Miben hasonlít egymáshoz a Horthy-, a Kádár- és az Orbán-rendszer?
Mindhárom valamilyen mértékben a feudalizmust hozza vissza.
A Horthy-korszak Magyarországa Trianon sokkja miatt vált befelé fordulóvá, a nagybirtokos arisztokrácia uralma és nagy vagyoni különbségek jellemezték. A Kádár-rendszer nem szerves fejlődés eredményeként jött létre, hanem egy félázsiai birodalmi központ kényszerítette ránk és a politikailag megbízható pártfunkcionáriusok, iskolaigazgatók, vállalatvezetők képezték az alapját. A hűbéri viszonyok kialakulása gyorsan újjáéledt az Orbán-rendszerben is, mivel a feudális minták és reflexek még mindig nagyon elevenen élnek a társadalmunk jelentős részében, ezért a legnagyobb természetességgel alkalmazhatóak.
Az ilyen rendszerek rendkívül stabilak, pontosabban annak tűnnek: Horthy rendszerének nacionalizmusa növelte a társadalmi feszültségeket és a világháború katasztrófájába sodorta az országot. Kádár öröksége az orosz-birodalom létén alapult és amikor a berlini fal ledőlése után kiderült, hogy sem az iparcikkeinkre sem mezőgazdasági terményeinkre nincs már jelentős kereslet, a gazdaságunk is összecsuklott. Az Orbán-rendszer még az elődjeinél is idejétmúltabb, merevebb és kontraszelektívebb struktúrákon alapul, emiatt borítékolható a néhány éven belüli bukása.
2010-ben a gazdasági és pénzügyi válság hatása alatt jó néhányan úgy gondolták, hogy a kapitalizmus a végét járja, az Európai Unió is haldoklik, a számításuk azonban nem jött be. Az ország "megmentésének" igényével fellépő radikálisan jobboldali kormányzat hangzatos szólamai között nem volt semmi több, mint hogy ösztönös visszavágyódás a számukra ismerősebb uram-bátyám világba, ahol általuk jól ismert, primitívebb játékszabályok érvényesülnek, és a társadalom jó részével is sikerült elhitetniük, hogy ez a legjobb megoldás. A "Nemzetek Európája" elv mögött nincs semmi: bomlasszuk szét az Uniót, hogy hagyjanak végre minket békén.
Ha körülnézünk a világban azt látjuk, hogy a kimondottan piacellenes, zárt és populista rendszerek kevésbé sikeresek a szomszédaikhoz képest. Dél-Amerikában Argentína vagy Venezuela példa erre, Európában pedig Belorusszia és Oroszország - erős és diverzifikált gazdaság egyik országban sem alakult ki, fejlődésük bizonyos nyersanyagok és energiahordozók keresletétől függően igen hektikus, jelentős visszaesésekkel. Ennek fő okait a bezárkózáspárti, merev politikai rendszerek jelentik, amelyek nem képes a megújulásra olyan kvázi-diktátorok uralma alatt mint Putyin és Lukasenka.
Ezzel szemben az Európai Unió ismét egy gazdaságilag dinamikusan fejlődő térséggé vált: a kilépő briteket gazdasági és politikai válság fenyegeti és a messze lemaradt nyugat-balkáni országok legfőbb vágya az, hogy bekerüljenek. Habár vannak dinamikusabb és gyorsabban fejlődő részei a világnak (USA, Kelet-Ázsia), azokban a térségekben az emberek általában jóval többet dolgoznak, szociális biztonságuk minimális és a törvények is kevéssé védik a munkavállalót, ráadásul a társadalmi különbségek is jelentősek.
Térségünkben Szlovákia, Szlovénia és Csehország azok, amelyek leginkább feljebb tudtak lépni és lassan elérik a spanyol, portugál és olasz szintet. Ezzel szemben a radikális jobboldal vezette Lengyelország és Magyarország felzárkózása lassabb és várhatóan tovább fog tartani. Ezzel együtt a legtöbb közepesen fejlett európai országban a vagyoni különbségeket jelző GINI index viszonylag alacsony vagy csökkenő, az egyetlen kivétel Magyarország, ahol 2009 óta a gazdagok és szegények közötti különbség látványosan nőtt. (Jelenleg messze magasabb a csehek, szlovénok, szlovákok és a skandinávok szintjénél.)
