Az idő nem tartozik világunkat leíró alapvető változók közé a kölcsönhatásokat leíró modern atomfizika szerint. Az egyik neves atomfizikus, Carlo Rovelli: Az idő rendje című könyvében abból a megfigyelésből indul ki, hogy az alapvető kölcsönhatásokat leíró egyenletek nem tartalmaznak időt, mindkét irányban érvényesek. A termodinamikában az entrópia törvénye az egyetlen, - a rendezetlenség folyamatosan nő, végül minden energia rendezetlen hőmozgássá alakul, tehát a folyton növekvő entrópia az, amely az időt egyirányúvá teszi.

Az entrópia törvénye miatt van az is, hogy egy bizonyos kor után a testünk egyre inkább a rendezetlenség felé halad, szaporodnak benne a hibák, amelyet öregedési folyamatként érzékelünk, egy ponton túl pedig már nem lesz működőképes többé…

Semmi sem az, aminek látszik, az entrópia sem

A dolgok felszíne a legtöbb esetben távol áll a dolgok igazi tartalmától, az entrópia esetében is így van ez, nagyon érdekes és inspiráló dolgokat rejt. Ha van egy pakli kártyánk szín és szám szerint sorba rendezve, és megkeverjük, akkor rendezetlenebb állapotba kerül és az eredeti lapsorrend visszaállása akárhány keverés után igen valószínűtlen, - ez az entrópia növekedése. Azonban a mi szemléletünk is közrejátszik abban, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, mert bármely más lapsorrendre is igaz, hogy egyedi és szinte megismételhetetlen.  (Lottószámokra is gondolhatunk, ott is éppoly egyedi és valószínűtlen az eredeti 1,2,3,4,5 sorrend mint bármely más kombináció kihúzása.)

A tudatunk korlátai és a mi nézőpontunk nagyban belejátszanak abba, hogy mit tekintünk rendezettnek és rendezetlennek, és az időfelfogásunk is leginkább a szemléletünkből fakad, nem nagy túlzás azt mondani, hogy nélkülünk nem létezne idő. Ahol minden állapot egyenértékű egymással, ott az idő múlása nem mérhető, idő lényegében azért van, mert mi mérjük.

Idővel való küzdelem a kis részletekben

Ha mint tudjuk, a zseninek nem kell rend, mert „a zseni átlát a káoszon”, akkor lehet hogy amit mi rendezetlennek érzékelünk, az sok esetben (egy más szempontból nézve) rendezett, tehát nem fogott rajta az idő vasfoga? A MŰVÉSZET tipikusan olyan tevékenységünk, amely az idővel való küzdelemről szól. Ugyanis, ha van egy gondozott gyep, amely nem gyomos, egy bevakolt, festett házfal, amelynek felülete egyenletes, nem hullik róla a vakolat, arra általában azt mondjuk, hogy SZÉP gyep, SZÉP ház, de az még nem művészet. A művészet gyakori jellemzője, hogy a látszólagos rendezetlenség mögött is megmutat egy bizonyos rendet, a szenvedésben és a nyomorban is a szépséget. Emiatt is van talán az, hogy a művészetben találunk valami időtlenséget, az időtlenség élményét…

A másik, hogy az univerzum egészére érvényes az entrópia, de mennél kisebb részéről van szó, annál könnyebben rendezetté tehető. A kis részletek azok tehát, ahol az idő leginkább megállítható, vagy átmenetileg visszafordítható.

Idővel való küzdelem ideológiával és vallással

Ideológia is átveszi olykor a vallás szerepét, és képesek egyesek a vallást is ideológiaként használni (bár egyik sem túl bölcs dolog). A kereszténység nagyon jól leírja az entrópiát, mint „a bűn növekedését” a világban, és nagyon találó az a megfogalmazás is, hogy „porból vagyunk és porrá leszünk”, hiszen még a csillagokból se nagyon marad más mint por, egy bizonyos idő után.  A vallások és ideológiák a saját követőiknek mutatnak utat az idő elleni harcban: az egyik, hogy van valamiféle világ (itt a Földön vagy a túlvilágon), valamiféle paradicsomi állapot, ahol megáll az idő, nincs többé idő. Mivel ezt nagyon nehéz elképzelni, inkább abban hiszünk, hogy a közösség majd megőriz minket a jó emlékezetében a halálunk után. (Ki kell mondani, hogy az idő elleni harc voltaképp az elmúlás elleni, reménytelen küzdelmet jelenti.)

Az ideológiákban (és a vallásosság kezdetlegesebb formáiban) az is benne van, hogy toljuk át a kakit (a rendezetlenséget) másoknak. Még a liberalizmus, vagy a globalizáció sem kivétel ettől, mert kimondatlanul ugyan, de mégis csak a természettel akarja megfizettetni, az emberi biztonság, kényelem vagy mohóság árát.

A múlt és a jövő is voltaképp egy hely a térben

Valójában ezek leginkább a tudatunkban létező helyek. A múlt töredékes emlékképekből áll és mivel ezt az agyunk mindig összerakja elemeiből, emlékeink szinte soha nem felelnek meg a valóságnak teljes mértékben. A jövőt ahogyan elképzeljük az legtöbbször egy hely ahova el szeretnénk jutni, aztán van amikor sikerül, van amikor nem. Vagy nem úgy fog kinézni, például kész lesz a házam, csak nem egészen olyan, ahogyan elképzeltem. Lehet sok olyan hely is a képzelt jövőmben, ahova bár szeretnék, de nem fogok eljutni. Einstein óta tudjuk egyébként, hogy a tér és az idő összefonódik.

A folyamatszerűség átélése

Az idővel való megküzdésnek az egyik fajtája a jelen intenzív átélése, amelyre sokan törekednek mai világounkban. Úgy tűnik egyébként, hogy sokkal inkább folyamatként létezünk mint szilárd személyiségként, és például olyan tevékenységek mint a motorozás, síelés vagy a szex intenzív élményei, vagy bármi amit teljes odaadással végzünk (a flow állapotában) és közben elveszítjük az időérzékünket, mind erre utal. Mi magunk is folyton változunk, még ha ezt nem is nagyon érzékeljük, énünk nem igazán megfogható valami.

Legtöbbször mégis az idő rabságában vagyunk

Az idő nem egyformán telik a világ különféle részeiben (Einstein relativitás-elmélete alapján), a globalizáció előtt pedig nem is törekedtek az emberek, hogy az órákat (akár egy országon belül, akár az egész Földön) egységesen állítsák be (időzónák alapján persze, de mégis egységesen). Egész napos tevékenységünket viszonylag szigorú időbeosztás szerint végezzük, gyakran nézzük az óránkat.

Ezen túlmenően az egyes kultúrákban a múlt és jövő szinkronizálását is sokan fontosnak tartják, pl. nemzetállami keretek között, hogy a legtöbben hasonlóan vélekedjünk a múltról (történelem) és hasonló célokat tűzzünk ki magunk elé, olyasmiket amiket a társadalom preferál. Ez bizonyos mértékig érthető és elfogadható.

Ezzel együtt az idő bizonyos mértékig a barátunk is. Azt nem mondanám, hogy az időt tiszteletet érdemel, mert az idő sem tiszteli az embert a legkevésbé sem. Viszont némileg mégis köszönettel is tartozunk neki, mert időben lehet csak kibontakoztatni különféle képességeket, tehetségeket, sok mindent megérlel.

Nem tudjuk pontosan, mi is az idő

Van-e tudatunktól teljesen függetlenül létező idő, - ez a kérdés megosztotta a legnagyobb bölcseket és tudósokat is, manapság inkább afelé hajlunk, hogy nem nagyon. Emberi létezésünknek mindenképpen alapvető része az időben élés. Egy univerzális isteni tudat valószínűleg másként érzékeli az időt, (sőt a misztikusok beszámolnak ilyen élményekről), viszont számunkra kicselezni lehetetlenség, akárhogyan is próbálkozunk, valamennyire használni és megbarátkozni vele talán igen.

Erkölcsi tekintetben általában senki nem tökéletes, de az csak ront a helyzeten, ha az alapelvek sem tisztázottak egy társadalomban. Érdemes sorra venni, hogy milyen irányokból milyen jellegű etikai szempontú megközelítések merültek fel az utóbbi időben. Amiatt is fontosnak tartom ezt, mert az igazi konzervatív értékszemlélet és életvitel sem képzelhető el a több évezredes etikai alapelvek nélkül.

1.”Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz.” Fontos alapelv, amely az esetek nagy részében jó vezérfonal lehet, de vannak néha kivételek is. Így például lehet, hogy nekem nem való a mulatós zene, de valaki másnak inkább egy vonószenekar jön elő a rémálmaiban. Az ízlésünk és igényeink eltérnek, emiatt ennek az elvnek a követése önmagában nem elégséges.

2.Kanti etika

Akiket általában jó embereknek tartunk (a szeretet és elfogadás fontos a számukra), ők többek között a kanti etikai elvet követik. Ennek fő sarokköve, hogy „Cselekedj úgy, hogy az mások számára mintául szolgálhasson.” Így például az a táplálkozási szakértő, aki sokféle egzotikus bogyót javasol, ezt a szintet látványosan nem ugorja meg és nálam egyből ki is nullázza magát, hiszen ilyen táplálékok nagyon sok ember számára nem elérhetőek, csak egy nyugati középosztálybeli szint tudja megfizetni őket. Akkor sem hiteles, ha mindig arról beszél, hogy mit „ne” együnk, és nem mondja meg, hogy helyette mit kellene enni. Harmadrészt, a táplálkozási tanácsok nagy része nem környezetbarát, például a sok hús fogyasztása lehet akár jó is az egészségünkre, de csak felgyorsítja a környezet pusztulását.

3.Keresztény etika

Nyilvánvalóan jól használható, de csak ha nem teljes dogmatikus szigorral követjük, hiszen akkor már csak álarc, másoknak előadott színház. Nem zárhatja ki az életből a vidámságot és a spontaneitást. Az etika nem arra való, hogy fegyvert kovácsoljunk belőle és másokra sújtsunk, mert akkor önmaga ellentétébe fordulhat.

4.Csoportetika

Ez már az erkölcsi züllésnek adhat teret, ugyanis egy csoportnak lehetnek bizonyos sajátos játékszabályai, de saját etikája nyilvánvalóan nem. Ez a két szint sosem egyenrangú, valamiféle 11. parancsolat emlegetése például nyilvánvalóan teljesen abszurd. A politikusok arról beszélnek sokszor, hogy bizonyos célok érdekében megengedhető ez és az, mintegy felmentést adva a csoporttagoknak egyes társadalmi normák alól (mint például a „ne lopj”). Mindig talál önigazolást, pl. "mások is ezt csinálják", "mások gonoszak", amiket hajlamosak vagyunk elfogadni, és nem nézzük meg őket alaposan (akkor kiderülne egyből, hogy az egész puszta a demagógia.)

