A fasizmus alapját a megrögzött rendpártiság képezi, azonban ahogyan a puskaporhoz is több összetevő kell hogy robbanjon, akkor lesz valaki fasiszta, ha ellentmondást nem tűrően agresszív módon másokra is rá akarja erőltetni a kompromisszumok nélküli rendpártiságát.

A "fasiszta" sokáig szitokszónak számított és sokak számára most még ma is az, ezért ha valakit ilyen jelzővel ítélnek, mennél jogosabbnak tűnik is ez a megállapítás az illető megnyilvánulásaira, annál jobban felháborodik és annál nagyobb elánnal igyekszik bizonyítani, hogy nem ő, hanem a másik a fasiszta. ("Aki mondja másnak, az mondja magának, bee." - típusú gyerekes érveléssel.)

Nos létezik például olyasmi hogy anarchista szélsőség, amely a fasizmus voltaképpeni ellenpontja, és szintén sok kárt tud okozni. Akit ez a fajta viselkedés per pillanat zavar, annak lehetősége van, hogy kielemezze milyen az anarchista viselkedésmód (vagy köznyelvileg "libsi",) de mivel ez számomra jelenleg sokkal kisebb veszélynek tűnik, ezért most nem szeretnék foglalkozni vele. Ugyanúgy a kommunizmussal sem, amely más kiindulópontról indulva képes ugyanoda eljutni mint a fasizmus. Még csak nem is becézném, hogy "náci", de azt sem tartom eléggé pontosnak, hogy diktatórikus az ilyen személy, legjobb, ha kimondjuk, hogy léteznek manapság és sajnos eléggé elterjedtek az olyan megnyilvánulások amelyeket - anélkül, hogy ezzel bárkit meg akarunk bélyegezni,- legjobb nyíltan fasisztának nevezni. Leginkább egyfajta járványnak tűnik, amely utánzással, konformizmussal terjed és amelyre a magyar társadalom még nem immunis. Bizonyos fajta morálról és viselkedésről van szó, amire sokan közülünk hajlamosak adott helyzetekben.

A fasizmus a szélsőségességig vitt rendpártiság és a rend féltése mindentől - ami élő. Ugyanis a természetben csak a kő, az ásványok a teljesen mozdulatlanok, ami élő az mind rejt magában némi bizonytalanságot. Fasizmus azt jelenti, hogy ösztönösen kerülni mindent, ami nem teljesen szabályos és tökéletes, tehát mindent ami élő, mert az veszélyt jelenthet. A BIZTONSÁG az egyetlen abszolút és megkérdőjelezhetetlen alapelv: kicsiben ez úgy érvényesül, hogy a fa nem jó, mert rádőlhet a házra, a kutya piszkít, a gyerekek pedig hangoskodnak és rendetlenek. Legjobb ezért ha mindent lebetonozunk, mindenhova lakatokat szerelünk, mindent körülkerítünk és minden sarokra állítunk egy rendőrt, aki a renitens és gyanús egyéneket kiszűri.

Ezzel eljutottam a lényegi mondanivalóhoz, hogy a dolog nem úgy működik, hogy minden a politika hibája, hanem vannak emberek gyarló tulajdonságokkal (irigységgel, félelemmel vagyunk tele mindannyian), és ha a körülményeink egy kissé szerencsétlenül alakultak (például nem volt gyerekszobánk, de egyáltalán szerető családi légkör sem), akkor miniatűr kis diktátorokká, ellentmondást nem tűrő és intoleránsan rendpárti fasisztákká válhatunk. Voltaképpen egy pótcselekvésről van szó, hiszen a biztonság sosem elég nagy, mindig lehet találni valamilyen veszélyt, lehet valamitől félni, ami az általunk elképzelt tökéletes rendet felboríthatja. Mivel azonban nem annyira alapvető személyiségvonásról, mint amennyire inkább egyfajta járványról van szó vagy divatos felfogásról, ezért fokozatosan ki lehet belőle gyógyulni és túl lehet rajta lépni.

