Vajon mennyiben erősítették meg vagy cáfolták az előítéleteinket a nagyvárosainkról a médiumokban 2017-ben megjelent hírek? Mennyire támasztják alá az olyan véleményeket, hogy az Alföldön sokfelé lassú a munkatempó, a Dunántúlon az emberek udvariasak vagy Pesten kell a legjobban vigyázni arra, hogy szélhámosok ne verjenek át? A legtöbbünknek vannak különféle, meglehetősen szubjektív benyomásai, amelyek befolyásolják, hogy milyen városban szeretnénk élni a leginkább és hol a legkevésbé Magyarországon belül. (Feltéve persze, hogy városban szeretnénk élni nem pedig valamilyen kistelepülésen, esetleg tanyán.)

Debrecen: a Kelet Bástyája

Debrecen, a nyakas "kálvinista Róma" hagyományosan híres volt arról, hogy kevésbé mérvadóak számára az európai normák, mint inkább ők szeretnék meghatározni az európaiság tartalmát. Ez olyan apróságokon mérhető le, mint például a KRESZ értelmezése: az autós nem lassít le a zebra előtt, hogy átengedje a gyalogost, vagy hogy az autósok nem segítik egymást sávváltáskor, mint ahogyan országunk középső és nyugati részein általában szokás. A fideszes fellegvár dinamikusan fejlődik az ezredforduló óta, új sportlétesítmények épültek és egyetemét nemzetközileg is jegyzik, ráadásul ma is több támogatást kap a város mint vagy öt másik megye együttesen. A "keleti tempó" azonban sok mindenben megmutatkozott az idei évben: az egyik Putyin díszdoktori címe, amely elég nehezen indokolható, és védhető - igazából a Ceausescu időket idézi fel, körülbelül annyi tudományos munkássággal dicsekedhet az orosz "erős ember" mint a román diktátor. (A véleménynyilvánítás az egyetem dolgozói részére mindenesetre tabutéma.) A debreceni TV-ben szintén tudományos és magas röptű eszmefuttatást hallottunk arról, hogy a szép nők mennyivel sikeresebbek mint a "rusnyák", emellett az év végén Kósa Lajos keményen ellenezte a Soros-alapítvány által támogatott szervezetek városbeli működését, hiszen a céljuk nem lehet más, mint menekültek betelepítése... Az összkép: egy tipikusan belterjes kultúrájú város, amely nem annyira országunk keleti bástyája mint inkább a kelet bástyája országunk területén.

Pécs: balkáni stílus

Pécs mint hazánk legdélebbre fekvő nagyvárosa már régóta a botrányoktól hangos, ami ott történik arra általában kevésbé jellemző a kulturáltság, beleértve a vízmű elfoglalásának módját vagy a radarbázis elleni tiltakozást. Ha nincsenek különösebb elvárásaink és elfogadjuk, hogy a pécsi egyetemre is a szexuális szabadosság a jellemző, akkor is feltűnő lehet, hogy az Európa kulturális fővárosa rendezvénysorozat sem volt képes megállítani a város hanyatlását. A legfőbb pozitívum a várossal kapcsolatban a Kodály Hangversenyterem működése. Érdekes módon a városvezetés inkompetenciája csak most vált nyilvánvalóvá a fideszes vezetés számára, amikor több mint 7 milliárd forint adósságot sikerült felhalmoznia. Nem meglepő módon ez a város is megtagadja minden Soros által támogatott szervezet működését. Tipikus balkáni város Magyarországon, annak minden hátrányával - esetleg előnyeivel is, ez utóbbit egyelőre nem látom.

Miskolc: ahol megállt az idő

Miskolc városközpontja szépen kiépült az utóbbi időkben, azonban elég pár száz méterrel odébb menni, és máris vagy harminc évet megyünk vissza az időben, a tipikus szocreál betonépítmények, lepusztult állapotban. A hajdani acélvárost már elérte ugyan az iparosodás új hulláma, - az acélmű nem működik és a levegő is tisztább ezáltal,- azonban ez még nem nagyon látszik a városon. Mivel a nagy lakótelepek inkább baloldali bázisnak számítanak, emiatt a város kevés állami forrásban részesül. Itt még a hőszigetelés és a fűtés korszerűsítése is megoldatlan problémának számít. A pénzesőből alig jut a városnak, ahol a lakosság többsége balszerencséjére nem tartozik a Fidesz törzsszavazói közé.

Győr: a legdinamikusabban fejlődő nagyváros

Győrt láthatóan húzza magával az EU élmezőnyébe tartozó Bécs és Pozsony. A magyar GDP jelentős részét adó Audi-gyárban a fizetések Magyarországon belül a legmagasabbnak számítanak, és nem meglepő, hogy az Észak-Dunántúl az egyik olyan terület Magyarországon, ahol rengeteg új ház épül és a lakosság száma növekszik. (Főleg az országon belüli migrációból következően.) Habár ez a trend a következő években, akár évtizedekben is meg fog maradni, az átlagjövedelem a régióban még mindig messze elmarad a budapesti és környező területekétől.

Szeged: ellenzéki kirakatváros?

Ennek a városnak a fejlődésében szerepet játszott a háborús zónából ide özönlött sok délszláv menekült, - emiatt optimistán, alighanem túl optimistán is kezelik a menekültkérdést. (Ez valószínűleg szerepet játszott a városvezető Botka László népszerűségének gyors erodálódásában.) Mindenesetre egy kevésbé konzervatív, baloldal által dominált város - jelenleg. Az év elején még úgy tűnt, hogy a kormány némileg meglepő módon hajlik egyfajta kiegyezésre, amikor Orbán személyesen is felkereste Botkát, később viszont beindult a támadás a jogász Szabó Bálint vezetésével a polgármester ellen. Az egyik vád a kisemmizett építőipari alvállalkozók esete: a Szeviép vezetői csődbűntett vádjával bíróság elé kerültek, - ez egy eléggé szokványos pernek számít az építőiparban, a politikai szál azonban nehezen bizonyítható. Mars téri kistermelők eltávolítása, szabálytalan EU támogatások, ingyenes parkolóbérletek juttatása is előkerült. A Fidesz-kormány láthatóan érezteti a hatalmát, hiszen manapság szinte minden politikus befenyíthető, kisebb korrupciógyanús ügyletekkel.... Ezzel együtt Szeged egy élhető és fejlődő városnak tűnik, tudományegyetemét jegyzik, európai lézerközpont épül és kulturális programjai is sokrétűek.

Pesti agglomeráció: dől a lé

Budapest és környéke az EU átlagszintje fölött van, ami a közterek, utak, házak, autók állapotából is azonnal látszik. A kormány egy csellel kivette Pest-megyét Budapest alól, és mivel már önálló közigazgatási egység, ezért továbbra is jogosult az EU-támogatásokra. A legtöbb EU támogatás ide kerül, a leggazdagabb vidék részesedése meghaladja bármely más országrészét. Ráadásul nagy a kontraszt a megyén belül a Pest-környéki és a keleti Cegléd környéki területek között és nem valószínű, hogy ez a közeljövőben csökkenni fog. A Pest környékén épülő házak száma messze a legtöbb és szerencsésnek mondhatod magad, ha itt laksz (feltéve persze, hogy nem albérletben.)

Kevésbé barátságos, nagyképű rongyrázó stílus dívik arrafelé, a lakosság alapvetően konzervatív felfogású és láthatóan büszke magyarságára, bár számomra ez nem minden esetben hiteles, mert inkább a német kultúra hatásait érzem. (Nem véletlen, hogy gyakoriak a német nyelvű településnevek, ezek a legtöbb helyen természetesebbnek tűnnek mint a rovásírás.) Tény az is, hogy a Pest-környéki lakosság gazdasági érzéke átlag fölötti, bár olykor "űberkreatív" - én még nem felejtettem el a vecsési számlagyár esetét...

Budapest: Még mindig "bűnös város"?

Pozsonyhoz vagy Varsóhoz képest Budapest építészetileg messze lemaradt, amelyben a volt baloldali városvezetés éppúgy sáros mint a mostani, amelyet - annak ellenére, hogy fideszes,- még mindig "büntiben tart" a jelenlegi kormány. Buda jelentős része az elit magánépületek számára van fenntartva, a pesti oldal inkább az, ahol új középületek létesítésére nagyobb a lehetőség - lenne. A parkfejlesztések mindenesetre nagy vitákat váltanak ki, eddig inkább a zöldterületek zsugorodása látható mint fejlesztése és megóvása, a városmag is leginkább a romkocsmáiról híres. A tömegközlekedés fejlődése (BKK) eléggé lassú, felemás módon történik, olykor a működés határain egyensúlyozva. Az egyetlen motiváló erő fővárosunk fejlesztésére az elkölthető (és ellopható) sok EU támogatás lehet - egyébként a más fővárosokhoz hasonlóan sokszínű és "multikulti" Budapest mindig vörös posztó fog maradni a kormány szemében. A kulturális sokféleség persze a szervezetek széles skáláját is magában foglalja, beleértve a "pesti srácokat", akik szerint a Soros-alapítvány által szervezett, társadalmi toleranciát elősegíti tanfolyamokból bűnös szándékokra lehet következtetni. Ma már ennyire nem tudjuk egymástól szétválasztani a dolgokat, szomorú, hogy ide jutottunk...

A nagyvárosok listáját persze tovább folytatni a hagyományosan "katonás", kormánykoncepcióba illő, újraiparosodó Székesfehérvárral vagy a Mercedes-gyárral a fejlődésbe bevont Kecskeméttel... a gazdasági adottságok a leginkább meghatározóak a lakóhely kiválasztásában, egyéb tényezők értékelése már meglehetősen szubjektív, az építészek között is vitatéma, hogy a trendek mennyiben jó irányba haladnak.

Teljesen egyértelmű, hogy sem a többpártrendszer létrejötte, sem Orbánék húsz évvel későbbi "fülkeforradalma" nem volt képes nálunk arra, ami a legfontosabb lenne: a rosszkedv rendszerének leváltására. A boldogságfelmérések mindig azt hozzák ki, hogy jelentősen hátul kullogunk, sokkal hátrébb mint azt a GDP vagy az életkörülményeink indokolnák, a kelet-európai átlagnál is gyengébben, valahol a Balkán átlagos szintjén. (Régebben kikértük magunknak, ha a Balkánhoz hasonlítottak minket, azonban be kell ismerni, hogy ha a gazdaság terén nem is, de az értékrendszer és életfelfogás tekintetében sajnos sok mindenben jobban hasonlítunk hozzájuk mint a többi "visegrádi" országhoz.)

A jelenség annyira nem új keletű, hogy már a '80-as években leírták Hankissék, mennyi pesszimizmus sugárzik a médiumokból: például a magyar filmek többségét már akkoriban is tömény depresszió jellemezte, szemben az amerikaiakkal, ahol általában kötelező volt a happy-end, vagy az egyszerű életörömöt és öniróniát sugárzó csehekkel. (Háromféle megközelítés: a magyar a folytonos önsajnálat és pokoljárás stációit mutatta meg, az amerikaiaknál elvárás volt valamiféle megoldás bemutatása még ott is, ahol ez kevéssé hitelesnek tűnt, a csehek pedig képtelenek teljesen komolyan venni a történelem sorscsapásait. Mi a 75. helyen vagyunk a boldogságrangsorban, az amcsik a 14.-ek, a csehek a 23.-ak.)

A legfeltűnőbb különbség már vagy 30-40 éve az éles hangulati kontraszt Nyugat- és Kelet-Európa nagyvárosi lakossága között: az előbbire nyugodt, udvarias és jól öltözött emberek, az utóbbira mogorva és a szürke ruhákban járó "pógárok" a legjellemzőbbek. A szürke különféle árnyalatai és a sötét színek a tömegbe való beolvadást, a feltűnés elkerülésének igényét mutatják nálunk, tőlünk keletre talán még ennél is jobban. Ha valaki Nyugat-Európa felől jön hozzánk, a panaszkodás és a depresszió légköre számára nyomasztó tud lenni.

A politikai és kulturális elitünk valójában nagy mértékben felelős mindezért, sőt szerintem ebben sokkal inkább sárosak, mint az ország gazdasági helyzetének alakulásában. A gazdaság és a jólét ugyanis csak egy bizonyos mértékig meghatározó: amint a legalapvetőbb fizikai igényeink teljesülnek, egyre inkább szubjektív tényezők lesznek a fontosak a boldogságunk szempontjából, mindenekelőtt a szociális kapcsolatok minősége, hogy milyen az a szociális közeg, amiben élünk.

Elsősorban a médiumok felelőssége merül fel abban, hogy milyennek mutatják meg a körülöttünk levő világot, és mennyiben indokolt, hogy sok negatív információval bombázzanak minket. A világ nem kevésbé biztonságos hely mint akármikor régebben volt, csupán tájékozottságunk nagyobb: "összeütközött, felrobbant, meghalt..." a hírek nagy része erről szól. Még abban az esetben is a szörnyűségeket mutatják be, amikor még nem is lehet tudni, hogy pontosan mi történt, emiatt az események semmiféle tanulságot nem hordoznak. A figyelemfelhívó jelleg bizonyos esetekben indokolt lehet, azonban a borzalmak képei negatív programként működnek, a világot egy borzasztó helynek mutatják be. Talán nem véletlenül van ez így, mert azt éreztetik velünk, hogy hál istennek, itt nálunk még mindig milyen jó (köszönhetően a politikai elitünknek).