Ezek a magasztos célok sok esetben eléggé zavarosak, ilyen például a nagy betűs „Haza”, amely mögött sokszor csak az van, hogy az illető csupán „haza” akar menni, ami igazán fontos neki az a saját kis vacka, amelyet nem érintenek meg a világ változásai. Az ókonzervatív ember hazaszeretete mögött gyakran csak az van, hogy az állam védje meg a változásoktól – a tudomány például az ellensége, hiszen mindig arról szól, hogy mennyi változás zajlik a világunkban folyamatosan, ami benne félelmeket kelthet.

5.Önbecsapó nyájszellem

Ez leginkább arról szól, hogy ha egy adott csoporthoz csatlakoztam, és elvegyülök a tömegben, ezért nem is kell semmit tennem, biztosan a jó úton járok. Akik viszont a másik csoporthoz tartoztak, ők helyből megszívták – emberi kvalitásokról szó nincs ebben a történetben. A parancsot teljesítem, sőt túlteljesítem és ez már elegendő – na nekem mindez már a gyomorforgató cinizmus kategóriája. Társadalmunk a közélet szintjén megint ott tart, ahol a kommunista időkben, az appatártcsikokat pontosan ugyanaz a gátlástalan szervilizmus jellemzi. Szerencsére egyre kevésbé tudjuk elfogadni a sok korrupt élősködőt.

A csoportetika nem veszi észre a saját következetlenségeit sem (illetve a csoporttagok számára ezek mindig védhetők, hiszen a Közös Ügyet szolgálják és neki semmi más nem fontos). Ilyen például a kereszténység hangoztatása és közben az alapelveinek figyelmen kívül hagyása, demokrácia emlegetése és kvázi diktátorokkal való szövetség stb. Emellett pedig a saját csoporthoz tartozók gaztetteire mindig találunk erkölcsi felmentést, a csoport „összezár” az egysége érdekében még olyankor is, ha az illető nyilvánvalóan erkölcsileg lenullázta magát olyan szinten, hogy nem alkalmas egy város vezetésére. Nevetségessé tette magát, mégis védi a csoport, "nehogy már ne nekünk legyen igazunk".

6.Közéleti kommunikációs stílus etikája

Kásler kimondta, hogy megszűnt a „véleménydiktatúra”, viszont nem szól arról, hogy mi legyen helyette, ergó tipikus negatív, destruktív megnyilvánulásról van szó a miniszter részéről. Ennélfogva azt jelenti, hogy például a korrektségre való törekvés nem elvárás, tehát a primitív bunkóság zöld utat kapott. Ha nincsenek szabályok, akkor a közéletben az fog érvényesülni, aki hangosabb és gátlástalanabb, nem pedig az, akinek az érvelése megalapozottabb.

7.A természettel szembeni etika

Ez még csak nyomokban jelent meg eddig nálunk, bár egyre nagyobb támogatása van annak, hogy az állatkínzás például szigorú büntetést érdemel és a természetes környezet (fák, zöldterületek) nagyobb aránya kívánatos az esztelen betonozással szemben. Eddig csak szólam volt az, hogy a természet kizsákmányolása nem folytatható, mert magunkat tesszük vele tönkre, de ez egyre inkább kézzelfoghatóvá válik a mindennapokban is. A NER ideológusai elképedve látják, hogy az annyira lesajnált „nyugati kultúrában” a környezetvédelem vált az első számú prioritássá, valahol megint leköröztek minket.

Egyes országokban a sok ásványkincs afféle könnyen jött pénz forrásaként nagyon ártalmas tud lenni a közállapotokra: maffiaszerű szerveződések jönnek létre és az állampolgárokat is elkényelmesíti. (A hirtelen jött sok pénz, valós teljesítmény nélkül mindig erkölcsi züllést okoz.) Az olaj és más ásványkincsek birtoklása iránti vágy nem ritkán háborúkhoz vezetett, ezzel szemben a megújuló energiák mint a szél és a nap megoszlása jóval egyenletesebb, mondhatni demokratikusabb.

8.Kifinomultság és etika

Az egyszerűség lehet nagyon etikus, a nemtörődöm primitívség viszont sosem. Így például a magyar termelési struktúrák, a közlekedésünk és az életmódunk többnyire igénytelen primitívségre épül. A nagyüzemi mezőgazdaságunk alapját az EU területalapú támogatásai jelentik, a szántóföldi növénytermesztésünk úgy ahogy van, am-blokk primitív és környezetszennyező. A közlekedésünkben a mennél nagyobb autók dominálnak, afféle primitív státusszimbólumokként, a tömegközlekedés és a kerékpár a fasorban sincs. (Habár a közlekedési kultúránkban látható némi javulás.) Lehetne további példákat sorolni, az építőiparunk, a feldolgozó iparunk sem törekszik a kifinomultságra, a táplálkozásban is a teljes igénytelenség dominál a legtöbbünk esetében (kalóriabombák, gyorsétkezés stb.) Nem reklámoznám a kormány nevében az ázsiai primitívséget, hiszen láthatunk rá épp elég sok példát napjainkban.

9.Kifejezett gonoszság

Az etikai elveket teljesen félredobó viselkedés is találhat magának önigazolást, de talán néha annyi is elég lehet, hogy a világ túl unalmas és jól jön egyesek számára némi balhé. Ha a nyers erő és ravaszság dolgában vagyok jó a többiekkel szemben és a destruktív magatartás is bejön, akkor valszeg. a gonoszság lesz a nekem való terep. Kicsiben, nagyban is vannak erre bőven példák.

Ronald Reagan egykor a Szovjetuniót a gonosz birodalmának nevezte, nem tudom, hogy ez mennyire volt jogos akkoriban, de ma sem lenne túlságosan erős túlzás. Putyin és csapata tudatosan növeli a külpolitikai káoszt Európában, ebben jó szövetségesre talált Orbánban. Az orosz hackerek akciói pedig egyértelműen a gonoszság kategóriájába tartoznak. Ebben jók, ehhez értenek legjobban, másban nem nagyon versenyképesek még (a fegyverexporton kívül persze). Ez a minősítés részemről csak az orosz elit és az államigazgatás egy jelentős részére vonatkozik, mert persze mindig vannak eltérő törekvésű, együttműködést kereső emberek is az oroszoknál. Bízzunk benne, hogy a józanész előbb vagy utóbb felülkerekedik náluk is. A józanész pedig általában eljut az együttműködésig és az etikus és kulturált viselkedésig. (Az etika voltaképp ésszerűség és belátás kérdése.)

Kicsiben láthatóak nálunk reménykeltő tendenciák (például a család, a gyermekek fokozottabb védelme, a nők jogainak védelme stb.) Közéletünk azonban velejéig rohadt, lopásról, csalásról és egoizmusról szól, (még akkor is, amikor közszolgálatnak nevezi magát), miközben a társadalom nagy részét elaltatta, erkölcsi érzékét kikapcsolta a hatalom.

Orbán legutóbbi beszédeinek üzenete az önkormányzati választások után mintha azt kódolta volna, hogy „srácok, most már vegyetek vissza”, mert az elvtelen karrierizmus már neki is sok volt. Viszont a legtöbb politikus az általa létrehozott rendszer része marad, jól érzi magát a kisded játékaival és a csoportmentalitás szűklátókörűsége sem zavarja. Orbán esetében is kérdéses, hogy mennyire jogos elvárás vele szemben, hogy lépje végre túl a saját árnyékát.

Hogy a nálunk jóval nagyobb országokkal is fel tudjuk venni a versenyt, ahhoz néha kisebb-nagyobb trükkökre is szüksége volt sportolóinak. Nem egy esetben a taktika volt az, amiben újat hoztunk. Erre a legjobb példa az Aranycsapat, amelynek szövetségi kapitánya Sebes Gusztáv feltalálta a totális futballt, az addigi iszapbirkózás-szerű, statikus játékot jóval dinamikusabbá téve, amivel az ellenfeleket igen meglepte. (Az olimpiát meg is nyertük, a VB-döntőben is csak amiatt kaptunk ki, mert a csapat fáradtabb volt a németeknél, nehezebb ágra kerültünk és a mély, felázott talaj sem nekünk kedvezett.)

Az asztalitenisz, közkedveltebb nevén ping-pong esetében ázsiai dominanciáról beszélhetünk, alkatilag nekik fekszik ez a sport leginkább. Emiatt különösen nagy eredmény, hogy a ’70-es években két világbajnokságokon is aranyérmeket szereztünk. (Jónyer, Gergely és Klampár volt az akkori nagy generációnk.) Ebben az ütőnek is szerepe volt: habár azt követően, miután egy japán 5cm vastag szivaccsal bevont ütővel végigverte a mezőny, a sportszövetség a lehetőségeket bekorlátozta, mi mégis ki tudtunk találni valami újat. A frissen ragasztott ütőről ugyanis sokkal gyorsabban jöttek vissza a labdák, és Phenjanban a csapat kétszer is simán legyőzte a kínaiakat. Azután állítólag az történt, hogy a buszon ellopták az egyik ütőt és hamar rájöttek a titkokra ők is…

Tornában különféle speciális elemeknek van nagy jelentősége: a legközismertebb a „Magyar vándor”, Magyar Zoltán többszörös olimpiai bajnokunk találmánya, a lényege, hogy végigmenni a lovon oda-vissza, ami technikailag nagy felkészültséget igényel. A nyújtón Kovács Péter volt az első, aki a szert elengedve, hátra szaltó után fogott vissza – bár igazság szerint nem mindig sikerült neki. Viszont ma már, ahogy a külföldi tudósítók többsége nevezi  a „Kovax-element” sok tornász gyakorlatának részét képezi.

Más sportágakban is vannak bőven magyar találmányok, így például a japán eredetű cselgáncsban is van olyan dobás, amelynek magyar névadója van. Előfordul, hogy a trükkök nem jönnek be, így például abban az esetben, amikor pár versenyzőnk csúszós, nehezen megfogható kabátban jelent meg, a bírók észrevették és át kellett öltöztetniük.

Vívásban a párbajtőr biztosítja a legtöbb mozgásteret a sportolóknak, hiszen minden kötöttség nélkül elég egy találatot valahogy odapöttyinteni az ellenfél testének valamely részére. Kolczonay Ernő leguggolva, Fenyvesi Csaba pedig magasra felugorva vitt be találatokat, igen erős csapatunk volt akkoriban, számos érmet szereztünk. Azzal tudtommal nem próbálkoztunk, amivel egy orosz régebben, hogy megnyomott egy gombot a markolaton és a lámpa találatot jelzett az ellenfélnél…

A kajak-kenu köztudottan az egyik erősségünk, akár tömegsport is lehetne nálunk, mivel nem csak a Tiszán vagy a Duna mellékágain lehetne evezni, hanem rengeteg tó is van, amelyet főként csak horgászásra használunk. Az egyik magyar kajakos találta ki, hogy beköti magát a hajóba, ezért a lábával is erőt tud kifejteni. Az ellenfelek csak nézték és nem értették, hogyan tudja őket annyira simán, méterekkel megverni.

