Általános szabály manapság, hogy mennél több választási cikluson keresztül marad egy politikus az állam élén, ez az adott országnak annál kevésbé használ. A tartós hatalmukat többnyire politikai manipulációkkal biztosító, 10 évnél hosszabb ideje hivatalban levő állam és kormányfők listáját megnézve (l. itt) ez a tendencia eléggé egyértelmű: csak fejletlen afrikai országok vagy egyes olajhatalmak esetében kérdőjelezhető meg. Putyin Oroszországa jelenleg süllyed, Belarusz, Észak-Korea, Kuba, Bolívia valamint az egyre feszültebbé váló Törökország régóta uralomban levő vezetőinek kártékony hatása teljesen egyértelmű. Hogyha Asszad elnök lemondott volna Szíriában a többi arab világbeli kvázi-diktátor kollégájához hasonlóan, akkor a polgárháború is elkerülhető lett volna. (Szingapúr esete különleges: lényegében csak egy városállam, ezért nem annyira egy országhoz mint inkább Budapesthez lehetne hasonlítani, azonban Budapest és körzete igen sikeres a legtöbb vonatkozásban.)

A leghosszabb ideje hivatalban levő „nyugati” politikus Merkel, akinek a népszerűsége valószínűleg nem csak a bevándorlási politikája miatt csökken, hanem azért is, mert a választók új arcokat szeretnének látni, új ötletekkel. Egyébként ő is csak különféle változó összetételű kormánykoalíciók révén tudott hatalomban maradni, mivel általános tendencia gyakorlatilag az egész EU-ban, hogy a kormányok négy évente kicserélődnek még ott is, ahol jól megy a szekér, az instabilabb Dél-Európában pedig általában még gyakrabban.

Másik, hogy a politikai rendszerben vannak lehetőségek a túlhatalom korrekciójára: gyakoribb a kétkamarás parlament mint az egykamarás (l. itt), léteznek félelnöki rendszerek, tartományi önállóság (pl. német és olasz), emellett erős önkormányzatiság segítik elő mindezt. Mi a legrosszabb irányba haladtunk e tekintetben, a hibásan megtervezett politikai rendszerünk miatt a hatalom egyre inkább szűk csoportok kezében összpontosult.

A harmadik jellemzője a sikeres országoknak, hogy a politikai szélsőségek időnként bekerülnek a kormányokba, de ritkán játszanak vezető szerepet. Ez azért fontos, mert így nem akarják lerombolni azt, amit az előd felépített, hanem inkább próbálnak arra építkezni.

Jelenleg az USA-ban két szélsőséges elnökjelölt verseng a hatalomért, ami azért nem tragikus, mert a szenátus és képviselőház állandóan változó összetétele (Obama alatt is egy ideig demokrata, majd pedig egy ideig republikánus túlsúly volt a jellemző) jelentős mértékű kontrollt és korrekciót biztosít. Azt is bölcs döntés volt alkotmányba foglalni, hogy egy elnök sem lehet hivatalban 8 évnél tovább.

A 20.század magyar történelmében is ezek a szabályok jól megfigyelhetők. A sikeresnek mondható Horthy-rendszerben különféle kormányfők váltották egymást, a Kádár-rendszer dinamikus éveiben szintúgy, ezzel szemben a '70-es éveket a bemerevedett pártállamban teljesen átaludtuk, és akkor kezdtünk megint lemaradni. A legnagyobb kárt pedig Szálasi és Rákosi szélsőséges rendszerei okozták. A rendszerváltás utáni első évtizedben lezajlott gazdasági megújulás különféle kormányok alatt ment végbe. Orbán Viktor kormányai közül az első, az 1998-2002 közötti nyújtotta a legjobb teljesítményt, a színvonal azóta egyre rosszabb. Ennek megítélése azért csalóka, mert számos intézkedés csak évekkel később érezteti hatását a gazdaságban, de még inkább igaz ez az oktatásban vagy egészségügyben.

2002-ben Orbán hírhedt műegyetemi beszéde volt az egyik fordulópont, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mindennél fontosabb számára a hatalom megtartása, amit azóta már olyan tökélyre fejlesztett, hogy ideológusok csapata áll rendelkezésre, akiket azért fizet, hogy – gombhoz a kabátot,- megtalálja az ideológiát ahhoz, hogy mért jó nekünk az ha ő van hatalmon. (Egészen olyan arcátlan szövegekig, mint hogy a „félázsiai” magyaroknak a kazah vagy azerbajdzsáni rendszer való. Érdekes, hogy ilyenkor nem a V4 országokat veszi alapul, ahol a politikai elitek sűrűn cserélődnek.) 2002-ben mondta ki Orbán azt is, hogy „Magyarország államformája nem részvénytársaság” - jöhetett tehát az antikapitalista logika, amelynek lényege, hogy az újraelosztási szabályok pl. adórendszeren keresztüli finomabb változtatásai helyett nyugodtan lehet fosztogatni és ebből osztogatni. Ezt a határt már a szocik átlépték 2002-ben, amikor kifosztották az államkasszát és Medgyessy valamint Gyurcsány is az általuk támogatott csoportok alapján megítélve szélső balosnak mondható politikát folytattak. Orbán Viktor keze szintén keményen benne van ebben az újabb eladósodási hullámban, a fellépése az idők során egyre negatívabbá, destruktívabbá vált, 2002 óta a magyar politika rossz szellemét képviseli.