Arra senki nem gondol, hogy a rengeteg negatív képi információ miatt sokan azt gondolhatják, hogy "mért szülnénk gyereket ilyen borzasztó világba", emellett a depis hangulatból való kilábalást sem segíti elő. Megjegyzem, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol az újságírók és médiamunkások felelőssége felmerül - különösen igaz ez a TV hírműsoraira, ahol az internettel szemben nincs lehetőség válogatni a hírek között. Olyan személyek haláláról szóló hírek, akiket a nézők kevesebb mint egy tizede ismer, nem szabadna, hogy a hírműsorba kerüljön. Éppígy ha nincs hír, akkor a műsoroknak rövidebbnek kellene lenniük: a néző idejével való visszaélés az állatkerti fókabébi születése vagy az NB II.-es focibajnokság eredményeinek bemondása. Mindez igen cinikus és belterjes szerkesztői etikát tükröz - és akkor még nem beszéltünk arról, amikor a médium nem más mint a politika agymosó propagandafelülete.

A politika világára egyébként is jellemző, hogy a boldogság pótszereit kínálja: mostanában ilyen az fajta nacionalista (vagy inkább náci) mítosz, hogy dacolunk a különféle nagyhatalmakkal, vagy akár az egész világgal: jól megvagyunk a mi kis belterjes pocsolyánkban, alpári szintünkön a 'la Pócs János (vagy régebben Csurka István). Szép, szép, hogy biztonságban érezzük magunkat, közben viszont elfelejtünk élni és nem fejlődünk... Ha egy szóval kellene jellemezni az Orbán-kormányt, akkor számomra legtalálóbb a primitívség. Az egyszerű emberek sok esetben szimpatikusak, a bajkeverő gonosz kis törpe már kevésbé... Ilyen, amikor Fidesz tagjai és szekértolói a legrosszabb arcukat mutatják, ilyenkor Ady szavaival a "Tökmag Jankók dáridója" zajlik". Ezzel együtt durva leegyszerűsítés lenne tőlem egy ilyen jellegű sommás ítélet a mostani politikai vezetésünkkel szemben. Amiatt sem tartom ezt célszerűnek, mert egyrészt a jelenlegi kormány tevékenységének vannak pozitívabb oldalai is, másrészt az emberi psziché bonyolultsága miatt előfordulhat, hogy időnként még egy pocsék negatív programozás is több eredményt hoz mint a legjobb szándékú pozitív programozás vagy kimondottan pozitív gondolkodás.

Az viszont számomra világos, hogy amíg a világ sok részén jelentős tudati fejlődés zajlik, a mi vezető elitünk megmaradt a múlt század (és a régebbi századok) szintjén és beteljesítik azt a régi mondást (l. Watzlawick és társainak könyve), hogy "Minél inkább változni igyekszik, annál inkább ugyanaz." Ugyanis nem képesek túllépni a régi paradigmán: eddig ti nyomtatok el minket, most majd fordítva lesz... Amint arra többen (pl. Tölgyessy) rámutattak, a 20.században nálunk vagy tíz rendszerváltás volt, de az alapvető kulturális, gondolkodási sémák ugyanolyanok maradtak: a bizalmatlanság, a pillanatnyi haszonleség és áskálódás "keleties" vonásai sajnos még mindig jellemzőek ránk. Az egymás iránti bizalom mérése a legjobb indikátora annak, hogy tudott-e a társadalom egésze valamit előre lépni: úgy tűnik, hogy e téren lényeges változásról nem beszélhetünk. Rossz értelemben vett, belterjes családiasság jellemző ránk, mindig egymással csatázunk az apró kis pozíciók megszerzéséért, és a pillanatnyi helyzeti előnyök kihasználásáért másokkal szemben.

A közéleten kívül a munkahelyek légköre is nagyban meghatározza a közérzetünket, a boldogságunk szintjét. Megfigyelésem szerint a legtöbb munkahelyen van egy-két igen agresszív figura, aki rányomja a bélyegét a munkahelyi légkör alakulására. Akik minden ok nélkül is keménykednek és folyamatosan betartanak másoknak, politikai nézeteik alapján általában a szélsőjobb kategóriájába sorolhatók (fordítva viszont nem igaz, hogy a szélsőséges politikai nézeteket vallók többsége ne lenne rendes, korrekt munkatárs). A mindennapos stressz, a lélektelen bürokratizmus és a nem megfelelő kommunikáció számos munkahelyen lényegesen megterhelőbb tud lenni mint a politikusok esetenkénti irritáló viselkedése. Valójában mi magunk is hatással vagyunk egy bizonyos mértékben a munkahelyi légkörre, például azzal, hogy mit mondunk másokról, főleg a közvetlen munkatársainkról a hátuk mögött. Hosszabb távon a saját hozzáállásunk és felfogásunk mindig szerepet játszik abban, hogyan fogjuk magunkat érezni a munkahelyen.

További példaként lehetne említeni az egészségügy szerepét: ha nincs szerencsénk, akkor afféle Taigetosz-érzetet kelt bennünk, amely a kevésbé életerőseket mennél hamarabb kiszűrni igyekszik. (Itt azonban megint nem szeretnék a politikusokra mutogatni, amikor egyrészt az egészségügy színvonala évtizedek óta nem változott, másrészt mi magunk is felelősek vagyunk az többek között az életmódunkkal, táplálkozással és alkoholfogyasztással az egészségügyi helyzetünkért.)

Az értelmes célokkal teli emberi élet elősegítése, az ember tehetségeinek megfelelő kihasználása azonban nem csak nálunk probléma, hanem majdnem mindenhol tökéletlenül működik. Pedig rengeteg olyan terület van, amely nem gazdasági jellegű, de lényeges fejlesztésre szorul. Elmondhatjuk-e vajon, hogy:

-A közvetlen környezetünk esztétikailag rendben van? (Parkosítás, virágok ültetése, allergén gyomok irtása, stb?)

-A környezetünk megóvása érdekében eleget teszünk? (pl. hulladékhasznosítás, erdők telepítése stb.)

-Élénk és tartalmas közösségi élet zajlik minden településen? (A közösség kohéziója a bűnözést is lényegesen csökkenti.)

-Megkapja-e nálunk minden fizikailag nélkülöző és lelki problémákkal küszködő ember a megfelő támogatást másoktól?

-Tudjuk-e magunkat még folytonosan fejleszteni, hogy munkánkban és társadalmi szerepeinkben jobb teljesítményt nyújtsunk?

A boldogságnak különféle szintjei vannak, mérhető, fejleszthető és tanulható, ezért mindenkinek van valamennyi felelőssége a saját és mások boldogságának alakulásában.

Léteznek pénztermelő centrumok

A kérdés úgy is megközelíthető, hogy a 21.század nagy gazdasági központjainak "pénztermelése" (pénzben kifejezhető értéktermelése) mennyiben jut el a társadalom széles rétegeihez. A GDP-t bár sokan kritizálták, de bizonyos megszorításokkal mégis a leghasználhatóbb mérőszáma a gazdasági értékteremtésnek. A GDP termelésének jó része regionális központokban történik, a kérdés, hogy ezekben a központokban megtermelt jövedelmek milyen távolságra tudnak eljutni.

A pénztermelő központok sokfélék lehetnek: léteznek olajhatalmak, ahol az életszínvonal sokkal magasabb lehet, mint amit a társadalom fejlettsége indokolna. Vannak kereskedelmi központok, Hamburg, Szingapúr, Hong-Kong, holland kikötők stb., ahol a gazdasági tevékenység hagyományosan nagyon élénk, - ebben a régióban ahol élünk, ezek a példák sem másolhatóak. Számunkra az olyan sikeres kontinentális országok mint Svájc vagy Ausztria lehetnek mérvadók, de annyiban talán mégsem, hogy részben a bankrendszerük teszi őket gazdasági nagyhatalommá.

A legnagyobb pénzügyi központokban felhőkarcolók tucatjai szimbolizálják a tőzsdék révén és más szolgáltatásokkal termelt csillagászati jövedelmeket. Ennek New York és London a leginkább ekletáns példái, amelyeknek a GDP termelése nagyságrendekkel magasabb a környezeténél, ennélfogva hatalmas gazdasági húzóerőt képviselnek - azzal együtt, hogy erkölcsi aggályokat vet fel a pénz által termelt még több pénz. London nélkül az angol vidék életszínvonala minden bizonnyal sokkal alacsonyabb lenne a mainál, New-York pedig magasabb szintre emeli az USA egész keleti partvidékét.

A jövedelmek nem mindig jutnak messzire az országokon belül

Habár az amerikaiak nyugati partvidéke a világ egyik legnagyobb high-tech központja (amely voltaképpen a harmadik-féle pénztermelés), de a két partvidék, sőt harmadik pólusként a gazdag déli partvidék termelte jövedelmeknek is csak töredéke jut el a belső államokba. Emellett az amerikai politikai rendszer eleve is olyan, hogy polarizál: leginkább az évi 250 ezer fölötti és a 30 ezer dollár alatti jövedelmű csoportok létszámát növeli. Köztudott, hogy a belső államokban élő csalódott emberek nagy száma emelte Trumpot az elnöki székbe. Például itt egy sokatmondó prezentáció arról, hogy aki sok diákhitellel is csak kevésbé fizető álláshoz jutott, ráadásul nincs saját lakása, emellett még a rokonságban krónikus beteg is van, anyagilag valószínűleg nehéz helyzetbe fog kerülni. Az USA elitje eléggé átlagosnak tűnik abban a tekintetben, ahogyan kevés empátiával, a saját szempontjainak megfelelően alakítja a szabályzókat, például a házépítésre olyan követelményeket ír elő, amit csak a jómódúak tudnak teljesíteni - így legalábbis bizonyos helyeken, egyfajta rejtett rasszista szemlélettel kizárja a nem kívánatos rétegeket a legjobb fekvésű övezetekből.

Európában léteznek pozitívabb példák is

Ezzel szemben Európában számos példát látunk arra, hogy a megtermelt jövedelmek sokkal szélesebb körben oszlanak meg. Elsősorban a protestáns kultúrájú északon látunk erre jó példákat főként a skandinávoknál, akik átvették a szocializmus néhány hasznosítható ötletét (például a fizikai bérek magasabb szintjét és a nagyobb mértékű újraelosztást magas adókulcsokkal). Azonban az EU egész rendszeréről elmondható, hogy a leszakadt területek támogatásával és a szabad munkaerőáramlás biztosításával egyértelműen elősegíti a jövedelmek arányosabb megoszlását.

Be kell látni, hogy a gazdaságok motorjait a fent említett centrumok jelentik, a kontinentális Európában főként a high-tech ipari és szolgáltató központok a jelentősek. A hálózatok szerveződése egy globalizált világban matematikailag is jól modellezhető módon történik, a nemzetállami keretektől teljesen függetlenül jönnek létre és működnek ezek a nagy központok, ahol nem mellesleg jellemző a vendégmunkások nagy száma. A politikai elitek nem sokat tudnak tenni ez ellen, és számunkra is a legcélravezetőbbnek tűnik valahogyan rácsatlakozni arra a munkamegosztásra, amely a központokból kiindul.

A külföldi multik dominálta országokban is lehet jólét

Egyértelműen előnyt jelent, ha egy országban a helyi tulajdonú vállalatok dominálnak, mert a megtermelt pénz sokkal inkább helyben marad és a helyi fejlesztéseket jobban segítheti, szemben azzal, amikor viszonylagosan (!) alacsony hozzáadott értékű bérmunkát végeztetnek a nemzetközi óriásvállalatok. A legtöbben a rendszerváltás ősbűnének tartják a magyar gazdaságban a multik arányának túl nagy súlyát, azonban önmagában ez még nem jelentene komoly fejlődési gátat. Erre példa Írország, ahol szinte minden high-tech termelő és szolgáltató multicég jelen van, és az adófizetésük magas életszínvonalat biztosít. Habár az ír GDP statisztikai értelemben félrevezető, a fogyasztási szintet figyelembe véve még mindig az EU átlag fölött vannak. Igaz ugyan, hogy az ország nyitottsága miatt a gazdasági válságot hatalmas törésként élték meg, de vissza tudtak jönni a gödörből és töretlenül fejlődnek tovább.

A másik példa Szlovákia, ahol a lakosságszámhoz képest sokkal nagyobb mértékű a "bérmunkáztató" multik térhódítása mint nálunk, az autóipari cégek aránya még jelentősebb. Ennek ellenére leköröztek minket és sikeresebbek, - és habár úgy tűnik, hogy nekik is megvannak a korlátaik például a versenyképesség terén, - mégsem náluk vannak (Romániát és Bulgáriát leszámítva) az EU legszegényebb régiói, hanem nálunk.

A különbségek alighanem apró részletekben rejlenek, például, hogy a helyi gyártó és szolgáltató cégek hogyan tudnak bekapcsolódni a multik generálta keresletbe. Nálunk a multicégek leginkább szigetszerűek, és számos országrészbe csak a manufakturális bérmunka (szó szerinti összeszerelés) jut el. A termelékenységünket nem tudta érdemben növelni a multik térhódítása, mert a legtöbb magyar kis- és középvállalat továbbra is rosszul szervezett és alacsony gépesítettségű.

Skanzen-Magyarország?