A doppingszerek használata mindig is az élsport árnyoldalai közé tartozott, leginkább csak sejtéseink voltak róla. A kerékpárosok azt mondják, hogy „szódavízzel nem megy”, a legnagyobb sztárok is szinte kivétel nélkül megbuktak már tiltott szerek használatával. (Én például biztos voltam benne már régen, hogy a hétszers Tour-győztes Armstrong is keményen doppingol – évekkel később derült csak ki.) Ennek ellenére a különféle szerek nem csak hogy nem fair módon előnyhöz juttatnak egyeseket másokkal szemben, hanem általában igencsak károsak az egészségre is hosszú távon. Nagy országokban rengeteg a pénz és jó a technológiai felszereltség, ezért mindig újabb szereket találnak fel, amelyeket az akkori laborvizsgálatok még nem mutatnak ki. (Ennek ellenére elég volt ránézni mondjuk egy amerikai futónőre, egyből látszott, hogy az izmait nem természetes módon növelte meg. Az egyik sokszoros bajnokuk később be is vallotta, hogyan...) Mivel e téren hátrányban vagyunk, néhány versenyzőnk (kalapácsvető és diszkoszvető) a vizeletével trükközött az olimpián, de nem jött nekik össze. A nevüket leírni nem lenne fair, mert vannak bőven mások is akár nálunk, akár az más nemzeteknél (például a volt Szovjetunió országai is élen jártak e téren), akikről ez sosem derült ki.

A sportban hasonló képességű versenyzők vagy csapatok között néha az dönt, hogy ki tud előhúzni valamilyen új fegyvert, amire a másik még nincs felkészülve. Ilyen lehet ping-pongban egy olyan stílusú játékos, akit még az ellenfél nem ismer és nincs rá felkészülve, vagy fociban egy olyan, akiről nem tudják, hogy nagy bedobása van. Ez két eset volt, amikor titkos fegyverekkel tudtuk legyőzni az ellenfelet, de sok olyan példát lehetne mondani, például a vízilabdában, amikor egy taktikai variációt csak akkor vetettünk be, amikor nagy szükség volt rá. A lapjait persze senki nem szereti előre kiteregetni…

Mivel kis ország vagyunk, kisebb merítési bázissal és szerényebb technikai lehetőségekkel, emiatt nem ritkán speciális felkészülésre, vagy akár ügyeskedésre volt szükség sok esetben a sportolóinknak, hogy versenyben tudjanak maradni az érmekért, néha odáig menően, hogy valamilyen újítással jöttünk elő (a fentieken túl számos példát lehetne hozni), ezáltal új színt tudtunk hozni egyes sportágakba.

kép forrása: Nemzeti Sport

Afrikából származunk

Gondoltuk volna, hogy azok a hosszútávfutásban verhetetlen kenyai és etióp futók, akik egymás között döntik el a sorrendet, voltaképpen ők a mi őseink? Az afrikai fennsíkon élőkről azt tartják, hogy gyerekkorukban néha azzal szórakoznak, hogy gazellákat kergetnek. A mai emberi civilizáció legrégebbi bölcsője ott ringott. A szavannákon élő elődeinknek a felegyenesedett testtartásuk előnyt jelentett, mert messzebbről látták meg a magas fűben mozgó ragadozókat és a vadászállataikat egyaránt. A szőrtelen test szintén előnyt jelent, mert az izzadás révén nagyobb hőleadást tesz lehetővé, ezzel szemben az üldözött vad erre nem képes, egy idő után a testük túlmelegszik és összecsuklanak. A hosszútávfutás mindenképp egy ránk jellemző tevékenység, kevés állat képes hozzánk hasonlóan órákon át folyamatosan futni.

Nagyobb robbanás, mint a mai tudományos-technikai forradalom

Az első nagy forradalom az emberiség életében akkor következett be, amikor (DNS vizsgálatok alapján) úgy 70.000 évvel ezelőtt egy maroknyi ember elhagyta Afrikát. Habár voltak, akik eljutottak már régebben is a mai Egyiptom területére, az átkelés Ázsiába nem onnan történt, hanem a Vörös-tengeren keresztül. Ma sem értik pontosan, hogy tudtak átjutni a legszűkebb szakaszán az akkori emberek, annak ellenére sem lehetett könnyű, hogy a jégkorszak miatt a tengerek szintje a mainál alacsonyabb volt. (Ez majdnem olyan csoda mint a Bibliában a Vörös-tenger kettéválasztása.) A legtöbben egy maroknyi embertől származunk, akik pár tízezer év alatt minden kontinenst meghódítottak. Amerikába is eljutott egy csoport a Bering-szoroson át (amely akkoriban összeérő földnyelv volt), ami megint egy kisebb fajta csoda ugyan, de megtették.

Európa őslakói nem mi vagyunk

Európa volt a legkeményebb dió őseinknek, ezt a kontinenst hódították meg legkésőbb, mert itt a neandervölgyiek éltek. Volt egy kismértékű keveredés a két emberi alfaj között, ezért lehetnek olyanok, akik neandervölgyi géneket is hordoznak, az ilyen „ősi” származásra viszont aligha lennénk büszkék. A neandervölgyi erősebb volt a mai embernél és nagyobb agytérfogattal rendelkezett, a gyerekei sokkal hamarabb értek felnőtté és kezdtek el vadászni. A homo sapiens a kifinomultabb kultúrája és a magasabb szintű csoportos együttműködése ellenére is csak akkor került fölénybe, amikor a jégkorszakok miatt a körülmények megváltoztak. Mivel őseink bőre fekete volt, az afrikaihoz képest kevesebb napsütés miatt nem termelt elég D-vitamint és gyakori volt akkoriban a súlyos angolkór. Több évezrednyi evolúcióra volt szükség bőrünk kivilágosodásához, eljutni addig, hogy Észak-Európában vörös és szőke, egészen világos bőrű emberek váltak jellemzővé.

Mezőgazdaság: kiűzetés a paradicsomból

A Vörös-tengeren átkelt őseink számára Ázsia egyes vidékei, gazdag vadállományukkal valóságos paradicsomot jelentettek. Napjaink sztártörténésze, Harari is leírja azt a folyamatot, ahogyan „kiűztük magunkat” ebből a paradicsomból a mezőgazdaság révén. A mezőgazdaság elterjedésének két fő előnye volt, a letelepedés egy adott helyen és hogy jóval nagyobb létszámú csoportokat tett lehetővé. Az árát is megfizettük: az emberek egyoldalúan, kevésbé egészségesen táplálkoztak, fertőzéseket kaptak el, emiatt az átlagos élettartamuk egy kicsit csökkent is. (A paleo diéta egészségességében tehát valóban van valami, csakhogy több milliárd ember számára nem járható út hosszabb távon, túl nagy az ökológiai lábnyoma.) A Bibliában és máshol leírt mítoszoknak legtöbbször van valamilyen tudományos alapja is, így például az „özönvíz” akkor történt, amikor úgy 7600 éve a Boszporusznál hirtelen beömlött a Földközi tenger a mai Fekete-tenger, akkoriban földművelő kultúrák által lakott medencéjébe.

Kultúrák nagyon ritkán tudták kiszorítani egymást

Aki a fentiek politikai vonatkozásait keresi, netán „migrációpárti” érveket, azok számára fontos lehet, hogy egy kultúra kiszorítása a másik által nem túl gyakran történik meg és mindig hosszú folyamat. Az látható, hogy a ma élő emberek mind valahonnan oda vándorolt törzsek leszármazottai, az emberek mozgása, népek vándorlása nem mondható kivételesnek. Egy fejletlenebb kultúra azonban sosem tudott még teljesen kiszorítani élőhelyéről egy nálánál fejlettebbet. Így például a mongolok hiába foglalták el Kínát, mégis ők asszimilálódtak, a Rómát elfoglaló germánok sem tették Rómát germánná, hanem felvették a keresztény vallást, és az Oszmán-Birodalom sok évszázadnyi terjeszkedésének nyoma a mi kontinensünkön csupán a kontinensünk határán fekvő város Isztambul, valamint kisebb muzulmán vallású területek a Balkánon. (Viszont a keresztesháborúk éppígy nem voltak képesek elterjeszteni a kereszténységet máshol.)

Az amerikai kontinens hátrányban volt

Az amerikai kontinens elég szűk kelet-nyugati irányban, különösen Közép- és Dél-Amerikában. Emiatt az állat- és növényfajok jobban ki voltak téve az éghajlati változásoknak mint Ázsiában, a nagy kultúrák (mint a maja, azték vagy inka) is könnyebben összeomlottak emiatt, nagy szárazságok idején nem volt könnyű az embereknek elköltözni és hasonló klímájú területet találni. Az indiánok nagy részének kipusztulása azonban jórészt az európaiak által behurcolt fertőző betegségeknek tudható be, ugyanis az állatokat háziasító Eurázsiában jobban elterjedtek a különféle kórokozók, viszont a lakosság egy idő után ezekkel szemben jórészt ellenállóvá vált.

A lakóhely sokkal meghatározóbb hatású az ott élő emberek kultúrájára mint a származás

Az evolúció egyrészt genetikai, másrészt kulturális értelemben is zajlik és az adott lakóhely természeti körülményeihez idomulnak az ott élő emberek képességei, szokásai az évszázadok során. Az USA például egész más Európához képest, például a természeti környezet általában mostohább, viszont nagy síkságok jellemzik és ásványkincsekben is gazdagabb, ezzel szemben sem a tengerpartjai sem szárazföldi területei nem olyan tagoltak mint Európáé. Emiatt ott élők kulturális szokásai sokban eltérnek az európaiaktól (illetve az itt élő számos kisebb-nagyobb nemzet kultúrájától), annak ellenére is, hogy az embereket pár száz évre visszamenően nagyrészt közös ősökre lehet visszavezetni. A mai magyar kultúra kialakulásában is a Kárpát-medence sajátos viszonyai és a szomszédos népek kulturális hatásai jóval nagyobb szerepet játszottak mint bármi más.

A származás kutatásából könnyűszerrel hibás következtetéseket vonhatunk le

Ha önkényes kijelöljük egy nép „származását” az emberi történelem egy adott pontjához, azzal hibát követünk el. Ilyen erővel azt is mondhatnánk, hogy mindannyian nagy vadászok leszármazottai vagyunk (Harari), ami lényegében igaz is, azonban ez a mai életmódunkban több hátrányt jelent mint előnyt. A genetikai elemzések, pl. ún. haplocsoportok kutatása is csak azt mutatja, hogy az egyik népben egyfajta haplocsoport gyakoribb, relatív többségben van másokhoz képest, ez alapján az igen kevert népeket besorolni egyfajta csoportba eléggé merész következtetés. Másrészt az is jól látható, hogy az egymás szomszédságában élő népek genetikai összetétele általában igen hasonló, már ha ennek van bármi gyakorlati jelentősége. A mi valódi rokonaink ezt figyelembe véve leginkább szlovákok, osztrákok, csehek stb. (Egyébként kulturális jellemzőket vizsgálva is hasonló eredményt kapnánk.)

