Az utóbbi évezredek jelentős birodalmait 300 év körüli élettartam jellemezte, amiből következtetéseket lehet levonni a közeljövőnket illetően is. Birodalom akkor jön létre, amikor egy ország a természetes földrajzi határain túllépve kiterjeszti hatalmát más területekre is. Ehhez nem csak katonailag, hanem általában gazdasági téren is ki kell, hogy emelkedjen a környezetéből (a gazdasági hatalom tehát inkább feltétel mint következmény.) Némelyik birodalom 400 évnél is tovább állt fenn mint például a Római, az Ottomán török vagy egyes nagy ókori államok, és akadtak bőven pár évtized alatt véget érő felemelkedés történetek is. Nem mindig lehet pontosan meghatározni az adott birodalom kezdetét (az expanzió kezdete) és a végét (amikor összeomlik), de egy-két évtized pontossággal általában jól belőhető. Európát érintő birodalmak élettartama a régebbi korokból: Bizánc 350 év, avar 200 év, vizigót 240 év, Német-Római Birodalom a gyakorlatban 350 év, mongol 300 év, lengyel-litván 350 év, Habsburg gyakorlatilag 300 év.

A spanyol birodalom nem csak azért bukott meg hamarabb mint az angol, mert gazdaságilag gyenge lábakon állt, hanem mert legalább egy évszázaddal hamarabb kezdett el terjeszkedni, de összességében 300-350 évig állt fenn mindkettő. (A spanyol gyarmatok a karibi szigetektől eltekintve 1820 körül, a britekéi 1960-ra váltak függetlenné.) A francia gyarmatosítás lefutása is hasonló volt az angolhoz. Mindezzel nem a gyarmatosításról szeretnék bármiféle negatív vagy pozitív jellegű ítéletet megfogalmazni, csupán megjegyzem, hogy manapság már az egykori gyarmattartó fővárosokban csak néhány impozáns épület emlékeztet a régi „nagy időkre”. Viszont az utcák kinézete és állampolgárok életszínvonala alapján a helyzet manapság gyakran nem jobb, nem egy esetben rosszabb is lehet mint azokban az országokban, ahol nem volt ilyen gyarmatosító háttér. Inkább arról van szó, hogyha egyszer egy birodalom életciklusa végére ért, akkor már nem hozható vissza semmilyen formában.

Az orosz birodalmat Nagy Péter alapította meg 1721-ben és 1991-ben ért véget a Szovjetunió felbomlásával, tehát 270 évet élt meg. Az oroszok amit ma elérni képesek az ennélfogva nem lehet több mint hogy az utódállamokban élő orosz lakta területek fölött fenn tudják tartani az irányítást valamilyen formában. Hiába a hatalmas katonai erő ha gazdaságilag gyengék, ezt mutatta meg a Krím elcsatolása is, minden ilyen katonai akció megterheli a költségvetésüket. Ennél is fontosabb, hogy a volt szovjet utódállamok nagy része mindent elkövet, hogy ne kelljen visszakerülni orosz fennhatóság alá, amiben támogatják őket más jelentősebb országok is, elsősorban különféle gazdasági szankciók kivetésével.

Az Amerikai Birodalom 1855-ben kezdte meg terjeszkedését különféle szigetek elfoglalásával, és mivel tengeri hatalomról van szó, a fő céljuk a különféle támaszpontok létesítése volt a világ minden részén. A terjeszkedés másik formája, amit egyesek (jogosan vagy nem jogosan) modern gyarmatosításnak neveznek a gazdasági és politikai befolyás szerzése a legkülönbözőbb országokban. Egy viszonylag fiatal birodalomról van szó tehát, ami az évszázad vége előtt aligha fog összeomlani, amit a gazdaságuk jelenlegi dinamikus fejlődése is bizonyít. Felmerül a kérdés, hogy az USA megtehetné-e, hogy teljesen bezárkózik? A válasz elméletben igen, mivel a GDP-jüknek csak a 8%-a származik a világkereskedelemből, még annak ellenére is képesek erre, hogy jelenleg néhány kulcsfontosságú nyersanyagnak, elsősorban a kőolajnak a behozatalára szorulnak. Viszont azért elméleti csak ez a kérdés, mivel a nagyhatalmak alaptermészete a terjeszkedés, emiatt néha még akkor is háborút indítanak, amikor annak sok értelme nincs is, amint az USA esetében is nemrég láthattuk. Egy más jellegű kérdés, és nem az én feladatom ezt eldönteni, hogy milyen esetben volt ez a „világ csendőre” szerep az adott körülmények között inkább hasznos mint káros. (Az elméleti válasz az lenne, hogy amikor a fegyveres konfliktusok eszkalációját nem elősegíti, hanem meggátolja, de az egyes esetek megítélése ma még eléggé szubjektív lehet, bízzuk tehát ennek eldöntését inkább a jövő történészeire.)

