Mi lenne, ha a jövőben nem törne ki többé háború az olaj miatt? Erre van is esély, ha megvalósul a következő évtizedekben a zöldenergia forradalma. Ez most úgy hangozhat mint egy szenzációhajhász, demagóg reklám, vagy esetleg fellegekben járó idealizmus. Látni fogjuk azonban, hogy kemény érdekek állnak e mögött, esetleg olyasmi is, amire még eddig nem is gondoltunk.

A szélenergia megoszlása

A kép forrása: http://www.industrycrane.com/blog/Advantages-of-wind-power.html

Az fenti térképen jól látszik, hogy óriási lakatlan területek (Patagónia, Labrador-félsziget, Belső-Ázsia füves pusztái) után Észak-Nyugat Európában vannak talán a legjobb lehetőségek a szélenergia hasznosítására. Ha hozzávesszük ehhez még azt is, hogy az európai tengerpart rendkívül tagolt, a tengerre telepítendő óriási szélfarmokkal sok energiát állíthatunk elő, anélkül, hogy a lakosság nyugalmát zavarnánk. Szélcsatornák, a szélerőművek számára megfelelő területek azonban szinte minden országban, nálunk is vannak. (Nyilván nem minden „szeles” terület alkalmas a szélenergia hasznosítására, így például az USA tornádóövezete valószínűleg kevéssé.)

A napenergia megoszlása

A kép forrása: https://britishbusinessenergy.co.uk/world-solar-map/

Európa déli középső és déli részén, nálunk is inkább a napenergiában van potenciál, a szubtrópusi és trópusi országok esetében pedig ez még inkább érvényes. Már felmerült a gondolat, hogy a Szaharában óriási naperőműket létesítenének, amely Európa déli részét hasznosítható energiával látná el. Ennek legfőbb akadályai leginkább politikai természetűek lehetnek (a térség instabilitása), bár feltehetően vannak pénzügyi és technikai korlátai is egy ilyen projektnek. (Pl. a létesítmények megvédése a por- és homokviharoktól.)

Nézzük meg a fosszilis energia megoszlását

A szénerőművek kora lejárt, sorra zárják be őket még Trump elnöksége alatt is, mert már nem versenyképesek, nem érdemes költeni rájuk. Érdemesebb a kőolaj kitermelést nézni (a földgáz ezzel nagyjából arányos), egyik fajta mérőszáma az egy főre jutó termelés. E téren olyan országok vannak az élen mint Kuvait, Szaúd-Arábia, Egyesült Emírségek, Brunei, Norvégia. A legutóbbi kivételével mindenhol viszonylag fejletlen gazdaságot és még kevésbé fejlett társadalmat találunk, kérdéses, hogy a gazdagságukkal megfelelően tudnak-e élni ezek az országok. Ha a legnagyobb olaj exportőröket nézzük, akkor a lista élmezőnyében olyan országok is szerepelnek mint Irak, Nigéria és Venezuela, borzasztó belső társadalmi feszültségekkel, esetükben teljesül az a mondás, hogy az ásványkincsekben való gazdaság sok ország számára inkább átok mint áldás.

Milyen lehetőségek és érdekek vannak Európában a zöld energia felfuttatásában?

Közhely, hogy a fosszilis energiák gyors leváltására nincs esély, azonban mi van akkor, ha kemény érdekek állnak a zöldenergiák mögött is Európában és a világ számos részén? Ahogyan az egyes  országok élelmiszertermelése is inkább politikai mint gazdasági kérdés, hiszen még akkor is fenntartják az önellátást, ha drágább mint az import (Japánra például egyértelműen igaz ez, de egyes nyugat-európai országokban előfordul ilyesmi), mert számukra stratégiai kérdés a kiszolgáltatottságuk csökkentése. Ehhez hasonlóan, az olaj- vagy gázcsapok elzárása szintén valós gazdasági veszély, amellett, hogy a fosszilis energiára például a földgáz erőművek formájában a közeljövőben is szükség lesz majd.

A magyar mentalitást inkább az jellemzi, hogy minél pontosabb indokokat találjunk arra, hogy valami új dolog megvalósítása mért nem lehetséges. Ezzel szemben ahol a közfelfogás pozitívabb, ott inkább az a jellemző, hogy problémákat kihívásnak tekintik, amelyekre újszerű megoldásokat lehet és kell is találni. (Lásd pl. a Mérnöki találékonyság c. dokumentumfilmet az egyik csatornán, hogyan lehetett egyre nagyobb házakat, hidakat stb. építeni.)

Az energiatárolás folyamatosan fejlődik: például az elektromos autók akkumulátorai öt év után már csak 90%-os hatékonysággal működnek, ezért lecserélik, viszont energiatárolásra még sokáig alkalmasak lehetnek. Egyszerűen rákényszerülünk, hogy javítsuk az energiatárolás hatékonyságát.

A másik, hogy manapság az időjárás előrejelzések eléggé pontosak több napra előre, elég pontosan lehet tudni, hogy mikor lesz zöldenergia fölöslegünk és mely napokon lesz hiányunk, illetve az egyes napok mely részében várható ez. A fölös energiával lehet például hidrogént fejleszteni, amellyel járműveket hajthatunk meg, vizet szivattyúzhatunk különféle tárolókba stb., a hiány pótlására pedig ott van az alternatív energiaforrások közül a biogáz, a geotermikus, a hulladék égetők, sőt árapály-erőművek is (amely nagy potenciál). A különféle intelligens vezérlések finomhangolhatják az egyes rendszereket, és az áram ára is eltérő ma már a felhasználók számára a rendelkezésre állástól függően (minthogy régen is volt olyan például, hogy éjszakai áram, a vízmelegítők ilyennel működtek). Mindez úgy, hogy az ipar és a lakosság energiaigénye is folyamatosan csökkenthető.

Újabb előny a decentralizáltság

Az állampolgár kiszolgáltatottságát csökkenti, hogy az energiaszükségletét jórészt maga állíthatja elő, napelemekkel, szélkerekekkel, a mezőgazdasági termelők biogázzal is. A legjelentősebb fejlődés e téren talán az  USA Kalifornia államában van, de mindenfelé egyre több épületre szerelt napelemet látunk, már nem ritkák a passzív sőt a pozitív energiamérlegű épületek sem. A napelemek várhatóan egyre jobbak, olcsóbbak és egyre rugalmasabban használhatóak lesznek, a napkollektorok szintén, az állampolgár kiszolgáltatottsága a nagy szolgáltatóktól egyre jobban csökkenthető.

Ahol van érdekeltség és eltökéltség ott költenek is rá

Mivel láthatóan létezik a határozott politikai szándék, ezért az EU komoly támogatásokat nyújt a zöldenergia használatára és a gazdaság „zöldítésére”. Ha a valós költségeket nézzük a környezeti károkkal együtt, akkor a fosszilis energia ma már általában drágább mint a zöldenergia, és a fiatalabb generációk egyre inkább megbarátkoznak azzal a gondolattal, hogy a termékek árában a valós költségek kell, hogy megjelenjenek még akkor is ha a benzin többe fog kerülni az adóemelés miatt. (Aki azt mondja, hogy a „boomer” generáció mennyivel gazdagabb volt a mostaniaknál, arra az lehet a válasz, hogy „Pokolba velük, nekünk nem a nagy ház és a nagy autó a legfontosabb, sokkal inkább a jobb életminőség és a környezetünk megőrzése".)

Háborúban állunk

Egy olyan háborúban állunk, amelyet mi robbantottunk ki öngyilkos módon a saját környezetünk ellen, és most már a kármentés, a visszafordíthatatlan változások megelőzése a cél. Ennek egyik formája a zöldenergia arányának növelése a fosszilis rovására, ahol a lécet egyre magasabbra kell tudnunk tenni az idő múlásával. A primitív, nagy energiasűrűségű fosszilisak helyett kevésbé kényelmesen használható, de jóval kifinomultabb környezetbarát technológiákra térhetünk át fokozatosan, feltéve, hogy a megszokást és a rendszer tehetetlenségi erejét le tudjuk győzni. Az ilyen programok pénzügyi támogatása egyre nagyobb lehet, még ha egyesek a lelkiismeretüket akarják is megnyugtatni, mint tette azt Alfred Nobel, a dinamit feltalálója a békedíj (és a többi tudományos díj) megalapításával.

Egy másik front vagy fegyvernem ebben a háborúban az energiatakarékosság és a környezetbarát anyagok, eljárások használata. Például nem szabad ezerrel betonozni mindent, vannak kevésbé energiaigényes és a környezetünkhöz illeszkedő anyagok is (pl. vályog, kő, tégla, fa). Már jól látható az is, hogy a tömeges légi utazások ideje lassanként le fog járni éppúgy mint a tömegáruk indokolatlan összevissza szállítgatása, a jövőben kevéssé globalizált lesz az ipar, a helyi és szezonális termékek aránya nőni fog.

A szén-dioxid megkötése a légkörből a harmadik oldal, ami ugyanolyan fontos mint a másik kettő. Erdősítés, visszajuttatni a szenet a talajba, - a helyi ökoszisztémákat is gazdagítjuk ezáltal, az éghajlat stabilizálása mellett. De lehet, hogy akár még kőzetekben való megkötés vagy algafarmok létesítése is segíthet majd ezen a téren.

Európa elemi érdeke

Európa kettős hasznot is húzhat a zöldenergia elterjesztéséből a fejlett országokban: Számos afrikai ország egy teljes fejlődési szintet átugorhat és a helyi közösségek életszínvonalát emelheti a decentralizált áramtermelés (főként napelemek révén), amelyben Európa finanszírozási oldalról és szaktanácsadók révén is részt tud venni. Ha elősegítjük egyes afrikai és nyugat-ázsiai országok stabilitását, akkor ezzel felénk irányuló menekülthullámokat is megelőzhetünk. A fejlett országok a náluk sikeres gyakorlatokat és eljárásokat máshol is el kell, hogy tudják terjeszteni, ez alapfeltétele annak, hogy el tudjuk kerülni az éghajlatunk visszafordíthatatlan megváltozását és a pár évtizeden belüli tömeges mértékű humanitárius katasztrófákat.

A konfliktusokat a világban persze nem fogja tudni megszüntetni a zöldenergia (pl. az akkumulátorokhoz használatos ritkaföldfémek eloszlása is nagyon egyenetlen), és a változásoknak nyilván rengeteg kerékkötője van. Ha viszont másokra mutogatunk, hogy miattuk úgyse fog menni, az egyszerű felelősség áthárítás. A nagy cégek és a politikusok egyaránt folyamatosan árgus szemmel nézik a közfelfogás változását és próbálnak alkalmazkodni hozzá, ezt figyelembe véve főleg rajtunk múlik, a mi "fogyasztói" és állampolgári felfogásunkon, mert azok a folyamatok fognak érvényesülni, amelyeket mi is támogatunk.

Ha valaki szavainak hitelt adunk az azt jelenti, hogy rááldozzuk időnk és energiánk egy részét, mert valamit remélünk cserébe. Nem vagyunk ugyan még biztosak benne, hogy a mondanivalója megállja a helyét és számunkra valóban használható lesz, azonban átmenetileg megelőlegezzük ezt neki. Mennél inkább bízunk benne, annál nagyobb „hitelkeretet” vagyunk hajlandóak nyitni a számára egy adott esetben, azaz annál türelmesebbek és elnézőek vagyunk vele szemben.

