Mi alapján választunk ellenzéki miniszterelnök jelöltet? Számomra a fő szempont az ésszerűség és a hitelesség lenne. Igaz viszont, hogy a választók többsége hajlamos ösztönösen ítélni és az erőt mutató, karakteres jelölteket részesítjük előnyben a legtöbb esetben, amellett, hogy egy-két hangzatos ígéret is sokat nyomhat a latban. (Bár kíváncsi leszek arra is, hogy az általánosságok mellett elhangzanak-e konkrét ígéretek-e a kampányban.) Az utóbbi évek magyar politikájában sajnálatos módon az érzelmeknek és az indulatoknak jutott sokkal nagyobb szerep.

Igen érdekes kérdés például az, hogy mennyire lehet mozgósító erő a választáson a korrupció visszaszorítása? Igazán fejlett gazdaság nem létezik sehol sem, ahol az állami szintű korrupció bevett gyakorlatnak és teljesen megszokottnak mondható, és hogy az állampolgárok ezt szó nélkül elfogadnák. Szerintem a korrupció eltűrésének egyik fő oka, hogy a járadékvadászat az első számú tömegsporttá vált nálunk: ha nekem (a családunknak) pénzt oszt az állam, akkor nem fogom sajnálni azoktól, akik a hatalom csúcsain vagy annak a közelében vannak. Az ésszerűség elve mégis a korrupció ellen szól, és a mindig kétkedve fogadja a különféle állami pénzszórásokat is.

Tévesnek tartom például azt, hogy a környezetvédelem rohamosan növekvő költségeit a nagy szennyező cégek megadóztatásán keresztül lehet megoldani, hiszen ha megnézzük a legnagyobb szennyező cégek listáját, mindjárt felmerül, hogy ki fogja mondjuk a Gazpromot vagy az ExxonMobilt megadóztatni Magyarországon? Nyilván egyik ország sem fogja a saját nagyvállalatait amiatt külön adóval sújtani, hogy a másik országé versenyelőnybe kerüljön. Igen, valószínűleg emelni kell többek között a gáz és áram árát, akár külön környezetvédelmi adókkal sújtani, a legszegényebb rétegek pedig támogatást kell, hogy kapjanak, csak ezt senki nem meri kimondani. (Ezzel együtt vagy ennek ellenére egyes multi cégekre és a bankszektorra kivetett különadókat továbbra is meg kell tartani, ez némi kompenzációt biztosíthat a magyar állampolgárok számára ezen cégek gazdasági erőfölényével szemben.)

A külpolitikáról is kell, hogy legyen mondanivalója egy miniszterelnök-jelöltnek. Az például képtelenség, hogy a migrációt teljes mértékben nemzeti hatáskörben kell kezelni, ami eddig sem volt így (például mi is kaptunk uniós támogatást határvédelemre). Az optimális külpolitika valahol félúton lehet az egykori MSZP és a mostani Fidesz kormányzás között, megjegyezve, hogy az Orbán-kormány külpolitikája valójában nem pont az, mint amit a választóinak elad (Brüsszel-ellenesség és önállóság). A legkényesebb kérdés a Kínához való viszony: gazdasági téren már így is túl erős szálak kötnek minket egy erősödő, egyre autokratikusabb rezsimhez. (Az orosz-politikát kevésbé kritikusnak látom, az EU-orosz kapcsolatok nyilvánvalóan hosszú távú érdekeken alapulnak.)

Nem nagyon jött be a Fidesz számára a törzsválasztóitól eltekintve a családvédelemként eladott homoszexualitás-ellenes kampány sem, egy ilyenfajta kampány pont hogy a kemény diktatúrák jellemzője manapság. A családtámogatások rendszeréhez egy új kormány sem kellene, hogy hozzányúljon, bár itt is kiütközik a pénzszórás például abban, hogy a választási évben a jövedelemadó visszaadásra kerül (amellett, hogy jogilag csak a parlament módosíthat költségvetést, a kormány nem). Ez éppúgy felpörgeti a már most is magas inflációt, mint a hitelmoratóriumok meghosszabbítása és a pénz folyamatos pumpálása a gazdaságba, hogy tovább gyorsuljon az egyébként megfelelő szintűnek mondható gazdasági növekedést. A túlfűtött gazdaságélénkítés nem szokott beválni, viszont az infláció annál nagyobb probléma, hiszen egy vállalkozó esetleg emelheti a díjait, de a bérből és fizetésből élők teljesen kiszolgáltatottak és a nyugdíjasok helyzete sem mondható sokkal jobbnak.

Egyébként a szociális biztonság nem létezik ma Magyarországon, sokan kerültek kiszolgáltatott helyzetbe gyakorlatilag önhibájukon kívül, és ilyenkor csak a családra tudnak számítani, az államra sokkal kevésbé. (Igaz viszont az is, hogy sok visszaélésre is lehetőséget adott régebben a szociális támogatások rendszere.) Nem vagyok az alapjövedelem híve, viszont az állampolgár emberi méltóságát mégis tiszteletben tartanám akkor is, ha adott esetben nem hoz közvetlenül mérhető gazdasági hasznot a társadalomnak. Nem gondolom, hogy egy nehéz helyzetbe került ember minden esetben a társadalom felemelkedését akadályozó ballaszt lenne, akit ki kell dobni a léghajóból.

Az oktatási rendszerünk a központi ideológia áldozatául esett és hanyatló pályára került, de az egészségügy jelenlegi helyzetéről sem sok jó mondható el. A központi irányítás gyengeségei a nem túl sikeres, de igen költséges járványkezelésben is kiütköztek. Mindkét területre igaz, hogy a sok pénz belepumpálása nem hoz kézzelfogható eredményeket, ha nincs mögötte érthető és szakmailag megvalósítható koncepció, az számomra nem kielégítő program tehát, hogy több pénzt kell költeni ezekre a területekre.

Nyilván nem lenne túl hihető, ha a miniszterelnök jelöltek még nagyobb pénzszórást ígérnének, hiszen már a mostani kormányunk is alighanem túlfeszítette a költségvetés kereteit, sokkal inkább az állami kiadásoknak a jelenleginél ésszerűbb elosztása lenne elvárható. Azokra a területekre, ahol a fejlődés az utóbbi időben lassú, vagy nem érzékelhető (például környezetvédelem, oktatás, egészségügy egyes területei, tömegközlekedés, szociális ellátás, digitalizáció stb.) több pénzt kell csoportosítani, még ha kevesebb út és egyéb állami nagyberuházás fog tudni megépülni. Emellett nyilván kevesebb fog jutni az élsportra, de lehetségesnek tartom azt is, hogy akár a hagyományőrzés, akár az egyházak költségkereteit is kicsit szűkíteni lehetne (ami még mindig jelentős állami forrásokat biztosítana mindkét területre). Megszűnhetne ezen kívül az önkormányzatok támogatásának politikai alapon történő megítélése is.