Kormányunk kezdheti úgy érezni magát, mint az az autós, aki már majdnem eljutott Miskolcig, amikor rájön, hogy jobb lett volna inkább Veszprém felé venni az irányt. Azok a célok, amiket kitűzött magának egyre közelebb vannak, csak hát közben a világ (illetve az ún. „nyugati kultúrkör”) egészen más irányban fejlődik már. Miközben kezd látótávolságba kerülni az európai mezőny átlaga, kiderült, hogy ami nekünk annyira fontos, az őket már egyre kevésbé érdekli.

A családtámogatások és a hagyományőrzés talán kivételt képeznek, de szinte az összes terület, ahol a kormány nagy sikerekről beszél, gyakorlatilag egyik napról a másikra megkérdőjeleződik. (Az erősen kritikus hangnemet velük szemben az is indokolja, hogy választási kampány folyik, és a kormány támogatói egyáltalán nem válogatják meg az eszközöket a többiek lejáratására. A kormány hatalomkoncentrációja és arrogáns önteltsége pedig az utóbbi egy évet tekintve már minden határon túlment.)

A környezetvédelmet tartják egyre többen a legsúlyosabb problémának Európa legtöbb országában, most érte el a nagy többség ingerküszöbét az, hogy mennyire nehéz helyzetben vagyunk és akár a következő tíz év is sorsdöntő lehet számunkra a tekintetben, hogy unokáink még élhető bolygót örököljenek tőlünk.

Gulyás Gergely már kénytelen volt foglalkozni a Greta Thunberg jelenséggel, és eligazítani a szavazótáborát a „helyes véleményt” illetően. (Nekem Thunbergről nincs semmilyen véleményem, éppúgy mint sok más jelenségről sem, de nem is szükséges, hogy megpróbáljam „megmondani a frankót”, hiszen a gondolkodó emberek maguk is képesek a saját véleményalkotásra.) A kormánynak valószínűleg egyre kínosabb kezd lenni a környezetvédelem elhanyagolása és Paks II is egyre inkább melléfogásnak tűnik (hiszen ugyanazt a pénzt hatékonyabb módon fektethetnénk be megújuló energiaforrásokba és az energiatakarékosság javításába).

Lemaradásunk nem csak a megújulók területén szembetűnő Európától, hanem a faültetésekben, az erdősítés mértékében is. Az „illliberális” rendpártiság úgy tűnik, hogy alacsonyabb szinteken is a kockakövek és a betonozás híve, amivel egyrészt csökkenti a parkok és zöldterületek arányát a városokban, másrészt az építkezések maguk is jelentős mennyiségű szén-dioxidot is juttatnak a légkörbe. Időnként már a szocreált idézi az a fajta kocka gondolkodásmód, amelyet minden zavar, ami élő, szeret mindent lebetonozni. A betonozás persze növeli a projektek értékét, ezáltal az ellopható pénzeket is. (A kutyabarát parkok és éttermek is tőlünk nyugatra divatosak, nálunk még az indokolatlannak tűnő szigorúság az általánosan jellemző.)

Amikor a magyar középosztály jó része, főként Közép-Magyarországon külsőségekben már a nyugati szinten él, akkor kiderül, hogy már nem az óriás nagy autók mindennapos használata lesz a trendi, hanem a biciklizés, és nem annyira a nagy alapterületű házak, mint inkább az energiatakarékos lakások. (Emiatt is kritizálható a jövedelemtől függetlenül mindenki számára biztosított rezsicsökkentés.) Az útépítések sem fognak segíteni a környezetterhelés csökkentésében, sőt.

Az EU-ban nem a migráció és a tagállamok nagyobb önállósága a legfontosabb témák manapság, viszont az oroszbarátságot egyre kritikusabb szemmel nézik. (Könnyen lehet, hogy hamarosan egy újabb bukott politikust könyvelhetünk el, az oroszoknak készségesen asszisztáló Trócsányi személyében). Az EU vezetésének a csúcsain a női politikusok egyre meghatározóbb szerepet töltenek be, miközben nálunk még mindig a macsó stílus divatos, afféle jól irányítható kirakat-hölgyekkel.

Amellett, hogy a nagyrészt szükségtelen látványberuházásokkal lufit fújhatunk, az iparfejlesztés területén is kezdünk holtpontra jutni. A magyar ipar húzóereje az a német autóipar, amely válságba került és éppen a szigorúbb környezetvédelmi követelmények miatt jelenleg újratervezés alatt áll. (Emellett a világgazdaságban egyre jelentősebb protekcionizmus sem segíti a fejlődését.) Az autógyárak visszaesése előre borítékolható, a saját iparunk pedig eléggé gyenge lábakon áll még. A fejlett országokban ma már kivétel nélkül az iparnál sokkal nagyobb szerepet töltenek be a különféle szolgáltatások, számunkra is valószínűleg ez lenne a fejlődés útja. Azonban egészen másfajta mentalitást és képzési rendszert igényel mint az a fajta bérmunkáztatás, amelyet a különféle multi cégek végeztetnek nálunk.

A szolgáltatások közül leginkább a tömegturizmus emelkedik ki nálunk, azonban ez nem olyan terület, amelyre jól lehetne alapozni (mellesleg pedig nem is igazán környezetbarát ágazat). A belföldi kereslet és az olcsó forint fűtheti ugyan egy szintig, azonban a gazdaság helyzetének romlása miatt erősen visszaeshet. Különféle divatok határozzák meg, hogy hova szeretnek utazni az emberek és ezek a divatok is változhatnak.

A poroszos oktatás már nem menő a világ nagy részén, sokkal korszerűbb és jobban hasznosítható tudást ad a miénknél egyes országok oktatási rendszere, mi már a mezőny alján vagyunk és rossz irányba haladunk e tekintetben is.

A kereszténységet hiába emlegeti Orbán, mert az a fajta dogmatikus egyházi gyakorlat, amelyet ő ért alatta, egyre kevésbé népszerű tőlünk nyugatra, és jól láthatóan változóban van a kereszténység lényegének a megítélése is. A nagy egyházak megújulása a világ nagy részén egyre inkább elkerülhetetlenné válik.

Tudomásul kell venni, hogy a legjelentősebb tudásközpontok jelenleg Nyugat-Európában és az USA, Kanada, Ausztrália partvidéki nagyvárosaiban vannak (valamint egyre inkább Kelet-Ázsiában), ezért a fejlődési trendeket még egy jó ideig ők fogják meghatározni. Számunkra kisebb területek, piaci rések jönnek leginkább szóba, viszont nem mi fújjuk a passzátszelet. A fejlődés főirányával szemben haladó országok elég hamar elszigetelik magukat a világ többi részétől. (Eközben az állam működésében is zavarok vannak nálunk, főként az egészségügy területén.)

Mivel időre van szükség ahhoz, hogy a (nem feltétlenül önhibájukból) kevéssé tájékozott emberek is felfogják az újfajta tendenciák jelentőségét, emiatt a mostani önkormányzati választásokon még nem várható lényeges változás az erőviszonyokban. Azokban a körzetekben, ahol a lakosság nyitottabb gondolkodású viszont elképzelhető, hogy a fenti trendeket érzékelve megtörhet a kormánypártok tavaly óta egyre nyomasztóbbá váló fölénye.

Egy blogger szerint a tudomány és technikai haladás okozta problémáktól a vallás felé való fordulás mentheti meg az emberiséget. Ezt én nem így látom, a keresztény vallásnak például volt két évezrede arra, hogy jobbá tegye az embereket, de hány embert sikerült vajon megmentenie a szeretetlenségtől, az anyagiasságtól, a környezetének tönkretételétől és kizsákmányolásától? A vallások nem csökkentették az emberek egymással szembeni erőszakos cselekedeteinek számát, a központi államszervezet majd a jogállam volt az, amely képes volt ezt nagyságrendekkel visszaszorítani. (Forrás: Steven Pinker: Az erőszak alkonya.) Naivitás volna azt gondolni, hogy a vallás, amely évezredeken át kudarcot kudarcra halmozott, éppen korunk problémáira fog megoldást találni.

A primitív, éretlen ember nem érti a vallást

A régi nagy gondolkodók is mind azt hitték, hogy a vallás az emberek féken tartására való, de ezt a számukra magától értetődőnek tűnő eszmét soha nem vetették alá a gyakorlat próbájának. Valójában tévedtek: a vallások ezen a téren nem hatékonyan működnek. A primitív (szellemileg és etikailag) éretlen ember ugyanis képtelen a vallás lényegét, valódi szellemiségét felfogni, a dogmákat visszaböfögni képes csupán képmutató módon anélkül, hogy megértené. Persze törekszik a követelményeknek való megfelelésre, de ezek annyira magasak, annyira nem az ő szintjéhez szabottak, hogy az indulatok áttörnek rajtuk. A középkorban a legtöbb gyilkosságot erős felindulásból követték el, az önfegyelem alacsony szintű volt akkoriban. A vallások által fanatizált tömegek is tombolásra voltak képesek, hiszen engedélyt kaptak a destruktív ösztöneik felszabadítására. A legfőbb problémát természetesen nem a vallások, hanem a dogmatikus és életszerűtlen tanítások okozták.

Hibás a dialektikus gondolkodás

A vallások többségét átható dialektikus elv mindig szélsőséges, kibékíthetetlen ellentétekben gondolkodik, jó és rossz, üdvözülés és elkárhozás stb. (Az antagonisztikus ellentét nem véletlenül idéz fel marxista eszméket, a marxizmus is valójában egy vallásos logika átültetése volt materialisztikus alapokra.) Ezt a hibát követi el igen gyakran a papság, vagy bárki aki prédikál  - mialatt elvont módon osztja az észt és eközben nem ismeri és nem is tiszteli a hallgatóságát.