Milyen tényezők befolyásolják a döntésünket? Mikor van az, hogy a hitelt túl hamar vonjuk meg és más esetben hitelesnek fogadjuk el azt a közlést, ami nyilvánvalóan nem az?

1.Csoportmentalitás

Akit tudattalanul „barátként” azonosítunk, afelé pozitív értelmű, míg a potenciális „ellenségként” vagy legalábbis más csoporthoz tartozóként beskatulyázottakat negatív értelmű előítéletekkel közelítjük meg. Nehezen tudunk elvonatkoztatni ettől és a mondanivalóját kicsit objektívabban értékelni. Így ha kormánypárti vagyok, akkor számomra természetes, hogy egy miniszter védi a mundér becsületét, ha pedig ellenzéki, akkor pedig az, hogy az illető támadja a kormányt, ahol éri, mindenbe belekapaszkodik. Holott egyik magatartás sem természetes, a mértékletesesség mindkét esetben elvárható lenne, a túlzások és ferdítések inkább azok, amelyek mára sajnos eléggé természetessé váltak. A józan gondolkodásunkat manapság teljesen elhomályosítja a csoportmentalitás, és nem vagyunk nyitottak más felfogású emberek gondolatai iránt.

2.Szakértelem megítélése

Ha valaki orvos, az még nem jelenti azt, hogy biztosan kompetens egészségügyi kérdésekben. Papp Lajos hiába jó szívsebész, nem sokkal többet ért a koleszterin kérdéshez mint az átlagember szemben azokkal, akik évek óta ezt kutatják. Ha valaki nem veszi figyelembe a különféle kutatási eredményeket (amelyek éppenséggel ellentmondásosak is lehetnek), akkor amit mond az értékét tekintve por és hamu, nem több. A szakértelem megítélését megint elhomályosítja az, hogy mennyire szimpatikus nekem az illető és mennyire tetszik az, amit mond. Holott ennek indifferensnek kellene lennie a számomra. A kultúránk válságát a valódi szakértelem megítélésének hiánya és a különféle szélhámosok, érdekemberek felbukkanása mutatja a legjobban. (Még a szakértők is azt gondolják, hogy az ő területük az nehéz, de nyugodtan beleugathatnak más jellegű kérdésekbe, „hiszen azokhoz mindenki ért". Hiányzik egymás munkájának a tisztelete.)

3.Ismertség

A jobban ismert személyiségekre („celebekre”) jobban odafigyelünk, erre a jelenségre a különféle médiumok már egy egész iparágat építettek fel. Holott egy ismert zongoraművész ugyanannyira ért a politikához mint bárki más, vagy amennyire egy Schobert Norbert a táplálkozási kérdésekhez. A különféle ismert személyiségek megszokták, hogy folyton a figyelem középpontjában vannak és leginkább akkor érzik jól magukat, hogyha sokan figyelnek rájuk. Holott mások figyelméért egyes országokban fizetned kell, ha mondjuk elmész egy pszichológushoz…. Van persze pozitív példa is arra, hogy egy-egy ismert és közelfogadottságnak örvendő személy mondandója általában fontos és érdemes rá mindig odafigyelni.

4.Koherencia

Ha egy szöveg koherens, logikus, áttekinthető, akkor hitelesebbnek tűnik. A gördülékeny stílus és a világos mondanivaló sokat jelent mindenképpen, de maga a nyelvezet, a szóhasználat is nagyon fontos lehet. Manapság rengeteg az információ, emiatt felületesek vagyunk és általában csak a könnyen emészthető közlések jutnak el hozzánk, amelyeken nem nagyon kell gondolkodni. Mindez azonban a demagógia hatásosságát is magyarázza.

Agyunk ugyanis kétféle üzemmódban működik: a gyors gondolkodás pontatlan és előítéleteken alapul, az elmélyültebb pontos munkához viszont a lassú gondolkodást használjuk, amelynek az ítélete megbízhatóbb. Mennél kevésbé támaszkodunk a lassú gondolkodásra, mennél inkább csak reagálunk átgondoltság helyett, annál több álhírt, városi legendát és egyéb hülyeséget fogunk terjeszteni.

5. Szenzációhajhászat

Mennél nagyobbat szól az adott hír, mennél jobban eltér attól amit megszoktunk, annál jobban oda fogunk rá figyelni. Holott éppen fordítva, annál nagyobb gyanakvással kellene az ilyeneket fogadnunk. Mintha unatkoznánk és várjuk hogy történjen valami, lehetőleg rossz, ami felett titokban kárörvendhetünk. A valós problémákkal, amelyek tényleg személyesen minket érintenek, addig se kell szembenéznünk, hanem tocsoghatunk a langyosban és szörnyülködhetünk mások sorsa felett („biztos megérdemlik”).

6. Vallás és dogmatizmus

Most egy kicsit beállok a vallást mostanában ekézők sorába, mivel e téren nagyon gyakori a nem hiteles kommunikáció. A hit és a hitel szavunk egy tőről fakad, jelentésük nagyon hasonló, inkább csak a használatuk terén van eltérés. A vallás a legáltalánosabb kérdésekről szól, és pont hogy nem érvényes rá az a mondás, hogy „ez nem élet-halál kérdése”. A közlés hitelessége emiatt nagyon fontos. Itt megjelenik az a faktor, hogy az általánosságok mögött, amiket az illető mond, milyen személyes konkrét példát képvisel. A nagy távolságot, ami az illető testbeszéde, hanglejtése valamint az elmondottak között van, nagyon hamar levesszük. Ha valaki nyilvánvaló módon a vallásba menekül, dogmák mögé bújik, azt mindjárt megérezzük, ha nem akarjuk becsapni magunkat. Az ateizmus sem más a legtöbb esetben mint a hiteltelenül (sőt röhejesen) képviselt vallásososságra adott reakció. (Amikor sokan „Istenről” esetleg „Istenkéről” beszélnek, az nem ritkán gyerekesen hangzik, hiszen egy feltételezett szuperintelligenciát próbálnak a saját kis korlátozott világuk alapján leírni.)

Ha a vallás azt állítja, hogy Isten mint a legfőbb létező a lét teljességét képviseli a számunkra, akkor nem állíthatja egyúttal, hogy csak egy út vezet hozzá, hiszen szinte bármilyen út oda kell hogy vezessen, ha nem körbe-körbe járunk. Emiatt az által használt szakkifejezések (beleértve még a „bűn” és a „megváltás” szavakat is), nem lehetnek mindenki számára általános érvényűek. Olyasmi, hogy „szakértőség” Isten kérdésében eléggé abszurdnak hangzik, olyan mintha azt állítanám, hogy az élet szakértője vagyok. Szakértő csak részterületen lehet bárki, az élet átfogó végső kérdéseiben ez szinte a lehetetlenséggel határos. A különféle vallásos dogmatizmusok zárt csoportokat hoznak létre (hiszen a dogmák csak egy szűk kör számára érthetőek), és itt megint visszajutunk a csoportmentalitáshoz, amely a józan értékítéleteket könnyen elhomályosíthatja.

7.A hit(el) nyitottságot jelent

Ha nem akarunk a kis világunkba begubózni és mindent gyanakvóan szemlélni, - amivel leginkább magunknak ártunk, - akkor nyitottan kell fogadni a minket érdeklő vagy érintő közléseket, nem kell egyből a mögöttes érdekeket keresni. Ugyanis az is lehet valaki érdeke, hogy az általa fontosnak tartott gondolatokat valamilyen módon eljuttassa másokhoz. Az egyéni érdek nem feltétlenül valamilyen gonosz dolog kell, hogy legyen.

A közlés általában nem lesz tökéletes, mindig a lényegi részét kell nézni és a szándékát annak, amit az illető mond, nem pedig fennakadni lényegtelen részeken és kötözködni minden apróságon. Az indulatoskodás nem segít, a pozitív érzelmek viszont sokkal inkább abban, hogy a különféle részigazságokból rakosgassuk ki azokat a mozaikkockákat, amelyek végül különféle értelmes képeket adhatnak ki a világunkról.

És ne jöjjön nekem senki az emberi természet változtathatatlan (állatias vagy paleolit) jellegével, hiszen rengeteg példa cáfolja nap mint nap ezt a cinikus felfogást.

Jelentős probléma, hogy akik egy terület kiváló szakértői, olyasmiről is kifejtik a véleményüket, amihez nem értenek. Az interdiszciplináris tudás általában hiányzik, ezért nem ritkán olyan állításokat tesznek, amelyek nem megalapozottak, t.képp az történik, hogy egyfajta érzelmi, ösztönös értékítéletek alapján merészkednek olyan területekre, amelyekről a tudásuk felszínes, mondhatni városi legendákon alapul.

Ilyen például az, hogy a fejletlen országokat a multi cégek tették tönkre, a környezetszennyezést ők okozzák. Ez nem így van, hiszen nálunk az előző rendszerben az állami vállalatok jóval nagyobb környezetszennyezést okoztak mint később a multik, és ezt nem csak a technológia különbsége okozza. A bürokrácia és a korrupció miatt az állami vagy éppen a nemzeti, haveri cégek bizonyos kiváltságokat élveznek és sokkal inkább büntetlenül szennyezhetik a környezetet mint a multik (L. a Mátrai Hőerőmű közelmúltbeli esete.) A kevésbé fejlett országok esetében a multik viszonylag modern technológiát hoznak és ugyan a tevékenységük vitatható, azért vannak ott, mert az adott országok szeretnének bevételhez jutni és saját erőből jelenleg még képtelenek erre. Egy multi általában érdekelt a nagyobb kontrollban, mert ha nem vigyáz a jó hírére, akkor tömegek bojkottálhatják és a konkurenciához pártolhatnak, állami monopóliumok esetében viszont erre nincs lehetőség. Egy vállalat mérete lehet számomra szimpatikusabb vagy kevésbé, de a környezetszennyezését távolról sem ez fogja meghatározni.

A „régen minden jobb volt” elv egyik példája, hogy Luxemburgi Zsigmond 50 évet uralkodott, és mennyivel hosszabb távra tervezhetett mint az a politikus, aki négy évenként szeretné újraválasztatni magát. A régi nagy királyok pár kivétellel nem sok jót tettek, leginkább csak háborúzgattak, esetleg néhány presztízsberuházásra voltak még képesek. A nép, az emberek sorsa nem különösebben érdekelte őket, a cél inkább a saját dicsőségük, nimbuszuk és hatalmuk növelése volt. Azok a diktátorok mint Castro, Kim-Ir-Szen vagy  a maiak közül Lukasenka, Putyin akiknek nincsenek versenytársaik, több kárt okoztak mint hasznot az adott társadalmakban, főként a négy évente választott demokratikus vezetőkkel összevetve.

