Egy ilyen alkalommal érdemes beszélni a diktatúrákról és a diktatúrák alatt élő emberekről. Kik azok, akik a lelkük mélyén igénylik, akik elviselik és kik azok, akiket ez zavar valamilyen mértékben. Ez most nem egy elméleti kérdés, hanem egy naponta felbukkanó szempontról van szó, amikor közügyeinkről beszélünk.
Modern kori szavunk a diktatúra, pontosabban a régi korokban időnként fel-felbukkant már, bizonyos társadalmakban. A diktátor latin eredetű szó, az ókori római diktátort a szenátus választotta meg vészhelyzet esetében, határozott időtartamra. Bár voltak önkény uralkodók a régi társadalmakban is bőven, a 20.században bontakoztak ki igazán a technikai feltételei a hatalom központosításának (gépesített hadsereg, tömegkommunikáció, államok magas fokú szervezettsége, amit kihasználnak a diktátorok). Az is fontos tényező, hogy a felvilágosodás után egyre inkább fontos követeléssé vált az egyéni szabadságjogok tiszteletben tartása, a régebbi korokra jellemző önkényuralmat a legtöbben már nem tekintették természetesnek vagy elfogadhatónak.
Léteznek ugyan a diktatúráknak tankönyvi példái, viszont manapság kevesebb van a klasszikus önkényuralmi rendszerekből, inkább diktatórikusabb vagy demokratikusabb rendszerekről lehet beszélni. Egyéni szempont, hogy mikor érez valaki egy rendszert erősen korlátozónak, egy anarchista felfogású ember például mindenhol diktatúrát lát, vagy egy művész ember is nagyon érzékeny lehet a diktatórikus tendenciákra. A másik véglet a rendpárti ember, aki az anarchiától fél és a lelke mélyén pokolba kívánja a demokráciát, mivel erőskezű rendteremtő vezetőket szeretne látni.
Fontos, hogy mivel az emberi psziché elég labilis és befolyásolható, és törekszünk a konformitásra, hogy ne lógjunk ki a sorból, különféle tömegpszichózisoknak hajlamosak vagyunk áldozatul esni. Ilyen hatásokra jöhetnek létre olyan társadalmi rendszerek, amiket esetleg utólag szégyellni fogunk.
A múlt században a véresen kegyetlen kommunista és fasiszta rendszerek létrejöttét az is magyarázza, hogy akkoriban még nem volt egyértelmű, hogy a fizikai létminimum mindenki számára (vagy legalább az emberek túlnyomó többsége számára) biztosítható. Az utóbbi néhány évtizedben azonban már az össztársadalmi jólét elért egy olyan szintet, amikor ez már nem jelent akkora problémát, ezért az erőszak formái többnyire kifinomultabbak és nem annyira feltűnőek.
Az lényeges azonban, hogy a diktatúra mindig alapvetően erőszakos természetű, és mivel az agresszió rossz fényben jelenik meg, a diktatúra hívői, a rendszerrel rokonszenvezők először azt igyekeznek mindig kimutatni, hogy ők kénytelenségből teszik azt, amit, mert „a másik oldal” még erőszakosabb, vagy ha ők csalnak, akkor a másik ugyanolyan csaló, - már az óvodában is az volt a fontos, hogy „A másik kezdte, nem én”. Ezek a fajta kognitív torzítások és önigazolások, amikor megidelogizáljuk az álláspontunkat igazából félrevezetők és nincs is rájuk szükség a diktatúrák természetének megértéséhez.
Néhány tényező, ami által a társadalmak diktatórikus irányt vesznek.
1.Az emberben levő hatalmi igény, elsősorban a diktátor szintjén, de az egyének szintjén is megjelenik, akik valami módon azonosulnak a vezetővel. A hatalom természetét alaposan ismerni kell, az egyik fő jellemzője például, hogy az egó sosem érzi eléggé biztonságban magát, mindig van fenyegetés, ezért a hatalomból sosem elég. Ha nincs külső korlátozása vagy legalább egy lecke, amiből megtanulta a hatalommal való visszaélés veszélyeit, akkor nem lesz képes az önmérsékletre és mindig több és több hatalmat kíván, ez a hatalom koncentrációjának folyamata.
2.A háborús pszichózis. Ezt már többször érintettük, mindig kell egy erősnek tűnő külső ellenség, akivel szemben összefogásra van szükség és egy katonásan működő társadalom megteremtésére. A kínai imperializmus igazában ebben az évszázadban jelent csak meg, ezelőtt a kínai rendszer nem volt ugyan demokratikus, de a legfelsőbb szinteken mégis valamennyire leszimulálta a demokrácia működését, mivel létezett egy erős rotáció a vezetésben. Most azonban egyszemélyi vezetés van már jó ideje, mert sikerül folyamatosan fenntartani azt az ellenségképet, ami ellen harcolni kell, Kína manapság jóval diktatórikusabb mint pár évtizeddel ezelőtt. A diktatúrák lelke minden esetben a háborús pszichózisban rejlik. Katonás szervezet, ahol diktátor alattvalói elfogadják, hogy ők elsősorban parancsokat teljesítenek.
