A támadás, a harc a radikális mozgalmakra jellemző, a támadás alanyait úgy választják ki, hogy az őket nem kedvelő, véleményüket számukra nem tetsző módon kinyilvánító, kiemelkedő egyéneket célozza. Ha valakit támadnak az számára megtisztelő, mert ez egyfajta elismerés, hiszen rendszerint azokat támadják, akiknél van felmutatható teljesítmény, méghozzá azok, akiknek nincs.
A szélsőjobbos mozgalmak természete nem változott, csupán agresszívabbak lettek, mert a társadalmi körülmények számukra kedvezőbbek. (A fontolva haladók is konzervatívok, azonban természetüknél fogva nem jellemző rájuk az agresszivitás.) Az emberek nagy része hajlamos egymástól nagyobb távolságot tartani, mint régebben, bizalmatlanabbak lettünk egymással szemben. (Emiatt is van kevesebb tartás társkapcsolat, kevesebb házasság, kevesebb gyerek.) Az, hogy valakinek régen „nem volt gyerekszobája” gúnyos, negatív értelmű mondás volt, azonban ha nem verték és nem alázták meg rendszeresen a szülei, hanem szerető közegben nevelkedett, akkor teljesen függetlenül attól, hogy volt-e neki ilyen vagy sem, nagy eséllyel egészséges lelkivilágú és szellemiségű felnőtt vált belőle. Sőt, ha nem volt alkalmazkodásbeli kényszer, kevesebbet volt közösségben, feltevésem szerint ettől még túlságosan visszahúzódóvá és kockázatkerülővé is válhatott később.
A kis törzsi világokba visszahúzódó ösztönösséget mutatja az is, amikor holland polgárok nem engedik be a a határon a számukra bevándorlónak tűnő egyéneket, hiszen elvileg nem az illegális bevándorlás fölött szemet hunyó kormányuk van, illetve nem az volt éveken keresztül. Bár mindig vannak és lesznek is potyautasok minden rendszerben, mégis vannak a szabályzásnak megfelelő lehetőségei, még ha ezt nálunk valamiféle ösztönös biztonságigény vagy rossz tapasztalatok birtokában sokan kétségbe is vonják. (Az, hogy Trump adott esetben helyesen intézkedett-e a kaliforniai bevándorlók visszatoloncolására, én magam innen nem tudom megítélni.)
A szélsőjobb mozgalmak igazából nem akarnak gazdasági növekedést, de főleg nem akarnak látni semmiféle fejlődést. Tisztában vannak vele, hogy az állami szolgáltatások leépítése mit fog magával hozni, lényegében ugyanazt, ami nálunk is látható volt, azonban őket az oktatás, egészségügy, sőt tömegközlekedés sem igazán érdeklik, a szociális ellátás pedig még kevésbé.
Az üzlet is megszenvedi a korlátozásokat, hiszen a rengeteg adókönnyítést kapó kisebb vállalkozások nagyon ritkán fejlődnek nagyobb cégekké, de ha például ha nincs elég szerelő vagy kőműves, a radikális mozgalmak hívei úgy gondolják, hogy az is mások gondja lesz, mert mégis bíznak abban, hogy ismeretségi körük segítségével meg fogják tudni valahogy oldani a felmerülő problémáikat. A vendéglátás drágulása se érinti őket olyan mértékben, mert az nekik vagy nem pénz kérdése, vagy pedig úgyis alapból megfizethetetlen (nem a középosztályra jellemző tehát ez a felfogás).
A kisüzemi gazdaságok is képesek speciális, helyi termékek előállítására, olcsó élelmiszert nagyobb mennyiségben viszont már nem képesek biztosítani. Ha a magyar élelmiszert drágának tartjuk, abban benne vastagon benne van a politikai felfogás és az ezt támogató közfelfogás is.
A mérsékelt jobboldaliak és baloldaliak is elkövettek számos alapszintű hibát, ami gyengítette a hitelességüket, például nálunk nem ismerték fel idejében, hogy az ötletelés helyett minden területen a legjobb gyakorlatokat kell alkalmazni. A főiskolai rendszerű oktatás, főként az angolszász rendszerben erről szól, de a bolognai is erről szólna, ha lenne támogatása: különféle szakmai sztenderdek elsajátításáról. Tehát amíg vannak a hagyományos szakmáknak, például a vízvezeték szerelésének (vagy mint tudjuk a gázszerelésnek is), vannak közismert és eredményes szakmai sztenderdjei, az üzleti területeken ezek kevésbé elterjedtek. Gyakori eset, hogy nem a legeredetibb és legintelligensebb emberek válnak sikeressé, hanem akik megfigyelik, hogyan csinálják ezt mások, akik eredményesek tudnak lenni az adott területen, és őket követik. Ezzel szemben nálunk minden szinten mindent vitt a nagy duma, ami visszaélésszerű magyarázkodásként vagy hamis narratívák gyártásán keresztül nyilvánult meg. Mindezek következtében az igazi minőség, a valódi teljesítmények elismerése sok esetben elmaradt már akkor is, amikor mérsékeltebb felfogású kormányaink voltak.
Mostanra viszont már a karaktergyilkosság, tehát a lefejezése azoknak, akik egy fejjel kiemelkednek, olyan szintre jutott el, hogy nagyon magas szakmai bástyák mögül lehet csak óvatos nyilatkozatokat tenni, és ezek a szakmai bástyák sem biztosak a különféle trollok áradatával szemben, sőt ez a fajta verbális agresszió már kiemelt kormányzati támogatást is kapott. A véleményvezérek terelik a trollsereget, és mindenkit megtámadnak bármilyen alapon, a „kultúrharc” részeként feldarabolják és elszigetelik azokat, akiket ellenségként azonosítanak be (például az MTA intézményeit). Kádár rendőrei a gumibotjukat lóbálva úgy tették fel a provokatív kérdést, hogy „Mi van elvtárs, nem tetszik a rendszer?” A stílus azóta nem sokat változott.
