A különféle rendszerek mostanában divergálnak, az őket támogatók felfogása is teljesen más, ezért nem látni jelenleg semmiféle középutat. Ha egyforma rossznak tüntetünk fel két rendszert, azzal azt sugalljuk, hogy van valamiféle harmadik lehetőség. Mindenki úgy szeretné magát beállítani, hogy azt sugallja, ő van középen, ő képes igazságot szolgáltatni, holott messziről látszik, hogy aki ilyennel próbálkozik, mennyire fals, amit leír. (Vagy egy naiv hit abban, hogy egyáltalán számít még mit mond, vagy csupán számításból teszi, hogy ki tudja valahogy magyarázni a radikalizmus otrombaságait.)
Alapvetően a teljesen különféle felfogások és életmódok is nagyon jól tudnak egymás mellett élni, a társadalom mindenhol sokszínű, a bajok csak akkor kezdődnek, amikor hatalmi szempontok jönnek a képbe.
Egy újfajta elit jelentkezett, ami egy új társadalmi szerződést ajánlott fel azoknak, akik nagyon nem elégedettek a jelenlegi rendszerrel, akik a folyamatok perifériáján érzik magukat (elsősorban jövedelmi, de nem csak jövedelmi értelemben, inkább lehetőségeiket tekintve). Az alkuban olyasmit ígér, hogy megvédi ezeket a rétegeket az abszolút és relatív lecsúszástól, juttatásokat, olcsó élelmiszert, munkát is biztosít számukra, ha cserébe ők gyakorlatilag mindenben szabad kezet kapnak. Klasszikus feudális viszonyokról van szó tehát, ahol létezik a törvények felett álló arisztokrácia, és létezik az alattvaló, aki az elit gyámkodásában és igazságosságában bízhat.
A középkori társadalmakhoz hasonló módon szigorú hierarchiákra épülő katonás rendszerről van szó, ami nem ismeri az autonómiát: lépésről lépésre megszünteti az oktatás, a tudomány, a települési önkormányzatok, a művészet, a médiumok és a civil szervezetek autonómiáját. Ahogy a kapitalista rendszereknek is van egyféle logikája, éppúgy ezek a rendszerek is egy kaptafára épülnek, és minél harciasabb pozíciót foglal el az új elit, annál nagyobb szükségét érzi arra, hogy mások autonómiaigényét minél gyorsabban leépítse. Az összes többi hivatkozás az „önvédelemre”, „szuverenitásra”, „hagyományaink védelmére” csupán porhintés, mert egyetlen egy konkrét esetet sem tudnak ezek a rendszerek felsorolni, amikor ezek az értékek veszélybe kerültek volna. Ami veszélybe került, az nem az ország szuverenitása, hanem az elité, nem az ország önállósága, hanem az elit mozgástere. (Azért nem nevezem nemzeti elitnek, mert egy szűk csoport alkotja, rokoni és haveri kapcsolatokra épül, másrészt internacionalista módon összefonódik más, hasonló logikával működő rendszerek vezetőivel.)
Királyok számára ilyen mozgástér sosem volt adott, bár ott is a vérségi kapcsolatok jelentettek előnyt és ott is csak a szűk elit magántulajdona volt biztosított, az alattvalóké már nem. Diktatúrákra jellemző az a fajta korlátlan mozgástér, amit egy emblematikus vezető és az őket támogató csoport együttesen alakít ki, amire jellemző, hogy olyan adókat vet ki, amilyet akar és olyan intézkedéseket hoz, amilyet akar – mindezt a demokratikus látszatok megőrzése mellett, hiszen ha nekünk kedvező módon lejt a pálya és az ellenfeleket megfélemlítik, akkor nem lesz kérdéses a mérkőzés eredménye.
Nálunk már emiatt sincs értelme középutat keresni, vagy egyáltalán beszélni is ilyesmiről, hiszen nem egyenlőek az erőviszonyok, a rendszer nálunk egyre inkább totalitárius színezetet ölt (az élet minden területét szabályozni akarja egy ideológia mentén,) de máshol sem tudnak koalíciót kötni a rendszertagadók és a rendszert támogatók.
Az egyetlen ellensúlyt a rendszerekben a bíróságok jelentik, mert a bírók egy része még megőrizte a függetlenségét.
Nagyon sok állampolgár van azonban nálunk is, a törököknél vagy az oroszoknál szintúgy, aki nem igényli ezt a fajta állami gyámkodást, sőt zavarja a rendszer kontraproduktivitása, ha nem a teljesítmény, hanem az összeköttetések számítanak, és hogy mennyi pénzt költ el az állam az új elit és hűbéreseinek támogatására, amit valakitől be kell szedni és kitől mástól mint azoktól, akinél több jövedelem képződik. A másik, hogy az állam keveset költ, ami a szolgáltatások színvonalán fog megérződni.
Az állampolgárok jó része konzervatív felfogású, emiatt jobban tart a baloldali, progresszív felfogás térhódításától és nem tartja gondnak egy bizonyos szintig, a feudális uralmi formák restaurációját, mert még mindig abban az illúziókban élnek, hogy létezik számukra mérsékelt, kicsit diktatórikus rezsim, ami nem tesz mást mint levágja a kapitalista rendszerek túlzásait. (Bankadót szed, jobban fellép a kábítószerezés ellen, védi a hazai tulajdonú cégek érdekeit,- ami valóban pozitívum.) Sajnos ezek a rendszerek nem állnak meg itt, mert a logika már nem ez, hanem a teljes kontroll, a hatalom mindenek előtt, és minél korruptabbak, annál jobban félnek a számonkéréstől, annál jobban akarni fogják a hatalmat. A konzervatív középosztálybeli nehezen jut el arra a pontra, amikor meglátja, hogy a kormányzat túl magas ára szab azért, ami egyáltalán a saját munkaköri leírásában is benne van.
Igaz viszont, hogy van egy olyan oka is, hogy ezek a rendszerek a gazdaság bizonyos szféráit nem bolygatják (például egyes multinacionális cégek kezében levő húzóágazatokat, amiket az oligarchák nem tudnának átvenni), ily módon akik versenyszférában dolgoznak, őket kisebb mértékben érintik a kormány intézkedései, ők nehezebben fognak felébredni, és akkor már nem tudnak majd tenni semmit. Az ember érzelmi alapon ítél meg dolgokat és nem annyira racionálisan, hacsak az immunrendszere nem kapott megfelelő tréninget, hogy riadóztassa a mások számára ismeretlen veszélyre.
A radikalizmus katonás mentalitást eredményez, az összes katonaállam kulturálisan egy primitív szintet képviselt, a kifinomultság a harc közben mindenképpen zavaró tényező. Az se jó, ha értelmiségiek okoskodnak, mert elbizonytalaníthatják a harcra készeket, ezért őket háttérbe kell szorítani és ellehetetleníteni, közben pedig olyan hangzavart művelni a propagandában, hogy más ne hallatszódjon.
A legtöbb európai ország is efelé halad, bár egyes racionálisabb északi kultúrák valószínűleg megmaradnak a jelenlegi úton, a szélsőjobb pár éven belül áttörhet és átveszi a hatalmat. A nemzetközi szervezeteket felszámolják, vallási fundamentalista rendszerek is alakulhatnak, rengeteg korlátozást fognak bevezetni és nem biztos, hogy csak szavakban akarnak majd háborúzni másokkal. Jogállam helyett csak az állam joga marad, és ez az igazi „mély állam”, nem amiről beszélnek, mert ténylegesen az államhatalommal összefonódott oligarchák akaratát érvényesíti.