A gond a környezetvédelmi problémákat illetően inkább az, hogy a politikai elit nagy része az idősebb generációból származik, 50-60 éven felüliek és már nem nagyon érdekli őket (amellett, hogy a gondolkodásuk egyébként is merevebb), hogy mi lesz 20 vagy 30 év múlva. Valójában ez állhat az „OK boomer.” – sokat idézett (lesajnáló, de tartalmilag ki nem fejtett mondat mögött.) A politika általában mindenhol törzsi szerveződésű és az egykori „vének tanácsára” emlékeztet, az új generációk érdekei nem jelennek meg benne, ami nem csak a környezetvédelem, hanem olyan más hosszú távú problémák mint demográfia vagy a nyugdíj esetében ugyanígy érvényes lehet.

Harmadik példa a mezőgazdaság helyzete: általában olyanok követelik a természetbarát gazdálkodást, akik maguk sosem gazdálkodtak. Sok élelmet is termeljünk, olcsó is legyen, védjük a talajt és vegyszermentesen, de persze semmiképp sem génkezelt növényekkel – mindez így együtt jelenleg teljesen irreális, az álmodozás kategóriája. Fokozatosan közelíthetünk ehhez az ideálhoz ez igaz, és kell is közelíteni, de ez még nagyon sok munka. (Pl. szántás nélküli talajművelés általában úgy lehetséges, hogy a közellenségnek mondott glifozát tartalmú gyomirtót használjuk.) Most sem ritka, hogy a mezőgazdaság borotvaélen táncol és ez csak egyre rosszabb lesz: az élelmiszerhiány újabb és újabb migrációs hullámokat indíthat el. Nem mindenki képes megfizetni a drágább élelmiszert, a drágulás miatt lázadások, forrongások törtek ki már nem egy esetben.

Először is körül kell nézni: elsőként oda kell eljutni, hogy ne dobjunk ki annyi élelmiszert, ezután a szupermarketeket kell kötelezni ugyanerre (van ahol már sikerült), a harmadik a gazdálkodók szintje, náluk se maradjon termény a földön, hanem értékesítsék valamilyen módon, a maradványokat komposztálják vagy forgassák vissza a talajba, mindezzel már 30%-t is nyerhetünk a mai szinthez képest.

Tiszta demagógia, amit az MTVA dokumentumfilmje is folytat a szántás nélküli talajművelésről, elhallgatva azt a tényt, hogy az emberek sok ezer éve szántanak, de a mai (átlagos) gazdálkodó sem azért forgatja a talajt, szórja a műtrágyát és a vegyszereket, mert mennél több pénzt akar kidobni az ablakon. (Sőt még nem is hozamot maximalizál, ez nálunk sokkal inkább a Kádár-rendszer jellemzője volt, az akkori mezőgazdaságunk jóval környezetszennyezőbb volt a mainál.) Nem véletlen, hogy az ökológiai gazdálkodás még a legfejlettebb országokban sem emelkedett sehol 15% fölé, bár az aránya remélhetően folyamatosan nőni fog. (A fő korlátozó tényező a mezőgazdaságban nem is annyira a talaj mint a víz, másodsorban a túl alacsony, esetleg túl magas hőmérséklet.)

Sokan nem tudják, hogy a mezőgazdaságban használt vegyszerek olyanok, hogy a természetbe jutva többnyire elég hamar elbomlanak (mint a szerves anyagok általában). Náluk nagyságrendileg mérgezőbb kemikáliák manapság a füst, alkohol, túlzott szénhidrátfogyasztás, indokolatlan gyógyszerhasználat (és drogok), egyes háztartási tisztítószerek. Ezektől a vegyi anyagoktól azért nem félünk annyira, mert láthatóak – így működik az emberi elme, mindig attól a veszélytől félünk jobban, amit nem látunk.

A fő gond nem is az, hogy az ipari forradalom mindent tönkretesz, hanem az, hogy a fejlett technológiát paleolit aggyal használjuk. A paleolit ember vadászatára emlékeztet az, amikor Black Friday idején tömegek rohanják meg a bevásárlóközpontokat. A paleolit ember volt az, aki nem tervezhetett hosszú távra, mert sosem tudta, hogy mi lesz holnap, ez áll a mai ember mohósága mögött is. A földművelő már tudott tervezni és rákényszerült a takarékosságra, de a hagyományos értelemben vett földművelés csak egy pár ezer éves epizód volt a mai emberiség történelmében.

Az arisztokrácia szolgáltatta először a státuszfogyasztás káros mintáit, amelyet ma sokan követnek: nagy ház, nagy hintó (azaz autó), csili-vili cuccok nagy bősége, szolgák hada (azaz gépek, kütyük), mindig is őket irigyelte és utánozta mindenki. A mai problémáink nagy része éppen hogy a múltbeli tömegember felfogásának öröksége (a nagy tanítómesterek hiába mutatták meg az utat, hogy lehet mindezen túllépni). Ettől függetlenül sok minden, amit már elavultnak tartottunk még visszatérhet, mint például a vályogház vagy a kosárfonás, hiszen sokkal inkább környezetbarát és energiatakarékosabb is mint a mai anyagok használata.

A kapitalizmus régi modelljei valóban hibásak, mert rosszul becsülték fel az externáliákat, annak ellenére, hogy ezek egy része kiküszöbölhető vagy korlátok között tartható (nehézfémek, vegyi anyagok). Valójában egy anyag létezik, amire a fosszilis energia alapú gazdaságok esetében az ilyesmi nem járható út e: gyakorlatilag a CO2 az egyetlen, amely nem bomlik el és a termelődése sem korlátozható, ha elégetünk valamit. Ennek az egy gáznak a folyamatos termelése visszafordíthatatlan felmelegedést, éghajlatváltozást okozhat, ami több milliárd ember számára a bolygót fokozatosan lakhatatlanná teszi. A legnagyobb ellenségünk tehát jelenleg a CO2, és a technológiai fejlődés tehetetlenségi nyomatéka túl nagy: úgy járhatunk, mint a Titanic, hiába észlelték a jéghegyet, nem voltak már képesek kikerülni.

A visszavágyott régi világ ezzel szemben leginkább az erőszak, a szenvedések és a kilátástalanság világa, ez volt jellemző az emberiség legnagyobb részének sorsára évezredeken át – a giccses nosztalgiázás nem hajlandó mindezzel szembe nézni. Fejlett technika és paleolit agy – ez a párosítás jelenleg halálos. Az egyetlen remény, hogy mivel az emberi agy igen plasztikus és a képességei jól alakíthatóak, a közoktatás szintjének emelése talán segíthet rajtunk, ez a fő esélyünk. Az érzelmi alapú ítélkezés, a különféle városi legendák gyártása és terjesztése viszont egyáltalán nem segíti elő ezt a folyamatot.

A magyar társadalom egyik gyenge pontja az, hogy nem nagyon vannak nálunk pozitív mintái az önmagunkért való kiállásnak, a konfliktusok aktív felvállalásának. E téren szerintem jelentősek a hiányosságaink. Nyilván ez nem csak ránk jellemző, hanem az európai országok jó részére, de például egy holland keményebben, határozottabban és nyíltabban felvállalja a véleményét, vagy például a csehekről is azt mondták, hogy a betelepedő multi cégek alkalmazottjaiként sem fogadtak el annyira szó nélkül mindent, mint ahogyan a magyarok tették. Mondhatni, velünk nem kellett annyira kesztyűs kézzel bánni.

Nyilván történelmi, kulturális okokra vezethető vissza mindez, hiszen a jobbágy nem nyithatta ki a száját büntetlenül, a kevésbé polgárosodott területeken nem nagyon terjedtek el az olyan viselkedésminták, hogyan lehet saját magunkért kulturáltan és határozottan kiállnunk. A szocialistának/kommunistának nevezett rendszerek antidemokratikus és félfeudális viszonyai ezt a helyzetet tovább konzerválták.

Így jutottunk el oda, hogy Európa keleti felén, ahol az emberek többségéből hiányzik az egészséges mértékű agresszivitás (amit asszertív viselkedésnek is neveznek), és nem hisznek abban, hogy egymással összefogva képesek az érdekeikért hatékonyan kiállni ott az állam, a politikai vezetés vállalta át tőlük ezt a szerepet. Az oroszoknál, lengyeleknél és nálunk is – ezt most mindenféle minősítés és kritikai él nélkül kell érteni,- az állampolgárokért harcosan kiálló, szimbolikusan „őket megvédő” és fölöttük valamennyire atyáskodó vezetők, kormányok kerültek tartósan hatalomra. Egyszerűen ilyen vezetők iránt volt a legnagyobb társadalmi igény. Az egészséges szintű agresszió hiánya pedig nem valami elvont fejtegetés akar lenni, hanem számomra és sokunk számára mindennapos tapasztalat is.

A sporthasonlatok nagyon szemléletesek egyrészt mert a sport kicsiben lemodellezi az egész társadalmat, másrészt a teljesítmények vagy azok hiánya mindenki számára nyilvánvaló. A magyar focisták keménységben, fizikai állóképességben köztudottan nem veszik fel a versenyt az európai középmezőnnyel sem, és a párharcokban rendre alulmaradnak. Idegen pályán általában félnek az ellenféltől és hajlamosak hamar bepánikolni. Azok a játékosok, akik napjaink gladiátorjátékában nem képesek felvenni a tempót, a kevésbé tiszta játékban jobban bíznak és különféle kis alattomos szabálytalanságokat követnek el. (Nem csak nálunk, sokfelé máshol is, de nem mindenhol egyformán jellemző ez: például az olaszokra igen, a spanyolokra vagy angolokra kevésbé.)

A sporthoz ilyen vonatkozásban hasonló tapasztalatokat szerezhetünk a munkahelyeken is, ahol sajnos eléggé kevesen vannak olyanok, akik nyíltan felvállalják a konfliktusokat másokkal (és persze megvan az ehhez szükséges felkészültségük és tájékozottságuk is). A legtöbben nem egyenes módon, hanem mások háta mögött panaszkodnak vagy próbálják kerülő úton eljuttatni a kritikát azokhoz, akikkel problémájuk van. (Az illető sejtheti ugyan a másik viselkedéséből, hogy mi lehet most vele a gáz, azt viszont nem, hogy a másiknak mi fáj a legjobban és hogy mennyire.) Vannak ugyan kivételek is szerencsére, de az sokkal gyakoribb, hogy az elkerülhetetlenül felbukkanó konfliktusokat sokan egyből presztízscsataként fogják fel, személyesnek veszik. Ahelyett, hogy igyekeznének tanulni a problémából és egy másfajta nézőpontból, gyakori reakció, amikor barát-ellenség viszonylatban fogják fel a dolgot, és igyekeznek az illetőt a háta mögött jól besározni. Védekeznek és kifogásokat keresnek, mert egyszerűen ezt szokták meg és nem nagyon vannak pozitív minták előttük.

Ennek következtében a dolgozók többsége magában morog és ha kezd besokallni, akkor inkább lelép a munkahelyről, de a saját kis egyéni szabadságáért nem nagyon küzd (tisztelet a kivételnek). A nagy fluktuáció oka ma már nem annyira a fizetés, hanem a munkahelyi klíma, amelyet leginkább a főnök-beosztott viszonyok határoznak meg. A dolgozók a számukra kellemetlen történéseket inkább magukba fojtják, az önkényeskedést és nagyképűséget zokszó nélkül eltűrik – egy darabig persze. Ahol megfordultam a legtöbb cégnél egy-két üdítő kivétel volt csak ez alól, aki „tökösen” viselkedett, mégis kulturált módon.