Ellenérvként felhozható, hogy habár a GDP növekedése nálunk kevéssé meggyőző volt a régión belüli más országokhoz képest, de a magyar kormány legalább elérte, hogy a megtermelt jövedelem nagyobb része maradjon az országon belül. Ennek csupán egy szépséghibája van, hogy az EU-támogatásokból és különadókból befolyó bevételek visszaosztása erősen jövedelemarányos volt: a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező "új arisztokrácia" nyerte a legtöbbet, a felső középosztály is igen sokat, viszont az alsó rétegeknek legfeljebb csak morzsák jutottak. A legkiszolgáltatottabbak szinte csak a közmunka jutott, amely jelen formájában igen gyakran nem több mint a feudális függés újraéledése.
Az alsóbb jövedelemkategóriákba tartozók valószínűleg nem felejtették még el a számukra kedvezőtlen egykulcsos adó bevezetését, a régiós szinten sokáig alacsonyan tartott minimálbért és a kormány által társadalmi normává tett arrogáns, lekezelő hanghordozást. Ez a hangvétel a demokratikus felfogással szemben egy kimondottan feudális mentalitást jelenít meg, amely egyébként a magyar vállalkozói kultúrában sajnos egyáltalán nem ismeretlen jelenség.
A magyar kormány csak egyetlen módon tehette elfogadhatóvá az arrogáns fellépést: el kellett hitetnie a társadalom nagy részével, hogy folyamatosan háborús viszonyok állnak fenn. Egy jó darabig eladható volt a Brüsszel- és multiellenes hadjárat és amikor ez kifulladni látszott, akkor a kormány "szerencséjére" jött a menekültválság és a terrorizmus kiváltotta menekültpara. Az abszolút biztonság hangoztatása arra szolgált, hogy kevesebb szó essen az erősen kontraszelektált új magyar elit színrelépéséről valamint hogy elfedje az olyan folyamatokat, amelyek a hanyatlás és pangás jeleit mutatják.
Kérdés, hogy a kormány milyen hatással van a keresletek és az életszínvonal alakulására. Közvetlen hatása inkább rövidtávúnak mondható: a minimálbér és a közszféra bérviszonyain keresztül képes leginkább szabályozni a bérszínvonalat és természetesen még az adórendszer révén is. Az utóbbi években hirtelen megemelkedett bérek viszont leginkább a piaci konjunktúra alakulásának és (kisebb mértékben) a demográfiai folyamatoknak köszönhetőek. Hosszabb távú lehetőségeket azonban a gazdaság alapjai határozzák meg és komoly gazdasági szakértők nem állítanak olyat, hogy bármi is lényegesen megváltozott volna az utóbbi időkben.
Sőt, ami gazdaságfejlesztésnek látszik, annak szakérő summázata az, hogy "dagasztjuk a semmit", az EU pénzek jelentős része kamupályázat (soha meg nem térülő, értelmetlen beruházás), az építkezések jelentős részének hasznossága is kérdéses. Az ellopható pénzek nagysága mellett az autóipar helyzete van még a magyar gazdaságra a legnagyobb befolyással.
Miközben sok szó esik az "összeszerelő" (valójában bérfeldolgoztató) multicégek alacsony (valójában közepes) bérszintjéről, elfelejtjük azt a tényt, hogy ők csupán (a valódi összeszerelő, gyakran manufakturális szintű) magyar vállalkozások bérszintjéhez igazodnak. Mért fizetnének sokkal többet, amikor az általuk kínált munkakörülmények jobbak és az állások biztonsága is nagyobb mértékű ezeknél? Ha a termelékenységi szintünket nem növeljük, már pedig évek óta nem voltunk rá képesek, akkor mi fogja visszatartani a multicégeket, hogy a termelésüket átvigyék a Balkánra, Ukrajnába vagy Törökországba (amely már ma is a legnagyobb konkurenciánk)?