A kultúrák mind folyamatosan változnak, a kulturális örökség is sokrétű, mindegyik réteg csak egy szál ebben a történetben. Genetikailag a származást vizsgálni könnyen náci vagy indiai típusú kasztrendszerhez vezet, a személyre szabott (nem anonim) genetikai vizsgálatokat leginkább csak egészségügyi célok indokolhatják. 

A Biblia és az egyes mítoszok szó szerinti értelmezése ugyancsak félrevezető, ezek a történetek szimbolikus értendőek, mivel spirituális céllal íródtak, lelkünk ápolására és épülésére.

Nem rokon-ságról, hanem csak rokon-szenvről van szó

Orbánék ultra-konzervativizmusát mutatja, hogy nem azokat a teljesítményeket tartják fontosnak, amelyet a magyarok évszázadokon át felmutattak, vagy amire képesek lennénk, inkább valamiféle erőltetett és hasznavehetetlen ősi vérségi kötelékeket keresnek különféle ázsiai népekkel. Egyértelműen érzelmi húrokon játszanak, egyszerűen csak rokonszenvesek nekik akár egyes kultúrák, akár bizonyos típusú emberek, természetesen abszolút felületes ismeretek alapján. Nem baj, ha primitív a lényeg, hogy katonás legyen és erőt felmutató – akár mint nép (hunok, egyes közép-ázsiai népek), akár mint személyiség (Putyin, Erdogan, valamint rajtuk kívül a világ összes létező zsebdiktátora). Azért haszontalan dolog ez, mert nem nagyon van tőlük mit tanulni (többet mint bárki mástól), a közép-ázsiai politikusokkal való barátkozás se nem mérhető gazdasági haszonnal, se nem lényeges politikai haszonnal nem jár, csupán szimbolikus jelentősége van, egyfajta üzengetésnek tekinthető (ami engem cseppet sem érdekel).

Puszta hobbi, nem több

Orbán egyik hobbija a foci, másik pedig – katonás mentalitású ember lévén,- a harcias viselkedést felmutató népek vagy emberek. Persze mindig sokan követik azt, amit a vezér csinál, a környezetének nagy része akár puszta karrierizmusból is majmolja. Vannak persze olyanok is, akik tényleg jól érzik magukat időnként régi kultúrákhoz életmódját idéző környezetben, ez azonban megint csak egyfajta hobbi (szabadidős tevékenység), amellyel csak nagyon kevesen képesek őszintén és hitelesen azonosulni. Játéknak jó, lehet néha félig-meddig komolyan venni, viszont kultúrát építeni ilyesmire akár Kásler akár Orbán részéről félrevezető, gyermeteg álmodozás. Folklórműsornak való leginkább, többet nem szabad belelátni, de az a baj, hogy pont a kistelepülések kevésbé jól informált lakosai között vannak sokan, akik igénylik a különféle gyermekmeséket.

A falvak megint hűségjutalmat kapnak

Az előző választás után is és most megjutalmazta Orbán különféle falufejlesztési támogatásokkal a fő választórétegét. (Újabb és újabb százmilliárdokkal támogatják meg a falvakat, bár erősen kérdéses, hogy az elvándorlást ezzel meg tudják-e állítani.) Évekkel ezelőtt már leírtam, hogy a városi és falusias kultúra napjainkra élesen kettévált az egész világon és szinte mindenhol harcol egymással, ennek jele az is, hogy az előző a progresszívabb, az utóbbi a konzervatívabb politikát támogatja. A magyar választó is szépen beleillik ebbe a sorba: olyan nagyvárosok mint Bécs, Isztambul, Párizs, London, Berlin, Los-Angeles vagy Budapest stb. mind sokkal inkább a baloldal felé húznak és az egyre kisebb településen lakók tendenciaszerűen egyre konzervatívabb felfogásúak. Mindkét életmódnak megvannak a kissé szégyellnivaló árnyoldalai, a falusiak között valszeg. többen vannak a szűklátókörűek, viszont kevésbé jellemző rájuk, hogy mondjuk virtuális állatokat etetnének.

Szükségük van egymásra

A falu népe nem felejtette el azt, hogy a rendszerváltás után a magyar politikai élet mennyire magukra hagyta őket, és az is egyértelmű, hogy a mostani kormány tett legtöbbet azért, hogy a hagyományőrzés és a falusi turizmus fellendüljön. A falu és a város jól kiegészíti egymást: valójában a turizmus csak akkor működik, ha van pénz, az emberek képesek megfizetni a helyben termelt, az üzletekben kaphatónál frissebb és jobb minőségű élelmiszereket. A falvakban lakók (és helyben dolgozók) akkor tudnak jól élni, ha a liberális városi kultúra közegében megszerezhető jövedelmek olyan szintűek, hogy jut még falusi vendéglátásra és turizmusra is. A „falusiak” tehát sokat köszönhetnek a liberális szellemiségnek (áruk, szellemi termékek és munkaerő szabad áramlását értve ez alatt). A városi lakosoknak ugyanígy szükségük van a falvakból nyerhető impulzusokra a testi és lelki egészségük érdekében, bármelyik kultúra tartós felülkerekedése a másik felett súlyos károkat okozna.

Megsorozták a sorosozókat ugyan, de éles helyzetben még most is ők nyernének

Az ellenzéki pártok fölálltak a padlóról, amelyre a tavalyi választásokat követően kerültek (mivel nem léptek fel keményen és harcosan az ilyen téren erős kormánypárt ellen), de összességében még mindig egyértelműen a Fidesz oldalára billen a mérleg (bár úgy tűnik, mintha az idő már nem annyira nekik dolgozna). A „sorosozás” nem más mint az „open society”, a nyílt társadalom tagadása, ergó zárt társadalmat szeretne látni (ahol mindenki helyét központilag előírják). A nagyobb városok lakossága többségében nem kér ebből, mert megtapasztalta a nyílt társadalmak információáramlásának és kulturális pezsgésének előnyeit. Ennyi az ellenzéki szavazók köze a Soros-féle mozgalmakhoz, semmi több. Ahol viszont nincsenek vendégmunkások és nem találkoznak külföldiekkel, a közeg sokkal belterjesebb, ott könnyebb az emberekben félelmet kelteni idegenekkel szemben. A kistelepülések lakóinak nagy többsége még úgy tűnik, hogy hisz egy gyámkodó központi kormányzatban és csak a teljes kiábrándulás lesz az, amely előbb vagy utóbb más belátásra fogja téríteni őket.

Tagadásból még soha nem épült identitás

Nem azt mondom, hogy a mostani kormányzat csak tagadásra épül, hiszen sokat tettek a családtámogatások terén és a gazdaság is fejlődik valamelyest. Azt viszont nem gondolta át senki alaposan, hogy semmiféle identitás és politikai közösség (nemzet) nem építhető tagadásra, ilyen értelemben az „illiberalizmus” fából vaskarika. Ugyanis ha tagadom a nyugati civilizáció kifinomultságát, akkor helyből a Balkánt fogom választani – a jelenlegi választáson pedig pontosan ez a balkáni mentalitás jött elő több esetben, a kampány színvonalában is, de még inkább egyes megválasztott polgármesterek erkölcsi nívóját tekintve, elsősorban a Fidesz oldalán (mivel ott többen vannak olyanok, akik azt hiszik, hogy mindent megengedhetnek maguknak). Ha nem kell a „polkorrekt” stílus, az valamennyire érthető, de akkor mondjuk meg, mi a kívánatos helyette, különben a Bayer-féle minősíthetetlen színvonalú megnyilvánulások szolgálhatnak mércéül sokak számára.

Megfigyelő és listázó társadalom

Az illiberális rendszer egyik veszélye az állampolgárok központi megfigyelése és listázása, amely sokkal veszélyesebb, mint ha az FB-n történik, mert nagyobb a tét annál, minthogy ránk sóznak pár kacatot. A technikai feltételek adottak az állampolgár megfigyeléséhez és Kínában úgy tűnik, már épül is egy ilyen rendszer – nálunk is a társadalom nagyobb része alighanem elfogadná. Az önkormányzati választások eredménye miatt most nem valószínű, hogy ilyesmi rövidtávon megvalósul, bár nyilván jelenleg is léteznek különféle nyilvántartások a „jó és a kevésbé jó” elvtársakról, hogy szükség esetén jól lehessen mozgósítani.

Az összeurópai trendek ellenük vannak

Az euro-szkeptikus erők visszaszorultak, Putyin és Erdogan érdeke is az lenne, hogy békülékeny, kompromisszum-kész politikát folytasson, amely talán Orbánékat is a kultúrharc abbahagyása felé tolhatja (bár az igazi harcos mentalitású ember fő célja, hogy harcolhasson, mindegy mi ellen). A fél-ázsiai mentalitásra egyre kevesebben vevők nálunk is, nagy mítoszok helyett inkább normális oktatást, egészségügyet, innovatív gazdaságot és tisztességesebb (a pénzek nagy részét nem lenyúló) vezetőket szeretnénk látni. A zöld mozgalmak európai térnyerése is „kifogta a szelet” Orbán vitorlájából, a maradi, ódivatú politikája egyre inkább lejárt lemez, igencsak megújulásra szorul.

A legtöbb ember a demokráciát választja, kivéve ha létbizonytalanságban érzi magát, és általában vannak olyan politikai erők, amelyek erre rájátszanak.

 Háromféle politikai rendszer

Léteznek anarchikus, demokratikus és diktatórikus vezetésű országok és még inkább ezek sokféle átmenetei. Az anarchiánál még a diktatúrák vagy a diktatúrák felé hajló demokráciák is általában jobbnak tűnnek, az ilyen rendszerek ott tudnak nagy tömegbázisra szert tenni, ahol az emberek félnek a létbizonytalanságtól vagy külső fenyegetésektől.

 Kelet-Európának nem való a demokrácia?

Nem értek egyet Török Gáborral abban, hogy Kelet-Európának a kvázi-demokratikus, látszat demokráciák valók, egy ilyen állításnak semmiféle elméleti alapja nincsen, főként ha figyelembe vesszük, hogy olyan kevésbé fejlett országok is jó pontszámot érnek el a demokrácia minősítésekben mint például Uruguay, Costa Rica, Chile, Botswana vagy India.

Inkább arról van szó, hogy Európa keleti országaiban a rendszerváltás után voltak olyan kaotikus időszakok, amelyek sokakban még ma is rossz érzéseket keltenek és kevesen tapasztalták még meg a demokratikus politikai kultúra előnyeit. A fenyegetettség zsigeri reflexeit sokkal könnyebb előhívni Európának ezen országaiban mint a nyugati részén. Úgy gondolom, hogy az 57.hely számunkra a lengyelek, horvátok, szerbek társaságában nagyjából reális értékelést tükröz.