A legtöbb családban is probléma van e téren: l. például „Anyuka ne szóljon bele!” – a konfliktusok ésszerű rendezésének hiánya a családon belüli együttműködést is gátolja. Pedig ahol emberek élnek egymás közelében, ott eltérő felfogások és részben eltérő érdekek vannak, a konfliktusok és időnkénti veszekedések elkerülhetetlenek. Nem egy tökéletes világban élünk, nem mindig tudjuk megfelelően kifejezni magunkat, néha elkerülhetetlenül igazságtalanok vagyunk vagy túllövünk a célon, de mindezeknek néha még bele kell férnie, nem szabad sem túlságosan türelmetlennek lennünk, sem a másikkal szemben haragot őriznünk, akár családról, akár munkahelyről van szó.

Van ennek egy olyan vonatkozása is, hogyha nincs bennünk asszertivitás, egészséges aktivitás, hanem mindig a biztosra megyünk és védekező alapállásúak vagyunk, az erősen a vállalkozó kedv rovására fog menni. Ez pedig kimutatható, hogy vállalkozások terén rosszul állunk, felmérések szerint az EU-ban az egyik legkevésbé vállalkozó kedvű nemzet vagyunk. Az erős magyar középvállalatok hiánya nem új jelenség, de továbbra is megoldatlan probléma. Ezen a téren még a lengyelek is leköröznek bennünket, főként ha leszámítjuk azokat a cégeinket, amelyek képesek a maguk lábán megélni EU pénzek és állami összeköttetések nélkül.

Hogyha mindennek kulturális oka van, és az idősebbek azt szokták meg, hogy a véleményüket nem mondhatják el nyíltan, a mai középgeneráció pedig a gulyáskommunizmus atyáskodó légkörében nőtt fel, akkor abban lehet bízni, hogy a húszas- harmincas éveinkben járó fiatalabbak agresszívabban és határozottabban kiállnak az érdekeikért. Nekem valóban úgy tűnik, hogy náluk már van előrelépés e téren, a városokban legalábbis. Például ők mintha már többségükben nem annyira pártszimpátia alapján döntenének, hanem alapevően apolitikus beállítottságúak és inkább az egyes kormányok konkrét intézkedéseit nézik, amikor kimennek tüntetni, a saját érdekeikért. Emellett a munkahelyeken is a fiatalok között találkoztam olyanokkal, akikben megvolt ez a fajta gátlástalanság akár jó, akár nem ennyire jó értelemben véve, mondhatni nem voltak szívbajosak, hanem egyből felemelték a hangjukat.

Igaz viszont az is, hogy a dinamikusabb fiatalok nagyobb része inkább külföldre megy, mintsem hogy a magyar cégeknek az egyéni teljesítményeket gyakran háttérbe szorító, kispályás viszonyai között próbáljon előre jutni. Remélem, hogy visszajönnek majd az ottani tapasztalatokkal, hogy megújítsák a magyar céges kultúrát. Ami egyébként így is szemmel láthatóan fejlődik, leginkább az itt jelenlevő multiknak köszönhetően: a modern cégeknél már nem az a cél, hogy a „felelőst” megszégyenítsék, sokkal inkább a hibák okait akarják kiküszöbölni, a személyes státusznál fontosabb a hatékony problémamegoldás. A kultúrájuk alapvetően demokratikusabb és a hierarchia egy kicsit kevésbé fontos mint a „hagyományos” kultúrájú vállalatoknál. Csak sajnálni lehet, hogy a legtöbb mai politikusnak hiányzik az ez irányú, modern céges tapasztalata, és nem akarja elsajátítani mindazt, amit az e téren kifinomultabb nyugati vállalati kultúrából érdemes lenne megtanulni. (Akármilyen ellenszenvesek lehetnek a multi cégek sokaknak, vannak bizonyos pozitívumaik, amit el kell ismerni és meg kell tőlük tanulni.)

Vannak viszont sokan, akik inkább elbújnak mások háta mögé és egy csoporttól várják azt, hogy megadja számukra a hiányzó önbizalmat, agressziójukat is leginkább egy csoport nevében fejezik ki – nem ritkán igen indulatos módon, amit nem neveznék egészséges akaratnyilvánításnak. Ez számomra azért visszás, mert minden csoport csak bizonyos célok érdekében létezik, a tagok nem várhatják el tőle, hogy életük összes problémáját meg fogja helyettük oldani. Nagymértékű passzivitást, bátortalanságot sugall nekem az ilyen magatartás, az ilyen esetek a csoporthoz tartozásnak nem a pozitív oldalait mutatják meg. A csoport iránti lojalitás egyéni kifejezése általában hangos szokott lenni, emellett durva és agresszív – bár ebből nem következik, hogy mintaadó is kell, hogy legyen.

Ha viszont nem szavakról van szó, hanem inkább tettekről, akkor szerintem egyértelműen a tutyi-mutyi oldalon vagyunk. Például erős tömegtüntetések gyakrabban előfordulnak a környező országokban, és egy taxisblokád vagy a 2006 forró ősze csak nálunk volt „nagy kaland”, sok felé máshol az ilyen események eléggé átlagosnak mondhatóak. Nem olyan nagy baj persze, hogy a tüntetők nálunk többnyire nem szoktak randalírozni, sőt. Viszont a konfliktusokat nem lehet elmismásolni sem társadalmi, sem egyéni szinten. Létezik egészséges mértékű agresszió, és az akaratunkat kulturált módon is lehet képviselni, ez is tanulható, elsajátítható, még ha nem is mindenki számára egyformán könnyű.

Az amerikai Deneen Utálom a liberalizmust A liberalizmus kudarca c. könyve alighanem egy profi marketingmunka, tele napjaink olyan közhelyeivel, amilyeneket az átlagos, felületes ismeretekre vágyó olvasók közül sokan szeretnének hallani. Lehetne bőven kritizálni a szerző igencsak felületes történelmi és társadalmi ismereteit, de sokkal inkább arról érdemes beszélni, hogy mi különbözteti meg a liberalizmusnak az ösztönös idegenkedéseken alapuló démonizálását a megalapozott kritikáktól.

Az nyilvánvaló és közismert, hogy a liberalizmus a modernitás részeként egyrészt sok pozitív és ma már természetesnek tartott lehetőséget hozott az életünkbe (pl. a munkavállalás szabadsága, vállalkozás szabadsága, vallásgyakorlás és nem-gyakorlás szabadsága stb.), másrészt teljesen érthető módon zsigeri elutasító reakciókat vált ki a hagyományt és a helyi közösségeket féltőktől.

Azzal se mondok újat, hogy a liberalizmus önmagában csak egy lehet a közéletünket szabályzó gazdasági vagy politikai elvek között. Mivel a szabad verseny általában azokat segítik, akik helyzeti előnyben vannak a másikkal szemben, a fellépő igazságtalanságok és társadalmi hátrányok kezelésére a szocializmus, a patriotizmus, hagyományápolás, konzervativizmus, a környezetvédelem stb. elveinek alkalmazására legalább ennyire szükség van.

Hogyha a liberalizmust a teljes szabadelvűséggel, az egyéni szintű szabadság fetisizálásával azonosítjuk, akkor a valódi gyenge pontjait nem is annyira a társadalom szintjén (hiszen az ilyen jellegű félelmek többnyire megalapozatlanok vagy eltúlzottak), sokkal inkább az egyén, az állampolgár szintjén fogjuk megtalálni. A szabadság ugyanis nagyon csalóka fogalom, és ha gyakorlatilag korlátlanul meg akarom valósítani az életemben és ez számomra netán lehetséges is, annak bizony ára van. Arról érdemes szerintem leginkább beszélni, hogy a teljesen korlátlan szabadsággal mi mindent veszíthetünk el.

Ha korlátlan szabadságra vágyom, akkor könnyen behódolok a legkisebb vágyaimnak is, nem leszek kitartó. A szabadságomat erősen korlátozza, ha például reggelenként el kell mennem futni, amikor nincs kedvem hozzá, de e nélkül soha nem fogom megtudni, hogy mire lennék képes, egészségem vagy esetleg a sportkarrierem látja a kárát. A csoporthoz való alkalmazkodás is mindig a szabadságom egy részének feladását követeli meg: akár vasárnapi istentiszteletről van szó, akár egy csoportos akcióról, pl. egy terület megtisztításától a szeméttől, gyakorta valamilyen kellemesebb programot kell beáldoznom. Ha valódi önmegvalósításra törekszem és nem csak kellemesen leélni az életemet, hanem igazi hozadékokkal, eredményekkel, akkor az nyilvánvalóan számos lemondást fog követelni tőlem.

A szabadságunk egyik legnagyobb feláldozása a gyermeknevelés és a családi élet, de olyan egyedi élményeket hoz és annyira mély kötődéseket, amelyekhez másként nem lehet eljutni. Úgy tűnik, mintha papolnék, de nem valamiféle „földöntúli jutalomról”, hanem nagyon egyszerű dologról van szó: a mély kapcsolatok hiánya esetén lehetek bár szabad, de az életem teljesen hideg és nagy eséllyel magányos lesz (az én saját hibámból, nem a körülmények balszerencsés alakulása folytán).

Az ember igényli a különféle közösségeket és úgy vagyunk felépítve, hogy a pozitív kapcsolatok hiányában is ürességérzet fog el minket: nem véletlen, hogy azokban a társadalmakban, ahol nagy a jólét ugyan, de nehezebb mély kapcsolatokat kötni, vagy pedig az emberek teljesen gyökértelenek jellemzőbb a depresszió, illetve annak nem klinikai értelmű, enyhe fajtája, egyfajta folytonos lehangoltság és céltalanság érzése. Pozitív és tartalmas kapcsolatok hiányában mindig valamiféle pótszert keresünk, amelyek többnyire valamilyen tudatmódosító szerek, és így válhat a teljes függetlenségre törekvő ember egy idő után függővé. Szinte törvényszerű, hogy a szabadságunk hajszolása folytán bizonyos dolgoktól függővé válunk.

Az is közismert, hogy a vágyaink kielégíthetetlenek, sosem érezzük magunkat eléggé szabadnak. A múlt században a hippik, „Woodstock nemzedéke” volt talán az első, amely megpróbálta a szabadságát teljesen kiélni, ami látványos és tragikus kudarcokkal zárult.

A szabadságot nem annyira előfeltételként, sokkal inkább valamiféle (előre nem garantálható) jutalomként, megelégedettségként kellene tudnunk megélni. A gyereknevelés egyértelműen ilyen, a lelkiismeretesen, adottságainknak megfelelően elvégzett feladatok is ilyenek, mivel az elégedettségérzet megszabadít a vágyainktól, igazi szabadságot ad. Virtuális, felületes kapcsolatok nem adhatják meg ezt az élményt. Aki családi életet él és gyerekeket nevel, nagy valószínűséggel nem lesz magányos később, a szociális kapcsolatai tartalmasabbá és hosszabbá is tehetik az életét. Van persze sok más lehetőség is a határozott elköteleződésre és felelősségvállalásra, szabadságunk egy részének feláldozására. A lényeg mindig POZITÍV ÉS VONZÓ MINTÁK FELMUTATÁSA a túlzásba vitt liberalizmus és szabadosság alternatívájaként.