Előbb tehát erős és jól szervezett magyar vállalatokat kellene látni, mielőtt a multicégek megszüntetésére törekednénk. A munkaerő szintjét a képzettsége erősen meghatározza: a mai magyar oktatás azonban engedelmes bürokratákat nevel sokkal inkább mint vállalkozó kedvű és nyitott gondolkodású fiatalokat. Egészségügyi rendszerünk szintén akadálya annak, hogy eljussunk egy magasabb fejlődési szintre, sőt inkább a feudális viszonyok számos példáját reprezentálja.
Az államigazgatás színvonala gyenge, a jogszabályok rendszere szintén visszalépés, állítólag nincs benne koncepció pedig dehogynem: személyesen X és Y követelményeire szabják, a jogértelmezés pedig olykor kimondottan parodisztikus. A jogállam ugyanis nem csupán egy szólam, mert ami helyette létrejöhet az nem más mint a feudális önkény, amikor a politikai szempontok is szerepet játszanak az elbírálásban. A vezető kormánytagok testesítik meg és teszik általános normává a kontraszelekció elvét, hogy hülye is lehetsz, ha politikai lojalitásod tökéletes.
Mindezek eredője az, hogy egy-két jó év után a magyar gazdaság ismét falnak ütközhet.
Nap mint nap újabb példáit látjuk annak, hogy a kormánypárt és a NER mennyire a saját belterjes elvei mentén gondolkodó csoport, nem véve figyelembe azt, hogy a világ közben halad előre és a tudomány is fejlődik. Például a mezőgazdasági miniszter "sajátos" logikát használ, amikor a gyors éttermi kaják egészségtelen voltáról arra következtet, hogy a lacikonyha egészséges (pedig nem az, amikor túl sok vörös húst és igen kevés zöldséget kínál). A fideszes polgármesterben fel sem merül az, hogy másokról pszichológiai profilt készíteni a személyiségi jogok megsértése amellett, hogy az önismeretre mindannyiunknak szüksége van, a pszichológia és a pszichiátria pedig nem összekeverendő fogalmak.
A NER rendszere azt a régi elvet próbálja megvalósítani, hogyha valamit elég sokan és elég sokáig mondanak az igaz lesz. Valójában viszont a szólamok egyre rémesebben és egyre kevésbé hihetően hangzanak.
A NER támogatói igen balszerencsések, mert országunk sajnos nem a Balkán egy eldugott zugában (mint Albánia) vagy a nagy Ázsiai hegyláncok melletti pusztaságokon terül el (mint Mongólia vagy Kazahsztán), hanem Európában viszonylag központi, forgalmas részén. Sajnos a totális elzárkózás nem fog működni belorusz módra, és habár a vezetőink egyetlen hatalmas falut szeretnének látni, ez aligha lehetséges. Az olyan európai normák mint a a szociális piacgazdaság, liberalizmus és a mérsékelt konzervativizmus mindenképp hatással lesznek a gondolkodásunkra.
Miután ennyit szidtam a kormányt úgy tűnhet, hogy mindenképp a bukását akarom, de nem: tőlem maradhatnának, ha képesek lennének konszolidált, mérsékelt és európai normáknak megfelelő stílusra váltani. Sőt azt se bánnám, ha a durva stílus ellenére kedvező irányú változások történnének. Én magam azonban nem látok ilyen jeleket sajnos. Nem szabad rágörcsölni arra, hogy a kormány mennél előbb megbukjon, viszont célszerűnek tartanám azt, amely a normális politikai kultúrában elvárható: jöjjenek új emberek, új ötletekkel. Ugyanis mennél később jön a változás valószínűleg annál nagyobb megrázkódtatást okoz és elsöpörhet számos olyan eredményt, amely a kormánynak tulajdonítható (pl. családtámogatások, adócsökkentések, határon túliak támogatása, helyi kulturális és nemzeti hagyományok ápolása stb.)
Örök tanulság, ha valamit tagadunk destruktív módon megszüntetni, nem pedig meghaladni igyekszünk azzal régi, idejétmúlt társadalmi viszonyokat éleszthetünk fel ismét.