Komoly bevételi forrás lehet még az idegenforgalom, tehát a magyar "vidék" jó része afféle skanzen (és voltaképpen Budapest is nosztalgiákat idéz a maga lepukkantságával). Ennyire volt képes a jelenlegi és előző politikai elitünk, és habár ebben is van potenciál, ez mégsem túl nagy: a miénknél nagyságrendileg nagyobb idegenforgalmat bonyolító Horvátország, Görögország vagy Közép-Itália egyike sem áll túl fényesen gazdaságilag. A biotermékek és a falusi turizmus helyi szinten sokat hozhat a konyhára, de a gazdaság egésze szempontjából már kisebb jelentőségű.

A mostani politikai elitünk az ország gazdasági kiszolgáltatottságát lényegesen nem volt képes csökkenteni, a meghatározó multicégek mellé nem tudtak feljönni világszinten versenyképes magyar középvállalatok. Emiatt a világpiac hullámzásainak való kitettségünk lényegében nem változott.

Először a falkavezérek laknak jól

A magyar politikai elit afféle feudális, törzsi felfogás szerint működik - az előző elitről is hasonlóak mondhatóak el, de tevékenységük nem volt ennyire látványos. Az egész régiónkra jellemző, hogy folyamatosan megy az alku, hogyan tudunk a központokból több jövedelemhez jutni a centrum rovására. A különféle módon kisajtolt vagy kizsarolt jövedelmek legnagyobb részét egy szűk kör fölözi le, kisebb része a középosztály kapja célzott támogatások formájában, az alsóbb osztályoknak azonban csak morzsák jutnak, mint például a rezsicsökkentés vagy közmunka. (A választást megelőző fél évben ez persze máshogy van, például jobban emelkedik a minimálbér, de ezek alighanem csak átmeneti jellegű folyamatok lesznek.) Nálunk akkora a félelem a külföldiekkel szemben (vagy épp a cigányság irányában), amire a kormány még rá is játszik, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy a régió többi országához mérten az elosztási arányok rosszabbak és növekszik a társadalmi polarizáció. Szimbolikus gesztusokkal általában beérjük, miközben nincsenek olyan lényeges változások, amelyek a napi vegetálás felől el tudnák mozdítani a társadalom nagy részét.

Régebben a baloldali közgazdászokra és politikusokra, manapság inkább a kormány zsoldjában álló jobboldaliakra jellemző, hogy azt látták meg, amit látni akartak egy ideológiai szűrőn keresztül, vagy éppen ami érdekükben állt és megbízóik elvártak tőlük. A Századvég közgazdásza György László jó példája ennek, Egyensúlyteremtés c. könyve kapcsán.

Szerzőnk az ítélkezés öreg hibáját követi el, ami nem más mint sommás véleménynyilvánítás mély tárgyi tudás hiányából fakadóan. Ugyanis aki ismeri a lényeges körülményeket, az nagyon körültekintően fogalmaz és ritkán szól le akár egyéni emberi megnyilvánulásokat, akár közösségek eredményeit. Alapvető minden kutató számára pontosan ismerni, hogy honnan indultak, milyen ismeretekkel rendelkeztek és milyen lehetőségeik voltak. És csak ezután merni ítélkezni - ami ilyen esetekben nagyon ritkán történik meg.

Előrebocsátom, hogy szerzőnk csak egy jellemző példája annak, ahogyan a szellemi elitünk tagjai a homály gerjesztik és nem segítenek meglátni azt sem, ami nyilvánvaló. (Vannak olyanok is, fogok rá példákat hozni, akik esetében a ködösítés nem ismerethiányból fakad, hanem nagyon is tudatos.)

Így például a rendszerváltással kapcsolatban a közvélemény által elfogadott féligazságokat mantrázza.

Egy objektivitásra törekvő értékelés során az alábbiakat ajánlanám megfontolásra:

1.A birodalmak szétesése általában átmeneti gazdasági hanyatláshoz szokott vezetni az egyes tartományokban, és az Orosz-Birodalom (Szovjetunió és csatlósai) sem volt ebben kivétel.

2.A gazdaság összeomlása már a rendszerváltás előtt megkezdődött, magas volt az adósságállomány, nem voltak a termékeinknek piacai, és nem volt sok ötlet, hogy mit kezdjünk az üzemekkel. (Alternatívák: 20-30%-os értéken is eladni vagy megvárni míg teljesen lerohad.)

3.Az ÖSSZES volt szoci ország legalább ekkora gödörbe került. A csehek, akik állítólag jobban csinálták, pont akkor jöttek ki a gödörből mint mi (1988 szintjét ők is csak 2000-ben tudták elérni és meghaladni). A lengyelek hamarabb kijöttek, de ott a visszaesés hamarabb kezdődött és mélyebb volt, gyakorlatilag a szlovénok az egyetlen kivétel, a többieknél a válság mindenhol sokkal tovább tartott mint nálunk.

4.Ergó: lehet, hogy lehetett volna a rendszerváltást jobban csinálni, de senki nem tudja, hogyan. Akkoriban azt gondoltuk, hogy a diktatúrából kilábalt spanyoloknak, portugáloknak és görögöknek a csatlakozás nagyon bejött, ezért nekünk is zökkenőmentes lesz. Ebből adódóan a fő prioritás az EU csatlakozás volt, ily módon az egyébként sok előnyt jelentő piacvédelemre nem fordítottunk elég figyelmet.

5.Objektív értékelések szerint az Antall, Horn, és az első Orbán kormány mind alapvetően jó munkát végzett, a rendszerváltás elfogadható volt a körülményekhez képest, a bajok 2002 után kezdődtek. (Itt azonban már olyan külső tényezővel is számolni kell, hogy a kínai termékek bejöttek és kezdték letarolni a piacot bizonyos iparágakban.)

Nem érzem most a feladatomnak, hogy a könyv felületes megállapításait, féligazságait ízekre szedjem, vagy hogy kivesézzem az a mostani Orbán-kormány gazdaságpolitikájával kapcsolatos, általában pozitív irányban elfogult értékeléseket. (Egy szempont: A Kádár-rendszert sokan nagyon szerették, pedig csak a világgazdasági konjunktúrát és modernizációs hullámot lovagolta meg, több-kevesebb sikerrel. Lényegében ezt teszi most az Orbán-kormány is, eléggé közepes teljesítménnyel.)

Nézzünk meg inkább egy olyan területet, amelyről majdnem mindenkinek van valamilyen véleménye, a kormány külpolitikáját. A Hegymenet c. könyvben, amelynek tanulmányai alapműnek tekinthetőek az ország mai helyzetének értékelésében, Feledy Botond esszéjének egyik fők konklúziója az lehetne, hogy a régiónkban az összes ország külpolitikája többé-kevésbé hasonló, csak senki nem használja fel annyira propaganda célra, senki nem állítja annyira a belpolitika szolgálatába mint Orbánék. Így például mindenki szeretne több lábon állni és a legtöbben keresik a jó kapcsolatokat az oroszokkal és más keleti országokkal. Csak senki nem gyárt ebből szabadságharcos retorikát, rajtunk kívül. Senki nem akar menekülteket befogadni nagy számban, sőt még kisebb számban sem nagyon, de ezt nem verik nagydobra. A jó diplomácia, ha valódi eredményeket akar elérni, akkor jobban teszi, ha csendben működik. Így például ha az van, mint nálunk, hogy a lakosság nagy többsége nem akar bevándorlókat látni, akkor a kormánynak nyíltan ki kell mondania, hogy nem jöhetnek. Azonban egy vérbeli politikus minden helyzetből, még a legnagyobb katasztrófából is a lehetőségeket igyekszik meglátni, emiatt - ahogyan Orbánék is teszik,- például a hátsó ajtón valahogy mégis "becsempésznek" nekik szimpatikus menekülteket. Tehát bizonyos bevándorlók jöhetnek és jönnek is - és ez csak egy tipikus példája annak, amikor az van, hogy "ne azt figyeljék, amit mondok" (Orbánt idézve). Amit a kormány csinál az nem más, mint hihetetlen mértékű propagandát fejt ki arról, hogy teszi a dolgát, erről szól a folytonos agymosás.

A Medgyessy-Gyurcsány vonal abszolút szervilis külpolitikája természetesen hibásnak mondható, Orbánék azonban ebben is mint minden másban, a másik végletbe estek. A következmény: túlságos orosz függőség, emellett lecsökkent érdekérvényesítési potenciál szövetségesek hiányában. Sőt: megkaptuk az EU potyautasának megtisztelő címét és rossz a hírünk a nagyvilágban.

Amikor Orbán Viktor kimondja azt a szót, hogy Magyarország, abban a pillanatban már hazudik is. Ez úgy lehetséges, hogy olyan összefüggésben beszél országunkról, amely teljesen félrevezető, azaz más példák, más törekvések nem léteznek, más szempontok sem, csak mi létezünk. Például elgondolkodtató kérdésnek tartom az alábbit:

Ki építhetett kerítést a menekült áradattal szemben?

Praktikusan ki tehette meg és ki volt ilyen a helyzetben? A véleményem az alábbi, lehet vele vitatkozni. Görögország (és Olaszország) esetében a kérdés eléggé értelmetlen, mert a tengerpartot nem nagyon lehet lezárni. Sőt, a gazdasági összeomlás miatt a görögök számára akár még politikai eszközként is használhatóak a menekültek, hogy rájuk irányuljon a figyelem és több támogatást csikarjanak ki. A balkáni országok csendben meghúzzák magukat, mindegyik számára kényes kérdésről van szó, sőt nemrégen még felőlük ment a sok menekült, ezért politikailag vállalhatatlan lenne mindenféle fellépés. Macedónia nem akar újabb konfliktust a görögökkel, akik már a neve miatt sem ismerik el ezt az államot. Albánia indifferens, Koszovó nincs abban a helyzetben, hogy bármit is építsen (konkrétan örülnek, hogy élnek). Szerbia ott tart, ahol mi '90-ben: mindent elkövet az EU tagságért és igyekszik jó fiú lenni. A harcias magatartás nagyon nem jött be neki pár évtizeddel ezelőtt, emiatt is a lakosság is csendben meghúzza magát és átengedi az áradatot. Romániát egyáltalán nem érinti a tranzitút. Marad Magyarország, Horvátország és Bulgária. (Ausztria nem akar elsőként lépni és a rossz emlékű vasfüggönyt ismét bevezetni.) Horvátország friss EU-tag és keresi a helyét a szövetségi rendszerben, ráadásul a határa a Balkán felé óriási, emiatt neki technikailag sem biztos, hogy ez a jó megoldás. Végül úgy döntenek, hogy nem építik meg, hanem más eszközöket használnak a határvédelemre, ráadásul így leginkább egy viszonylag szűk sávot, a szerb-horvát határt kell figyelniük. Marad Magyarország és Bulgária: pontosan ezek az országok választották a határvédelemnek ezt a meglehetősen primitív és rossz asszociációkat keltő, de még valamennyire elfogadható és kétségkívül hatásos módját. (És akkor még a kérdésnek csak a felszínét érintettük: humanitárius szempontokról, egységes EU politikáról vagy a lakosság felé mutatott példáról nem volt szó, és nem is szeretnék ezekben állást foglalni.)

Ez a példa leginkább arról szólt, hogy igen, képesnek kell lennünk magunkat időnként külső perspektívából is látni.

A jó politikusról azt mondják, hogy a sivatagban is képes homokot eladni, az Orbán-kormányra pedig azt mondanám, hogy mindennap feltalálja a meleg vizet és eladja nekünk jó pénzért.... Na jó, teszi ezt úgy, hogy mégis van egységes vezetés, valamiféle koncepcióról, sőt gyakorlatias kormányzásról is lehet beszélni, - ami nem volt elmondható mindegyik régebbi baloldali kormány esetében.

A vezető politikusok kimondottan sikeres emberek, ezért a megjelenésük és a fellépésük tudattalanul egy olyan képet mutat az állampolgár felé, hogy milyenek (is lehetnek) az igazán sikeresek. A közszereplők által sugallt kép sok olyan információt ad nekünk, amelynek nagy része nem tudatosul, de egyfajta mintául szolgál. Példaként lehet említeni azt, hogy amikor Kovács Kokó István világbajnok lett, pár munkatársam heteken belül az ő szakáll-, és hajviseletét vette át. Így működik ez a nagy sztárokkal, akikre sokan felnéznek, és külsőségekben utánozzák őket, - amely általában értékrendszerbeli azonosulást is takar. Ezért nem mindegy, hogyan néznek ki azok, akiket a leggyakrabban látunk a hírműsorokban: ezek a miniszterelnök és a kormányszóvivő. Milyennek látjuk őket? Két igen csak pocakos figurának.

A megjelenés a miniszterelnök esetében sem jelentéktelen, ha nem is a fő szempont, viszont a kormányszóvivő kiválasztásánál egy fokkal nagyobb súllyal eshetne latba. Kimondható, hogy a kormány szócsöve, képviselője valaha birkózó volt ugyan, de egykori életmódjából semmi sem látszik ma már. Általában elmondható, hogy a legtöbben képesek vagyunk arra, hogy "első blikkre" levegyünk sok mindent már mások megjelenése alapján, rengeteg tudattalan információt nyerünk az illetőről. Ezek az első benyomások, amelyek a megjelenés, testbeszéd, testtartás alapján hamar kialakulnak néha később módosulnak. Előfordulhatna, hogy Szilárd esetében a marcona külső, unintelligens tekintet mögött egy érzékeny lelkivilágú és kifinomult gondolkodású személyiség rejlene, de azt lehet mondani, hogy a látszat sajnos nem csal: a kormányszóvivő alkalmazását leginkább csak a stabilitást sugalló keresztneve indokolhatja. Megnyilvánulása valami olyat sugall, hogy nyugodtan lehetsz bunkó, ha jó helyen vagy jó kapcsolatokkal, emellett folyékonyan vagy képes úgy dumálni, hogy a kormányideológia kulcsszavainak a megfelelő keveréke látszólag értelmes mondatokat adjon ki.

