Ideo-logikák

Ideo-logikák

Mért szeretnek az emberek nagyvárosokban élni?

2020. július 10. - Tamáspatrik

A válasz nem annyira magától értetődő mint gondolnánk. Általában fiatalok költöznek nagyobb városokba, hiszen eleve mobilabbak mint az idősebb korosztályok. Viszont ha megkérdezzük őket, akkor nem nagyon tudnak világos előnyöket mondani, csak valami olyasmit, hogy pl. „Pesten több a lehetőség.”

Rendszerfüggetlen jelenség

A világ minden országában jellemző, hogy a városok, különösen a nagyvárosok népessége rohamosan nő, a falvaké csökken. 2007 óta meghaladja a városlakók száma a falvakban élőkét, ráadásul a világ nagy metropoliszai, megavárosai gyors ütemben duzzadnak. Számomra elképesztő az is, hogy néhány év múlva többen fognak élni 500 ezernél nagyobb lakosságú városokban, mint az ennél kisebbekben. A zsúfoltság, a zaj, a környezeti ártalmak, magasabb árak és a kiterjedtebb bűnözés sem tartja vissza az emberek többségét attól, hogy egy nagyvárosban vagy annak vonzáskörzetében lakjanak.

Japánban például, ahol a népesség száma csökkenőben van Tokióé még mindig növekszik, a kiürülő falvakból a zsúfolt metropoliszba törekednek a legtöbben, és úgy tűnik hogy még akkor se nagyon akarnak „vidéken” élni, ha fizetnek nekik érte. Nálunk is Közép-Magyarország és ezen belül Budapest térsége az egyetlen régió, amelynek lakossága dinamikusan növekszik, bár a legtöbben nem a nagyvárosban, hanem annak vonzáskörzetében szeretnének élni.

Mindig egy lépéssel feljebb

Már a Kádár-rendszerben is megfigyelhető volt, hogy nagyon sokan csak egy lépéssel szeretnének feljebb jutni: faluból kisvárosba, kisvárososból egy nagyobb városba vagy Budapestre, Budapestről pedig egy nyugati nagyvárosba, a kivándorlás régebben leginkább a budapestiek körében volt jellemző. Utólagos magyarázatként egyesek az unalmas, fojtogató, kevéssé kulturált légkört nevezték meg fő okaként annak, amiért nagyobb városba költöztek.

A nagyvárosnak sok előnye van, de nem ezek miatt költöznek oda

A jobb egészségügyi ellátás nem egy olyan ok, ami miatt egy fiatal nagyvárosba költözne, őket ez igazából nem érdekli. (Igaz viszont, hogy egy idősebb embert, aki visszaköltözne falura, esetleg a nagyvárosban maradásra bírhatja az egészségügyi ellátás színvonala.) A jobb oktatás se annyira jelentős érv, hiszen egy diák lakhat bármikor kollégiumban vagy albérletben is átmeneti jelleggel. A jobb közlekedési lehetőség megint nem egyértelmű: Budapesten belül utazni a dugók miatt nem ritkán tovább tart mint egy távolabbi városból eljutni oda, sőt a peremvárosokban és egyes lakóparkokban a tömegközlekedés egyenesen tragikus szintű – mindez ez mégsincs hatással a migrációs trendre. Éppúgy mint az sem, hogy a nagyvárosban drágább az élet, a lakhatás pedig különösen jelentős költség egy kisebb városhoz vagy faluhoz képest. A szórakozási lehetőségek lehetnek ugyan vonzóbbak, de ma az internet korában, „elvben” már nem jelent nagy hátrányt, ha valaki egy kis faluban él, a neten ugyanúgy megtalálhatja azt, ami neki tetszik. A munkalehetőségek nyilván jobbak a nagyvárosban, habár manapság számos vállalat és cég falvak közeléből is jól elérhető, a közlekedés nem jelent már akkora hátrányt mint régebben.

Falun élve nehezebb a rejtvényt megfejteni?

Egy „múlt századi” újságárus gúnyos mondatát idézve, nem szó szerint persze, a falvakban egy nappal hamarabb jelenik meg a Füles újság, mert ott állítólag nehezebb megfejteni. Itt nem arról van szó, hogy a buta emberek a falvakban élnek az okosok pedig városban, hanem hogy mennyire élénk a két közeg, mennyire segíti a gondolkodást vagy sem. A falvakban úgy tűnik, hogy az életritmus valahogy lassabb és kevéssé érdekes mint egy városban, ami lehet egyfajta magyarázat, a dinamikusabb emberek inkább igénylik a nagyobb tempót. Számomra önmagában ez az érv mégsem eléggé meggyőző, éppúgy mint a több munkalehetőség sem.

Talán inkább valami olyasmiről van szó, hogy nem a szomszédjaid lesznek azok, akikkel feltétlenül jó barátságban kell lenned, egy nagyvárosban nagyobb eséllyel találsz olyanokat, akikkel van közös érdeklődés és hasonló hullámhossz. A közösségi élet legalábbis amit annak nevezünk, rendkívül paradox jelenség, hiszen a lelki értelemben vett összetartó, egymást segítő közösség nem mindig ugyanaz jelenti, mint közös szellemi célokat kitűző csoport tagjának lenni. Habár az USA polgárainak nagy része egy felmérés szerint inkább szeretne falun mint nagyvárosban élni – az ilyen felmérések valójában nem a valóságot tükrözik, inkább nosztalgiákat és az emberek pillanatnyi vágyait. Jelenleg az ország 3,5%-án él a lakosság közel kétharmada és a nagyvárosok jelentős részének a lakossága folyamatosan növekszik.

Szellemi műhelyek

Mivel az érdeklődési körünk és a képességeink nagyon speciálisak, emiatt mennél nagyobb városban laksz, annál nagyobb eséllyel fogsz találni olyanokat, akikhez csatlakozhatsz. Sokkal nagyobb a specializáció egy nagyvárosban, mert lehet hogy egy csak egy bizonyos fajta tánc érdekel, orvosként lehetsz egy szűk szakterület specialistája és színészként sem kell mindenféle műfajban egyformán teljesítened, - egyszerűen több az esély, hogy azzal foglalkozz, amiben igazán jó vagy, szabad idődet pedig olyanok társaságában töltsd, akivel hasonló az érdeklődési körötök. Emiatt mondták már régebben a kultúra világában élők, erős túlzással persze, hogy vidéken élni olyan mint „élve eltemetettnek lenni”.

Az internet terjedése sem sokat változtatott azon, hogy a közvetlen, mindennapi kapcsolatokban megélt kisebb-nagyobb szellemi műhelyek azok, amik serkentik az emberek kreativitását, alkotókészségét. Ezt bizonyítja a nagyvárosok a kiemelkedő GDP szintje is. Az emberek jobban serkentik egymást, a speciális képességeiket jobban kibontakoztatva sokkal több értéket állítanak elő mint a kistelepüléseken.

Nem állítom persze, hogy a kép mindenki számára ennyire rózsás, mert tényleg lehetnek sokan olyanok, akik nem látnak maguk előtt más lehetőséget, mint a nagyvárosban valahogyan elboldogulni, az ottani életmódhoz valamennyire hozzászokni.

Politikai vonatkozások

Mivel alapvetően a szellemi közegek sokféleségére épül, emiatt a nagyvárosi kultúra nyilvánvalóan toleránsabb és az ott élők többféle felfogást képesek elfogadni mint a legtöbb kistelepülésen, az utóbbiak inkább a hagyományok iránt és a konzervatívabb eszmék felé orientálódnak. Az urbanizációnak nyilvánvalóan messzemenő politikai következményei vannak, az új törésvonal manapság már nem annyira falu-város mint a falu + kisváros vs. nagyváros lakossága között húzódik.

Maga a „szellemi műhely” számomra egy kulcsfogalom politikai értelemben is, a legtöbb politikai irányzat azáltal igyekszik a hatalmát fenntartani vagy növelni, hogy az őt támogató szellemi műhelyeket erősíti és a más eszméket vallókat igyekszik gyengíteni vagy szétverni. A szellemi műhely természetesen nem minden esetben lokális, manapság virtuális közösséget is jelent és jellemzően egyfajta közös gondolkodást tükröz, tagjai folyamatosan inspirálják egymást. (Bár számomra úgy tűnik, hogy nincsenek mindig tudatában annak, hogy egy tágabb értelemben vett szellemi műhely tagjai és nem is értékelik eléggé.)

 

A higiénia és a fegyelmezett szabálykövetés lehet a titok nyitja?

Nem csak a kormányok intézkedései befolyásolják az egyes országokban a COVID elleni védekezést, hanem nyilvánvalóan hatással van erre az is, hogy az állampolgárok általában mit tartanak be ebből, valamint hogy általában mennyire ügyelnek a higiéniára. Habár ezek nem könnyen mérhető tényezők, személyes tapasztalataink azt mutatják, hogy a déli országokban az állampolgárok a szabályokat lazábban fogják fel és nem tartják annyira fontosnak mint északon. Itt a hangsúly egy járvány idején éppen azon van, hogy nem csak felszínes módon kell a szabályokat betartani, hanem legalább a közterületeken magától értetődő módon kell az előírt alapvető viselkedési normákat követni. Ha megnézzük a japánok, svédek, hollandok statisztikáit, az eredményeik más országokhoz képest nem kimondottan rosszak annak ellenére sem, hogy egyik ország sem hozott szigorú korlátozó intézkedéseket, és néhol még a teszteléseket sem tartották annyira fontosnak (bár ez alighanem hiba volt), és a sűrűn lakott Németország statisztikái sem annyira rosszak.

