Teljesen egyértelmű, hogy sem a többpártrendszer létrejötte, sem Orbánék húsz évvel későbbi "fülkeforradalma" nem volt képes nálunk arra, ami a legfontosabb lenne: a rosszkedv rendszerének leváltására. A boldogságfelmérések mindig azt hozzák ki, hogy jelentősen hátul kullogunk, sokkal hátrébb mint azt a GDP vagy az életkörülményeink indokolnák, a kelet-európai átlagnál is gyengébben, valahol a Balkán átlagos szintjén. (Régebben kikértük magunknak, ha a Balkánhoz hasonlítottak minket, azonban be kell ismerni, hogy ha a gazdaság terén nem is, de az értékrendszer és életfelfogás tekintetében sajnos sok mindenben jobban hasonlítunk hozzájuk mint a többi "visegrádi" országhoz.)

A jelenség annyira nem új keletű, hogy már a '80-as években leírták Hankissék, mennyi pesszimizmus sugárzik a médiumokból: például a magyar filmek többségét már akkoriban is tömény depresszió jellemezte, szemben az amerikaiakkal, ahol általában kötelező volt a happy-end, vagy az egyszerű életörömöt és öniróniát sugárzó csehekkel. (Háromféle megközelítés: a magyar a folytonos önsajnálat és pokoljárás stációit mutatta meg, az amerikaiaknál elvárás volt valamiféle megoldás bemutatása még ott is, ahol ez kevéssé hitelesnek tűnt, a csehek pedig képtelenek teljesen komolyan venni a történelem sorscsapásait. Mi a 75. helyen vagyunk a boldogságrangsorban, az amcsik a 14.-ek, a csehek a 23.-ak.)

A legfeltűnőbb különbség már vagy 30-40 éve az éles hangulati kontraszt Nyugat- és Kelet-Európa nagyvárosi lakossága között: az előbbire nyugodt, udvarias és jól öltözött emberek, az utóbbira mogorva és a szürke ruhákban járó "pógárok" a legjellemzőbbek. A szürke különféle árnyalatai és a sötét színek a tömegbe való beolvadást, a feltűnés elkerülésének igényét mutatják nálunk, tőlünk keletre talán még ennél is jobban. Ha valaki Nyugat-Európa felől jön hozzánk, a panaszkodás és a depresszió légköre számára nyomasztó tud lenni.

A politikai és kulturális elitünk valójában nagy mértékben felelős mindezért, sőt szerintem ebben sokkal inkább sárosak, mint az ország gazdasági helyzetének alakulásában. A gazdaság és a jólét ugyanis csak egy bizonyos mértékig meghatározó: amint a legalapvetőbb fizikai igényeink teljesülnek, egyre inkább szubjektív tényezők lesznek a fontosak a boldogságunk szempontjából, mindenekelőtt a szociális kapcsolatok minősége, hogy milyen az a szociális közeg, amiben élünk.

Elsősorban a médiumok felelőssége merül fel abban, hogy milyennek mutatják meg a körülöttünk levő világot, és mennyiben indokolt, hogy sok negatív információval bombázzanak minket. A világ nem kevésbé biztonságos hely mint akármikor régebben volt, csupán tájékozottságunk nagyobb: "összeütközött, felrobbant, meghalt..." a hírek nagy része erről szól. Még abban az esetben is a szörnyűségeket mutatják be, amikor még nem is lehet tudni, hogy pontosan mi történt, emiatt az események semmiféle tanulságot nem hordoznak. A figyelemfelhívó jelleg bizonyos esetekben indokolt lehet, azonban a borzalmak képei negatív programként működnek, a világot egy borzasztó helynek mutatják be. Talán nem véletlenül van ez így, mert azt éreztetik velünk, hogy hál istennek, itt nálunk még mindig milyen jó (köszönhetően a politikai elitünknek).

Arra senki nem gondol, hogy a rengeteg negatív képi információ miatt sokan azt gondolhatják, hogy "mért szülnénk gyereket ilyen borzasztó világba", emellett a depis hangulatból való kilábalást sem segíti elő. Megjegyzem, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol az újságírók és médiamunkások felelőssége felmerül - különösen igaz ez a TV hírműsoraira, ahol az internettel szemben nincs lehetőség válogatni a hírek között. Olyan személyek haláláról szóló hírek, akiket a nézők kevesebb mint egy tizede ismer, nem szabadna, hogy a hírműsorba kerüljön. Éppígy ha nincs hír, akkor a műsoroknak rövidebbnek kellene lenniük: a néző idejével való visszaélés az állatkerti fókabébi születése vagy az NB II.-es focibajnokság eredményeinek bemondása. Mindez igen cinikus és belterjes szerkesztői etikát tükröz - és akkor még nem beszéltünk arról, amikor a médium nem más mint a politika agymosó propagandafelülete.

