Többen is felhívták már a figyelmet arra az ellentmondásra, hogy amíg a családtámogatások nálunk kiemelkedően nagyok (költségvetési tételként), mégis kevés baba születik. A három éves GYES igen ritka más országokban, a szülési szabadság inkább hónapokban mérhető mint években, a kicsiket általában (állami vagy fizetős) bölcsődében helyezik el. Nagyon sokféle megoldás létezik, igen gyakran az anyuka éveken keresztül csak részmunkaidőben dolgozik, néhol pedig elvárás, hogy az apuka is otthon maradjon pár hónapon keresztül. A 3 éves szülési szabadság az utóbbi időben már nálunk is gyakorlatilag 2 év, hiszen ennyi ideig jár a GYED, amely viszonylag jelentős összegű, azonban a harmadik évtől járó GYES már a legtöbb családban semmire sem elég. A GYED mellett fél év elteltével lehet már munkát vállalni, és mivel nem lesz kisebb a folyósított összeg, a fejlett nyugat- európai országokban szokásos támogatási rendszertől ez már csak annyiban tér el, hogy nálunk az támogatás jobban fizetésfüggő (azaz nem a szociális méltányosság elve hanem demográfiai-politikai szempontok érvényesültek a megállapításakor). Másik lényeges különbség, hogy nálunk a bölcsődei férőhelyek hiánya és a tradíciók miatt a hölgyek nagy része ma is évekig otthon marad a kisgyerekkel, ill. gyerekekkel, mielőtt óvodába kerülnek. Vitatott kérdés, hogy mennyire hasznos az anya és a gyermek szempontjából, ha két-három évig otthon maradnak.
Ez a kérdés nem válaszolható meg egyértelműen, nyilvánvalóan a körülményektől függ. Ha a családi közeg barátságos, mozgalmas és támogató, akkor valószínűleg sok előnyt jelent. Másik szélsőséges eset, ha a családi közeg rideg vagy az édesanya esetleg bezártnak érzi magát így enyhén depressziós lesz, az már a babára sincs jó hatással. Egyénfüggő és a körülményektől függő tehát az optimum, hogy mikor menjen az anya vissza dolgozni. Mivel az első három évében az ember nagyon fogékony mindenre, ezért meghatározó lehet, hol és hogyan töltjük el ezt időszakot. Az 1960-as évek vége óta van három éves GYES és azóta generációk nőttek fel nálunk úgy, (máshol Európában ez kevésbé gyakori), hogy az első három évüket otthon töltötték. Hogy ennek hatása hogyan érződik a mai generációkon, arról nincsenek kutatási eredmények, legfeljebb hipotézisek lehetnek.
A mai családmodell a polgári kor terméke, előzőleg több generáció élt együtt, a fiatalok külön költözése azóta vált lehetségessé, amióta a gazdasági fejlődés nagyobb anyagi függetlenséget tett lehetővé. A gyereknevelés tudatos gyakorlata is az utóbbi évszázadokban terjedt el, sokáig a szülők csak keveset foglalkoztak a kisgyerekkel (inkább a közösség ill. a nagyszülők nevelték őket, amelynek lehettek bizonyos előnyei a mai gyakorlattal szemben). Évtizedeken át úgy látszott, hogy ez a családmodell tovább hasad (egy gyermekes szülők, mozaik családok megjelenése), amelyet én nem látok annyira elítélendőnek, hiszen a gyerekek jól alkalmazkodnak furcsának tűnő szituációkhoz is, ha gondoskodást és szeretet kapnak. Az utóbbi időben azonban egyes helyeken ismét megjelentek a többgenerációs családok is, például az USA-ban.
