Meggyőződésem, hogy a politikának alapvetően semmi keresnivalója sem a munkahelyeken sem a baráti kapcsolatokban. Kerülni igyekszem mind a munkahelyeken mind ismerőseim körében (pl. a Facebook-on) is a politikai véleménynyilvánítást, éppen azért, mert a politizálás többnyire csak zavart okoz azzal, hogy fontosabb dolgok elől tereli el a figyelmet. Ezzel együtt nem életszerű, hogy közéleti kérdések ne kerüljenek szóba a beszélgetések során és ha kérik a véleményemet, akkor pár szóban elmondom a tárgyilagosságra törekedve.

A politikát érdemes különválasztva kerülni életünk egyéb területeitől, hiszen senki nem lát tisztán, mindenki elfogult valamilyen irányban, befolyásolják az érdekei is éppúgy mint az érzései. A rendszerváltáskor a társadalom többsége passzív maradt: először kivárt majd pedig morgott csupán, egymás között szidtuk a politikusokat a nekünk nem tetsző intézkedések miatt (ezt szoktuk meg az „átkosban”, a morgás jogát az aktív, önszerveződő érdekvédelmi szövetségek helyett). Az ezredforduló körüli években a gazdaság egyenletes fejlődése nyomán kezdtük úgy érezni, hogy a politikának számunkra kevesebb tétje van, csak annyira szurkoltunk egyik vagy másik párt hatalomra jutásának mintha két focicsapatról lenne szó, amelyek közül az egyik szimpatikusabb. (Nem mindenki számára volt persze tét nélküli, az „átlag” szavazókat véve alapul.) Leginkább a Gyurcsány-kormány alatt kezdett a helyzet egyre inkább „fokozódni”, a baloldali kormány egyre kevésbé volt képes az eseményeket kézben tartani (számos papírízű törvény és intézkedés született, ennélfogva nem is került végrehajtásra), emellett Orbán és csapata 2002 óta tudatosan is provokálja a társadalmat, újra és újra beveti a mozgósítás hatékonynak bizonyult eszközét a saját céljai érdekében.

A mozgósítás annyira célt ért egyeseknél, hogy 2010 után aktívan politizálni kezdtek a munkahelyen, a kormánypropaganda állításait szajkózva. Egyes baráti kapcsolataimra is vet némi árnyékot, a politika kényes és kerülendő téma lett. Mindez persze csak abban az esetben jelent gondot, ha a haver időközben fanatikussá vált és nem tudja megállni, hogy a vonalas fideszes vagy szélső balos vagy épp náci szövegeket nyomjon, ettől eltekintve ugyanolyan érdekes és rendes emberek maradtak a szememben. Az ilyen szövegek persze elgondolkoztatóak tudnak lenni és sok mindent elárulnak arról, hogy érzi magát most (aki fanatikus az általában nem túl jól) vagy milyen lenne számára az ideális közösség. Az egyik volt munkatársam például, aki némi kritikával ugyan, de náci tanokat terjeszt, alapvetően zárkózott, határozott és rendmániás a munkájában is, a nem várt események mindig kiborítják. (A határozott stílusa nagyon is alkalmassá teszi arra, hogy jól lehessen vele együtt dolgozni.) Más barátaimmal és családtagokkal a politikai nézeteink hasonlóak, de egy beszélgetés során a különbségek ott is felbukkannak. Például az Erdélyből áttelepült ismerősöm egy olyan városban nőtt fel, ahová betelepítettek több mint százezer románt, így természetes, hogy a „betelepítés” bármilyen veszélye egészen más értelmű a számára mint nekem, akinek nem kellett, hogy átéljen eltérő származás vagy nyelv miatti megaláztatásokat. Az egyéni helyzetből fakadó különbségek megbeszélése rendkívül fontos, nagyban segíti egymás nézőpontjának megértését. (Fanatizálódott egyénnel sajnos nem lehetséges a korrekt kommunikáció, meg kell várni, amíg valamennyire kigyógyul.)
Általában azt tapasztaltam, hogyha teljesen más fajta politikai „platformról” indulunk is egy beszélgetés során, de a gondolatainkat nyugodtan, indulatok nélkül kifejtjük, akkor szinte bármilyen kérdésben képesek vagyunk eljutni egy közös álláspontra gyakorlatilag néhány perc alatt. Két emberben mindig sokkal több, ami közös mint ami elválasztja őket. Ez viszont az, amit a legtöbb politikus nem akar, a mai magyar politikai elit pedig kifejezetten azon dolgozik, hogy a provokatív stílusával egymással szemben álló csoportokat hozzon létre a társadalmon belül. Rejtetten jelen van egy olyan elv, hogy aki nincs velünk az ellenünk van, például azt sugallva, ha valaki nem megy el a kék plakátos népszavazásra, akkor nettó „hazaáruló”... (Az ehhez hasonló erős érzelmi töltésű és homályos értelmű szavak kerülendőek, mert provokatívak és destruktív hatásúak.) A társadalom mozgósítása (békemenet, nemzeti konzultáció, nép- szavaztatás) helyenként a múlt század ötvenes éveit, a Rákosi-rendszert idézi. Az összevetés ugyan annyiból nem jogos, hogy a kormányfő a kommunistákhoz képest nem cinikusan, hanem valódi belső meggyőződésből cselekszik, másrészt mégis jogos, mert a rendszer épp olyan elvtelen karrieristákat termel ki (Lázár-Rogán vonal valamint a pályázatokon győztes és megbízhatóságuk miatt pozícióba került pártemberek), mint annak idején. Nem szabad hagyni, hogy teljesen átpolitizálódjanak az olyan területek mint a sport vagy a művészetek. A politika nyomulása ezeken a területeken többet árt mint használ: a magyar labdarúgás szintjét nem képes felemelni, sőt kimondható, hogy a foci EB sikerek és az olimpiai sikerek inkább a politika ellenében mint a támogatásával jöttek létre. A jelentős művészeti teljesítményekről ugyanez mondható el: a politikai nyomás csak giccset képes létrehozni.

Ne hagyjuk, hogy a politika logikája átvegye az irányítást a családban, a barátságokban vagy a munkahelyen! Az gyakorlatilag véletlenszerű, hogy kinek milyenek a politikai nézetei, nem szabad ezeket túlságosan komolyan venni, és elkülönítve kell tudni kezelni. Sajnos sokan vannak, akik fanatizálódtak, pótcselekvésként űzve olyasmit, amely felszínessége miatt sosem fog tudni megoldást adni életük fő problémáira. (Naszreddin hodzsa története jut róluk eszembe, aki a kulcsot éjjel a parkban a lámpák alatt kereste. Csomó járókelő csatlakozott hozzá, és amikor kérdezték, hogy hol hagyta el: a park túlsó felén ugyan, de ott sötét van.) A közélet kérdéseiről higgadtan, lazán és némi humorral érdemes csak beszélni, nem dőljünk be a politikusok szólamainak, hogy „itt most valami nagy dolog, történelmi tett van születőben”. Semmi olyat nem tettünk és nem is teszünk mostanában, amit az utódainktól bármi nemű tiszteletet válthatna ki.

Az pedig már beteges dolog és sajnos jellemző kortünet, amikor valakinek mindenről „az” jut eszébe, mint a vicc beli Mórickának: még egy szivárványszínűre festett iskolai kerítés mögött is a politikai jelentést látja...