bénították meg: az USA beavatkozása például teljesen irreális elvárás volt. Semleges országon keresztül kellett volna csapatokat küldeniük csak azért, hogy kirobbanjon egy újabb véres háború. (Ráadásul magyar területek pusztultak volna leginkább.) Emellett, mivel az USA a nagyhatalmak közül a legnagyobb kiterjedésű hajózható tengerparttal rendelkezik, ezért várhatóan a tengereken keresztül elérhető támaszpontok létesítésére fog törekedni (nem véletlen, hogy legerősebb fegyverneme a tengerészgyalogság), illetve tengeren át könnyen elérhető területeken befolyásra szert tenni.
Oroszország ezzel szemben tipikus szárazföldi nagyhatalom. A térkép azt sugallja, hogy Moszkva mint egy hatalmas pók szövögeti hálóját, és igyekszik erősíteni a befolyását. A gyakorlat is azt bizonyítja, hogy Putyin a nemzetközi politika titkos, kiismerhetetlen sz@rkavarója, az amerikaiakhoz sok tekintetben hasonló, csak kevésbé nyílt nagyhatalmi politikát folytat.
Az Orbán-rendszer másolja Putyinét, ugyanolyan destruktív a külpolitikában, de számos tekintetben a belpolitikában is - jelenleg Orbán nyilatkozatai alapján ítél meg minket más országok közvéleménye, és ez a megítélés semmiképp nem ad büszkeségre okot. Európa térképén jelenleg nincs semmilyen birodalom, amely ellen küzdeni kellene, csupán kis nemzetállamok vannak, amelyek az EU-ban is csak a függetlenségük egy kis részéről mondtak le, - amellett, hogy az egész EU csak egységes blokként jelentene tényezőt a világpolitika más nagy játékosaival szemben. Orbán azonban mindent megtesz, hogy ezt az egységet rombolja, sőt még a V4-es csoport egységéért sem áll ki, egy ideje már egyfajta Kis-Oroszország képét kezdjük ölteni, amit én nem neveznék függetlenségnek.
A térképre nézve nyugati irányban talán Németországtól lehetne tartani: politikai értelemben semmiképpen, mert annyira decentralizált, inkább gazdasági értelemben. A magyar gazdaság fejlődését jelenleg a német gazdaság határozza meg, a magyar GDP alakulása párhuzamos a németekével - százalékos értelemben sokkal nagyobb ugyan, de abszolút értékben a növekedés nem éri el a németekét (egy főre vetítve sem), akkora a fejlettségbeli lemaradásunk. Reális cél lehet a magyar gazdaság függetlenítése, azonban számomra kevésbé hihető, hogy Mészáros Lőrincz és társai valóban zseniális üzletemberek: bár tévedhetek ebben, de valószínűbbnek tartom, hogy éppúgy nem ismerik a megszerzett cégek korszerű irányításának módját, éppúgy mint dél-amerikai társaik sem. Emiatt nem sok esélyt látok abban, hogy erős és nemzetközileg versenyképes magyar nagy- és középvállalatok tucatjai jönnének létre nálunk pár év alatt, amely a gazdaságunk függetlenségét biztosítaná.
Továbbá a térképre nézve az is sejthető, hogy Oroszország valóban egy potenciálisan erős partner lehet a jövőre nézve is (és a legtöbb ország valóban keresi a gazdasági kapcsolatokat), azonban ez nem mondható el Törökországról vagy egyes közép-ázsiai országokról, ahol az Orbán-rendszer leginkább csak szimpátia alapon létesít kapcsolatokat, gazdaságilag viszont aligha fogunk tudni náluk labdába rúgni.
Összességében azt lehet mondani, hogy Orbánék politikája a hagyományaink közül a geopolitikát figyelembe nem vevő, belterjes kurucos mentalitást jelenti meg egyoldalúan, habár a szavakban sokkal inkább mint a tettek szintjén. Azonban a szavak is nagyon ártalmasak tudnak lenni, amikor demagóg és szükségtelen "nemzeti konzultációk" révén erősítik a harcias mentalitást a józan helyzetértékelés valamint a nyitott gondolkodás rovására. Nem tudom, hány történelmi példát hozzak még fel arra, hogy milyen ártalmas is tud ez lenni.