A politika világára egyébként is jellemző, hogy a boldogság pótszereit kínálja: mostanában ilyen az fajta nacionalista (vagy inkább náci) mítosz, hogy dacolunk a különféle nagyhatalmakkal, vagy akár az egész világgal: jól megvagyunk a mi kis belterjes pocsolyánkban, alpári szintünkön a 'la Pócs János (vagy régebben Csurka István). Szép, szép, hogy biztonságban érezzük magunkat, közben viszont elfelejtünk élni és nem fejlődünk... Ha egy szóval kellene jellemezni az Orbán-kormányt, akkor számomra legtalálóbb a primitívség. Az egyszerű emberek sok esetben szimpatikusak, a bajkeverő gonosz kis törpe már kevésbé... Ilyen, amikor Fidesz tagjai és szekértolói a legrosszabb arcukat mutatják, ilyenkor Ady szavaival a "Tökmag Jankók dáridója" zajlik". Ezzel együtt durva leegyszerűsítés lenne tőlem egy ilyen jellegű sommás ítélet a mostani politikai vezetésünkkel szemben. Amiatt sem tartom ezt célszerűnek, mert egyrészt a jelenlegi kormány tevékenységének vannak pozitívabb oldalai is, másrészt az emberi psziché bonyolultsága miatt előfordulhat, hogy időnként még egy pocsék negatív programozás is több eredményt hoz mint a legjobb szándékú pozitív programozás vagy kimondottan pozitív gondolkodás.

Az viszont számomra világos, hogy amíg a világ sok részén jelentős tudati fejlődés zajlik, a mi vezető elitünk megmaradt a múlt század (és a régebbi századok) szintjén és beteljesítik azt a régi mondást (l. Watzlawick és társainak könyve), hogy "Minél inkább változni igyekszik, annál inkább ugyanaz." Ugyanis nem képesek túllépni a régi paradigmán: eddig ti nyomtatok el minket, most majd fordítva lesz... Amint arra többen (pl. Tölgyessy) rámutattak, a 20.században nálunk vagy tíz rendszerváltás volt, de az alapvető kulturális, gondolkodási sémák ugyanolyanok maradtak: a bizalmatlanság, a pillanatnyi haszonleség és áskálódás "keleties" vonásai sajnos még mindig jellemzőek ránk. Az egymás iránti bizalom mérése a legjobb indikátora annak, hogy tudott-e a társadalom egésze valamit előre lépni: úgy tűnik, hogy e téren lényeges változásról nem beszélhetünk. Rossz értelemben vett, belterjes családiasság jellemző ránk, mindig egymással csatázunk az apró kis pozíciók megszerzéséért, és a pillanatnyi helyzeti előnyök kihasználásáért másokkal szemben.

A közéleten kívül a munkahelyek légköre is nagyban meghatározza a közérzetünket, a boldogságunk szintjét. Megfigyelésem szerint a legtöbb munkahelyen van egy-két igen agresszív figura, aki rányomja a bélyegét a munkahelyi légkör alakulására. Akik minden ok nélkül is keménykednek és folyamatosan betartanak másoknak, politikai nézeteik alapján általában a szélsőjobb kategóriájába sorolhatók (fordítva viszont nem igaz, hogy a szélsőséges politikai nézeteket vallók többsége ne lenne rendes, korrekt munkatárs). A mindennapos stressz, a lélektelen bürokratizmus és a nem megfelelő kommunikáció számos munkahelyen lényegesen megterhelőbb tud lenni mint a politikusok esetenkénti irritáló viselkedése. Valójában mi magunk is hatással vagyunk egy bizonyos mértékben a munkahelyi légkörre, például azzal, hogy mit mondunk másokról, főleg a közvetlen munkatársainkról a hátuk mögött. Hosszabb távon a saját hozzáállásunk és felfogásunk mindig szerepet játszik abban, hogyan fogjuk magunkat érezni a munkahelyen.

További példaként lehetne említeni az egészségügy szerepét: ha nincs szerencsénk, akkor afféle Taigetosz-érzetet kelt bennünk, amely a kevésbé életerőseket mennél hamarabb kiszűrni igyekszik. (Itt azonban megint nem szeretnék a politikusokra mutogatni, amikor egyrészt az egészségügy színvonala évtizedek óta nem változott, másrészt mi magunk is felelősek vagyunk az többek között az életmódunkkal, táplálkozással és alkoholfogyasztással az egészségügyi helyzetünkért.)

Az értelmes célokkal teli emberi élet elősegítése, az ember tehetségeinek megfelelő kihasználása azonban nem csak nálunk probléma, hanem majdnem mindenhol tökéletlenül működik. Pedig rengeteg olyan terület van, amely nem gazdasági jellegű, de lényeges fejlesztésre szorul. Elmondhatjuk-e vajon, hogy:

-A közvetlen környezetünk esztétikailag rendben van? (Parkosítás, virágok ültetése, allergén gyomok irtása, stb?)

-A környezetünk megóvása érdekében eleget teszünk? (pl. hulladékhasznosítás, erdők telepítése stb.)

-Élénk és tartalmas közösségi élet zajlik minden településen? (A közösség kohéziója a bűnözést is lényegesen csökkenti.)

-Megkapja-e nálunk minden fizikailag nélkülöző és lelki problémákkal küszködő ember a megfelő támogatást másoktól?

-Tudjuk-e magunkat még folytonosan fejleszteni, hogy munkánkban és társadalmi szerepeinkben jobb teljesítményt nyújtsunk?

A boldogságnak különféle szintjei vannak, mérhető, fejleszthető és tanulható, ezért mindenkinek van valamennyi felelőssége a saját és mások boldogságának alakulásában.