A magyar irodalom színvonalas része manapság is jórészt „liberálisnak” mondható, ami nem politikai felfogást jelöl, hanem inkább egyfajta kevésbé földhözragadt látásmódot, ami a regények és novellák esetében megtérül, hiszen gazdagabb eszköztárral, árnyaltabb kifejezési módok révén képes az adott témákat körüljárva a sokoldalú és árnyalt megközelítésekre, az „átlagos”, kevésbé invenciózus írótársakhoz képest.

Másrészről viszont a mai magyar regények nagy része egy adott ponton nagyon irritáló tud lenni, mert amikor az ember a végére ér úgy érzi, hogy kicsivel kevesebb több lett volna.

Vannak olyan regények, amelyek valamilyen nagyon kifinomult rétegízlést szólítanak meg, valamilyen ideális olvasót, aki az ágas-bogas mondatokkal leírt, percenként ugrándozó látószögeket is képes átvenni, - én most nem az ilyen ínyencek nevében írok, hanem azokéban, akiknek a figyelmi spektrumuk talán nem ennyire rugalmas, viszont van már elegendő olvasási rutinjuk a hosszabb szövegek terén, és rendszerint megpróbálják felvenni az könyv ritmusát, követve az írót a sajátos világába – a tőlük telhető mértékben persze.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy hitelezünk az íróknak az időnkből (azaz alapból hitelesnek tartjuk), és ha van egy rész a könyvében, ami nem tetszik vagy fáraszt, akkor félretesszük ugyan, de adunk még neki újabb esélyt.

A divatos témákról író alkotók könyvei általában felkapottak és jól fogynak, ilyenkor a kritikusok se akarnak ünneprontók lenni és kiemelve a regények vagy novellagyűjtemények erősségeit, ők is benne vannak ebben az egész buliban. Habár ha az ember utánanéz mindig vannak a tárgyilagosabb beszámolók is az adott műről, és én úgy gondolom, hogy az utóbbiak azok, akik tényleg el is olvasták az egészet, a többi kritikustól eltérően – a bennem levő kisördög mondja ezt.

Néhány tipikus hiba, ami előfordul a legjobb magyar regények esetében is, tisztelet a kivételeknek.

Az egyik, hogy majdnem mindenki nagy regényt akar írni, óriási ívű kompozíciók születnek, amiket nem is könnyű kézben tartani, néha még az is felmerül, hogy mért nem írta meg inkább két vagy több részben a csak távoli köszönőviszonyban levő történteket.

Ennél is gyakoribb hiba, hogy a regényeket egész egyszerűen túlírják, nem adják oda értő szemű barátoknak, akik segítenének meghúzni a fölösleges részeket, amelyek akár ismételgetik ugyanazt, akár már nem adnak hozzá semmi újat az eseményekhez.

Nem olvasóbarát húzás az sem, hogy a cím és a fülszöveg sem mindig ad elég segítséget ahhoz, hogy miről is szól a könyv.

(Mindezek a hibák nem csak nálunk fordulnak elő, sőt amerikai regények sokkal durvább fogásokkal is élnek annak érdekében, hogy növeljék a példányszámot, de az más lapra tartozik.)

Nemritkán olyan érzésem van, hogy az író direkt packázik az olvasójával, mint a macska az egérrel. Ilyen, amikor a párbeszédekből nekünk kell rájönnünk, hogy mit ki is mond, vagy hirtelen síkot vált és el kell olvasnunk egy fél oldalt, hogy tudjuk, kiről van éppen szó.

Mindez a fordítások esetében még nagyobb problémákat okoz: a legutóbbi Nobel-díjas Han Kang egyik fő művében a koreai nevek alapján nem tudjuk, hogy a szereplő férfi vagy nő, sőt a fordító azt sem adja meg, hogy melyik idősíkban vagyunk (a koreai eredetiben nyilván a szövegből ki tudták következtetni az olvasók), több oldalt is el kell olvasni, hogy kiderüljön. Skandináv regényekkel is járhatunk úgy, hogy nőként azonosítunk egy szereplőt, aztán jóval később jövünk rá, hogy férfi, vagy fordítva. (Az olvasás folyamatát nem szívesen szakítjuk meg amiatt, hogy most rákeressünk egy adott névre a neten.) A magyar nyelvben nincsenek nemek, ezért ahol a fordításban azt látjuk, hogy „ő”, az egyaránt lehet nő és férfi is. (Le kell írni még az elején, hogy "a nő" vagy "a férfi".)

Az írónak van némi felelőssége abban, hogy mikor meddig megy el, az intimitás határait öncélú módon megsértő dolgokat mégse kellene bemutatni, csak azért, hogy vájkáljon különféle sebekben, ez mindig nagy bátorságra vall, ilyenkor pontosan tudnia kell, hogy mit is csinál. Nagyon elcsúszhat az egész a depi és pesszimizmus felé, ami egyébként jellemző a mai magyar irodalom jó részére. (Itt a realista ábrázolás és a kissé öncélú naturalizmus közötti határról van szó.)

Hogy valami jót is írjak róluk: a legjobb íróink mindannyian zseniális, nagyon találó, frappáns mondatokat tesznek oda, bár ezeket csak úgy mellékesen, nincsenek kipoentírozva, ezért csak pislogunk kettőt vagy felröhögünk, de a történet már tovább is sodor minket.

Egy bőbeszédű társadalomban élünk, az írók művei is ennek megfelelőek, és bizony szívatják az olvasót rendesen.

Úgy látom, hogy a szikárabban, tömörebben fogalmazó íróink egy fokkal jobb műveket alkotnak, ahol nem veszik el a lényeg, ahol a trágárság sem elcsépelt, és inkább a hősök szenvednek, nem pedig az történetek olvasója. (Az együtt szenvedés, az empátia teljesen más ahhoz képest, mint amikor daráljuk a könyvet, hogy jussunk már túl valahogy ezeken a részeken, hátha jön egy érdekesebb fejezet.)

Az irodalmi sznobság gyakran elfedi azt, hogy egyes művekben a hatásvadászat és a kidolgozatlan részek a művészi mondanivaló rovására mennek.

Egyes írók mintha kissé elbíznák magukat, mert igen jól írnak, és nagyon elmélyült tudásuk van az adott témákban, de attól még nem uralják teljesen az egész történetet, és nem mindig tudják lekerekíteni, mert az utolsó lépések valahogy elmaradnak. (Focinyelven ez olyan, mintha lőnének pár szép gólt, de utána öngólokat is vétenek, ami lerontja az összhatást.)

A legnagyobb hibájuk talán mégis az, hogy mindig valahogy a pesszimizmus leuralja az egészet, néhány reménysugárnál több kellene ahhoz, hogy ne érezzük úgy, (mert nincs is úgy), hogy ebben az országban már a születésünkkor eldőlt minden, boldogtalanságra ítéltettünk.

E tekintetben a liberálisnak mondható magyar irodalom évtizedek óta hozza ugyanazokat a depis sémákat, csak keveseknek sikerül megtalálni az ízlésbeli arányokat, hogy ne legyen a végeredmény annyira nyomasztó.