Például a fent említett blog szembeállítja az önmegvalósítást a mások iránti szeretettel. De vajon milyen alapon? Szeretet akkor tudok igazán adni, ha van miből adnom, tehát ha fizikailag, lelkileg, szellemileg, anyagilag többé-kevésbé rendben vagyok. Például ha berendeztem egy lakást elfogadható módon, ez az önmegvalósítás része, akkor tudok ott gyerekeket felnevelni, ha erről teljesen lemondok, akkor szegény gyerkőcök szörnyű körülmények között fognak felnőni (ha a gyámügy hagyja, persze). Ha egy problémagubanc vagyok, vagy az élet csapásait szenvedtem el, de még nem tudtam feldolgozni, akkor nemhogy szeretetet nem fogok tudni adni, de könnyen lehet, hogy mások menekülni fognak a negatív kisugárzásomtól. Az önállótlan ember, aki másokra szorul, és semmit nem valósított meg önmagából, nem fog tudni szeretetet adni másoknak. Adni abból lehet, ami van, és a személyes példa mindig sokat számít. (Más kérdés, hogy vannak olyanok, akik az önzőségüket rejtik a mögé a mondat mögé, hogy „először meg kell valósítanom önmagam".) A dialektikán alapuló logika ott hibás, hogy ellentétek helyett legtöbbször mértékről érdekes beszélni és finom egyensúlyokról (amely a kereszténységnél is régebbi, több évezredes bölcsesség).

A tudományos technikai fejlődés (amely lehetett alap, de akár egy bővebb fejlődési folyamat kísérőjelensége is), a racionalizmus és felvilágosodás szellemi mozgalmai több eredményt értek el a bűnök visszaszorításában két évszázad alatt mint a (dogmatikus) vallásosság évezredek során. A racionalitás ugyanis beláttathatja, hogy a bűnözés mért okoz sokkal több hátrányt mint előnyt hosszú távon. Különféle stratégiákat lemodellezve mindig az a számítógépes program nyert, amelyik együttműködésre törekedett és csak akkor vágott vissza, ha a másik agresszív volt. A kevéssé vallásos északi kultúrákban kevesebb a bűntény, mint a nagyon vallásos országokban. Ennek fő oka, hogy a vallás nem vázol fel win-win szituációkat, amelyekben mindkét fél nyerhet, emellett megbélyegzi a bűnösöket és nem hisz az ember fejlődésében sem. A tudás és a belátás az, amely sokkal inkább csökkentheti a bűntényeket, mint a vallásos dogmatika sulykolása.

Senki nem tudja, hogy mit jelent a paradicsomból való kiűzetés, mint „eredendő bűn”

Ez is egy olyan tétel, amely abszolút illogikus, bár lehet olyan titok is, amelyet csak a vallásban igazán elmélyültek érthetnek. (Pontosan erről szól az igazi vallás: intim és elmélyült tevékenység, voltaképp magánügy, gyakorlásában a közösség és a papság segítséget ad, nem pedig számon kér).

Számomra többféle értelmezés lehetséges, az egyik tulajdonképpen történelmi: amikor a homo sapiens valahogyan kivándorolt Afrikából (a Vörös-tenger „kettéválása” is eredhet innen, nagyon alacsony tengerszint mellett volt lehetséges a dolog), akkor szinte paradicsomi körülményeket talált a mai Nyugat-Ázsiában. Harrarit idézve a vadászó-gyűjtögető életmód feladása és a földművelésre való áttérés az embereknek nagyobb biztonságot adott ugyan, de csökkentette az életszínvonalat: több munkával gyengébb minőségű táplálékhoz jutottunk, a paradicsomi állapotok véget értek.

Az éghajlatváltozást a technikai fejlődés hozta létre, ezért a technika kell, hogy visszafordítsa

A természetet nem tisztelve kölcsönvettünk számos erőforrást a Földtől, eljött az ideje, hogy ezt most elkezdjük kamataival együtt visszafizetni. A technikai fejlődés nagyban felelős a kialakult helyzetért, ezért sokat kell tennie (akármilyen költségekkel jár is) a káros folyamatok visszafordításáért (üvegházhatású gázok képződése, szeméthegyek, biodiverzitás csökkenése stb.) Ez persze nem csökkenti az egyéni felelősséget, de azt várni, hogy most majd mindenki „megtér”, és az megoldja a problémákat, teljes naivitás.

A keresztény vallás az embert az állatvilág fölé helyezi és pár kivétellel (mint Assisi Szent Ferenc) nem beszél a természet tiszteletéről és védelméről. Nekem úgy tűnik, hogy a papság nagyon keveset tesz a természet védelméért, sőt ami nálunk van, fölösleges építkezések és betonozások zajlanak az egyházi épületek körül, a természeti környezet rovására. A fő cél a hívek megnyerése, legtöbb pap száraz dogmatikát használ és nem érti, hogy valójában mi is a materializmus (anyagiasság valójában, ha valaki csak a pénzt hajtja).

A hirtelen „megtérés” helyett a fokozatos belátást, lépésről-lépésre történő életmódváltást tartom járható útnak. A fásítás, a fák védelme is egy olyan eszme, amelyet egyre többen támogatnak, az állatvédelem fontosságát is egyre többen felfogták már (és kevés szó esik „hasznos” vagy „káros” állatokról). Kevesebb pazarlás élelmiszerekkel, ruhákkal, nem biztos, hogy nagy autóval kell feltétlenül jeleznem a társadalmi státuszomat (ez még a régi idők szellemét idézi, a középkori hintónak felel meg), és így tovább, egyre több dologról lehetünk képesek lemondani. Nem szükséges például évente más kontinensre repülni, ha meg is tehetem, emellett pedig autó helyett néha a bicikli vagy a tömegközlekedés is megteszi. Az emberek nagy többsége nem anyagias, inkább egy életmódhoz kötődik és akkor változtatja meg fokozatosan, amikor lát pozitív mintákat. Prédikáció hatására biztosan nem, mert nem olyan egyszerűek a dolgok, amilyeneknek a naivan vallásos ember tartja őket.

Időnként a lazább, játékosabb gondolatmeneteknek is lehet létjogosultságuk, érdekes következtetésekre juthatunk olyankor is, ha nem mindenáron a tudományos igazolhatóság szabályait tartjuk szem előtt. (Ilyen stílusban született meg például Hamvas Béla: Öt géniusz c. esszéje is.)

Az például gyakorlatilag borítékolható, hogy ötven-száz éves időtávlatban a nagy tengerparti városok többségét elöntheti a víz: a gazdasági fejlődés olyan központjai mint például Velence, Amszterdam, London, New York, Bombay, Hong Kong, Sanghaj amelyek a gazdagságukról voltak híresek egykor vagy ma is nagyon híresek, számos más várossal együtt egyre nagyobb bajba fognak kerülni és az ott élők alighanem el kell, hogy költözzenek. 

Ezek a városok afféle kereskedelmi központokként az általuk generált gazdasági fejlődés fő haszonélvezői voltak évszázadokon keresztül, viszont a globális felmelegedés afféle „felhalmozódott karmaként” visszaüthet rájuk, az éghajlatváltozás révén. A tengerpart közeli nagyvárosok nagy részét nem csak a tengervíz szintjének emelkedése fenyegeti, hanem olyan erejű szélviharok is, amelyek a mérsékelt égövi területeken jelenleg még ismeretlenek. A fejlődés főáramától távol eső területek ezzel szemben a szárazföldek belsejében többnyire nagyobb biztonságban lesznek.

A régi nagy gyarmatosító országok esetében, például a franciáknál, angoloknál vagy hollandoknál a gyarmatokról érkező bevándorlók száma növekedhet meg jelentősen, ez a tendencia már ma is jól látható. Ez ugyan nem fogja eltörölni a kultúrájukat mint ahogy ők sem tudták eltörölni a gyarmatosított népekét, azonban sok mindent megváltoztathat. A betelepülés, amelyet a gyarmatokon élőkkel közös nyelv is elősegít, kiélezhet bizonyos feszültségeket, mintegy „amerikanizálva” ezeket az országokat.

Azt ki gondolta volna, hogy a németek esetében is az „élettér elmélet” ma éppen fordított képet mutat mint a II. világháború előtt: kiderült, hogy a réginél jóval kisebb Németország számos területe jelentős mértékben elnéptelenedhet a népességcsökkenés miatt, ha nem segít be egy masszív bevándorlás. (Európa keleti felében az elvárások némileg más jellegűek a gazdasággal szemben mint nyugaton, emiatt a lengyelek, csehek vagy magyarok nem igényelnek jelentős mértékű bevándorlást.)

Hosszú évszázadok alatt az egyes országok, nemzetek között is érvényesül tendenciaszerűen egyfajta kiegyenlítődés: például a Magyar Királyság azokban az évszázadokban élte virágkorát és számított regionális nagyhatalomnak, amikor még nemhogy spanyol világbirodalom, de gyakorlatilag Spanyolország sem létezett. Szinte nem lehet olyan országot mondani a mai európai államok közül, amely valaha ne lett volna nagyhatalom, netán világhatalom, más időszakokban viszont jelentéktelenné törpült. A fenti példák mind azt mutatják, hogy a történelem során léteznek bizonyos hosszú távú kiegyenlítő mechanizmusok.

Kiegyenlítődést segítő mechanizmusok a gazdaságban is működnek: ilyen például az, hogy a vásárló erő paritáson mért GDP (PPP) közötti különbségek általában sokkal kisebbek mint egy közös valutában, dollárban vagy euróban mért GDP. Ahol a fizetések magasak, ott az iparcikkek és élelmiszerek árai nem feltétlenül, de a szolgáltatásoké minden esetben megemelkednek. A lakhatás, az építkezés, szórakozás és hasonló költségek mind azokban a városokban a legmagasabbak, ahol a vásárlóerő a legnagyobb. Igaz, hogy az ott lakó emberek csak fizetésük sokkal kisebb részét költik élelmiszerre és iparcikkekre, de a megmaradó pénzek nagy keresletet gerjesztenek a különféle szolgáltatások piacán. (Az is segíti a kiegyenlítődést, hogy egy alacsonyabb szintről a gazdaság gyorsabb fejlődésre képes, valamint hogy a határokon is átnyúló régiókon belül a fejlettebb húzza maga után a kevésbé fejlettebb részeket.)

A GDP-nél emiatt sokkal többet mond, hogy egy adott országon belül milyenek a vagyoni különbségek, létezik-e szociális védőháló vagy milyen az egészségügyi ellátás színvonala és elérhetősége, vagy éppen a közéleti kultúra színvonala - mind olyan tényezők, amelyekben például a világ leggazdagabb nagy országa, az USA jelenleg eléggé rosszul teljesít.

