A vallás és tudomány közismerten - mint a teológia és geológia,- ég és föld. Nyilvánvalóan két egymástól teljesen eltérő kulturális tevékenységről van szó, az egyik az objektív logikai megközelítések és az elvont gondolkodás híve, a másik lényege a személyes érintettség és az erős érzelmi töltet. Az egyik analizáló, a másik sokkal inkább holisztikus. (Bal- és jobb agyfélteke orientált felfogásról is beszélhetnénk, bár ez alighanem túlságos leegyszerűsítéseket jelentene - maradjunk abban, hogy az emberi elme teljesen eltérő "üzemmódjairól" van szó). Az elmúlt évszázadra jellemző volt, hogy mivel különféle ideológiák és életfelfogások között kiélezett verseny dúlt az egyeduralomért, a tudományt és a vallást is gyakran szembeállították egymással. Manapság viszont a dogmatikus viták értelmiségi nézőpontból egyre értelmetlenebbeknek tűnnek, ezért a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni, hogy sokkal inkább egymást jól kiegészítő szemléletmódokról van szó.

Láng Benedek tudománytörténész előadásában is azt hangsúlyozta, hogy a tudomány és vallás a közhiedelemmel ellentétben évszázadokon át jól megfértek és együttműködtek egymással. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, "csatlakozva az előttem szólóhoz", hogy a tudomány racionalitása és a vallás érzelmi töltete olyan mint a jin és a jang egymást kergető ábrája, ahol az egyik sem képes teljesen kiszorítani a másikat. Elképzelhető, hogy a tudomány legyőzi a vallást vagy fordítva? A vallást gyakorlók száma ugyan némileg csökkenő trendet mutat, de számos országban újjáélednek régi egyházak, a vallásosság reneszánszát éli. Még ha a tudomány és technika teljes mértékben uralná a globalizált bolygót, akkor is maradnának bőven kisebb zárványok, ahol a hagyományos közösségek a régi vallásosságukat megőriznék. Ellenkező esetben is, egy katasztrófa nyomán bekövetkező civilizációs összeomlás esetében is megmaradnának a kutatás és technikai fejlesztés egyes elzárt szigetei. A 21.században kezdjük belátni, hogy a különféle életmódok és felfogások alapjában véve megférnek egymás mellett bár tény, hogy a sokféle értékrend együttélése elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet, amint a tudomány és vallás esetében is gyakran előfordult az idők során.

Nagyon kevés ember van, aki a tudományt és vallást egyaránt képes helyesen megítélni, ehhez arra van szükség, hogy az illető éveken keresztül gyakorolja a tudományos gondolkodást és emellett (vagy életének egy másik szakaszában) elmélyült vallásos életet is éljen, lehetőleg többféle vallás felfogását is megismerve. Hogyha mindkét területen elmélyülünk és magas szinten műveljük, és törekszünk a széleskörű látásmódra, csak ilyen esetben leszünk képesek elfogulatlanul ítéletet alkotni. (A gyakorlati tapasztalataink, az egyéni élethelyzeteink természetesen még ekkor is befolyásolni fognak minket.) Mivel ez viszonylag ritkának mondható, nincs mindenkinek rá lehetősége vagy nincs meg az ilyen irányú affinitása, emiatt gyakori az egyik oldalról a vallást leszóló (a fejlődésben hívő) technokrata felfogás, a másik oldalról pedig a tudomány mögött manipulációt látó, (mereven hagyománypárti) dogmatikus vallásosság. Ezek mellett azonban léteznek sokkal toleránsabb tudományos és vallásos szemléletmódok is.

Yuval Noah Harrari: Homo Deus c. nemrég megjelent könyve szerint a tudomány és vallás azért jól kiegészítő területek, mert a tudomány alapvetően értéksemleges és valamilyen etikai rendszer szükséges annak meghatározására, hogy a felfedezéseket vagy találmányokat milyen célra használják. A tudomány eszközöket ad az ember kezébe, amellyel hatalmat nyer egyes természeti jelenségek fölött, az egyházak legfőbb célja pedig a rend, a társadalom stabil és kiegyensúlyozott működése. (Az istenhit ennek leginkább csak eszköze, és például a buddhizmusban nem is beszélnek semmiféle Istenről.) A tudomány igen gyakorlatias, viszont a valláshoz képest sokkal kevésbé alkalmas arra, hogy kollektív történeteket és mítoszokat hozzon létre, - amelyek még ha erősen kérdéses alapokon állnak is,- széleskörű igényt fejeznek ki és a társadalmat összetartó erőként működnek. Például a Biblia esetében leginkább hit kérdése, hogy mennyire tekintjük "Isten szavának", hiszen például az Ószövetség legtöbb fejezetének a keletkezésének ideje és módja elég pontosan rekonstruálható, a tömegeket megmozgató hatalmas kulturális hatása mégis elvitathatatlan.

A könyv szerzője szerint tágabb értelemben vallásnak lehet tekinteni a modern ateista szellemi irányzatokat is: a kommunizmust, a fasizmust és a liberalizmust is. Ezt alátámasztja, hogy a kommunista pártok tényleg a vallási szektákhoz hasonló módon működtek, de említhetnék az egyes fasiszta diktátorokat övező hitet, vallásos rajongást is. A liberalizmus mindez idáig a legsikeresebbnek bizonyult az irányzatok közül, bár szerintem kevéssé alkalmas a vallás funkcióinak betöltésére.

Érdekes módon nem igazolódott be az az előítélet, hogy csak a vallás képes a társadalomban rendet és a fegyelmet fenntartani. A merev dogmatizmus egyfajta kishitűséghez vezetett, a természeti csapásokat Isten büntetéseként állítva be, a társadalmakat lényegében fejlődésképtelenségre ítélve. Manapság a játékelmélet révén vagy számítógépes szimulációk segítségével vezethető le, hogy hosszú távon miért nyerő stratégia az együttműködési készség és az egymás iránti bizalom. Habár az utóbbi évszázadokban időnként teret nyert a vallási fanatizmus (például Szudán, Irán, Afganisztán és Irak területén különféle iszlám államok formájában), azonban ezek nem voltak többek mint sajátos reakciók a különféle nagyhatalmak packázásaira. Igazán kreatív megoldásokat csak a tudomány oldaláról láthattunk az utóbbi évszázadokban. A könyv logikájától elszakadva, ma már leginkább az vetődik fel, hogy a látványos eredményeket produkáló tudomány képes-e valahogy megközelíteni a vallást, valamiféle magyarázatot szolgáltatni egyes vallások állításaira.

Jelenleg a korrekt válasz erre egyértelmű "nem", aminek viszont több oka is lehet. Az egyik ok, hogy a vallás által hirdetett eszmék "túlvilág, lélek stb." egyáltalán nem léteznek. Habár sokszor előfordult a történelemben, hogy amiben sokan hittek az teljesen hamisnak bizonyult, ez mégis valószínűtlen, annak ellenére is, hogy a tudomány semmi eddig olyasmit nem talált mint "lélek", sokkal inkább csak különféle algoritmusokat, biológiai és kémiai folyamatokat. Azért valószínűtlen mégis, mert évezredek óta sokan tanúskodnak szerintük természeti törvényekkel nem megmagyarázható "csodákról", és nem nagyon lenne okuk hazudni. A különféle "csodás jelenségek" egy jelentős része persze bizonyulhat sokkal inkább az elménk termékének mint külső fizikai jelenségnek.

A másik lehetőség, hogy a tudomány jelenleg nem alkalmas ilyen jelenségek tanulmányozására. Lehetséges, hogy a kísérletek során "túl nagy a zaj", amely elnyomhat olyan finom jelenségeket, amelyek hatása nehezen kimérhető, de hosszabb távon mégis jelentős lehet. (Nem véletlen, hogy a spirituális gyakorlatokat folytatók szerint az elme lecsendesítése az alapvető lépés.) Mivel a tudomány abszolút objektív válaszokat vár, teljesen ki akarja zárni a kísérletet végző gondolatainak, érzelmeinek a befolyásoló szerepét - ami már önmagában is lehet egy alapvető akadály.

Az is lehet, hogy a tudomány felfogásmódja sem alkalmas a vallásos jelenségek megközelítésére. Például az, hogy mindent szeret részekre bontani, holott a "lélek" vagy a "tudatosság" lehet talán valamiféle sajátos mintázat vagy bonyolult szervezettségi szintet feltételező működés.

Az jól látszik, hogy a hagyományos, mechanikus ok-okozati felfogású tudományos gondolkodás abszolút nem kompatibilis a vallásossággal. Azok a tudósok, akik a tudomány határterületein dolgoznak, ellenben sokkal óvatosabban nyilatkoznak vallást érintő kérdésekben és már sokkal inkább eljuthatnak spirituális jellegű gondolatokhoz. Ilyen például a kvantumfizikában a határozatlanság (valószínűség) elve és az összefonódás jelensége, a több dimenzió lehetősége, a fizikai állandók, amelyek lehetővé tették a világegyetem fejlődését és az élet létrejöttét, stb. Az biztos, hogy a tudományos gondolkodás művelői aligha egy "fentről kukkoló vén kaporszakállúban" fognak hinni, és bosszantani fogja őket mindig, ha valaki szerint "Istenke" így vagy úgy beavatkozott az életébe. Az ilyesmi számára valószerűtlenül gyerekesnek hangzik. (Ha valaki ateista az nem jelent többet annál mint hogy teljes mértékben elutasítja és hamisnak tartja azt a képet, ami a számára ismert vallások mutatnak Istenről mint legfelsőbb szintű tudatosságról. Az ateizmus tagadó magatartás, tagadni pedig csak azt lehet, amiről explicit vagy implicit állításokat hallunk.)

A vallásosság határai nem tisztázottak, hiszen adott esetben lehet egyfajta képmutatás vagy puszta spekuláció is. Így például ha valaki (Pascal nyomán) azt állítja, hogy szerinte jó befektetés a Biblia hirdette túlvilágban hinni, az köszönő viszonyban sincs az igazi vallásos hittel, amiben feltétlenül szó van egyfajta érzelmi elkötelezettségről, személyes megszólításról is.

A tudomány gyakorlása és a vallásosság (illetve a spiritualitás) tehát két teljesen eltérő útja lehet a világ felfedezésének és az igazság megismerésére való törekvésnek. (Például ha valamire azt mondom, hogy "szent", azzal azt fejezem ki, hogy nem elemzés útján szeretném megismerni mint inkább valamiféle közvetlen átélés révén tapasztalatokat szerezni róla.) Nem minden esetben igazságkereső magatartásról van szó, hiszen a tudomány művelése gyakran csak pusztán kényelmi szempontú, a vallásosság pedig lehet szimpla normakövető magatartás. A tudomány egy elgépiesedett világot hozhat létre, amitől leginkább (az őszinte és rugalmas felfogású) vallásosság tud megóvni minket. A másik véglet viszont a bezárkózás valamilyen fanatikus hitrendszerbe, amely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ennek szélsőséges esete a vallásos fanatizmus, de kevésbé feltűnő módját a mai politika is alkalmazza, amikor képes a tömegigényt kielégítve olyan vallásos jellegű kollektív mítoszokat gyártani, amelyek tetszetősek ugyan de félrevezetőek, ezért hosszabb távon károsak lehetnek. Arra viszont mindenképpen alkalmasak, hogy a vezetők helyből beszedjék az állampolgároktól az "egyházi tizedet" a saját "felkent papjaik" számára.

A tudományos tevékenységben nincsen semmiféle misztikus, titokzatos vagy emberidegen: mindannyian teszünk különféle megfigyeléseket, amelyekből következéseket vonunk le. A tudomány lényegében annyival több ennél, hogy rendkívül szisztematikus munka: a megfigyelések értékelését folyamatosan pontosítja és vizsgálja a következtetésekből létrehozott elméletek (modellek) érvényességi körét. A tudomány tehát nyitott, elvileg bárki számára hozzáférhető és megérthető tevékenység.

A tudomány gyökeres változásai a tudományos forradalmak, az emberi gondolkodás forradalmai, amelyek révén az egész világlátásunk átalakul. A változások, más néven paradigmaváltások nagy része gyakran ugyan egy-egy személy nevéhez köthető, de általában egy folyamat eredménye. Érdemes megnézni néhány közismert példát.

Kopernikusz és Kepler

Az égitestek mozgásának alapvető jellegzetességeit határozták meg. Habár a heliocentrikus világkép az ókori görögök óta létezett a teória szintjén, sokáig nem vették komolyan, mert a mindennapi látszattal ellentétes volt, emellett pedig a középkori bibliaértelmezéssel is szemben állt, így mélyen sértette az egyház tudás-monopóliumát. Kopernikusz főműve Az égi pályák körforgásáról (1543), amely lándzsát tör emellett, ennek fényében igen bátor lépés, habár – amint Artur Koestler az Alvajárók c. könyvében megfogalmazza - ellentmondásokkal teli zagyva írás volt, amelyben inkább csak sejteti mint hogy egyértelműen kimondaná azt, hogy a Föld a Nap körül kering. Arra viszont alkalmas volt, hogy Kepler, - aki annak ellenére, hogy asztrológiával is foglalkozott, bár ez irányú foglalatosságát elkülönítette a tudományos kutatásaitól,- erre építve már vérbeli tudósi munkával beteljesíthesse a megkezdett tudományos fordulatot. Kepler Kopernikusszal ellentétben már rengeteg számítást végzett a bolygók pályájával kapcsolatban: több éven keresztül végzett iszonyatos mennyiségű munkával többször is felfedezte a Mars bolygó ellipszispályát, - azért többször, mert először nem is vette észre, hogy éppen amit leírt az pontosan az ellipszis képletének felelt meg,- nagy sokára jutott el a konklúzióig és írta le a ma is nevéhez köthető egzakt törvényeket.