Amikor politikai oldalon feljön a liberalizmus emlegetése, az teljesen más, egy olyan félelemre épít, hogy jön a nagy csúnya globalizáció és felfalja a kis világunkat, de ilyesmi nyilvánvalóan nem következik be. Ilyen teljesen egyirányú folyamatok nincsenek, sőt az még az olyan „globalistának” mondott szervezetek mint az Európai Unió is támogatja a hagyományőrzést és a helyi kisvállalatokat. A liberalizmus politikai célú démonizálása és az illiberalizmus hirdetése nem más mint hatalmi technika, ürügy a hatalom centralizálására.

Ilyen, negatív értelmű példa Orbán Balázs legutóbbi cikke: a hatalomcentralizálást védő írásáról nem tudom eldönteni, hogy saját magát akarja becsapni vagy pedig csupán (finoman szólva) hitvallás a NER irányába. Az érvelési módja a kommunisták stílusát idézi: az alkotmányosság állampolgári védelme afféle „burzsoá csökevény”, „nem olyan időket élünk, elvtárs”, ez régen persze így volt, de mára már meghaladta „a dolgozó nép hatalma”. Holott ő is írja, hogy az állampolgárral szemben túlzott hatalmat centralizáló államok mennyire veszélyesek. Valójában egyetlen komolyan vehető érvet nem tud felhozni arra, amikor az alkotmánynak védenie kell az államot a saját polgárával szemben.

A világgazdasági válságból való kizsákmányolást az olyan nemzetközi szervezetek mint az EU aktívan segítették (kivéve talán Görögország esetét, amely becsapta őket azzal, hogy a gazdaságát Euro-kompatibilisnek állította be). A teljes véleményszabadságot és a cenzúramentességet ő se gondolhatja komolyan: akik megtűrik körükben a bujtogatást és erőszakos fellépést az olyan fórumoknak nem szabad helyet adni (még ha történetesen kevesebb közöttük a mostani érában a baloldali mint a szélsőjobbos, akkor sem), mert senki nem akarja, hogy az ő lelkén száradjon az, ha rémhírterjesztés miatt pár embert egyesek megtámadnának. A médiafelügyelet, amit ő emleget az egy vicc, a vélemények ütköztetésének elkerülésére kínosan ügyelnek, és még sorolhatnám, szépen megfogalmazott, cinikus bla-bla az egész, kötelező házi feladat letudásának látszik, de nem veszi teljesen komolyan a vitapartnerét.

Lényegében arról van szó, hogy az alkotmányt nem garanciák nyújtására használná az államhatalom, hanem sokkal inkább a kormányhoz irányvonalához képest másféle felfogásúak megrendszabályozásának újabb jogi eszközeként. Ja, ilyen a hatalom természete, sosem érzi magát biztonságban, mindig újabb és újabb eszközöket vet be a hatalomkoncentráló egoizmus, amennyiben nincsenek hathatós korlátai.

Ez tehát egy teljesen hibás mintára példa az egyéni és a közösségi szabadság szembeállításával, ahol az egyéni szabadságnak egészen minimális teret akar hagyni. Így valósítja meg már nem egyéni, hanem nemzeti szinten az általa elítélt liberalizmust („senkinek semmi köze hozzá, hogy mit csinálunk”), és ha sok állam így játszik, akkor Európa hamarosan visszajut pontosan abba a helyzetbe, ahol I. világháború előtt volt.

Fel kell ismerni, hogy posztmodern társadalomban élünk, ahol a modernség és a hagyomány kiegészíti, kiegyensúlyozza egymást, az ideológiai harcot be kell szüntetni, ebben mindkét oldal hibás. Azok a tulajdonságok, amiket hibáztatunk és okolunk a mai viselkedésért már a mohóság és fogyasztói mentalitás már a paleolit társadalomban megvoltak, az arisztokrácia pedig általában rossz példát képviselt a társadalom felé. A nagy tanítók és bölcsek már pontosan leírták azokat az utakat, amelyek révén felülkerekedhetünk az ilyen beidegződéseinken, amelyek egyik vetületére példa, amikor túltoljuk a liberalizmust.

Az X-generáció a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek végéig született nemzedék. Nálunk ekkor már megszűnt a terror, a rendszer enyhült és eljött a „gulyáskommunizmus” ideje. A gyerekek az érzékeny antennáikkal azt vették le, hogy a világ, ahova születtek nem lehet annyira rossz, mert sok hülyeséget beszélnek ugyan a felnőttek, de láthatóan egyre jobban élünk. A szavak és a tettek, az elmélet és a gyakorlat között nagy távolság van, de majd csak közeledik a kettő, a társadalom nem lehet menthetetlenül rossz. Az általános közvélekedés az volt, hogy ha megadod, ami az (orosz) császáré, akkor békén fog hagyni téged és boldogulhatsz.

Ez volt az a nemzedék, akiknek a szülei nem beszéltek, mert nem beszélhettek az átélt traumákról: kiket mikor vittek el, hogyan aláztak meg vagy fosztották meg a vagyonától. A legtöbb családban vagy rokonságban éltek még sokan a háború és diktatúra áldozatai közül, de ez abszolút tabutéma volt. Az X-generációsok úgy hitték, hogy a történelem csupán egy rossz álom, amiből feléledtünk, és a múlt terheit könnyedén lerázhatjuk magunkról.

Az X-generációsoknak még voltak szép számmal olyan tanáraik, akik hittek a munkájukban és hittek a tudásban. Fellépésükkel, pozitív testbeszédükkel is azt sugározták, hogy a tudás hatalom (nem pedig az információ másokról). A X-esek hittek az előző és a következő generációknál is jobban hittek az egyéni teljesítményekben, abban hogy minden az egyéni képességeik fejlesztésén múlik.

Az X-eseknek már általában volt gyerekszobájuk, még akkor is, ha általában osztozni kellett rajta a tesóval, tesókkal. Ha közülük sokan panelpatkányok voltak is, mégis távol laktak a nagyszüleiktől, az ő általában falusi világától. Vagy legalább egy külön nagy házban falun. Már nem voltak befogva egy paraszti kultúra mindennapos munkamegosztásába, többet szórakozhattak, tanulhattak és művelődhettek. Viszont illúzióik tovább megmaradtak, csak később tapasztalták meg az élet kemény oldalát.

Gyerekkorukban még nem volt számítógép és a TV-ben is csak egy-két csatorna létezett, sokat játszottak falun, a természetben.

Sokan voltak köztük kulcsos gyerekek, a szüleik rengeteget dolgoztak a második gazdaságban, ami nem ritkán a családi élet rovására ment, sokak szülei elváltak vagy elhidegültek egymástól. Ők már nem hittek abban, hogy a kemény napi robot annyira megéri, de a házasság intézményében sem annyira. Több köztük az egyedülálló vagy élettársi kapcsolatban élő.

Nem ittak már annyit mint a szüleik, nem permeteztek kiskertekben vagy a fóliasátrakban veszélyes vegyszerekkel, nem szívták a gyárkémények füstjét sem és igyekeznek lehetőleg egészségesebben táplálkozni. Őket nem annyira testi mint pszichoszomatikus betegségek fenyegetik. Munkahelyeik nem annyira fizikailag megterhelőek mint szellemileg: az előző generációk nem féltek annyira, hogy elbocsájtják őket, nekik viszont naponta teljesíteniük, bizonyítaniuk kell. A mai munkahelyek keményebbek, az elvárások általában magasabbak, gyakoribbak a stresszes szituációk és a vállalkozói lét is könyörtelenebb (illetve az volt a legutóbbi évekig).

Ők nagyon kevés kedvezményben részesültek az államtól: nem nagyon volt már szolgálati lakás, korkedvezményes nyugdíj, lenyúlható vagy „elprivatizálható” állami javak, kárpótlási jegy, olcsón megvásárolható bérlakás, de támogatott banki hitelek se nagyon. Ők a D-hitelek generiációja: a fél magyar társadalom őket szidta, miközben úgy „mentették meg” őket hosszas huzavona után, hogy sokak addigra kénytelenek voltak már a lakásukat feladni. Ők azok, akik kiesnek a családtámogatások nagy részéből is (CSOK, babaváró hitel, stb.) az életkoruk miatt.

A nemzedék középosztálya többnyire felsőfokú végzettségű, hittek benne, hogy tanulni érdemes, a megtanultakkal jól boldogulnak majd a munkaerő piacon. Túlságosan elhitték, hogy a főiskolákon és egyetemeken olyan alapokat kapnak, amire építve később sikeresek lehetnek. Nagyon kevesen vannak közöttük, aki később nem csalódtak ebben.

Sokan közülük fiatal korukban olyan állást kaptak a ’90-es években és az ezredforduló után, amiről a szüleik még nem is álmodhattak, vezetői pozíciókat és nagyobb önállósággal járó munkaköröket. Egy napon arra ébredtek, hogy habár komoly lehetőségeket kaptak, de ugyanolyan keményen gályáznak mint a szüleik annak idején. Munkájukat viszonylag jól megfizetik ugyan, de megbecsülést nem remélhettek.  Arra kellett, hogy rájöjjenek, hogy a rendszer csupán megrágja őket és kiköpi. Munkájuk szellemileg lassan leamortizálja őket, kiégnek.

Az X-esek a digitális bevándorlók: nagy részük megbarátkozott a számítógéppel, viszont míg fiatal korukban ők mosolyogtak azon, hogy az idősebb titkárnők mennyire félnek a „computertől”, ma már a fiatalak nézik le őket amiatt, mert hozzájuk képest milyen lassúak és nem tanulják meg öt perc alatt a legújabb okos telefon kezelését.

2007 után a nagy lehetőségek bezárultak számukra a karrierépítésre és a vagyongyűjtésre: a generáció elejének valamivel több ideje volt a megszedni magát, de ők nehezebben is alkalmazkodtak a változásokhoz. A generáció tagjai, ha nem állami alkalmazásban állnak, akkor általában időnként munkahelyváltozásra kényszerülnek, de a pályaelhagyás sem ritka. A válság után már a kapcsolati tőke számított jobban, viszont a kapcsolatépítés ennek a generációnak nem annyira az erőssége: a könnyű pénzekhez a NER kegyeltjei és holdudvara jutnak, őket pedig a fiatalabb nemzedék is könyörtelenül kigolyózza.

Az X-esek alapvetően nem politikus beállítottságúak és ritkán jutnak tényleges hatalomhoz. Ők már nem tartották fontosnak, hogy ellessék az előző generációtól a hatalmi technikákat. Orbán Viktor inkább az előző nemzedékhez tartozik, Gyurcsány, Matolcsy, Kövér, Áder pedig egyértelműen. A generáció nagy részét a politika átugrotta, mert túlságosan szép lelkek voltak hozzá, a generáció végén születetteket mint Vona Gábor kicsinálta vagy pedig a talpnyaló szerepét osztotta rájuk (Rogán, Szijjártó).

Ez a generáció már nem tudott annyi vagyont gyűjteni mint az előző (világméretekben sem, nem csak nálunk) és főleg akik idegileg, szellemileg jobban leamortizáltak kénytelenek részben a szüleik által gyűjtött vagyonra vagy a szüleik segítségére támaszkodni. Nem elég gátlástalanok és rámenősek, az agresszivitás nem annyira az erősségük, ezért a munkahelyükön könnyen a partvonalra szorítják őket olyanok, akik jobban megtanulták magukat eladni és menedzselni valamint kapcsolatokat építeni.