Az északi országokban nagyobb a rendezettség és a szervezettség, magas szintű a pénzügyi kultúra és a gazdasági szereplők együttműködési szintje (bizalom és megbízhatóság), mégsem mondhatjuk egyértelműen, hogy az élet minősége minden tekintetben az északi országokban a legjobb. Ezek az országokban inkább a hideg racionalitás jellemző, az emberek szótlanabbak és gyakran különféle pszichológiai problémákkal küzdenek. (Az antidepresszánsok használata is aránylag magas a  skandinávoknál, annak ellenére is, hogy a boldogságfelmérésekben jól szerepelnek.)

Ennek oka lehet részben az, hogy az emberek általában nem annyira nyitottak és közvetlenek egymással szemben, de okozhatja a napfény hosszú hónapokon át tartó hiánya is, amely az emberek kedélyállapotára nyilvánvalóan nincs jó hatással: a hosszú téli estéken a finnek vagy svédek hajlamosak magányosan vedelni a vodkát és akár egyedül is lerészegedni. A kulturális élet is lehet viszonylag sivár és eseménytelen egyes gazdagabb országokban – például Budapesthez vagy egy átlagos magyar városhoz viszonyítva is.

Habár az életszínvonalra és életminőségre vonatkozó összes felmérésben a skandinávok, Svájc, Ausztria, Kanada, Ausztrália vastagon vezetnek, a legegészségesebb országok listájának élén mégis két déli ország, a spanyolok és olaszok állnak, feltételezhetően a mediterrán étrendnek köszönhetően. A déli országokban (mediterrán, szubtrópusi klímán) az alapanyagok frissebbek és változatosabbak, az ételek fűszerezése közismerten gazdagabb és jobb minőségű mint az északiaknál. Az előnyök és hátrányok gyakran kiegyenlítődnek: van, akinek az élet kiszámíthatósága és tervezhetősége a fontos, másokat esetleg jobban zavarnak a nagy hidegek és az erős szelek, esetleg a napfény hiánya hónapokon keresztül. Mindettől függetlenül alakul és sokak számára fontos lehet, hogy az adott ország mennyire barátságos, vendégszerető, Portugália, Mexikó vagy Costa Rica például jó választás e tekintetben, akár turisztikai céllal is.

Nem akarom azt mondani, hogy ne lenne sok olyan ország, ahol az életkörülmények borzasztóak és a kilátásaik sem túl jók, azonban nagyon sok olyan ország is van, amely kimondottan szegény ugyan, de bizonyos tekintetben mégis irigyelésre méltó: Kuba például, ahol az emberek barátságosak, emellett a közbiztonság és az egészségügyi ellátás is eléggé jó.

Van, akinek a kínai vagy a japán kultúra és életforma jön be, esetleg a latin-amerikai életfelfogás, de Indiában is vannak fejlettnek mondható részek. A nagy országokon belül (mint az USA) teljesen máshogy néznek ki a különféle régiók, a vidéki vagy urbanizált területek más-más előnyökkel és hátrányokkal rendelkeznek. Problémák minden országban vannak, még ha ezek jellege és súlyossága el is tér, de még a nagy jólét is lehet eseménytelenül üres, céltalan és unalmas.

Magyarország esetében általánosnak mondható vélemény, hogy az ország földrajzi fekvése, éghajlata, természeti és kulturális kincsei mind rengeteg előnnyel járnak számunkra, legnagyobb hátrányunk az itt élő emberek nagy részének felfogása és közéleti viselkedése. Némi halvány javuló tendencia látszik ugyan, azonban a politikai életünk folyamatos romboló hatása is nyilvánvaló, a Kádár-rendszer, a rendszerváltás utáni kormányok és a 2010 utáni Orbán-kormány egyaránt sok kárt okoztak e tekintetben.

Habár erre a mondatra léteznek különféle közhelyes vagy szabvány válaszok, érdemes egy kicsit mélyebben megnézni, hogy milyen közös tulajdonságokkal rendelkeznek azok, akik különféle korokban és eltérő körülmények között élen járnak a feszültségkeltésben és ezt láthatóan még élvezik is. A legtöbbünknek vannak ilyen ismerősei, de vajon mi bennük a közös? Az én válaszom talán meglepő lehet sokak számára.

Inkább férfitulajdonság

Ha megnézzük a nagy zsarnokokat, diktátorokat, szadista pszichopatákat, munkahelyi zsarnokokat stb., akkor sokkal több férfit találunk közöttük mint nőt. A maffiaszerűen működő szervezetek is zárt férfiklubok (a Fidesz is nemritkán ilyennek tűnhetett), a nők legfeljebb jelképes szerepet töltenek be ezekben. A szélsőjobbos vagy szélsőbalos kormányokra is jellemző, hogy nőket nem nagyon találunk a miniszterek között.

Természetesen nem akarok saját nemem ellen beszélni, inkább arról van szó, hogy a lapok leosztása ilyen, a természet inkább ránk osztotta a „rossz rendőr” szerepét, alapból nekünk kell inkább keményvonalasnak, tűrőképesebbnek lennünk a természeti elemekkel szembeni harcban, hogy a hölgyek nyugodtan felvállalhassák az empatikusabb „jó rendőr” szerepét. Ez képződik le időnként a politika világában is. A feminizmus emiatt eléggé értelmetlennek tűnik egy ponton túl, bár a hölgyek is képesek „felfejlődni” a férfiakhoz e tekintetben és egyes területeken, jellemzően az otthonukban de időnként máshol is, szintén zsarnoki módon viselkedni.

Az egó „vissza akarja állítani a rendet”

Minden nagyobb konfliktust az agresszorok szerint is a másik kezdte, és ő csak vissza akarja állítani a természetes rendet. Az ember egóját nagyon zavarja, ha a világ nem teljesen olyan, amilyennek elképzelte, ami neki kényelmes, és ilyenkor riadó üzemmódba helyezi magát. Az ősi, ösztönösebb agyterületek veszik át az irányítást és mondjuk ki, az illetők egyszerűen bunkó módon viselkednek. Például Bayer Zsolt cikkei sem a kifinomultságukkal vagy eleganciájukkal tűnnek ki, nem törekszik a pontos megfogalmazásokra, hanem a hozzá hasonló (radikális jobboldali) felfogásúakkal egyetemben, verbális bunkókkal hadonászik.

Az indulatokra, elemi ösztönökre építő, hatalomcentrikus (azaz egoista) felfogás sosem tűrte el, hogy mások kritikusan viszonyuljanak hozzá, egyszerűen a nyers erő kultuszát gyakorolja. Attól lesz diktatúra, hogy "diktál" a társadalomnak (oktatásban, kutatásban, munkajog stb. területeken) valós párbeszéd helyett. Ők persze azt mondják, hogy vissza akarják állítani a „rendet”, de nem képesek megmondani, hogy mitől lesz az ilyen rend vonzó, hiszen egyszerűen a destruktív, harcos ösztöneik vezérlik őket.

Mindenhol megtaláljuk ezt a típust, - hiszen bennünk van

Az amerikai kormányzati „héják”, akik folyton szeretnének jól odacsapni, a különféle terrorista sejtek tagjai, az egyenruhákban menetelő különféle félkatonai szervezetek e szempontból ugyanarra a sémára épülnek. Ez az agresszív, mindent kontrollálni akaró, bajkeverő magatartás valójában az ősidőkben gyökerezik, a környezettel küzdő, nagy paleolit vadászok idején jött létre. A paleolit harcos és vadász gyakorlatilag mindnyájunkban benne van, hiszen a paleolit történetünk sok ezer éves, a modern kulturális teljesítményünk viszont legfeljebb pár ezer évre tekinthet vissza sőt, a mai életmódunk nagy részben csak az utóbbi egy-két évszázadban alakult ki. A férfiakra nyilván sokkal inkább jellemző ez a fajta szerep mint a nőkre, jobban szeretjük nézni a különféle erőszakos sportokat, vonzódunk a „nagy hadvezérek” tettei iránt (mennél több vért ontott a hadserege annál inkább), és szeretnénk „hősöket” látni ott is, ahol sokkal inkább szerencsétlen áldozatokról van szó. A hölgyek egy része számára is vonzó lehet ez a fajta magatartás, a dolog genetikai háttere iránt nem lehetnek kétségek.

A paleolit ember ellentámadása

Nem vélemény kérdés, hanem kimutatható tény, hogy a mai társadalmakban az agresszió a töredékére csökkent a régiekhez viszonyítva. Azonban a társadalmak egyre kifinomultabbá válását sokan nem képesek elfogadni, emiatt olyan mozgalmakhoz csatlakoznak, amelyek a nyersebb, ősibb ösztönökre építenek. A magyar szélsőjobb is meglovagolja az ilyen törekvéseket olyan címszóval, hogy ha nem lehetünk versenyképesek a modern világban, akkor zúzzuk szét a modernitást. (Persze általában az derül ki, hogy a legtöbben nem gondolják teljesen komolyan, mivel sok szállal kötődnek a modernitáshoz.)

Nem konzervatív, sokkal inkább ultrakonzervatív eszmékről van szó, amelyek sokkal régebbre nyúlnak vissza az ókor vagy a középkor nagy kultúrateremtő eszméinél, képviselőik gyakorlatilag paleolit ideálokban hisznek. Nem képesek elfogadni, hogy az ilyen jellegű képességeinkre, a nyers erőre általában sokkal kevésbé van már ma szükség mint régen. (Tehát most is szükség van ezekre, csak marginálisabbá váltak.) A nehéz fizikai munkát igénylő szakmák visszaszorultak, a napi munkavégzésben egyre inkább az apró részletek kidolgozása és az együttműködés válik fontossá, valamint az empatikus készségek, és mindebben a nők többnyire jobban teljesítenek. A macsóizmus (mert voltaképp arról van szó) nem képes elviselni ezt a fejleményt.