Úgy tűnik, mintha ezekben országokban az állampolgárok nagy többsége a józan észére hallgatva is körültekintőbben viselkedik mint máshol a szigorítások hatására, így például tudják, hogy a tömeg növekedésével a járvány terjedése nem egyenes arányban, hanem annál nagyobb mértékben, hatványozottan növekszik. Ezzel szemben a temperamentumosabbnak tartott déliek az olaszok és a spanyolok vagy latin-amerikaiak közül aránylag többen kapták el eddig, annak ellenére, hogy a melegebb éghajlat nem nagyon kedvez a vírus terjedésének (bár nem is gátolja, legfeljebb kicsit lassítja azt).

Azokban az országokban, ahol a lakosság egy része nem vette elég komolyan a járványt mint az USA-ban vagy oroszoknál, vagy éppen a braziloknál a fertőzöttség viszonylag nagy mértékű, ebből a szempontból a két szélsőség a liberális és a szélső jobbos (populista) felfogás vagy ezek kombinációja egyaránt káros, mert egyik sem segíti az állampolgári felelősségérzet kialakulását. Nagyon sok tényező befolyásolhatja a járvány terjedését, de úgy tűnik, hogy az állampolgár oldaláról nézve a mérsékelten konzervatív, alapvetően szabálykövető magatartás, törekvés a kockázatok minimalizálására, ez volt jelen helyzetben az optimális választás.

Magyarországot tekintve a kép csalóka, mert nem tartjuk magunkat ugyan szabálykövetőnek, de ez azért van így, mert a legfőbb viszonyítási pontot nekünk a németek jelentik. A Balkánhoz képest már teljesen más a helyzet és valóban, tőlünk déli és keleti irányban a járvány jelenleg nagyobb méreteket ölt. (Sok más tényező is nyilván közrejátszhat abban, hogy per pillanat nálunk a helyzet viszonylag jónak mondható, például a BCG oltás is ilyen, vagy hogy időben elkezdtük másolni az osztrákok által bevezetett intézkedéseket, megelőzve a vírus nagyobb mértékű terjedését.)

A szabálykövetés és a fegyelmezett (alapvetően protestáns eredetűnek mondható) munkakultúra egyébként nem csak ebben az esetben, hanem a gazdaság egészét tekintve is fontos tényező. Éppen azok az északi országok, ahol a járvány előtt a gazdaság és a költségvetés helyzete jónak volt mondható, kisebb visszaesést szenvednek el idén, mint az egyébként is súlyos problémákkal küzdő mediterrán térség. A 21.században úgy tűnik, a hideg racionalitás az, ami a siker legfőbb záloga lehet, a politikai retorika leginkább csak mese gyerekeknek, egy olyan játék, ami nálunk még nem vált veszélyessé vagy legalábbis nem látszanak a veszélyei.

Még egy fejlemény hogy a járvány mostani szakaszában a döntések már nem annyira a nemzetállamok, hanem egyes régiók vagy települések szintjén születnek meg, a helyi önkormányzatok felelőssége és szerepe ismét megnőtt. Nálunk is sok tekintetben eltérő régiók vannak, más helyzet a sűrűn lakott Közép-Magyarországon mint az ország többi részén, különösen a kevéssé fejlett észak-keleti vagy a déli országrészekben. Nagyon sok olyan eset van, amikor nehezen tud egy központi kormányzat a helyi sajátosságokra szabott döntéseket hozni, emiatt sem túl szerencsés, ha nálunk az önkormányzatok mozgásterét a központi kormányzat nagyon lecsökkenti.

Hogyan lépjünk fel a nagy egó ellen?

Mindenki számára ismerős tipikus helyzet az, például egy munkahelyen, amikor valaki el van szállva magától, jellemző módon minden mondata arról szól, hogy „én” és „csak én”, mindenki mást mélyen leszólva a háta mögött. Annyira túljátssza a szerepét mint egy rossz ripacs, mégis a leggyakoribb eset, hogy senki nem jelzi az illetőnek, hogy vegyen vissza. A háttérben gyakran az lehet, hogy megszűnt valamiféle gátlás, ami visszatartotta attól, hogy az egoizmsua túlságosan felszínre törjön, hogy túl sokat okoskodjon és mindent a saját szemszögéből legyen csak képes szemlélni. A leggyakoribb az, hogy nagyon sokáig senki nem szól neki, nem ad visszajelzést, pedig legalább három féle módon lehet tenni az ilyesmi ellen. Megjegyzem, hogy itt nem is annyira azzal van gond, amit az illető tesz (álbalában szorgalmasaan dolgozik, bár hajlamos túllépni a hatáskörét és mások munkájába is beleavatkozni), mint inkább a stílusával, amivel rontja a munkahelyi légkört, vagy a családi, egyéb közösségi légkört.

A keményvonalas (diktatórikus) fellépés

A nagy egóval szemben egy másik, még keményebb egó, leginkább a főnöke teheti meg ezt, bár nem kizárólag. Kemény verbális agresszióval a gyenge pontot, a legkisebb hibát erősen betámadni, a verbális pofonok a túlpörgött illetőt egy időre leállítják, magába szállásra kényszerítik. Hátránya ennek az eljárásnak, hogy igazságtalannak fogja érezni, hogy „ő mindent megtesz”, de „nem érti meg senki” a törekvéseit, nem támogatják, sőt még keresztbe is tesznek neki. ("Jaj én szegény.")

Az ilyen pofonok egyébként az életben nem ritkák, amikor naivak voltunk és nem eléggé körültekintőek mindannyian kaptunk már pár kemény leckét a sorstól, amit akkor és ott igazságtalannak éreztünk, később átgondolva már valószínűleg kevésbé.

Baráti beszélgetés

Ha a kapcsolat az illetővel legalább jó haveri szintű, akkor megfelelő időpontban és módon elmondható neki jól becsomagolva, hogy a fordított evolúció útján jár (majmot csinál magából). Úgy gondolom, hogy kötelessége is erre legalább kísérletet tenni azoknak, akik az adott munkahelyen a legközelebb állnak hozzá. (Sőt, van egy olyan helyzet is, amikor a barátunk szenved valaki agressziójától, ilyenkor is meg kell keresni az illetőt és megpróbálni elmondani neki, hogy mit vált ki a másikban, mert nem biztos, hogy ő maga ennek teljesen a tudatában van. Én is megköszöntem volna, ha egy adott helyezetben valaki x évvel ezelőtt így tesz.)

Ennek az eljárásnak két hátránya van, az egyik, hogy nem mindenki tudja megfelelően jól megfogalmazva, pontosan elmondani, hogy min kellene változtatni. A másik, hogy megvan a sértődés veszélye, a kritika általában megterheli a kapcsolatot. És persze akad olyan helyzet is, amikor senki nincs az illetővel eléggé jóban, vagy nem érzi meg, hogy mikor kellene beszélni egy olyan problémáról, ami mindenkit zavar.

Egyből reagálás, asszertivitás

Akik erre képesek, azoknak az egyéniségéből fakad az, hogy azonnal és határozottan lereagálják az eseményeket. Ehhez egyből fel kell tudni ismerni azt, hogy mi van a közlési szándék mögött, és bátran, határozottan pár szóval visszautasítani. Ez ahhoz hasonló, hogy ha valaki a küzdősportot annyira mesteri szinten gyakorolja, hogy egyből megérzi az ellene irányuló, vagy őt is fenyegető hatást, bár ez esetben is inkább verbális szintű agresszióról van szó. Addig nem agresszív, amíg a másik nem ad rá okot, amikor ez megtörténik, akkor viszont hideg fejjel visszatámad, és nem is variálja túl a dolgot. A hátránya ennek a módszernek, hogy az egoista csak az asszertívan fellépő illetővel szemben fogja vissza magát jobban, másokkal szemben ugyanúgy drámázik és játssza el folyamatosan a nagy halált. Minél többünknek meg kellene ismerni ezt a fajta technikát és gyakorolni a verbális szellemi önvédelmet, ha a helyzet rákényszerít minket. Tudatosság, jó helyzetfelismerés és szellemi frissesség is szükséges hozzá.

Ami pedig a leggyakrabban történni szokott

Ami a legtöbb helyen megy, hogy igyekszünk nem tudomásul venni ezt a fajta viselkedést. Vannak akiket zavar a hangos feltűnősködés, de olyanoknak, akinek túl kevés a munkája akár még szórakoztató is lehet. Ha belegondolunk, nem sok tisztelet van ilyenkor bennünk, mert nem tartjuk vissza a másikat attól, hogy hülyét csináljon magából (és egyúttal belőlünk is persze). Az biztos, hogy az igazi jó csapatmunkát gátolni fogja már eleve az is, hogy csak a saját szemszögéből képes nézni a dolgokat. Nálunk a legtöbb helyen az agresszív ember jól tud érvényesülni, a legtöbben úgy viszonyulnak hozzá, hogy miért pont én legyek az, akik le akarja állítani, ez a „mért pont én” mentalitás eléggé általános, mindenki szeret visszahúzódni a saját kis csigaházába, ha megteheti és a konfliktusos helyzeteket kerülni.

Lehet persze, hogy marad szurkálódás, célozgatás, és egyéb kicsinyes játszmák, amik megint nem fogják erősíteni az együttműködést a cégen belül. Ennek nem csak egy olyan hátránya van, hogy nem viszi a dolgokat előre és megmarad egy egészségtelen helyzet, amikor igazán őszinte kommunikációról nem lehet beszélni, hanem az is, hogy néha egy idő után „felrobbanhat”. Túl sok kis tüske és elfojtott sérelem maradhat meg, ami ha nincs mód a helyzetből való elmenekülésre, akkor hirtelen kirobbanhat belőlük.

Társadalmi szinten is ugyanaz van mint kicsiben, nagy csoportok nem képesek az önérvényesítésre, hanem csak tűrnek, ilyenkor (ha a helyzet úgy alakul és ezt lehetővé teszi) lázadások, forradalmak törnek ki. Ezek többet ártanak mint használnak, mert nem nagyon lehet megmondani, hogy az utcára vonulók mit akarnak, ezen a ponton túl már késő, leginkább csak tiltakoznak és igyekeznek rombolni azt a rendszert, amiben nem voltak képesek a saját érdekeiket megfelelően képviselni és védeni.