Az ember kénytelen vitriolba mártott tollal írni, mert nem lényegtelen jelenségről van szó, szinte beivódik az emberbe a kép egyfajta normaként, amelyet gyakran látni, ezért nem mehetünk el mellette szó nélkül. Az előző szóvivőt Szijjártót szintén elsőre "jól levettük" és számomra legalábbis nem tudta megcáfolni azt a képet, amelyet népnyelven "macskajancsinak" (azaz távolról sem komoly és felelősségteljes embernek) szokás nevezni. Szijjártó javára szólt azonban, hogy legalább viszonylag sportos alkat, aki hobbiszerűen focizik. Orbán Viktor és Németh Szilárd gyakori látványa ezzel szemben egyáltalán nem fogja csökkenteni az eddig is járványszerű elhízást, főként azokban a rétegekben nem, ahol valamiféle tekintélynek számítanak.

Egyébként sem jellemző, hogy a kormány példamutató lenne a testedzés és a sport területén, bár vannak ellenpéldák mint a karatés Simicskó István, a futásban jeleskedő Balog Zoltán vagy a kerékpározásért felelős Révész Máriusz. Lehet, hogy tévedek, de nem nagyon hallottam arról, hogy amikor a kormány mindennapos testnevelést hirdet az iskolákban, a tagjai személyesen is példamutatóak lennének a mindennapos futás, biciklizés, gyaloglás vagy bármilyen más hobbiszerű sportolás terén.

Nekem fixa ideám emellett még, hogy a kormányprogramban szerepet kap az alkoholizálás egyfajta normaként való hirdetése (értsd: ha valaki mindennap iszik az számomra már legalábbis határesete az alkoholizálásnak), a házi pálinkafőzés, a házi sör és a magyar borok népszerűsítésével. Ha rendszeresen túl sok alkoholos italt fogyasztunk az nem lesz egészséges akkor sem, ha magyar termék vagy ha házilag készült.

Ezek a kormány által tudattalanul sugallt kép egyes részei, amelyeket általában nem veszünk észre és hajlamosak vagyunk természetesnek elfogadni. Természetesen vannak emellett nagyon is tudatos és közismert részei is a kormány imázsának. Ami nagyon hangsúlyos az a macsó mentalitás, amely az agresszív stílusban és a női politikusok szinten teljes mellőzésében nyilvánul meg leginkább. Az agresszív fellépés nagyon látványos a külpolitikában (legalábbis szavakban jellemző, a gyakorlatban inkább afféle hinta-palinta), a belpolitikában pedig jó néhányan vannak, akik éppenséggel közvetlen a szenvedő alanyai voltak. Többször leírtam már, hogy a kormány által sugallt etikai normarendszer egyáltalán nem jó hatású, mivel a mértéktelen arroganciát és a gerinctelenséget reklámozza. (Ha ők így viselkedhetnek, akkor mért viselkedjen másként pl. egy főnök a beosztottaival?) Ez a fajta sugallt normarendszer nem fogja az egyéni kiválóság elérését népszerűsíteni: például emiatt hanyatlik a magyar sport - egy-két tucat sportoló tartja életben, a külföldi top fociligákban nem szerepel egy csapatra való játékosunk és az Európában harmadik-vonalbeli NB I.-ünk meghatározói is külföldiek.

Még kevésbé indokolható a női miniszterek mellőzése - a zárt férfiklubok általában maffiaszervezet benyomását keltik. Ráadásul a világpolitikában egy ideje már egyre jobban növekszik a nők szerepe: a legsikeresebb nyugati kormányfő történetesen nő (Angela Merkel), a briteknél Theresa May igen kiélezett helyzetben is képes a Brexit tárgyalásokon a megfelelő megoldásokat megtalálni, az USA elnökségéért folytatott küzdelemben csak szoros küzdelemben veszített Hillary Clinton. Világszerte számos országban gyakoriak a sikeres női miniszterelnökök és kormányfők Dél-Amerikától Afrikáig bezárólag - általában jobban értenek a kompromisszumokhoz és gyakorlatiasabbak is mint férfi kollégáik nagy része, viszont kevésbé illenek olyan szervezetekbe, ahol a harcosság, a katonás mentalitás a fő erény...

Vannak olyan beidegződések és normák, amelyek szintén tudattalanok és annyira a vakfoltunkon helyezkednek el, hogy az ellenzék is átveszi őket. Még a legnevesebb szakértőkkel is előfordul, hogy időnként végletekben gondolkodnak - úgy tűnik, hogy a részleteket nem dolgozzák ki megfelelően, nincs is elég nagy háttéranyaguk hozzá. Ez annak a bizonyos "féltudású magyar elitnek" az egyik jellemzője. A "Rabok legyünk vagy szabadok" típusú hamis alternatívák állítása egy huszonéves fiatalembertől még elfogadható ugyan, de nem tükröz sem igazán igényes gondolkodást, sem bölcsességet. Széles elterjedtsége leginkább a marxizmus dialektikus (azaz végletes) szemléletének káros hatásait mutatja. Ilyen például az, hogy "utolérjük a nyugatot", holott az a "nyugat" ma már nem létezik, igen sokféle modell van. Sokféle szintről lehetne beszélni, Európában az észak-nyugati (zömmel protestáns) kultúra egy nagyon magas szint és ez alatt van a mediterrán kultúra.

Mi a harmadik szinten lehetünk, és mivel a déli mentalitás kicsit erősebb nálunk mint az északi (nem vagyunk olyan takarékosak, kevésbé tudunk tervezni és rendszerben gondolkodni), ezért célunk leginkább az olasz-spanyol ÁTLAG (nem a jómódú részek) megközelítése lehet. Úgy tűnik, hogy a csehek vagy a szlovénok számára ez egy teljesen reális cél, de egyik sem akar olyan lenni mint a németek, - a német nyelvterületre beépülő csehek éppenséggel az identitásukat veszítenék el ezzel. Nézhetjük azt is, hogy a hét szomszédunk közül négyben rosszabb az életszínvonal mint nálunk, a szerbek és ukránok, talán a románok is egy szinttel lejjebb vannak. A centrum-periféria elméletet eléggé jól alkalmazható ugyan, de meglehetős finomításra szorul, mert többféle szintű periféria van, ráadásul nem is a nemzetállamok szolgálnak megfelelő értelmezési keretként, ennél sokkal többet mond a különféle régiók összehasonlítása. Mi a több EU forrásért küzdünk, az átlagosnak mondható spanyol és olasz régiók pedig azért, hogy a gazdag tartományok nem érjenek el teljes politikai és gazdasági önállóságot.

Sokkal gyakorlatiasabb azzal foglalkozni, hogyan lesznek az intézményeink a jelenleginél működőképesebbek, a gazdaságot, az egészségügyet is beleértve, tehát saját magunkhoz képest kellene tudni egy szintet lépni. Az pedig szintén egy vakfoltra eső kimondatlan elvárás, hogy a politikusok azok, akik fel kell, hogy hozzák az országot egy szintre, ha kell a nyugati tőke folyamatos sarcolásával biztosítsanak magasabb életszínvonalat, de nekem mint állampolgárnak nem kell semmit tennem érte. Ha csak elmolyolgatok bürokrata módon a területemen, a szabályokat szűken értelmezve és másokkal érdemben nem kommunikálva, vagy ha manufakturális munkát végzek, akkor valszeg. nem lesz több az általam előállított érték mint tavaly volt - mért érdemelnék érte magasabb fizetést? Lehetek persze monopolhelyzetben a területemen, ezért átmenetileg kiharcolhatok jobb pénzeket, de a gazdaság egésze nem lesz jobb, legfeljebb az elosztási arányok változhatnak.

Az igazságosabb elosztás is lehetne egy össztársadalmi cél, de ez igen ellentmondásos egy kimondatlanul maradt, viszont eléggé általános és nagy elfogadottságnak örvendő elvárás miatt: demográfiai célokkal pénzt vonunk el a legalsó rétegektől, emellett pedig építünk egy "nemzeti" tőkés osztályt. Ez a kimondatlan elvárás a baloldal mozgásterét igen behatárolja.

Egyébként pedig a "déli kultúrájú" mérsékelt égövi országokban, amelynek mi kábé a határvonalán vagyunk, a természeti feltételek jobb életminőséget tesznek lehetővé mint a gazdag északon, főként a több napsütés miatt. A vakfoltjainkat leginkább azok észlelik, akik huzamosabb ideig élnek külföldön. Erre példa egy eléggé általános vélemény, amely szerint a feltételek Magyarországon minden szempontból nagyon jók, a legnagyobb problémát az emberek jelentik. Legtöbbször csak egymást idegesítjük és stresszeljük minden apró hülyeséggel.

Globális élelmiszerhiány - nem következett be

Malthus 19. századi híres jóslata szerint az emberiség mértani haladvány szerinti szaporulatával az élelmiszer termelésünk nem fog tudni lépést tartani, emiatt szükségesek a háborúk és a járványok. A történelem azonban ezt a tételt nem igazolta. Habár a 20.század két nagy világháborúja azt mutatja, hogy sokan gondolkodtak így, - a népesség gyors növekedése kifejezetten szerepet játszhatott a kirobbanásukban,- azonban a múlt század második felétől egészen napjainkig a világ egyre több országában vált általánossá az élelmiszerbőség. Annyira így volt ez, hogy az élelmiszerek ára több évtizeden át reálértékben folyamatosan csökkent egészen 2007-ig, ezt követően az árak egy kicsit megugrottak és azóta kicsivel magasabb szinten ingadoznak. (Az árak hirtelen emelkedése több tényező eredője, azonban az egyik alapvető oka volt az arab-világban a rendszerek összeomlásának.)

Egy nemrégiben végzett átfogó felmérés szerint az élelmiszertermelés a világ meghatározó termelőinek többségénél továbbra is bővül, legalábbis az alapvető élelmiszernek számító búza, rizs és kukorica esetében a területek 60-70%-án a hozamok jelenleg is növekednek és csak 30-40% stagnálnak - bár összeomlásokra is vannak példák egyes afrikai országokban. A fejlett országokra jellemző, hogy némelyik termény hozama már nem növekszik amiatt, mert a gazdálkodók jó része a környezetbarát mezőgazdaság híve. (Nálunk se nagyon látni hozamnövekedéseket, de ennek alighanem más okai vannak, mint például a túlzott költségtakarékosság, a tőkeszegénység vagy a korszerű ismeretek elterjedésének hiánya.)

Habár pár évvel ezelőtt páran megkongatták a vészharangot és egy évtizeden belüli globális élelmiszerhiányt vizionáltak, manapság ennek a valószínűsége csökkent. Élelmiszerválság akkor állna elő, ha a világ nagy termelőit (Délkelet-Ázsiá, az USA, Európa, Dél-Amerika egyes részeit) egy azon éven belül különféle természeti katasztrófák sujtanák - leginkább árvizek vagy aszályok- vinnék el a termés jelentős részét.

Annak ellenére, hogy a mezőgazdasági termelésnek még jelentős tartalékai vannak mégis számolni kell pár tényezővel, amelyek pár évtizeden belül a hozamok csökkenéséhez vezethetnek. Az egyik ilyen a foszfor, amelynek kitermelése gazdaságosan pár lelőhelytől függ és nem növelhető a végtelenségig ("peak phosphorus"), emellett folyamatosan mosódik bele veszteségként a különféle vízfolyásokba, a tengerekbe. Foszfor utánpótlás nélkül nincsenek magas hozamok, ezért mielőbbi megoldást kell találni a visszaforgatására. A másik ilyen tényező a fokozódó vízhiány és elsivatagosodás, a harmadik a termőtalaj pusztulása - amelyek szintén hozamcsökkenéshez, élelmiszerhiányhoz vezethetnek.

A "malthusianus katasztrófa" ezzel együtt egy létező jelenség: Akkor láthatunk ilyet, amikor emberek nagy csoportjai lényegében önhibájukon kívül csupán vegetálnak, napról-napra tengetik az életüket. Marx ilyen jelenséget figyelt meg a 19.század közepi Angliában, és egész ideológiát épített a proletariátus kiszolgáltatott helyzetére. (Ezzel alapvető hibát követve el, ugyanis még az ő életében a gazdasági növekedés lehetővé tette az angol proletárok életszínvonalának emelkedését.) A világon többfelé látunk ma is tengődő csoportokat, amelynek nem annyira természeti okai vannak, hanem leginkább különféle korrupt politikai rendszerek tehetőek felelőssé.