Kelet-Európára eléggé jellemző

Különféle történelmi okok miatt a keleti társadalmak elmaradottabbak e tekintetben a nyugati kultúrához képest. Ez nem jelenti azt, hogy lényeges különbség lenne a kelet- és nyugat-európai emberek között intelligencia, korrekt viselkedés, etikai érzék és hasonlók terén. Itt csak egyfajta dimenzióról, a közéletről van szó, ahol a különbség jelenleg nagyon jelentős. Tehát amikor az illető kilép a saját szűk családi, baráti vagy haveri köréből a közéletbe, akkor lesz látható ez a fajta viselkedés, addig nem. (Sőt, a nyugati kultúrában is éppígy jelen van a nyersebb, ösztönösebb magatartás, kiszorulva a fő kulturális és gazdasági centrumokból a kisebb településekre.)

A fogolydilemma c. játékot szimulálva a pszichológusok azt találták, hogy a nyugati kultúrában élők nagyrészt az együttműködést választják, az oroszok azonban ezt többnyire büntetik. Magyarország átmeneti helyzetben van, jól láthatóan áthúzódik rajtunk kelet és nyugat. Az integrációnk folyománya, hogy „a régi stílus” egyre kirívóbbnak számít és (személyes tapasztalatom szerint) a munkahelyeken egyre nagyobb teret nyer az alapvetően együttműködő magatartás (kisebb pengeváltásokkal), mint a folyamatosan konfrontálódó felfogás (időnkénti fegyverszünetekkel). Mondjuk ki nyugodtan, hogy a nyugati céges kultúrák pozitív hatásáról van szó, amelynek fő jellemzője, hogy nem bűnbakot keresünk, hanem a problémákat szeretnénk megoldani. Nem szégyen tanulni másoktól, ők is valaha meg kellett, hogy tanulják.

Ezzel szemben a macsóizmus részét képezi a homofóbia, amelynek gyakorlati jelentősége nincsen, sokkal inkább szimbolikus értelmű. Orbán is úgy tűnik, hogy a homofób irányba mozdul el, egyszerűen azért, mert ez illik bele abba a katonás, macsó világképbe, amelyet folyamatosan sulykol a társadalom irányában. Holott a legtöbb bajt, szenvedést a társadalmakban mindig a magabiztos macsóság kimondott vagy kimondatlan elvárása okozta.

Ideje lenne, hogy az ellenzék is megértse

A baloldaliak és a mérsékelt jobboldaliak törekvései sokfélék, széttartóak, hajlamosak elveszni a részletekben. Nem látják át a radikálisok mozgatórugóit, emiatt a legtöbb esetben nem tudnak méltó ellenfélként fellépni velük szemben. Ha törekednének mások gondolkodásának mélyebb megértésére, rugalmasabban kilépni a saját ideológiai kereteik közül, akkor a választók szemében is hitelesebbé tudnák tenni az elképzeléseiket. Hiteles és személyes üzenetek híján a választók inkább ösztönös módon az erő iránt fognak vonzódni, amint tették ezt nem egy esetben az utóbbi években.

A radikális jobboldaliak között sokan vannak, akik nem akarják megoldani a problémák nagy részét, láthatóan nem mutatnak együttműködést olyan globális problémákban mint a migráció vagy a környezetvédelem, nekik annál jobb "minél rosszabb", hiszen a bennük levő paleolit ember a harc során érzi jól magát.

Vannak olyan kultúrák mint a német, amelynek egyértelműen erős oldala az írásbeliség, mások mint az amerikaiak a tettekre fókuszálnak, emellett pedig léteznek olyanok, ahol a szóbeliség jól láthatóan háttérbe szorítja az előző kettőt.

A németet filozofikus nyelvnek tartják, emellett a klasszikus irodalmuk igen vaskos köteteket hozott létre és az is közismert, hogy a német ember mennyire jól ismeri és betartja a leírt szabályokat. Ezzel szemben az angolszász kultúra inkább cselekvés orientáltnak látszik, az angol nyelvben például nincsenek hosszú összetett szavak mint a németben, viszont sok egyszavas igét használnak. Az amerikai filmek is jóval mozgalmasabbak, akció dúsabbak az európainál. A különbséget a két féle kultúra között úgy írták le még a múlt században, hogy amíg a németek szerint a kísérleti patkányok sokat töprengenek a labirintusban, az amerikaiak megfigyelései szerint leginkább fel-alá rohangálnak…

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a szóbeliség mondható dominánsnak az olyan latin népek esetében mint a  franciák, spanyolok vagy olaszok, ők alapvetően bőbeszédűbbek és sokat kommunikálnak. Az ún. ősi, természet közeli kultúrákról ezzel szemben a szűkszavúság sztereotípiája terjedt el (mint például az indiánokról), vannak viszont eltérő megfigyelések is: egyes nomád ázsiai népeknek alig van írott kultúrájuk, viszont szívesen mesélik újra és újra egymásnak az emberek a történeteiket. A magyar kultúrában véleményem szerint a szóbeliség sokkal dominánsabb a másik kettőnél, és erre bőven lehet találni példákat. Előrebocsátom, hogy a magyar verbalitás kultúrájának inkább az árnyoldalát látom, mert a legtöbben kritikusak vagyunk azzal a kultúrával szemben, amelyben élünk, az erősségei kevésbé feltűnőek mint a hiányosságai.

A feleltetés

Az iskolai feleltetés nem minden országban dívik: amerikai vagy osztrák iskolákban inkább jellemző a negyedévenkénti dolgozatok rendszere. Ennek az előnye, hogy mindenki tudja előre, hogy mikor fog számot adni a tudásáról, emellett az írásbeli dolgozat jóval objektívabb módon értékelhető mint a szóbeli felelet, ahol a tanár elfogultsága nagyobb szerepet játszhat. A szóbeli feleletek előnye, hogy a gyerekek jobban megtanulnak egy közönség előtt is beszélni. A régi magyar kultúrában is létezett olyan, hogy népmesei hagyomány, ahol szintén összefüggően és érdekesen kellett tudni előadni mindenki számára jól ismert történeteket.

Nagy dumás szélhámosok

A magyar kultúrában az egyik legfőbb vezetői erény, hogy az illető nagy dumás legyen. Elég csak a magyar fociedzőkre gondolni, akik percekig képesek beszélni úgy, hogy abszolút nem mondanak semmit és mindig kimagyarázzák a vereséget (győzelem esetében azonban nyoma sincs kritikus hangnemnek). A magyar menedzserek felé mintha kimondatlan elvárás lenne, hogy osszák az észt a beosztottaknak, holott nem mindig van erre szükség, sőt egy okos vezető jól tud hallgatni is és tömören kifejezni magát. A politikusok esetében is ma még sok esetben többet számít, hogyan beszél mint azt, hogy mit tesz valójában, a politika világára nálunk jellemző stílus nekem afféle marxista, kommunista csökevénynek tűnik. (Az újabb generációk, főként az üzleti életben nem véletlenül sokkal lényegre törőbben kommunikálnak.) Még a klasszikus építőipari „mesterek” esetében is jellemző, hogy a verbális teljesítményük messze meghaladja az elvégzett munka mennyiségét, különösen ha ígérgetésről van szó.

Problémák az írásbeliség terén

A magyar lakosság mintegy negyed része funkcionális analfabéta, ami azt jelenti, hogy sokan képtelenek értelmezni pár szavasnál hosszabb mondatokból álló írott szöveget. (Sok más országban sem jobb a helyzet ennél.) A leírt mondatoktól nagyon sokan félnek, például ismerek olyan vezetőt, aki semmilyen döntést nem adott írásba, nehogy valaki később felhasználhassa ellene. A szerződések és a szakmai nyelvezetek célja pedig nem a világosság és egyértelműség, hanem hogy lehetőleg ne értse meg senki az adott tolvajnyelvet csak a bennfentesek, ezzel jól levédjék magukat minden eshetőségre, és hogy a gyanútlan ügyfélre cseles módon rá lehessen húzni a vizes lepedőt.

Órákig olvassák az ítéletet

A több száz oldalas ítéletek a magyar jogrendszer abszurditásai közé tartoznak, felolvasásuk pedig még erre is rátesz egy lapáttal. A bíró valójában egyfajta kutatómunkát végez és értékeli az elé tárt bizonyítékokat, amelynek a lényegét kellene, hogy prezentálja pár percben. Ez éppolyan, hogy a kutatók is mindig készítenek egy összefoglalót a cikkük elejére a lényegi következtetéseikről. Akit pedig mélyebben érdekel, a szaktársakat (bíróság esetében ez ügyvédeket és ügyészeket jelenti), nekik lehetőségük van rá, sőt kötelességük is elmélyedni a részletekben. Viszont nincs olyan tudományos kutató, aki órákig fejtegetné, hogy egy adott esetben mit talált, egyszerűen leírja pár oldalban, hogyan dolgozott és telerakja a cikket hivatkozásokkal. A bíróknak is pontosan ezt kellene tenniük. Ez csak egy újabb példa azzal, hogy mennyire nem tudjuk jól használni és a helyén kezelni az írásbeliséget. (Az aprólékos törvényes szabályzás is már rég túlfutotta magát nálunk, a szakma művelői szerint is kiismerhetetlen és inkonzisztens labirintusokat hozott létre.)

Pletykálkodásban jók vagyunk

A klasszikus magyar teleregény a Szomszédok, ahol senki sem csinál semmit pletykálkodáson és panaszkodáson kívül. (Bár a csehszlovák Kórház a város szélén sem volt jobb ennél, ott sem dolgozott szinte senki.) A sok pletykálkodás eredménye, hogy a kimondott szavaknak nincs súlya nálunk, nem olyanok vagyunk mint a japánok, akiknél ha valaki kétszer nem teljesítette azt, amit ígért akkor már nagyon kell vigyáznia, mert a harmadik esetben elvágja magát, többé nem fogják az üzletfelek komolyan venni. Az interneten is sokan vannak olyanok, akik krónikusan mindenbe beleütik az orrukat anélkül, hogy tájékozódtak volna. (A legtöbben sajnos valamilyen mértékben hajlamosak vagyunk a megalapozatlan fecsegésre.) A céges kultúrák, a versenyszféra mintha némi javulást eredményeztek volna e téren, az állami szférában viszont még mindig nagyon gyakori lenne a mellébeszélés és a ködösítés.

