Tévedésnek tartom, hogy március 15-e a magyar függetlenség napja lenne, hiszen a 12 pont tartalmazott számos követelést, de teljes függetlenségről akkoriban szó sem volt. Csak augusztus végén, miután a császári udvar valódi szándékai kitudódtak, akkor került sor kenyértörésre a Habsburgokkal, ráadásul a Bécsben kitört forradalmak is fontos szerepet játszottak az események alakulásában.
A forradalom a nemzet fogalmának kiterjesztésén alapult (jobbágyfelszabadítás), és nem akartak senkit ebből kirekeszteni. Teljesen természetes módon nálunk is mindig létezett többféle politikai irányvonal, amelyek az éles viták ellenére is jól kiegészítették egymást. Nem véletlen, hogy a Kossuth és a Széchényi díj különböző területeteken ugyan, de egyaránt a legmagasabb állami kitüntetésnek felel meg.
Létezett régebben és kimondatlan módon még ma is létezik a „két pogány közt” narratívája a Nyugat és Kelet közé szorult országunkról, amelyet az önző nyugat mindig kihasznált a saját érdekei védelmében. A 150 éves török megszállás fő oka azonban az volt, hogy a Török Birodalom katonailag jóval erősebb volt bő egy évszázadon keresztül mint a Habsburg, évenkénti adófizetésre is kötelezve őket. A Habsburgok nagyon nem örültek, hogy a fővárosukhoz közel húzódik egy másik birodalom határa, de nem voltak képesek a kitolására. A függetlenség számunkra nem volt opció akkoriban, sőt a törökök végső célja éppen Bécs elfoglalása lett volna. (Buda várának gyors elvesztésében pedig közrejátszott az a tény, hogy a városlakók nem voltak hajlandóak befogadni a császári csapatokat.) Később a harmincéves háború (Európa nagy részére kiterjedő vallásháború) volt az, ami legyengítette a Habsburg birodalmat, és késleltette országunk visszafoglalását. Egyedül Erdély volt az, amelynek Bécstől való jelentős földrajzi távolsága miatt egy hosszabb távú, viszonylagos semleges státusz lehetősége valóban megadatott.
Rákóczi szabadságharca a spanyol örökösödési háború nyomán bontakozhatott ki, amit a fő szövetségesünk a franciák elveszítettek, ezért a nagyszerű célokkal indult felkelésnek nem volt valós esélye hosszú távon. A kurucok belső támogatása nem volt akkoriban magától értetődő, például az ország nyugati és északi része teljes mértékben katolikus lévén, erős szálakkal kötődött az osztrákokhoz is. A szatmári béke egy valós kiegyezés volt helyi értékén kezelve, a 18.sz során egy viszonylag kedvező helyzetbe kerültünk (figyelembe véve azt a tényt, hogy szinte minden európai ország valamilyen birodalom része volt).
A reformkor nagyjai rájöttek, hogy habár a Habsburgok meghagyták nálunk a vármegyei önkormányzatot és a nemesség adómentességét is, mégiscsak becsaptak minket, hiszen nem fejlesztették az ország iparát és úthálózatát sem, az elmaradottsággal szemben ugyanolyan küzdelem folyt, mint a nagyobb függetlenségünkért. Március 15-ben minden politikai irányzat találhat magának szóló üzenetet, a mai politikai helyzetre való aktualizálás mind belemagyarázás és hamis analógiákkal teli. Mindenesetre tény, hogy országunk sosem akart a Kelethez tartozni.
A függetlenség nem egy abszolút értékű eszme, az országok éppúgy egymástól függnek, minthogy teljesen független ember sincs. Európában teljesen független országnak mondható Norvégia és Svájc, az előbbit az olajkincse, az utóbbit a bankrendszere tette gazdaggá. Független továbbá az Egyesült Királyság, amely a szétesés szélén táncol, valamint olyan országok Szerbia, amely az Európai Unió tagja szeretne lenni. (Ebben nem fog segíteni az oroszok melletti teljes kiállásuk.) Az EU tagság a szuverenitás egy kis részéről való lemondást jelenti, viszont nyilvánvalóan az Európai Egyesült Államoknak nincs semmiféle realitása.
Nálunk az egyik politikai oldal nemzetietlennek tartja a másikat, holott például a szoci kormányzás „csupán” dogmatikus, gyakorlatiatlan volt és korrupt. A nemzeti érdekek védelmében valóban jobb teljesítményt nyújtott az Orbán-kormány, amely viszont a nemzet fogalmára való hivatkozással leginkább csak saját zsebre dolgozik, amit tesznek az sokféle néven nevezhető, demokratikusnak viszont semmiképpen nem mondható. Nem a kormányon levő párt „színe” a fő gond, sokkal inkább a hatalom koncentrálásának mértéke. Orbán mindig arra a trükkre épít, hogy egy olyan vezérnek állítsa be magát, amely a népét minden létező (és nem létező) veszélytől megvédi, miközben erre egyedül nem lenne képes, hiszen folyton egyre több támogatást kér ehhez az EU-tól. A nemzet fogalma sokkal tágabb értelmű, mint ahogyan a kormánypárt használja, a ránk leselkedő veszélyek felfestése tömény demagógia.
