Kis falvakból vándoroltak be a szüleim a városba, miközben a migránsok jellemző sorsát követve teljesen új nyelvet, kulturális szokásokat kellett megtanulniuk, más életmódot kezdtek élni. Más rokonaim Budapest közelébe költöztek, mert a fővárosban voltak munkalehetőségek, ezek teljesen hétköznapi történetek a múlt századból.
Az iparban és a szolgáltatásokban volt nagy szükség munkaerőre, a mezőgazdaságban kevésbé, épp amiatt, mert a mezőgazdaság is iparszerűvé vált, egyre kevesebb emberre volt szükség az élelmiszer termelésben. Az emberek mindig oda mennek, ahol a munkájukra a legnagyobb szükség van, sőt az anyagi előrelépés érdekében nagyon is motiváltan, rengeteget dolgoznak. A helyben maradt, tehetséges mezőgazdasági vállalkozók viszont szenvedtek, egyszerűen azért, mert az évtizedek tendenciájában egyre olcsóbbá vált az élelmiszer a fizetésünkhöz képest. Lakóhelytől függetlenül sem gazdagodott meg senki a rokonságból, az ismerőseim közül is leginkább csak azok, ahol volt a pénz kezelésének valamilyen kultúrája, amit ma pénzügyi tudatosságnak is neveznek.
A szüleim és a rokonságom őrizte a gyökereit, sőt nem ritka jelenség, aki idős korára kettős identitással rendelkezik, nagyvárosban él, és élvezi a kulturális előnyeit, miközben néha falusiként gondol magára. Nekünk kevesebbet jelent, a utódainknak pedig semmit sem fog már az a falusi vagy tanyasi közeg, ahol őseink laktak.
Szerencsére az alföldi falu mind bevándorlókból állt, modern településszerkezettel, nem volt jellemző az olyan „gyüttmentezés”,mint ami egyes dunántúli községekben még manapság is előfordul. (Bár volt olyan eset is a faluban, hogy a fővárosból faluba települőt a helyiek megverték a kocsmában.) Édesanyám kiderítette, hogy a betelepülők évszázadokkal ezelőtt Erdélyből érkezett Dósák voltak. A párom egyik ági szülei nagyszülei szintén Erdélyből jöttek, bár ők már Trianon után, és szerb nevük volt. A másik ág teljesen homályos nála és nálam is, manapság inkább az a jellemző, hogy az emberek nem ismerik a származásukat. Néhány sokgenerációs értelmiségi családot kivéve, akik még ezt számon tartják, a legtöbb ember származása ismeretlen, elvileg ugyan visszakövethető, de ez nyilvánvalóan személyiségi jogokat sért. Másrészt értelmetlen, hiszen teljesen asszimilálódtak már az új közeghez és annak a normáihoz, a származás pár generáción belül elvesztette a jelentőségét éppúgy mint az, hogy a kis alföldi faluba valaha erdélyi betelepülők érkeztek.
Az előző generációval ellentétben, amikor rengeteg gyerek született, a rokonságunk reprodukciós rátája közelebb volt az 1-hez mint a 2-höz, és ennek senki sem tudja megmondani a pontos okait, mindenesetre ezt is az urbanizáció egyik kísérőjelenségének tartják. (Itt semmiféle speciális magyar jelenségről nincs szó, sőt még kommunista rendszerről sem, ugyanígy zajlott és zajlik mindez a világ már részein.)
A kulturális hagyományok éppúgy halványodnak a generációk során mint régen (például húsvét, lakodalom, karácsony szokásai.) Mért lenne rosszabb az élet városban mint faluban? Aki jelenleg falusi közegben lakik, az is inkább kényszerből teszi ezt, mert nem volt elérhető telek a nagyvárosban. Az a tapasztalatom, hogy még az a kisváros is, ahol élek, számos tehetséges ember számára túl szűknek bizonyult, a legjobbak és legdinamikusabbak még fiatalon elköltöztek innen oda, ahol sokkal pezsgőbb élet volt, egy szellemi impulzusokban jóval gazdagabb környezetbe, a koncentráció globális jelenség. Az értékteremtés mindig csapatjáték, nem véletlen, hogy a magasabb minőségi szinteket hozó, jelentős értéktermelő központok a nagyvárosokban koncentrálódnak. A falusi közeg sokak számára kisszerű, unalmas.
Nyilvánvaló, hogy fiatal korban az ember mobilisabb, amit az is mutat, hogy vonzóbbak számára a távolabbi turisztikai célpontok, idősebb korában már beéri a Balatonnal vagy a magyar hegyek apróbb látnivalóival. A társadalom elöregedésével csökken a mobilitás, az emberek begyepesedetté válnak, a kis pozícióikat féltékenyen védik azoktól, akik tehetségesek, szorgalmasak és nagy munkabírásúak.
Vallásilag sosem volt megosztottság a családunkban, bár mostanában a politikai mellett itt-ott már feltűnni látszik némi vallásos fanatizmus is, az általam emlegetett keresztény fundamentalizmusról van itt szó, ami méregként beszivárog az emberek magánéletébe, minden másfajta kultúrát kiirtva maga körül.