Háromféle viselkedésmódból egyben vagyunk igazán jók

A fenti három viselkedésmód, a szó, az írás és a tett, egybevágnak azzal, ahogyan az emberek új ismeretekhez juthatnak: van, aki vizuálisan sajátítja el, van aki azt szereti, ha elmagyarázzák neki és vannak olyanok is, akiknek mindenképp szükségük van arra, hogy saját maguk végezzék. Úgy gondolom, hogy a magyar emberek többsége alapvetően szeret nyíltan és őszintén kommunikálni másokkal, verbalitásban kissé erősebbek vagyunk mint a két másik téren, bár ez nagyon sok országra hasonló mértékben jellemző. A sok beszéd nálunk gyakran egyfajta pótcselekvésként jelenik meg, időnként hajlamosak vagyunk túl sokat pletykálkodni, panaszkodni, magyarázkodni vagy kéretlenül és megalapozatlan módon is osztani az észt. Ez mind a hibás kommunikáció jellemzője lehet, egyoldalú, felületes és empátiahiányos esetekről van szó. Ha rajta kapjuk magunkat ilyen hibákon, akkor viszont nem lesz nehéz rajta változtatni.

Az ilyen fajta mondatok persze soha nem ránk vonatkoznak, hanem egyes ismerőseinkre, a legtöbben kikérnék maguknak, hogy a szabadsággal nem tudnak mit kezdeni. Viszont ha alaposabban megnézzük, akkor majdnem mindenkinél van valamilyen gyenge pont, esetleg szégyellni való dolog e tekintetben.

A szabadság viszonylag új jelenség az emberiség történetében

Az emberek évezredeken át, az utóbbi egy-kétszáz évet leszámítva mindig erőforrás hiányos társadalmakban éltek, eléggé kötött, szigorú alá- és fölérendeltségi viszonyokban. A szabadság a legtöbb ember számára teljesen ismeretlen fogalom volt. Habár az ókori rabszolgasággal szoktunk leginkább példálózni, (ami nem jelentett minden esetben annyira rossz életkörülményeket), de az egyértelműen kiszolgáltatott helyzetben jellemző földművesek mellett még a nemesi osztályok is általában katonáskodtak vagy az államot szolgálták az esetek nagy részében, igazán szabadnak mondható emberek ritkaságnak számítottak.

Nem voltak választási lehetőségeink

A feudális társadalmakban a legidősebb fiú általában az apja foglalkozását vitte tovább (így keletkeztek a Szabó, Kovács stb. tulajdonneveink), a kisebbek, akiknek föld sem jutott, esetleg katonának vagy szerzetesnek állhattak (némileg leegyszerűsítve persze az akkori viszonyokat). A házasságokról a legtöbb társadalomban egészen az utóbbi időkig a szülők döntöttek. (A „Megkérem a kezedet” formula eredetileg azt jelenthette, hogy „Dolgozz nekem ezentúl”). Azonban még a király és a főpapság is Isten szolgája vagy földi helytartója volt a középkorban. Igazából szabad emberek akkoriban csak a törvényen kívüliek voltak, a rablók és útonállók. A felvilágosodás mozgalma pedig a társadalmi viszonyokat igen felületesen kezelve túl hirtelen akart túl jelentős változásokat elérni, ami a destruktív mozgalmak és forradalmi anarchia számára készítette elő a talajt, a túlságosan lenyomott erők robbanásszerűen törtek elő.

A szabadság mint egyfajta teher

Először a funkciótlanná vált nemes osztály esetében merült fel az (hiszen már profi hadseregek voltak, nem kellett katonáskodniuk a király szavára) hogy mivel töltsék el az idejüket. Az unalom következtében fellépő életmód válságokról szóló irodalmi alkotások tömkelege (Cervantestől kezdve az orosz regényírókkal bezárólag), a maguknak életcélt nem találó idolokkal együtt (mint az annyira népszerű Sissy császárnénk), de említhetnék az amerikai újgazdagokról szóló regényeket is (a Nagy Gatsby), már mind ezt a fajta változást jelzik.

A régebbi korokban a szabadság egyértelműen kívánatos jóként jelent meg, a korlátait csak a 20.századi filozófusok mint Sartre kezdték el pedzeni, aki azt állította, hogy „szabadságra vagyunk kárhoztatva”, és számos olyan esetet mutatott be regényeiben, amikor jó döntésünk tulajdonképpen nincs (mert nem tudjuk felmérni a következményeket), de mivel a döntést mi hozzuk, annak felelőssége a miénk.

Amikor eladjuk a szabadságunkat

A legtöbb szónok, aki szabadságot ígért az embereknek, éppen, hogy meg akarta tőle fosztani őket teljes mértékben azzal, hogy a saját céljába állította. A tömegmanipuláció mesterei már a múlt században engedelmes nyájjá változtatták az embereket és teszik ezt mind a mai napig. A tanulságokat levonva egyetlen módon tarthatjuk meg a szabadságunkat, azzal ha egyforma távolságot tartunk akár szélsőbalos, akár szélsőjobbos, akár liberális eszmékről (vagy konzumerizmusról) van szó.

Az még rendben van és szükségszerű is, amikor az ember eladja ideje és energiája egy részét, hiszen a társadalmi munkamegosztáson alapul és mindenki valamilyen módon betagozódik ebbe, a gond az amikor elvtelenül tesszük ezt. Ha cinikusan, saját értékrendszerünket feladva és erkölcsi alapjainkat megtagadva tőlünk idegen érdekek szolgálatába állunk, akkor nem tudunk már tükörbe nézni nyugodt lelkiismerettel. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy emberekre akarunk szemetet rásózni marketingszakemberként vagy pedig „vonalas médiamunkásként” gyártjuk a központi utasításnak megfelelő sajtóterméket.

A „szabadosság” emlegetésében van némi igazság

Akik szabadosságról, a szabadságról való visszaélésről beszélnek, bizonyos esetekben nem járnak messze az igazságtól. A liberális felfogás a szabadságot mindenek fölé helyezte, nem véve figyelembe azt, hogy még nem állunk készen arra, hogy megfelelő módon éljünk vele. A ’60-as években feléledő hippimozgalmak leginkább a társadalmi anarchiát és bűnözést növelték kimutatható módon, nálunk a rendszerváltás után domináns liberalizmus szintén növelte a nihilizmust, a bűnözést és a szenvedélybetegségek terjedését (alkoholizmus és kábítószer élvezetét), amelyek az élénk közösségi élet és pozitív tartalmú szociális közeg egyfajta pótszerének mondhatóak. (A vallás lehet ugyan a „nép ópiuma”, amint Marx mondta, mégis csak sokkal kevésbé káros és pozitívabb hatású „kábítószer”- még legrosszabb esetben is.)

A gyermeknevelés egy példa a szabadságunk értelmes célokra fordítására

A szabadság egyes filozófusok szerint leginkább azt jelenti, hogy saját magunk dönthetjük el, hogy milyen célok szolgálatába állítjuk. A gyerekvállalás olyan áldozathozatal, amely rengeteg lemondást követel tőlünk, ami egyik oka lehet annak, hogy habár sokan vannak, akik szeretnének családot alapítani, de (a komoly pénzügyi támogatások ellenére) mégsem teszik ezt meg, folyton elodázzák, - valahogyan nem akarják eléggé. A gyereknevelés egyedi, semmihez nem hasonlító tapasztalatokat hoz az ember életében, emellett pedig a felmérések szerint sokan évtizedekkel később, nyugdíjhoz közeledve vagy nyugdíjas korukban válnak sokkal boldogabbá abban a szociális kapcsolatokban bővelkedő közegben, amelyet a gyerekeik biztosítanak számukra.

Még nem tudjuk tudatosan kezelni a szabadságunkat

Mivel még nem vagyunk a tudatosság olyan fokán, emiatt a legtöbb esetben jobban tesszük, ha ösztönös megérzéseinkre hallgatunk. Idő kell még ahhoz, hogy a szabadságunk adta lehetőségeket és korlátait jobban megértsük. Nem ritkán szabadságunkat az biztosítja, hogy valami mástól válunk függővé (a mai kor embere általában többféle függőségtől is szenved), ez azonban nem valódi szabadság. Rengeteg információ záporozik ránk nap mint nap, amelynek nagy része egyszerűen szemét, alacsony minőséget képvisel és az elemi ösztöneinkre hatva tereli el a figyelmünket azoktól a lehetőségektől, amelyek szabadságunk valódi, tartalmas élvezetet jelenthetnék.

A szabadság fogalmáról kiderült, hogy nagyon nagy mélységei vannak, és ugyanúgy nem abszolút értelműen pozitív fogalom mint bármi más (még egy ország, egy nemzet életében sem bír abszolút érvénnyel), hanem valószínűleg létezik egy optimuma. A hatalmi törekvéseink például nem adnak valódi szabadságot, azért sem, mert egy ponton túl mindig azzal fogok foglalkozni, hogy mi veszélyezteti a hatalmamat. A valódi szabadság mindig magában foglal kötődésekről való lemondást, elengedést, így például a másik ember szeretete azt is jelenti, hogy tiszteletben tartom a szabadságát.

Minden évben elhangzik, hogy a parlagfű irtása mennyire fontos, mégis évről évre egyre jobban terjed, és egyre jobban szenvednek tőle az allergiások. Érdekes módon nem gondolunk arra, hogy ráolvasással nem állítható meg a terjedése, márpedig tenni nem tesz senki ellene semmit az ország túlnyomó részén (tisztelet a kivételnek, azoknak a helyi önkormányzatoknak, ahol komolyan foglalkoznak a problémával). A különféle akciók eredménytelenségét jól jelzi a pollenkoncentrációk augusztusban mért extrém magas szintje.

 kép forrása: Wikipédia

Tények:

Magyarország Európa egyik leginkább parlagfű fertőzött országa (Horvátország és Szerbia hozzánk közel eső területei valamint Ukrajna vannak még hasonló helyzetben), a növény sok felé máshol is jelen van, de sehol sem ennyire elterjedt, az egyik leggyakoribb gyomnövényünknek tekinthető.

Az allergiások száma milliókban mérhető nálunk, közel két millió embernél okoz tüneteket (nekem is sok ismerősöm szenved tőle) és rengeteget költünk allergia elleni gyógyszerre (évi 40 milliárd forintra becsülhető, amiben persze sok más allergén hatása is benne van). Azt elmondhatjuk, hogy a gyógyszergyártók húznak leginkább hasznot a parlagfű allergiából.