 A demokratikus szellemiség

A demokrácia persze nem feltétlenül jelent ideális viszonyokat és sehol sem tökéletes: olyan jellemzői vannak többek között mint a szólásszabadság (egyben az is, hogy az állampolgári véleményeket figyelembe veszik a döntőshozók), átlátható viszonyokat, esélyegyenlőséget, jogállamot, a vezetők leválthatóságát, a hatalmi ágak elkülönültségét és viszonylagos függetlenségét stb… Viszont nem azt jelenti, hogy a döntéseknek ne lenne kötelező erejük és ne lenne erős központi irányítás, sem azt, hogy a létező konfliktusokat söpörjük a szőnyeg alá.

 Hatékonyabb és versenyképesebb döntési mechanizmus

Nagyban vagy kicsiben (például egy vállalat szintjén) egyaránt érvényes, hogy egy központból nem lehet minden döntést meghozni, mert akiket legjobban érint, ők tudják megmondani leginkább, hogy mi a jó és mi a célravezető, az ilyesmi „fentről” nem látszik. Ha egy központra bízzák a döntések meghozatalát, akkor a központ alatti hivatalnokok mind bürokratikusan fognak viselkedni és nem teszik magukat oda rendesen. A képességek nagy része egy szigorú hierarchiában nem fog tudni érvényesülni, a vezetők pedig, ha leválthatatlanok, akkor nem fognak törekedni az alkalmasságukat bizonyítani, hanem inkább a lojalitásukat a központ felé. A mai világban, ahol nagyon sok döntést kell meghozni nap mint nap, önállóan dolgozó, felelősséget felvállaló emberekre van szükség. Ez a fő oka, hogy a (főként mikro méretekben, de többnyire nagyban is) demokratikusan működő országok általában hatékonyabbak, fejlettebbek és versenyképesebbek.

Kicsiben lehet először létrehozni

A demokratikus szellemiség először kisebb léptékekben családokban, vállalatokban, településeken tud létrejönni, a társadalmak ugyanis általában alulról építkeznek. Ezek alapján gondolom úgy, hogy a demokratikus szellemiség most is terjedőben van nálunk is, a látszat ellenére. Ott kezdődik, amikor nem elég az a mondat, hogy „mert én vagyok a főnök”, hanem a döntéseket ésszerű módon meg is kell indokolni. A zavaros ügyeket és a korrupciót is egyre kevéssé tartjuk természetesnek. Ez persze még nem átütő erejű a fent említett okok miatt, a társadalom nagy része még elfogadja a gyámkodást.

 A háborús pszichózis ellene hat

A hatalmat úgy lehet legjobban összpontosítani, ha folyamatosan azt sugalljuk az embereknek, hogy háború van, amelyben vagy mi járunk jól vagy ha nem vigyázunk, akkor idegen hatalmak, ugyanis az életben az alapvető a harc. (Nem arról van szó, hogy az ilyen emberek mind gonoszok lennének, hanem az ultrakonzervatív társadalomfelfogás számára ez az etalon, hiszen régen az agresszió a mainál jóval magasabb szintű volt, az egyének és csoportok közti folytonos háborúskodás számított alapnak, amelyet néha fegyverszünetek szakítottak meg.)

A demokratikus szellemiség alapja viszont az a feltételezés, hogy alapvetően együttműködésre törekszünk és léteznek win-win szituációk, a vezetőség leginkább csak szabályozza, mederbe tereli az állampolgárok kezdeményezéseit és konfliktusait. Mindkét forgatókönyvnek van valós esélye, a világ olyan lesz, amilyennek szeretnénk látni.

A rosszabb forgatókönyv

Hogy a háborús szemlélet több esetben is győztesen kerülhet ki, az egyik oka lehet, ha azoknak az országoknak a mintái terjednek el (Oroszország, Szaúd-Arábia, stb.), amelyek nagy ásványkincsek fölött rendelkeznek, és a könnyen elérhető sok pénz miatt nincsenek a társadalmi fejlődésüknek természetes hajtóerői. Fokozódó klímaválság esetében is háborúk törhetnek ki, amely növeli a menekültek számát és a nemzetközi feszültséget. Harmadik lehetősége ennek a forgatókönyvnek, amit a Szovjetunió összeomlásakor is megtapasztalhattunk, hogy az összeomló diktatúra légüres terében anarchikus viszonyok (ún. anokráciák) jönnek létre, amelynek hatására az emberek kisebbik rosszként egy keménykezű diktátorra vágnak, és ez egy ördögi kört, a végletek közötti csapongást hozhat létre.

A kedvező forgatókönyv

Természetes állapotban a gyökerek felől terjed felfelé az egyes társadalmakban a demokratikus szellemiség mint az Kelet-Ázsia egyes országaiban annyira jól látható (de Dél-Amerikában szintén, vagy Nyugat-Európában is ez történt a múlt században), végül a demokrácia néhány kivétellel általánossá válna mindenhol, Kínát és Oroszországot is beleértve. A zöldenergiák terjedése is segítheti ezt a folyamatot, mert a hozzáférhetőségük sokkal „demokratikusabb” mint az olajé vagy a gázé, és jobban decentralizálhatóak, nem a multinacionális óriásvállalatoktól függnek. Az erőszak további, lényeges csökkenését jelentené ennek a forgatókönyvnek a megvalósulása. Az is elősegíti, hogy az embert egyre nagyobb értéknek tartjuk.

Aktuálpolitikai vonatkozás

A mostani önkormányzati választások egyik tétje, hogy mennyiben fogadja el a társadalmunk egy csoport hatalomkoncentrációját és önkényes, központból hozott döntéseit, hűbéres rendszerét, kiskirályságait, vagy pedig azokra tudunk szavazni, akik józanésszel és pártszempontoktól függetlenül a legalkalmasabbnak tűnnek.

A bebetonozott hatalom egy idő után a vezetők fejébe száll, úgy gondolhatják, hogy bármit megtehetnek a társadalommal, aminek jól látható jelei vannak már most is kormánypárti oldalról (tisztelet a néhány kivételnek). A társadalmat homogenizálni törekvő, ideológiai elveket a józanész elé soroló hatalommal szemben a szavazás az egyik leghatásosabb eszköz. Nekem nem a Fidesszel van bajom, hanem bármely olyan párttal, amely a hatalom teljes centralizációjára törekszik és másokat minden eszközzel ki akar szorítani. A jól működő társadalmak ezzel szemben felhasználják az állampolgárok sokféle igényeit, eltérő törekvéseit, amelyek nagyon jól megférnek egymás mellett, sőt kiegészítik egymást.

A magyar gazdaság olyan mint egy régi autó, amelyet Trabant motor hajt, de lejtőn és hátszéllel eléggé jól halad. A lejtőt a kedvező gazdasági környezet, a hátszelet az EU támogatások jelentik, a motorok viszont már igen csak korszerűtlenek. Minden komolyabb szakértő tudja, hogy ha a felszínt egy kicsit megkapargatjuk, akkor a kép eléggé siralmas, két komolyabb elemzésből jól látszik, hogy nincs lényeges előrelépés: Nagyon kevés erős vállalatunk van, nem vagyunk igazán versenyképesek. A kritikákat Varga és Matolcsy ugyanúgy kimondták, a fő különbség köztük az, hogy ki a felelős ezért. Egyszerű pedig: a demagógiában jeleskedő, a modern gazdasághoz viszont nem értő, kontraszelektált kormányunk a legfőbb felelős.

 Multicégek meghosszabbított gyártósorai

A magyar gazdaság fő erőssége köztudottan a feldolgozóipar, a bérfeldolgoztatást végző multicégek, autógyárakkal az élen. Ezeknek a hozzáadott érték (GDP) termelése legfeljebb közepesnek mondható. Azért közepes, mert a magyar beszállítók sincsenek jobb szinten, ezek jobbára a nálunk levő multik meghosszabbított gyártósorai. Előnyük leginkább a kedvező földrajzi elhelyezkedés, de termékeik nem különösebben speciálisak, nem elég innovatívak ahhoz, hogy az európai piacon jegyzett cégek legyenek. A harmadik vonalat azok a rosszul felszerelt, manufakturális kisvállalatok jelentik, amelyek tényleg alacsony hatékonysággal működnek, emiatt ha akarnának se tudnának sokkal jobb béreket fizetni. A termelékenység nálunk eléggé siralmas szinten van, és ezen az úton nem is lesz jobb, ergó a bérek sem emelhetőek, mert ennek hatására a multicégek elviszik a termelést oda, ahol jobban megéri (l. Elektrolux). A sor végén a közmunka van, amely a legkevésbé produktív, egyfajta könyöradomány, röghöz kötöttség, egyfajta „harmadik jobbágyság”.

 Alacsony bázisról lehet látványosan fejlődni

A jó gazdasági mutatószámok mögött leginkább az van, hogy nagyon alacsony szintről indultunk. Például a bérek hiába emelkedtek olyan lendületesen, még mindig nálunk az egyik legalacsonyabbak az EU-ban. Nem az a kérdés jelenleg, hogy mikor érjük utol Ausztriát, hanem hogy mért nem tudjuk megközelíteni Csehországot és Szlovéniát és mért maradunk el egyre inkább Lengyelországtól is. A választ mindenki tudja, csak nem szokás ennyire nyíltan kimondani: a kormány minden potenciálisan sikeres gazdasági területet sorra kinyír, tönkretesz, hogy olcsón a saját klientúrájának (hűbéreseinek) juttathassa.

2010 és 2014 között annyira dübörgött a kapitalizmus ellenesség, hogy tönkretettünk (szépen mondva erős versenyhátrányba hoztunk) olyan a területeket, amelyek talán nemzetközileg versenyképesek lehetnének. Azóta a gazdaságpolitika egy fokkal jobb lett, de még mindig maradtak kinyírható gazdasági területek.

 1.A pénzügy, a bankok legalább 2014-ig „büntiben voltak”:

A bankokat megadóztatták, a biztosítások adómentessége megszűnt, a nyugdíjpénztárakat államosították stb. – volt az intézkedések mögött némi racionalitás, de TÉNY, hogy az OTP az egyetlen nemzetközi játékosunk ezen a téren, pedig óriási területről van szó, a legtöbb fejlett országban ezek sikeres húzóágazatok szoktak lenni.

2.A gyógyszergyártást is versenyhátrányba hoztuk

E téren voltak hagyományaink, de a kormány a gyógyszergyártókat is vegzálta ideológiai alapon, nem támogatta. A Richter Gedeon viszonylag jelentős méretű tőzsdei cég, de csak a kis magyar tőzsdén tud labdába rúgni.