Isaac Newton

Természettörvényei megjelenésükkor átütő erővel terjedtek el Európában és ma is használatban vannak. Kevésbé ismert azonban, hogy Newton okkultizmussal is foglalkozott – bár nem egyértelmű, hogy ennek volt-e valamilyen hatása a fizikusi munkásságára. Az mindenesetre elképesztő, hogy önmagát képezte ki kora egyik legnagyobb matematikusává, egy-két év alatt – hiszen az általa használt képletek matematikai alapjai nem voltak még készen, a differenciál- és integrálszámítást vele egy időben Leibnitz dolgozta ki.

Bolyai János

A mi matematikai zsenink azok közé tartozott, akinek az új geometriai felfedezése nem jókor és nem jó helyen jelent meg – a kor egyik legnagyobb tekintélyéhez, Gausshoz eljuttatta ugyan, aki azonban nem ismerte fel – vagy nem akarta felismerni ennek a jelentőségét. Gauss Königsbergben igen magas társadalmi presztízsű professzor volt, aki feltételezhetően emiatt nem mert felvállalni olyan elméletet, amely a geometria egyik alapaxiómáját kérdőjelezte volna meg. Ez a fajta eretnekség megbotránkoztathatta volna a hallgatóságát. Bolyainál nagyobb szerencsével járt Lobacsevszkij, a különféle, görbült tereket megengedő geometriáról az ő tanulmánya jelenhetett meg elsőként.

Charles Darwin

Hosszú időt töltött a később evolúciónak nevezett elmélet alapjainak kidolgozásával, és habár rengeteg megfigyelés támasztotta alá a természetes kiválasztódás elméletét, amelynek egyik sarokpontja – küzdelem a létért,- szinte kézzelfogható volt korának vad kapitalista társadalmi viszonyaiban, sokáig mégsem merte kiadni A fajok eredete című művét. Ennek oka az egyházak várható tiltakozása volt, és egészen addig várt, amíg meg nem jelent egy hasonló jellegű eszmefuttatás egy másik más kutató, Wallace tollából – akkor rájött, hogy tovább nem várhat vele.

Az evolúció ma is az alapvető paradigmája azoknak a biológusoknak, akik az élővilág változásait, fejlődését vizsgálják.

Ezzel szemben némileg meglepő, hogy a világ tudományos téren élen járó országának, az USA-nak egyes déli államaiban a konzervatív vallásosság annyira domináns, hogy megkérdőjelezi az evolúció tanának érvényességét. Több esetben is óriási nyilvánosságot kapott per zajlott az evolúció tanát hirdetők és a kreacinoisták között. Az első, a " daytoni majomper" esetében az eredmény lényegében döntetlen volt, az akkori "státus quo-t" képviselő vallásos oldal jelentős presztízsveszteségével. A 21. század elején viszont a "doveri panda-perben" már fordult a kocka: az evolúciót tagadó intelligens tervezés mozgalom gyakorlatilag megsemmisítő vereséget szenvedett. (A Biblia teremtéstörténete tehát lehet ugyan érdekes és értékes, de semmiképpen sem szó szerint értelmezendő.)

Gregor Mendel

A genetika alap összefüggéseit nem a megfelelő helyen és módon tárta fel: egy kevésbé ismert kiadványban közölte le. Évtizedekkel később ismerték csak fel az öröklődés törvényeit kutatók, hogy egy Mendel nevű szerzetes miközben a kis kertjében virágokon és borsón kísérletezgetett, tudtán kívül lefektette az örökléstan, a genetika alapszabályait.

James Clerk Maxwell

Munkássága a klasszikus elektromosságtan egyik csúcsteljesítménye. Az elektromágneses tér viselkedését leíró egyenleteinek végső formáját mégsem ő, hanem a tanítványai alakították ki. Itt tetten érhető az a jelenség, hogy amikor valami gyökeresen új jön létre, sokszor a megfogalmazás módja és a formai keretek újszerűsége, valamint az ehhez szükséges matematikai apparátus kidolgozása jelentik a legnagyobb nehézséget és időre van szükség ahhoz, amíg az elmélet végleges formát ölt.

Max Planck

Viszonylag idősebb korában fedezett fel újszerű törvényeket, ami magyarázatot adhat arra, hogy a legfontosabb kísérleti eredményének és az ebből levezetett kvantumosság elméletének nem tudott örülni, mert nem tartotta beilleszthetőnek a fizikai törvények közé. Nála boldogtalanabb kutatót nem ismerünk, akit a saját korszakalkotó felfedezése ennyire zavarba hozott volna,mert az egész addigi világképének ellentmondott.

Vele ellentétben, a legnagyobb természetességgel kezelte korának legújabb kutatási eredményeit a fiatal Albert Einstein, akinek ezt a bátorságát Nobel díjjal jutalmazták. A nevéhez kapcsolódó relativitás-elméletért nem kaphatta volna meg, hiszen nehezen talált elfogadásra és a kísérletes bizonyítékok sem álltak rendelkezésre egészen a legutóbbi időkig. Bennem is van némi kétely, hogy híres elmélete mennyire használható és tényleg jól illeszkedik-e a fizika többi felfedezéséhez. Esetleg kiderülhet róla, hogy speciális körülmények között érvényes, és egy nagyobb, általánosabb elmélet része?

Nagyon érdekes, hogy több olyan felfedezése is van, amely jelentősebbnek bizonyulhat mint a relativitás elmélet, az egyik ezek közül az, amit ő a nagy tévedésének tartott: a világegyetemet tágító „kozmológiai állandó”- amely mint pár évtizeddel ezelőtt kiderült, mégiscsak létezik. (A csillagászok hosszú évek megfigyelései után nehéz szívvel mondták ki, hogy a világegyetem tágulása nem lassul mint azt intuitíve gondolnánk, hanem valamiféle láthatatlan erő, ún. sötét energia miatt egyre gyorsul.)

Einstein nevéhez kötődik még az eredetileg a kvantummechanika cáfolatára létrejött EPR-paradoxon – az egymástól távol levő részecskék összefonódásáról. Amit Podolsky és Rosen nevű munkatársaival együtt teljes képtelenségnek tartott, mert látszólag ellenkezik a józan ésszel, arról bebizonyosodott, hogy mégis igaz: két eredetileg összetartozó részecske bármilyen távolságra kerül is egymástól, amint az egyiknek valamilyen tulajdonsága megváltozik, a másiké is azonnal (zéró időigénnyel) ugyanúgy megváltozik. Végül is az derült ki, hogy a kvantummechanika elmélete helytálló, csupán a világunk elemi szinten egészen más, mint ahogyan hétköznapi ésszel elképzelnénk.

Lényeges, hogy kvantummechanikai olyan atyjai, mint Niels Bohr, Pauli, Heisenberg Einsteinhez hasonlóan fiatal korukban nem doktoranduszként, hanem a felsőoktatás által rárakott dogmák ballasztjai nélkül, friss szemmel vizsgálták a jelenségeket, és először precíz egyenletekkel leírták azt, amit tapasztaltak, csak utána kezdtek el beszélgetni arról, hogy az egyenletek hogyan is értelmezhetőek.

Az elemi részecskék fizikája az utóbbi néhány évtizedben szinte áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, a kutatók ma már részecskék százait különböztetik meg és felmerül a gondolat, hogy jó úton járunk-e egyre nagyobb részecskegyorsítók építésekor vagy pedig időszerűvé válhat egy újabb „forradalom”, az eredmények új fajta megközelítése.

Habár Einstein törekedett a mindenség átfogó elméletének egyenletbe foglalására, ez nem sikerült neki, akiről leginkább elmondható, hogy sikerrel járt, az Paul Dirac. Ő arról volt híres, hogy a lehető legszűkszavúbban akart mindent kifejezni, olykor percekig is gondolkodott azon, hogyan tudja legszűkszavúbban elmondani a gondolatait. Az ő esetében állítólag az is előfordult, hogy amikor egyik egyenletének következményeit kifejtették előtte, t.i. hogy létezhet antianyag, valami ilyesmit mondott rá: "Tényleg, ha jobban meggondolom, igazad van."

Tanulságos eset Alfred Wegeneré is, aki a kontinensek vándorlásának elméletét megalkotta, abból az észrevételből indult ki, hogy Dél-Amerika és Afrika partvonala pontosan összeillik. A lemeztektonika elmélete azonban csak évtizedekkel később vált elfogadottá a szakmai körökben - azt lehet hinni, hogy ennek az akadémikusok ellenállása az oka. Valóban, az akadémikusok gyakran ellenérdekeltek a gyökeresen új eredmények elfogadásában, ugyanis számukra olykor presztízsveszteséget jelent fiatal kollégáik korszakos felfedezése, amely az ő eredményeik jó részét is feleslegessé teheti. Azonban tudni kell, hogy Wegener nem jól vezette le az elméletét: az általa feltételezett erők nem hozhattak volna létre kontinensvándorlást, ezért egy időre el is vetették. Jóval később jött létre csak az jelenleg is használatban levő modell, ahol a kontinensek a földköpeny folyékony masszájában úszó lemezeken helyezkednek el.

Watson és Crick

Fiatal korukban egy kocsmában kezdtek el legózni, és minthogy a DNS építőelemei már ismertek voltak a számukra, fantáziával és kreativitással megépítették azt a kettős spirálszerkezetet, amely megnyitotta a molekuláris genetikai kutatásokat. Crick nem folytatta később a tevékenységét, Watson igen, azonban ő sem talált olyan területet, ahol ezt a fajta kreativitását ki tudta volna használni, emiatt a későbbi kutatási eredményei már nem voltak jelentősek.

Nagyon sok egyéb példát lehetne hozni arra, amikor a tudomány fejlődése nem annyira hatalmas apparátussal végrehajtott kísérleteknek köszönhető, mint inkább friss látásmód eredménye. Sok esetben viszont évek telnek el, amíg későbbi kutatók eljutnak odáig, hogy felismerjék egy felfedezés újszerűségét.

Nem csak a tudományra érvényes, hogy a nagyon újszerű ötletek eleinte legtöbbször képtelenségnek tűnnek, főként ha a kifejtése kevéssé meggyőző és a mindennapi tapasztalatoknak látszólag ellentmond. Sok múlik a fogadó közeg reakcióján, hogy kik támogatják és mennyiben képesek továbbvinni az ötletet a megvalósítás felé, amely ma már szinte kivétel nélkül csapatmunka eredménye.

Kicsit távoli indításnak tűnhet, de úgy gondolom, hogy a kispolgárság létrejötte a parasztsághoz kötődik. Ha azt mondjuk valakire, hogy "paraszt", akkor műveletlen, bunkó, kicsinyes és önző magatartást értünk alatta. A parasztság hagyományosan helyhez kötődő életmódja és küzdelme a napi megélhetésért valóban nem tette lehetővé a mai értelemben vett műveltség megszerzését. Alapvetően kiszolgáltatott helyzetben voltak, a változó időjárás mellett a helyi hatalmasságok önkényes viselkedéséhez is alkalmazkodniuk kellett. Konfliktustűrési képességüket behatárolta az is, hogy a földeken a munkák nem várhattak és az állatokat is rendszeresen el kellett látni. A közösség igényeinek való alárendelődés mindenki számára elsődleges követelmény volt, így lehetett csak a szűkös erőforrásokat a lehető leggazdaságosabban, legtakarékosabban felhasználni.

A parasztság egykori túlsúlya nem csak a régebben mezőgazdasági országnak számító Magyarországon érezteti ma is a hatását, hanem Európa egész keleti részén, például a cseheknél és a lengyeleknél is főleg a betelepült németek és zsidók alkották még száz évvel ezelőtt is a polgárság legnagyobb részét. (Oroszországban a hatalom még feltűnőbben épített a száz milliónyi parasztra vagy parasztokból lett munkásokra, akik régebben a "cár-atyuskában" később Lenin-apóban majd Sztálin-apánkban próbáltak hinni.)

