A konzervatív gondolkodás és életmód divatossá vált manapság mindenfelé az ún. „nyugati” kultúrákban. Pár évtizeddel ezelőtt még mindenhol a modern életstílus volt a menő, manapság viszont egyre inkább a hagyományos életmódhoz tartozó dolgokat övezi olykor már sznobizmusba hajló tisztelet. Sokféle oka van a konzervatív felfogás előretörésének az ezredforduló után a modernitással szemben (pl. fokozódó környezetszennyezés, vagyoni különbségek növekedése, gyakori pszichés problémák stb.), és ez a trend a politikában is világosan leképeződik: a mérsékelt baloldal és polgári konzervatívok mellett megjelentek szinte mindenhol a radikális jobboldali pártok. Ez utóbbiak vezetői (Trump, Le Pen, Farage, Orbán) azonban demagóg módon azt sugallják nagy tömegeknek, mintha az idő kerekét egyszerűen vissza lehetne forgatni.
Donald Trump legtöbb választási ígérete üres szólamnak tűnik, olyan mint valamilyen blöff vagy bűvésztrükk, amelyet az elit egy része vet be az elit más csoportjaival szemben azért, hogy tömegeket állítson maga mögé. Ugyanis ha visszahozza az ipart az USA-ba és kizavarja a bevándorlókat, akkor aligha lesz hozzá megfelelően olcsón dolgozó munkaerő, amitől a termékek vagy éppen a kibányászott szén ára versenyképes lesz. Az „amerikai álom” nem azt jelenti, hogy olyan piszkos, rosszul fizetett munkákat vállaljunk el, amit jelenleg főként vendégmunkások végeznek. Jól fizető munkahelyeket pedig nem egykönnyen tud létrehozni a sok gyengén képzett polgárnak, akik többsége rá szavazott, a növekvő automatizálás korában pláne nem, az ilyen jellegű elvárások alighanem irracionális mértékűek.
Az sem nagy ígéret, hogy békét köt Oroszországgal és Európát magára hagyva például kivonja a jelenleg Baltikumban állomásozó amerikai csapatokat, ugyanis a jelenlegi, elrettentésre épülő passzív hadviselés nem látványos, hiszen a világ két legerősebb hadserege nyilván nem fog egymásnak esni. Viszont ha feladja a kevésbé látványos részét, attól még nem fog megszabadulni azoktól a „héjáktól” és fegyverlobbistáktól, akik könnyebbnek látszó terepeken majd katonai beavatkozásokat sürgetnek.
Ki kell mondani, hogy Trump egy showman, tehát látványos show-ként akarja az amerikaiaknak eladni a politikát. Az ilyen tevékenység persze hatásos, de aligha hoz bármiféle eredményt, legfeljebb figyelemelterelésnek jó.
Nigel Farage felépített egy euroszkeptikus pártot, amely megnyerte a népszavazást a Brexitről a teljes kormány és baloldal ellenében, a siker hatására azonban lemondott a pártvezetésről. Ennek olyan íze van, mintha blöffölt volna és most nem vállalná a felelősséget.
Orbán Viktor viszont a legsikeresebbek egyike a jobboldali radikálisok közül. Hatalmát a tökélyre fejlesztett machiavellizmusa mellett legalább két alapvető tényezőnek köszönheti. Az egyik pénzügyi jellegű, a bőséges EU támogatások valamint a nálunk levő külföldi cégek sarcolására épül. Amíg alapvetően helyes az a törekvés, amely az állam tulajdoni hányadát növelné egyes vállalkozásokban vagy bankokban, a másik oldalról viszont már a külföldi cégek különadókkal való sarcolása egy szint felett visszaüt, a bankok és kereskedelmi multik lassan leépítik tevékenységüket és kivonulnak az országból. Az energiacégek példáján látszik, hogy amint állami tulajdonba kerülnek, a lakossági rezsicsökkentésnek vége szakad (még ha a piaci árak ezt indokolttá is tennék), tehát az új elit addig fog osztogatni, amíg van miből, amíg a pénzcsapok (az EU támogatásokkal együtt) be nem záródnak. Ekkor óhatatlanul jön a lejtmenet, mint Argentínában (Peron) vagy Venezuelában (Chavez) után megtörtént.
A másik tényező pszichológiai, amely a menekültválság során vált a leginkább nyilvánvalóvá. Orbánék csapata ugyanis az idő kerekét egyenesen a középkorba tekeri vissza, ahol a várúr megvédi a saját jobbágynépét más várurak (l. EU, karvalytőke) és rablók (l. menekültek) támadásaival szemben. Ugyanakkor vannak olyan előjogai, amelyek az egyszerű pórnépnek nincsenek (l. korrupció). Mivel a magyar társadalomnak történelmileg nagyon erős saját nemesi osztálya volt (a lengyelhez hasonlóan), ez a fajta mentalitás a társadalom jó részében rejtett módon fennmaradt, amihez nagyban hozzájárult, hogy a 20.század nagy részében országunk szinte folytonos hadiállapotban élt (két világháború, Trianon, elbukott forradalom, itt állomásozó külföldi csapatok). Ennek az eredménye egyfajta passzív társadalom, amely olyan önigazoló mondatokkal árulja el magát, hogy „A politika úri huncutság”, „A politikusok mind egyformán lopnak”, „Egyik kutya, másik eb” stb. Amíg Orbán lovag képes fenntartani a társadalom jelentős részében az ostromlott vár primitív, de hatásos képét, addig a jobbágyság „a zemberek” szemében nem lesz valódi alternatívája.
Nemcsak nálunk jellemző ez az ókonzervatív szemlélet, hanem a nyugati világ más országaiban is van sok millió, a modernitásban csalódott ember, akik olyan vezetőkre szavaznak, akik azt ígérik, hogy képesek visszafordítani az idő kerekét: nem lesznek bevándorlók, szárnyal a hazai ipar, a középosztály pedig úgy fog élni mint a paradicsomban. Ezek a politikusok mind nemzetállamok hatalmát ígérik, holott a nemzetállam sem több ideiglenes történelmi képződménynél (amely a 19. és 20.századra volt leginkább jellemző), a nagyobbak mint a spanyol, olasz vagy a brit a szétesés határán állnak és inkább az egyes régiók vagy kistérségek képeznek ma már gazdasági és társadalmi egységeket.
A választók részéről ez nyilvánvalóan nem több mint a jelenlegi politikai elit teljes tagadása, "hátha az új vezetők jobbak lesznek" – alapon. Egyértelmű hogy nagyon sokan valami mást szeretnének, de nem tudják hogy mit, csak valami nem ennyire globalizáltat mint amilyen a jelenlegi világunk. Egyelőre még a negatív felfogásé a terep és az új generációs radikális szólamokkal operáló, „illuzionista” politikusok konjunktúráját éljük. Kibírják mindezt a demokráciák? Fejlődőképesek maradnak a társadalmak, kialakítva a józan ész és az együttérzés új kultúráját, vagy eluralkodik a káosz? Lesznek olyan újfajta társadalmi modellek, amelyek képesek megállítani a környezetpusztítást? Ilyen kérdések megválaszolása vár ránk ebben az évszázadban.