Ún. invazív növényről van szó, amely az amerikai kontinensről származik és fokozatosan egyre jobban alkalmazkodott az éghajlati viszonyainkhoz, az utóbbi évtizedekben vált nálunk egyre jelentősebbé. Egy növény is nagyon sok pollent termel, sokkal többet mint a pázsitfüvek, emiatt is nagyon erős allergén. A sok elhullatott magból egyre több növény fog kikelni.

Évről évre elhangzik a különféle médiumokban a parlagfű elleni védekezés fontossága, bármiféle eredmény nélkül. A kormány 40 millió forintnyi összeget szán évente a parlagfű elleni védekezésre, azonban az elköltött összegnek a pollenjelentéseken túl semmilyen más látható eredménye nincs.

Aki nem irtja ki a saját területén a parlagfüvet az komoly pénzbírsággal sújtható, de ezt a szabályt úgy tűnik, nem veszi komolyan senki sem, én legalábbis nem tudok olyan esetekről, amikor a büntetés valóban megtörtént volna.

Tapasztalataim:

1.A parlagfű irtása még az államhoz tartozó területeken sem valósul meg! Például önkormányzathoz tartozó parkban is láttam virágzó parlagfüveket, ami nem túl kellemes az ott sétáló emberek számára (az önkormányzat saját magát is meg kellene, hogy büntesse ilyen esetben). A vasúthoz tartozó sávok is nagyon elhanyagoltak, más gyomokkal együtt rengeteg parlagfű van ott is.

2.Nagyon nagy számban vannak elhanyagolt telkek, kertek és a kertek melletti sávok, de sok helyen senki nem foglakozik azzal, hogy ezeket lekaszálják. Úgy tűnik, hogy a tulajdonosok nem ismerik a növényt, vagy nem is nagyon érdekli őket, hogy milyen allergiát okozhat.

3.A növény (nevével ellentétben) ma már szántóföldeken is hatalmas állományokat alkot, egész parlagfű ültetvényekről lehetne beszélni. Ez részben amiatt van, hogy az aratás után sok mag kel ki és senki nem foglalkozik vele, hogy a szántást vagy tárcsázást elvégezze, mielőtt a növények virágozni kezdenek. (A bőséges területalapú támogatásokból érdekes módon nem telik arra a gyomirtásra, amely egyébként a gazdálkodónak is érdeke lenne. A nagymértékű vegyszerezés talán jobban megéri? Kétlem.) Emellett gyomként számos kultúra, például a napraforgó is igen fertőzött. Felül kellene vizsgálni, hogy valóban a megfelelő módon történik-e a gyomirtás a szántóföldeken, a megfelelő eljárásokkal és megfelelő vegyszerekkel. Azonban még a szegélyek időben történő lekaszálása vagy tárcsázása is nagyban csökkentené a pollekoncentrációt.

4.A parlagfű irtása mindig egy település érdeke a leginkább, de legtöbbször sem egyéni felelősségérzet, sem közösségi összefogás, sem komoly hatósági intézkedés nem tapasztalható. (Akkor kellene kiirtani, amikor még csak néhány centi magas és nem virágzik, július elejéig.) Még magaslati üdülőhelyeken is láttunk, pedig ott tényleg nem tud jelentősebb állományokat alkotni, egy-két üdülőtulajdonos kapával körbejárva is ki tudná irtani. A legtöbb helyen létezik olyan, hogy közmunka, van polgárőrség, vagy az ott lakók önkéntes összefogással is felszámolhatnák a kisebb gócokat és figyelmeztethetnék a telektulajdonosokat, ami a problémát ha nem is szüntetné meg, de csökkentené a pollenkoncentrációt. (Ausztriában ez valahogy működik.)

Hogyan gondolkodhatnak nálunk az emberek?

Az egyikféle mentalitás tulajdonképpen a Kádár-kor öröksége: senkinek semmi köze ahhoz, ami a portámon történik. A „köz”-ről mindig sokat beszéltünk, de a köz ügyei igazából senkit sem érdekeltek és mindig minden nagyon elhanyagolt volt, vagy hagytuk lepusztulni. A nagy, látványos dolgokkal szeretünk foglalkozni, ahelyett, hogy a saját kis portánkat tennénk rendbe.

A zéró empátia is gyakori, ha nincs a családban allergiás, akkor nem érdekel, ha mások szenvednek tőle. Akár még némi gonoszság sem kizárt, „taigetosz-szemlélettel”, hadd hulljon a férgese. Van aki eleve eldöntötte, hogy allergia márpedig nem létezik, azokkal lehet csak baj, akik szenvednek tőle. Közöny, tudatlanság, nemtörődömség jellemző ránk és az összefogás hiánya, ez az amit a parlagfű helyzet jól megmutat.

Más területekről is lehetne hasonló példákat hozni: például sokan nem értik a fásítás fontosságát. A projekteket általában kimondott technokrata szemléletű emberek tervezik, és a technokrata észjárást néha úgy tűnik zavarja mindaz ami élő. A fákat kivágják és szeretik lebetonozni, anélkül, hogy meg próbálnák megérteni mások (az adott területek használóinak) a valódi igényeit vagy empátiát mutatnának mások problémái irányában. A parlagfű olyan téma, amiről sokat beszélünk, de a legtöbbünk még azt sem tudja hogy néz ki a növény (és nem is érdekli), csak egy tipikus esete a nálunk jellemző felfogásnak és gyakorlatnak.

Ezen a napon robbantotta ki Hitler azt a háborút, amelyet példa nélkül álló készülődés előzött meg, a totális háború fogalmát ekkor értette meg a világ. Totális volt olyan értelemben, hogy a hadviselő felek gyakorlatilag a társadalom egészét mozgósították, a légicsapások során pedig elmosódott a különbség a front és a hátország között.

 Hibásan levont következtetésen alapult

A fiatal Hitler hibás magyarázatot talált a németek I. világháborús vereségére, az ún. „tőrdöfés elméletet”, a kapituláció a hátországban zsidók és kommunisták aknamunkája miatt történt, úgy vélte hogy teljes nemzeti összefogással kivívható lett volna a győzelem. (Valójában erre nem volt esélye Németországnak a háború utolsó éveiben.) A politikai programja gyakorlatilag nyilvános volt, mindenki jól láthatta, hogy 1933-as hatalomra jutása óta mit csinál, de nem vették elég komolyan ahhoz az európai nagyhatalmak, hogy közösen fellépjenek ellene. Sőt, gyakorlatilag hagyták, hogy pontról pontra megvalósítsa azt, amit eltervezett, az „élettér elméletét” ültette át gyakorlatba. (A kérdés fennmarad, hogy mi lett volna ha nincs Hitler vagy sikeres merényletet követnek el ellene? Szerintem őt "találta meg" a korszellem, a gazdasági válság hatására új utakat kereső "népakarat" , hiszen szabad választásokon juttatták hatalomra.)

 A társadalom teljes militarizálása

A háborús logika azzal kezdődik, hogy mindenkit félre kell állítani, aki potenciálisan gyengítheti a nemzeti egységet és akadályozza a háborús felkészülést. Megszületett és kiépült a modern diktatúra, amelynek sajátossága, hogy a kollektív gyanú elegendő számára, nincs szükség bizonyítékokra ahhoz egyéni szinten, hogy gyakorlatilag törvényen kívülinek nyilváníthasson olyan embercsoportokat, akiknek a feltétlen hűségéről kétségei támadnak. (Megjegyzem, hogy ha valaki érez némi áthallást a cikk egyes mondataiban a mai magyar valósághoz képest az a részemről nem volt célzatos.)  

A zsidóság is a háborús logikának esett áldozatul, a másként gondolkodó értelmiségiek szintúgy, olyan humanisták mint például Thomas Mann emigráltak az országból a fullasztó légkör miatt. Az „élettér elmélet” része volt a német lakta területek megszerzése (amely elé a britek és franciák sem gördítettek akadályt), a szlávok leigázása és szolgasorba taszítása, emellett más közép-európai országok mint Magyarország és Románia (amelyekben nem mellesleg jelentős volt a betelepült németek száma), szoros gyeplőn tartása gazdasági és politikai értelemben egyaránt.

 A háború nagy sebeket okozott minden társadalmi csoportnak

A gyakorlatban nem tennék különbséget a háború áldozatai között. A zsidóság helyzete is a háborús pszichózis eluralkodásával és a háborús helyzet eszkalálódásával várt egyre tragikusabbá. A koncentrációs táborokban törvényen kívüli állapotok uralkodnak, de talán még ennél is szörnyűbb helyzetbe kerültek a frontvonalak közelében, ahol az elfogott zsidókat azonnal kivégezték, Ukrajnában az egyik esetben tömegesen a szakadékba géppuskázták (Babil Jar). Nálunk is az őrült „nemzetvédő” (valójában nemzetpusztító) Szálasi hatalomra jutását követően váltak teljesen kiszolgáltatottá. Igaz, hogy a munkaszolgálatosok közül sokan nem tértek vissza, de a fronton harcolók között is nagyon sokan elestek a modern gépesített háborúban. Nem volt sokkal jobb a helyzete a hadifogságba kerülteknek sem a túlélési esélyeket tekintve, vagy említhetnénk azokat a tífuszos betegeket, akikre a saját hadseregük rágyújtotta a kórházat.

A családok nagy részében voltak elesettek, emellett sokan a fosztogató hódító hadsereg áldozataivá váltak keleten és nyugaton egyaránt. Nem beszélve arról, hogy a győztes háború után az oroszoknál és amerikaiaknál is fennmaradt jó egy évtizeden át a háborús mentalitás, amely ellenséget keresett mindenhol és (főként a kommunizmusban) feláldozhatónak tartott egyes csoportokat.

Nem viszi előre a fejlődést a háború

Harcias természetűek nem hiszem, hogy egyet fognak érteni ebben, és a legtöbbünkben lakik is mélyen egy harcos személyiség, emiatt is van az, hogy titkon rokonszenvezünk a hősies katonákkal és a nagy hódítókkal. (Még annak ellenére is, hogy a legtöbben már megismertük könyvekből vagy filmekből a háborúk igazi természetét.)