A "paraszt" vagy földművelő a maga korában teljesen a helyén volt, azonban az életmódunkban bekövetkező változások miatt egyre inkább az individualistább és függetlenebb egyénekből álló polgárság vált meghatározóvá. A polgárosodás többféle módon is történhetett: falvakban a "parasztpolgárok" jelentek meg, a tehetséges és dinamikus gazdálkodók kiemelkedésével. A történelem viharai sajnos többször is elsodorták ezt a réteget, és habár a '80-as években ismét megerősödhettek nálunk az egyéni vállalkozások, a mezőgazdaság összeomlása a rendszerváltozás után a lehetőségeiket ismét erősen behatárolta. A polgárosodás főként a városokban nyert teret fokozatosan, ami viszont nem jelenti azt, hogy az urbanizáció automatikusan magával hozta volna a független és autonóm egyéniségek megjelenését sőt, a mai értékmorál az országok többségében inkább a szűk látókörű kispolgári mentalitást támogatja a leginkább.

A "kispolgár" számomra lényegében egy más környezetbe került paraszt, akinek alapvető műveltségi hiányosságai, kicsinyes anyagiassága és zsigeri reflexei alig változtak. Ezzel együtt azt senkire nem lehet azt mondani, hogy nem több mint egy "kispolgár", mivel mindenki egyéni történetei eléggé bonyolultak és a személyiségünk is összetett, a kispolgári mentalitás leginkább bizonyos helyzetekben jön belőlünk elő. A legtöbbünkben tehát van belül egy kispolgár. Olyan ez, mint az atomok mozgása, amely az egyes atom szintjén ugyan nem, de statisztikailag pontosan előre jelezhető: a közéletben dominánssá vált a korlátolt kispolgári felfogásunk, és mivel ez jól kiszámítható, a politikusok nagy mértékben rá is játszanak.

A "kisember" nem ugyanaz mint a kispolgár: a "kisember" lehet nagyon is alázatos, és az élet apróbb örömeivel megelégedő. Tehát lehet valaki alacsony társadalmi státuszú alsó vagy alsó-középosztálybeli "pógár", a tisztességes viselkedése valamint szerénysége és alázatossága különböztetheti meg a kispolgártól. Az utóbbi tipikusan félművelt és a kevés tudása birtokában azt hiszi, hogy nagyon sokat tud, amitől beképzeltté válik. Inkább középfokú végzettségű, de lehet akár diplomás is, aki több szeretne lenni annál ami, ezért önigazolását támogató ideológiákban hisz. A kispolgár jellemzően nem a saját, hanem mások életét éli, mert ami van az neki sosem elég jó, ő valamilyen értelemben "nagy" akar lenni. Celebek, sorozatok vonzzák és a boldogság megélése helyett mindenféle pótcselekvéseket talál ki. Közismerten ilyen pótcselekvés a vásárlás (felhalmozás), de pótcselekvés lehet a politizálás is, amely vagy hasonló felfogásúakkal való nagy, hamis összeborulást jelent vagy pedig primitív veszekedést azokkal, akik nem az ő álláspontján vannak. (A primitív ember lehet rokonszenves is, ha őszintén felvállalja saját magát.)

Mivel a kispolgár úgy akar egy nagy történet részese lenni, hogy közben ne kelljen tenni semmit, csak afféle "alanyi jogon", ezért a különféle demagógok mindig könnyen meg tudták nyerni a maguk számára. Közismert, hogy Hitlert nem kis részben a kispolgárság támogatása juttatta hatalomra (hiszen választásokat tudott nyerni). A mai kor populistái, így például Donald Trump is a kispolgárságra játszanak, és Orbánék esetében is míg egykor a "polgárosodás" volt a jelszó, azóta már a "polgári" egyre inkább lekopott és átvette a helyét a "keményen dolgozó kisember" emlegetése, voltaképp a kispolgári reflexekre építő politizálás. A kispolgár nem fejlődött tovább a paraszthoz képest, hiszen ugyanolyan szűklátókörűen anyagias és ugyanúgy a "biztonság" a legfontosabb számára. (A paraszti életformából hozott, mára már lényegében funkciótlanná vált reflexekről van szó.) Emiatt a hatalomtól függő járadékvadászat a fő terepe, ezzel összefüggésben és a másokkal szembeni kicsinyes irigység jellemzi. Nálunk a mostani hatalom nagyon rájátszik a negatív gondolkodásával, aminek lényege, hogy légy "jó", tehát a legfontosabb, hogy ne tegyél semmi "rosszat", a kreativitás nem fontos, azt inkább hagyd a vezetőkre. A szigorúan összevont szemöldökű bürokratizmus teljesen oké, még inkább ha bizalmatlan és védekező alapbeállítódással jár együtt. Mindez persze szubjektív és vitatható: a kormánymédiákból számomra alapvetően ez jön le, sőt árad folyamatosan. Annyira nagyon kicsinyesek, annyira a kispolgárt szólítják meg bennünk.

Az egyedüli pozitív elem a kormány kommunikációjában a vallásosság erősítése (a családközpontúság mellett), ami elvileg ez ellen hat: azonban a történelmi egyházak mindennapi rutinja sajnos ritkán lépi túl a nyájszellem szintjét. Én legalábbis nem látok lényeges változást, mert a tanítások sokszor túl elvontak, nem elég élők és személyesek, ezért nem tudják kitölteni azt a nihilt, amit a kispolgár belül érez. Emiatt a leggyakoribb mentsvár az alkohol lehet a felfuvalkodott, nyomasztó egójú kispolgár számára.

A fiatalok között úgy harminc éves korig lényegében nincs kispolgár, mivel még nincs kialakult életmódjuk és az öregségedéssel válik a gondolkodásunk sok esetben egyre merevebbé. A Fidesz törzsszavazó bázisa egyre inkább az idősebb (és kevésbé iskolázott) rétegek felé tolódott, azon csoportok felé, amelyek nagy része tíz-tizenöt éve még MSZP párti volt. Ez is jelzi önmagában a kormánypárti kommunikáció irányát és célját.

A bennünk levő kispolgár egy feudális maradvány, ellenpontja a hatalmaskodó uraság. (A nagy autókkal járó, a gyalogos és kerékpáros "parasztot" lenéző, észt osztó, politikailag jól szituált, nagy dumás vezetők.) Mindkettőre igaz azonban, hogy csupán egy gonosz kis törpe, aki nem tudott igazán felnőni. Azért lett gonosz, mert gyerekkorában annyira sokat piszkálták, és annyira sokszor bombázták negatív mondatokkal. A családi nevelés során igen sokan folyton csak azt kapták, hogy "ügyetlen vagy", "buta vagy". Emellett az egész oktatási rendszerünk is inkább a kudarcra mint sikerre szocializál: "nem vagy elég jó", "nem értesz hozzá". Persze nem csak nálunk van ez így, hanem az országok többségében. A kispolgárnak emiatt egyszerűen nincs elégséges önbizalma, nem hiszi el, hogy van neki is tehetsége és kitartó munkával ő is lehet kiváló valamiben, emiatt nem mer igazán semmire "vállalkozni", mindig csak a biztosra megy. A mostani oktatási rendszerünkről is elmondható, hogy leginkább a hatalom számára jól kezelhető állampolgárok, azaz kispolgárok nevelésére irányul.

Egy rendszer leváltására nem feltétlenül az ellene való küzdés a járható út, hiszen tudjuk jól, hogy még egy nem túl jónak tartott rendszernél is lehet sokkal rosszabb. A "jó" fogalmának szubjektivitásán és viszonylagosságán túlmenően a forradalmárok alapvető, elvi tévedése volt, hogy először valamit teljesen le kell rombolni ahhoz, hogy egy újat építsünk. Ez ma már egyértelműen olyan gondolatnak tűnik, amely nem állta ki az idők próbáját, ezért inkább a meglévővel szemben sokkal vonzóbb alternatíváikat kell ajánlani. Ki kell lépni arról a pontról, ahol reagálunk és küzdünk egy mások által meghatározott pályán, a nekünk előírt szabályok között, és eljutni sokkal pozitívabb és kreatívabb megközelítésekig. A "fűszálak" szintjéről induló, a társadalom számára a megszokottól eltérő mintákat sugárzó tevékenységekről van, amelynek első pontja a leglényegesebb, alapvető üzenet:

Ne görcsölj rá!

A magyar társadalom jó része azon görcsöl, hogy itt nem mennek rendben a dolgok. A kormány szuggerálja, hogy itt folyton küzdeni kell valakik ellen. Egy 86 éves idős ember nagy veszélyt jelent, az EU kockafejű bürokratái meg pláne, na meg a multik, meg Amerika, stb. mind elszívják tőlünk a levegőt.

Az a népi bölcsesség, hogy "jobb félni mint megijedni" - nem túl szerencsés, mert aki nagyon betartani igyekszik az egész életében rettegni fog valamitől. A menekültektől sem kell betojni, lehetne ezt a kérdést is intelligensebben és túlzások nélkül kezelni. A világban számos probléma létezik, ezek közül az egyik csupán a menekülteké, és ne akarjunk mindent azonnal megoldani. Hiszen nem is lenne lehetséges. Lássuk be, hogy drámázni fölösleges, nem több mint pótcselekvés, hiszen egy alapvetően szürke országban élünk, amelyet csak a sajátos kultúrája és pezsgő kulturális élete tesz színessé, egyébként mindenben abszolút átlagos. Gazdaság, életszínvonal tekintetében, sportban ott vagyunk ahol a szomszédaink átlaga és nincsenek jelei annak, hogy helyzetünk a közeljövőben sokat változna.

Egy szerencsés fekvésű és jó természeti adottságokkal rendelkező országban a legnagyobb problémánk leginkább az, hogy mindenre rágörcsölünk és túl sokat nyüzsgünk, egymás életét megkeserítve. A magyar társadalom legnagyobb problémája valószínűleg saját maga, a saját neurózisa. Ennek persze megvannak a sajátos történelmi okai, amelyek - fogjuk fel már végre, - a múlt részei és nem a jelené. Nincs más fő ok, csak a hatalom logikája, amelynek nagyon kényelmes fenntartani egy ilyen állapotot, hiszen ezzel a saját önkényes lépéseit is igazolhatja.

Alapvető tisztelet és bizalom

A NER harci szellemével ellentétes fellépésbe beletartozik a nyugalom sugárzása mellett mások alapvető szintű tisztelete és olyan egyszerű dolgok mint az udvariasság. Mindez a legtöbb esetben hiányzik a hatalomra jutott ifjú janicsárokból, gyakran agresszív és lekezelő fellépésük egyre általánosabb ellenszenvet kelt. A feudális, hűbéri rendszerekben a tisztelet a társadalmi státusz függvénye, mindenki felfelé törekszik és lefelé tapos - de mi szükség van még erre? A pozitív hozzáállás, nyitottság, empátia és egy bizonyos szintű bizalom nem csak kellemesebb légkört teremt, hanem a csapatmunkát is javítja. A befeszülés és a demagóg pátosz kizárja a humort, - ezt használja ki a Kétfarkú Kutya párt vagy olyan humoristák mint Bödőcs Tibor. A mindennapokban némi humor és egy őszinte mosoly sokat segít a fölösleges feszültségek enyhítésében. Úgy vélem, hogy a "régi stílust" képviselő politikusokat az emberek többsége egyszerűen megunja, feltéve, hogy már nem unt rájuk.

Abszolút profizmus

Alapvető feltétel még, hogy saját magunk felé (önkritikus módon) éppúgy mint másokkal kapcsolatban, a mutatott teljesítmény legyen a meghatározó. A tudás és jártasság megfelelő határozottságot ad ahhoz, hogy jobban kiálljunk az ésszerű megoldások érdekében. Aki a saját területén profi az emellett jobban képes megkülönböztetni mások esetében is az igazi hozzáértést a nagy dumáktól. A véleményünket a közéleti kérdésekben is nyugodtan vállaljuk fel egy közösségben - ha ilyesmire terelődik a szó. Nem kell túlragozni, de nem szabad elsiklani sem az olyan állítások fölött, hogy "úgyis minden politikus lop", vagy "ezek úgyis mindent megtehetnek" - hiszen az ilyen mondatok afféle önbeteljesítő jóslatokként működnek.

Ne ideológiai alapon ítéljük meg másokat

Öreg hiba másokat ideológiai alapon beskatulyázni, az eltérő értékrendünk és látásmódunk teszi a világot érdekesebbé és izgalmasabbá. Valójában nincsenek "jobboldaliak" és "baloldaliak", ez nagyon helyzetfüggő amellett, hogy egymást jól kiegészítő nézetekről van szó. Amikor egy kérdést másoktól eltérő szemszögből ítélünk meg, attól még nagyon jól lehet beszélgetni és a gondolatainkat megosztani. Sokat lehet egymástól tanulni: például a jobboldalhoz kötődő, konzervatívabb alapfelfogású ember a baloldalihoz képest általában gyakorlatiasabb és kisebb valószínűséggel válik számítógép függővé, vagy általában a digitalizált világ rabjává. Ha valakinek ismeretségtől függően elismerik az eredményeit mások, például nagyra értékelik a hagyományőrző tevékenységét, az nagyban csökkenti az illető félelmeit és görcseit.

