Ez egy többszörösen ünneprontó cikk, mert szerintem nem nagyon van mit ünnepelni, és engem racionálisabb felfogású lévén a szimbólumok, a „nemzeti dagályosság” nem annyira ragad magával, inkább elgondolkodnék egy-két dolgon. 1.Mi is történt március 15-én? 2.Milyen helyzetben van most a magyar nemzetállam?
A forradalmaknak kialakult valamiféle romantikus kultusza, ami köszönő viszonyban nincs a valósággal. Akik valamennyire tanulmányozták a forradalmak menetét, szokásos koreográfiáját, ők tudják, hogy a forradalom nem egy nagyon felemelő, hősies dolog. Valójában egy nagy semmi, a kormányzat szétesettsége miatti hatalmi vákuum jön létre ilyenkor, és az anarchikus állapotban erőszakkal új csoportok ragadják meg a hatalmat. A másik, hogy a március 13-i bécsi forradalmat igen, de a mi március 15-ét nem is jegyzi a nemzetközi történelemírás, legfeljebb annak egy „mellékhajtásaként”, hiszen ha nincs bécsi forradalom, akkor pesti sincs, legalábbis nem járt volna sikerrel. (A forradalmak alapvetően károsak, a reformtörekvések megvalósulása mintha forradalmakhoz kötődne, azonban ez is csak látszólagos, a forradalom többet árt mint használ ezeknek.)
Itt volt ez a szegény sorból származó fiatal, életkorának megfelelően anarchista balliberális Petőfi Sándor, aki akkoriban sajnos olyan politizáló verseket is írt, mint az „Akasszátok fel a királyokat!”, de ettől teljesen függetlenül a legnagyobb költőink egyike volt. Megérkezett vele kapcsolatban a NER menetrendszerű történelemhamisító filmje, amihez jó lenne hozzátenni, hogy március 15 lényege nem a „márciusi ifjak” tevékenysége volt, hanem az a 12 pont, ami már rég készen volt, hiszen a reformerek már évek óta küzdtek ezekért a követelésekért a császára udvarral szemben, de olykor a konzervatív vármegyei képviselőkkel szemben is.
Akkor még senki nem akart függetlenséget, hanem egy sokkal nagyobb nemzeti önállóságot, és nem is lett volna ebből semmi baj, ha a Monarchia vezetése nem hitte volna azt, hogy ők még egy birodalmi központ tudnak lenni, épp úgy mint ahogyan az angol brexiterek gondolták nem is olyan régen. A szabadságharcunk alapvetően a bécsi központ merevsége miatt kellett, hogy kirobbanjon, hogy aztán 1867-ben végre belássák, hogy mi a realitás és kiegyezzenek velünk pontosan ugyanazokat a követeléseket elfogadva, amiket március 15-én a 12 pontban megfogalmaztunk. Az 1848-1867 közötti időszak valóban egy tragédia volt, utána pedig egy olyan típusú állam jött létre ami a későbbi Csehszlovákiára emlékeztetett, az ilyen duális államok ritkák, mert néhány évtizednél többet ritkán élnek túl. Mindez kisarkított módon annak a rövid összefoglalása, amit a »48-as eseményekkel foglalkozó történészek nagy többsége gondol.
Na akkor itt van az a másik kérdés, hogy milyen állapotban is van a mai magyar nemzet állam, aminek megszületését kimondatlanul ugyan, de érzelmileg mégis 48-hoz kötjük? Azt is mondhatjuk erre, hogy köszöni szépen, él és virul, nagyon jó bőrben van. Erősödik egyes hazai tulajdonú vállalatok pozíciója, a kulturális hagyományápolás is feléledt az ezredforduló után, a határon túli magyarok soha ennyi támogatást nem kaptak, külpolitikában is jelentős tényezővé váltunk és nagyobb a mozgásterünk mint valaha.