Az egyik tünete ennek a betegségnek a mániás Amerika-ellenesség. Igen jó képességű és logikusan gondolkodó értelmiségiek között sem kevésbé gyakori, hogy még ha táplálkozásról beszélsz is vele, akkor is mindjárt előhoz valamilyen példát, amelynek lényege, hogy az USA nagy cégei igen gonoszak. Holott az ő táplálkozása teljesen más mint az amerikaiaké, ezért nem mondhatja azt, hogy az amcsik miatt vannak egészségügyi problémái. Pedig a szövegéből, amely közismert városi legendákra épül ("orvos mondta!") pontosan ez jön le. Ez körülbelül olyan, hogy a Nap is befolyásolja ugyan az árapályt, de a Hold sokkal nagyobb mértékben, mert hiába sokkal kisebb az utóbbi (a magyar elit) az előbbinél (az amerikai vezetésnél), sokkalta közelebb van hozzánk, emiatt a szerepe is jóval meghatározóbb. Amerikát viszont "divatos" utálni manapság.

A fasizmusnak legalább három formája létezik: egyik ilyen a betegesen rendmániás gondolkodás egyéni szinten, a másodikat pedig a kormányzati kommunikáció szócsöveként működő médiumok jelentik, amelyet megfertőzött ez a métely és habár egyáltalán nem hisznek a lózungokban, cinikus módon azért emlegetik naponta százszor a menekülteket, mert ezt egy nagyon hatásos és bevált eszköznek tartják. Ugyanis ha a Habony-művek az abnormális viselkedést teszi szabállyá, akkor az könnyen elterjedtté válhat, ez pedig a harmadik forma, a konformitás. Sokan vagyunk ugyanis, akik társadalmi elfogadásra vágyunk és követjük a néhány nagy dumás szélhámos által meghatározott csordaszellemet. (Van benne valami: Egy ügyvéd talán több megbízást kaphat, az árusnak talán több vevője lesz egy adott közösségen belül - de a legtöbbünk megítélésében egy fikarcnyit sem számít.) A nyájmeleg mindenképpen nagyon kényelmes és egyszerű. A három formája tehát az őrültség határesete, a tudatos manipuláció valamint a cinkosság.

A fanatikus fasiszta a szürkés-barnás árnyalatokat szereti csupán és mindent igyekszik kizárni, ami az élet sokszínűségét bizonyítja (nem véletlenül az LGBT mozgalmak színe a szivárvány): például a homoszexualitást, az eltérő szexuális orientációt járványnak tartja - és mivel érzelmei dominálnak, semmilyen kutatási eredmény nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről. Az egyszerű megoldásokban hisz: a gyereknek csupán jól kell viselkednie, nekünk is csak parancsot teljesítő jó hazafiaknak kell lennünk, a bűnözőket ki kell végezni vagy ha nem, akkor legalább jól le kell sittelni, a nőnek a konyhában a helye, a más bőrszínű és kultúrájú emberek nem illenek bele a képbe, stb. Biztonságos csak az lehet, ami már több évszázada is jól bevált, ilyen például az uram-bátyám kapcsolatok hűbéri rendszere, az erőkultusz (egyik formája a keleti diktatúrákkal való rokonszenvezés), szigorú kényszerítés és büntetések, vagy jobb híján az alkoholizálás. Ez a fajta tökéletesen biztonságos társadalom azonban a legnagyobb boldogtalanság forrása minden olyan állampolgárnak, aki a nemzeti szabványtól egy kicsit is eltér.

Világképük a kommunistákhoz és nihilista anarchistákhoz hasonlóan szürke és kopár, emellett irtózatosan felületes, mert a külsőségekre épít (származás, megjelenés, biológiai nem stb.) Az agyhalál egy formájáról van szó, amelynek egyik jellemzője az indulatosan érzelmi alapállás, - tehát az emberi agy ősibb, kevésbé komplikált funkcióira épít (a kisemlősagyra). Feltűnő emiatt a logikailag inkonzisztens érvelésmódja, átgázolni mindenen az ő "alapvető", "nagy" igazságának az érdekében. Abszolút humortalan és mivel nem finomkodik, leginkább primitíven fejezi ki magát, alpári módon trágár.