A baloldal javára írható többek között, hogy sokkal több az ötlete például az oktatás vagy a környezetvédelem területén. Azonban szó nincs arról, hogy bármelyik felfogás is felsőbbrendűbb lenne a másikkal szemben. Ha azt mondjuk, hogy létezett-e koalíció látszólag távol álló pártok között, ahhoz nem kell messzire menni, például Szlovákiában láttunk példát ilyesmire. Ezzel nem azt mondom, hogy az lenne a legfontosabb, hogy mindenképpen meg kell buktatni most a Fidesz kormányt, sőt inkább türelemre van szükség - a tendencia egy bizonyos idő elteltével mindig a kiegyenlítődés felé mutat.

Azokat a területeket propagálni, ahol újszerű látásmód kell

Számos terület van, amely szinte adja magát:

Paks 2 építésének felülvizsgálata és a megújuló energiaforrások támogatása.

Macsó stílus helyett női miniszterek.

Poroszos oktatás helyett alternatívabb, az egyéni képességeket fejlesztő szemlélet.

Átlátható és igazságos pályázati rendszer. stb., stb.

Ez nem jelenti azt, hogy a mostani kormány feltétlenül "rossz"

Nem azt propagálnám, hogy a kormányt azért kell leváltani, mert annyira szörnyű lenne, hanem azért amiért a legtöbb demokráciában szokás: az eredményeit meghagyva (pl. családtámogatások, határon túliak támogatása, menekültpolitika stb.), elismerve, hogy kisebb változtatásokkal jól lehet építeni ezekre, más területeken viszont a kormány gyenge teljesítményt nyújt, ergó reformok szükségesek. A túlságosan hosszú hatalomban töltött idő semmiképp sem mondható egészségesnek, sőt a hatalomkoncentráció kimondott veszélyeket jelent. Nem véletlen, hogy nyugaton elvétve fordul elő, hogy egy kormány akár egy évtizedig is lényegében változatlan összetételben működjön, ilyesmi csak keleti despota államokra jellemző.

Arcok, karakterek szükségesek

A társadalomnak van egy rétege, amelynek az a legfontosabb, hogy ő védelemre szorul, azonban a legtöbb állampolgár szerencsére nem így gondolkozik. Változást tehát az hozhatna, hogyha hiteles személyek több szavazót tudnának aktivizálni. Léteznek ilyen személyek, azonban a jelenlegi ellenzéki politikusoknak nem szabadna túl kritikusan viselkedni egymással szemben és folyton karaktergyilkosságokat elkövetni. Olyan ugyanis nem létezhet, hogy egy országban csak egy párt, egy ember képes a kormányzásra - inkább az lehet, hogy egy csoportnak különös tehetsége van mindenki mást kiszorítani a hatalomból és a kormányzást valami óriási hókuszpókuszként tüntetni fel.

Folyamatos "rendcsinálás", agyonszabályzás és atyáskodás hiányában is képes lenne működni egy társadalom - talán még valamivel jobban is mint jelenleg. Ehhez viszont bátran fel kell vállalni a NER filozófiájához képest teljesen más, abszolút európai szintű, mégis nemzetállaminak mondható, gyakorlatias megközelítéseket.

Hogy lehet, hogy évekkel azután, hogy a frankhitelek és egyéb devizahitelek átváltása megtörtént forinthitelre, még mindig téma lehet a devizahitelesek helyzete? A válasz ere csak az lehet, hogy még mindig sokan vannak nehéz helyzetben, még mindig nagy összegekkel tartoznak a bankoknak. Nagyon tanulságos annak áttekintése, hogyan reagált a kormány és hogyan az állampolgárok többsége annak idején a problémára.

Előre bocsátom, hogy nem vagyok elfogulatlan, mert nekem is van egy közepes összegű CHF lakáshitelem. Az egyik ismerősöm (aki nem vett fel ilyen hitelt) józan paraszti ésszel fogalmazta meg azt, amivel maximálisan egyetértek, hogy a hitelt felvevők, a bankok és az állami vezetés egyformán hibáztatható a devizahitelezés miatti problémákért. Egyértelmű viszont, hogy akiknek nincs a közeli rokonságban devizahitel tartozást nyögő ismerőse, nem mind így látják és általában nem is nagyon értik a probléma részleteit.

2007-ben, amikor néhány ismerősömmel együtt vettünk fel devizahitelt, akkor úgy gondoltuk, hogy van ugyan egy árfolyamkockázat, de ha az árfolyam elszáll, akkor az állam úgyis közbelép. Két tényezőt azonban nem vettünk figyelembe, amelyek miatt az állam közbeavatkozása egyáltalán nem magától értetődő: az egyik az, hogy a hitelt felvevők többsége nem feltétlenül esik egybe a kormány törzsszavazóival (főleg ha kormányváltás is történik), másrészt pedig a pénzügyi szakértelemmel is lehetnek problémák legfelsőbb szinten.

Mért gondoltuk azt, hogy probléma esetén a kormány "megmenti" a devizahiteleseket, magától értetődő módon, nem pedig afféle kegyes gesztust gyakorolva? Lehet, hogy naivak voltunk abban, hogy az általános európai (kontinentális) gyakorlat az előre nem látott károkat szenvedő állampolgárok kisegítése. Például ha a mezőgazdasági termelőket súlyos aszálykár éri, a magyar állam azon nyomban jelentős összegekkel kártalanítja őket, általában nem vizsgálva a gazdálkodó felelősségét az őt ért kárban. (Például láttam olyan képet egy hírlapban "aszálykárról", amikor sárga homokon termesztett kukoricát fotóztak le, holott ilyen homokon a kukorica már egy-két száraz hét után is kiéghet.) Ezzel együtt a mezőgazdasági termelők és egyéb, elemi kárt elszenvedett polgárok kártalanítása általában jogos és szükséges - viszont a devizahitel is egy előre nem látható pénzügyi katasztrófa volt, amely valóban TERMELŐ állampolgárokat sújtott (ez vitán felüli, hiszen a bankok nagyon nagyon is megnézik, hogy kiknek adnak hitelt, ergó rendszerint nem az utolsó részeges trógerek kapták).

Ezzel nem akarom csökkenteni a bankok felelősségét, amelyek nagyon nagy profitot realizáltak a devizahitelekkel, és azt sem gondolom, hogy az állampolgár teljes mértékű kártérítést kell, hogy kapjon. A fejtegetésem ezzel együtt nem is annyira a jogi mint sokkal inkább erkölcsi kötelességekről szól.

A hosszú távú hiteleknek van egy megszokott dinamikája a hitelnyújtók és a hitelfelvevők számára egyaránt, egyfajta mértékadó üzleti gyakorlat. Ez azon alapul, hogy a hitel törlesztése eleinte jelentős terhet jelent később, ahogyan fejlődik a gazdaság és növekednek a reálbérek (nő a fizetésünk), sőt az infláció miatt is a pénz nominálisan leértékelődik, ezért öt-tíz év elteltével már a havi részlet nagysága egyre inkább el fog törpülni a családi költségvetésben. Ez egy szokásos forgatókönyv, ha nem így lenne, akkor nem tudnánk újabb hitelek felvételével pár évente autót cserélni vagy háztartási gépet cserélni. (Bár megjegyzem, hogy én magam sosem vettem fel fogyasztási hitelt a lakáshitelen kívül és nem is vagyok ennek a gyakorlatnak a híve, eladósodottságom ennek ellenére jelentős.) A lakosság tartós eladósodottsága nyilvánvalóan csökkenti a vásárlóerőt.

Gazdasági válság esetén ez a forgatókönyv kapásból borul, és ez történt a '90-es évek elején, amikor a munkanélküliség és az alacsonyabb jövedelmek miatt nőttek meg sokak hitelterhei. Hogy ez a probléma viszonylag kevés embert sújtott annak oka egyáltalán nem közismert: a banki kamatemelések kb. 1990 és 92 között (politikai okokból) csak késve követték a hirtelen meglóduló inflációt, és a bankok keletkezett veszteségeit (amelynek jóval nagyobb részét adta a vállalati szféra mint a magán szféra) az állam jóváírta. A szanálás egy banki csődhullámot előzött meg akkoriban.

A 2005 és 2008 között hitelt felvevők már gyaníthatták, hogy túl szép a leányzó fekvése, hiszen a havi törlesztőrészletek alig haladták meg az albérletek szintjét. Az is gyanús lehetett, hogy zéró vagy közel zéró önrésszel az ún. alsó középosztály is hitelt kaphatott - ez egyértelműen hibás banki gyakorlat volt, egyfajta profitmohóság, de távolról sem ugyanaz, mint az USA-ban a NINJA hitelek (no income, no job, no asset - tehát se jövedelem, sem állás, sem tulajdoni fedezet nem volt), amelyek végül a globális hitelrendszert is megmérgezték. A hitelképességet nálunk a bankok nagyon is szigorúan vizsgálták. A magyar középosztály alsó, vagyontalan része azért is szeretett volna saját lakáshoz akart jutni, mert a lakásbérletek teljesen kaotikus állapotba kerültek miután az önkormányzati tulajdonú lakások nagy részét az állam kiárusította a '90-es években, a jogi szabályozás a bérlemények esetében nem volt jól kidolgozott.

Az alsó-középosztály tehát csupán megragadott egy lehetőséget, de figyelem, nem nekik kellett volna pontosan ismerniük a gazdaság állapotát, hanem a döntéshozóknak, az akkori pénzügyi vezetésnek (pénzügyminisztériumnak és bankfelügyeletnek). A Gyurcsány-kormánynak kellett volna látnia a magyar gazdaságban felfúvódó lufikat, és (mint azt a csehet tették) betiltani a devizahitelt, vagy pedig (mint a szlovákok tették) bevezetni az eurót, amely mérsékelte volna az árfolyamkockázatot. A CHF hitel, amely eredetileg osztrákoktól származó ötlet volt, már az első Fidesz kormány idejében létezett, de amikor később tömegessé váltak, sem az akkori kormányzat sem az ellenzék nem hívta fel az adósok figyelmét a veszélyekre. Gyakorlatilag egyetlen pénzügyi szakértő sem figyelmeztette a lakosságot.

Még egy fontos körülmény, hogy Magyarországon a hitelek reálkamata mindig is magasabb volt mint a szomszéd országokban. Emiatt a lakáshitelek mindig csak akkor tudtak meglódulni, amikor az állam különféle támogatásokat nyújtott: ilyen volt az ún. "szocpol", amellyel később sokan visszaéltek, és ilyen volt az állami kamattámogatás, amelyet a Fidesz vezetett be. Ennek mértékét ugyan a későbbi szocialista kormány csökkentette, de 3% még mindig jelentős tétel volt, és a költségvetésnek éves szinten több száz milliárd tételt jelentettek a lakástámogatások. A kérdés felmerül, hogyha az egyik hiteles kap állami támogatást, a másikat ez mért nem illeti meg, tehát a devizahitelesnek mért nem jár?

A magyar államnak kapóra jött annak idején a devizahitelek elterjedése, hiszen ez csökkentette az állami lakástámogatások miatti költségvetési hiányt oly módon, hogy a lakáspiac is fellendüljön. Naivitás volt azonban azt gondolni a Gyurcsány-kormány részéről, hogy a hitelpiacon létezik ingyen ebéd éppúgy mint azt hirdetni, hogy a magyar gazdaság "dübörög". Még egy fontos tényező az is, hogy az olcsó és támogatott hitelek haszonélvezői nem csak a hitelfelvevők, ők mindig megosztoznak a hasznon másokkal, kb. fele-fele arányban. Ez pedig a lakásárak hirtelen emelkedésében jelenik meg: az első Orbán-kormány idején a kamattámogatás miatt a lakásárak egy-két év alatt közel a duplájára nőttek, a devizahitelek idején pedig újabb árnövekedés történt. A lakáspiaci buborék pedig később törvényszerűen kipukkadt és a lakásárak éppen akkor estek vissza, amikor a svájci frank kamata megnőtt.

A konzervatív kormány a tulajdonképpen jól kezelte ezt a helyzetet, egy komoly hibától eltekintve, hogy a forintosítást túl későn vezette be. Annyira későn, hogy közben már sokan tönkrementek, potom áron kénytelenek voltak a lakásuktól megszabadulni és még mindig fizetik a fennmaradó törlesztőrészleteket. Másoknak pedig még ma is túlságosan nagy terhet jelent a hitel annak ellenére, hogy a túlnyomó többség nem tőzsdézni akart és nem spekulációs céllal vette fel hanem azért, mert (ezt sokan nem tudják) a forintkamat a többszöröse volt annak idején a devizahitelnek. Hiszen az rendes piaci kamat volt, állami kamattámogatás már nem volt igényelhető akkoriban.

A kormány 2010-ben pedig azt tette, mint a farkashorda vezére, hogy először a saját sleppje lakjon jól: azoknak tette lehetővé a hitelektől való megszabadulást a végtörlesztés révén viszonylag kedvező árfolyamon, akiknek lényegében nem volt a hitelre olyan nagy szükségük. (Hiszen később egy összegben ki tudták fizetni.) Tehát akik nem voltak rászorulva, hanem spekulációs céllal vették fel, ők megszabadulhattak tőle - bár ez az ítélet annyiban túlzó, hiszen sok esetben a család támogatását is igénybe vették. (Megjegyzendő, hogy nem csak a spekulációs devizahitelesek kaptak jelentős állami támogatást, hanem a felelőtlenül gazdálkodó fideszes önkormányzatok is, akiknek a hiteleit az állam átvállalta ill. leírta.)