3.Mezőgazdaság kilőve

A mezőgazdaság terén először a kisbirtok pártján állt, utána kiderült, hogy a lényeg, hogy a saját haveri kör mennél nagyobb tulajdont szerezzen. A régi kolhozoknak megfelelő TÉESZ-ek helyett korszerű TÉSZ-ek (termelő és értékesítő szövetkezetek) még nem nagyon jöttek létre. A viszonylag kis költségen termelhető és hektár bázison alacsony jövedelmezőségű gabonanövények mennek a leginkább, az ágazat főként az EU támogatásokból él. A magyar zöldség, gyümölcs, virág sehol sincs. A lengyelek számára viszont a tejtermékek és az alma is sikerágazat. Ők meg tudták csinálni, mi nem…

 4.Oktatás és egészségügy is kilőve

A kormány törekedett arra, hogy mindkét területen az állam vigye a prímet, erős privát céget a nagy játékosok között nem látunk (az állam pedig legfeljebb résztulajdonosként lehet versenyképes, mert bürokratikus és rugalmatlan módon irányítja a cégeket). Erős belföldi piacról kinőhetnének nagy nemzetközi cégek, de az állam letarolta ezeket a területeket. Most pont azt a fajta oktatást monopolizálja, amire a legnagyobb szükség lenne, a tanfolyami képzéseket határolja be. Én például a magyar vállalatvezetők számára pont hogy kötelezővé tenném a korszerű vezetői, pénzügyi és számítástechnikai ismeretek elsajátítását. (Ebből akár nemzetközi szintű, angol nyelvű képzési rendszer is kijöhetne, exportképesen legalább a Balkán felé.) Az egészségügy is ma már óriási, nagyon kifinomult gazdasági terület, sok lehetőséget ígér, mi még nem tudtunk élni vele.

5.Tanulásképtelen élelmiszeripar

Az élelmiszeriparunk adottságai szintén jók lennének, de megint sehol sincs. Egyrészt volt olyan kampány, ami a belföldi piacnak nem tett jót, hogy ami élelmiszeriparilag feldolgozott termék, az biztos káros és egészségtelen. Másrészt a cégek vezetői már a startnál annyira kontraszelektáltak, hogy patinás húsüzemeket is csődbe vittek, export terjeszkedés szóba sem jöhetett Szégyen, gyalázat, de nem nagyon van Európában jegyzett magyar élelmiszeripari termék. (A bor például nehéz terep az erős mediterrán konkurencia miatt, de jó marketinggel nem lehetetlen, - viszont senki nem tudja nálunk mi fán terem a jó marketing.)

Azt nem értik az uborkatermelők, hogyha a költségeik 20%-kal nőttek, akkor nem fog mindenki a konzerv uborkáért 20%-kal többet fizetni, nagyrészt ott fog maradni a polcon, mert keresünk helyette valamilyen olcsóbb zöldséget. (A külpiac még ennél is keményebb, lásd a méztermelők helyzetét.) Szervezze meg jobban a gyártását, csökkentse a fajlagos költségeit.

6.Zöldenergiában is lemaradtunk

Az atom mellett döntöttünk, pontosabban Orbán döntött róla, Putyin haverjának a nyomására. Ez költségszinten jóval nagyobb és lassabban térül meg mint a nap- vagy a szélenergiába, biogázba stb. történő befektetések.

7.Saját buszgyártás sehol, tömegközlekedés sem ad büszkeségre okot

Kínai buszokat vettünk a közbeszerzésen (nem hiszem, hogy az EU írta volna elő), a saját buszgyártásunkat nem tudtuk igazán felfejleszteni. A tömegközlekedés egészére igaz, hogy a belepumpált nagy pénzekhez képest a színvonal gyatra (hiszen ha gyors, tiszta és nem túl drága lenne, akkor többen használnák). 

8.Közművek, szemétszállítás, újrafeldolgozás is kilőve

A közmű cégeket is teljesen leamortizálta a „rezsicsökkentés”, ami mögött lehet egy olyan szándék, ahogyan az energetikai szektorban történt, hogy a kormány megszerezze a veszteséges cégeket és utána a saját haveri körének eladja. (Ezt követően már nem volt további „rezsicsökkentés” az energia területén, valszeg. ez a cél a vízművek vagy a szemétszállítás esetében is.

9.Az építőipar sikeressége részben parasztvakítás

Sok helyen térköveznek teljesen fölöslegesen, ha az egyik városban volt, akkor a másiknak is az kell, mert mutatós. Sok esetben csak az volt a cél, hogy költsük el a pénzt mindegy hogy mire, hogy a haveroknak jusson belőle, például építsünk utat jó drágán annak ellenére is, hogy az adott útszakaszon a forgalom ezt nem indokolná.

10.Az idegenforgalom az igen

Az idegenforgalom fejlődése eléggé látványos, azonban ez csak egyfajta mentőöv lehet azoknak az országoknak és régióknak, ahol nincs erős gazdaság (görögök, horvátok, Közép-Olaszország). A SZÉP kártyákkal és a gyenge forint révén is segíti a kormány az idegenforgalmat, a növekvő kereslet hatására egyes helyeken komoly árrobbanás történt, 10% szervizdíjat helyből felszámítanak éttermek ugyanazért vagy gyengébb minőségért cserébe…

11.Sportfejlesztés és lakásépítés jelentősége szintén kérdőjeles

A sportba ölt pénzek sok esetben szélhámosok vagyonát növelték, igazából csak ott jártak mérhető haszonnal, ahol tömegsport célra is nagyban használják a létesítményeket. (Kerékpárút hálózatunk viszont siralmasnak mondható.) Másik kiemelt terület a lakásépítések támogatása is többnyire improduktív gazdaságilag (bár lehet belőle iroda, airbnb, sőt a jövő generációiba történő hosszú távú beruházás is). A saját ház csökkenti a területi mobilitást, bérlakások viszont nem nagyon vannak.

Haveri kapitalizmus, hűbéri rendszer

A kelet-ázsiaiak is korruptak, de náluk vannak világmárkák, mindenki fel tudna sorolni legalább tízet közülük, Dél-Amerikában ezzel szemben nincsenek. A két kultúra között a tanulási képességben a legnagyobb a különbség, és az utóbbihoz vagyunk jóval közelebb. Nálunk a fő cél az volt a kormány szempontjából, hogy nehogy véletlenül nem annyira jó elvtársak kezébe kerüljenek a jelentős cégek, még egy túlságosan önálló Simicska is túl sok volt nekik, csak a saját haveri körben lehet megbízni. A hűségesen szolgáló, a parancsokat engedelmesen végrehajtó hűbérurakat ezzel szemben a rendszer jutalmazza. Kár, hogy nem azokat, akik tehetségesek és értenek a cégek vezetéséhez és fejlesztéséhez. 

Az ideológia csak rátesz egy lapáttal

A kormány rossz példát mutat az arroganciájával, mert azt sugallja, hogy rólunk fog példát venni a „nyugat”, nekünk nincs semmi tanulnivalónk. (Akik külföldön dolgoznak, ők általában ezt másként látják.) A másik vezérmotívum, hogy „fő a biztonság”, ne kockáztassunk, holott kockázatvállalás nélkül siker sincs, csak evickélés a nagy langyosban. Egyszer már megéltük ugyanezt, a szoci/komcsi rendszer idején, tudtuk hogy az egész rosszul működik és gazdaságilag ésszerűtlen, a rendszerváltás után viszont egyből elfelejtettük és a „nyugatot” okoltuk a visszaesésért. A magyar cégek nagy része a fejletlen, antidemokratikus volta miatt eleve versenyhátrányba kerül.

Sok jóban nem bízhatunk hosszú távon, mivel a kormány csúcsain a gazdasági szakértelem a zérót közelíti (a harciaskodáshoz értenek inkább), a beképzelt és ötlettelen „lejárt szavatosságú” politikusok hoznak döntéseket. Nem is érzékelik nagy csoportok valós gazdasági helyzetét. Cél mindent kézi ellenőrzés alá vonni (illiberalizmus), és a „megbízható elvtársakból” új magyar arisztokráciát faragni. Attól tartok, hogy az új magyar elit ugyanannyira tanulásképtelen és fejlődésképtelen gazdasági értelemben mint az elődei évszázadokkal ezelőtt.

Nyugtalanító fejlemények vannak nálunk a tudományos teljesítmények megítélése terén. Kósa Lajos például azt nyilatkozta, hogy a klímaváltozást illetően nincs tudományos konszenzus. Egy olyan ember tett ilyen állítást, akinek fogalma sincs arról, hogy mi a tudomány és hogyan működik.

Szarka László Csaba professzor az akadémiai székfoglaló beszédét azzal kezdte, hogy „nem hisz a globális felmelegedésben” – ilyen mondatot igazi tudós nem mond, hinni ugyanis a templomban kell, az igazi tudós állításokat vet vizsgálat alá, bizonyítékokat keres pro-kontra és törekszik teljesen pontosan, szakszerűen fogalmazni. Szarka székfoglalója nyilvánvalóan a hatalomnak tett, félelemből született gesztus volt, (nem véletlenül nem a saját szakterületéről szólt az előadás) és azt jelzi, hogy a szakszerűségre törekvő, nemzetközileg jegyzett magyar tudományos eredményekről nem nagyon beszélhetünk a közeljövőben.

A harmadik példa Takaró Mihály, akit a történész szakma nem fogad el, nem hajlandóak vele együtt dolgozni a nemzeti alaptanterven. Eddig is tudtuk már, hogy jelenlegi hatalom kegyeltjei nyilvánvalóan olyan „alternatív magyar történelem” kidolgozásán dolgoznak, amelynek megállapításai a tudományos kutatók számára vállalhatatlanok és szakmai érvekkel védhetetlenek, viszont nagyon alkalmasak a „hazafias érzés” (tömegeket fanatizáló nacionalizmus) felkeltésére.

Mivel belülről is megismertem a tudományos kutatás módszertanát, és ma is törekszem a legfontosabb tudományos eredmények nyomon követésére, ezért tudok néhány olyan ajánlást tenni, ami alapján eléggé jól el lehet választani úgymond „a búzát az ocsútól” még laikus szemmel is.

 1.A fejlődő tudományterületeken sosincs teljes konszenzus

Olyan általános elfogadottságnak örvendő elméletek mint a részecskefizika Standard Modellje vagy a standard kozmológiai modell időnként rivális magyarázó elméletekkel került szembe, de mindeddig jobbnak bizonyultak ezeknél (használhatóbbnak, jobb előrejelzéseket adónak). Az általános relativitáselmélet például ragyogóan működik, de felmerült a gyanú, hogy egy átfogóbb elmélet speciális esete lehet, az átfogóbb elmélet esetleg a jelenségek szélesebb körére adhat magyarázatot.

Az ember okozta globális felmelegedéssel kapcsolatban szintén felmerül, hogy a tudományos modellek mennyire megbízhatóak. Lehet, hogy a megbízhatóságuk ma még csak max. 99% körüli és évtizedeket kell várni, hogy közel 100% legyen, azonban ha igaz és nem lépünk azonnal, azzal sokkal nagyobb kárt okozunk, mintha még sincs olyan jelentősége mint gondoltuk és mégis teszünk ellen intézkedéseket.