Vegyük észre, hogy a közmédiánk nagy része akár tudatosan vagy ösztönösen, ma már pontosan ezt a fajta szerepet játssza, ami szerintem már minden jó ízlésű embert elszomorít (ha nem egyenesen bosszantó a számára). A közmédiumokban egy olyan játék dívik, hogy ki tud felelőtlen módon épületesebb marhaságokat mondani anélkül, hogy a közvélemény lehurrogná, ki tud a legmesszebb elmenni? Van mögötte egy olyan kis gonosz manónak a lázadása, aki mer fityiszt mutatni, vagy akár a pucér popóját is a nyugati nagyhatalmaknak. Vajon meddig tudunk még elmenni? - gondolják. Sokáig lehetséges: egy Haiti vagy Észak-Korea is képes volt teljesen elszigetelni magát, teljesen önsorsrontó módon. A régi kabarétréfát idézve: "Hagyjanak nyugodtan vizelni!" (Zabálni, inni, böfögni,...) Igen, a világ hagyni fogja: ha ezt akartátok, tessék.

Az is nagyon feltűnő, hogy gyanús neki minden, ami szellemileg kifinomult: a modern tudománynak egy jelentős része, a nyugati "dekadens" módon toleráns kultúra, a "zsidók" (amely egy fantom, egy beazonosíthatatlan "háttérhatalom").

Egyébként ha a fasizmus hívei képesek lennének egy kissé gondolatgazdagabban vagy szabatosan kifejezni magukat, sőt elég lenne törekedniük erre, akkor olyasmit mondanának, hogy ők nem hívei a túlságosan hidegen racionális, bonyolult rendszereknek, hanem sokkal inkább a szellemivel szemben az érzelmi fejlődésnek és a társas kapcsolatoknak nagyobb teret adó kisközösségi, családias légkörnek. Ezzel azonban el kellene fogadniuk a világ sokszínűségét, amiben ők is egy szín csupán és lemondani a paranoid módon agresszív fellépésről (mindenki az ellenségünk, akit nem ismerünk). Egy igen bátor és az emberi tömegkultúrában kissé szokatlan lépést kellene ehhez tenni: elkezdeni nem félni.

A magyar történelemben a félelem légkörének sok előzménye van ugyan, de magának a fasizmusnak nem nagyon: Horthy Miklós például egyértelműen nem volt fasiszta, sőt ő maga is fellépett a szélsőségek ellen - egészen idős koráig, amikor már nem volt képes kontrollálni az eseményeket, amikor már a háborús őrület vette át a terepet. A magyar elittel szemben az úgynevezett "kisemberek" körében viszont sokkal népszerűbb volt a fasizmus a múlt század harmincas éveiben, emiatt nem lehetett bevezetni a falvakban a titkos választást. Ráadásul sok mindent rá tudtunk kenni a német megszállásra, szőnyeg alá tudtuk söpörni a problémát. Velünk szemben más országok mint például a németek, spanyolok, olaszok és japánok már rég túljutottak ezen a fajta járványon és immunissá váltak vele szemben. Nem beszélhetünk semmiképpen sem szégyenpadról: a különféle országokban és nálunk is jelentős gondolkodók, írók és más közéleti személyek váltak átmenetileg a fasiszta (vagy éppen a kommunista) szellemi járványok áldozataivá.

A fasiszta megnyilvánulások manapság nálunk nem annyira pártspecifikusak mint máshol, jobban összemosódnak az egyes pártpreferenciákon belül. Az elvileg mérsékelt, jobbközép kormánypártoknak éppen a legjobban mozgósítható kemény magjára a legjellemzőbb a kvázi-fasiszta felfogás, ezt a magot pedig mindig egyben lehet tartani, amíg külső veszélyeket lehet felidézni. (Diktátorok kis kézikönyvében leírtak szerint.) Komoly és felkészült értelmiségiek közül ma már kevesen támogatják a kormánypolitikát, a NER értelmiségi holdudvara eléggé kiürült. A magyar értelmiségiek szavazata viszont nagyon keveset nyom a latban a választások során. Egy-egy szavazat gyakorlatilag semmit sem számít, sokkal inkább az, hogy a karakteres véleményeket képviselő, higgadt értelmiségieket mennyien tudják elfogadni a bizonytalanok és az ingadozók véleményvezérnek. Azaz mikor fogunk tudni visszatérni végre a világos és józan gondolatok világába...