 Atomháború - nem következett be

A 20.század második felében a legtöbben a nagyhatalmak közötti atomháborútól féltek a legtöbben. Szinte egy gomb megnyomása elindíthatta volna a tömegpusztító fegyverek óriási arzenálját, amely akár pár nap leforgása alatt a civilizációkat a középkorba vethette volna vissza. Ma úgy látjuk, hogy ennek a valószínűsége nem volt túlságosan nagy, leginkább a két szuperhatalom nagy földrajzi távolsága csökkentette a konfliktus kiéleződését. Volt ugyan némi háborús hisztéria az '50-es években, volt "kubai válság", amelynek kezeléséhez a Kennedy-kormányzat kitűnő diplomáciai érzékére is szükség volt, de az ideológiától eltekintve komoly érdekellentétek nem álltak fenn. Az USA egyes vezető tudósai, akik az '50-es években a mielőbbi háború megindítása mellett érveltek, attól félve, hogy az oroszok túlságosan megerősödhetnek, a saját kompetencia szintükön túllépve, felületes ismereteken alapuló és abszolút antihumánus álláspontot képviseltek. Mai szemmel nézve az atomtöltetű rakéták leginkább elrettentésre voltak jók, megelőzték a hagyományos háborúk kitörését a fejlett világban. Bevetésükre a 2.világháborúban sem nagyon lett volna szükség, mivel az amerikaiak hagyományos bombái is hatalmas pusztítást okoztak Tokióban, valószínűleg elég lett volna, ha eljuttatják a japán katonai vezetéshez a kísérleti atomrobbantásról készült filmet.

A Szovjetunió felbomlása óta az atombombákkal folytatott háború veszélye ugyan csökkent, de a konfliktusok eszkalálódása egészen egy újabb világháború kirobbanásáig továbbra is létező veszély, léteznek erre vonatkozó forgatókönyvek. Nem beszélve arról, hogy elég egy atombomba robbanás a sztratoszférában, amely az elektromos berendezéseket tönkretenné, és egyik napról a másikra több száz évre visszavetné a fejlett civilizációkat.

Pénzügyi összeomlás és kemény diktatúrák uralma - nem következtek be

Az 1929-ben kirobbant nagy világgazdasági válság után az értelmiségiek többsége úgy látta, hogy a liberalizmus megbukott és csak a kommunizmus és fasizmus jelentenek alternatívát. A különféle rendszerek összecsapásából a 2.világháborúban ennek ellenére mégis a liberális demokráciák jöttek ki a legjobban. A 40-50-es években ugyan felerősödtek a diktatórikus tendenciák de fokozatosan kifulladtak és egy darabig úgy látszott, hogy a nyugati és a keleti modellek konvergálnak. Aztán újabb fordulatként a '80-as években jobbra tolódás történt nyugaton, jött egy "keményvonalas" liberalizmus, és a szocialista tábor bedobta a törölközőt. A rendszerváltáskor azt lehetett gondolni, hogy a liberalizmus lesz az egyetlen domináns ideológia és eljött a "történelem vége" (Fukuyama). Ekkoriban sokan azt gondolták, hogy a modernizmus "mindent visz", azonban társadalmi problémák jó részét nem volt képes megoldani ez a rendszer sem, emiatt az ezredforduló után felerősödött a hagyományos értelemben vett konzervatív szemlélet és az ennek megfelelő életmódminták. A nagy pénzügyi válság erre a fordulatra leginkább csak ráerősített: apokaliptikus filmek áradata indult meg a szükségszerű összeomlásra ítélt pénzügyi rendszerről és a gazdasági fejlődés végéről. 2001 szeptember 11 után azt gondolhattuk, hogy vége egy világrendszernek, azonban az iszlám terrorizmus nem volt képes megingatni sem az USA-t, és egyre inkább úgy tűnik, hogy Nyugat-Európát sem. A pénzügyi rendszerek ismét stabilak, Európa gazdasága újra szárnyal, és a demokrácia párti mérsékelt erők messze többségben vannak a kontinensen. Putyin és Erdogan elszigetelt országokat hoztak létre, amelyek gazdaságilag lejtőre kerültek.

Ennek ellenére a különféle válságok folyton itt ólálkodnak, a diktatórikus tendenciák időnként felerősödnek és mindig új, eddig nem tapasztalt módon jelentkezik a globális erőszak és terrorizmus, nem kis részben mint ellenreakció, a dogmatikus liberalizmus ürességének folyományaként.

A gép feleslegessé teszi az embert - nem történt meg

A géprombolók óta újra és újra felmerül, hogy az embert nem szorítják-e ki a végül gépek, azonban mivel ez nagyon régi téma az a sejtésünk lehet, hogy valószínűleg mégsem. Annak ellenére sem, hogy ma már nem csak az iparban jellemző a teljes automatizálás, hanem a foglalkozások nagy részére van egy olyan előrejelzés, hogy a számítógépesítés feleslegessé teszi az embert. A gyakorlat egyelőre ezt nem igazolja: sem a high-tech Japánban, sem az USA-ban, sem más, magasan fejlett országban nincs magas munkanélküliség, sőt éppen hogy az elmaradt térségekre jellemző. A gépek okozta nagyobb munkanélküliség elmélete valószínűleg ott hibás, hogy nagyon sok olyan foglalkozás van, sok olyan értékteremtő tevékenység, ahol igényeljük a személyes kapcsolatot. Ilyen például a gyermeknevelés és oktatás jó része, ilyen a legtöbb szolgáltatás (étterem, fodrász, betegápolás stb.). Az ember szociális lény volta ott is kibukik, ahol hagyományápolásról, kézműves termékekről van szó. Valójában az történt, hogy az ipar növekvő termelékenysége és a több szabadidő lehetővé tette a szolgáltatások fejlesztését, amelyek nehezebben automatizálhatóak vagy pedig nem érdemes őket automatizálni, mert a személyes jellegük elvész. A hagyományok felvirágzásának fő oka pontosan az elgépiesedésre adott válasz, és a modern város jó kiegészítője a hagyományos falusias környezet, amely helyrehozza, kiegyensúlyozza a túlságosan inger gazdag környezet káros hatásait.

Ennek ellenére létező veszély, hogy a gépek jól működő "mátrixot", virtuális világot hoznak létre a számunka, ahol jól érezzük magunkat, és a készségeink jó része visszafejlődhet. 

További félelemként lehetne még említeni, hogy az ásványkincsek és energiahordozók kimerülnek.

Az első előrejelzés még 1972-ben történt, a Római Klub tudósainak egyszerű számítógépes modellezésével, amely a 21.század közepére jósolta a globális civilizáció hanyatlását az ásványkincsek kimerülése következtében. Ez is egy reális veszély, azonban vannak tendenciák, amelyek ellene hatnak: fokozódó miniatürizálás, energiatakarékos gyártás, az újrafelhasználás elterjedése, megújuló energiák használatának robbanásszerű fejlesztése. Még pár évtizeddel ezelőtt sokakat izgatott, hogy meddig lesz elég benzin, ma már az ilyen irányú félelmek kevésbé jelentősek. A kitermelési eljárások javultak és a megújuló energiák felhasználásának gyors terjedése is csökkenti a kőolaj iránti igényt. Úgy tűnik, hogy egyre kevesebb háborút fognak vívni az olaj miatt.

Annál több háború lesz (és már van is) a víz miatt, vagy a kedvezőbb klímájú területek megszerzéséért. Nagyon kevesen gondolták még a múlt században, hogy a globális felmelegedés és az éghajlatváltozás ekkora probléma lesz, mint amilyennek manapság látjuk. Mindamellett rengeteg egyéb katasztrófa következhet be, meteor, szupervulkán, járványok, napviharok stb., amelyek a civilizációnk végét jelenthetik - azonban mivel ezek nem nagyon jelezhetőek előre, ezért nem is nagyon adnak okot a félelemre.

A be nem következett katasztrófák tanulsága, hogy mindig voltak olyan mechanizmusok, amelyek ellenkező irányba hatottak, de emellett szerepet játszott az emberi kreativitás és együttműködés is ezek megelőzésében.

Az emberiség köztudottan egyik legnagyobb problémája a környezet pusztítása. A belátható jövőben a tendenciák vésztjóslóak: kihalhat az állat- és növényvilág jelentős része, az óceánokban az élet megszűnhet, terjed a sivatag, más területeket pedig pusztító viharok tesznek élhetetlenné. A megemelkedő tengerszint városokat és országrészeket önt el, a mezőgazdasági termelés visszaesése miatt súlyos élelmiszerhiányok léphetnek fel, végül a mai emberiségnek csak egy kis töredéke lesz képes élni a bolygónkon, és csak speciális építményekben.

Mindez naponta elhangzik mégsem éri el a legtöbbünk ingerküszöbét, mert bekövetkezésük csak évtizedek, évszázadok távlatában valószínű. Ezzel szemben holnap már "sürgős teendőim" vannak: televásárolni a hűtőt, palackos vizeket venni, teletankolni a kocsit és végigszáguldani az autópályán, hogy elérjük a karácsonyi vásárt és vehessünk néhány kacatot... A környezetvédelem láthatóan sokadlagos szempont a politikusok számára is, azonban bármilyen jogi szabályozásra igaz, hogy csak akkor működőképes, ha léteznek a neki megfelelő társadalmi normák és valós igényeket fejez ki.

A környezetvédelem híveiben és elszánt harcosaiban némi képmutatást vélek felfedezni - még akkor is, ha a törekvéseik alapvetően jók. Érzékenységük általában szelektív: egyes feltűnően nagy környezetszennyezőkkel szemben nagyon kritikusak tudnak lenni, ezzel szemben saját magukkal már korántsem ilyen igényesek. Sokféle környezetvédő felfogást lehet megkülönböztetni, - azonban nem egyszer kilóg a lóláb.

Anti-globalisták

Sokan osztják azt a véleményt, hogy a környezet pusztításáért leginkább globalizált óriáscégek, "gonosz multik" a felelősek. Számomra ez eléggé felületes gondolkodás, hiszen ezek a cégek tömegigényeket elégítenek ki. Valójában ők azok, akik a saját területükön a legjobbnak bizonyultak: költségoptimalizálásban, stabil minőség terén és szervezésben (ár, minőség, szállítási pontosság), nem véletlen, hogy egyes márkanevek önmagukban is milliárd dollárokat érnek. Az anti-globalizmus számomra leginkább egy ösztönös ellenreakció az illető számára nyomasztó tekintéllyel és hatalommal szemben. A lokalizációnak valóban vannak pozitív eredményei és én magam is a pártolom, de nem minden esetben: például egyes helyi, korszerűtlen és korrupt cégek gyakran jobban szennyezik a környezetet mint a multik. Emellett gyakori az is, hogy helyi terméket több víz- és energia felhasználásával állítjuk elő, mint ha máshonnan szállítjuk. (Például gázzal fűtött üvegházban termesztünk olyan zöldséget, ami déli országokban szabad földön terem). Az anti-globalizáció híveinek tehát nincs minden esetben automatikusan igaza. Ha mindig igazuk lenne, akkor például a kézműves termékek olcsóbbak lehetnének mint a hasonló minőségű, iparilag előállítottak.

Hagyományőrzők

Felvetődik a kérdés és nem mindig könnyű megválaszolni, hogy a hagyományőrzés mennyiben hiteles és tudatos magatartás? A paraszti kultúra takarékossága közismert, azonban a kézműves termékek többségét általában nem helyben használják fel vagy adják el. Számomra az is képmutatás, ha valaki számára mindig csak a természetes és a "bio" az elfogadható, közben az életmódja ezt egyáltalán nem tükrözi: hatalmas kocsi volánja mögött ül (egy kocsiban rendszerint egy ember) és a társadalmi státuszát a szomszédnál nagyobb méretű háza is kifejezi. Ha biciklit nem használ, mindenhova autóval megy és megengedheti magának a magas fűtésszámlát (nem törekedve a jó hőszigetelésre), ha azért öntözi a füvet, hogy mennél gyakrabban nyírhassa (ez is energia- és vízpazarlás), - az számomra leginkább afféle arisztokratikus magatartást jelez, azt hogy "megengedhetem magamnak" még ezt is.

A környezet pusztításáért szerintem nem annyira az ún. "fogyasztói társadalom" a felelős, - hiszen a fogyasztás nem több mint egy fajta paleolit ösztönünk,- mint inkább az arisztokrácia felhalmozást képviselő életmódmintája. Az arisztokraták álmukban sem gondoltak arra - pedig kellett volna,- hogy az ő kiváltságos, pazarló életmódjukat egykor majd százmilliók, milliárdok fogják tudni napi szinten megvalósítani. Felzabálva ezzel saját életterüket, a Föld nevű bolygót.

Az "arisztokratikus" jellegű környezetvédelem abban áll, hogy maradjon meg a mai emberiség egy-két százaléka a távolabbi jövőben, akiknek továbbra is minden megengedett lesz. Én ezt a felfogást nem nevezném túlságosan etikusnak.

Hagyományos kereszténység

Felvetődik a kérdés, hogy a keresztény egyház és a keresztény etika mennyiben segíti elő a környezetünk megóvását? Ez ügyben erős kétségeink lehetnek, amelyek inkább gyakorlati mint elvi jellegűek. Habár a bibliai tanítások között nagyon sok van, amely mértékletességre és szerénységre int, ennek ellenére a konzervatív keresztények nagy része mégis keveset tesz a környezetünk megóvásáért, például a hagyományos, fosszilis energiafelhasználást támogatja. Ennek egyik oka lehet az ó-konzervatív felfogás, amelynek minden új, innovatív ötlet eleve gyanús (főleg mivel "idegenektől", nem pedig az ő táborából érkezett), másik oka pedig vélhetően az ószövetségi vallásfelfogás hatása.