Valójában nem az a kérdés, hogy létezik-e ember okozta klímaváltozás, sokkal inkább a felmelegedés és egyéb változások sebessége, e téren még az egyes kutatók előrejelzései erősen szórnak, mivel nehéz felmérni igen komplex, sok tényezőt érintő jelenséget, főleg ha öngerjesztő folyamatokról is szó van (például a permafrosztból felszabaduló metán is üvegházhatást okoz és a jégsapkák elolvadása is csökkenti a földfelszín hő visszaverő képességét).

 2.Amit csak néhány „magányos hős” propagál és nem a szakterület élenjárói, az mindig gyanús

Nagyon szimpatikus lehet néhány olyan magányos hős, aki a tudomány főáramával szemben megy, azonban az ilyesmi inkább csak a hollivood-i akciófilmekben jön be, a mai tudományban igen ritka. Ha valakinek a cikkeire nem hivatkoznak országos vagy még inkább nemzetközi szaklapok, nem egy elismert kutatókból álló csapat tagja, akkor az elméletei valószínűleg hibásak, vagy pedig hiányosak (adatokkal nem kellően alátámaszthatóak).

 3.A kutatók is hajlamosak lenézni egymás szakterületét

Általában olyanok vagyunk, hogy abban bízunk amit ismerünk, mások szakterületét legtöbbször nem annyira ismerjük el mint a sajátunkat. Ebben a kutatók sem képeznek kivételt: például sokan gondolják azt, hogy a társadalomtudósok csak „kutatgatnak”, holott rengeteg forrást és kutatási eredményt kell feldolgozni még egy doktori disszertációhoz is. Manapság a társadalomtudományok többségében is használnak matematikai statisztikai módszereket, például regresszió-analízist. Egy Palkovics fejlesztő mérnökként nyilván lenézi az alapkutatást (emiatt alkalmas volt az MTA szétverésére), a főként jogászokból álló, többségében még a marxizmus idején szocializálódott politikus gárda pedig azt hiszi, hogy a tudomány éppolyan csűrés-csavarás, amihez ők a saját területükön hozzászoktak. Hát nem egészen.

 4.Számos kutatás eredménye nem feltűnő, laikusok is beleszólnak

A matematikai vagy fizikai kutatási eredményekhez kevesen tudnak hozzászólni, viszont a halálbüntetésről például sokaknak van véleménye anélkül, hogy mélyebb ismereteik lennének az ezzel összefüggő tapasztalatokról. Számomra csak annak a véleménye mérvadó, aki valamennyire ismeri az azzal kapcsolatos szakirodalmat, amihez hozzászól, egy-két kiragadott cikknél mélyebben. Sok hasonló esetet mondhatnék, az evolúció elmélete is olyan, amihez sokan hozzászólnak mélyebb ismeretek nélkül.

Attól, hogy számos tudomány eredménye fizikailag nem annyira kézzelfogható mint például egy modern számítógép vagy egyéb kütyü, attól még kutatják, fejlesztik és használják a szakemberek az egyes elméleteit a közgazdaságtannak vagy a gyógyszergyártásnak is, hogy két vitatott területet hozzak fel példaként. Történelemtudomány is létezik (és sok ember szorgos munkája nyomán folyton fejlődik) annak ellenére is, hogy a feltárt összefüggéseket a politikusok számára nem nehéz különféle mondvacsinált indokokkal félresöpörni.

 5.Megrekedünk az érettségi szintjén, sőt annak is a 99%-át elfelejtjük

Érettségire valahogy úgy-ahogy megtanulunk néhány tudományos összefüggést, viszont a tudományos szemléletből nagyon kevesen szereznek valódi tapasztalatokat és nem értik annak működését. A tudományok fejlődnek, az újabb eredmények általában nem írják teljesen felül, de pontosítják a régieket és más összefüggéseket emelnek ki. A megtanultak nagy része ezért 10-20 év alatt elavul, a legtöbben mégsem akarnak energiát fordítani a folyamatos tanulásra és fejlődésre, mert nem látják ennek előnyeit.  Az interdiszciplináris szemlélet nagyon fontossá vált, például a klímaváltozás esetében a biológiai ismeretek is fontosak, hiszen például az elefántok számának csökkenése Afrikában rontja az erdők minőségét, vagy a korallzátonyok pusztulását a melegebb és lúgosabb tengervízben könnyebben megtelepedő baktériumok is gyorsítják.

 6.Az őket személyesen érintő dolgokban a legtöbb embernek nehezére esik objektívnak lenni

A táplálkozástudomány például olyan terület, ahol a tudós nem mindig tudja megőrizni objektivitását, ha a feltárt eredmény (például feldolgozott vörös húsok káros egészségügyi hatásai) rá is vonatkoznak. A zsigeri előítéletek is befolyásolják, hogy ki mit hangsúlyoz, például ha szociális érzékenység jellemzi, akkor az egyenlőtlenség hangsúlyozása fog túlmenni a tudományosan alátámasztható szinten (Piketty), ha nemzeti konzervatív érzelmei nagyon befolyásolják, akkor mint történész egyoldalú szemléletű lehet (éppúgy mint egy ügyvéd), vagy kozmetikázhatja az eredményeket.

Általában azt fogadjuk el jobban, ami jobban hangzik, például hogy a magyarok a suméroktól származtak (még ha annyit tudunk róla csak, hogy valamilyen ősi kultúra, semmi mást), mint a tudományosan alátámasztott, nem mítoszokon alapuló őshaza kutatásokat.

 7.Feltűnősködés, politikai célú sarlatánság

Néhány kutató hajlamos a médiahírként jól hangzó, félrevezető megállapításokat tenni: mint például, hogy az elektromos autó jobban szennyezi a környezetet mint a belsőégésű motor. Bizonyos feltételek mellett ez igaz, de majdnem mindenről elmondható a tudományos életben, hogy a feltételrendszertől függ az eredmény. A társadalomtudományok gyenge pontja, hogy nehezebben szimulálható a feltételrendszer, vagy pedig pontosan nem is ismert (például a demográfia hatásai a közgazdaságtanban csak nem rég kerültek előtérbe). A legtöbb bombasztikus megfogalmazás nem kutatóhoz méltó és többnyire gyanús: vagy személyes elfogultságot vagy politikai szálat lehet sejteni mögötte.

Aki a terrorizmus jelenségét mélyebben meg akarja ismerni, az ne Nógrádit vagy állami zsoldban álló biztonságpolitikai szakértőket hallgasson, hanem nemzetközileg ismert kutatókat (nem feltétlenül magyarokat).

 8.Alapvető hibákat is vétenek a kutatók

A tudomány rendszere nyilvánvalóan ugyanolyan tökéletlen mint bármilyen más emberi tevékenység, és erre nagyon sok példát lehetne hozni. Például a rendszerváltás után a liberális közgazdaságtan alapvető összefüggéseket hagyott figyelmen kívül: a pénzügyi stabilitás nélkül, bizonyos szintű piacvédelem nélkül, állami szerepvállalással történő céltudatos gazdaságfejlesztés nélkül az elveik semmit sem érnek.

Másfajta hiba, amikor egy terület átláthatatlanná, belterjessé válik és az eredményeinek népszerűsítése nem történik meg. Nagyon sok szélhámos kutató is volt, aki éveken át félrevezette a tudományos közvéleményt, és időnként a tudósok rossz nyomon jártak (mint a rákkutatás a múlt század ’80-as éveiben). Máskor a megállapításaik azért hibásak, mert túlságosan általánosítanak, pl. az emberi szervezet bonyolultságát és a genetikai sokféleséget nem veszik figyelembe a táplálkozásra vagy a gyógyszerhasználatra vonatkozó ajánlások.

 Ennek ellenére a tudomány nem vallás, semmi köze hozzá, csupán egyfajta gondolkodásmód, igen jól használható eszközöket kifejlesztő emberi tevékenység, amely időnként nagy hurkokat tesz meg a fejlődése során. Eredményeit ma már nem nagyon hagyhatjuk figyelmen kívül. A valamilyen téren a tudomány fővonalával szemben dacból szkeptikus „lapos Föld hívők” bezárkózása ugyan számomra valamennyire érthető emberi magatartás, viszont a hülyeségeik agresszív előtérbe tolása már sokkal kevésbé.

Az elitek tehetnek róla?

A legtöbb társadalmi problémáért az eliteket szokás hibáztatni, ez a fajta magatartás viszont nekem nem annyira szimpatikus mert egy szinten túl a saját felelősségünk fel nem vállalását is mutatja. Ha az életemet nem tartom eléggé sikeresnek, akkor másokra mutogatok: a reklámipar, a multik, a világ elitje a felelős, rajtam nem múlik, én tutira minden tőlem telhetőt megtettem.

Amellett, hogy a vagyoni különbségek csökkentése érdekében sokfelé keresik az ésszerű megoldásokat, a helyzet mégiscsak az, hogy csak a nagy vagyont látjuk, de kívülről nem tudjuk megítélni, hogy az mennyiben köszönhető az illető szerencséjének vagy tehetséges és kitartó munkájának. (Bár épp nálunk van sok olyan eset, amikor ennek a megítélése eléggé egyértelmű...)

Leginkább persze az anyagiakkal, a jól látható külsőségekkel szeretünk foglalkozni, a szellemi és lelki értékek iránt többnyire vakok vagyunk. Arra sem gondolunk, hogy az anyagi (vagy szellemi) értelemben sikeres emberek nagy része nem valószínű, hogy órákon át bámulta volna a TV-t minden nap.

Zajláda

Ha megnézzük, hogy átlagosan mivel töltjük a szabadidőnk nagy részét, akkor a TV-nézés van az élen, az Európai Unión belül mi Románia után a második helyen állunk, az átlag magyar polgár közel 6 órát tölt a TV készülék előtt, a "hanyatló"Nyugat-Európa polgárai viszont ennél jóval kevesebbet. (Az USA esetében viszont már teljesen más az ábra, ők szintén a TV- és videónézés bajnokai.) Mivel a színvonalas ismeretterjesztés vagy a művészfilmek nézettségi indexe egyáltalán nem magas ezért a nagy többség az ideje nagy részében alighanem valóságshow-kat, giccses sorozatokat, akciófilmeket, krimit, csöpögős romantikát, esetleg sramlizenét vagy sportot szokott nézni, ami nem annyira szolgál a szellemi-lelki épülésünkre. Ez persze többféle okkal is magyarázható, lehet az oka puszta igénytelenség vagy egyszerűen csak fáradtság és mindkettő mellett lehet érvet találni.

Silány minőségű, „előemésztett” táplálékokkal is beérjük

Igénytelenségünket mutatja, hogy a legtöbben beérjük a silány minőségű táplálékkal, ami szellemi és testi értelemben egyaránt érvényes. Testi értelemben a rántott hús zöldségek nélkül éppúgy igénytelen és egészségtelen mint a túl sok cukor, a finomított szénhidrátok, fehér kenyér stb… amely mind felelős azért, hogy az elhízottság terén világviszonylatban is az élmezőnybe tartozunk. Az emésztést a rosttartalma miatt kicsit jobban megdolgoztató, egészségünket jobban szolgáló zöldségfogyasztásban viszont az utolsók között vagyunk.