A migránsok számára elengedhetetlen a nyitott gondolkodás, mert azzal a céllal érkeznek valahova, hogy beilleszkedjenek. A migráció teljesen természetes folyamat, vannak persze időnként nagyobb hullámai, máskor lelassul. A „tősgyökeres” szónak például lehet időnként nem túl pozitív minősítő jellege is azt sugallva, mintha az illetőnek nem lennének sem ötletei sem elképzelései, csak tespedne a saját, nem túl jelentős kis lakóhelyén. A kisebb falvakban még inkább jellemző, hogy az ott élők nem ismerik Magyarország nagyobb városait sem, ha nem vitték el őket a középiskolai osztálykiránduláson olyan helyekre mint Szeged, Győr, Pécs vagy Debrecen, akkor eszükbe sem fog jutni maguktól, legfeljebb Pestre mennek plázázni vagy persze a Balatonra a családdal. A környező hegyekbe sem ők fognak felmenni, a turisztika nem az ő műfajuk, mert túl erősen hatnak rájuk a helyi közeg szocializációs normái, ahol nincs megfelelő szintű nyitottság, vevőképesség ilyesmire. Kis zsákfalvakban még sokkal rosszabb a helyzet, az ország távoli pontjain, ott sokan vannak olyanok, akik még Budapestet sem látták. (Az is szerepet játszat, persze, hogy sokak számára idegenül hathat a nagyváros közege, az emberek sokfélék.)
A tendencia afelé mutat, hogy a feudalista rendszernek megfelelően mindenkit próbálnak majd röghöz kötni, akár oda is eljuthatunk mint a régi Szovjetunióban, hogy a települések közötti költözködést a hatóságoknak kell engedélyezni. Nem véletlen most sem, hogy sok fiatal kivándorol, nem csak a pénz miatt, hanem azért is, mert annyira nyomasztóak számukra ennek az országnak a belterjes közegei.
Ebbe az országba majdnem minden külföldről érkezik, gyakorlatilag mindent külföldről kapunk, a vizeinket például, hiszen a környező hegyekben sokkal több csapadék hullik mint nálunk. A szaharai vörös por, amit szoktunk szidni, hogy időnként elborítja a kocsik szélvédőjét, az Amazonasz medencéje felé is száll, és ha ott gazdagítja foszforral a talajt, akkor nálunk is, a hegyek felől érkező porral együtt. Érdekes jelenség volt, amikor a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság csődbe ment, és hirtelen lecsökkentek a műtrágyaadagok, a termésátlagok mégsem estek annyira vissza. A nitrogén az egyedüli, ami gyorsan forog és semmiképp nem spórolható meg egyetlen évben sem, az összes többi ásványi anyag nagy része az altalajban, a levegőből lecsapódó porban és vizekben is elég nagy mennyiségben rendelkezésre áll, és folyamatosan felvehető a növények számára.
A talajpusztulás tehát nem létező veszély olyan értelemben, hogy úgyis a medencében ülepszik le nálunk minden, a talajréteg vastagsága nem csökken, kivéve persze olyankor, ha a nem megfelelő művelés miatt az erózió leviszi a dombról a völgybe, vagy elfújja a szél a mezőgazdaságilag művelés alatt nem álló területre. A talajaink már rég lepusztultak olyan értelemben, hogy a nagyüzemi művelés utáni egy-két évtizedben (tehát vagy negyven éve már) lecsökkent a humusztartalmuk, ha valaki megnéz egy szántóföldet, talajélet alig van benne, a visszakerülő növényi maradványok plusz a műtrágya segít csak abban, hogy mikrobiális szinten mégis legyen valami, és legyenek mégis elég jó szintű termésátlagok. (Amúgy ökológiai sivatagok.) Nyilván ha nem gyötörjük agyon a földeket és van bennük talajélet és több a humusz, a termésbiztonság is nagyobb lesz, viszont a meghatározó tényező jelenleg nem ez, hanem a megfelelő időben a növények számára rendelkezésre álló víz mennyisége.
Visszatérve a bevándorlás kérdésére, én javasolnám, hogy legyen nálunk az év bizonyos napján bevándorlók napja, a szó átfogó értelmében véve, azoknak a dinamikus, nyitott gondolkodású embereknek a tiszteletére, akik munkájukkal gazdagították a helyi közösségeket, és kivételes alkalmazkodóképességről tettek tanúbizonyságot. A nemzet szintje csupán egy önkényes választás, ennél nagyobb és kisebb közösségekben egyaránt gondolkodunk, politikai demagógia csupán, jól meghatározott, de titkos titkos célokkal a nemzet fogalmának abszolutizálása. Ettől eltekintve főként az erdélyi bevándorlók ellensúlyozták nálunk évtizedeken keresztül azt a népességfogyást, ami már régóta évenként egy kisváros lakosságával ér fel.
Sajnos ez a fajta tartalék elfogyott, nem magyar anyanyelvű bevándorlókra is szükségünk van, ott a fordítógép, ott van az angol nyelv és ott a tolmács a problémák megoldására, jól szabályozott bevándorlás esetében a kulturális közeg asszimilációs képessége működőképes. Nem démonizálni kell tehát a bevándorlókat, hanem köszönetet mondani nekik, hogy munkájukkal és gondolataikkal gazdagították a közösségünket.