3.Paraszti mentalitás a polgári ellenében. A paraszti mentalitás az olyan társadalmi viszonyok terméke, amikor az élelmiszertermelés területén dolgoztak még messze a legtöbben, lényegi eleme a biztonságra való törekvés, az alárendeltség elfogadása is ebből adódott (a termény védelmét a katonák kasztja biztosította). Ennek a mentalitásnak a továbbélése az erős vezető kívánalma, ily módon a diktatúrák egyik tömegbázisát jelentik. Az egyéni teljesítmény nagyobb jelentősége a polgárosodáskor jelenik csak meg, ez közismert is, hogy erős középpolgárság nélkül nem nagyon van esély stabil demokratikus berendezkedésre.
4.A diktátor rendet teremt és elvégzi a piszkos munkát. A jómódúak között is vannak támogatók, különösen olyanok, akik a társadalmi státuszukat szeretnék védeni a feltörekvőbbekkel szemben. Mivel úgy érzik, hogy nekik sok a vesztenivalójuk, ezért merev, kasztosodott társadalmat szeretnének látni. Nekem az a tapasztalatom, hogy azok az ismerőseim, akik az egyéni teljesítményt tartják fontosnak (mert ez a piacon folyton megméretődik) többnyire erősen diktatúra ellenesek, akik számára ez a teljesítmény nem mérhető, mert például az állam alkalmazásában állnak, ők az állam gyámkodását várják, amivel végeredményben a diktatórikus tendenciákat erősítik (hiszen a gyámkodásért cserébe a politikai elit nagyobb hatalmat fog kérni).
5.Idősebb emberek növekvő aránya. A demokráciák alapja, hogy az újító és stabilizáló tendenciák valamiféle egyensúlyt hozzanak létre, viszont ez felborulhat az idősödő társadalmakban, hiszen az idős ember semmiféle mobilitást nem akar már látni. Ezt látjuk manapság Európában a szélsőjobboldali pártok előretörésével. A demográfiai folyamatok valószínűleg oda tendálnak, hogy a mai értelemben vett demokráciák megszűnnek, esetleg úgy alakulhatnak át, hogy a szavazati jog megváltozik és az idősebbeké kevesebbet számít majd. (Gazdasági katasztrófához is vezethet, ha ez nem történik meg.)
6.Kemény gazdasági alap: fosszilis energia, ásványkincsek. Szinte az összes diktatórikus berendezkedésű állam ezt használja ki. Míg a demokráciák tudásalapú és innovatív rendszerek, a diktatúrák erre nem annyira képesek (inkább koppintják, lopják a tudást), viszont általában erősek fosszilis alapon, a természet efféle kizsákmányolása egy extra bónusz, erős lökést ad a gazdaságuknak. Vannak olyan diktatúrák is, amiket más diktatúrák hoztak létre valamikor, elsősorban Belorusszia és Észak-Korea tartozik ide, azonban náluk nem áll rendelkezésre annyi ásványkincs, sem pedig olyan folytonos transzfer jövedelemem hogy a gazdaság fejlődését fenn tudja tartani, lényegében leszakadtak a világ többi részéről. Ezek a kisebb diktatúrák továbbra is függnek az őket létrehozó államoktól, stratégiai fontosságuk miatt támogatja őket egy adott szintig a szomszédos nagyhatalom. Ahol viszont a folytonos extra jövedelmek biztosítottak, ott a diktátor és a vele egy csapatban játszók (állami oligarchák) folyamatosan megcsapolhatnak és újraoszthatnak mindenféle jövedelmeket. Kérdéses, hogy mennyi ideig folytatható ez a kontraszelektív gyakorlat, úgy tűnik, hogy éveken át biztosan, de évtizedeken át már sokkal kevésbé eredményes módon.
7.Kultúrharc. A diktatórikus rendszerek folyamatosan tolják az ideológiát, igyekeznek megsemmisíteni erkölcsileg vagy egzisztenciálisan lehetetlenné tenni a hatalmukra potenciális veszélyt jelenítő szellemi műhelyeket. Mindig tematizálják a közéletet, mindig mozgásban tartják a közgondolkodást, tehát ők döntik el, hogy mi mennyire fontos, hogy minek mi a súlya. Ez ahhoz hasonló mintha nemcsak a sportágak szabályait változtatnák meg, hanem a sportágat is kijelölnék, hogy miben versenyezzünk.
8.Diktatórikus államigazgatási rendszer. Óriási bürokratikus rendszereket építenek ki a modern diktatórikus rendszerek a legfelső vezető döntéseink leképezéseire. Ez a rendszer költséges és nehézkes, nem is mindig hatékony, viszont olyan értelmében igen, hogy az egyes alegységek vezetői folyamatosan bizonyítják az alkalmasságukat, és igyekeznek teljesíteni vagy olykor túlteljesíteni is a parancsokat, legalábbis azok szellemében eljárni. Ily módon a diktatórikus rendszer nagyon stabil, egy monolit struktúrává válik.
A diktatúrák bukása úgy képzelhető el, hogy a fenti tényezők jelentősége csökken illetve nem működtethetők hatékonyan, a társadalom nagy része pedig fokozatosan kiábrándul és elfordul tőle. Ritkább eset az, amikor a felső vezetés esik szét és a rendszer meggyengül, így jöhet létre békés vagy kevésbé békés hatalomátvétel. Az erkölcsi károk, amit a diktatúrák okoznak, a tapasztalatok alapján úgy tűnik, mégsem olyan súlyosak, mert a társadalom mindig képes tanulni a hibáiból.
