A vezető politikusok kimondottan sikeres emberek, ezért a megjelenésük és a fellépésük tudattalanul egy olyan képet mutat az állampolgár felé, hogy milyenek (is lehetnek) az igazán sikeresek. A közszereplők által sugallt kép sok olyan információt ad nekünk, amelynek nagy része nem tudatosul, de egyfajta mintául szolgál. Példaként lehet említeni azt, hogy amikor Kovács Kokó István világbajnok lett, pár munkatársam heteken belül az ő szakáll-, és hajviseletét vette át. Így működik ez a nagy sztárokkal, akikre sokan felnéznek, és külsőségekben utánozzák őket, - amely általában értékrendszerbeli azonosulást is takar. Ezért nem mindegy, hogyan néznek ki azok, akiket a leggyakrabban látunk a hírműsorokban: ezek a miniszterelnök és a kormányszóvivő. Milyennek látjuk őket? Két igen csak pocakos figurának.
A megjelenés a miniszterelnök esetében sem jelentéktelen, ha nem is a fő szempont, viszont a kormányszóvivő kiválasztásánál egy fokkal nagyobb súllyal eshetne latba. Kimondható, hogy a kormány szócsöve, képviselője valaha birkózó volt ugyan, de egykori életmódjából semmi sem látszik ma már. Általában elmondható, hogy a legtöbben képesek vagyunk arra, hogy "első blikkre" levegyünk sok mindent már mások megjelenése alapján, rengeteg tudattalan információt nyerünk az illetőről. Ezek az első benyomások, amelyek a megjelenés, testbeszéd, testtartás alapján hamar kialakulnak néha később módosulnak. Előfordulhatna, hogy Szilárd esetében a marcona külső, unintelligens tekintet mögött egy érzékeny lelkivilágú és kifinomult gondolkodású személyiség rejlene, de azt lehet mondani, hogy a látszat sajnos nem csal: a kormányszóvivő alkalmazását leginkább csak a stabilitást sugalló keresztneve indokolhatja. Megnyilvánulása valami olyat sugall, hogy nyugodtan lehetsz bunkó, ha jó helyen vagy jó kapcsolatokkal, emellett folyékonyan vagy képes úgy dumálni, hogy a kormányideológia kulcsszavainak a megfelelő keveréke látszólag értelmes mondatokat adjon ki.
Az ember kénytelen vitriolba mártott tollal írni, mert nem lényegtelen jelenségről van szó, szinte beivódik az emberbe a kép egyfajta normaként, amelyet gyakran látni, ezért nem mehetünk el mellette szó nélkül. Az előző szóvivőt Szijjártót szintén elsőre "jól levettük" és számomra legalábbis nem tudta megcáfolni azt a képet, amelyet népnyelven "macskajancsinak" (azaz távolról sem komoly és felelősségteljes embernek) szokás nevezni. Szijjártó javára szólt azonban, hogy legalább viszonylag sportos alkat, aki hobbiszerűen focizik. Orbán Viktor és Németh Szilárd gyakori látványa ezzel szemben egyáltalán nem fogja csökkenteni az eddig is járványszerű elhízást, főként azokban a rétegekben nem, ahol valamiféle tekintélynek számítanak.
Egyébként sem jellemző, hogy a kormány példamutató lenne a testedzés és a sport területén, bár vannak ellenpéldák mint a karatés Simicskó István, a futásban jeleskedő Balog Zoltán vagy a kerékpározásért felelős Révész Máriusz. Lehet, hogy tévedek, de nem nagyon hallottam arról, hogy amikor a kormány mindennapos testnevelést hirdet az iskolákban, a tagjai személyesen is példamutatóak lennének a mindennapos futás, biciklizés, gyaloglás vagy bármilyen más hobbiszerű sportolás terén.
Nekem fixa ideám emellett még, hogy a kormányprogramban szerepet kap az alkoholizálás egyfajta normaként való hirdetése (értsd: ha valaki mindennap iszik az számomra már legalábbis határesete az alkoholizálásnak), a házi pálinkafőzés, a házi sör és a magyar borok népszerűsítésével. Ha rendszeresen túl sok alkoholos italt fogyasztunk az nem lesz egészséges akkor sem, ha magyar termék vagy ha házilag készült.
Ezek a kormány által tudattalanul sugallt kép egyes részei, amelyeket általában nem veszünk észre és hajlamosak vagyunk természetesnek elfogadni. Természetesen vannak emellett nagyon is tudatos és közismert részei is a kormány imázsának. Ami nagyon hangsúlyos az a macsó mentalitás, amely az agresszív stílusban és a női politikusok szinten teljes mellőzésében nyilvánul meg leginkább. Az agresszív fellépés nagyon látványos a külpolitikában (legalábbis szavakban jellemző, a gyakorlatban inkább afféle hinta-palinta), a belpolitikában pedig jó néhányan vannak, akik éppenséggel közvetlen a szenvedő alanyai voltak. Többször leírtam már, hogy a kormány által sugallt etikai normarendszer egyáltalán nem jó hatású, mivel a mértéktelen arroganciát és a gerinctelenséget reklámozza. (Ha ők így viselkedhetnek, akkor mért viselkedjen másként pl. egy főnök a beosztottaival?) Ez a fajta sugallt normarendszer nem fogja az egyéni kiválóság elérését népszerűsíteni: például emiatt hanyatlik a magyar sport - egy-két tucat sportoló tartja életben, a külföldi top fociligákban nem szerepel egy csapatra való játékosunk és az Európában harmadik-vonalbeli NB I.-ünk meghatározói is külföldiek.