Az amerikaiaknál nagyon sokféle családmodell létezik, a hagyományos közép osztálybeli családok nagy részében az anya egyáltalán nem dolgozott, az apa volt az egyetlen kenyérkereső. A bennünk élő kép az USA-ról teljesen torz, az akciófilmek világából származik. Ezek a filmek tengerpartokhoz közeli nagyvárosokban készülnek, az ottani élet igen mozgalmas közegében. Az amerikaiaknak egy jó része ezzel szemben az ország belső részében, kisvárosokban lakik és igen konzervatív felfogású. Republikánusokra szavaz, támogatja a fegyverviselést és teljesen tájékozatlan, az USA-n kívüli országok csak akkor fontosak számára, hogyha amerikai érdekek vannak ott és emiatt csapatokat is küldenek oda. A háborúkat általában a konzervatív elnökök indították (a két Bush) és az elnökjelölt Donald Trump is ezt a fajta konzervatív harcias retorikát viszi. (A tengerparti újságírók nem értik mért tarol mint konzervatív elnökjelölt, mert nem ismerik jól az - „üzennyük, hogy megércsék” szintű, nálunk sem ismeretlen primitíven szókimondó stílust igénylő választók családi hátterét.) Habár a legutóbbi elnökválasztásokat az utóbbi időkben a tengerparti demokrata körzetek a maguk javára billentették, nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az USA belső részének ritkán lakott területein nagyon sokan hagyományos családmodellben szocializálódtak, ahol alapelv „az én házam, az én váram, senkinek semmi köze hozzá” mélyen konzervatív elve, amely mindig is az amerikai hagyomány része volt. (És persze a magyar szélsőjobbos hagyományé is, amely sok vonásában hasonlít az amerikai jobboldalhoz.) Létezik túlságosan család centrikus beállítódás? Válaszom egyértelmű igen, ezen a téren is mint mindenben létezik optimum.
Ha valaki élete első éveiben egy család védett közegében nő fel, ez nyilvánvalóan előny, viszont ha szinte csak családtagokkal találkozik, akkor feltevésem szerint hajlamos lesz a családot abszolutizálni, mindent annak a közegéhez viszonyítani. Mindig csak a család közegében bízni, minden idegennel szemben alapvetően bizalmatlannak lenni, a pályafutását az ismerősök protekciójára alapozni. A magyar társadalom nagyrészt ilyenné vált az utóbbi időben, amiben feltevésem szerint szerepe van a három éves GYES-en szocializálódott nemzedékek túlsúlyba kerülésének. Azzal együtt, hogy a családi körülmények semmi esetre sem determinálnak, legfeljebb hajlamosítanak, a mai magyar fiatalok nagy része igen konzervatív felfogású.
A mai magyar aktív generációk nagyrészt Kádár Jánosék „termékének” tekinthetőek, akik a három éves gyest bevezették és szokássá tették, hiszen az ember a legfontosabb mintákat, beidegződéseket kisgyerek korban sajátítja el. Ez természetesen nem jelen minden esetben hátrányt, csupán felvet egy olyan hipotézist, hogy a családi közeg védettségében szocializálódva igen sokan közülünk túlságosan óvatossá váltunk, extrém módon vágyunk a biztonságra és félünk mindenféle változástól, minden újdonságtól. A radikalizálódott magyar jobboldal fölényes választási győzelmeinek oka, hogy a közvéleményünk jó része egy befelé forduló országot szeretne látni, a legtöbben egy kissé bezárkózó országban szeretnék élni, még a baloldali felfogásúak jó része is (ezért nem is tud számukra a mai baloldal valódi alternatívákat nyújtani). Félreértés ne essék, a mai közgondolkodásunk számos ok miatt jutott el ide, ahol most van, ebből csak egy tényező lehet a kádári rendszer szocializációs mintája.
Emellett persze nem csak a magyar, hanem egész Európa konzervatívabbá vált az utóbbi mintegy tíz évben, amelynek egyik oka az lehet, hogy ha kevés gyermek születik, akkor túl sok kiváltságot élvez a családon belül, könnyen ő lehet mindenki kedvence. Némi derűlátásra ad okot, hogy nálunk is egyre többen szeretnének nagy családot az átlagos vagy annál jobb módban nevelkedett fiatalok közül is, van tehát esély rá, hogy pár évtizeden belül ismét egy nyitottabb, társadalmilag aktívabb baby-boom generáció jelenthet meg. Ugyanis egy nagycsalád, ahol a gyerek megszokja, hogy nem ő van a középpontban hanem a felnőttek figyelme megoszlik 3-4 testvér között, egész másfajta közeget jelent, mint ahol a kisgyerek egyedül van és ideje nagy részét otthon, az édesanyjával tölti.
Természetesen nem döntik el sorsunkat a családi körülmények, csupán egy ösztönös, tudattalan viselkedést hoznak létre és olyan minták követését, amelyeket tudatos munkával meghaladhatunk, ha gátlóan hatnak ránk, nem pedig a legjobb törekvéseinket szolgálják.