2010-ben Surányiék körvonalazták, hogyan lehetne forintosítani a devizahiteleket, a javaslataikat azonban nem vették figyelembe csak akkor, miután az árfolyamok az akkori 190-ről 260Ft fölé nőttek, öt évvel később került csak rendezésre a probléma.

Közben bevezettek egy jelentős mértékű bankadót, amelyet még részben sem a devizahitelesek megsegítésére fordítottak. A médiumokban folytonosan ment a szöveg a devizahitelesek "megsegítéséről", - ezzel éppúgy hergelték a közvéleményt, mint amikor a pedagógusok fizetésemelésével szokták. Hússzor is beharangozzák az eseményt, mire megtörténik a végrehajtás, és arról nem szól a fáma, hogy sokan közben rosszul járnak (például mert más pótlékokat megszüntetnek). A magyar társadalom köztudottan nem szolidáris, hanem inkább irigynek mondható, hiszen évszázadok során kialakult történelmi reflexek következtében sokak számára a magyar "nemzet" egy olyan nagy családot jelent, amelynek tagjai csak egymás rovására boldogulhatnak, ezekben a fejekben tehát a játszmák zéró összegűek.

Emiatt a devizahitelesek helyzetét sem fogták fel másként, a legtöbben nem szimpatizáltak velük, főleg ha nem volt senki ilyen helyzetben a közeli rokonságban. Sőt, a legtöbben a polgári jogot kissé szűken értelmezve feltették a kérdést: hol itt a probléma? A hitelesek tudták, hogy mit vállalnak. Való igaz: a közjegyző pár óra alatt tízezreket keresett azzal, hogy kiadta valakinek átnézésre a hitelszerződést, aki felolvasta az adósnak, (formailag elbírálva, hiszen a tartalmához nem értett) a lényegét többször elismételve, hogy "ha nem fizetsz rendesen, a banknak nem kell bíróságra mennie, eladhatja fejed fölül a lakásodat". Némi cinizmussal elmondható: A tájékoztatás megtörtént, hiszen közjegyző is hitelesítette a szerződést.

Hozzá kell tenni ehhez azt is, hogy nálunk a pénzügyi kultúra szintje alacsony, sokan azt sem értik mit jelent a kamatos kamat (emiatt vesznek fel uzsorahiteleket - apropó, őket jobban védő a törvény) és mi történik, ha elszáll az árfolyam. Ez pedig nem a hitelt felvevők kritikája hanem az oktatási rendszerünkké amellett, hogy a devizahitelesek konstrukciói és a hitelek történetei olyan bonyolultak lehetnek, hogy még a kevésbé felkészült banki ügyintézők sem tudják áttekinteni. Én magam is úgy jártam, hogy az általam kért "adósmentő" program miatt a törlesztőrészletem majdnem nagyon megnőtt - de mivel a hölgy már járt úgy egyszer, hogy az ügyfél az adósmentést követően lila fejjel üvöltözve rohant be az irodába, az utolsó pillanatban hajlandó volt az egész fáradságos procedúrát visszacsinálni. A konstrukciómat egyébként hiába kezdem magyarázni nem pénzügyi felkészültségű ismerőseimnek, egy átlagos műveltségű értelmiségi nem érti.

A kormány fő döntéshozóinak pénzügyi ismeretei azonban láthatóan szintén nem haladták meg egy átlagos "Rezsi Szilárd" szintjét, máskülönben nem gondolták volna, hogy az árfolyamgát igazán hatásos megoldás lehet hosszabb távon. Nem volt rossz ötlet és valóban jelentett némi könnyítést, de leginkább félmegoldásnak mondanám, hiszen az árfolyamgát lejárta után a hitelek törlesztői hirtelen vissza emelkedtek az eredeti vagy azt meghaladó szintre.

Az állami vagyonkezelő és a magáncsőd intézménye megint amellett szól, hogy a kormány többféle módon is igyekszik kezelni a problémát, bár egyik sem működik túl hatékonyan, mert nem nagyon vannak mögötte érdekek. Mindkettő jó és hasznos megoldás, de nincsenek még bejáratva, kulturális beágyazottságuk még nem megfelelő.

A legjobb megoldás végül a devizahitelek forintosítása volt, amely kamat jóváírásokkal történt. A CHF kamatok ugyanis jelentősen megemelkedtek, amelyet a bankok - a kormány szerint tisztességtelen módon,- továbbhárítottak. Ennek, valamint a kamatmarzsnak (a vételi és eladási árfolyam közti különbségnek) a jóváírása szintén megtörtént, és a költségeit a bankok viselték. Az ember ilyenkor felszisszen, hogy az utólagos költségbehajtás a normál üzleti gyakorlattól eltér, azonban valamilyen szinten jogosnak volt mondható a bankokkal szemben. (Felmerül a kérdés, amire nem tudok most válaszolni, hogy az általános bankellenes intézkedések nem rostálták-e meg annyira bankokat, hogy az hosszabb távon káros hatású lesz a szolgáltatások minőségére és növelhetik-e lényegesen a kamatokat és az ügybél banki költségeit? Jelenleg úgy tűnik, hogy a válasz nemleges, de most még az általános pénzbőség torz képet adhat.)

A forintosítás már hatásos fegyvernek mondható, azonban összehasonlítva ezt az adósmentést a lengyelekével, a kép elszomorító. A lengyelekről ugyanis köztudott, hogy velünk ellentétben tudnak számolni, mert rákényszerültek a '80-as években a "lengyel piacok" idején. Ott az adósmentés, amibe az állam is beszállt, mindenkinek elfogadható szintű törlesztőrészletet biztosított, még nálunk távolról sem ez a helyzet. (Emiatt ott sokkal kisebb a bedőlt hitelek aránya.) Hiába a forintosítás, ha közben az árfolyam annyira elszállt, hogy a felvett összeg legalább a másfélszeresére nőtt, közel zéró infláció mellett, éveken át stagnáló, majd lassan növekvő bérek mellett. Ily módon sokan még mindig fizetésük több mint egyharmadát törlesztik a banknak, ráadásul úgy, hogy könnyítésül kitolták a futamidőt akár 30-40 évre is, tehát legalább nyugdíjba vonulásukig nyögni fogják.

Most úgy tűnik, hogy a devizahitelesek megint sírnak, pedig ugyanígy panaszkodhatnának a vállalkozók, a nyugdíjasok vagy a fizikai dogozók, vagy más alacsony keresetűek, akik el vannak maradva a számlákkal. Szó sincs panaszkodásról, inkább a történet egésze az, a nálunk tipikusnak mondható hülyeségek tömegével ami érdekes. A narratíva hitelessége abból látható, hogy ezúttal is a leginkább jóhiszeműek (az átlagos hitelfelvevők) szenvedték el a legnagyobb kárt. Szó se róla, a kormány sokat tett - habár néhány lépést túl későn-, és a legtöbb hiteles helyzete javult főként azoké, akik végig tudtak törleszteni. Ezzel szemben vannak olyanok is, akik már régen bedobták a törölközőt, mert nem vállalták a magas törlesztőrészletet. Esetleg a házukból sem hajlandóak kiköltözni, - hiszen az ő tulajdonuk,- hanem elkeseredetten perlik a bankokat. A bíróságok pedig mi alapján döntsenek, hiszen nincsenek sem megfelelő ismereteik, se felkészültségük: központi irányelvek alapján a panaszok nagy részét elutasítják.

Elvileg ugyan az újra megemelkedett lakásárak miatt jó megoldás lehet a nem fizető adósok számára a lakásuk értékesítése, azonban a gyakorlatban ez nem mindig működik. Jó néhány példát láttunk rá, hogy a bank úgy hirdeti meg az árverést, hogy a piaci ár közelében pályázókat valamiért adminisztratív okokból ki tudják zárni (pl. túl rövid határidő, a hitelesítő személy nincs az irodában), majd érvényes licit hiányában töredék áron eladják egy bennfentesnek.

Saját tapasztalataimból és ismerőseim elbeszéléseiből kialakult bennem valamiféle kép a nálunk működő, eltérő kulturális hátterű GYÁRTÓ cégek egyes típusairól. Mindez persze nem több egyfajta sztereotip véleményalkotásnál, hiszen (mint látni fogjuk) a legtöbb cég kulturális háttere igen csak kevert, emellett időben is folytonosan változik, ráadásul az egyéni tapasztalatok is igen eltérőek lehetnek.

A nálunk levő multik közül a tápláléklánc csúcsán a leggyakrabban német cégek állnak: például az olyan óriásvállalatok mint az Audi vagy Mercedes amelyek közvetlenül a fogyasztói piacra termelnek. A nagy- és a közepes német vállalatokról egyaránt általános vélemény, hogy többnyire jól szervezettek: a mai német vállalatok éppúgy mint a múlt századi német hadseregek igen fegyelmezett gépezetként, pontos rendszer szerint működnek (esetleges turbulenciáktól eltekintve). Ezeknek a vállalatoknak a legfőbb előnye általában a rendszer, amelyben mindenki feladatköre pontosan behatárolt és főleg a nagyobb cégeknél a részletekig kidolgozott. Előny, hogy a feladatok elvégzése általában belefér a napi nyolc órába viszont hátrány, hogy az újítások és a kreativitás számára kevesebb tér jut (főként mivel a magyarországi vállalatok leginkább csak végrehajtói a központi utasításoknak). Emiatt sokan érezhetik úgy főként az óriásvállalatoknál, hogy csupán egy kis csavarok egy nagyobb gépezetben. Az unalom és a stressz közül az előbbi, a favágó szürke rutin okozhat nagyobb problémát az ilyen munkahelyeken. Sokakat zavarhat még a németek igen merev hozzáállása és néhányan közülik éreztetik az emberrel, hogy felsőbbrendűbbnek tartják magukat.

Az osztrák és a skandináv cégek sok mindenben hasonlítanak a németekhez, bár többnyire valamivel lazábbak és a külföldi menedzserek úgy tűnik mintha valamivel több teret hagynának a magyar vezetők számára. (Ami viszont a kontroll elvesztésének veszélyével járhat.) Igen demokratikus például az angol vagy amerikai vállalati kultúra, ahol alapvetően mindenki számára ugyanolyan íróasztal és egyforma személyes tér biztosított, a tárgyalások és megbeszélések céljára elkülönített szobák és sarkok vannak. Az amerikai cégek sajátossága, hogy kifejezetten dinamikus, jól terhelhető munkatársakat keresnek, a többlépcsős felvétel során a személyiségjellemzők talán még nagyobb súllyal esnek latba mint a szakmai tapasztalat. Az USA vállalati kultúrájához hozzátartozik egy olyan elvárás, hogy a munkatársak folyamatosan újítási javaslatokat tegyenek és általánosságban aktívan működjenek közre a különféle projektekben. (Kérdéses, hogy van-e még a mai magyar munkapiacon az ilyen magas elvárásoknak megfelelő szelekciós bázis.)

A dél-európai, pl. spanyol vagy francia vállalatok a németekkel összehasonlítva általában sokkal kevésbé szervezettek, emiatt ezek a cégek általában kevésbé stabilak és a fluktuációból látható, hogy milyen sokakat zavarnak a kaotikus munkakörülmények.

A távol-keleti cégek kultúrája teljesen sajátságos: a japánok sok mindent áthoznak az anyaország mentalitásából bár a szabályokat enyhítették, hogy közelítsenek az Európában megszokott normákhoz. Így például azt nem várják el annyira a dolgozóktól, hogy éjjel-nappal bent legyenek, viszont a benn töltött munkaórák száma esetenként fontosabb lehet mint a mutatott teljesítmény. A japán cégek többségének munkaórára vonatkoztatott termelékenysége nem kifejezetten jó, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy apró részletkérdésekkel szöszmötölnek vagy kevésbé lényeges problémákról több órás megbeszéléseket tartanak. Emellett minden lényeges döntést csak japán vezetők hozhatnak, és a főbb megállapodások is japán cégek egymás közti megbeszélésein születnek meg.