Az egészséges szintű agressziót és érdekvédelmet nem nagyon tanuljuk meg az iskolában sem és minták is alig vannak erre, ezért még a mindent átszövő, brutális korrupciót is inkább eltűrjük azért, hogy mások megtegyék helyettünk. Pontosan ez van ma Magyarországon, az agresszió és érdekvédelem teljes mértékű átruházása az államra.

Egyébként az iskolában még olyan alapvető dolgokat is megtanulhatnánk, de nem tanuljuk, hogy milyen szempontok alapján választunk barátokat, párt vagy házastársat magunknak, és hogy milyen különbségek vannak ezek között. Azt hisszük, hogy egyéni szempontjaink vannak, amik ránk jellemzőek, pedig egy frászt. A legtöbb esetben nem tudatos, ösztönös módon mérjük fel egymást és hozunk döntéseket, és amik alapján döntünk abban nem nagyon különbözünk egymástól…

A nyugdíjak szintje nem attól függ leginkább, hogy hány gyerek fog születni

Felejtsük el azokat a dogmákat, amiket a közhiedelem folyamatosan sulykol a nyugdíjrendszerrel kapcsolatban például azt, hogy az aktív dolgozók aránya fogja meghatározni a nyugdíjak szintjét. Persze jó dolog, ha sok gyerek születik többféle okból is, de nem elsősorban a nyugdíjak miatt, amelyek szintjére legalább 3-4 tényező jóval nagyobb hatással van. Ez csupán egy idejét múlt mennyiségi szemlélet, a szocialista tervgazdaságot idézi, hogy a gyerekek számában gondolkodunk.

1.A megtermelt érték (GDP) a jó kiindulópont

Amikor az átlagosan ledolgozott munkaidő folyamatosan csökkenő trendet mutat, számos területen az automatizálás redukálja le a munkaerőigényt és teszi fokozatosan „feleslegessé” az embert, akkor nem az lesz a meghatározó, hogy mekkora az aktív dolgozók aránya, hanem sokkal inkább az, hogy a munka mennyire hatékony, mennyi az egy fő által megtermelt érték.

Tegyük fel, hogy növekszik az automatizálás, és habár pongyola kifejezés, de igen elterjedt, hogy kevésbé leszünk „összeszerelő üzem” – és ez lehet az egyetlen reális pálya, hiszen a szlovákoknak is csak rövidtávon bizonyult jó megoldásnak, hosszabb távon ráfizettek, másrészt vannak erre nálunk sokkal alkalmasabb jelentkezők, Kína és India például. Ebből következően a gazdaság több ágában is a dolgozók nagyobb része manuális munkák helyett különféle automata gépeket vagy rendszereket fog felügyelni, ezáltal növekszik a megtermelt érték, ezáltal a nyugdíjakra költhető összeg is.

Emellett ha a termékeink vagy a szolgáltatásaink speciálisabbak, kevésbé tömegtermékek (egyes élelmiszerek és kézműves termékek jutnak az ember eszébe, de a lehetőségek köre ennél sokkal nagyobb), akkor automatizált gyártás nélkül is magasabb áron értékesíthetőek, ami szintén egy reális út.

Emiatt még ha a nyugdíjasok aránya meg is növekszik a társadalmon belül, az sem jelenti feltétlenül, hogy a nyugdíjak összege reál értékben csökkenni fog. Fordítva is igaz ez, ha a fiatalok sokan vannak ugyan, de képzetlenek maradnak és csak egyszerű munkákra alkalmasak, akkor az adókból és járadékokból nem fog tudni az állam magas nyugdíjakat fizetni.

2.Mennyit akar költeni a kormány a nyugdíjasokra?

Egyértelmű, hogy nálunk a GDP-hez viszonyított nyugdíj kiadások aránya nem magas (például jóval alacsonyabb mint a lengyel), ráadásul csökkenő trendet mutat.  Ha ehhez még hozzá is vesszük az egészségügyi kiadások nevetségesen alacsony összegét, akkor is jól látható, hogy a kormány nem akar költeni az idős generációkra. Ez szerintem nem feltétlenül hiba, amennyiben inkább a családok támogatására és a gazdaság dinamizálására költünk (nem az állami bürokrácia növelésére vagy cégek, sőt egész ágazatok mesterséges pumpálására teljesítményigény nélkül), akkor a dolog nagyjából rendben van.

A 13.havi nyugdíj visszavezetése csupán porhintés, hiszen reálértékben évi 2% körüli, az infláció mérésének mondjuk úgy, hogy "statisztikai hibahatárának" megfelelő szintről van szó, ráadásul mindig utólagosan, az év végén. (Ezzel szemben sok éven át csak inflációkövető nyugdíjemelés volt, na meg egy kis zsebpénz decemberben.)

Ne legyen félreértés, nem azt mondom, hogy költsünk többet nyugdíjakra, hogy ez jó dolog lenne, sőt. Csupán azt, hogy a kormányok nagymértékben képesek befolyásolni a „nyugdíjkassza” méretét. Kényes kérdés, hogy oldják meg a kormányok azt, hogy a nyugdíjasok ne buktassák meg őket akkor, ha a jövedelmekben mérhető relatív társadalmi státuszuk romlik. A Fidesz kormány a nyugdíjasok támogatását egyrészt a stabilitás ígéretének eléggé jó szintű megvalósításával érte el (ugyanis a stabilitás a nyugdíjasok számára fontosabb mint a fiataloknak), másrészt a kevéssé tájékozott időseket nem kis demagógiával, indulatok gerjesztésével nyerte meg magának.

Nyugat-Európa nálunk elöregedettebb társadalmai általában jóval többet költenek nyugdíjakra nem csak abszolút értékben, hanem a GDP százalékában mérve is, emiatt sem látszik megalapozottnak a nyugdíj összeomlásával riogatni.

3.Nyugdíjkorhatár

A magyar nyugdíjkorhatár a várható élettartamhoz viszonyítva lényegében nem alacsonyabb mint más országokban, talán a hölgyek esetében valamennyivel igen, a férfiak esetében viszont még magasabbnak is mondható. Abban az esetben, ha az egészségügyi ellátás annyira magas szintű lenne és a lakosság nagy része valóban egészségesen élne, ez esetben a növekvő várható élettartam indokolná a korhatár emelését. Nálunk nem nagyon látni ennek a jeleit, sokkal inkább csak a statisztikákban mint a mindennapi tapasztalatokban. Ezzel szemben például a versenyszférában, ahol a teljesítmények jobban megméretődnek, a hatodik ikszen túl csak a kivételesen jó fizikai és mentális állapotban levők remélhetnek elfogadható szintű munkát és megfelelő fizetést, képzettségüktől lényegében függetlenül.

4.Nyugdíj mint alapjövedelem-szerű ellátás

Még egy érv, hogy amikor az alapjövedelem jellegű ellátások felé halad több ország is, akkor épp az idősebb korosztály lehetne az egyik, amelyik szóba jöhet. A nyugdíj elvileg lehetne akár egy viszonylag nivellált, alapjövedelem szintű ellátás is vagy valamennyire közelíthetne ehhez, és akinek ez túl kevés az dolgozhatna naponta pár órát vagy a megtakarításait élhetné fel. A nyugdíjrendszer alapvetően nem arra szolgálna, hogy (extrém esetben) idős emberek világkörüli útjait finanszírozza.

A jelenleginél jobban nivellált nyugdíj furcsán hangozhat, de gondoljunk bele, hogy valaki például vállalkozó volt és azért fizetett kevés járadékot évtizedeken át, mert az adórendszerünk teljesen kifacsarta, sokakat pedig a cégek feketén foglalkoztattak vagy minimál bérre jelentettek be és ennek isszák most a levét. Ezzel szemben mások nagyobb létbiztonságban voltak állami alkalmazottként, és nem kényszerülnek rá, hogy életszínvonaluk fenntartása érdekében dolgozzanak a nyugdíjba vonulásukat követően.

Amiért nálunk fel sem merülhet, hogy az öregségi minimál nyugdíj a jelenleginél jóval magasabb összegű lehetne, akár hatvan évtől is, annak gátja a társadalom nagy része által támogatott feudális, rendies szemlélet. Amíg a középrétegek elfogadják, hogy az elitet kell még jobban megerősíteni és a lecsúszottakat még inkább kizárni, amíg ez a szemlélet dominál, addig a méltányossági és szociális szempontok mindig háttérbe szorulnak, a nyugdíjrendszerünk merev, áttekinthetetlen és igazságtalan marad.

5. A gyerekek száma

Ha már létezik egy családtámogatási rendszer és a gyerekek számát figyelembe vettük a különféle állami támogatások, adókedvezmények, hitelek és egyéb kedvezmények esetében, akkor nem lenne fair ezt még egyszer a nyugdíjrendszerbe is beszámítani. Különösen az előző pontok figyelembe vételével.

Az igaz, hogy számos szolgáltatás nem vagy nem megfelelően automatizálható és igényeljük is a közvetlen emberi kapcsolatot, emiatt ezek ára folyamatosan magas marad, sőt még drágulhatnak is. Leginkább a különféle szolgáltatások területe az, ahol munkaerő hiány lép fel és lépett is fel azokban az országokban, ahol a társadalom elöregedett. Ilyen esetben alapvetően két választása van az idős generációknak (ez tényleges választás, hiszen leadhatja szavazatát az egyes irányokat képviselő pártokra). Vagy elfogadja, hogy a szolgáltatások drágák és ezzel kell együtt élnie, vagy pedig arra szavaz, hogy a kevésbé fejlett országokból érkező vendégmunkások kell, hogy végezzék, még a közbiztonság némi romlása árán is. A brit nyugdíjasok jelentős része például konkrétan arra szavazott (bár valszeg. nem tudatosan) a Brexit esetében, hogy vendégmunkások helyett inkább a (volt gyarmatokról érkező) bevándorlókat látják szívesebben.