A fosztogatást, a magántulajdon tiszteltbe nem tartását (amely az 1950-es évek óta ismeretlen volt nálunk), 2010-ben Orbán és Matolcsy folytatták: nagyon találékonynak bizonyulva abban, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik nekik nem tetszettek és persze akikkel szemben megtehették (egyes külföldi bankokat, kereskedelmi és energiacégeket, a magyar vállalkozások közül a gyógyszeripart, butikosokat, a szerencsejáték ipart, valamint a gyermektelen alsó és alsó-középosztályt az adó és támogatási rendszeren keresztül, stb.) és odaadva a jövedelmeket a számukra szimpatikus cégeknek vagy csoportoknak. Talán az is benne van mindebben, hogy marxizmuson nőttek fel. Mivel azonban új seprű jól seper és sok szempontból gyakorlatiasabb felfogást hoztak be az előző kormányokhoz képest, számos intézkedésük képes volt némi pezsgést vinni a gazdaságba, amellett, hogy a pénzkiáramlást az országból le tudták csökkenteni - illetve megnyíltak számukra az EU pénzcsapjai.

Hosszabb távon azonban egyre jobban látszik, hogy – amint az ilyenkor lenni szokott, fogynak az ötletek és a politikai rendszer merevsége egyre több kárt okoz. Ez pedig nem csak amiatt van, hogy a politikai vezetőket elhülyíti a hatalom vagy hogy elfogynak az ötleteik és a régi módszereket nyomják tovább egyre erősebben, mint a bolond a csengőt, a dolog ugyanis lényegében jóval alsóbb szinteken dől el.

Mindig van ilyenkor egy réteg, egy slepp, amelyik bebetonozza magát, és ragaszkodik a pozíciójához mindenféle teljesítmény kényszer nélkül: a karrieristák és jó összeköttetésekkel rendelkezők tömkelege. Az ő vezetői (nem)teljesítményük fogja meghatározni egyes gazdasági ágazatok, területek sorsát nagy és kis méretekben egyaránt. Ugyanis az országos politika nem képes egy országot fellendíteni, legfeljebb gátakat lebontva egyes csoportokat helyzetbe hozni, és az ő tevékenységük hozhatja el a fellendülést. Ha ezek a csoportok mernek élni a lehetőségekkel, akkor a gazdaság és a társadalom fejlődik. Emiatt kellenek pár évenként teljesen új kormányok és új felfogás, hogy más csoportok és rétegek is kapjanak lehetőséget (amellett, hogy másokat sem lehetetlenítenek el). Különben az egész egy idő után bemerevszik és az állampolgárok nagy csoportjai reménytelen helyzetbe kerülnek, mások pedig a helyzeti előnyeik miatt teljesítmény nélkül is jól elélnek különféle hivatalokban vagy állami pénzekkel tömött vállalatok élén.

Kik jelenthetnek alternatívát? A fenti logika szerint 2018-ban még egy Kósa Lajos vezette Fidesz-Jobbik kormánykoalíció is valamivel jobb helyzetet teremtene a jelenleginél, az optimális azonban a mérsékelt erők kormányra kerülése lenne. Erre nagyon kevés az esély látszik: eleve kiesne ebből a körből a DK, a KDNP és a Jobbik, a Fidesznek pedig szét kellene szakadni a jelenleg meglévő törésvonalak mentén és a közép jobbos fideszesek léphetnének koalícióra mérsékelt baloldaliakkal (LMP, szocik mérsékelt szárnya, stb.). Jelenleg azonban a mérsékelt jobboldal politikusait túszul ejtette az orbánista szélsőséges ideológia és harci szellem, szinte mindenki képmutató módon, folyamatosan hűségnyilatkozatokat tesz a kormány mellett. Ezért mindenképpen új (jobbközép vagy baloldali technokrata) pártnak kell színre lépnie, amely nem kis részben a külföldön dolgozó magyarok felfogását képviselné és terjesztené a közéletben.