Az Ószövetség, amely alapvetően mezőgazdasági alapokon álló kultúrák számára készült, az embert teljes mértékben a környezet fölé helyezi. (Az Újszövetség is nem annyira tartalmilag mint inkább szellemiségében tér el ettől, az anyagiasságot elutasító, alázatos magatartás hangsúlyozásával.) Emellett a kereszténység (és a legtöbb vallás) sokkal inkább társadalmi szabályrendszerként és nem minden képmutatást nélkülöző merev dogmaként működik, mint a természetességre, egyszerűségre és harmóniára való egyéni vagy közösségi törekvésként.

Technokrata szemléletmód

A technokraták szerint a környezetvédelem leginkább műszaki kérdés: meg kell kötni a szén-dioxidot, más üvegház hatású gázokat a légkörből, növelni a Föld albedóját (fényvisszaverését és/vagy csökkenteni a légkör fényáteresztő képességét, ezzel a globális-felmelegedés problémája megoldható. Lehetséges, hogy a mérnöki megoldásokkal előre lehet lépni, bár például a házak tetejének fehérre festése talán jobban növelné az üvegházhatást, mint az albedót növelő hatása. A kölcsönhatások bonyolultak és nehezen kiszámíthatóak, emellett sokkal inkább az alkalmazkodást segítik a megváltozott viszonyokhoz, mint a károk megelőzését. A technikai fejlesztések sokat segíthetnek, de mivel például az elektromos autók előállítása és működtetése is általában energiaigényes, emiatt leginkább csak azt várhatjuk, hogy csupán lassítani lesznek képesek a környezetpusztítást. Ez a gondolkodásmód aligha fogja tudni megvédeni az állatok és növények eredeti élőhelyét, esetleg segíthet a különféle műanyagok jobb újrahasznosításában vagy a takarékosabb vízfelhasználásban.

A valami ellen harcolók

Számomra a negatív állítások ritkán hitelesek: például, hogy ne használjunk bizonyos mezőgazdasági kemikáliákat, de azt nem mondja meg, hogy mi legyen helyette. Extrém esetben az is lehetséges, hogy az egyik fajta lobbi le akarja járatni a másik termékét, mert tudja, hogy ha azt kizárják a piacról, akkor az övét fogják megvenni. Éppígy kevéssé hiteles, ha egy dolgot túlhangsúlyozunk, mondjuk a műanyag zacskókat tekintjük közellenségnek holott tudjuk, hogy a műanyag palackok használata legalább olyan szintű kárt okoz. (Amellett, hogy mindkettő előnye a higiénia, a műanyag palackokat jó minőségű csapvízzel, víztisztítókkal és üvegekkel jobban lehet helyettesíteni mint a műanyag zacskókat papír tasakokkal és vászon szatyrokkal. Amellett, hogy a legtöbb terméket eleve műanyag csomagolásban adják el.) Úgy gondolom, hogy ne csak a különféle termékek, hanem az emberi felelőtlenség ellen is fel kell lépni, például a szemetelés elkerülése nagyrészt önfegyelem kérdése.

Igazán csak az hiteles, ha az ember nem csak harcol valami ellen, hanem egész életmódja olyan, hogy képes lemondani számos kényelmi eszközről, például naponta biciklivel jár vagy tömegközlekedik, kevés hulladékot termel, komposztál, kevés ruhát vásárol és sokáig hordja (mivel az egyik legnagyobb szennyező a ruhaipar), napelemet használ stb. Ökológiai lábnyoma kicsi és egész életmódja átgondolt, tudatos.

 A szegénység és gazdagság egyaránt káros hatású, csak másként

A szegényebb országok sűrűn lakott vidékein a környezet szennyezése igen jelentős, például Indiában normális tűzhelyek és kályhák hiányában mindent elborít a füst. A szegénység vagy sóherség nálunk is főleg a közvetlen környezetre jelent veszélyt, leginkább a fűtési időszakban a mérgező gázok termelésével. Emellett az elmaradott technológiák és eljárások több káros anyagot termelnek, és ahol kevés a profit ott nincs pénz sem a környezet védelmére.

A gazdag országok, például a skandinávok ezzel szemben teljesen tisztán tartják a környezetüket és a hulladékokat is vagy feldolgozzák, vagy energiát termelnek belőlük. Az ő képmutatásuk abban áll, hogy fejenként nagyon sok energiát használnak (amelyek nagy része nem megújuló), sokat utaznak például repülőgépen, amely nagyon környezetszennyező. Nem nagyon van olyan ország, amely képes lett volna a környezet pusztulását visszafordítani.

El kell ismerni, hogy a közgazdasági tényezők szinte mindig szerepet játszanak: ha a környezet pusztítása nem feltűnő és a környezetvédelmi beruházás megtérülése lassú, akkor nem fogják megvalósítani. (Kivéve, ha valamilyen esztétikai, eszmei értéket is képvisel, pl. egy növénysáv.) Azt is figyelembe kell venni, hogy a mezőgazdasági tömegtermelés általában jelentős környezeti károkat okoz, viszont nagy mennyiségű olcsó élelmiszert állít elő. Akik a teljes mértékben környezetbarát mezőgazdaság mellett vannak és a gyenge minőségű élelmiszereket kizárnák a piacról, általában nem gondolnak arra, hogy ezzel nagyon sokak életszínvonalát jelentősen csökkentenék.

Ami reményt adhat: a tágan értelmezett humanizmus

A humanizmus terjedése nem csak az egymással, nőkkel, gyermekekkel való igényes bánásmódot és tiszteletet fejez ki, hanem az utóbbi időben láthatóan kiterjesztjük az állatokra, növényekre és tágabb környezetünkre is. Az újfajta normák amellett, hogy tiltják az erőfölénnyel való visszaélést, nagyobb odafigyelést, kíméletesebb bánásmódot követelnek meg, a környezetszennyezést legfeltűnőbb formáit elítélve. Ez a kedvező tendencia azonban aligha elégséges a környezetünk pusztításának megállítására. Ebben segíthet még egyes esetekben a lokalizáció (szándékosan nem anti-globalizációt írtam), a hagyományápolás, az alázatos vallásosság, másik oldalról pedig az új technikai vívmányok, a megfelelő oktatás és a politikai támogatás.

Az éghajlat változása miatt a legnagyobb veszélyben éppen a szegény, fejletlen technológiákat alkalmazó és demográfiai robbanással is sújtott meleg-égövi ill. szubtrópusi fekvésű országok vannak, ahol ezek a tendenciák is kevésbé érvényesülnek.

Azonban bárhol a világon érvényes, hogy a környezet védelme érdekében teljesen hibás és félrevezető lehet csupán egy-egy elemet kiemelni, alternatívák állítása nélkül. Ahelyett, hogy a környezet szennyezésének felelősségét másokra próbálnánk hárítani, egész kényelemközpontú életmódunkban alapos változásokra van szükség, mert enélkül marad a műanyagok és textilek tömkelege, az élelmiszerpazarlás, az energiapazarló közlekedés és szállítás  stb., amelyek fokozatosan egyre kevésbé élhetővé teszik a Föld nevű bolygót.

Mi mást támogathatna egy olyan kormány, amely nem jórészt nem túl tehetséges, enyhén szólva középszerű figurákból áll? Állításom bizonyítására a legfrissebb PISA felmérést hozom elő. Ebben nem az átlagpontszám az érdekes, amelyben ezúttal is messze lemaradtunk az európai középmezőnytől. Viszont a részleteket jobban megnézve, egyáltalán nem az derül ki, hogy diákjaink között lenne egy nagyon erős, felső réteg, amelynek eredményét nagyon lehúzná az oktatási rendszerben valahogy elvegetáló, zömében hátrányos helyzetű tanulók közismerten jelentős tömege.

Nem, már a régebbi felmérésekben is látszott, hogy a legjobbak is messze elmaradnak az oktatási rendszerek átlagának elit diákjaitól. (A VG-t idézve: "Az OECD-országokban átlagosan a diákok 8 százaléka ért el kimagasló eredményt, 6 százalékuk pedig nem érte el a minimum szintet sem. Ez az arány nálunk 3 százalék és 9 százalék: tehát kevesebb, mint feleannyi tehetségünk van és másfélszer annyi leszakadónk.") Ez nem meglepő, hiszen poroszos oktatási rendszerünk köztudottan nem gyakorlatias, életszerűtlen, nem a gondolkodást fejleszti. Azt is tudjuk, hogy a jelenlegi kormány, a NER rendszere nem képes többre, és nem is nagyon érdekelt abban, hogy önállóan gondolkodó és jól felkészült értelmiségieket képezzen.

Az olló a felsőoktatási rendszerben nyílik szélesre, és itt nem csak arra gondolok, hogy a legjobb egyetemeink is a rangsorokban csak "futottak még" kategóriát képesek elérni, hanem azokra a szubjektív beszámolókra, hogy a külföldi egyetemeken magas szintű követelmény mellett van egy erős támogató légkör (a kettő csak együtt működhet jól), amely magas szintű teljesítményre sarkall. Ez a fajta légkör az, amely a magyar oktatási rendszerekből teljes mértékben hiányzik.

Sőt, a közmédiumokat nézve vagy hallgatva a totális agyhalál állapotát tapasztalhatjuk meg. A köztévé és közrádió hírműsoraiból az igényesség már jó ideje teljes mértékben eltűnt, nyilvánvalóan már rég nem felemelni szeretnék az állampolgárt egy kicsivel magasabb szintre, a műveltségét pallérozva, hanem lesüllyeszteni egyfajta gyermeki gügyögéssel. Ezt már a legkonzervatívabb értelmiségiek, tájékozottságra és a műveltségre igényt tartó hölgyek és urak - ha magukba néznek - ugyanígy beismerik, hogy itt általános hülyítés folyik, csakhogy ők valszeg. azt fogják mondani, hogy a tömegeknek ez kell, a cél szentesíti az eszközt. (Megjegyzem, hogy sokan visszaéltek már ezzel az érveléssel a történelem során.) Folyamatos agymosás zajlik, annak a mantrázása, hogy én O.V. voltam csak képes megvédeni az országot a "migrik áradatától" és később is csak bennem bízhattok. A hazug kapitalista globáltőke ellen is csak én nyújtok számotokra védelmet.

Ez persze nem úgy működik, hogy kiadják a központi ukázt, hogy a mit kell mondani a közmédiumokban (legfeljebb tabutémákat, irányelveket jelölnek ki), hanem a csoport dinamika, a nyalás dinamikája mentén: egyre buzgóbb janicsárok egyre nagyobb képtelenségeket mondanak és nem nagyon van fék a rendszerben. Hiszen bármilyen ellenvetésre, hogy a színvonal milyen primitív lett az a kész válasz, hogy az érvelő nemzetietlen, a családok ellen van és a globális tőke zsoldjában áll.

A konzervatív értelmiségi elit is érzi már, hogy az egészet erősen túltolták, és az értelmiségiek jó része elpártol tőlük. A választások közeledtével is a kormánypárt abban érdekelt, hogy mérsékeltebb hangot üssön meg, ezért a Bayer-Schmidt vonal is visszafogja magát, nem élezni szeretnék a dolgokat, hanem inkább elkenni, az őket nem támogatókat elbizonytalanítani. Most úgy láttatják, mintha ők lennének a szenvedő fél a mindent elborító liberalizmussal szemben. Amit tettek és tesznek az csöppet sem hatalomvágyból született, nyilvánvalóan csupán "szellemi önvédelem".

A konzervatív elit a Trump kormányról sem azt mondja, ami az igazság, hogy csupán csak hitegeti a fehér alsó-középosztályt a bevándorlás korlátozásával - mert nem ismeri be, hogy a szénbányászat (amellett, hogy iszonyúan környezetszennyező) az USA-ban nem kifizetődő, sőt az olaj sem, nem beszélve az autóiparról, amely a régi kézműves kultúrákkal rendelkező országokkal (német, japán) nem képes felvenni a versenyt. Emiatt szimbolikus gesztusoknál többre nem képes az alsó osztályokkal szemben, amellett, hogy a felső 1% vagyonát növeli - ismerős ez valahonnan? Az "alternatív tények rendszere" szintén ismerősnek hangozhat.

Bayer és Schmidt is ugyanilyen negatív beállítódású, és képtelenek azokról a dolgokról beszélni, ami az országunk errőssége, ami a pozitívum nálunk. Valszeg. mert fogalmuk sincs ezekről.

A liberalizmusra visszatérve: a 18.század vége óta időnként domináns szerepet töltött be (18. század vége, 19.század utolsó évtizedei, 20.század közepe, utolsó évtizedei), azonban egyik fő hátránya, hogy növeli a vagyoni egyenlőségeket. Habár összességében dominánsnak mondható, időként más ideológiák mint a szocializmus (ill. kommunizmus) és a nacionalizmus (ill. fasizmus) a háttérbe szorítják. Ebben az is szerepet játszik, hogy minden generáció tagadja az elődeik értékrendjét.

A liberalizmus alkalmazása során egyes kormányok sok egyéb elvet is átvettek más ideológiákból (pl. szociális egyenlőség, nemzeti összetartás), emiatt a kapitalizmus rendszere képes volt mindig megújulni. A negyedik fő eszmerendszer korunkban a hagyomány, amely cseppet sincs eltűnőben sőt a reneszánszát éli, azonban ez megint csak azért lehetséges, mert a gazdaság (liberális alapelveken állva) jól működik egész Európában. A hagyományos termékeknek ugyanis a globalizáció nem ellensége, sokkal inkább létfeltétele - hiszen a gazdag turisták vásárolják főleg ezeket a termékeket. Globalizáció híján, a vásárlóerő híján a hagyományos kézműves termékek nagy része (és a hagyományos kultúra) nem lenne több mint kevesek kiváltsága, egyfajta luxus.