Át kell gondolni, hogy mire való a nyugdíj

Valójában nem valami életcél, „megérdemelt pihenő” lenne nyugdíjasnak lenni. Az egyik cél lehet az unokák nevelésében való részvétel, másik ugyanennyire fontos cél, hogy egy életkor fölött alapjövedelem szintű megélhetést biztosítson, amit akár 30 vagy 50%-os mértékben is figyelembe lehetne venni a nyugdíjak megállapításánál. A társadalmi közeg eleinte nem biztos, hogy teljes egészében támogatná ezt az irigység faktor miatt (mindenki a hozzá hasonló státuszúakhoz méri magát), de ezen túl kellene tudni lépni.

Éppúgy mint azon a szemléleten, hogy vannak a "nyuggerek" vagy a "bácsik és nénik", akiket bizonyos kor fölött hajlamosak vagyunk gyerekként kezelni.

Lehetne például átmenetet, lépcsőket létrehozni az idősödő emberek számára, mondjuk 60 és 70 év között, amikor már kapnak állami jövedelmet is, de a legtöbben még részmunkaidőben képesek dolgozni. A szokásos hirtelen nyugdíjazást ugyanis a legtöbben, különösen a munkaképesek egyfajta sokként élik meg, és egy-két évig eltart, amíg hozzá tudnak szokni és át tudnak állni egy újfajta életmódra. Egyébként számos országban (tőlünk nyugatra inkább) szokás, hogy a nyugdíjasok jelentős része dolgozik valamit, aminek nem feltétlenül az anyagi kényszer az oka.

Hogyan vizsgázott a koronavírus járvány idején a tudomány?

Vágjunk a közepébe: Bizony sokaknak csalódást okozott a tudomány, amikor a járvány közepén nem lehetett elmondani, hogy teljesen a helyzet ura volt, hiszen gyakran kaotikus, egymásnak ellentmondó információk jelentek meg a különféle médiumokban a különféle szakértők vagy magukat annak mondók szájából.

Az influenza mintájára képzeltük el

A legtöbben úgy gondolták, hogy az influenza vírushoz lényegében hasonló kórokozóról van szó, holott a hasonlóság inkább felszínes: szintén elsősorban légúti tüneteket okoz és a leginkább veszélyeztetett csoportok (idősek és általában a meggyengült ellenálló képességűek) is erős átfedésben vannak az influenzával, de ebben nagyjából ki is merül a hasonlóság. Az igazi specialista szakértők kevésbé kaptak hangot, az ő hangjukat elnyomták azok, akik szeretnek szerepelni, magukat előtérbe tolva osztani az észt. (Például az, hogy valaki orvos, még nem elegendő ahhoz, hogy elegendő szakértelemmel bírjon egy új kórokozó megítélésében.) Általában szeretünk mindent már ismert dolgokhoz hasonlítani, valamelyik jól bevált skatulyába berakni.

Meglepő pofonok

A betegség terjedése nem várt módon (az egészségügyiek és a döntéshozók számára is meglepő módon) történt, ún. mikrocseppekkel is, például a hangos beszéd, éneklés révén is. A másik meglepő fejlemény az volt, hogy teljesen tünetmentes egyének is terjeszthetik, és még lehetne sorolni a nem várt sajátságokat (sokáig a szervezetben maradhat, olykor egyeseknél még visszaesést is okozhat). A terjedés kezdőpontjait sem sikerült eleinte beazonosítani egyes országokban, valószínűsíthető hogy Kínából, Vuhan területéről indult ki, de ez a meghatározás még nem elég pontos.

A tudomány rendszere alapvetően lassan és nehézkesen működik, több független vizsgálatnak is igazolni kell a feltételezéseket, és sok esetben az intézményi szemléletmód sem elég rugalmas ahhoz, hogy ne ragaszkodjunk egy darabig különféle hibás elképzelésekhez.

Régi, 19.századi tudományos módszerek

A több mint száz éves ismeretek többnyire jól használhatóak voltak, mint például a fertőtlenítés (Semmelweis Ignác és mások találmánya), vagy például azok az egyszerű statisztikai számítások, amelyek alapján a tömegrendezvények betiltásra kerültek, valamint az egyszerűbb modellszámítások is ezeken alapultak.

Ezen kívül a járványok terjedésével foglalkozó, leíró történelemtudomány ismeretei alapján beláttuk, hogy semmi olyasmi nem történt, ami száz évenként vagy annál gyakrabban ne fordulna elő az emberiség történelmében. (A globalizáció gyorsította ugyan a járványok terjedését, de segítette az ellenük való küzdelmet is.) Helyi járványellenes erőfeszítéseknek és némi szerencsének köszönhetően tudtuk csak megúszni eddig más, komoly világjárványok kitörését (pl. SARS2 és Ebola esetében).

Az, hogy egyes vitaminok növelik a szervezet ellenálló képességét nagyjából a 20.század elejének biológiai tudása, szintén nyomott valamit a latban.

Mindezeken kívül, sőt ezeket is megelőzően ha csak a józan eszünkre hallgattunk, a távolságtartás, maszk használata, kézmosás – az ilyen egyszerű szabályok betartása volt talán a leghasznosabb.

Amit a modern tudomány hozzá tudott tenni

Mindenekelőtt a tömegesen végezhető tesztelési eljárások, ami nagyon hasznosnak bizonyult, ilyesmi néhány évvel ezelőtt se létezett még.

Az internet mai fejlettsége és az okos telefonok elterjedtsége lehetővé tette a távoktatást valamint a kapcsolattartást még a karanténban levőkkel, ez is abszolút 21.századi történet.

A betegség gyógyítása terén azonban látványos áttörésekről nem lehet még beszélni, bár a kórházak felszereltségétől is függött a gyógyulások száma. Annak ellenére sem volt átütő siker, hogy a különféle laborokban alaposan feltárták a vírus összetevőit és működését. Ugyanis hiába ismerjük a kórokozót, ez még messze nem elégséges a gyógyításhoz és a megelőzéshez, hiszen az elviekben megfelelőnek tűnő hatóanyagot, eljárást a bonyolult emberi szervezetben komolyabb mellékhatások nélkül kell tudnunk alkalmazni. Emiatt hosszú idő is eltelhet addig, amíg az adott kórokozó gyenge pontját célba tudjuk venni az emberi szervezet károsítása nélkül.

Próba-szerencse alapú eljárások is néha célravezetők lehetnek, azonban rengeteg klinikai vizsgálatot kell elvégezni annak érdekében, hogy egy adott szer hatásossága és a szervezetünkre való ártalmatlansága egyaránt bizonyítást nyerjen. Olyan gyógyszer nincs is, ami akár az egyik feltételt ezek közül teljes mértékben képes lenne kielégíteni, csak olyan ahol a valószínűségek eléggé jónak mondhatóak ahhoz, hogy az oltóanyagot akár megelőzés, akár gyógyítás céljára engedélyezni lehessen.

A tudományellenesség és konteók fő oka a személyesség hiánya

A konteóhívők szempontjából még egy szuper jól teljesítő tudomány se lenne eléggé meggyőző, aminek oka a tudomány alapvetően személytelen jellegében keresendő. (Éppen a személytelensége az, ami az eredményeinek a széleskörű alkalmazhatóságát lehetővé teszi.) Ennek a megértéséhez hozzásegít egy analógia. Tegyük fel, hogy háborúban állunk, és habár a legtöbb esetben a katonáknak csak egy kis része találkozik ellenséggel bármilyen módon, vagy vesz részt éles bevetésen, ők azonban elmesélik a történeteiket a többieknek, akik ily módon megismerik a háborús valóság számukra mindenképp rendkívülinek mondható oldalát.

A mostani járvány azonban olyan jellegű, hogy kisebb gócokban koncentrálódott és öltött tömeges méreteket, emiatt (mondhatni szerencsére) sokaknak nincsenek olyan ismerőseik, akiktől első kézből hallhattak volna a betegségről. Emiatt sok esetben leginkább beállítódás kérdése, hogy ki mit hisz el a különféle médiumok által továbbított hírekből, és azok akik alapvetően személyes okokat keresnek az adott jelenségek mögött, ők hajlamosabbak erősen megkérdőjelezni a híreket (azok valóságtartalmatól függetlenül). A személytelenség egyértelműen egy modern kori vívmány, az elvont gondolkodás eljterjedtté válása lényegében „újkori fejlemény”, sokan még a személyes, érzelemvezérelt, ösztönösebb síkon szeretnek maradni.

Egy kisebb közösségben, például egy F.B.-s oltásellenes szektában is inkább a személyesebb, közösségi kapcsolatok iránti vágyunk fog teljesülni, az ezekhez csatlakozók még azt is figyelmen kívül hagyják, ha egy oltóanyag néha más kórokozók ellen is védelmet jelenthet, mint jelenleg a COVID ellen a BCG oltásról ez nagy valószínűséggel feltételezhető.

Ettől eltekintve az emberek nagy többsége eléggé jól megértette a fő problémákat, ami a járvány okozott és igyekezett az előírásokat betartani, a különféle konteó hívők aránya nem jelentősebb mint bármely más, az egész társadalmat érintő probléma esetében.

Jelenleg döntetlenre állunk

A tudomány a korona vírus elleni harc első félidejét nagyjából döntetlenre hozta. Kiismerve az ellenség jellemzőit most jó esély van rá,  (a különféle kutatócsoportok jól koordinált, összehangolt munkáját feltételezve), hogy a második félidőben, ami már elkezdődött és még idén várhatóan véget ér, egyértelmű győzelmet arasson az új korokozó felett, még akkor is ha nem tudhatja maga mögött a közvélemény teljes támogatását.

