Érdemes egymás mellé tenni azokat a különféle, egyébként eléggé közismert felméréseket, amik arról szólnak, hogy miben tér el Európa egyes országaiban az állampolgárok felfogása sokakat foglalkoztató politikai kérdésekben. Ilyen például az oltásellenesek aránya és az átoltottság mértéke. Egy másikfajta felmérés a homoszexualitás megítélése, aminek két szélső pontja a homofóbia és az azonos neműek együttélésének elfogadása. Harmadik a migrációtól való félelem mértéke, ami általában ott nagyobb mértékű, ahol bevándorlók nem nagyon vannak. További ilyen a női vezetők aránya, különös tekintettel a politikai vezetésre – milyen gyakran töltenek-e be kulcsfontosságú pozíciókat az egyes kormányokban. Ide tartozik még az is, hogy az állampolgárok mennyiben fogadják el az autokráciát, vagy a demokratikus intézményekben jobban hisznek és a korrupciómentességet követelik meg. Ezek a térképek eléggé illeszkednek egymásra azt mutatva, hogy kontinensünk keleti felén az autokratikusabb macsó felfogás sokkal jellemzőbb, mint Nyugat-Európa országaiban. Az újraéledő „keleti-blokk” számomra afféle Macsó-Európának tűnik.

A macsós mentalitásra népszerűségét mutathatja például az, hogy a stadionokban és azok környékén mennyire dominálnak a futballhuligánok (lengyelek, magyarok és a balkáni országok tűnnek ki e téren, valamint az Európából már kiiratkozott britek). Vagy említhetnénk azt is, hogy mennyire sokan tartanak nagy testű, őrző-védő típusú kutyákat, amit nem mindig indokol a közbiztonság adott szintje. A közbeszéd stílusa is erre a lapra tartozik, a durva, trágár beszéd mindenekelőtt (l. -„Elszúrtuk.”) Európa leginkább macsó-mentalitással jellemezhető részei elsősorban Oroszország és a Balkán, Dél-Itália, másodsorban a volt Szovjetunió egykori csatlós államai, a történelmi gyökerek jól látszanak. Mindez lehet magyarázat, azonban nem mentség, amennyiben persze, illetve amilyen mértékig a macsóizmust negatív jelenségnek tartjuk.

Kontinensünk legtöbb országában természetesen nincsenek annyira drasztikus különbségek az állampolgárok között, sőt egy olyan állítás fogalmazódott meg, hogy tőlünk nyugatra is ilyenek lennének, csak a neoliberális szellemiségű, túlságosan „polkorrekt” médiumok ezt lefojtják, véleménydiktatúra van. A fent említett felmérések alapján ez az állítás nem állja meg a helyét, hiszen a felmérések névtelenek és mégis mutatnak lényeges eltéréseket, bár éles határvonalakat nem mindig rajzolnak ki, emellett a felfogások sokfélesége mindenhol jellemző. A különbségeket az is okozhatja, hogy az állampolgárok másként fogalmaznak, mert nem pontosan ugyanaz a stílus, amihez hozzászoktak az egyes országokban. Ha viszont azt mondjuk, hogy a „polkorrektség” szerintünk alapvető hiba, akkor azt is definiálnunk kellene, hogy mi lenne a közbeszéd számára az etalon.

A macsót mindenekelőtt az jellemzi, hogy harcias, a kommunikációja többnyire felvágós. Nyilvánvalóan erre a stílusra és mentalitásra is szükség van időnként, szerencsére nem vagyunk egyformák. Hátránya ennek a felfogásnak, hogy nem tudásközpontú, nem a szakértelmet helyezi középpontba, hanem az erőben hisz inkább. A nyitottság, kifinomultságra törekvés és alázat egyáltalán nem jellemző rá. Számomra úgy tűnik, hogy a macsó gyakran csupán felvett póz, amivel az illető a bizonytalanságát kompenzálja, ebből a szempontból az éretlen személyiségű serdülőkre emlékeztet. (Igazából nem nagyon van előtte más fajta követendő minta, stílus.)

Európa keleti országaira jellemző inkább, hogy a kisgyerekek szinte minden idejüket a családon belül töltik vagy túl későn kerülnek közösségbe, emiatt későn kezdenek csiszolódni a közszereplés biztonságát erősítő rutinok. (A hagyományos macsó felfogás szerint egyébként a nőnek otthon van a helye, a gyerekek és a tűzhely körül.) Ismeretlenekkel szemben sokak alapállása lehet a bizalmatlanság, emiatt a nyílt, egyenes, asszertív kommunikáció olyan ritka nálunk, mint a fehér holló. A legtöbben valójában passzív-agresszív típusba tartozunk, mert nem annyira merjük nyíltan képviselni az érdekeinket, inkább betartunk másoknak. Nem tanultuk meg, hogy lehet nyíltan kiállnunk az érdekeinkért.

Nyilván sok más ország van, ahol ez legalább ennyire jellemző mint nálunk, bár tőlünk nyugatra a macsóizmus inkább az alsó-középosztályt jellemzi, magát a középosztályt már kevéssé. A vezetők verbális valamint nem verbális kommunikációja és a közbeszéd stílusa nyilvánvalóan befolyásolja mindezt az egyes országokban, például hiába sulykolják az átoltottságot, ha az általuk képviselt, macsónak mondható értékrendbe ez nem nagyon fér bele.

A macsó alapból férfias férfi, aminek a párja a nőies nő, de igazából senki nem tudja pontosan megmondani, hogy ezek manapság mit is jelentenének oly módon, hogy csak pozitív értelmezést kapjanak. Vannak bizonyos jellemzők, amiket hagyományosan férfi tulajdonságoknak tartunk, de ma már egy nő felé is lehet elvárás az önállóság és határozottság, a férfi iránt pedig kevésbé, hogy húst egyen hússal, vagy hogy ne mutasson ki érzelmeket. A hagyományos értelemben vett szerepekhez képest manapság talán gyakoriak a (nem feltétlenül szexuális értelemben) nőies férfiak és a fiús nők, - amiben én különösebb kivetnivalót nem látok. Sőt szinte minden munkakört betölthetnek ma már nők és férfiak egyaránt, ahol igazából nincs nagy jelentősége annak az értékeléskor, hogy nőről vagy férfiről van szó. A férfi és nő munkastílusa adott esetben nagyon más lehet, viszont lényeg az értékeléskor mindig az eredményesség.

A macsó felfogás sokak számára egy felvett póz (nő is lehet ilyen értelemben „egyenrangú”, vagyis harcias, agresszív), kérdéses hogy adott esetekben mit nyerünk vele. Egy divatjelenségről van leginkább szó, ha világunk egyre durvul, akkor megnőhet a jelentősége, ha viszont a tudás, a kommunikáció és az érzékenység egyre fontosabb lesz, akkor vissza fog szorulni.