Nem nagyon van olyan aspektus, amiben a háborúk segítették volna az emberiség fejlődését. Steven Pinkler: Az agresszió alkonya c. alapműve hatalmas kutatási anyagokra építve azt a következtetést vonta le, hogy a háborúk semmilyen téren nem segítették sem a gazdasági sem a technikai fejlődést. (Azokat a találmányokat, amelyeket a katonai fejlesztésnek tulajdonítunk, egyébként is feltalálták volna vagy más találmányok születtek volna helyettük a békés időszakokban.) Szerintem a háborúk  egy dologban mindenképp „pótolhatatlannak” tűnnek: a harcok során olyan emberi helyzetek jönnek létre, olyan tapasztalatok, amelyek teljesen egyediek, máshogy nem tehettünk volna szert rájuk. (Igaz, hogy Sztálingrád, Kurszk, Leningrád vagy Budapest poklára senki nem számított.)

 Paradox módon Németország lett a nagy háború fő győztese

Több oka is van annak, hogy a németek nyerték meg hosszútávon azt a háborút, amelyet rövidtávon elvesztettek. Az egyik az, hogy a területveszteségek jól jöttek nekik, a kulturálisan eltérő egységeket leválasztották róluk. Ausztria történelme teljesen eltérő volt mint a többi német területé, Kelet-Németországé (egykori porosz területeké) szintúgy. Az „Elbától keletre” visszatérő fordulat a történettudományban, annak érzékeltetésére, hogy mennyire más mentalitás alakult ki Európa keleti részében a középkor végétől. Ezt ma is látjuk például abban, hogy az egykori NDK területén (Berlin kivételével) mennyivel erősebb az idegenellenesség mint a nyugati részeken.

A másik ok, amiért a németek győztek az volt, hogy Berlin elvesztése miatt kénytelenek voltak decentralizálttá válni gazdasági értelemben (segítve a kis- és középvállalatok fejlődését, amint ezt a közgazdászok is leírták) és politikai értelemben is, növelve a tartományi önállóságokat. A dél-németek lassan felzárkóztak az észak szintjére, a különbség a két országrész között csökkenthető volt (1990 óta együttesen próbálják integrálni a volt NDK-t). Nem jutottak olyan, a kulturális sokféleség miatt széteső félben levő országok sorsára mint Olaszország vagy az Egyesült Királyság, ahol most teljes a politikai káosz.

A harmadik ok, hogy a vereségből tanultak és ellenállóvá váltak a hatalmat teljesen saját kezükben összpontosítani kívánó demagógoknak. A németekkel szemben a győztes Szovjetunióban pontosan ezzel ellentétes folyamatok mentek végbe és a társadalom militarizálódásának lecsengése hosszú időt vett igénybe az egész Birodalom területén (minket is beleértve).

 A háború mindig zsákutca, csak áldozatai vannak

Igaz, hogy a különféle kultúrák, népek együttélése mindig problematikus, a gazdasági helyzet romlása miatt az ellentétek kiéleződhetnek és történhetnek jogfosztások, atrocitások, de a zsidóság mellett a törökországi örmények, a délszláv kisebbségek esetében is (lehetne még további példákat is találni más földrészeken) a népirtások csak kimondott háborús viszonyok között fordultak elő.

Szeptember 1.-je, amikor a németek a többéves, tudatos és mindenki számára nyilvánvaló háborús készülődést követően nyílt támadást is indítottak Lengyelország ellen, az emberiség eddigi legnagyobb méretű és sok millió áldozatot szedő háborúját robbantva ki, méltó emléknapja lehetne mindazoknak, akik bármilyen módon (katonaként, légitámadás áldozataként, zsidóként, ellenállóként, hadifogolyként, vagyonuktól vagy becsületüktől megfosztott emberként stb.) a háborúk áldozataivá váltak.

Sokkal inkább a különféle álszakértők vagy önmagunkat szakértőnek beállítók, valamint a mindent átpolitizálók. Néha még az olyan cikkek sem segítik a tisztánlátást, amelyek teljes joggal olyan régi mítoszokat akarnak helyükre tenni, mint például „Az amazóniai vegetáció a Föld tüdeje”, ami szó szerint nyilván nem igaz. Minthogy azonban átlagember (vagy akár az átlagos értelmiségi!)  tudományos műveltsége igen csekély, aligha fog egy olyan cikket végigolvasni, mint pl: ez. De ha még végig is olvassa, akkor se fogja megérteni, hogy ha az erdő nem termel oxigént, akkor mért káros mégis a fák kivágása. Ezt nem előítélet, hanem tapasztalat alapján mondom.

Le kell menni eggyel alacsonyabb szintre és elmagyarázni, hogy a nagy fák és egyéb növények rengeteg szenet tárolnak, ami ha bekerül a légkörbe az nem lesz jó. Azért se lesz jó, mert az évmilliókkal ezelőtt a föld mélyére süllyedt növényi szén (kőszén, kőolaj, földgáz) bányászatával és elégetésével egyébként is folyamatosan nyomjuk a légkörbe a szenet, és ezzel is ráteszünk egy lapáttal. (Üvegházhatást okoz – ezt mindenki érti, hogy mért van melegebb a szobában vagy az autóban mint kint, ha besüt a Nap.) Ráadásul a folyamat öngerjesztő: ha melegebb van nyáron (és szárazság), a fák kiszáradhatnak, vagy a száraz avar is lángra kaphat, emiatt tovább csökken az erdők aránya.

Már ma is a sivatagok és füves puszták aránya a legnagyobb jelenleg és ez most tovább növekszik.

Hiába lesz az őserdő helyén mondjuk szójaültetvény, a mezőgazdasági termesztés sokkal kevesebb szenet köt meg mint az esőerdő. Főleg mivel a trópusi talajokból köztudottan gyorsan kimosódik és lebomlik, az esőerdő szerves anyag tartalmának 80%-a az élő növényekben található. A különbség a légkörbe kerül CO2 és egyéb gázok formájában.

A mérsékelt égövi erdőkre is igaz mindez, bár kevésbé dús vegetációt képeznek és arányosan kevesebb szenet kötnek meg. Az erdők arányának növelése csupán az EGYIK lépés a sok közül az éghajlatváltozás mértékének csökkentésére.

A médiumok persze mindig felkapnak egy témát mint most a brazil esőerdőket, de hát közel 7 millió m2-ről van szó, amelynek 2/3-a Brazíliához tartozik. A radikálisokat pedig nem értem, hogy mért védik bőszen Bolsanot, amikor a mi érdekünk az, hogy mennél több erdő maradjon meg a Földgolyón (nem csak a szénmegkötés miatt, hanem azért is, mert az éghajlatra is hatással vannak és a biodiverzitás fenntartása miatt is fontosak).

Azt értem persze, hogy aránytalan a dolog, másokat is lehetne ugyanígy támadni, de a környezetvédelmi kampánytémák jellemzően ilyen médiafelhajtással szoktak járni. Ha más országok vezetőit is lehetne támadni, abból nem következik az, hogy Bolsano felmentést érdemel. Ha a brazil baloldali kormányzat sumák módon irtotta az esőerdőt, nem verte nagydobra, az nem jelenti azt, hogy ha Bolsano propagandát folytat mellette, mondhatni még „olajat is önt a tűzre”, akkor jobb lesz a helyzet mint régen. Megjegyzem egyébként, hogy szakállas téma már az esőerdők védelme.

A szélsőjobb mellett a szélsőbalra is igaz ez, ők habzó szájjal támadják a nagy cégeket, afféle anarhista-marxista irányvonalat képviselve. Ugyanis nem tudják megmondani, hogyha megszabadulunk a nagy globális vállalatoktól, akkor mi lesz helyette, erre nincs semmilyen programjuk. (A sok kis cég nem feltétlenül védi jobban a környezetet, sőt még nehezebb őket ellenőrizni és számon kérni.) A cél persze az, hogy amit lehet lokalizáljunk a termelésben és fokozatosan visszafogjuk a fogyasztást, de ezt nem habzó szájjal dühöngve lehet megtenni, hanem koncepciók mentén, lépésről lépésre.

Végül egy dolog arról, hogy a statisztika is milyen becsapós, valóságos számháború zajlik e téren, ahol mindenki találhat önigazolást. Pl. van olyan kimutatás, hogy a közlekedés csak a CO2 kibocsátás 17%-ért felelős, szinte elbagatellizálható, a legnagyobb szennyező 38%-kal az ipar. Ilyen viszont nincs, hogy „ipar”, mert részben épp hogy közlekedési eszközöket gyárt, vagy olyan szerszámgépeket és szerszámokat gyárt, amelyekkel közlekedési eszközöket lehet gyártani. Vagy épp utat építeni.

Legjobb a végfelhasználó felől nézni: utazol, kajálsz, fűtöd a lakásod, veszel dolgokat, stb, ez sokkal reálisabb képet ad. (Az USA-ban az utazás min. 28% és ebben még nincs is benne minden.)

Emiatt nem kárhoztathatod a nagy cégeket sem, csak azt gyártják, amit igényelsz. Ha nem vásárolsz tőlük semmit, akkor tönkremennek, ennyi.

Szerintem próbáljunk elvonatkoztatni a politikától, másrészt ne akarjunk annyira számháborúzni. Nyilván először a legpazarlóbb vagy legkárosabb dolgokat kell csökkenteni (erdőirtások, szénerőművek, marhahús, hosszú távú repülőutak, műanyagok, textilek stb.), utána jöhetne egy második vagy harmadik kör a környezetbarát mezőgazdasággal és tömegközlekedéssel az élen.

Az elektromos autókról például elterjedt egy cikk nyomán, hogy károsabbak a dízelesnél, holott ez bizonyos feltételek esetén van így, de a jövőt tekintve, amikor nő a megújuló energiaforrások aránya, egyre kevésbé állja meg a helyét. Ezzel együtt csak kis előrelépést jelentenek a belsőégésűekhez képest és leginkább a városi forgalomba valók.

