Csapjunk a közepébe: A telefonfüggőség és a netfüggőség lényegében ugyanúgy működik mint bármiféle egyéb függőségünk, ezért érdemes levonni a tanulságot, hogyan tudunk megküzdeni másfajta, járványossá vált függőségeinkkel. (L. alkoholizmus, a dohányzás, kábítószer, az elhízás, a vásárlási mánia, a rákattanás a politikai demagógiára stb.) Az emberi psziché jellemvonása, hogy könnyen függőségek rabjává válhat, fanatizálható, bár nyilván az egyéni hajlamok mértéke és iránya nagyon különbözhet.

Van egy olyan közkeletű, gyakran visszatérő félig tudományos toposz, hogy a gyerekekre a legnagyobb káros hatást a telefonfüggőség jelenti. Ebben az állításban nyilvánvalóan van sok igazság, de nincs pontosan behatárolva, hogy a káros hatások pontosan mit jelentenek. Ez azért lehet gond, mert nem biztos, hogy például a gyengébb tanulmányi eredmények fő oka a telefonfüggőség, lehet hogy az oktatási rendszerünk is gyengébb lett, vagy egyéb kulturális hatások is játszanak, aminek csak része a rákattanás az okostelefonokra. Emiatt nem biztos, hogy teljesen kielégítő megoldás lesz minden esetben az, ha letiltjuk vagy korlátozzuk a gyerekek telefonhasználatát.

Az ilyen toposzok vagy tudományos közhelyek úgy jönnek létre, hogy egy amerikai kutató feltűnésvágyból hajtva ír egy félig sem tudományos könyvet arról, hogy mért kerültek tévútra a mai fiatalok, annyira meggyőzően teszi, hogy eléri ezzel az annyira áhított rivaldafényt.

A valódi tudományos módszer nagy vonalakban a következő lépéseket jelenti. Ha a kutatónak van egy meglátása, azt először is nem csak az általa jól ismert USA-ra és azon belül is a középosztályra korlátozná, hanem kicsit alaposabban körülnézne a világ más részein is. (A legtöbb amerikai már ezen a ponton elbukik.) Az igazi tudós mentalitás az, amikor van egy feltevés, amit a kutató próbára tesz különféle kísérletekkel és adatgyűjtésekkel, és közben legalább pár pillanatra teljesen személytelenné válva (objektív módon!) ítéli meg, hogy az adatok alátámasztják-e az állításait. Két lehetőség van csak ilyenkor: igen vagy nem. Ha talál komoly megerősítéseket, akkor megnézi alaposan más kutatók eredményeit, átgondolja megint az elméletet és újabb próbáknak veti alá. Ha az elmélet ismét megerősítést nyer, akkor megkérdez más szakmabelieket, és egy konferencián vitára bocsátja a gondolatait, és ha még mindig megállják a helyüket, akkor óvatosan kimondja, hogy bizonyos valószínűséggel érvényes lehet az általa felfedezett hatás. Ezzel párhuzamosan megkéri a tudományos közösséget, hogy alaposabb próbáknak vesse alá amit gondol, eltérő körülmények között, hogy látni lehessen a határokat, amik között az elmélete helytálló. Az újabb megerősítések a valószínűség magasabb szintjét jelentik, semmi többet ennél.

Mivel manapság sokan hajlamosak rá, hogy a fenti folyamat több lépését is kihagyják vagy elmismásolják, ezért a valódi tudományosság helyett a szélhámosságnak jut egyre nagyobb terep, és a kutató társak kritikai megjegyzéseit elnyomja a laikusok tapsa, akik azt hallják, amit hallani szerettek volna.

Így például az az állítás, hogy a közösségi média növeli a szuicid hajlamokat, nagy valószínűséggel nem igaz, éppúgy nem igazolható, mint az a közkeletű vélekedés, hogy a politikai polarizáció fő forrása lenne. (A leginkább radikalizálódott csoporthoz tartozók egy része adott esetben orosz vagy épp a magyar közmédia törzsközönsége, akik közül sokan egyáltalán nem tájékozódnak a netről, sőt sehonnan máshonnan.) Más káros hatásai azonban egész biztosan vannak a telefon, internet vagy tévéfüggőségnek, csak tisztázni kell, hogy pontosan mik ezek a hatások, erre való a tudományos módszer és az a rengeteg szakember az egész világon, aki képes mélyebb kutatásokat folytatni.