Vannak, akik kitépnének egyes lapokat a történelemkönyvből

A szélsőséges politikai felfogású egyénekre nem csak az a jellemző, hogy átírnák a múltat és különféle mítoszokat kezelnek tényként, hanem az is, hogy egyes korszakokat szeretnének nem létezőnek, meg nem történtnek tekinteni. Egy rejtett párhuzamot látok kétféle radikalizmus, szélsőbal és szélsőjobb között ezen a téren, mivel mindkettő merev ideológiák alapján skatulyáz be és ítél el akár egész korszakokat, az adott korokban élt politikai vezetőket a mai normák, pontosabban a saját szigorú és képmutató normáik alapján képes megbélyegezni.

E logika alapján belátható, hogy csak az a történelmi személyiség lehet elfogadható, aki egyrészt hibátlan és tökéletes (vagy legalább a hibáit nem ismerjük), másrészt valójában egyetlen régi vezető sem érdemel szobrot, mert gyakorlatilag mindenkinek a kezéhez valamilyen módon vér tapadt. (Talán az anarchia lehetett volna az egyetlen elfogadható rendszer?)

Az USA-ban és más nyugati államokban annak a tükörképe zajlik mint nálunk az utóbbi években történt, bár tény, hogy sokkal látványosabb módon. Ott a „rabszolgatartók”, nálunk a kommunistának bélyegzett személyek azok, akik gyakorlatilag nem érdemelhetnek szobrot semmiképpen. Nyilván nem az értelmiség műveltebb rétegei hozzák ezeket a döntéseket, hanem azok, akik zsigerből politizálnak, - ez valamivel kifinomultabb módon ugyan, de nálunk se annyira ritka.

Az USA egyik legnagyobb elnöke Abraham Lincoln sem volt eleinte rabszolgatartás ellenes, sőt többször is hangoztatta, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha a „feketéket” felszabadítjuk, azzal egyenlőnek is fogjuk őket tekinteni. Az ő szobrát vajon mikor fogják ledönteni? Na most gondoljunk bele abba, hogy az USA-ban vagy Belgiumban vagy máshol pár évszázaddal ezelőtt biztosan volt pár olyan ember, aki ezt  másként gondolta, de őket helyből kiröhögték, mert egyszerűen nem kaphattál vezető pozíciót, ha az általad hangoztatott vélemény nagyon eltért a közvéleménytől. Sőt ha nagyon szembe mész a közvéleménnyel és nem tartod meg magadnak amit gondolsz, akkor örülhetsz, ha nem nyilvánítanak sült bolondnak.

Ami nálunk történt az utóbbi időben az inkább csak formailag különbözött, nem annyira a lényegi tartalmát tekintve a mostani USA-beli eseményektől. Nagy Imre vagy Nyers Rezső megkapta a bélyeget, hogy kommunisták voltak és kész. Egy megszállt országban, ahol a birodalmi központ Lenin-szobrok és orosz hősi emlékművek tömkelegével fitogtatta a hatalmát, vajon milyen esélyei voltak annak, aki valamit tenni akart volna a közéletben, jobbító szándékkal? (A „passzív rezisztencia” a ’48-49-es szabadságharc után is csak mítosz volt, felejtsük el.) Templomba nyilván nem járhatott és kénytelen volt szépen bemagolni a kommunista ideológia dogmáit és használni a tolvajnyelvét. (A másik út egy kommunista ellenes politikus számára csak a börtön irányába vezethetett.) Aki ma annyira elítél valakit csak azért, mert kommunista volt (semmi másért), nem ritkán ugyanolyan janicsárként szolgálja az uralkodó rendszert (puszta érdekből és számításból), mint az előző rendszerben sokan annak idején.

A fent említett két személynek nagyon pozitív és előremutató dolgokat köszönhetünk, ennek ellenére mivel „kommunisták” voltak, Nagy Imre köztéri szobrát áthelyezték, Nyers Rezsőnek pedig lecsökkentették a nyugdíját. Egy rendszer jobboldali radikálisai szeretnének kitörölni egész korszakokat az emlékezetből, nálunk leginkább a kommunizmusét, vagy ha nem lehet, akkor feketére kell festeni éppúgy, mint nyugaton teszik ezt a szélső balosok a rabszolgatartással és a gyarmatosítással.

A radikalizálódó állampolgár csak a saját elveit és érdekeit nézi, fel sem merül benne, hogy mások szempontjait és sajátos helyzetét is valamilyen módon figyelembe kellene vennie. Végül a fekete-fehér előítéletességet, a rasszizmust erősítik az alapvető szándékukkal ellentétes módon.

Ilyen logika alapján elítélhetők lennének Bocskai és Bethlen erdélyi fejedelmek, mert kegyetlenek voltak és a törökökkel szövetkeztek (ez volt pedig az egyetlen reális opció), de gyakorlatilag bárki a magyar történelemből, mert több kegyetlenséget is elkövettek, vagy pedig épp azért, mert túlságosan megalkuvóak voltak egyesek szemében.

Az a különös, hogy azok a jobboldali emberek, akik a gyarmatosítást egyértelműen elítélendőnek tartják, most valószínűleg mégsem üdvözlik a szobordöntögetéseket, mert az indulatos, a józan értelmet nélkülöző akciók majdnem mindenkiben visszatetszést keltenek. Mindegy, hogy melyik oldal mozgósít jobban és viszi az embereket az utcára mindenféle elvont, ideológiai töltetű követeléssel (nem pedig konkrét célokkal), az mindig nagy kárt okoz, nem annyira anyagi értelemben, mint amennyire a társadalmi kohéziót és bizalmat képes rombolni.

Nem keresek igazán ésszerű magyarázatot és mentséget ezekre a tettekre, mert valójában nem nagyon vannak ilyenek, ugyanis az indulatvezérelt politizálás nem fér össze az észérveken és meggyőzésen alapuló közéleti fellépéssel. Leírták már, hogy a tüntetések fő motívuma a hatalom kinyilvánítása, gyakorlatilag egy öncélú, artikulálatlan hatalomgyakorlásról van szó azok részéről, akik az adott pillanatban úgy érezték, hogy nincs elegendő eszköz a kezükben a saját sorsuk befolyásolásában. Pedig léteznek más utak is, az ún. polgárjogi mozgalmak ezek, Martin Luter King, Gandhi, Nelson Mandela mutattak rá példákat, talán inkább az ő gondolataikat kellene inkább előszedni és megújítva alkalmazni. (Nem beszélve arról, hogy majdnem mindenki egy kicsit rasszista, a gyakorlatban léteznek előítéleteink emberek különféle csoportjaival szemben, emiatt a rasszizmus teljes elítélésében van némi képmutatás).

A jelentős történelmi személyiségek emlékére állított köztéri szobrok nyilvánvalóban jelképek, egy adott korszak legjobb törekvéseinek jelképei. Minden egyes korszaknak megvannak a saját korlátai, közfelfogása, egyetlen korszakot sem lehet teljes egészében elítélni. Nem ugyanazt jelenti gazemberségeket kiagyalni és aktívan részt venni bennük, vagy pedig ha kényszerű megalkuvások árán is, de maradandó és emlékezetes teljesítményeket, tetteket hagyni magunk után. (Például Wass Albertet nem a politikai, hanem az írói teljesítménye alapján ítéljük meg, éppígy Woody Allen filmjei se lesznek se jobbak se rosszabbak amiatt, hogy a mostohalánya később az élettársa lett. Feltéve persze, hogy meg tudjuk őrizni a józan eszünket és nem válunk különféle hülye ideológiai divatok rabjaivá.)

Mi van a zacskón túl?

A környezetvédelmi tudatosság a szokásoktól való eltérést igényli

A mindennapokban általában csak a szokásokat követjük és nem gondolkozunk el azon, hogy tevékenységünk mennyire környezetromboló. A legtöbben megelégednek egy-két szimbolikus értékű tettel, például nem vesznek műanyag zacskót, esetleg néha a környékbeli termelőktől is vásárolnak. Még ezekben az esetben sem biztos, hogy valóban környezetvédő alternatívát választanak, az viszont egyértelmű, hogy tipikus látszattevékenységekről van szó csak azért, hogy úgy érezzék, hogy ők bizony védi a környezetet. Nézzük már meg, mi van a zacskón túl, a saját házunk tájától kedve! A zacskónál jóval környezetszennyezőbb dolgokat fogunk találni, ezek nagy része persze közismert, de lehetnek meglepők is. Az összkép pedig ha belegondolunk igencsak sokkoló, az unokáink számára valszeg. még inkább az lesz.

Betonozás

A cement gyártása az energiaigénye miatt is nagyon környezetromboló, emellett a betonozáskor sok anyagot is meg kell mozgatni. Valóban kényelmes mindent jól lebetonozni, mert nem gazosodik és tisztán tartható, - hátránya ezzel szemben, hogy nyáron átmelegedik és hőszigeteket, hőkatlanokat hoz létre. Csak annyit betonozzunk, ami valóban szükséges, használhatunk például kavicságyat is helyette, építkezésnél is léteznek a betonnál jobb alternatívák, például a fa és a vályog. Agyonbetonozni mindent ez nálam a kulturális barbárság kategóriája, erőfitogtatás, az oroszok, kínaiak és az olajhatalmak járnak élen ebben többek között, az utóbbi időben azonban mi is a vas és a beton országa kezdünk lenni, mert az ilyen projektek látványosak és főként magasabb áron számlázhatóak. (Aki betonoz, annak kötelezővé tenném a szén-ekvivalenciában mért környezeti helyreállító tevékenységet, például erdősítést.)

