A szélsőséges politikai felfogású egyénekre nem csak az a jellemző, hogy átírnák a múltat és különféle mítoszokat kezelnek tényként, hanem az is, hogy egyes korszakokat szeretnének nem létezőnek, meg nem történtnek tekinteni. Egy rejtett párhuzamot látok kétféle radikalizmus, szélsőbal és szélsőjobb között ezen a téren, mivel mindkettő merev ideológiák alapján skatulyáz be és ítél el akár egész korszakokat, az adott korokban élt politikai vezetőket a mai normák, pontosabban a saját szigorú és képmutató normáik alapján képes megbélyegezni.

E logika alapján belátható, hogy csak az a történelmi személyiség lehet elfogadható, aki egyrészt hibátlan és tökéletes (vagy legalább a hibáit nem ismerjük), másrészt valójában egyetlen régi vezető sem érdemel szobrot, mert gyakorlatilag mindenkinek a kezéhez valamilyen módon vér tapadt. (Talán az anarchia lehetett volna az egyetlen elfogadható rendszer?)

Az USA-ban és más nyugati államokban annak a tükörképe zajlik mint nálunk az utóbbi években történt, bár tény, hogy sokkal látványosabb módon. Ott a „rabszolgatartók”, nálunk a kommunistának bélyegzett személyek azok, akik gyakorlatilag nem érdemelhetnek szobrot semmiképpen. Nyilván nem az értelmiség műveltebb rétegei hozzák ezeket a döntéseket, hanem azok, akik zsigerből politizálnak, - ez valamivel kifinomultabb módon ugyan, de nálunk se annyira ritka.

Az USA egyik legnagyobb elnöke Abraham Lincoln sem volt eleinte rabszolgatartás ellenes, sőt többször is hangoztatta, hogy senki ne gondolja azt, hogy ha a „feketéket” felszabadítjuk, azzal egyenlőnek is fogjuk őket tekinteni. Az ő szobrát vajon mikor fogják ledönteni? Na most gondoljunk bele abba, hogy az USA-ban vagy Belgiumban vagy máshol pár évszázaddal ezelőtt biztosan volt pár olyan ember, aki ezt  másként gondolta, de őket helyből kiröhögték, mert egyszerűen nem kaphattál vezető pozíciót, ha az általad hangoztatott vélemény nagyon eltért a közvéleménytől. Sőt ha nagyon szembe mész a közvéleménnyel és nem tartod meg magadnak amit gondolsz, akkor örülhetsz, ha nem nyilvánítanak sült bolondnak.

Ami nálunk történt az utóbbi időben az inkább csak formailag különbözött, nem annyira a lényegi tartalmát tekintve a mostani USA-beli eseményektől. Nagy Imre vagy Nyers Rezső megkapta a bélyeget, hogy kommunisták voltak és kész. Egy megszállt országban, ahol a birodalmi központ Lenin-szobrok és orosz hősi emlékművek tömkelegével fitogtatta a hatalmát, vajon milyen esélyei voltak annak, aki valamit tenni akart volna a közéletben, jobbító szándékkal? (A „passzív rezisztencia” a ’48-49-es szabadságharc után is csak mítosz volt, felejtsük el.) Templomba nyilván nem járhatott és kénytelen volt szépen bemagolni a kommunista ideológia dogmáit és használni a tolvajnyelvét. (A másik út egy kommunista ellenes politikus számára csak a börtön irányába vezethetett.) Aki ma annyira elítél valakit csak azért, mert kommunista volt (semmi másért), nem ritkán ugyanolyan janicsárként szolgálja az uralkodó rendszert (puszta érdekből és számításból), mint az előző rendszerben sokan annak idején.

A fent említett két személynek nagyon pozitív és előremutató dolgokat köszönhetünk, ennek ellenére mivel „kommunisták” voltak, Nagy Imre köztéri szobrát áthelyezték, Nyers Rezsőnek pedig lecsökkentették a nyugdíját. Egy rendszer jobboldali radikálisai szeretnének kitörölni egész korszakokat az emlékezetből, nálunk leginkább a kommunizmusét, vagy ha nem lehet, akkor feketére kell festeni éppúgy, mint nyugaton teszik ezt a szélső balosok a rabszolgatartással és a gyarmatosítással.

A radikalizálódó állampolgár csak a saját elveit és érdekeit nézi, fel sem merül benne, hogy mások szempontjait és sajátos helyzetét is valamilyen módon figyelembe kellene vennie. Végül a fekete-fehér előítéletességet, a rasszizmust erősítik az alapvető szándékukkal ellentétes módon.

Ilyen logika alapján elítélhetők lennének Bocskai és Bethlen erdélyi fejedelmek, mert kegyetlenek voltak és a törökökkel szövetkeztek (ez volt pedig az egyetlen reális opció), de gyakorlatilag bárki a magyar történelemből, mert több kegyetlenséget is elkövettek, vagy pedig épp azért, mert túlságosan megalkuvóak voltak egyesek szemében.

Az a különös, hogy azok a jobboldali emberek, akik a gyarmatosítást egyértelműen elítélendőnek tartják, most valószínűleg mégsem üdvözlik a szobordöntögetéseket, mert az indulatos, a józan értelmet nélkülöző akciók majdnem mindenkiben visszatetszést keltenek. Mindegy, hogy melyik oldal mozgósít jobban és viszi az embereket az utcára mindenféle elvont, ideológiai töltetű követeléssel (nem pedig konkrét célokkal), az mindig nagy kárt okoz, nem annyira anyagi értelemben, mint amennyire a társadalmi kohéziót és bizalmat képes rombolni.

Nem keresek igazán ésszerű magyarázatot és mentséget ezekre a tettekre, mert valójában nem nagyon vannak ilyenek, ugyanis az indulatvezérelt politizálás nem fér össze az észérveken és meggyőzésen alapuló közéleti fellépéssel. Leírták már, hogy a tüntetések fő motívuma a hatalom kinyilvánítása, gyakorlatilag egy öncélú, artikulálatlan hatalomgyakorlásról van szó azok részéről, akik az adott pillanatban úgy érezték, hogy nincs elegendő eszköz a kezükben a saját sorsuk befolyásolásában. Pedig léteznek más utak is, az ún. polgárjogi mozgalmak ezek, Martin Luter King, Gandhi, Nelson Mandela mutattak rá példákat, talán inkább az ő gondolataikat kellene inkább előszedni és megújítva alkalmazni. (Nem beszélve arról, hogy majdnem mindenki egy kicsit rasszista, a gyakorlatban léteznek előítéleteink emberek különféle csoportjaival szemben, emiatt a rasszizmus teljes elítélésében van némi képmutatás).

A jelentős történelmi személyiségek emlékére állított köztéri szobrok nyilvánvalóban jelképek, egy adott korszak legjobb törekvéseinek jelképei. Minden egyes korszaknak megvannak a saját korlátai, közfelfogása, egyetlen korszakot sem lehet teljes egészében elítélni. Nem ugyanazt jelenti gazemberségeket kiagyalni és aktívan részt venni bennük, vagy pedig ha kényszerű megalkuvások árán is, de maradandó és emlékezetes teljesítményeket, tetteket hagyni magunk után. (Például Wass Albertet nem a politikai, hanem az írói teljesítménye alapján ítéljük meg, éppígy Woody Allen filmjei se lesznek se jobbak se rosszabbak amiatt, hogy a mostohalánya később az élettársa lett. Feltéve persze, hogy meg tudjuk őrizni a józan eszünket és nem válunk különféle hülye ideológiai divatok rabjaivá.)