A nagy előrelépéshez mindenképp az kell, hogy rengeteg szenet visszajuttassunk a kőzetekbe, a talajba, a növényzetbe vagy a tenger alá, valahogyan megkötni, különben nem fogjuk tudni féken tartani az éghajlatváltozást. Ehhez nyilván rengeteg pénz kell, a nagy cégek pont ebben járhatnának az élen, hogy összekalapolják a száz- vagy ezermilliárd dollárokat erre a célra, bár a kormányok hozzájárulására is alighanem szükség van.

A környezetvédelemből jó lenne kiszűrni a politikát és a pártoskodást amennyire lehetséges, mert szinte mindenki találhat olyan területet a maga számára, amivel egy kicsit előreléphetünk a környezetünk állapotának megóvásában.

Annyira nem törekszünk Magyarországon az objektivitásra és a helyzetek elfogultság nélküli megítélésére, hogy amit a pszichológusok kognitív torzításoknak („cognitive bias”-nak) neveznek, annak még nincs is a köznyelvünkben eléggé érthető megnevezése. Legalább 24 ilyen „énvédő mechanizumusról” tud a pszichológia, de ezeknek se nagyon vannak magyar köznyelvi megfelelői. Minden esetben arról van szó, hogy az elménk egyszerűen becsap minket, az adott helyzeteket teljesen torz perspektívákból ítéljük meg. (Ja, az elménk legtöbbször védekező beállítódással működik, sajnos ritkább esetekben szolgálja csak a kreativitást.)

Ezek az elfogultságok a világon mindenhol léteznek, de ahol a pártoskodás határozza meg a véleményalkotást, ott még a legnyilvánvalóbb hibákat sem fogjuk beismerni. Talán mégis vannak közöttünk elég sokan olyanok, akiket érdekelnek a közéleti események, de mégsem szeretnék azokat egyetlen párt vagy csoportosulás dogmái, ideológiai vonala mentén értelmezni. Akik törekszenek az elfogultságaiktól legalább részben megszabadulni, az ő számukra érdekes lehet néhány szemléletes példa. (A 24 típusú önbecsapás közül néhányat kihagytam, másokat összevontam.)

1.Lehorgonyzás, az első adat meghatározó jelentősége.

A kereskedelem is használja ezt az elvet, amikor egy blőd árat adnak meg, majd ahhoz képest egy óriási akciót hirdetnek meg (végeredményben duplájáról a felére). A demagóg politikusok ehhez hasonló módon járhatnak el, amikor vad, nyilvánvalóan képtelen ötleteket vetnek fel, meghatározva a közbeszédet. Azokkal a „kannibálokkal”, akik a jó ízlést szabályait felrúgva durván „belecsapnak a lecsóba”, mindig jól lehet a társadalmat revolverezni, zsarolni.

2.Megerősítés.

Először eldöntöm, hogy miben fogok hinni, (mert az valamiért szimpatikus), utána csak azokat az információkat fogom szelektíven szűrni, amik engem igazolnak. Így találhatunk bőven példákat a bevándorlás alapvető kultúraellenességére, éppúgy mint a teljességgel veszélytelen voltára, holott mindkét véglet nyilvánvalóan túlzás, durva leegyszerűsítés. Ehhez hasonló a „futok a pénzem után” elv, tehát ha éveken át abban hittem („beruháztam” abba a hitembe), hogy Sztálin rendszere alapvetően jó volt, (vagy bármelyik véreskezű diktátoré), akkor ragaszkodni fogok ehhez a véleményemhez foggal-körömmel még akkor is, amikor már rengeteg bizonyítékot lehet felmutatni ezzel szemben. Az emberek nagyon ritkán mondják ki, hogy amiben éveken át hittem azt belátom, hogy sajnos tévedésen alapult.

3.Nem tudsz elég sokat ahhoz, hogy felfogd, hogy mennyire sötét vagy (az ún. Dunning-Kruger effect).

A különféle kommentelők között gyakori, hogy olvastak valahol valamit vagy megnéztek egy videót, és ezek alapján véleményt nyilvánítanak olyan témában, amelyről egyébként halvány gőzük sincs. A félműveltség köztudottan ártalmasabb minta a teljes műveletlenség, mert a félművelt ember azt hiszi, hogy sokat tud, a művelt az, aki tudja hogy mennyi mindent nem tud még. A mai világunkat is igen gyakran félművelt bunkók irányítják, akiknek elsősorban az etikai alapok terén vannak óriási hiányosságaik.

3.Visszacsapás (backfire, visszalövés)

Hiába sorolnak fel egyre több bizonyítékot a laposföld-hívők ellen, ők annál inkább hinni fognak abban, hogy egy összeesküvésről van szó velük szemben és annál merevebben ragaszkodnak a képtelen állításaikhoz. A csoport összezár a támadással szemben. Amikor egy újfajta influenzatörzs jelent meg pár éve (H1N1) és a védőoltásokat kezdték sokan szorgalmazni (hivatalból, kötelességtudatból), akkor egyre jobban terjedtek a különféle összeesküvés elméletek és egyre nagyobb lett az ellenállás és a hisztéria az oltással szemben.

Az összeesküvések az ún. „barnum hatásra” vezethetőek vissza, mert szeretünk olyan jelenségek között kapcsolatokat találni, amelyek között valójában nincs. Agyunk olyan, hogy még egy felhőben is egy arc formáját látja meg.

4.”Régen minden sokkal jobb volt”

Nem jutott el hozzánk régen annyi negatív hír régen, részben mert titkolták részben mert nem volt még internet, ahol a hírek lényegében szűrés nélkül, villámgyorsan terjedhettek volna. A statisztikák azt mutatják, hogy a bűnözés például csökkent, de sokan mégis a legnagyobb problémának tartják, a relatív biztonságérzetük mégis romlott. Az az igazság, hogy régen fiatalabbak voltunk és fiatalabban az emberek sok mindent könnyebben vesznek, nem félnek annyira a változásoktól sem.

5.”Elsődleges attribúciós hiba” – még kimondani is szörnyű

A saját hibáinkat a körülményeknek tulajdonítjuk, mások hibáját pedig annak, hogy ők alapból ilyenek. A sikereinket is magunknak köszönhetjük mindig, a kudarcainkat viszont annak, hogy nem vagyunk elég szerencsések – ez utóbbi már valójában az önigazolás esete. Valójában mindenkit nagyon befolyásolnak a körülmények, az életmódja: egészen máshogy gondolkodik, ha egy nagyváros közepén irodai munkát végez mintha egy kis faluban dolgozik (akár számítógépes munkát), mert a közeg, a körülmények mindig hatással vannak a tetteinkre. Erős nyomás alatt a legtöbben képesek vagyunk eléggé aljas és felelőtlen dolgokat is elkövetni. Ehhez hasonló a következő:

6.Csordamentalitás

A legtöbben szeretnénk egy csoporthoz tartozni és nagyon szeretnénk, hogy elfogadjanak minket, ezért ritkán vállaljuk fel a saját véleményünket egy adott kérdésben. A legtöbb ember alapelve a konformitás, tehát könnyen elfogadjuk a Vezér elveit és szépen visszaböfögjük a sablonszöveget vagy például Békemeneten veszünk részt. Mindezt azért tesszük, hogy többen szeressenek és legyen újabb hivatkozási alap a kapcsolatépítésre. Ez hasonló a következőhöz:

7.Járókelőhatás

Megfigyelték, hogy ha sokan vannak az utcán, akkor ha valaki rosszul lesz, mindenki a másikra fog várni, hogy tegyen valamit. A politikában ez úgy merül fel, hogy „mért pont én”, mért én legyek az, aki szót emel a nyilvánvaló ésszerűtlenségek ellen, vannak ott elegen, mért pont az én dolgom? A közönyös, atomizált, önmagunkat fel nem vállaló emberekkel szemben könnyen lehet önkényeskedni.

8.Halo effektus

Ha valaki szimpatikus nekünk, azzal szemben elnézőbbek vagyunk, az antipatikus személyekkel szemben viszont túl szigorúak. A különféle sztárok tetteinek megítélése jó példa erre, például amikor egy ellenszenves karaktert játszó és köztudottan indulatos színész (Damu Roland) jó pár éves börtönbüntetést kapott olyasmiért, amiért egyes helyeken a fél falut be le lehetett volna csukni. Ezek valójában példát statuáló, koncepciós perek – ismét csak hibás ítélkezésről van szó, hiszen ismertségtől függetlenül mindenki tetteit ugyanúgy kell megítélni. Az is ide tartozik, hogy saját csoportunkhoz tartozók kisebb-nagyobb vétkeit mindig igyekszünk bagatellizálni, ha viszont az „ellenség” követte el ugyanezt vagy egy másik csoportba tartozó, annak egyből a fejét követeljük.

9.Igazságos világ hipotézis

Annak feltételezése, hogy egy teljesen igazságos világban élünk, ahol a kemény munka és tehetség határoz meg mindent. A magyar igazságszolgáltatás egyes résztvevői valóban azt hiszik, hogy igazságot kell szolgáltatni tényleg minden áron, emiatt évtizedekig húznak, halasztanak különféle pereket. Az angolszász jogrendszer azonban úgy működik, hogy az ügyész és a védő összecsap és a bíró nem azért van ott, hogy „prezentáljátok most nekem az igazságot nyomban”, hanem hogy a felhozott érveket és bizonyítékokat mérlegelje és eredményt hirdessen.

Tényleg van sok olyan eset, amikor az igazságot sejteni lehet, de valamiért nem sikerült bebizonyítani (pl. Zsanett ügy nyilvánvalóan ilyen, de számomra az első Vörösiszap-per is ilyen jellegű volt). A politikai szempontok akarják ilyenkor meghatározni, hogy mi az igazságos. Ettől éveken át dagaszthatjuk ugyanazt az ügyet, pedig lapozhatnánk egyet, mert mindig van nagyon sok más, amit emiatt elhanyagolunk, és kikerülhet az igazságszolgáltatás reflektorfényéből, egyszerűen nem jut rá elég energia és figyelem.

Teljes objektivitás persze nem létezik, az elfogultság nagyon emberi dolog és nem várható el senkitől, hogy mindig helyesen ítélje meg az egyes eseményeket. Ha túlságosan ragaszkodunk a téveszméinkhez és nem mondjuk ki sosem azt, hogy „bocsánat, tévedtem”, azzal viszont saját magunknak ártunk a legtöbbet.