Orbánék annakidején a Bibó szakkollégiumban nagyon jól megtanulták, hogy mit jelent a polgárosodás és milyen előnyöket jelent a társadalmak számára. A polgárt inkább a városi életmódhoz szoktuk kötni, de ez nem törvényszerűen van így, mert létezik parasztpolgár éppúgy mint városi kispolgárság is, az utóbbit az indulatosság és szűklátókörűség jellemzi sokkal inkább, mint a polgár tájékozottsága és mértéktartó viselkedése. A polgárosodás viszonylagos anyagi és szellemi függetlenséget jelent (nem „röghöz kötött”), képes az önszerveződésre és az önálló véleményalkotásra, leginkább a konzervatív etikai elvek állnak hozzá közel: a művelődés, tájékozottság és az alapvető viselkedési normák betartása fontosak a számára.

Orbánék a tanultakat némileg alkalmazva meg is próbálták ezeket az elveket a gyakorlatba átültetni első kormányzásunk idején, a kimondott cél a „polgári Magyarország” megteremtése volt. A választási vereség hatására azonban változtattak ezen a politikán és egy jóval szélesebb bázist céloztak meg. Hiába vették be a Fidesz nevébe azt, hogy „Polgári párt”, a „polgári Magyarország” eszméje mégis lassanként lomtárba került. Ez lehetett tudatos számítás eredménye is vagy pedig vezetőség habitusából következő lépés, mindenesetre a párt stílusa messze van ma már attól, amelyet polgárinak lehetne nevezni.

Történelmi terhek

A polgári mentalitást leginkább a parasztinak nevezett hagyományos felfogással tudom szembeállítani. A „parasztozás” gúnyolódásnak hathat, azonban nem tudok rá jobbat jelenleg olyat ráadásul, amit mindenki ismer. Tény, hogy a magyar társadalom nagy része még úgy száz éve a paraszti életmódban élt, és ezen a kommunista rendszer sem segített, hiszen erősen feudális vonásokkal bírt. (Kiváltságosok hatalma, tulajdon- és jogbiztonság hiánya, az önszerveződő és az önálló megélhetésre törekvők vegzálása.) Hozzánk hasonlóan például a lengyelekre az oroszokra is jellemző volt a polgárság kis aránya, a polgárosodottságban való elmaradás Európa nyugati részéhez képest. A magyar polgárság nagy része köztudottan német vagy zsidó származású volt. (A nemesi-dzsentri származás egyébként szintén feudális sajátságokkal bír, hiszen számára is a függelmi viszony a természetes, még ha ennek haszonélvezője is volt.)

A manapság domináns mentalitásban visszaköszönnek a paraszti, feudális reflexek

A földműves alapvetően biztonsági játékos és folytonos félelemben él, hiszen ha tönkremegy a termés, az súlyos anyagi gondokat jelent a számára. Röghöz kötött és pesszimista (mindig a rosszra számít). A közösség zárt, egymást árgus szemekkel figyelik és a kiemelkedő teljesítmény irigységet vált ki (ugyanis félnek attól, hogy az illető elhagyja a csoportot). A falu hagyományain túlmutató műveltség nem jelent különösebb értéket a számára, hiszen ott a kemény fizikai munkára volt szükség. Mivel művelődésre nem nagyon volt ideje, ezért könnyen a félműveltség csapdájába eshet: a félművelt emberre az a jellemző, hogy megtanul pár új dolgot, de tudását nem tudja megfelelően elhelyezni, mert az még nem elég mély és sokrétű ehhez. A tudása annak a felmérésére sem elég, hogy milyen sokat nem tud. Viszont a folytonos félelem kultúrája indulatossá, agresszívvá teheti a saját nézőpontjának védelmében.

Ezzel a mentalitással az a legfőbb gond, hogy az életmódunkban bekövetkezett óriási változások miatt már jórészt funkciótalanná vált, de még az ösztöneinkben, viselkedés mintáinkban erősen benne van. Például a pesszimizmusban, a zéró összegű játszmákban való hitben, a csordamentalitásban, a konfliktuskezelési és érdekvédelmi hiányosságainkban. Feudális reflexekről, tudattalanul átvett, átörökített viselkedésmintákról van szó, amelyek szinte fel sem tűnnek nekünk. Az utóbbi években nem nagyon volt előrelépés e téren össztársadalmi léptékben, a magyar társadalom polgárosodottsága értékvizsgálatok alapján még mindig alacsony szintű. Azok számára szoktak feltűnni a közéletünk elmaradottsága és primitív viselkedésmintáink, akik tartósan más országban élnek és néha hazalátogatnak.