Gyepesítés

A gyepesítés megint egy rossz hagyomány, amivel lassanként fel kell hagyni, mert vízigényes és energiaigényes is a karbantartása. Telepíthetünk helyette például méhlegelőket, vagy ültethetünk különféle fákat, amelyek árnyékoló hatása nyáron nagyon jó mikroklímát teremt, emellett szintén vonzza a különféle rovarokat és a madarakat. A gyep annak a kijelzése, hogy nincs nálunk sár, tiszták és rendesek vagyunk, viszont környezetkímélőnek nem mondható, emellett eléggé mesterkélt dolog is.

A ház mérete

A nagyméretű ház lehet a társadalmi státuszom kifejezése, hogy mindenki messziről láthassa, hogy „vagyok valaki”, de gondoljunk bele abba, hogy a különféle generációk manapság ritkán élnek egy fedél alatt, a fiatalok általában elköltöznek. (Kérdés az is, hogy mért kellene mindenkinek külön gyerekszoba?) Óriási lakrészek maradnak kihasználatlanul később, a legtöbb házunk tipikusan ilyen, és amellett, hogy a ház felépítése is a szükségesnél több energiát igényelt, a fűtése is költséges lesz. Egyébként szerintem még manapság is különféle szokások alapján építik a házakat, az energetikai tanúsítvány szinte senki sem érdekel. Pedig ha a ház falai, nyílászárói, tetőszerkezete jól szigetelnek, az nyáron is előny, nem csak télen.

Autó használat

Nem tartom hasznos dolognak, ha családonként kettő vagy ennél több autót használnak folyamatosan. Próbáljunk már elszakadni az autótól! Egyre nagyobbak a dugók, nehéz parkolóhelyet találni, az autó fenntartása rengeteg költség és gond, az értelmesebb tevékenységektől veszi el az időt. (A ma embere a mindennapos ügyintézésével csupa látszat problémával foglalkozik, pontosabban olyasmivel, amit ő állított elő teljesen fölöslegesen, ezért nem marad ideje elgondolkodni valóban fontos dolgokon.) Nehéz átállítani az agyunkat arra, hogy a biciklistát, a gyalogost vagy a busszal járókat ne nézzük le. Az autó ne legyen státusszimbólum, hiszen a házépítéssel ellentétben az autóvásárlásban nincs kreativitás, az autó típusa csupán a kis egónk miatt fontos, és megint csak nem túl nagy kifinomultságra utal. Mindenki tudja, hogy a benzin árát jelentősen fel kellene emelni, hogy tükrözze a környezetvédelmi költségeket, csak senki nem meri meglépni.

Ruhák

Ha nem elég a tároló szekrényünk, az nem biztos, hogy azt jelzi, hogy vennünk kell egyet, könnyen lehet hogy túl sok ruhát halmozunk fel folyamatosan, amelyek nagy részét nem is hordjuk. Valójában a márkásabb és tartósabb ruhákat és cipőket érdemesebb megvenni a környezet kímélése érdekében, vagy a másik végletet választani, turkálóból vásárolni. Vannak olyanok, akik nem hajlandóak elfogadni mástól még ingyen sem a fölösleges kabátot, mert az öltözetük valószínűleg az önképük fontos része, és elég szomorú, ha számukra az öltözködés valóban annyira fontos önkifejezési forma.

Élelmiszerek és italok

Sokan pazarolnak az élelmiszerekkel, ez a szokásunk még a járvány alatt sem változott. A legtöbben túl sok kalóriát visznek be, (ha csak a gyomruk össze nem szűkül az idegességtől), és emellett még a szükségesnél jóval több állati fehérjét is fogyasztanak. Az én személyes kedvencem egyébként a palackos víz, - fizetünk érte és még cipeljük is a közel csapvíz minőséget, mert x.y "pecsétje" rajta van (jó kis bürokraták vagyunk). Ennél jobban csak a cukrozott üdítők zavarnak (heti egy-két pohár még rendben lenne, mint az alkohol esetében is). Agyonfeldolgozott élelmiszert fogyasztani megint kényelmesnek tűnik rövid távon, még ha egészségünk szempontjából nem is az.

Adjunk esély a környezetvédelemnek

Hiába mutogatunk másokra, az összes fenti pont rajtunk múlik, pontosabban azoknak a meggyökeresedett szokásoknak a követésén, amelyek látszólagosan a középosztályi vagy afölötti életmódunkról tanúskodnak, hogy mégis „vagyunk valakik”, - miközben csak követjük a birkanyájat és nem gondolkozunk el rajta, hogy mit is teszünk. Tipikusan rossz fajta konzervatív magatartásmintákról van szó. Ha ezekkel a szokásokkal felhagyunk, akkor elősegíthetjük az újfajta társadalmi normarendszer (környezeti etika) kialakulását. Ezáltal adunk egy halvány kis esélyt a környezetnek, hátha közben lesz idő a zöld energiák elterjedésére és a gazdasági ágak „zöldítésére”, mielőtt a környezetünk teljesen tönkremegy. Mindenki folyamtatosan különféle pozitív és negatív példákat is jelenít meg mások számára, és ha egy új szokás eléri a kritikus szintet, akkor normává válik, ilyen például régebben a szemetelés kérdése, újabban pedig az avarégetés, ami az utóbbi időben vált egyre kevésbé elfogadhatóvá.

A „magányos nemzet” mítosza

A magányosság egyéni szinten is leginkább egyfajta érzet mint tény, és magányos nemzet is leginkább az lesz, amelyik az akar lenni. A nagy magyar kesergés, hogy lám Trianon, ez is amiatt volt, mert magányos nemzet vagyunk… És itt nem tudunk más tenni mint széttárni a karunkat, belesüllyedünk az össznépi apátiába és zsákutcába jut a gondolkodás... A magányosság leginkább csak egyfajta érzet és kesergés, valóságalapja ugyanis zéró.

Herder jóslata, hogy a magyarság el fog tűnni a szláv tengerben ugyanannyira jött be mint bármilyen más hasonló jóslat, azaz semennyire. A szláv országok közül némelyek nálunk rosszabb demográfiai mutatókkal rendelkeznek, de nem különb e téren az egyik legnagyobb, nem szláv szomszédunk Románia sem. Az csak egy dolog, hogy a nyelvünk nagyon eltér az összes európai nép nyelvétől, de hogy ne lenne szövetségesünk az már távolról sem állja meg a helyét.

Inkább az volt a baj, hogy nekünk mindig volt fix szövetségi rendszerünk, leginkább az osztrák-délnémet vonal, amely katolikus többségű terület éppúgy mint minálunk. Románia szövetségesei ha voltak egyáltalán, akkor is távol voltak, mindig csak lavírozgatott a különféle nagyobb országok és birodalmak között. Mi viszont a dél-németekhez és osztrákokhoz mindig is erős gazdasági, kulturális és politikai szálakkal kötődtünk. Balszerencsénkre a fekvésük miatt ezek az országok többfrontos háborúra kényszerültek folyamatosan (Angliát például sosem fenyegette ez a veszély, de Oroszországot se nagyon), mi ennek a szövetségi rendszernek a legkeletibb tagjaként folyamatosan vesztes háborúkba sodródtunk, ami végül is igazságtalanul meghúzott határokhoz vezetett, még etnikai alapon sem indokolható módon. Nem mellesleg hátországunk se igazán volt, se nagy hegységek, ahová vissza lehetett volna vonulni.

Nézzük már meg, hogy melyik ország nem magányos? A hasonló nyelv semmit sem jelent. A lengyelek esetében pont a nagy szláv testvér Oroszország volt az, amelyik folyton gyepálta őket. A horvátok és szerbek értik egymást ugyan, de nem annyira szeretik, az egyikben a katolikus, a másikban a görögkeleti vallás a jellemző. A cseheket se lehet nagyon irigyelni, hiszen három oldalról németek veszik körül, szinte beékelődtek más jellegű kultúrákba. A franciák ős ellenségei a németek és angolok voltak, nem egyszer összefogtak velük szemben… Lehetne találgatni, hogy az olasz, spanyol, görög stb. országok közül melyik a legmagányosabb. Egyszerűen belátható, hogy mindegyik nép „magányos” valamennyire, de igazából egyik sem, mert erős gazdasági és kulturális szálak kötik őket másokhoz.

Az empátia, mások nézőpontjába való belehelyezkedés sosem volt az erősségünk politikai téren, ha az lett volna, akkor a trianoni tárgyalásra jóval felkészültebben megyünk és a többiek szándékait előre kiismerve több eredményt is érhettünk volna el. (Ez nem túl merész kijelentés, hiszen a zérót könnyű felülmúlni... Igaz ugyan, hogy ha nagyobb országban is élnénk mint most, attól még egy fikarcnyival se lennénk boldogabbak.) Az empátia most sem az erősségünk, nem gondoljuk, hogy más nemzeteket ugyanúgy sújthat a „balsors” mint minket. Amikor azt mondjuk, hogy „minket nem ért meg senki”, ez csak olyan mértékben igaz, amennyire mi megértőek tudunk lenni a más népeket ért csapásokkal kapcsolatban… A magyar közfelfogás és a külpolitika alapvetően mindig belterjes, befelé forduló volt, így szinte önbeteljesítő jóslat módjára működött, hogy „mindenki ellenünk van”.

Magányosság helyett mondhatjuk viszont, hogy az identitás egy teljesen természetes igényünk és mindig arról szól, hogy világos módon kifejezzem és megkülönböztessem magam másoktól, ami egyéni szinten éppúgy megvan mint a különféle csoportidentitások szintjén. A magyar kultúra pedig rendkívül gazdag a különféle identitásképző eszközökben, amelyek révén igyekszünk magunkat megkülönböztetni, lehatárolni a közelünkben élőktől.