A külföldi cégek a tulajdonosi háttér alapján is eltérhetnek: a családi vállalkozásoknak sok előnyük van például az, hogy a magyar vállalat alkupozíciója jobb mint ha csak egy kis pont lenne egy óriásvállalatban, amelyet szökőévenként egyszer keres csak fel egy magas szintű döntéshozó. Utóbbi esetben csak valamiféle távoli központban a különféle, gondosan kozmetikázott statisztikai havi jelentésekből próbálnak következtetni a vállalat valós teljesítményére és helyzetének alakulására. Sajnálatos módon igen gyakori, hogy a családi vállalat működése az utódokat már nem érdekli, emiatt (vagy egyéb okból) nemzetközi nagyvállalatok felvásárolják. Egy nagy cégcsoport részeként működni azonban még mindig egy fokkal jobb azzal szemben, amikor a vállalatot pénzügyi befektetőnek adják el. Az ún. pénzügyi befektetők általában kevés szakmai hozzáértéssel, a rövid távú haszon megszerzésének céljával vettek át magyar cégeket (manapság ez kevésbé gyakori). A cél ilyenkor az, hogy a veszteséges tevékenységeket leépítsék és a céget később haszonnal továbbadják. Ezeken túlmenően még léteznek az előírásokon túlmutató "kettős könyvelést" végző külföldi vállalatok is, ahol a gyártás mögött másfajta, pénzmosó tevékenységek is állnak. (A vállalatirányító szoftverek fejlesztése is képes egy ilyen igényt lekövetni.)

A magyar tulajdonú cégek is sokfélék: léteznek olyanok, amelyek igyekeznek a nemzetközi nagyvállalatok száz év alatt összegyűlt tapasztalatait hasznosítani és működésükbe rendszerszinten is beépíteni. A nagy vevők is előírják mindezt: a megfelelő minőségbiztosítási rendszer, vállalatirányítási rendszer, rend és tisztaság stb. ma már elvárások egy vállalattal szemben, ha például autóipari beszállító akar lenni. A magyar cégekre azonban kivétel nélkül jellemző, hogy a személyes kapcsolatok informális hálózata sok esetben fontosabb a valós hierarchiánál és a hivatalosan előírt munkamegosztásnál. Ez abban az esetben előnyös, ha segíti a csapatmunkát: a különbségek a vállalatok között igen nagyok e tekintetben, a legtöbb magyar cégre a magas szintű csapatmunka sajnos kevésbé jellemző, gyakoribb a klikkesedés és a felelősség hárítása. (Mindez a multik többségére is többé-kevésbé igaz, hiszen a magyar menedzsment általában behozza a cégbe a sajátos kulturális normarendszerét.)

A magyar tulajdonú cégek másik csoportja olyan családi vállalkozás, amelyek kevés tőkebefektetéssel, félig-meddig manufakturális módszerekkel működnek, ennek megfelelően ezen cégek által előállított hozzáadott érték igen alacsony. (Megjegyzem, hogy a közvélekedéssel ellentétben, a nálunk levő nemzetközi gyártócégek "összeszerelő üzemeinek" hozzáadott érték termelése egyáltalán nem alacsony, hanem sokkal inkább közepes szintűnek mondható amellett, hogy ezek a vállalatok az összeszerelésen kívül számos más műveletet is végeznek a termékelőállítás során.) A cégek számára pályázható, egykori Marshall-segély szintű EU-támogatások talán segítenek abban, hogy a magyar vállalatoknál is megtörténjenek a megfelelő beruházások és a termelékenység szintje lényegesen nagyobb legyen. (Bár megjegyzendő, hogy a szervezettség szintjén is előrelépésre van szükség.) A mai alacsony szintű termelékenység mellett ugyanis a fizetések lényeges emelkedése óhaj marad csupán, az árbevétel mértéke nem elégséges, hogy csökkenjenek a jelenlegi feudális szintű különbségek a tulajdonosok ill. felső vezetés valamint a fizikai dolgozók között.

A vállalat eredményességét a vevőköre is meghatározza: ha például az alkatrész alacsony kategóriás autóba vagy kommersz háztartási gépbe kerül beépítésre, akkor az elérhető haszonkulcs sokkal kisebb mint nívós termékek esetében. Az igényesebb piacokra gyártó vállalatok általában jobb szintű átlagos fizetéseket tudnak biztosítani, viszont a dolgozókkal szemben támasztott követelmények is arányosan magasabbak.

Rokonszenves figura számomra Görgey Gábor egyik regényének kitelepített gróf ura, aki a hortobágyi tanyán minden november 7-én látszólag ünnepi ruhába öltözött - amely valójában gyászruha volt, és arra gondolt, hogy "bárcsak valaki elsüllyesztette volna az Auróra cirkálót". Ennek ellenére mégsem gondolom, hogy ne léteznének a történelemben olyan tágabb perspektívák, ahonnan szemlélve az ideológiai rokonszenvek és ellenszenvek nem mérvadóak többé. A "Big History" irányzata hozzám közel áll, mert olyan tágabb összefüggéseket keres, amelyek sokkal tényszerűbbek és erőteljesebbek mint a mai szokásos bal- vagy jobboldali történelemfelfogások.

Ami száz éve történt Oroszországban abban nincs semmi rendkívüli, eléggé pontosan követi más forradalmak szokásos forgatókönyvét: ahány év késéssel követte az angol, a francia vagy épp a magyar forradalmat, körülbelül annyi éves, évszázados volt az elmaradása Európa nyugati és középső részéhez képest. A februári forradalom volt a valódi spontán népmozgalom, ezt követte a jakobinus hatalomátvétel (a francia jakobinusokhoz hasonlóan fanatikus és kíméletlen Lenin vezetésével), később pedig jött egy Cromwellre, Napóleonra, Hitlerre hasonlító diktátor (Sztálin). Vitatkoznék azzal a felfogással, hogy a nagy emberek irányítják az eseményeket, hiszen érdekes módon, ahol a társadalmi viszonyok zavarossá válnak, ott az esetek többségében néhány év leforgása alatt rendre kiemelkednek (idétlen hasonlattal éppúgy mint napjaink valóságshow-in), az eseményeket irányítani képes, a hatalom megszerzésében kimagaslóan tehetséges, szuggesztív fellépésű fószerek.

Általában éhezés, vesztes háborúk vezetnek a teljesen kaotikussá vált állapotokhoz - amely számomra a "társadalmi forradalom" legjobb leírása. A mélyben persze mindig vannak olyan társadalmi átrendeződések, amelyek miatt közmegegyezésről nemigen beszélhetünk már ilyenkor, legfeljebb általános képmutatásról, amely még egy ideig fenntartja a merev és idejétmúlt hierarchiákat. Az egységes hitrendszer nélküli (!), instabil társadalmak borulásához az éhezés vagy vesztes háború csak az utolsó lökést adja meg, és bekövetkezik "mindenki harca mindenki ellen".

A kataklizmának voltak előjelei az oroszok esetében is, amelyek szembetűnőek lehetnek például Csehov vagy Dosztojevszkij műveiben: Csehov drámáiban szinte a semmiben lebeg az orosz közép nemesi osztály - amely pár évtized múlva a gulágokon végezte,- Dosztojevszkijnél pedig a mélység nyomora, az egyszerű, idealista és hitre éhező "szláv lelkek". De éppígy említhetnénk Gogol szolgalelkű csinovnyikjait is. Utólag visszatekintve úgy tűnik, hogy a cári rendszer képtelen volt már kezelni az iparosodó Orosz Birodalom belső társadalmi feszültségeit, és nem tudta tartani a lépést a nagyhatalmakkal.

A mongolok hódításai Oroszországot évszázadokra a perifériára szorították, emiatt sokkal később tudott erős állammá válni mint Európa meghatározó királyságai és fejedelemségei. A 18.század elejétől azonban terjeszkedése folyamatossá vált és gyakorlatilag idő kérdése volt, hogy mikor terjeszti ki befolyását a Kaukázusra, a Baltikumra, Közép-Ázsiára valamint a közép-kelet európai országokra. Eközben jött néhány nagyobb pofon: krími háború, totális vereség a Japánoktól (1905-ben), de a legnagyobb csapás az I. világháború volt, amikor a németek jó néhány orosz hadsereget semmisítettek meg. (A németeket a háborúba lépésre éppen az motiválta, hogy odacsapjanak az oroszoknak, mielőtt túlságosan megerősödnének.)

Az orosz államot és gazdaságot modernizálni kellett, a cári birodalmi eszmének is új köntöst kellett adni, és erre kapóra jött a marxizmus valamint a proletár internacionalizmus. A marxizmus, amely eredetileg messianisztikus utópiaként indult, nem arról szólt, hogy a kommunizmust olyan országban kellene megvalósítani, ahol nincs erős munkásosztály csak hatalmas paraszti tömegek. Lenin tehetsége az volt, hogy az ideológiát rugalmasan a hatalom megragadásának szolgálatába tudta állítani és pár hónap alatt mindenkit meg tudott győzni arról, hogy eljött a cselekvés ideje. Érdekes módon Lenint a mai közvélemény nagy része nem ítéli el annak ellenére, hogy rengeteg vér tapadt a kezéhez, például a cári család kivégzése, és az évekig tartó polgárháborúért valamennyire őt is felelősség terheli. Lenin megítélése talán amiatt lehet indokolatlanul kedvező, mert a leváltott rendszer sem volt kevésbé szörnyű az egyszerű állampolgár szemszögéből nézve. Az is tény, hogy vezetésével egy modernizált és bizonyos mértékig fejlődőképes rendszer jött létre, ahol ismét megvalósult az állam és egyház egysége - ezúttal már nem a cár, hanem a párt főtitkárának személyében, és az új államvallás a marxizmus-leninizmus lett. A túlvilági boldogság (csalóka) ígéretét pedig felváltotta az utódok hálás emlékezete a kommunizmus építésében végzett munkáért. Egy működőképesnek tűnő hitrendszer pedig mindig jobb az állampolgárok szemében, mint amikor nincs semmilyen általánosan elfogadott, valamennyire hitelesnek mondható hitrendszer.

Az új orosz birodalom létfeltételeit a tömegeket mozgósítani képes, "modernizált egyház" mellett még legalább két tényező teremtette meg. Az egyik a szén és vas szerepe. Az ipari forradalom kezdeti szakaszában azok az országok kerültek előnybe, amelyek jelentős szén és vasérc készlettel rendelkeztek. Oroszországban mindez megvolt, ellentétben Dél-Európával és Nyugat-Ázsiával: a spanyolokról, olaszokról vagy törökökről például nem mondható el mindez. A központi állami irányítás bizonyos mértékben kedvezett is az nagyberuházásoknak, amelyek a vas és acél előállításához szükségesek voltak, ezért az orosz kommunizmus t.képp államilag vezérelt kapitalizmus volt (a sajátos uralkodó elitjével), amely egy ideig megfelelően segítette a gazdaság fejlődését.

A második fő tényező az volt, hogy Oroszországot megszállni gyakorlatilag lehetetlen volt a hatalmas területe miatt. Ez jelenti a fő elágazást a francia, magyar vagy lengyel forradalmakkal szemben. Nagy terület + nagy népesség + acélgyártás: az eredő egy hatalmas katonai potenciál. Minden tényező rendelkezésre állt ahhoz, hogy egy új katonaállam jöjjön létre. A központosított hatalom ráadásul megteremtette az önkényuralom lehetőségét, amelyet Sztálin meg is ragadott és a végletekig menően kihasznált 1936 után. Az egyszerű állampolgárt lelkesedéssel töltötte el, hogy habár a boltok üresen konganak, mégis egy nagy birodalom polgára, amely képes volt legyőzni a totálisan mozgósított Németországot, atomtöltetű rakétákkal rendelkezik és embert juttatott a világűrbe. Az orosz nép tehát megkapta a maga "ópiumát" (Marx kifejezését használva.)

A II. világháború során ez a katonaállam foglalta el Magyarországot és tett minket hódoltsági területté. Egy évszázadok óta terjeszkedő birodalom része lettünk, és ennek csak annyi köze van a kommunizmushoz, amennyiben a birodalom ideológiáját történetesen így nevezték. A "nagy Oroszország kovácsolta frigy-nek" nem volt valós ellensúlya a térségben, hiányzott valamilyen (az Osztrák-Magyar Monarchiát felváltó) másik erős nagyhatalom, Európa újra felosztásra került és a nekünk a kevésbé szerencsés fele jutott.

A Birodalom több mint 70 évig fennmaradt, annak ellenére, hogy eszméletlenül bürokratikusan és pazarlóan működött. A hadi állam működtetése is nagyon költséges volt. Segítette viszont a fennmaradását a rabszolgamunka (a gulágokban), és nagyon segítette a rengeteg ásványkincs, mindenekelőtt a kőolaj.

A történet pedig úgy folytatódik a mi szemszögünkből, hogy megtaláltuk a módját, hogyan húzzunk hasznot a birodalomból. Egy hadseregnek mindig rengeteg élelmiszerre van szüksége, és a 18. század után (amikor kastélyokat építettek a Habsburgok hadi beszállítóiként meggazdagodott arisztokraták), ismét fellendült a mezőgazdasági árutermelésünk. ("Ami a csövön kifér" jeligével.) A relatíve olcsó kőolaj is segítette a gazdaságunk fejlődését. Amíg bele nem ütközött a saját korlátaiba. A rendszer a '60-as évek végétől már képtelen volt megújulni és lassan szétzüllött, hiteltelenné vált a kommunista ideológia, a rohadás a központból indult. Ugyanis az ipari forradalom következő szakaszában, amely már sokkal inkább a minőségről mint a mennyiségről szólt, a kommunista eszme teljesen hasznavehetetlennek bizonyult.