Sokan vannak közülük, akik kipróbálták magukat külföldön és dolgoztak kinn néhány évet, de általában visszajöttek. Bár alapvetően nyitottak, mégis többségükben nehezebben alkalmazkodnak más országok szokásaihoz és követelményeihez.

Nagyon sokféle dologban képesek hinni. Az ezredforduló körül divatba jött ezotéria többségüket nem hagyta hidegen, de egyes politikai mozgalmak is könnyen beszippantották és maguk mögé állították őket. Mivel hisznek benne, hogy a közélettel, politikával érdemes foglalkozni, de kissé naivak és nem mindig elég gyakorlatiasak, emiatt néha eltűrik, hogy a politikusok az orruknál fogva vezessék őket. A politizálás lehet számukra afféle pótcselekvés, szalmaszál amibe kapaszkodnak,főként ha az életük nem elég sikeres. Nem cinikusak se nem nihilisták, viszont képesek (voltak) túlságosan sokáig hinni a politikusok zagyvaságaiban, pártszimpátiáktól teljesen függetlenül.

Az X-esek egy része a vallásban keres menedéket és próbálnak a vallásos közösség életében jobban részt venni. Sokan fontosnak tartják a folytonos önvizsgálatot és a szellemi-lelki fejlődést, kicsit befelé fordulóbbak és bizonytalanabbak mint a náluk idősebb generációk, de velük általában jobban megértik magukat és kevésbé érzik magukat generációs gettóban mint a digitális világon felnőtt fiatalabbakkal szemben.

Én legalábbis ilyennek látom ezt a nemzedéket, érdemes mindenképpen beszélgetni róla, hogy milyen.

A szintlépés a nagyobb hozzáadott értékű és környezetbarát, fenntartható gazdálkodást jelenti – főként a növénytermesztést értve ez alatt. Köztudott, hogy nálunk jelenleg a nagyüzemi technológiára épülő szántóföldi tömegtermelés viszi a prímet, a gazdálkodók jövedelmének nagy részét eléggé sajnálatos módon, leginkább a földalapú uniós támogatások adják. A termelési technológiáink nem túl kifinomultak és nem mondhatóak különösebben környezetbarátnak sem. Kérdés, hogy számíthatunk-e pozitív változásokra a közeljövőben?

Kert-Magyarország?

Nagyobb mértékű zöldség- és gyümölcstermelés akkor lenne várható szerintem, ha a magyar lakosság is egészségesebben táplálkozna. Zöldségfogyasztásban az utolsók között vagyunk Európában, és ha a hazai piac ennyire gyenge, akkor mire alapozzanak a termelők? Valami azért elindult, például növekszik a korszerű, számítógépesített és higiénikus üvegházak száma és összterülete. (Bár ezeket lehetőség szerint geotermikus energiával kellene fűteni.)

Gyümölcstermesztésben Szabolcs-Szatmár megye kiemelkedik már évtizedek óta, az összes gyümölcs mintegy harmad részét ott termelik meg, főként szilvából, almából és meggyből. Nekik ez a nagy bőség mégse annyira jövedelmező, részben amiatt, mert nem a termelési módszereik nem mindig a legkorszerűbbek, de még inkább az értékesítési láncok jellege miatt. Léalmából például nem lehet nagy hasznot remélni.

Hogyha nincs erős és stabil értékesítési csatorna, amely méltányos árat kínál a termelőnek, akkor a gazdálkodóknál nyilván eléggé kevés jövedelem marad. (Például a rendszerváltás idején a finneknél csak 10%-ot tett rá a piaci árus az átvételi árra, nálunk viszont akár a többszörösét is, úgy gondolom hogy most se sokkal jobb a helyzet, főként ha a termelők nem nagyon hoznak létre értékesítő szövetkezeteket.)

A bio-termék a jólétben élők luxusa?

Szerintem igen, nálunk legalábbis. Mivel a magyar lakosság a jövedelmének átlagosan több mint egy negyedét élelmiszerre költi, ezért a biotermék, amely jóval kisebb hozamot ad több munkával, mindig jóval drágább lesz, még ha a valamivel jobb minőségű is a tömegárunál, ezért a lakosság nagy része számára nem igazán megfizethető.

 A „vegyszerfrász” nálunk egy olyan fóbia, hogy miközben mérgezzük magunkat alkohollal, túltolt gyógyszerekkel, füstölő kéményekkel, dohányfüsttel, cukrokkal, kipufogógázokkal, tisztító szerekkel stb., e közben az ezeknél összehasonlíthatatlanul kisebb terhelést jelentő vegyszermaradványoktól sokkal inkább félünk (habár tudjuk, hogy az emberi viselkedés sosem volt konzekvensnek és racionálisnak mondható). Vannak, akik annyira félnek, hogy inkább nem is fogyasztanak gyümölcsöt vagy zöldséget.

A vegyszerfrász az össztársadalmi bizalmatlanság tipikus fajtája, annak kifejezése, hogy nem bízom abban, hogy mások (vegyszergyártók, kutatók, mezőgazdászok, ellenőrző hatóságok, kereskedők) rendesen végzik a munkájukat. (A bizalmatlanság egyébként az egyik legfőbb méreg a társadalomra nézve.) A kereskedelemben kapható zöldségek, gyümölcsök fogyasztásával valójában nem nagyon vannak problémák e téren, egy kicsivel problémásabb lehet ebből a szempontból a helyi kistermelés (mert az ő áruikat nem nagyon ellenőrzi senki a vegyszermaradványokra).

Az EU-n kívül termesztett árukkal szemben egyébként én magam is egy kicsit bizalmatlan vagyok (néhol használnak olyan vegyszereket, amelyet Európában már több évtizede betiltottak) és a kisgyerekek számára én is inkább a bio-terméket javasolnám. Egészséges szervezetű felnőttnek viszont abszolút luxus a bio, mivel a szervezetünk a kevés vegyszermaradmányt könnyedén kiszűri, eddig még semmilyen kimutatható előnyét nem találták a biotermékek fogyasztásának. Ez kábé ugyanaz, mint hogy a legtöbben nem isszuk a csapvizet, viszont megvesszük helyette a szinte ugyanolyan minőségű palackozott vizet.

Ma már feledésbe merült, de tény, hogy a „híres” szocialista mezőgazdaságban anno nyomták a vegyszereket ezerrel, jóval károsabbakat a maiaknál, a műtrágyahasználat is indokolatlan mértékű volt, a vizeink tele voltak nitráttal a csapvizeket is beleértve. Régen tényleg szinte minden tele volt méreggel, nehézfémekkel, akkor nem aggódtunk, most a vegyszerek kevéssé ártalmasak és jobban kontrolláltak, mégis megy a rémhírterjesztés a neten. (Ja, régen nem volt net.) Így aki akar, az mindig talál elég ürügyet, hogy mért tartson ki az egészségtelen táplálkozás mellett.

A talajaink megóvása és „zöldítés”?

A régi, szoci mezőgazdaságban agyonműveltük a talajokat, sokkal erősebb volt a talajpusztulás a mainál – nem ritkán lemosta a víz vagy elfújta a szél a termőföld felső rétegét. Viszont még ma sem eléggé környezetbarát a jelenlegi szántóföldi termelésünk, pedig nagyon sok szenet lehetne visszakötni a talajokba, szerves anyag, humusz formájában. Például a régi mezőségi talajokban egy méter vastag humuszos réteg is volt helyenként, mielőtt szántóvá alakítottuk. (Nem biztos, hogy ezeket szántóföldként kellene használnunk, még ha a termőképességük kiemelkedően jó is.) Léteznek már a talajt kevéssé bolygató, szántás nélküli eljárások is, ezek a talajnedvességet is jobban megőrzik, bár nem működhetnek egy kaptafára, mert talajtípusonként és termőhelyenként a művelési igény eltérő lehet, a termesztett növényekről nem is beszélve.

A jó talajösszetétel megóvása és a vetésforgó csökkentheti a műtrágyaigényt, - bár olyan nem létezik, hogy csak kiveszünk a földből és nem adunk vissza tápanyagokat. (További alapkövetelmény, hogy az eljárás költséghatékony és jól technológizálható is legyen.) 

A „zöldítés” olyan uniós pályázati forrás, amely a fenntartható talajművelésre vonatkozik, és a gazdálkodóktól éppen azt kívánja meg, hogy kissé rugaszkodjanak el az egysíkú, kvázi-monokultúrás szemlélettől. Ha csak a járadékvadászatot erősíti, akkor csupán látszattevékenység lesz belőle.

Jó esetben viszont azokat fogja jutalmazni, akik hosszú távon is növelik a terület biodiverzitását (pl. méhek és más porzó rovaroknak nyújtanak élőhelyet), csökkentik a vegyszer és műtrágyaigényt, óvják a talajok szerkezetét. Nagyon sok módja van ennek, ami a pályázatokban figyelembe vehető, többek között megfelelő vetésforgó, elővetemények, a nagy táblák megtörése köztes vetéssel, tájelemek beiktatása stb., - mindez nyilván némi kreativitást igényel a gazdálkodóktól.

Kíváncsi leszek, hogy az ösztönzők működnek-e és a jelenleg uralkodó felfogást megváltoztatva, környezetbarátabbá teszik-e a jelenlegi nagyüzemi növénytermesztésünket. (Az állattenyésztést most hagyjuk, az eleve jóval nagyobb környezetterhelést jelent.)

A szintlépés persze nem csak a gazdálkodókon múlik, a közeljövőben például a vízgazdálkodás javítására alighanem nagy szükség lesz, egy fontos kormányzati feladat lehet.

 -------

Egy filozófiai kérdés: Mennyiben természeti lény-e az ember?

Mindezzel kapcsolatban felmerül egy olyan filozófiai kérdés, hogy az ember mennyiben természeti lény, és a válasz nem annyira kézenfekvő, amennyire az ókonzervatív/misztifikáló felfogás szeretné látni.

Egyetlen állat sem épít négyszög alakú lakóhelyeket (viszont minden jelentősebb emberi kultúra ezt tette). Egyetlen állat kicsinyének sem tart nem hogy közel húsz évig, de egy-két évnél tovább sem, hogy felnőjön és önfenntartóvá váljon. A sort további példákkal lehetne folytatni például azzal, hogy élelmet se nagyon termelnek az állatok saját maguk számára, vagy hogy az állati ösztöneink követését sem tartjuk sok esetben célszerűnek. Az ember nem egyértelműen természeti lény, viszont a természet része vagyunk, ezért alapelvárás, hogy tiszteljük a természetet és lehetőség szerint szeressük is.

Kép forrása: www.alamy.com

Amíg az amerikaiaknál és az EU országokban történtekről nap mint nap rengeteg hír jelenik meg, az oroszokról ezzel szemben jóval kevesebbet tudunk. Sem az orosz városokat látogató magyar turisták, sem az ott tanuló, sem az ott dolgozó magyarok száma nem jelentős ahhoz képest, hogy mennyien fordulnak meg közülünk nyugaton.