Vissza-parasztosodás

A polgárosodás tőlünk nyugatra sem egy örökre szólóan lejátszott dolog és befejezett tény, ez is visszafordulhat. A világ annyira áttekinthetetlen és bonyolult lett sokak számára, emellett pedig a gyenge minőségű oktatási rendszerek miatt olyannyira nem látnak esélyt a felemelkedésre, hogy szeretnének visszahúzódni, elmenekülni a saját világukba. Sokan hajlamosak feladni a versenyt és az önfejlesztés igényét, inkább visszalépnek egy szintet. Szeretnének látni egy „vezért”, aki biztos pont a számukra és a világban valahogyan „rendet tesz”, igazságot is szolgáltat nekik. A populista politikusok (mint a megnevezés is jelzi) pontosan az ilyen „népi” igényeknek a képviseletét vállalták fel, bár legtöbbször csak szimbolikus gesztusokat tudnak tenni (l. a verbális multi ellenesség, bevándorló ellenesség), az anyagi előrelépést csak kismértékben segítik (pl. a közmunkával). Nem is lehet máshogy, hiszen a gazdasági erőviszonyok és realitások határozzák meg a politika világát, ezeket figyelmen kívül hagyni tartósan nem nagyon lehet.

A káros hagyományokra építve jöhetett létre nálunk egy újabb kiváltságos „nemesi osztály” (NER lovagok, akik egész iparágakat sajátíthatnak ki, és tarolnak a pályázatokon). A mindenkit alapvetően egyenlően kezelő jog uralmával szemben a személyi függelmi viszonyok lettek a fontosak, különösen az állami szférában: a „közszolgák” megnevezésükkel szemben leginkább a feljebbvalóikat kötelesek tökéletesen kiszolgálni, akár elvtelen módon is.

A rendszerkonform értelmiségi elit a nyílt szókimondást összetéveszti a trágársággal és a bunkósággal. A kommunikációs stílusból a Fidesz vezetősége ad „követendő példát” éppúgy, mint arroganciára és agresszivitásra is. A kommunikáció legfőbb célcsoportjai az imént jellemzett gyengén polgárosodott rétegek, olyanok akik leegyszerűsített valóságértelmezéseket igényelnek, azaz nyilvánvaló hazugságokat akarnak hallani, mert ettől érzik jól magukat.

Felmerül az értelmiségi elitek felelőssége

A mai elitek nemritkán a saját kis hermetikus világunkba élnek, nincs élő kapcsolatuk a társadalom alsóbb rétegeivel. Régen a falusi plébános, orvos és tanító napi kapcsolatokat ápolt a hozzájuk fordulókkal – azonban például a mai magyar társadalomban egyiknek sincs már tekintélye, hiszen hivatalnoki, bürokrata működést kérnek rajtuk számon felülről. A magukat elveszettnek érzők nálunk is és máshol is keresik az alternatívákat, a durván leegyszerűsített világképeket, a saját „értelmiségüket” azaz a véleményvezéreket.

Mivel a siker fokmérője legtöbb esetben a társadalmi státusz és a vagyon (mondhatni sajnálatos módon van ez így), ezért sokan azt szeretnék bizonyítva látni, hogy a sikeresek és gazdagok nem tisztességes emberek, velük ellentétben (akik legfeljebb a mások által rájuk gyakorolt „nyomás” miatt lesznek függők különféle káros szenvedélyektől vagy maradnak az anyagi vegetálás szintjén). A tudás hasznosságát, az értelmiség létjogosultságát már dacból is megkérdőjelezik. Az értelmiség felelőssége voltaképp az lenne, hogy törekedjen jobban integrálódni a társadalomba, sznobság helyett alázattal elfogadni és értékelni tudni az egyszerűbb gondolkodású, gyakran nehéz fizikai munkát végző emberek életszemléletét.

A jelenség nem új keletű, minden korban voltak nagy tömegek, akik a táradalom perifériájára szorultak és leginkább csak „kenyeret és cirkuszt” szerettek volna látni. Az emberiség fejlődése igen lassú folyamat és nem egyenletes, még a legfejlettebb országban is vannak nagy számban olyanok, akik az életüknek nem találnak értelmes célokat és emiatt depressziósok lesznek vagy függőkké válnak. Nálunk pedig egy alapvetően járadékvadász társadalmi felfogás az, amely szembe megy az egzisztenciális függetlenséggel és a (teljesítményközpontú) polgárosodás folyamatával.

Oktatás fejlesztése, kulturált, világos és nyugodt közbeszéd, az értelmiségi szerep felvállalása, az emberek egyenlőként való kezelése státusztól függetlenül, a munkavállalók megbecsülése, anti-bürokratikus szemlélet, határozottabb kiállás önmagunkért, alternatív életmódminták elterjedése, az egyéni vélemények és nézőpontok tisztelete, önfejlesztés, igazságosabb adórendszer és közteherviselés, a jog valódi szerepének helyreállítása – többek között ezeket tartom olyan eszközöknek, amely elősegíthetik az általam kívánatosnak tartott polgárosodás folyamatának beindulását.