Hogy hol vannak velünk rokon népek, amikor ez a kérdés amikor felmerül, szinte egyből rögtön a politikai manipuláció eszközzé válik, terméketlen iszapbirkózáshoz. A kérdést inkább fordítva érdemes feltenni: a kontinensünk keleti perifériáin egykor élt lovas vándor népek hagyományait, örökségét mely országokban fogják tudni leginkább felkarolni? A válasz erre, hogy igen, éppen nálunk lesznek sokan olyanok, akik fogékonyak erre, mert a mi kulturális hagyományainkban vannak meg leginkább ennek az életmódnak a nyomai Európát tekintve. Teljesen érthető dolog, ha egyeseknek az identitásuk része lesz az ilyen aszketikus lovas, íjász hagyományok ápolása, ami mindenképp pozitív tartamú (mindaddig persze, amíg nem használja eszközül a politika.)

A határainkon túlra került magyarok közül is aránylag sokan élnek olyan területeken (Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken és a Délvidéken is van legalább egy-egy ilyen régió), amely őrzi a magyar identitását, nyelvét és kulturális hagyományait. Ráadásul a jelenlegi korszellem is kedvez a sokféleségnek, a kulturális színességnek. Az autonómia szép dolog, de sokféle módon lehet meghatározni a tartalmát, és amikor politikai kérdéssé válik az már reménytelen helyzet. Pont hogy csendben kell tudni támogatni őket az autonómia építésében, nem pedig látványosan és harsányan. A látványos politikai akciók semmit sem érnek, a dolgok a mindennapokban dőlnek el, nem pedig a kampányok során.

Sokan szeretnek minket vagy rokonszenveznek velünk, például a finnek vagy a lengyelek (az előbbi a nyelv, a másik a hasonló történelem miatt), az osztrákok egy felmérés szerint minket kedvelnek a legjobban, és jól tudunk velük dolgozni vagy épp a németekkel is. Sokan vannak olyanok is, akik titkon irigyelnek minket, részben azért is mert az EU tagja vagyunk, másoknak az itteni kultúra sokfélesége a vonzó, vagy éppen az életmódunk. (A természeti és klimatikus adottságaink szinte tökéletesek, legnagyobb gyengeségünk az emberi tényező, ami képes mindent elrontani.)

Ez egy politikai trükk, marketingfogás, a kicsi magányos nemzet képének sulykolása. Nem vagyunk magányos nemzet, sőt még a kérdésfeltevés és értelmetlen.

A szélsőjobb „megeszi” a baloldalt mindaddig, amíg ezt a kérdést nem tisztázzuk

A tőke és a munka ellentéte csak a fejekben létezik

Marx élesen kettéválasztott két olyan fogalmat, ami ennyire nem válik külön. A feudális és rabszolgatársadalmakban több ezer éve alatt megszokott viszonyokat („osztályellentétek”) alkalmazta a kora gazdaságának egyetlen, igaz hogy leglátványosabb szegmensére. Mai szóval azt lehetne mondani, hogy a marxi alapmű szenzációhajhász zsurnalizmus, ami népszerűségét a zsidó/keresztény messianisztikus elvnek köszönheti. (Ugyanez a messianisztikus logika az, ami a mai konteók népszerűségét adja, legyőzzük a gonoszt és utána egy csapásra minden jó lesz.) Ebbe az eldramatizálásba beleragadtunk mint a mocsárba, nem tudunk előre lépni. Ha közelebbről megnézzük, ez az ellentét nem ennyire éles, hiszen a munka is egyfajta tőke, illetve tőkévé válhat.

Munka és értékteremtés között LÉTEZIK valódi összefüggés

A munka eredményességét a társadalom értékítélete általában pénz formájában fejezi ki. (Most lehetne boncolgatni, hogy léteznek a munkaérték megítélésének egyéb elemei is, azt pedig különösen, hogy mennyire helyénvaló és reális a társadalom értékítélete, ezek is izgalmas kérdések, de eltérnénk a tárgytól.)

Azt tudjuk, hogy kevés munkával általában nem lehet sok pénzhely jutni, sok munkából viszont nem mindig lesz sok, pénzzel kifejezhető munka. Az összefüggés a munka és a fizetség között ennek ellenére mégis létezik, és főként statisztikai eloszlások formájában. A statisztikai összefüggésekkel a mai értelmiség nagy része úgymond „meg van lőve”, mert ahhoz szoktak hozzá, hogy ha valami A, akkor ok-okozati alapon B lesz belőle, és ha ez nem így van, akkor számukra a dolgok között „nincs összefüggés csak káosz”. Pedig a 20.század óta hozzászokhattunk volna, hogy a rendszerek egy bonyolultsági szint fölött rendre csak statisztikai módon kezelhetőek, az eredmények egy eloszlás mentén értelmezhetőek. Az atomfizika, a biológia és a közgazdaságtudomány számos esetben ilyen törvényszerűségeket mutat. Ugyanaz van a munka esetében: a több befektetett munka és az eredmény között létezik összefüggés, de nem lineáris hanem statisztikai eloszlás formájában.

A munkát befektetjük – vagy nem

Azt intuitíve érezzük, hogy van ilyen összefüggés, hiszen akkor fogunk valamibe egyre több munkát befektetni, ha jönnek eredmények, különben feladjuk. Mindig egy x mennyiségű munka befektetése után felmérjük, hogy érdemesebb-e ebbe többet beleadni, egy sportoló is akkor fog egyre többet edzeni, ha látja, hogy ezzel elérhet egy bizonyos, gyakran pénzben is kifejezhető célt. Ha a munkánk sikeres, akkor mások is hajlandóak csatlakozni, például egy kiadó kiadja a könyvünket, reklámozni fogja stb. Ha nem sikeres, akkor vagy elgondolkodunk, hogy mi hiányzik még hozzá vagy  pedig egyáltalán nem „invesztálunk” (!) bele több időt és energiát. A munka jól láthatóan tőkeként működik, hiszen amiben Marx tévedett, alapvetően a szellemi dimenziója a lényeges, nem pedig a fizikai.

A munka alapvetően szellemi tevékenység

Még ha azt mondjuk, hogy valakinek a munkája olyan mint egy „bioroboté”, a lényege még akkor sem a fizikai erőkifejtés, hanem az érzékszervi visszacsatolások értékelése, hogy a folyamat során a kívánt eredmény jön-e létre. Még egy takarító esetében is szerepet játszik, hogy a tisztítandó felület nem mindig ugyanolyan, e téren a tapasztalatára támaszkodik, fontos még a rendelkezésre állás és a megbízhatóság is, emellett az egyes emberek mint vevők igényei is eltérhetnek (kommunikatív szerepben is van). Mindez együtt adja azt a tőkét, ami miatt jó takarítónak nevezik a többiek.

Az összetettsége nagyobb fokán álló munkák olyan jellegűek, hogy az eredményük nem határozható meg pontosan csak valószínűségekkel, mint az olajfúrásé vagy a filmgyártásé is, viszont előzetes kalkulációk mindig léteznek (amik alapján a pénzügyi befektetők hosszabb távon jó döntéseket hoznak). Vannak nehezebben mérhető teljesítmények mint például a tanár munkájáé, - persze kérdéses az is, hogy valóban törekszünk-e a pontos értékelésre,- de ez esetben is statisztikai az összefüggés, több befektetett munkától jobban tanulnak a gyerekek, csak hogy ki mennyit fog megtanulni azt nem mondhatom meg előre. A munkánkban is létezik egyébként „eredeti tőkefelhalmozás”, amikor pályakezdőként különféle trükköket, fogásokat lesünk el, vagy egyáltalán licenszet szerzünk hozzá (pl. egy egyetemi diploma formájában), hogy odaengedjenek minket egy munkafolyamathoz.

A tőke szidását pedig azonnal hagyjuk abba

A családban rengeteg dolgot örököl az ember, jó és rossz tulajdonságokat, hasznos és káros hagyományokat is, a tőke mint vagyon is azon dolgok része, amit a családban kapunk, vagy nem kapunk. Nem gondoljuk azt, hogy azért mert az egyik ember csak 160 centi magas, a másik pedig hízásra hajlamos, az ő hátrányaikat a társadalomnak ki kell egyenlíteni. A tőke a generációk felhalmozott eredménye, ezt tiszteletben kell tartani, nem pedig lerombolni mint a kommunizmus idején. A bevándorlás ellenesség is voltaképp arra a gondolatra épül, és nem is minden alapot nélkülöző módon, hogy a mi társadalmunk generációk alatt felhalmozott értékeit, a társadalmi tőke hasznát ne olyanok évezzék, akik még nem jutottak erre a szintre, emiatt nagy valószínűséggel megfelelően értékelni sem tudnák.

A tőke egyébként kivétel nélkül mindig fokozatosan veszít az értékéből, éppúgy mint akár egy szőlőtőke is, ha nem ápolják. A ma gazdagsága fokozatosan elvész, amortizálódik, holnap más vállalatok, más családok lesznek a leggazdagabbak, mert a régi fokozatosan elavul, és jönnek új tevékenységek, amire az adott korban nagyobb igények vannak. A tőkeellenességnek, amelyet általában az emberi irigységnek a passzív formája szül, emiatt se nagyon van értelme.

Nem a kizsákmányolás, hanem annak hiánya szorul magyarázatra

Ezt már próbálták többen megmagyarázni, hogy a „tőkés” mért nem csak annyit fizet, amit feltétlenül szükséges, hanem jóval többet, most nem fejtem ki ennek valódi okait, nagyjából a fentiekből már levezethető. Ha a baloldali érzelműek nem tudnak elszakadni a tőke és a „kiszákmányolás” marxi értelmezésétől, akkor mindig szövetségesei maradnak a szélsőjobbnak, ami „eladja nekik” azt a gondolatot, hogy a gonosz nemzetközi multik elleni küzdelem mindent visz. (A mondat hangsúlyos szavai a „gonosz”, a „mindent visz”, valamit a „küzdelem szó értelmezése). Ha az ilyen állításokat nem vagyunk képesek finomítani, jelentősen átfogalmazni, akkor a baloldal atomjaira hullik. Sőt, az egész társadalom atomizálódik.