Nem beszélve arról, hogy az olyan nagyvárosok mint Moszkva vagy Szentpétervár a turisták és üzletemberek számára mindig sokkal szebb képet mutatnak a jóval szegényebb és elmaradottabb vidéki kisvárosok és falvak rögvalóságánál. (Ez az USA vonatkozásában is igaz: a médiumok közvetítette nagyvárosi életmódot alapul véve szintén egy felületes, fals és sztereotip kép alakul ki sokakban az amerikai életmódról.)

A legtöbb európai számára Oroszország egy ismeretlen fekete folt a térképen, és valódi információk hiányában igen sokan titkon vagy kevésbé titkoltan rokonszenveznek velük, mintha alternatívát vagy legalább racionális ellenpontot kínálnának a „dekadens és hanyatló nyugati kultúrával” szemben. Nos, az ilyen fajta vonzalom épp annyira megalapozott mint a nyugati baloldali értelmiség rokonszenve volt Sztálin rendszere iránt: egyszerűen csak ismerethiányon és illúziókon alapult. Ajánlom, hogy nézzünk szembe mi is az ilyen illúziókkal.

Észak-Korea, Afganisztán vagy Venezuela gyakran szerepel a vezető hírekben, ezért valamennyire el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet az élet ezekben a katasztrofális helyzetű országokban. Habár Oroszországban lehet, hogy sokkal jobb az átlagember élete mint az afrikai és latin-amerikai országok szinte bármelyikében, az oroszoknál jellemző viszonyokat egyáltalán nem ismerjük egyszerűen azért, mert a központi cenzúra (Kínához hasonlóan) rendkívül erős. Ráadásul a világ legnagyobb területével rendelkező, számunkra felfoghatatlan méretű országról van szó, amelyet nem képes ellenőrzése alatt tartani teljes mértékben egy központi hatalom, akármilyen erős is legyen.

Tény, hogy az oroszok gazdasága az ásványkincsekre (olajra, gázra, szénre, acélra) épül valamint a fegyvergyártásra, a hatalmas és gyakran tisztességtelen üzletek lehetősége vonzza a helyi maffiaszerű szerveződéseket. Az orosz állam „megoldása” erre a helyzetre az volt, hogy a központosító törekvéseket nem feladva, maga is maffia módszereket használva, teljesen átlátszatlan módon működik.

Az orosz társadalom jóléte ma leginkább az ásványkincsek világpiaci árától valamint a fegyverkezéstől függ, a természeti erőforrások kizsákmányolásán alapul ezért hosszabb távon eléggé ingatag alapokon áll. (Olyan országok mint Szaúd-Arábia, Irán vagy Oroszország nem nagyon érdekeltek a környezetvédelmi problémák megoldásában, természetesen az elit szintjét értve ez alatt, bár ugyanez elmondható a világ elitjének jelentős részére.)

A kritikám természetesen az orosz államszervezetre, az orosz elitre és az elmaradott kulturális szokásokra vonatkozik, az orosz embereket nagyon tisztelem, nem kevéssé jó képességűeknek és tehetségesnek tartom őket mint akár USA , akár az EU polgárait.

Az kevéssé közismert, hogy Putyin rendszerének eszmei megalapozásához egy orosz fasiszta ideológus (afféle Lenin-tükörkép) Iljin kultuszát élesztette fel. (Mindenkinek ajánlom Timothy Snyder: A szabadság felszámolása c. könyvét, aki mélyebben szeretné megismerni Putyin rendszerének kialakulását és mai működését.) Putyin rendszere nagyjából megdönthetetlen lesz mind addig, amíg nem kezdődik meg a harc az utódlásért. A diktatórikus jellegű rendszerek megdönthetetlensége egyébként nagyobb mértékben függ az államhatalom erősségétől mint az állampolgárok rossz közérzetétől, a társadalmi elégedetlenség különféle formái leginkább olyankor törnek elő, ha az állampolgárok a vezetés felső szintjeinek zavarodottságát érzékelik.

Putyinék látványosan támogatják a világ legelnyomóbb diktátorait, például ha nem állnak Asszad mögé, akkor valószínűleg nincs ennyire elhúzódó és véres szíriai polgárháború. (Ami persze nem csökkenti az amerikaiak felelősségét sem.) Az ukrajnai helyzet elfajulásában is erősen sárosak.

Gyakorlatilag nincsenek erkölcsi gátlásaik: államilag támogatják a doppingot és a netes hackerek seregét tartják fenn, hogy mindenfelé dezinformációt és zavart okozzanak. Egyértelműen primitív, macsó társadalomról van szó a saját farkastörvényeivel, óriási vagyoni egyenlőtlenségekkel, az általunk megszokott európai viszonyokhoz képest főként az orosz vidéken borzasztó szintű kulturális elmaradottsággal.

Az ottani viszonyok mégsem teljesen ismeretlenek számunkra: Orbán és klánja is hasonló logika mentén halad és habár lájtosan, de mégiscsak afféle mini Oroszországot szeretne megvalósítani. A putyini módszerek visszaköszönnek a hatalom centralizálásában, az EU-val való szembehelyezkedésben vagy az Ázsia-orientációban szintén, de a kis falvakban élők szegénységének megszüntetésére, kulturális elmaradottságának felszámolása irányába se nagyon tesz lépéseket a jelenlegi politikai vezetésünk.

Az a baj, hogy sokak számára olyan mértékű kisebbrendűségi érzést okoz a „nyugat” gazdasági fölénye és annyira félnek a külföld kulturális befolyásától, hogy szó szerint még az ördöggel is szövetségre lépnének. Bebeszélik maguknak, hogy saját kis világuk veszélyeztetett helyzetben van, ezt az érzésüket az egész országra kivetítik, ezzel ideologizálják meg a hatalomkoncentráló törekvéseiket (vagy a feltétlen, gusztustalan lojalitásukat a hatalom irányába). Valójában nem hisznek semmiféle tisztességes versenyben csak a tisztességtelen eszközök használatában a hatalom teljes központosítására.

A radikális jobboldaliak  azért támogatnak egy ilyen politikai irányvonalat, mert egyszerűen nem érzékelik, hogy igazából milyen is az a bezárkózó és primitív és harcias szellemiségű világ, ami felé a jelenlegi orosz út vezet. Mivel soha nem éltek ebben a hozzánk közeli, hatalmas országban és gyakorlatilag semmit sem tudnak róluk, ezért érzelmi alapon megközelítve a kérdést egyszerűen csak úgy gondolják, hogy az oroszok milyen "jó csávók" is lehetnek - és ennyi.

A kiegyenlítődés egy nagyon általános természeti jelenség, amelynek egyik speciális esete csupán a piaci kereslet-kínálat törvénye. Az mutatja, hogy mennyire egy általános törvényről van szó, hogy még az állatvilágban is találunk hasonló eseteket, például a majmok kurkászási szokásaiban is létezik ennek megfelelője: a hím majom többet kell, hogy „udvaroljon” ezen a módon, ha kevesebb a nőstény.

Az emberi társadalmakban is eléggé általános, például a gazdag és szegény országok között is létezik kiegyenlítődés: az egyes országok között a vásárlóerő paritáson mért különbségek kisebbek mint dollárban vagy euróban mérve, a frekventált helyeken pedig a lakások jóval drágábbak. Az életben szinte kivétel nélkül mindig érvényesül az a közgazdasági alaptörvény, hogy „mindennek ára van”, semmi nincs ingyen.

Úgy gondolom, hogy a demográfia és a nyugdíjrendszer esetében is bízhatunk a kiegyenlítődésben hosszabb távon. Kína például azon kevés országok közé tartozik, ahol a férfiak aránya nagyobb nőknél, ami az egykepolitika következménye. Mivel hagyományosan a fiúgyermeket tartották értékesebbnek, aki jobban tud segíteni a szüleinek, ezért sokan még pénzbüntetés árán is vállalták a második gyereket, ha az első gyerek lány volt, viszont nem lett újabb gyerek, amikor az első fiú volt. Ettől az ivararányok eltolódtak, ami azt eredményezi, hogy manapság a nők előnyben vannak, sokkal könnyebben találnak párt maguknak mint a férfiak.

A demográfia esetében sem tartom annyira aggasztónak,ha a népesség csökken sok országban, az emberiség ettől nem fog kihalni, mert a gyerekek egyre értékesebbek lesznek és egyre többet fognak a társadalmak rájuk költeni, emiatt a születések száma ismét nőni fog egy idő után, beállhat egy szintre. (A bolygót pedig a mainál kevesebb ember környezetszennyezése terhelné.)

Az egyes generációk fizetése közötti különbségek is efelé mutatnak, régebben általában az emberek fizetése folyamatosan növekedett a korral, mert kevés volt az idős munkavállaló, a munkatapasztalat nagyobb érték volt mint manapság. Ma már a fizetés 50 év felett általában csökken, sőt néha látványosan visszaesik, mert nincs annyira szükség rájuk, ami részben a digitalizáció miatt is van, hiszen a fiatalok digitális készségei jobbak, de nem csak azért, hanem mert a munkaerő piacon is a kereslet-kínálat piaci törvénye érvényesül.

A nyugdíjrendszerben az öngondoskodásnak nyilvánvaló korlátai vannak: az egyik az a pszichológiai tény, hogy az emberi agy nem tud sokféle prioritásra fókuszálni és egy huszonéves embernek nagyobb gondja is van annál, mint hogy miből fog megélni hetven évesen, alapból nem fog ezzel foglalkozni. Emiatt kell állami eszközökkel rákényszeríteni vagy legalább ösztönözni hogy tegyen félre valamilyen nyugdíjalapra.

Másik tényező a megtakarítások kiszámíthatatlansága: biztos befektetés nincs, még az állam is csődbe mehet 30-40 év alatt, a megtakarításokat elviheti a hiperinfláció, emiatt is kell valamilyen kockázatközösség. A harmadik az, hogy nem lehet kiszámítani, hogy a nyugdíjas a vagyonát mennyi ideig fogja használni. A rövidebb életűek lennének „szerencsések”, mert öt-tíz év alatt tudnák ugyanazt az összeget elkölteni (persze ha egyáltalán megérik a nyugdíjkorhatárt), míg másoknak 80 éves koruk felett már elfogyna a félretett pénz és nem lenne semmijük (vegyük figyelembe, hogy a várható élettartam egyre jobban kitolódik, a mai nyolcvanasok között is már sokan vannak, akik jól tartják magukat és aktív életet élnek).

Kell tehát mindenképp egy vagy akár többféle közös nyugdíjkassza a mai társadalmakban, ami fedezheti az idősek megélhetését, legalább a fizikai igények szintjén. Kérdéses persze, hogy ez milyen arányban legyen magán azaz biztosítás jellegű, és milyen arányban állami.

A nyugdíjrendszerek teljes összeomlása leginkább szenzációhajhászás, az idősek „éhen halása” helyett sokkal ésszerűbb arról beszélni, hogy a nyugdíjak egyre kevesebbet fognak érni: főként az utazás, ruházkodás, lakhatás az, amire kevesebb fog jutni idős korban, de az egészségügyi kiadások is követhetik a sorban. Egy idő után az élelmiszereken vagy a fűtésen is kénytelenek lehetnek spórolni egyesek. Nálunk jelenleg is éppen a nyugdíjak relatív értékvesztése tapasztalható: reálértékben nem emelkednek a gazdasági növekedés ellenére sem (a régi nyugdíjasok esetében) a kormány tudatos politikája miatt.