A konzervatív szellemi elitünk érzi, hogy a dolgok nincsenek rendben, de (mivel tagjai nem éreznek igényt a folyamatos önképzésre), a középszerűsége miatt egyfajta szektás, védekező állapotban van. Ezért azt sem látják be, hogy az egészségtelen szintű társadalmi polarizáció a vagyon, a kapcsolatok mentén egyáltalán nem csökken. A helyzet a Horthy-rendszerhez hasonló, amikor nálunk az Egységes Párt egyre nagyobb fölénnyel nyerte a választásokat és egyre nőtt az arisztokrácia túlsúlya a parlamentben. Olyan szintű volt a vagyoni polarizáció, hogy már Hitler is élcelődött Horthyval ennek mértékén. (A fasiszta német és japán kormányok ugyanis javították a szociális szolgáltatásokat az országban, a nemzeti egység erősítésének céljával.)

A középszerűség akkor válik általános normává, amikor különösebb tehetség nélküli gázszerelő (valójában stróman) milliárdossá válhat, vagy amikor unintelligens kormányszóvivők és tudományos körökben komolytalan és vitaképtelen kormánypárti megmondóemberek osztják az észt.

Egy olyan helyzetben, amikor hirtelen nagyon sok a pénz akkor mindenkinek csurran-cseppen, és a kormány is visszacsurgat abból, amit régebben megvont (adókedvezmények) vagy alacsony szintűre szabott (minimálbér, minimál nyugdíj), ezért a társadalom korrumpálható lényegesebb fejlődési kényszer nélkül.

Ez mikroszinten is tapasztalható: a manufakturális vállalkozásaink nem éreznek kényszert a fejlesztésre (beruházás, gépesítés, folyamatszervezésről nem is beszélve), és a közepes cégek is jól "elvannak" az erős konjunktúra idején. A cégeken belül megmarad a rossz értelemben vett "családias" légkör: az emberek nem fogják fel, hogy a világpiacon versenyeznek, és ne egymást tekintsék versenytársnak. Az együttműködés javítása helyett maradnak a presztízsharcok, a bürokrata mentalitás, fejlesztések helyett a viszonylagos hiányszakmákban (például mérnök, programozó) csekély teljesítményekkel is el lehet lavírozni. Végül senki nem jár rosszul, csak a vállalat egésze stagnál. Csak a magyar gazdaság egésze, amely nem képes szintet lépni.

A kiválóságra nincs igény manapság nálunk. Ezért a magyar társadalom éppúgy mint a Kádár-rendszerben, a középszerűség diadala miatt csúszik lefelé a lejtőn. Őszintén örülnék, ha tévednék, hogyha ez nem így lenne.

A vallás és tudomány közismerten - mint a teológia és geológia,- ég és föld. Nyilvánvalóan két egymástól teljesen eltérő kulturális tevékenységről van szó, az egyik az objektív logikai megközelítések és az elvont gondolkodás híve, a másik lényege a személyes érintettség és az erős érzelmi töltet. Az egyik analizáló, a másik sokkal inkább holisztikus. (Bal- és jobb agyfélteke orientált felfogásról is beszélhetnénk, bár ez alighanem túlságos leegyszerűsítéseket jelentene - maradjunk abban, hogy az emberi elme teljesen eltérő "üzemmódjairól" van szó). Az elmúlt évszázadra jellemző volt, hogy mivel különféle ideológiák és életfelfogások között kiélezett verseny dúlt az egyeduralomért, a tudományt és a vallást is gyakran szembeállították egymással. Manapság viszont a dogmatikus viták értelmiségi nézőpontból egyre értelmetlenebbeknek tűnnek, ezért a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy sokkal inkább egymást jól kiegészítő szemléletmódokról van szó.

Láng Benedek tudománytörténész előadásában is azt hangsúlyozta, hogy a tudomány és vallás a közhiedelemmel ellentétben évszázadokon át jól megfértek és együttműködtek egymással. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, "csatlakozva az előttem szólóhoz", hogy a tudomány racionalitása és a vallás érzelmi töltete olyan mint a jin és a jang egymást kergető ábrája, ahol az egyik sem képes teljesen kiszorítani a másikat. Elképzelhető, hogy a tudomány legyőzi a vallást vagy fordítva? A vallást gyakorlók száma ugyan némileg csökkenő trendet mutat, de számos országban újjáélednek régi egyházak, a vallásosság reneszánszát éli. Még ha a tudomány és technika teljes mértékben uralná a globalizált bolygót, akkor is maradnának bőven kisebb zárványok, ahol a hagyományos közösségek a régi vallásosságukat megőriznék. Ellenkező esetben is, egy katasztrófa nyomán bekövetkező civilizációs összeomlás esetében is megmaradnának a kutatás és technikai fejlesztés egyes elzárt szigetei. A 21.században kezdjük belátni, hogy a különféle életmódok és felfogások alapjában véve megférnek egymás mellett bár tény, hogy a sokféle értékrend együttélése elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet, amint a tudomány és vallás esetében is gyakran előfordult az idők során.

Nagyon kevés ember van, aki a tudományt és vallást egyaránt képes helyesen megítélni, ehhez arra van szükség, hogy az illető éveken keresztül gyakorolja a tudományos gondolkodást és emellett (vagy életének egy másik szakaszában) elmélyült vallásos életet is éljen, lehetőleg többféle vallás felfogását is megismerve. Hogyha mindkét területen elmélyülünk és magas szinten műveljük, és törekszünk a széleskörű látásmódra, csak ilyen esetben leszünk képesek elfogulatlanul ítéletet alkotni. (A gyakorlati tapasztalataink, az egyéni élethelyzeteink természetesen még ekkor is befolyásolni fognak minket.) Mivel ez viszonylag ritkának mondható, nincs mindenkinek rá lehetősége vagy nincs meg az ilyen irányú affinitása, emiatt gyakori az egyik oldalról a vallást leszóló (a fejlődésben hívő) technokrata felfogás, a másik oldalról pedig a tudomány mögött manipulációt látó, (mereven hagyománypárti) dogmatikus vallásosság. Ezek mellett azonban léteznek sokkal toleránsabb tudományos és vallásos szemléletmódok is.

Yuval Noah Harrari: Homo Deus c. nemrég megjelent könyve szerint a tudomány és vallás azért jól kiegészítő területek, mert a tudomány alapvetően értéksemleges és valamilyen etikai rendszer szükséges annak meghatározására, hogy a felfedezéseket vagy találmányokat milyen célra használják. A tudomány eszközöket ad az ember kezébe, amellyel hatalmat nyer egyes természeti jelenségek fölött, az egyházak legfőbb célja pedig a rend, a társadalom stabil és kiegyensúlyozott működése. (Az istenhit ennek leginkább csak eszköze, és például a buddhizmusban nem is beszélnek semmiféle Istenről.) A tudomány igen gyakorlatias, viszont a valláshoz képest sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy kollektív történeteket és mítoszokat hozzon létre, - amelyek még ha erősen kérdéses alapokon állnak is,- széleskörű igényt fejeznek ki és a társadalmat összetartó erőként működnek. Például a Biblia esetében leginkább hit kérdése, hogy mennyire tekintjük "Isten szavának", hiszen például az Ószövetség legtöbb fejezetének a keletkezésének ideje és módja elég pontosan rekonstruálható, a tömegeket megmozgató hatalmas kulturális hatása mégis elvitathatatlan.

A könyv szerzője szerint tágabb értelemben vallásnak lehet tekinteni a modern ateista szellemi irányzatokat is: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmust is. Ezt alátámasztja, hogy a kommunista pártok tényleg a vallási szektákhoz hasonló módon működtek, de említhetnék az egyes fasiszta diktátorokat övező hitet, vallásos rajongást is. A liberalizmus mindez idáig a legsikeresebbnek bizonyult az irányzatok közül, bár szerintem kevéssé alkalmas a vallás funkcióinak betöltésére.

Érdekes módon nem igazolódott be az az előítélet, hogy csak a vallás képes a társadalomban rendet és a fegyelmet fenntartani. A merev dogmatizmus egyfajta kishitűséghez vezetett, a természeti csapásokat Isten büntetéseként állítva be, a társadalmakat lényegében fejlődésképtelenségre ítélve. Manapság a játékelmélet révén vagy számítógépes szimulációk segítségével vezethető le, hogy hosszú távon miért nyerő stratégia az együttműködési készség és az egymás iránti bizalom. Habár az utóbbi évszázadokban időnként teret nyert a vallási fanatizmus (például Szudán, Irán, Afganisztán és Irak területén különféle iszlám államok formájában), azonban ezek nem voltak többek mint sajátos reakciók a különféle nagyhatalmak packázásaira. Igazán kreatív megoldásokat csak a tudomány oldaláról láthattunk az utóbbi évszázadokban. A könyv logikájától elszakadva, ma már leginkább az vetődik fel, hogy a látványos eredményeket produkáló tudomány képes-e valahogy megközelíteni a vallást, valamiféle magyarázatot szolgáltatni egyes vallások állításaira.

Jelenleg a korrekt válasz erre egyértelmű "nem", aminek viszont több oka is lehet. Az egyik ok, hogy a vallás által hirdetett eszmék "túlvilág, lélek stb." egyáltalán nem léteznek. Habár sokszor előfordult a történelemben, hogy amiben sokan hittek az teljesen hamisnak bizonyult, ez mégis valószínűtlen, annak ellenére is, hogy a tudomány semmi eddig olyasmit nem talált mint "lélek", sokkal inkább csak különféle algoritmusokat, biológiai és kémiai folyamatokat. Azért valószínűtlen mégis, mert évezredek óta sokan tanúskodnak szerintük természeti törvényekkel nem megmagyarázható "csodákról", és nem nagyon lenne okuk hazudni. A különféle "csodás jelenségek" egy jelentős része persze bizonyulhat sokkal inkább az elménk termékének mint külső fizikai jelenségnek.

A másik lehetőség, hogy a tudomány jelenleg nem alkalmas ilyen jelenségek tanulmányozására. Lehetséges, hogy a kísérletek során "túl nagy a zaj", amely elnyomhat olyan finom jelenségeket, amelyek hatása nehezen kimérhető, de hosszabb távon mégis jelentős lehet. (Nem véletlen, hogy a spirituális gyakorlatokat folytatók szerint az elme lecsendesítése az alapvető lépés.) Mivel a tudomány abszolút objektív válaszokat vár, teljesen ki akarja zárni a kísérletet végző gondolatainak, érzelmeinek a befolyásoló szerepét - ami már önmagában is lehet egy alapvető akadály.

Az is lehet, hogy a tudomány felfogásmódja sem alkalmas a vallásos jelenségek megközelítésére. Például az, hogy mindent szeret részekre bontani, holott a "lélek" vagy a "tudatosság" lehet talán valamiféle sajátos mintázat vagy bonyolult szervezettségi szintet feltételező működés.

Az jól látszik, hogy a hagyományos, mechanikus ok-okozati felfogású tudományos gondolkodás abszolút nem kompatibilis a vallásossággal. Azok a tudósok, akik a tudomány határterületein dolgoznak, ellenben sokkal óvatosabban nyilatkoznak vallást érintő kérdésekben és már sokkal inkább eljuthatnak spirituális jellegű gondolatokhoz. Ilyen például a kvantumfizikában a határozatlanság (valószínűség) elve és az összefonódás jelensége, a több dimenzió lehetősége, a fizikai állandók, amelyek lehetővé tették a világegyetem fejlődését és az élet létrejöttét, stb. Az biztos, hogy a tudományos gondolkodás művelői aligha egy "fentről kukkoló vén kaporszakállúban" fognak hinni, és bosszantani fogja őket mindig, ha valaki szerint "Istenke" így vagy úgy beavatkozott az életébe. Az ilyesmi számára valószerűtlenül gyerekesnek hangzik. (Ha valaki ateista az nem jelent többet annál mint hogy teljes mértékben elutasítja és hamisnak tartja azt a képet, ami a számára ismert vallások mutatnak Istenről mint legfelsőbb szintű tudatosságról. Az ateizmus tagadó magatartás, tagadni pedig csak azt lehet, amiről explicit vagy implicit állításokat hallunk.)

A vallásosság határai nem tisztázottak, hiszen adott esetben lehet egyfajta képmutatás vagy puszta spekuláció is. Így például ha valaki (Pascal nyomán) azt állítja, hogy szerinte jó befektetés a Biblia hirdette túlvilágban hinni, az köszönő viszonyban sincs az igazi vallásos hittel, amiben feltétlenül szó van egyfajta érzelmi elkötelezettségről, személyes megszólításról is.