A kormányzatunk viszont valóban hajlamos a feudális felfogásig visszalépni

Hogyha a mai (kapitalizmusként szidott) rendszerekben nem is létezik alapvető ellentét a munka és a tőke között, ezt képesek vagyunk mégis létrehozni, ha visszalépünk a személyes függelmeken alapuló (t.képp rabszolgatartó és röghöz kötő) társadalmi viszonyokhoz. Pontosan ez valósul meg mostanában nálunk is, a kormányunk és az őt támogató csoportok felfogásában, akiknek „az emberek dolgoztatása” a fő célja. Ha engem valaki dolgoztat, akkor tényleg, valóságosan is elidegenedik a munkám értéke tőlem, nincs meg a saját belső késztetés, amiért a munkámat a saját felhalmozott tőkémnek fogom érezni. Ahol nincs motiváció és belső célok miatti aktivitás, valódi érdekeltség, ott az eredmény jól látható: alacsony reálbérek, gyenge termelékenység. Személyes függelmi rendszerekben valóban elszakad a ráfordított munka mennyisége, minősége a munka pénzben kifejezhető értékétől, hiszen a lojalitás lesz az első számú szempont. Ez van nálunk most, ahol a társadalmi elit a demagóg érveléseivel könyörtelenül kihasználja azt a szellemi hagyományt, ami a marxi „osztályharcos” eszméken alapul.

Tartós életmódváltozás tanúi lehetünk?

Tartós életmódváltozás tanúi lehetünk?

 

A gondtalan szórakozás úgy tűnik, egy ideig a múlté

A járvány rendesen betett a tömegrendezvényeknek, a különféle fesztiválok, sportrendezvények, utazások, üdülések, de még a lagzik is azok közé tartoznak, amiket egy időre elfeledhetünk. Inkább a kisebb létszámú, kevésbé tömeges szórakozási formák azok, amelyek a közeljövőben eléggé biztonságosak lehetnek, és nem annyira zárt térben mint inkább a szabad levegőn. Ha figyelünk arra hogy az alapvető higiéniai szabályokat betartsuk és a zsúfoltságot el tudjuk kerülni, akkor különösebb félnivalója a nagy többségnek nem nagyon van. Ez persze az évek során enyhülhet, a vakcina megjelenését követően még inkább, de mindig lesznek jó páran, akik óvatosabbak maradnak.

Ha viszont belegondolunk, hogy az emberiség történelmében az ún. átlagember számára sosem létezett ennyi szórakozás, a mi kultúrkörünkben régen csak a vasárnap volt „az úr napja”, és még néhány ünnepnap. Se szabad szombat, sem fizetett ünnepek sem fizetett szabadságok nem léteztek (középosztályi életmódról van szó persze), ennyi szórakozási forma megközelítőleg nem volt mint manapság. A fesztiválok egyébként is csak úgy az ezredforduló óta váltak nálunk egyre gyakoribbá, ennyire követhetetlenül zsúfolt programjuk sosem volt. Régebben a tömegrendezvényt a lagzik és a különféle búcsúk, vásárok jelentették, ezen felül nem volt más, és tömegessé váló turizmusról is néhány évtizede beszélhetünk csupán. Nem biztos tehát, hogy a mostani helyzet lenne annyira rendkívüli és furcsa.

 

Változni fog-e ez a jövőben?

Mivel a legtöbb szórakozási forma a fiatalsághoz kötődik és őket a járvány kevésbé súlyosan érinti, ezért úgy tűnik, hogy a mostani korlátozásokat is leginkább az idősek érdekében hozták. Ilyen logika szerint fokozatosan visszaállhat az a fajta „normális üzemmenet”, ami számunkra megszokottnak mondható volt még az idei év elején is. Lehet azonban, hogy a védőoltásokig várni kell a teljes feloldással. (Például egy sporteseménynek és egy színházi közvetítésnek is teljesen más a hangulata közönség nélkül mint amikor közel telt ház van a nézőtéren.) Az is megtörténhet, hogy elég nagy létszámban lesznek olyanok, akik továbbra is tartani fognak tömegben terjedő járványoktól, emiatt a kereslet alacsonyabb marad a mainál ezekre a szórakozási formákra még hosszabb távon is.

 

Mi lehet helyette?

 

Virtuális világ

A digitális tér már az utóbbi évtizedekben már nagyra nőtt, sokan töltik ott az idejük nagy részét, én nem hiszem, hogy lényegesen tovább növelhető. A virtuális térben tartott előadások, vagy akár istentiszteletek nem helyettesítik sosem teljes mértékben a közvetlen emberi kapcsolatokat, mert nem tudunk annyi információt átadni mint közvetlen találkozások esetén, a közösségi élményt sem tudja pótolni, a virtuális közösségek nem ritkán álközösségek. (A telefonjukat eddig folyton nyomkodók is mostanra már ráébredhettek erre.) A neten a figyelmünk valamivel felületesebb, könnyebben elterelődik, mint egy személyes találkozáskor vagy akár még egy telefonbeszélgetés alkalmával is. Az ún. közösségi portálokat is inkább segédeszköznek, kiegészítő jellegűnek tartom.

 

Generációk önszervező csoportjai

Főleg a fiatalabbakra gondolok, mert szép dolog ugyan a család, de a különféle generációk igényei teljesen eltérőek, ami a mostani bezártságban élesebben előjön. A gyerekek és a fiatalok könnyebben barátkoznak és több aktivitást igényelnek mint a középgenerációk, ezért lassan kialakítják a maguk kortárs csoportjait, akikkel összejárnak. (Eddig is léteztek osztályközösségek, sportkörök stb., de ezek most átmenetileg szünetelnek.) Lehet egy cél az edzettség növelése is, ami növelheti a fizikai ellenálló képességünket, de az se lepne meg, ha a növekvő munkanélküliség és a romló életszínvonal a harcias felfogás erősödéséhez vezetne a közéletben.

 

Még több szabadidő?

Az olyan foglalkoztatási formák mint a home-office vagy a részmunkaidő a jövőben elterjedtebbé válhatnak, egyrészt a növekvő automatizálás miatt (a digitalizáció iránti igényt a járvány felpörgette), másrészt ha a gazdaság éveken át alig növekszik vagy stagnál. Ezek a trendek mindig a levegőben voltak, sőt egyes országokban például a németeknél elég gyakori a részmunkaidő az utóbbi években már. Ha megnézzük, hogy egyre kevesebb munkaórával képesek vagyunk egyre több értéket előállítani, akkor anakronizmusnak tűnik a magyar gazdasági elitnek az olyan elvárása, amely „régi munkamorált” szeretne ismét látni és minél több ember dolgozzon minél több óraszámban.

 

Rögeszmés szektásság erősödése

Az izoláció nincs jó hatással az emberre, mert hiszen ilyenkor szembe kell tudni nézni a jellemhibáinkkal, ami eléggé kellemetlen tud lenni és a menekülésnek egészen irracionális formái is megvannak sajnos. A különféle összeesküvés-elméletekben hívő szekták talán azért is váltak népszerűbbé, mert az emberek nagy része frusztrált, szeretne hinni abban, hogy valamilyen gyors megoldással a helyzet lényegesen javítható lenne. Olyanok vagyunk, hogy egy bizonyos idő elteltével képesek vagyunk elhinni a józan észt teljesen nélkülöző magyarázatokat is. Tudattalanul azt szeretnénk sokan, ha a kis világunkat nem zavarnák meg a világban történtek, csak a kis közösség dolgaival kellene foglalkoznunk, semmi mással.

 

Falusi életmód nagyobb népszerűsége

A sűrűn lakott városokkal ellentétben a falvakban nem nagyon terjed a vírus. Igaz az is, hogy a mezőgazdaság jelentősége ismét megnőtt, de ennek manapság már nem sok köze van a falvakhoz, hiszen a falvakban lakók nem nagyon tartanak már állatokat és sokakat a veteményes sem érdekel már. A falusi turizmus viszont várhatóan nem fog annyira visszaesni mint a nagyvárosokban. A kisváros és a falu főként az idősebbek számára lehet vonzóbb mint a nagyvárosi környezet.

 

Aszketikus életmód

Esetleg újra divatba jöhet egy olyan életmód, ami kevésbé élménygyűjtő és fogyasztás centrikus, és nagyobb tekintettel van a környezetünk védelmére is. A különféle divatok mindig az elitektől indultak, az ő életmódjuk a példa sokak számára. Emiatt ha közismert, reflektorfényben levő személyek közül sokan egy aszketikusabb életvitel felé nyitnának, az megváltoztatná a középosztályok életmódját is. (A politikai eszközök mint a tiltás vagy az adórendszeren keresztüli hatások eléggé nehezen keresztülvihetők, mert a szavazók nagy része a pillanatnyi érdekeit nézi leginkább.)Az ilyen irányú változás inkább eléggé valószínűtlennek tűnik jelenleg, inkább elvi lehetőségként merül fel.Egy fokozatos elmozdulás a vágyvezéreltségből egy szolidabb, mértékletesebb életmód felé azért nem teljesen elképzelhetetlen. Az ösztönös vágyaink teljes kiélésére való törekvést nem csupán vallásos alapon, hanem általánosabb etikai elvként, józan belátás alapján is el kellene tudni vetnünk, hiszen rengeteg problémát okoznak (evéskényszer, alkoholizmus, kábítószer, szexuális túlfűtöttség stb.)

 

Ezek a trendek persze nem zárják ki egymást, és generációnként eltérő módon érvényesülhetnek, az egy alaptalan optimizmus lenne, hogy csak pozitívak jutnak közülük érvényre és az sem biztos, hogy nagyon látványosan máshogy fogunk élni mint régebben.

süti beállítások módosítása