Az jól látható, hogy lényegében képernyő függőségről van szó, a forma majdnem mindegy, a net és a telefon több lehetőséget kínál ugyan mint a tévé, de lényeges különbség leginkább abban van, hogy az idősebbek a tévét nézik inkább és közöttük kevesebben vannak, akik neteznek. A tévéfüggőség ugyanúgy káros lehet, és ebben nem is állunk jól, mert átlagban öt órát tévézünk, ami sajnálatos módon Európa élmezőnyében van. Úgy látom, hogy a középgeneráció inkább netezni szokott laptopokon, a fiatalok pedig a telefonon teszik ugyanezt, nagy különbségeket nem látok, és hogy melyik fajta szórakozás milyen szempontból a legkárosabb, azt nem tudja senki.

Ha meg akarjuk érteni, hogy egy társadalmi szintű kulturális járványt hogyan lehet leküzdeni, akkor érdemes megnézni például az alkoholizmus történetét. Régen kevés volt az alkoholista, a legtöbb embernek nem nagyon volt pénze sem rá, viszont a fokozódó jómód miatt a szesz relatíve olcsóbbá vált és így az alkoholfogyasztás is növekedett, nálunk például egészen az 1990-es évekig. Az alkoholfogyasztás régebben inkább kulturális kódokat jelentett, például jelentése volt annak is, hogy megkínálták egymást egy rövid itallal, de ezek a kódok változnak (például a telefonon folytatott csevegés is lehet napjaink kulturális kódja). Az alkoholfogyasztás nálunk évtizedek óta csökkenő tendenciát mutat és feltételezhető, hogy az alkoholizmus is hasonló arányban csökkenhet. Egyes országokban, például az USA-ban vagy később a Szovjetunióban megpróbálták betiltani vagy erősen legalább korlátozni a szesz árusítását, ami minden esetben sikertelennek bizonyult, és alighanem a mobiltelefonhasználat betiltása is hasonlóan elvetélt ötlet lenne, ugyanis a tiltás nem szünteti meg a mögöttes okokat, amik miatt az adott szokás kialakult. A negatív kampányok hibája, hogy sosem mondják meg, hogy mit ajánlanak helyette. A névtelen alkoholisták klubjai például megteszik ezt a lépést is, kétféle ajánlatuk is van az alkoholizmussal szemben, az egyik a közösség megtartó ereje, a másik egy olyan fölöttes, jó szándékú hatalomban való hit, ami meghaladja a korlátolt emberi képességeinket.

A gyerekek mobilhasználatának korlátozása nagyon széllel szembe megy, ezért alaposan át kell gondolni, kapásból tudok két-három okot, ami miatt nehéz. Az egyik, hogy a sok családban a gyereket már kiskorában odaültetik a tévé elé, mert úgy jól elvan, és ez már önmagában sajnos képernyő függőséget okoz. A másik, hogy úgyis megpróbálja utánozni a szüleit, és azt követi, amilyen példát a szülők mutatnak. A harmadik a kivitelezhetőség kérdése, például elhatározhatnánk, hogy a szexualitás 18 év alatt tilos, ami nem biztos, hogy annyira rossz ötlet lenne (sőt van, ahol meg is valósították) de nehéz lenne betartatni és társadalmi szokásokkal is eléggé szembemegy. A nethasználat korlátozása sokféle módon lehetséges, Kubában például nem is nagyon van internet, de az emberek mégis megveszik a legutóbbi hét fontosabb netes tartalmait. (Érdemes lenne Kuba társadalmát alaposabban felmérni, hogy a kevesebb netezés tényleg jó hatású-e. Lehetne más hasonló országokat is megnézni, például Észak-Koreát.)

Mindez nem jelenti azt, hogy nincs értelme korlátozni vagy korhatár függővé tenni például a közösségi médiumok elérhetőségét a gyerekek számára. Viszont ezt érdemes alaposabban átgondolni, és a társadalmi normák változása nélkül ne várjuk eredményt, az alkoholfogyasztás esetében is a társadalmi normák változása hozott fordulatot, nem a tiltások. Én nem hiszek abban, hogy a telefon nyomkodása több lenne pótcselekvésnél, régebben például sokan keresztrejtvényt fejtettek, bandáztak a sarkon (valós interakciók nélkül), kártyáztak, kötögettek vagy ittak a kocsmában, most éppen a „virtuális kocsmákat” látogatják. Ezzel szemben ami lehetne: motivációk, feladatok, célok, színes programok, valódi közösség élet, történetmesélés, természetjárás, kertészkedés, élő beszélgetések, könyvolvasás, néptánc, és még sok egyéb tevékenység létezik, ami sokkal aktívabb és jobban leköti az ember vagy az ember gyerekének a figyelmét, mint az okostelefon vagy általában a képernyő nézegetése.