Érdekes módon ugyanezeknek az ellenkezőjét is mind leírhatjuk, vagy a fenti jelenségek fonákát, ez szemléletmód kérdése. Én magam a folyamatokat látom, a történelmi inga lengését, és ennek az ingának mi jobbra leng jelenleg, nincs saját fékje. Most jönnek az erős mondatok, amik a jövő tendenciáit, vagy legalábbis veszélyeit mutatják meg:
Az a magyar demokrácia, aminek 48 az egyik csúcspontja volt, jelenleg katasztrofális állapotban van, ha nincs EU-tagság, itt már valószínűleg diktatúra lenne. (A szerbeknél és egyes más nem tag EU országokban azért nincs, mert be akarnak lépni.) Ázsia nagy része például diktatúra. A diktatórikus tendenciák erősödnek folyamatosan, itt van például a „veszélyhelyzet”, amire hivatkozással a kormány rendeletekkel kormányozhat, parlamenti jóváhagyás nélkül. Veszélyhelyzet mindig van valamilyen módon, hiszen az élet maga is veszélyes lesz, és elkerülhetetlenül halállal végződik. A másik a szuverenitásvédelmi hivatal, ami harcol a „dollár baloldallal”, miközben nem vizsgálja a százmilliárdokkal kitömött NER kampányokat. Nincs egy súlycsoportban a kormánypárt és ellenzék támogatása. A nem kormánypárti média csak amiatt lehet erősebb a kormánypártinál, hogy mivel nem propagandaeszköz, emiatt valódi sajtóként működik. Sokkal érdekesebb az olyan sajtótermék, ami nem azzal foglalkozik, hogy mit is kell gondolnunk a világban történtekről.
A szuverenitással kapcsolatban itt van az a fajta elképzelés, hogy a nyugati függőségnek az ellentéte a keleti lenne, ami nyilvánvalóan hibás, de az európai szélsőjobb hajlamos ezt elfogadni. Szerencsére már az olaszok és a franciák is túlléptek ezen, a magyar jobboldalon viszont sajnos még nem történt meg ez a fordulat, sőt az igazi magyar „árnyékkormány”, a Mi Hazánk esetében soha nem is fog. A politikusi beszédekben ez úgy jelenik meg (a mondanivalót lecsupaszítva), hogy ha nem kell fasizmus, majd jönnek a kommunisták, vagy lehet fordítva is mondani is, de a lényeg, ha mi nem kellünk, majd jönnek ők és lesz nemulass.
Kulturális tekintetben nagyon sötét a helyzet, sőt szó szerint az hiszen 48 előtti, felvilágosodás előtti értékeket vall és részesít előnyben a kormányzat. Valójában nem is csak a kormányzat teszi ezt, hanem nagyrészt csicskák, akik nem mernek bármiféle liberalizmus gyanújába keverhető személyeket támogatni, mert féltik a pozíciójukat. Ilyen egyébként a magyar emberek többsége, nem kockáztat semmit, de lehetne erősebb szavakat is használni.
Itt van a liberális fészek a főváros folyamatos kivéreztetése, nem épül semmi, hagynak mindent lepusztulni. Ez a város vezetésétől független, Tarlósnak is már azt üzente Orbán, hogy „Ne sokat lacafacázzon”.
Ilyen a kultúra és oktatás lezüllesztése. Ókonzervatív ember számára nem fontos oktatás, egyrészt minden ott van a hagyományokban, másrészt a vezérkarban ott vannak az okosok, majd megmondják mikor mit kell csinálni.
Itt van még a „felszteroidozott” magyar sport, ahol a doppingot nem szó szerint kell érteni. A honosítási politikánk kérdőjeles, de a legnagyobb kérdőjel olyan sportolókra adni nemzeti mezt (például birkózókra), akinek semmi közük Magyarországhoz. Nem itt edzenek és a nyelvet sem beszélik, csak a statisztikát javítják a győzelmeik. Mások is tesznek ilyet, na és? Sokan mások meg nem. A magyar versenyzőket általában fizikálisan erősítik fel és rengeteg pénzzel is motiválják őket, ezzel egy kicsit eltorzul a sport eredeti értelme, tisztasága. (Itt nem Szoboszlaira és a hozzá hasonló kaliberű nagy klasszisainkra gondolok.)
Nemzeti egységről nem nagyon lehet szó tehát. Eleve engem zavar, hogy van két nemzeti ünnepünk, 48 és 56, ami pontosan ugyanazt jelenti. A kettőből meghagynék csak egyet, vagy választanék egy harmadikat, különben is Rákóczi szabadságharca se lenne kihagyható ilyen alapon. Az egyik kimaradó nemzeti ünnep helyett lehetne munkaszüneti nap Mária mennybe menetele és a reformáció ünnepe is.