Egy kimutatás szerint a menedzserek leginkább abban érdekeltek, hogy az év végi jutalmakat saját maguknak utalják ki, de éppígy az állam se nagyon érdekelt abban, hogy a plusz pénzeket ne magára költse, hanem például nyugdíjakra. Főleg, ha azt a látszatot tudja kelteni, hogy ő minden tőle telhetőt megtesz az idős állampolgárokért, és jelentősebb nyugdíjemelések helyett inkább csak év végi „zsebpénzeket” tud küldeni nekik. (Felmerül persze az is, hogy mennyire veszi komolyan vagy leginkább csak lenézi őket a kormány. Mindenesetre a nyugdíjasoknak nincs szinte semmilyen fajta érdekképviselete.)

A gyereknevelés költségeinek bevonása a nyugdíjakba egy teljesen hibás gondolat, mégpedig több okból: az egyik az, hogy nem tud senki olyan adminisztratív szabályzást kialakítani, amely igazságos lenne (sőt már így is túl bonyolult nálunk a nyugdíj meghatározása). Egy esetben lehetne ösztönözni a gyerekvállalásra mindenkit igazságosan, ha a nyugdíjakat teljesen eltörölnék (mint ahogy nincs is a fejletlen országok nagy részében, az időseket a család tartja el).

Másrészt amiatt sem, mivel a gyereknevelést az állam igen komoly pénzekkel támogatja és ma már a költségek nagyobb részét átvállalja Magyarországon – természetesen abban az arányban, amelyet az adott család képes ráfordítani. (Az kap több hitelt, magasabb adókedvezményt és egyéb támogatást, ahol a magasabb kereset, mert elvben jobb körülményeket képes biztosítani a gyerekneveléshez.) Ez egy érdekes kísérlet ugyan, ami nálunk zajlik, de alapból jó iránynak tűnik, emiatt a gyerektelenek újabb büntetése a nyugdíjrendszeren keresztül már abszolút nem indokolt.

Harmadrészt vannak a gyereknevelésnek olyan előnyei is, amelyek anyagilag nem mérhetőek vagy kevéssé mérhetőek. Az is ide tartozik, hogy idős korban az egyedülálló emberről nincs aki gondoskodjon, a hiányzó szociális kapcsolatok, az elmagányosodás miatt sivárabb és rövidebb életre számíthat (nem lesznek unokái például). Nem ritka eset, hogy valaki emiatt kénytelen szociális otthonba vonulni, amelynek a költségei is igen jelentősek. Aki hasznosnak érzi magát, másokról gondoskodik és róla is gondoskodnak mások, az általában tartalmasabb és hosszabb életre számíthat. (Ez ismét csak egyfajta kiegyenlítődési tendencia hosszabb távon, a gyereknevelés megérdemelt jutalma lehet, optimális esetben.)

A társadalmak elöregedésében a legnagyobb problémát abban látom, hogy a demokratikus politikai rendszerek alapjait áshatja alá. Az általános választójog ott működik jól, ahol léteznek erős középrétegek és a választók közötti vagyoni különbségek nem túlságosan nagyok. Ahol a társadalom nagyon polarizált, ott a demagógiának nagyobb tere van (lásd például az amerikai kontinens legtöbb országát). Így is a legvagyonosabbaknak nyilván jóval nagyobb befolyásuk van a politika világában mint az átlagpolgároknak (lobbik, kenőpénzek stb.), ésszerű határokon belül ez valamennyire elfogadható.

Viszont ha a kispénzű nyugdíjasok aránya nagyon nagy, az elviheti a rendszert egy olyan irányba, hogy túl sok terhet raknának a fiatalokra és a középkorúakra, amiből ők köszönik, de nem fognak kérni.  A társadalom működőképessége és a gazdasági ésszerűségek követelménye a diktatórikus államforma irányába mutathat.

A nyugdíjasok nagy része számára a jövőben a részmunkaidős állás lehet a realitás, akár átképzések árán is, bár olyan igazi időseknek való állások jelenleg még nem nagyon vannak. A másik lehetőség legalább ennyire fontos, a család ökonómiájában és a gyereknevelésben való részvétel.

Az egyes országokban a középosztályok anyagi helyzetének relatív romlása nem feltétlenül annyira rossz hír, amilyennek látszik. Egyrészt ha x generáción keresztül meg is szoktuk, hogy jobban élünk mint a szüleink, akkor sem vehetjük természetesnek, hogy minden következő generációnak jobban kell élnie az elődjénél, sőt ha belegondolunk, ez valójában egy nonszensz. De nem is minden áron akarunk jobban élni, ha nem pont ugyanazok az értékek fontosak számunkra mint a szüleinek, például az anyagi értékek nem akkora súllyal esnek latba.

A középosztály életszínvonala a fejlett országok nagy részében stagnált vagy romlott az utóbbi évtizedekben, ami nem csoda, ha egy kínai ugyanazt a munkát sokkal kevesebb pénzért elvégzi egy olaszhoz képest, de még hozzánk, magyarokhoz képest is. A gépesítés és automatizálás pedig főleg a kevésbé képzett alsó-középosztály (pl. postások, segédmunkások, bányászok stb.) munkáját tette fölöslegessé. A létbizonytalanság természetesen probléma, a nagy vagyoni különbségek növekedése nemkülönben, azonban a fogyasztó-felhalmozó társadalom esetleges meggyengülése egyáltalán nem az… Nem is tudom, hogy a „középosztály hanyatlása” valóban rossz hír-e, vagy pedig inkább egy pozitív tendencia kezdete.

Ha egy család nem engedheti meg magának, hogy 2-3 autót tartson, esetleg nem újat, hanem használt autót vesz, ha az n.-ik után nem veszi meg az n.+1-ik ruhát teljesen fölöslegesen, ha nagy ház helyett egy szerényebb lakáshoz tud csak jutni, ha nem utazik el évente háromszor külföldre, ha nem zsúfolja tele a lakását kacatokkal, amelyek rövid úton a kukában végzik, az a környezetünk szempontjából is előnyös.

Ha az újabb generációk nem akarják agyondolgozni magukat a magasabb életszínvonal érdekében (eltekintve persze attól, hogy nálunk ez sokak számára az egyetlen járható út a puszta vegetálás elkerülésére), esetleg egészségesebben akarnak élni és igényesebben táplálkozni, hogy idősebb korukban ne kelljen marokszám szedni a gyógyszereket, az is teljesen érthető. A keresetüket az emberek el tudják értelmesebb dolgokra is költeni, mint újabb tárgyakat felhalmozni a lakásukban, sőt vegyük hozzá, hogy az ún. digitális kultúra viszonylag kis költséget jelent, majdnem hogy ingyen van. (Bár a környezetünket szintén terheli.)

El kell fogadnunk, ha az újabb generációk életének ritmusa más lesz mint a mostani középgenerációé. Például ha a nők később szülnek (a 35 lesz az új 25) az sem feltétlenül baj, a lényeg, hogy lehetőség szerint vállaljanak gyereket, neveljenek gyerekeket, mert ez mégiscsak az életünk egyik értelme és lényegi része. (Ha a gazdagabb családokban kevesebb gyerek születik, az csak akkor lesz baj, ha a szegényebbekben legalább ennyivel több, hiszen ilyen esetben sokan lesznek, akik mostoha körülmények között nőnek fel.)

Igaz viszont, hogy a digitális szolgáltatások fogyasztása is egyfajta fogyasztás, ugyanolyan pótcselekvés lehet mintha fölösleges tárgyakat gyűjtünk. Viszont ma a kulturális paletta sokkal szélesebb és mindenki ki tudja választani azokat a filmeket, könyveket, zenéket stb. ami hozzá a legközelebb áll. A régi nyárspolgári magatartás, csak azért megnézni bizonyos műsorokat, mert „illik”, mert mások is ezt teszik, ez már nem annyira menő. Sőt, a digitális eszközök révén az életünk sokkal szervezettebb lehet, például kevesebb időt töltünk sorban állással, „elvben” több időnk marad értelmesebb dolgokra… Na persze a gyakorlatban ez nem egészen így van, a digitális világban könnyen el lehet veszni, ez a mai generációk nagy keresztje.

Ettől független az alap- és középfokú oktatás hozzáférhetősége, egyenletes színvonala mindenki számára, ez továbbra is állami feladat lesz, az esélyegyenlőséget ez csökkentheti a leginkább. Az egészségügy színvonala szintén az államon múlik és jól tükrözi, hogy a politikai elit mennyire tekinti értéknek az embert. A harmadik tényező e téren az a fajta szociális védőháló, amely megakadályozza azok lecsúszását, akik nem önhibájukból kerültek nehéz helyzetbe, ez megint leginkább állami feladat kell, hogy legyen. (Egyébként pedig az élet ilyen, tele van kockázatokkal, az sem jó, ha nagyon pátyolgatjuk az állampolgárt, mert elkényelmesedik a nagy langyosban.)

A növekvő vagyoni különbségekkel szemben nem tudok jó megoldást, mivel az általam ismert radikális terápiák (pl. a kommunizmus vagy a nagyon magas adókulcsok bevezetése) kudarcba fulladtak. A szigorúbb törvények helyett jó megoldás lehet az is, ha a társadalmak értékrendszerei, kimondatlan elvárásai is kifejthetnek egyfajta nyomást a leggazdagabbakra (és van, ahol ez valamennyire működik is).

Például, hogy jövedelmük egy részét áldozzák arra, hogy csökkentik az egyenlőtlenséget azáltal, hogy segítik a legszegényebbek kiemelkedését abból a közegből, ami visszahúzza őket, hogy a tehetségük érvényesülése ne pénzkérdés legyen.

Egy másfajta lehetőség a lokálpatriotizmus, elvárás a vagyonosoktól, hogy tegyenek azért a közösségért (városért, faluért) ahol élnek, segítsék a felvirágoztatását. Az, hogy helyben munkalehetőségeket hoznak létre szép dolog, de nemcsak ők „adnak munkát” másoknak, hanem számukra is sok esetben megtiszteltetés lehet, hogy szakmailag képzett és emberi oldalról is pozitívan viszonyuló munkatársakkal dolgozhatnak. A helyi közösség felemelése azzal lenne mérhető, hogy adózott jövedelmükből mennyire tudják támogatni a települési infrastruktúra fejlesztését vagy a helyi közösségi életet.

Megjegyzem, hogy egészséges társadalmak kizárják, kiközösítik maguk közül azokat, akik az alapvető írott vagy íratlan etikai normák ellen vétenek és potyautasok akarnak lenni csupán.

A különböző generációk összehasonlítása vagyoni alapon szerintem eléggé fals képet ad, sokkal többet mond, ha olyan tényezőket veszünk figyelembe mint a közösségi élet színvonala, az emberi kapcsolatok minősége, az egészségi állapotunk vagy a tehetségeink kibontakozása. Sokkal szívesebben néznék ilyen irányú felméréseket, mint a pusztán anyagi viszonyokra koncentrálókat.