A cárizmus rendszere azonban fennmaradt tőlünk keletre - a 3.0-s változatát putyinizmusnak hívják. A különféle okokból széthulló rendszer keltette anarchia ugyanis (ott is és nálunk is!) annyira félelmetes és létbizonytalanságot keltő, hogy egy "tökös" diktátor személye megint valós opció. Amit most átélünk az pedig ennélfogva nem lehet más mint "A birodalom visszavág." Addig megy ez az epizód, amíg a szereplői megint hiteltelenné válnak, remélhetőleg egyszer végre leveszik a műsorról.

Úgy gondolom, hogy a válasz nagy valószínűséggel "nem" vagy "csak nagyon kis mértékben", legalábbis a nemzetközi felmérések ezt mutatják. Talán a legátfogóbb képet e tárgyban (nyilvános és letölthető formában) a "Legatum prosperity index" adja, amely a gazdasági fejlettséghez képest sokkal tágabb értelmű "prosperitás" alakulását vizsgálja olyan tényezők figyelembe vételével mint a gazdaság minősége, a vállalkozási környezet, az oktatás, az egészségügy, közbiztonság, környezetvédelem helyzet, a kormányzati munka minősége, a szabadságjogok helyzete valamint az ún. társadalmi tőke. A felmérés szerint 2007 óta Magyarország esetében lényeges változásról nem beszélhetünk és mivel az országok nagy részében pozitív irányú elmozdulások történtek, az összesített rangsorban a 41. helyről a 47.helyre estünk vissza. Én magam eléggé szkeptikus vagyok abban, hogy az eredmény reális, például a környezetvédelem terén a 93. hely a valóságnál bizonyára rosszabb képet mutat, emiatt összességében a helyünk inkább valahol Szlovákia, Lettország, Lengyelország mögött, kicsivel Horvátország és Görögország előtt lenne.

A lista egyébként különösebb meglepetéseket nem tartogat, a protestáns kultúrájú jóléti államok vannak itt is az élen, Skandinávia, Új-Zéland, Ausztrália és Kanada, Hollandia, Németország és az Egyesült Királyság. A britek az utóbbi évtizedben végrehajtott társadalmi reformok miatt sokat fejlődtek, és a brit nemzetközösség tagjai (az egykori gyarmatbirodalom országai) is általánosságban jól teljesítenek - ez megint a kulturális hatások fontos szerepét mutatja. Az USA abszolút stagnál e tekintetben (ami Trump győzelmére is egyfajta magyarázattal szolgál), viszont a szegény és közepesen fejlett országok nagy része a legtöbb kontinensen folyamatos fejlődést mutat. A gazdasági fejlődés tehát nem minden: egyes országok jobban át tudják konvertálni társadalmi prosperitásra és meglepő módon Fekete-Afrika és a különféle válságokkal sújtott Európa esetében segítette leginkább a GDP növekedése a prosperitást (vagy életminőséget ha úgy tetszik), Dél-Amerikára, az arab-világra és Ázsia nagy részéről ez sokkal kevésbé mondható el.

A mi esetünkben az értékelést a társadalmi tőke húzza le a legjobban, amelyben csak 114-ik helyen állunk, ezért érdemesebb ezt alaposan körbejárni. (Elsősorban Leonyid Poliscsuk, a moszkvai közgazdaságtani egyetem professzorának előadásaira támaszkodva.) A társadalmi tőke az utóbbi egy-két évtizedben került a kutatások fókuszába: a társadalom kohézióját, az emberi kapcsolatok hálózatait jellemzi, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Sokféle megközelítése létezik, a legegyszerűbb a bizalomra vonatkozó kérdés: "Mennyire lehet megbízni másokban?" (különféle csoportokra vonatkoztatva ezt a kérdést). Az általános bizalomra vonatkozó felmérések már sokatmondóak tudnak lenni a tekintetben, hogy milyen az emberek közötti együttműködés szintje, a hajlam a kooperációra.

A volt szocialista országok szinte kivétel nélkül gyengén teljesítenek a társadalmi bizalom felmérésekben: annak ellenére is, hogy a szocialista rendszerek elvben az összefogást propagálták, a kapitalizmus farkastörvényei között élő liberális demokráciákban a bizalom szintje mégis sokkal magasabb. A legkézenfekvőbb magyarázat erre az lehet, hogy a szocialista/kommunista rendszerek feudális jellegű struktúrája szétverte a társadalom önszerveződő csoportjait, viszont a jól működő kapitalista rendszerek nagyobb teret biztosítanak a polgári együttműködés különféle formái számára. Az egyes régiók között persze nagy eltérések vannak, amelyet Észak és Dél-Olaszország közti nagy különbség mutat meg a legszemléletesebben: az északiak számára az állam szerepvállalása sokkal kevésbé fontos mint a déli régiókban.

Azokban az országokban, ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, a polgárok az államtól várják azt (mint kisebb rossztól), hogy biztosítsák a jogaikat azokkal szemben, akik visszaélnek a helyzetükkel és a társadalomnak kárt okoznak. Ma már közgazdasági modellek is léteznek annak demonstrálására, hogy az ilyen országokban az erős állam hogyan használja ki az egyes társadalmi csoportok közötti ellentéteket és csoportosítja át a jövedelmeket a saját kedvezményezettjei számára. Ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, ott az állam sok adót szed be, viszont a közintézmények megfelelő kontroll hiányában mégis rosszul működnek és alacsony szolgáltatást nyújtanak. (Ahol nagyon magas a társadalmi tőke szintje, az állam ott is sok adót szed be, de azért, mert megbízható és magas szintű szolgáltatásokat működtet.)

A társadalmi tőke sokféle szervezetben ölthet testet: ilyenek az érdekképviseleti szerveződések, polgári mozgalmak, civil szervezetek, de az önkéntes szociális tevékenység vagy az adakozás mértéke is jellemző lehet. A civil szervezetek a mindenkori hatalom kontrolljának egyik formáját jelentik, és nem véletlen, hogy a magyar kormány számára, amely durva jövedelem átcsoportosításokat hajt végre és nem fogad el semmiféle kontrollt, afféle vörös posztóként jelennek meg. A helyi önszerveződések javíthatnak ugyan a társadalom helyzetén, azonban a kormányzat minőségét egyáltalán nem javítják, sőt inkább ellenkező hatást fejtenek ki. Erre példa a számos kisebb településen önkéntes alapon működő polgárőrség, amely csökkenti a rendőrség munkáját, de ezáltal az elvárásokat is az államilag biztosított vagyonvédelemmel szemben. A kormányzati munka javítását ezért leginkább az országos szintű mozgalmak képesek kikényszeríteni.

Habár a felmérések és a közgazdasági modellek is az irányba mutatnak, hogy nálunk a társadalom fejlődése, különösen a társadalmi tőke növekedése igencsak megrekedt, mindez igen sok szubjektív elemet tartalmaz és nem biztos, hogy a valós képet tükrözi. Mindannyian feltehetjük a kérdést magunknak, hogy látunk-e javulást többek között a munkahelyi kapcsolatok szintjén, a rokoni-családi együttműködésekben, a helyi társadalmakban, vagy akár a szomszédok közötti segítségnyújtásban. Mindenki döntse el, hogy lát-e fejlődést legalább mikroszinten és még inkább az országos politikát is befolyásoló intézményekben, mozgalmakban. Én magam sokkal inkább hajlok a "nem" felé mivel azok, aki tartósan külföldön élnek és hazajönnek egy kis időre vagy visszatelepülnek, gyakran mondják azt, hogy a feltételek az országban szinte minden tekintetben megfelelőnek mondhatók, a legtöbb problémát számukra az emberek okozzák. Saját lelki nyugalmuk érdekében inkább kerülni igyekszenek az ismerőseik többségét.

A magas társadalmi tőkéjű országokban az átlagos szavazópolgár a kormányokat egyfajta "polgári" normarendszerben a teljesítményük alapján ítéli meg a leginkább, nem pedig aszerint, hogy az ő adott társadalmi rétegének mennyire kedvez. Az ilyen országokban a kormányokkal gyakran elégedetlenek, még akkor is, ha jó teljesítményt nyújtanak, a kormányváltások is ennek megfelelően gyakoriak. Más országokban azonban az átlagpolgár annyira fél a tőle különböző társadalmi csoportoktól, hogy elvárja a kormány gyámkodását. A bizalom szintje ezekben az országokban tartósan alacsony marad és a társadalom szövetét összetartó gyenge kapcsolatok száma sokkal is kevesebb, emiatt a társadalmi tőke növekedése és a társadalom fejlődése egyaránt korlátokba ütközik. Mivel az ember erősen szociális lény, a társadalmi tőke (a kapcsolatok száma, minősége) valamint az állampolgárok boldogsága vagy egészségessége között egyértelmű összefüggések állnak fenn.

A címbeli tegezés nem a tiszteletlenség jele, csupán az egyszerűség kedvéért használtam, az "önözés" ugyanis manapság nagyon távolságtartó. Aki ezen a fórumon cikkeket olvas, arról joggal feltételezhető, hogy már elég széleskörű tájékozottsággal rendelkezik ahhoz, hogy felelősen hozzá tudjon szólni a közügyeinkhez. A felelősség nem csak jogi, hanem erkölcsi, lelkiismereti kategória is: Ha a dolgok rosszra fordulnak, olyankor magunknak feltesszük a kérdést, hogy tényleg megtettünk-e mindent a lehetőségeinkhez képest.

Márpedig a látszat ellenére a dolgaink nem állnak túlságosan jól és minden valószínűség szerint inkább rossz irányba mennek. Elég elolvasni a Hegymenet című tanulmánykötetet, az egyes területeket nagyon mélyen ismerő szakértők elemzéseit, hogy belássuk: a kormánypropaganda ellenére ami nálunk folyik, az távolról sem egy sikertörténet.

A helyzet nagyon csalóka, sok tekintetben hasonlít a kádári rendszerbeli állapotokhoz. 1956-ban a forradalom bukása elvette tőlünk a lehetőséget a rendszer ésszerű átalakítására. (Habár a '60-as évek második felében volt egy kísérlet ez irányban, a reformok hamar zátonyra futottak a rendszer centralizált hatalmi struktúráin és merev bürokratizmusán.) A rendszer bukása elkerülhetetlen volt, bár a keletkezett csődöt a dörzsölt pártelit sikerrel varrta a következő kormány nyakába és a népi folklórban a történet lényege, hogy "a rendszerváltást elrontottuk".

Ma is hasonlóan éppolyan nagy a távolságra vagyunk a sikeres országoktól mint annak idején.

Három tényezőnek köszönheti a mostani kormány, hogy jól megy a szekér: az EU forrásoknak, a bankok és multik különadójának valamint a kedvező világgazdasági konjunktúrának. Eközben a magyar gazdaság vajmi keveset fejlődött, körülbelül annyira piacképes mint a magyar labdarúgás.

Ezeknek a tényezőknek a felhajtóereje lassan lecseng: az EU forrásokat 2020-ig tudjuk ilyen arányban igénybe venni, a gazdasági konjunktúra időnkénti visszaesése is szükségszerű, a multikról pedig már nem lehet több bőrt lehúzni: az energiacégeket államosítottuk (a költségek az államot terhelik), a bankok és a nagyker cégek is egyre nagyobb számban vonulnak ki. Két-három év múlva a pénzcsapok várhatóan elapadnak és akkor ki fog derülni, hogy a forrásokat mennyire jól használtuk fel a gazdaság fejlesztésére. Az építőipari kirakatberuházások, nagy projektek inkább csak átmenetileg pörgetik a gazdaságot, csak az erős, nemzetközileg versenyképes cégek jelentenék hosszú távon a gazdaság motorját.

A szélsőségesen konzervatív ideológia a 2018-as választások után még inkább bebetonozódhat. Elég könnyű összegyűjteni, hogy mely pontok jelentik a mai NER propaganda kimondott és ki nem mondott (implicit) alapjait. (A csapból is ez folyik, nem csak a vezető médiumokban, hanem még ha egy megyei újságot előveszünk, az apparatcsikok cikkeiben ugyanezt látjuk, csak még merevebb, dogmatikusabb és fantáziátlanabb stílusban.)

1.Ami nálunk folyik az fantasztikus, mások tanulhatnának tőlünk. Mi annyira tehetségesek és függetlenek vagyunk, hogy nincs mit tanulnunk másoktól. (Közben folyton csábítjuk a multikat, mert a vállalkozásaink csak az ő beszállítóikként tudnak versenyképesek lenni.)

2.A középosztálybeli család mindenekfölött. (Amely valóban kívánatos és fontos cél, azonban egy mereven értelmezett és hamis pózokkal beállított kép.)

3.Ha magyar termelői ételt eszünk, az egészséges. (Hogy a hagyományos táplálkozástól ugyanúgy elhízunk, arról nincs szó.)

4.Igyunk mennél több magyar bort, pálinkát és kézműves sört. (Tehát éljen az alkoholizmus.)