A tudomány gyakorlása és a vallásosság (illetve a spiritualitás) tehát két teljesen eltérő útja lehet a világ felfedezésének és az igazság megismerésére való törekvésnek. (Például ha valamire azt mondom, hogy "szent", azzal azt fejezem ki, hogy nem elemzés útján szeretném megismerni mint inkább valamiféle közvetlen átélés révén tapasztalatokat szerezni róla.) Nem minden esetben igazságkereső magatartásról van szó, hiszen a tudomány művelése gyakran csak pusztán kényelmi szempontú, a vallásosság pedig lehet szimpla normakövető magatartás. A tudomány egy elgépiesedett világot hozhat létre, amitől leginkább (az őszinte és rugalmas felfogású) vallásosság tud megóvni minket. A másik véglet viszont a bezárkózás valamilyen fanatikus hitrendszerbe, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ennek szélsőséges esete a vallásos fanatizmus, de kevésbé feltűnő módját a mai politika is alkalmazza, amikor képes a tömegigényt kielégítve olyan vallásos jellegű kollektív mítoszokat gyártani, amelyek tetszetősek ugyan de félrevezetőek, ezért hosszabb távon károsak lehetnek. Arra viszont mindenképpen alkalmasak, hogy a vezetők helyből beszedjék az állampolgároktól az "egyházi tizedet" a saját "felkent papjaik" számára.

A tudományos tevékenységben nincsen semmiféle misztikus, titokzatos vagy emberidegen: mindannyian teszünk különféle megfigyeléseket, amelyekből következéseket vonunk le. A tudomány lényegében annyival több ennél, hogy rendkívül szisztematikus munka: a megfigyelések értékelését folyamatosan pontosítja és vizsgálja a következtetésekből létrehozott elméletek (modellek) érvényességi körét. A tudomány tehát nyitott, elvileg bárki számára hozzáférhető és megérthető tevékenység.

A tudomány gyökeres változásai a tudományos forradalmak, az emberi gondolkodás forradalmai, amelyek révén az egész világlátásunk átalakul. A változások, más néven paradigmaváltások nagy része gyakran ugyan egy-egy személy nevéhez köthető, de általában egy folyamat eredménye. Érdemes megnézni néhány közismert példát.

Kopernikusz és Kepler

Az égitestek mozgásának alapvető jellegzetességeit határozták meg. Habár a heliocentrikus világkép az ókori görögök óta létezett a teória szintjén, sokáig nem vették komolyan, mert a mindennapi látszattal ellentétes volt, emellett pedig a középkori bibliaértelmezéssel is szemben állt, így mélyen sértette az egyház tudás-monopóliumát. Kopernikusz főműve Az égi pályák körforgásáról (1543), amely lándzsát tör emellett, ennek fényében igen bátor lépés, habár – amint Artur Koestler az Alvajárók c. könyvében megfogalmazza - ellentmondásokkal teli zagyva írás volt, amelyben inkább csak sejteti mint hogy egyértelműen kimondaná azt, hogy a Föld a Nap körül kering. Arra viszont alkalmas volt, hogy Kepler, - aki annak ellenére, hogy asztrológiával is foglalkozott, bár ez irányú foglalatosságát elkülönítette a tudományos kutatásaitól,- erre építve már vérbeli tudósi munkával beteljesíthesse a megkezdett tudományos fordulatot. Kepler Kopernikusszal ellentétben már rengeteg számítást végzett a bolygók pályájával kapcsolatban: több éven keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkával többször is felfedezte a Mars bolygó ellipszispályát, - azért többször, mert először nem is vette észre, hogy éppen amit leírt az pontosan az ellipszis képletének felelt meg,- nagy sokára jutott el a konklúzióig és írta le a ma is nevéhez köthető egzakt törvényeket.

Isaac Newton

Természettörvényei megjelenésükkor átütő erővel terjedtek el Európában és ma is használatban vannak. Kevésbé ismert azonban, hogy Newton okkultizmussal is foglalkozott – bár nem egyértelmű, hogy ennek volt-e valamilyen hatása a fizikusi munkásságára. Az mindenesetre elképesztő, hogy önmagát képezte ki kora egyik legnagyobb matematikusává, egy-két év alatt – hiszen az általa használt képletek matematikai alapjai nem voltak még készen, a differenciál- és integrálszámítást vele egy időben Leibnitz dolgozta ki.

Bolyai János

A mi matematikai zsenink azok közé tartozott, akinek az új geometriai felfedezése nem jókor és nem jó helyen jelent meg – a kor egyik legnagyobb tekintélyéhez, Gausshoz eljuttatta ugyan, aki azonban nem ismerte fel – vagy nem akarta felismerni ennek a jelentőségét. Gauss Königsbergben igen magas társadalmi presztízsű professzor volt, aki feltételezhetően emiatt nem mert felvállalni olyan elméletet, amely a geometria egyik alapaxiómáját kérdőjelezte volna meg. Ez a fajta eretnekség megbotránkoztathatta volna a hallgatóságát. Bolyainál nagyobb szerencsével járt Lobacsevszkij, a különféle, görbült tereket megengedő geometriáról az ő tanulmánya jelenhetett meg elsőként.

Charles Darwin

Hosszú időt töltött a később evolúciónak nevezett elmélet alapjainak kidolgozásával, és habár rengeteg megfigyelés támasztotta alá a természetes kiválasztódás elméletét, amelynek egyik sarokpontja – küzdelem a létért,- szinte kézzelfogható volt korának vad kapitalista társadalmi viszonyaiban, sokáig mégsem merte kiadni A fajok eredete című művét. Ennek oka az egyházak várható tiltakozása volt, és egészen addig várt, amíg meg nem jelent egy hasonló jellegű eszmefuttatás egy másik más kutató, Wallace tollából – akkor rájött, hogy tovább nem várhat vele.

Az evolúció ma is az alapvető paradigmája azoknak a biológusoknak, akik az élővilág változásait, fejlődését vizsgálják.

Ezzel szemben némileg meglepő, hogy a világ tudományos téren élen járó országának, az USA-nak egyes déli államaiban a konzervatív vallásosság annyira domináns, hogy megkérdőjelezi az evolúció tanának érvényességét. Több esetben is óriási nyilvánosságot kapott per zajlott az evolúció tanát hirdetők és a kreacinoisták között. Az első, a " daytoni majomper" esetében az eredmény lényegében döntetlen volt, az akkori "státus quo-t" képviselő vallásos oldal jelentős presztízsveszteségével. A 21. század elején viszont a "doveri panda-perben" már fordult a kocka: az evolúciót tagadó intelligens tervezés mozgalom gyakorlatilag megsemmisítő vereséget szenvedett. (A Biblia teremtéstörténete tehát lehet ugyan érdekes és értékes, de semmiképpen sem szó szerint értelmezendő.)

Gregor Mendel

A genetika alap összefüggéseit nem a megfelelő helyen és módon tárta fel: egy kevésbé ismert kiadványban közölte le. Évtizedekkel később ismerték csak fel az öröklődés törvényeit kutatók, hogy egy Mendel nevű szerzetes miközben a kis kertjében virágokon és borsón kísérletezgetett, tudtán kívül lefektette az örökléstan, a genetika alapszabályait.

James Clerk Maxwell

Munkássága a klasszikus elektromosságtan egyik csúcsteljesítménye. Az elektromágneses tér viselkedését leíró egyenleteinek végső formáját mégsem ő, hanem a tanítványai alakították ki. Itt tetten érhető az a jelenség, hogy amikor valami gyökeresen új jön létre, sokszor a megfogalmazás módja és a formai keretek újszerűsége, valamint az ehhez szükséges matematikai apparátus kidolgozása jelentik a legnagyobb nehézséget és időre van szükség ahhoz, amíg az elmélet végleges formát ölt.

Max Planck

Viszonylag idősebb korában fedezett fel újszerű törvényeket, ami magyarázatot adhat arra, hogy a legfontosabb kísérleti eredményének és az ebből levezetett kvantumosság elméletének nem tudott örülni, mert nem tartotta beilleszthetőnek a fizikai törvények közé. Nála boldogtalanabb kutatót nem ismerünk, akit a saját korszakalkotó felfedezése ennyire zavarba hozott volna,mert az egész addigi világképének ellentmondott.

Vele ellentétben, a legnagyobb természetességgel kezelte korának legújabb kutatási eredményeit a fiatal Albert Einstein, akinek ezt a bátorságát Nobel díjjal jutalmazták. A nevéhez kapcsolódó relativitás-elméletért nem kaphatta volna meg, hiszen nehezen talált elfogadásra és a kísérletes bizonyítékok sem álltak rendelkezésre egészen a legutóbbi időkig. Bennem is van némi kétely, hogy híres elmélete mennyire használható és tényleg jól illeszkedik-e a fizika többi felfedezéséhez. Esetleg kiderülhet róla, hogy speciális körülmények között érvényes, és egy nagyobb, általánosabb elmélet része?

Nagyon érdekes, hogy több olyan felfedezése is van, amely jelentősebbnek bizonyulhat mint a relativitás elmélet, az egyik ezek közül az, amit ő a nagy tévedésének tartott: a világegyetemet tágító „kozmológiai állandó”- amely mint pár évtizeddel ezelőtt kiderült, mégiscsak létezik. (A csillagászok hosszú évek megfigyelései után nehéz szívvel mondták ki, hogy a világegyetem tágulása nem lassul mint azt intuitíve gondolnánk, hanem valamiféle láthatatlan erő, ún. sötét energia miatt egyre gyorsul.)

Einstein nevéhez kötődik még az eredetileg a kvantummechanika cáfolatára létrejött EPR-paradoxon – az egymástól távol levő részecskék összefonódásáról. Amit Podolsky és Rosen nevű munkatársaival együtt teljes képtelenségnek tartott, mert látszólag ellenkezik a józan ésszel, arról bebizonyosodott, hogy mégis igaz: két eredetileg összetartozó részecske bármilyen távolságra kerül is egymástól, amint az egyiknek valamilyen tulajdonsága megváltozik, a másiké is azonnal (zéró időigénnyel) ugyanúgy megváltozik. Végül is az derült ki, hogy a kvantummechanika elmélete helytálló, csupán a világunk elemi szinten egészen más, mint ahogyan hétköznapi ésszel elképzelnénk.

Lényeges, hogy kvantummechanikai olyan atyjai, mint Niels Bohr, Pauli, Heisenberg Einsteinhez hasonlóan fiatal korukban nem doktoranduszként, hanem a felsőoktatás által rárakott dogmák ballasztjai nélkül, friss szemmel vizsgálták a jelenségeket, és először precíz egyenletekkel leírták azt, amit tapasztaltak, csak utána kezdtek el beszélgetni arról, hogy az egyenletek hogyan is értelmezhetőek.

Az elemi részecskék fizikája az utóbbi néhány évtizedben szinte áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, a kutatók ma már részecskék százait különböztetik meg és felmerül a gondolat, hogy jó úton járunk-e egyre nagyobb részecskegyorsítók építésekor vagy pedig időszerűvé válhat egy újabb „forradalom”, az eredmények új fajta megközelítése.

Habár Einstein törekedett a mindenség átfogó elméletének egyenletbe foglalására, ez nem sikerült neki, akiről leginkább elmondható, hogy sikerrel járt, az Paul Dirac. Ő arról volt híres, hogy a lehető legszűkszavúbban akart mindent kifejezni, olykor percekig is gondolkodott azon, hogyan tudja legszűkszavúbban elmondani a gondolatait. Az ő esetében állítólag az is előfordult, hogy amikor egyik egyenletének következményeit kifejtették előtte, t.i. hogy létezhet antianyag, valami ilyesmit mondott rá: "Tényleg, ha jobban meggondolom, igazad van."

Tanulságos eset Alfred Wegeneré is, aki a kontinensek vándorlásának elméletét megalkotta, abból az észrevételből indult ki, hogy Dél-Amerika és Afrika partvonala pontosan összeillik. A lemeztektonika elmélete azonban csak évtizedekkel később vált elfogadottá a szakmai körökben - azt lehet hinni, hogy ennek az akadémikusok ellenállása az oka. Valóban, az akadémikusok gyakran ellenérdekeltek a gyökeresen új eredmények elfogadásában, ugyanis számukra olykor presztízsveszteséget jelent fiatal kollégáik korszakos felfedezése, amely az ő eredményeik jó részét is feleslegessé teheti. Azonban tudni kell, hogy Wegener nem jól vezette le az elméletét: az általa feltételezett erők nem hozhattak volna létre kontinensvándorlást, ezért egy időre el is vetették. Jóval később jött létre csak az jelenleg is használatban levő modell, ahol a kontinensek a földköpeny folyékony masszájában úszó lemezeken helyezkednek el.

Watson és Crick

Fiatal korukban egy kocsmában kezdtek el legózni, és minthogy a DNS építőelemei már ismertek voltak a számukra, fantáziával és kreativitással megépítették azt a kettős spirálszerkezetet, amely megnyitotta a molekuláris genetikai kutatásokat. Crick nem folytatta később a tevékenységét, Watson igen, azonban ő sem talált olyan területet, ahol ezt a fajta kreativitását ki tudta volna használni, emiatt a későbbi kutatási eredményei már nem voltak jelentősek.

Nagyon sok egyéb példát lehetne hozni arra, amikor a tudomány fejlődése nem annyira hatalmas apparátussal végrehajtott kísérleteknek köszönhető, mint inkább friss látásmód eredménye. Sok esetben viszont évek telnek el, amíg későbbi kutatók eljutnak odáig, hogy felismerjék egy felfedezés újszerűségét.

Nem csak a tudományra érvényes, hogy a nagyon újszerű ötletek eleinte legtöbbször képtelenségnek tűnnek, főként ha a kifejtése kevéssé meggyőző és a mindennapi tapasztalatoknak látszólag ellentmond. Sok múlik a fogadó közeg reakcióján, hogy kik támogatják és mennyiben képesek továbbvinni az ötletet a megvalósítás felé, amely ma már szinte kivétel nélkül csapatmunka eredménye.