Még kevésbé indokolható a női miniszterek mellőzése - a zárt férfiklubok általában maffiaszervezet benyomását keltik. Ráadásul a világpolitikában egy ideje már egyre jobban növekszik a nők szerepe: a legsikeresebb nyugati kormányfő történetesen nő (Angela Merkel), a briteknél Theresa May igen kiélezett helyzetben is képes a Brexit tárgyalásokon a megfelelő megoldásokat megtalálni, az USA elnökségéért folytatott küzdelemben csak szoros küzdelemben veszített Hillary Clinton. Világszerte számos országban gyakoriak a sikeres női miniszterelnökök és kormányfők Dél-Amerikától Afrikáig bezárólag - általában jobban értenek a kompromisszumokhoz és gyakorlatiasabbak is mint férfi kollégáik nagy része, viszont kevésbé illenek olyan szervezetekbe, ahol a harcosság, a katonás mentalitás a fő erény...
Vannak olyan beidegződések és normák, amelyek szintén tudattalanok és annyira a vakfoltunkon helyezkednek el, hogy az ellenzék is átveszi őket. Még a legnevesebb szakértőkkel is előfordul, hogy időnként végletekben gondolkodnak - úgy tűnik, hogy a részleteket nem dolgozzák ki megfelelően, nincs is elég nagy háttéranyaguk hozzá. Ez annak a bizonyos "féltudású magyar elitnek" az egyik jellemzője. A "Rabok legyünk vagy szabadok" típusú hamis alternatívák állítása egy huszonéves fiatalembertől még elfogadható ugyan, de nem tükröz sem igazán igényes gondolkodást, sem bölcsességet. Széles elterjedtsége leginkább a marxizmus dialektikus (azaz végletes) szemléletének káros hatásait mutatja. Ilyen például az, hogy "utolérjük a nyugatot", holott az a "nyugat" ma már nem létezik, igen sokféle modell van. Sokféle szintről lehetne beszélni, Európában az észak-nyugati (zömmel protestáns) kultúra egy nagyon magas szint és ez alatt van a mediterrán kultúra.
Mi a harmadik szinten lehetünk, és mivel a déli mentalitás kicsit erősebb nálunk mint az északi (nem vagyunk olyan takarékosak, kevésbé tudunk tervezni és rendszerben gondolkodni), ezért célunk leginkább az olasz-spanyol ÁTLAG (nem a jómódú részek) megközelítése lehet. Úgy tűnik, hogy a csehek vagy a szlovénok számára ez egy teljesen reális cél, de egyik sem akar olyan lenni mint a németek, - a német nyelvterületre beépülő csehek éppenséggel az identitásukat veszítenék el ezzel. Nézhetjük azt is, hogy a hét szomszédunk közül négyben rosszabb az életszínvonal mint nálunk, a szerbek és ukránok, talán a románok is egy szinttel lejjebb vannak. A centrum-periféria elméletet eléggé jól alkalmazható ugyan, de meglehetős finomításra szorul, mert többféle szintű periféria van, ráadásul nem is a nemzetállamok szolgálnak megfelelő értelmezési keretként, ennél sokkal többet mond a különféle régiók összehasonlítása. Mi a több EU forrásért küzdünk, az átlagosnak mondható spanyol és olasz régiók pedig azért, hogy a gazdag tartományok nem érjenek el teljes politikai és gazdasági önállóságot.
Sokkal gyakorlatiasabb azzal foglalkozni, hogyan lesznek az intézményeink a jelenleginél működőképesebbek, a gazdaságot, az egészségügyet is beleértve, tehát saját magunkhoz képest kellene tudni egy szintet lépni. Az pedig szintén egy vakfoltra eső kimondatlan elvárás, hogy a politikusok azok, akik fel kell, hogy hozzák az országot egy szintre, ha kell a nyugati tőke folyamatos sarcolásával biztosítsanak magasabb életszínvonalat, de nekem mint állampolgárnak nem kell semmit tennem érte. Ha csak elmolyolgatok bürokrata módon a területemen, a szabályokat szűken értelmezve és másokkal érdemben nem kommunikálva, vagy ha manufakturális munkát végzek, akkor valszeg. nem lesz több az általam előállított érték mint tavaly volt - mért érdemelnék érte magasabb fizetést? Lehetek persze monopolhelyzetben a területemen, ezért átmenetileg kiharcolhatok jobb pénzeket, de a gazdaság egésze nem lesz jobb, legfeljebb az elosztási arányok változhatnak.
Az igazságosabb elosztás is lehetne egy össztársadalmi cél, de ez igen ellentmondásos egy kimondatlanul maradt, viszont eléggé általános és nagy elfogadottságnak örvendő elvárás miatt: demográfiai célokkal pénzt vonunk el a legalsó rétegektől, emellett pedig építünk egy "nemzeti" tőkés osztályt. Ez a kimondatlan elvárás a baloldal mozgásterét igen behatárolja.
Egyébként pedig a "déli kultúrájú" mérsékelt égövi országokban, amelynek mi kábé a határvonalán vagyunk, a természeti feltételek jobb életminőséget tesznek lehetővé mint a gazdag északon, főként a több napsütés miatt. A vakfoltjainkat leginkább azok észlelik, akik huzamosabb ideig élnek külföldön. Erre példa egy eléggé általános vélemény, amely szerint a feltételek Magyarországon minden szempontból nagyon jók, a legnagyobb problémát az emberek jelentik. Legtöbbször csak egymást idegesítjük és stresszeljük minden apró hülyeséggel.