A mai Kínai Birodalom 1950-re datálható, amikor Mao egyesítette Kínát és elindította Tibet invázióját. Kínában több birodalom is létezett már az évezredek során, a mostani azért számít annak, mert uralma alatt tartja az ujgur és tibeti területeket is. Egy igen fiatal birodalomról van szó tehát, ami gazdaságilag is erősen felívelő szakaszban van, emiatt a következő kétszáz évben mindenképp meghatározó lehet a világpolitikában. Ami ezt a birodalmi életciklusokkal kapcsolatos logikát némileg boríthatja az a globális éghajlatváltozás lehet, egyes területekről a szárazság és a fokozódó természeti csapások miatt, vagy a tengervíz emelkedésének következtében az emberek elmenekülhetnek, és az eddig néptelen területeken koncentrálódnak majd. (Ez a fajta veszély azonban nem speciálisan Kínát, pontosabban az országnak csak egy részét fenyegeti.) A kínai gazdasági jellegű befolyásszerzési törekvések jól láthatóak az egykori „selyemút” mentén.

Végül vannak országok, amelyeknek a felívelő szakaszukban nem sikerült birodalmakat létrehozniuk, mert a terjeszkedésük más nagyhatalmi törekvésekbe ütközött, ide tartozik mindenképpen Japán és Németország. (Egyik országot sem sajnálhatjuk, a totális diktatúrák által irányított hadseregek által elkövetett atrocitásokat figyelembe véve.) Ezen országok számára az egyetlen lehetőség a gazdasági expanzió maradt, ipari termelő üzemek, kereskedelmi hálózatok, esetleg bankok formájában. Ezt a kérdést megint javaslom indulatok nélkül, hideg fejjel mérlegelni (előnyöket és hátrányokat egyaránt figyelembe véve), hogy a németek számára az egyik fő expanziós területet Közép-Kelet Európa jelenti. Aki németekkel kommunikál az gyakran érezhet rajtuk némi fölényességet, magabiztosságot a kelet-európaival szemben, ez is afféle rejtett „birodalmi” tudatra utalhat. (A szabadságunktól évtizedeken át megfosztott kelet-németekből ez persze hiányzik.) A bevándorlás kezelése a másik neuralgikus pont, de itt is szerintem a hidegfejű haszonelvűségről van szó. Mivel a törökök integrációja a német társadalomba viszonylag sikeres volt (amit humoros filmek, filmsorozatok is bemutattak), emiatt bennük van egy olyan magabiztosság, hogy kisarkítottan fogalmazva, a törökök és a kelet-európai vendégmunkások mellett (illetve alatt) még egy „kaszt” is elfér az országukban, ha ez éppenséggel a gazdasági növekedésüket segíti.

A németek számára az Európai Unió is lehet egy olyan eszköz, amely révén a gazdasági expanziós (átvitt értelemben véve birodalmi) törekvéseiket is erősíthetik, amiben a franciák másodhegedűsként vehetnek részt, a britek kiszállását követően. Nyilvánvaló, hogy a Közép-Kelet Európai országok ezt jól érzékelik és valamilyen módon ellene is tartanak az ilyen törekvéseknek a szuverenitásukat erősítve, egyenlő elbírálást követelve (ezt a helyzetet a mi parlamenti ellenzékünknek is fel kell ismernie, különben az autokráciát fogják erősíteni). Az egyértelmű, hogy Dél-Európa nem képes részt venni ebben a játékban, annyira súlyos gazdasági problémáik vannak, egyedül a csődbe vitt Görögország kísérelt meg egy lázadást, ami viszont hamar ki is fulladt. Az erőviszonyok alakulása alapján a „kolonizálandó” terület a közeljövőben alighanem Európa déli része lehet, ami egyébként gazdaságilag most is fejletlen és viszonylag ritkán lakott. Ami miatt Európa lendületben maradhat, az leginkább a zöld gazdaság, a körforgásos gazdaság kiépítése lehet, amellett, hogy a közös egymásrautaltság  Oroszország irányában nagyobb mértékű lehet mint az USA felé. Az USA számára ez a térség már rég nem annyira jelentős, főként Kelet-Ázsiához képest nem az.

A birodalmak életciklusai alapján elég jól előre lehet jelezni, hogy mely országok azok, amelyek már nem képesek többé központi szerepet betölteni (britek, angolok, oroszok, franciák), és melyek lesznek még képesek erre sok évtizeden keresztül (elsősorban az USA, esetleg Európa északi és középső része, de mind inkább a kínaiak). Az expanzió manapság leginkább gazdasági téren zajlik, a másik síkja a politikai befolyásszerzés, a katonai erő alkalmazása ezzel szemben a költségessége miatt viszonylag ritka. A világ folyton változik, egyes földrajzi régiók hol ide, hol oda tartoznak politikailag, és ami elmúlt az már abban a formájában sosem térhet vissza.