5.A hagyományos magyar kultúra él és virul. (Valójában a kultúra nagyon sokrétű és a politikai befolyásolás mindig több kárt okozott mint hasznot. A legtöbb remekmű felháborítóan liberális, amikor megjelenik.)

6.A centralizált államigazgatás rendet és biztonságot ad. (Leginkább növeli a bürokráciát és a korrupciót.)

7.A magyar kormány mindenkit megvéd és biztonságot ad. (Nagyon magas a "védelmi pénz" és a biztonság igen csalóka, ha közben elkényelmesedünk a langyosban. Emellett pedig pénzt fogadunk el az EU-tól miközben folyamatosan bomlasztjuk.)

8.Mindenki jól jár, ha betartja a szabályokat.(Minden alaposan túlszabályzott és bürokratikus, a szabályértelmezés merev. Apró szabályszegésért biztos büntetés jár, egy rablást könnyebb megúszni.)

Körülöttünk minden országban, szinte egész Európában a kormányok folytonosan váltják egymást. A németeknél például a kancellár személye régóta ugyanaz, de a kormányok összetétele mindig változott. Szinte kivétel nélkül minden európai országban négy évente jönnek és mennek kormányok, mindig új politikusok lépnek színre új ötletekkel. Pár kivétel van ez alól: főként Oroszország és Belorusszia. Érdekes módon, sokan vállalkoznak arra, hogy Nyugat-Európában próbáljanak szerencsét, esetleg a cseheknél vagy a lengyeleknél, de olyat nem nagyon hallani, hogy valaki a beloruszoknál vagy az oroszoknál (vagy netán a törököknél) szeretne élni több éven keresztül. Ezek ugyanis merev, diktatórikus jellegű rendszerek, amelyekre rányomja a bélyegét egy erős vezető személye és autokrata vezetési stílusa.

Nálunk is ez a helyzet: ugyanazok az arcok már sok év óta, és a kormány új frontemberei talán még tehetségtelenebbek és szolgalelkűbbek mint a régiek. Hogyan fogja ez a garnitúra javítani az egészségügyet, oktatást, az energiaszolgáltatást, a pénzügyi rendszereket, a szociális biztonságot? Könnyen elképzelhető, hogy 2018 után egy újabb kétharmados többség miféle ideológiai alapú döntéseket akar majd lenyomni a társadalom torkán... amelynek természetesen leginkább egy szűk vállalkozói elit lenne a haszonélvezője. Egy mindeddig elképzelhetetlen szintű hatalomkoncentráció veszélye áll fenn.

A kormánynak számos intézkedése volt az utóbbi nyolc évben, amelyet a legtöbben elismernek, ezeket meg kell tartani egészében vagy kisebb változtatásokkal. Ilyen a családi adózás és a családtámogatások, a kettős állampolgárság (a külhoniak másfajta szavazási módja és képviselete mellett), a közmunka (de csak ott, ahol nincs más munkalehetőség, hogy ne adjon visszaélésekre lehetőséget), a különadók (az ésszerűség és méltányosság figyelembe vételével), a bevándorláspolitika (hisztériakeltés nélkül), stb.

Ezen a ponton mondhatjuk mi választók, hogy köszönjük uraim mindezt, és a viszontlátásra.

A megoldás a kormányváltás, de ehhez el kell felejteni a mesterségesen húzott politikai lövészárkokat. A szlovákoknál például teljesen különböző pártok is képesek kormányalakításra. El kell foglalni azt a bizonyos politikai közepet, amely az ésszerű és kiegyensúlyozott, a részletekre jobban ügyelő politikát jelenti. Ugyanis ha valamint változtatni akarunk, akkor azon nem csak baltával lehet faragni. A demagógiától és a hamis alternatíváktól szintén meg kell tudni szabadulni.

Abban az esetben, ha foglalkozom közéleti problémákkal és az eseményeket valamiféle rendszerességgel igyekszem követni, mindenképp felmerül a személyes felelősségem az események alakulásában. Mondtam-e a véleményemet legalább akkor és ott, amikor kérdezték, a megfelelő kulturált stílusban? Nyugodt szavakkal képes voltam-e csillapítani adott esetben a hisztériakeltést és a fanatizmust? Ha szerintem a dolgok rossz irányba haladnak, akkor tettem-e azért, hogy ez változzon? Kritizáltam-e a demagóg és társadalmilag káros véleményeket a megfelelő módon? (Pl. Minden politikus úgyis lop.) A túlságos szigorúság biztos, hogy visszaüt: a kormányzat félelemkeltő és destruktív hangvételét erősítené.

Ezzel szemben ajánlható egy bizonyos lazaság és távolságtartás: nem legyőznöm kell a másikat és nem is mindenképp meggyőznöm, hanem a közös pontokat keresni, amelyek mindkettőnknek elfogadhatóak. Ha nem így teszünk, akkor az orbánista ideológiai boszorkánykonyha mindig fog tudni építeni a széthúzásra és az egyet nem értésre.

Ha azt állítjuk, hogy ma Magyarországon a hatalmon levő párt és a mögötte álló mozgalom jelentős mértékben értelmiségellenes, akkor az állítás bizonyítására a leginkább bevett, szabatos eljárás az lenne, hogy először definiálni próbálnánk az állításunk tartalmát majd a kialakult helyzetet sok szempontból törekednénk elemezni, lehetséges érveket és ellenérveket keresve. Mivel ez egy meglehetősen elvont és feltehetően elfogult értelmiségi megközelítés lenne, ezért érdemes most inkább másfajta módszert választani olyat, amely kevésbé távolságteremtő és jobban segíti a közérthetőséget: az egyik lehetőség erre egyfajta narratíva, történetmesélés megkísérlése. Felvállalva azt, hogy a sztori nem lesz teljesen frappáns, sőt (amint ezt Akutagawa bemutatta) ahányan elmondanak egy történetet, annyiféle lesz a végkicsengés és a levonható konklúzió.

A történet a rendszerváltással indul, amely lényegében egy humán értelmiségi mozgalom volt, amiben a társadalom nagy csoportjai csak passzív módon vettek részt. Jogászok, közgazdászok, újságírók, filozófusok és történészek vállaltak fel aktív közéleti szerepet, afféle botcsinálta politikusokként. Ők váltak később bűnbakká, ők lettek "az elit, amely eltolta a rendszerváltást", - akár mert vagy naiv álmodozók voltak, akár mert felelőtlen sumákok. Annak ellenére gondoljuk így, hogy egy látszólag ugyan egyben levő, de valójában totál szétesett rendszer romjain végezték az átalakításokat, ráadásul vérbeli politikusok irányításával (Antall, Horn, Orbán). Az első tizenkét év során aligha, - ez egy kulcsfontosságú állítás, és habár nem mindenki fogadja el, de én eléggé biztos vagyok benne,- hogy aligha tehettek mást mint a nyugati modell átültetését a magyar viszonyokra, és ebben a baloldali kormányok kicsivel radikálisabbak, a jobboldaliak valamivel óvatosabbak voltak. A humán értelmiségi elit legnagyobb tévedése valójában a "rendszerváltás" volt, tehát az, hogy egy rendszert csak úgy le lehet váltani, nem véve figyelembe azt, hogy a társadalmi rendszerek mély hiedelmeken alapulnak, emiatt mindenféle a társadalmat "felvilágosító" munka általában borítékolhatóan sikertelen. Ezért hát uralkodóvá váltak a médiumokban a "polkorrekt" beszélgetések, elvont fogalmakat használva, tabu témákat kerülgetve, gyakori mellébeszélésekkel.

Az, hogy a munka nagyobb része még elvégezetlenül maradt,csak 2002 után derült ki fokozatosan - Marx nyomán azt is lehet mondani, hogy a társadalmi felépítményt akartuk úgy átalakítani, hogy az alapok keveset változtak. (Felmerül egy olyan érv is, hogy leginkább a piacvédő gazdaságpolitika hiányában nem volt esély a felzárkózásra, én viszont kétlem, hogy valódi piacvédő politikára reális esély volt akkoriban - legalábbis ez az egész régióban senkinek sem sikerült.) Az új évezred rosszul kezdődött számunkra, mert kókler politikusok léptek porondra és hirdették, hogy jöhet a "jóléti rendszerváltás", és utána csodálkoztunk, hogy lefejeltük a falat már 2006-ban. Itt azonban már nem annyira a humán értelmiség jön képbe mint az EGÉSZ szakértelmiség, amelynek jövedelme - elsősorban a fizikai munkásokhoz viszonyított bérarányokat tekintve,- nem állt arányban a valós teljesítményével. Értelmiségünk jó része ugyanis megrekedt egy szinten, amit magyar vállalatok gyenge termelékenysége éppúgy visszajelzett mint a szolgáltatószféráé (pl. bankok, bizonyos sportszervezetek) vagy éppen az állami intézményekben a tanárok, orvosok, jogászok, egyéb közalkalmazottak nagy többségének mutatott teljesítménye: a vezetők szervezésügyileg és erőforrás gazdálkodásban nincsenek a helyzet magaslatán, a beosztottak pedig félnek és bürokrataként viselkednek. A japán és a koreai (vagy akár spanyol és a szlovén) értelmiségi elit egy adott történelmi időszakban eléggé fejlődőképesnek bizonyult, ami a magyar elitről nem nagyon mondható el. Eredmény: erre a vezetőrétegre nincs szükség, le kell váltani ezt az elitet 2010-ben.

Az új magyar kormány emiatt arra a következtetésre jutott, hogy komoly és gyakorlatias képzésre van szükség, ahelyett, hogy mindent jobban tudni akarunk másoknál, át kell vennünk azt, ami máshol jól működik. Lehetett volna így is, de sajnos nem ez történt. Hanem inkább a társadalomban meglévő elit- és értelmiségellenesség kihasználása a hatalmi célok érdekében. Csak azok kaphattak bármiféle támogatást, akik a párt ideológiai vonalába beilleszthetőek voltak és a kulcspozíciókba is a rendszer a kormányzat saját emberei kerültek, annak ellenére, hogy hozzáértésben nem, csak a katonás fegyelem terén múlták felül az elődeiket. A kormányzat valóságos hadjáratot folytat a szellemi foglalkozásúak nagy csoportjaival szemben, az igazi értelmiségiek helyét a lebutított janicsárok és a bunkók vették át. (Neveket nem szükséges írni, mert mindenki kapásból tud mondani legalább két-három prominens példát.) Filozófusok, elit-tanárok, bírók, vezető közhivatalnokok, egyetemi oktatók, jogvédő polgári szervezetek, művészek és médiamunkások egyaránt sorra kerültek és estek áldozatul a kormányzat hatalomépítésének. A kvázi-kaotikus viszonyokat felváltotta egy diktatórikus jellegű centralizáció.

Eddig még a konzervatív értelmiségnek a jelentős része hajlamos volt elfogadni a hagyományokat, a történelmi egyházakat és a nagycsaládokat támogató kormányt a "kisebbik rossz" elvén annak ellenére, hogy a gazdaságpolitikának sokkal gyakrabban voltak a szenvedő alanyai (alacsony bérek, szűkös munkalehetőségek stb.) mint a kedvezményezettjei. Most már látják azonban ők is, ami a kormány kommunikációjából lejön, hogy sem a támogatásukra, sem a szavazataikra nincs annyira szükség mint amennyire ez az "átlagos" nyugdíjasok vagy a "kispolgárság" nagy tömegei esetében elmondható. A médiareklámok, a hírműsorok, a kormányfői beszédek ugyanis már rég nem az értelmiséget célozzák, ahogyan kormánypártok kezébe került médiumok bulvárlapszintre süllyedt stílusa sem. A valamennyire is tájékozott, önálló gondolkodást és saját véleményalkotást igénylő emberek számára a kormánypropaganda cinizmusa egyáltalán nem szimpatikus. Nyilvánvaló, hogy az értelmiségi emberek nagy része már elpártolt a Fidesztől, legfeljebb kimondott anyagi- vagy csoportérdek miatt maradhat továbbra is a kormány támogatói között. (Egyéb esetben eddig nem korrumpálódott pártok, pl. Jobbik, LMP, Momentum stb. hívei.)

Az értelmiségellenesség mindig jellemző volt a katonás, parancsuralmi apparátussal működtetett szervezetekre, amelyekben a túl sok gondolkodás mindig bizonytalanságot keltő, zavaró tényező. A történelem során az antiszemitizmus is leginkább egyfajta burkolt értelmiségellenesség volt - hiszen általában jelentős családi, kulturális hagyományokra támaszkodó, szellemi tevékenységeket folytató emberek ellen irányult. Számos egyéb példát is lehetne hozni, ahol az uralkodó ideológiába nem fértek bele akár a tudomány képviselői (a katolikus főpapság szemében), akár reformpártiak (pl. kommunista rendszerekben), akár a nagy többségnél valamivel jobb körülmények között élő etnikumok (tuszik, örmények, stb). Manapság az alkalmazott módszerek már sokkal kevésbé drasztikusak mint régen, tény viszont hogy a (tisztességes, önmagukat felvállaló) értelmiségiek majdnem minden esetben akadályát képezték a hatalomkoncentráló törekvéseknek.