Szellemi értelemben véve a TV nézés az egyik legigénytelenebb tevékenységünk szokott lenni, nem sok kreativitást lehet benne találni. Emellett a legtöbbünk számára a munka is csupán pénzkereseti forrás, ahol a minimumszint teljesítése elegendő: ez esetben bürokratikus felfogásban, lélektelenül végezzük, sok öröm nélkül.

Ha időnk nagy részében másoknak akarunk megfelelni vagy teljesen atomizált módon a dobozt bámulva mások életét éljük, akkor hol marad a mi saját életünk?

Értelmesebb elfoglaltságok

Az internet helyettesítheti a TV-t rossz értelemben véve is, amikor folyton videókat és idétlen sorozatokat nézünk rajta csupán vagy pedig játékfüggővé is válhatunk. Összességében véve viszont egy felmérés szerint az internet használat legalább egy fokkal jobb a TV nézésnél, mert inkább cselekvő típusú, autonómabb és toleránsabb emberekre jellemző.

Az olvasás is nagyobb aktivitásra készteti az elmét, mert például egy jó könyv lassan kibontakozó tartalma összefüggések és a képek megalkotására késztet minket. A leírt szöveg általában részletesebb és pontosabb még a hírek esetében is mint egy TV híradó, inkább gondolkodásra késztet – bár alighanem épp ez az, amitől sokan ódzkodnának, számukra ez a fajta tevékenység a szokatlansága miatt túl fárasztó lehet. Ezért jöhetnek be sokaknak a magyar médiumok kisiskolás szintre lebutított szövegei.

Akkor még nem is beszéltünk a természetjárásról, kertészkedésről, sportról, barkácsolásról, önképzésről, zenélésről vagy társasági összejövetelekről, másoknak való segítségnyújtásról stb., amelyek mind sokkal életszerűbbek és hasznosabbak mint a doboz bámulása.

A legtöbbünknek vannak különféle kreatív képességei, amelyeket szerencsés esetben tudunk csak a munkánkban  eléggé kihasználni. Szabadidőnkben a tehetségünket jobban kibontakozhatjuk, előzetes anyaggyűjtés után a számunkra legtesthezállóbb módon „kreatívkodhatunk”. A legfőbb akadályt e téren mi magunk jelentjük illetve az általunk elsajátított szociális minták, amelyek többnyire a megfelelést bátorították nem pedig az önmegvalósítást. (Nyilván lehetnek az életünknek olyan szakaszai is, amikor rengeteg munkát kell, hogy elvállaljunk, vagy más jellegű terhek miatt nem jut elég szabad időnk a képességeink kibontakoztatására, teljesen érthető módon.)

Gyerekes, önállótlan egyének

Az eléggé feltűnő lehet, hogy az amerikai embereknek egy jó része mennyire gyerekesen gondolkodik, európai szemmel nézve. Naivitás például azt gondolni, hogy a vegyszereknek nagyobb mennyiségben ne lennének az egészségünkre káros hatásai, például a munkavédelmi előírások be nem tartása mellett használt gyomirtószerek vagy pedig nyakra-főre szedett fájdalomcsillapítók esetében. Millió dolláros pereket indítani ilyesmi miatt Európában nem nagyon szokás, itt kicsivel több önállóságot és tájékozódó képességet várnak el az emberektől.

Európa kevésbé szerencsés felén, így nálunk is azonban vannak még bőven hiányosságok e téren: nem csak a szellemi és testi egészségére nem vigyáz úgy az emberek nagy  átlaga mint tőlünk nyugatra, hanem a politikusok gyámkodását is jobban elvárja a társadalom jelentős része. Az állam pátyolgassa őket és védje meg a széltől is, tegyen igazságot és mondja meg a frankót a világ dolgait illetően. A hatalom hajlandó erre persze, de nyilvánvalóan a számára előnyös módon teszi és vastagon megkéri az árát. Silány minőségű marketingtermékeket ad el a vásárlóknak, nem jobbakat mint egy átlagos kereskedelmi csatorna fő műsoridőben. Amellett persze, hogy sajnálkozunk az „amerikai álom” felszínes voltán és ürességén, de „a magyar álmot” hagyjuk, hogy mások álmodják helyettünk. Húzd be füled-farkad, ne egyénieskedj, inkább tarts a nyájjal, abból nem lehet baj.

Amit én látok, hogy az ország jelentős részén teljes a közöny, passzivitás és nihil.  A nagy pocak sokak számára még mindig tekintélyt jelez, van ahol száz évvel ezelőtt megállt az idő. Ha hibáztatják a simlissége miatt, akkor mindig talál valakit, akire lehet mutogatni, aki egy igazán nagy gazember őhozzá képest. Jöhetnek az olyan akciófilmek, ahol a főhős mindig elugrik a golyó elől és lelövi a katonákat akkor is, ha először van kezében pisztoly. Vagy a romantikus filmek lélektanilag hiteltelen, giccses fordulatokkal. MESE HABBAL, ez az ami nekünk legjobban kell, miközben lehet mutogatni az amerikai filmiparra, hogy milyen rafinált eszközökkel tart minket rabságban. A nagy szöveg és magyarázkodás az jöhet bőven minden síkon, csak tenni ne kelljen bármit is saját magunk érdekében.

Olyasmire gondolok, amit büszkén mesélhetünk az utódainknak idős korunkban, és ők is tisztelettel fognak ránk nézni. (A gyerekeinknek nem, mert ők élből mindig mást akarnak mint a szüleik, az unokák azok akik már jóval szolidárisabbak tudnak lenni papával vagy mamával.)

Kevés generációnak van igazán dicsekedni valója

A 19.század elején nagy nihil volt az egész országban, a magyar felvilágosodás szégyenfoltnak számított, 1825-ig gyakorlatilag semmi sem történt. A reformerek nemzedéke és a szabadságharcosok tettei azok, amelyekre a mai napig is büszkék lehetünk: egyszerre akarták az országot az elmaradottságból felemelni és az önállóságunkért küzdeni.

A kiegyezés után jött a lendületes gazdasági fejlődés, azonban egyre inkább ellaposodott, elposványosodott a rendszer a századfordulóra, főleg kulturális értelemben. A következő század elejére elértük megint a nihil szintjét, és az emberek vágytak egy olyan háborúra, amelyben nem tudtunk volna nyerni gyakorlatilag semmit. Amit az a generáció megnyert: vereség, anarchia, terror és az ország nagy részének elvesztése.

A 20-as és 30-as években élt magyaroknak már megint volt mire büszkének lenni: gazdasági és kulturális téren is maradandó dolgokat alkottak, ráadásul egy megcsonkított országban, amelyet ellenségek vettek körül. A buta külpolitika újabb katasztrófához vezetett, viszont a háborúban való helytállásról volt bőven mit mesélni azoknak, akik szerencsésen megúszták.

A kommunista diktatúra kemény évei megint csak a puszta fizikai és erkölcsi túlélésről szóltak, viszont az 1956-os nemzeti összefogás élménye olyasmi, ami máig sugárzóan hat. Az újabb kiegyezést a külső hatalommal megint nem volt megúszható, a rendszer szekerének gátlástalan tolása viszont már szabadon választott gyakorlat volt. Nagy házak épültek akkoriban, ahova eleinte még messziről hordták a vizet és szó szerint agyondolgozták magukat a háztájiban.

A ’80-as évek végén a küzdelem a rendszerváltásért megint csak rizikós volt, viszont a kommunista erkölcsökkel lezüllesztett társadalmat könnyű volt korrumpálni és bealtatni a ’90-es években. Igaz viszont, hogy a fiatalok előtt új karrierlehetőségek nyíltak meg.

A Gyurcsány elleni tüntetések megint említésre méltóak lehetnek, a vizitdíjas népszavazás talán már kevésbé dicsőséges, a TV székház elfoglalása sem volt az.

Mi mivel dicsekedhetünk majd unokáinknak?

Békementetekkel aligha, a se nem fiatal, se nem igazán demokrata, de polgárinak se nagyon nevezhető párt teljhatalmának biztosításával se nagyon. Az EU támogatások „értelmes” felhasználását sem fogják megköszönni, de azt sem, hogy tűrtük az oligarchiák kiépülését. A környezetünk teljes tönkretételével (már annak tudatában, hogy mekkora károkat okozunk ezzel) pedig teljesen elássuk magunkat az utódaink szemében. A 19.század és a 20.század eleji nemzedékekhez hasonlóan a mi teljesítményünk sem lesz több mint zéró, vagy még annál is kevesebb. (Talán a hagyományok felélesztése, esetleg családon belüli viselkedéskultúra, amit a javunkra írhatnak.)

A választások tragédiája

Megkérdezhetik tőlünk, hogy mért adunk egyre nagyobb hatalmat olyanok kezébe, akik már láthatóan el voltak szállva maguktól? Annyira elégedettek voltunk a kormányzás minőségével? A demokrácia tragédiája az, hogy könnyen meghekkelhető: egy párt elegendő hatalom birtokában azt nyom le a társadalom torkán, amit akar. Megfelelő jogi érveket mindig fog találni hozzá. A Fidesz is nyilvánvalóan a fekete levest az önkormányzati választások utánra tartogatja, egy nagy győzelem birtokában szinte már azt tehet majd, amit akar. (A megfelelő törvények előkészítése már folyamatban van, a munka nem véletlenül titkos.)

Lehet majd „büszkélkedni” azzal, hogy milyen ügyesen sikerült megzavarni és kaotikussá tenni az ellenzéki kampányrendezvényeket – ügyes és „bátor” fiúk és lányok, a hatalom teljes támogatásával a hátuk mögött.

Ha van egy kellően agresszív és machiavellista párt, amely csak színleg akarja a demokratikus szabályokat betartani, azonban a demokratikus szellemiségtől távol áll, akkor afféle báránybőrbe bújt farkasként könnyű győzelmeket arathat. Mai politikai életünk is azt példázza, hogy militáns felfogás mennyire nem fér össze a demokráciával, a többi csak púder.

Az „erő”, a „tökösség” sajnos sokak számára vonzóbb mint a kulturáltság, a hozzáértés vagy az alázatos munka. Legyen mennél nagyobb cirkusz az a fő, csak gondolkodni ne kelljen, a kicsit gonosz és alantas ösztönösség viszont még simán belefér.

Nem olyanok vagyunk, mint a polkorrekt "hanyatló nyugat" – ez tény. Viszont egyedinek sem mondható mindez, az örökké zavaros Kelet-Európára ugyanígy jellemző.

Választásunk azonban jelenleg még van: érdemes egy kicsit átgondolni, hogy milyen alternatívák között választunk.