1. A jelenlegi 63 éves korhatár és a jövőbeli 65 év  egyaránt magasnak mondható a várható átlagéletkorhoz képest

Európában a legtipikusabb a 65 éves nyugdíjkorhatár, amely a legtöbb országban nőkre és férfiakra egyaránt vonatkozik, és amit néhány országban 67 évre terveznek emelni. Azonban például az olaszok, franciák, belgák esetében a korhatár jelenleg 60-62 év körül van és a tervezett emelése ellen hatalmas tüntetések zajlanak - amelyek nálunk vagy a mi régiónkban elképzelhetetlenek lennének. Mivel a várható átlagéletkor nálunk mintegy öt évvel kevesebb a fejlettebb országokhoz képest, ezért még ha csak az átlagban két év különbséget vesszük is alapul akkor is elmondható, hogy  legalábbis a férfiakat tekintve szinte minden európai országban többen élik meg a nyugdíjkorhatárt és tovább kapnak nyugdíjat mint nálunk.

2.A magyar nyudíjrendszer színvonala és fenntarthatósága alacsony szintű.

Ezzel nem lógunk ki a régiónkból, sőt meghaladjuk például az olasz, francia vagy a szlovák rendszer jelenlegi fenntarthatósági szintjét, azonban vannak a kevésbé gazdag országok között is olyanok, amelyek utcahosszal vernek minket. Azt senki sem várja el, hogy elérjük a skandináv vagy az osztrák szintet, azonban a világ nyugdíjrendszereinek élmezőnyében van többek között a lengyel, a chilei, vagy még a mexikói is ide sorolható. A több szempont alapján készült lista elején levők mindegyikére jellemző a több pillér (állami, magán és önkéntes nyugdíjalapokból), amelyek mögött masszív tőkebefektetések állnak. (Igaz viszont, hogy az óriási alapok tőkehozamai sem lesznek elegendőek a jövőben az elöregedő országok jelenlegi nyugdíjszintjének fenntartására.) Nálunk a magánnyugdíj pénztárak vagyonát az állam hamar elköltötte látható eredmények nélkül, mivel egyes szélsőjobboldali körökben sokan hittek abban, hogy úgyis hamarosan bekövetkezik a pénzügyi armageddon - azonban ez elmaradt. A magyar nyugdíjrendszer fenntarthatósága a folyamatosan emelkedő korhatár ellenére is viszonylag alacsonynak mondható.

3.Sokan vannak, akiknek a nyugdíj túlságosan nagy életszínvonal esést jelentene, emiatt nem fognak tudni nyugdíjba menni

Vagy legalábbis a kevés munkaviszony és az alacsony (bejelentett) jövedelem következtében a nyugdíj mellett kiegészítő keresetre szorulnak majd. Mivel a nyugdíjszámítás alapja a teljes munkaviszony átlagjövedelme, ezért a legtöbb vállalkozó, akit minimálbérre jelentettek be kevés nyugdíjat fog kapni éppúgy mint azok, akik fizetésük egy részét zsebbe kapták vagy esetleg feketén dolgoztak. Nálunk nagy ugyan az irigység a kiemelten magas nyugdíjat kapókkal szemben, azonban mivel a nyugdíj számítási módja a kiemelkedő jövedelmeket degresszíven kezeli, ezért még a magas keresetűek is életszínvonal esésként élhetik meg a nyugdíjaztatást - ami a világ legtöbb országában általánosnak mondható, a teljesség kedvéért mégis érdemes megjegyezni. A legjobban az állami hivatalok középvezetői és a külföldi tulajdonú cégeknél dolgozó szellemi foglalkozásúak járnak, mivel a "multik" a hatékonyabb működésükből kifolyólag magasabb bért képesek fizetni mint a legtöbb magyar kis- és középvállalat. Már várom, hogy mikor dobja fel valaki az ötletet a szélsőjobbról, hogy egy CBA dolgozó relatíve több nyugdíjat kapjon mint egy TESCO-s, vagy hasonlóan a Rába dolgozója az AUDI gyárban dolgozóknál, mivel a tevékenységük a magyar nemzetgazdaságot jobban gazdagította. Egy ilyen ötlet azonban szembe menne nem csak a magyar alkotmány (jelenlegi) szabályaival, hanem az EU és a nemzetközi szervezetek elveivel is.

3.Nők 40: A szakképzetlenek számára nyújt inkább előnyöket, emellett sokakat csőbe húz

A hölgyek 40 év utáni nyugdíjazási lehetőségét alapvetően alkotmányellenesnek tartom, mert nemek szerint diszkriminál - ráadásul a fordított diszkrimináció lenne igazságos, hiszen a férfiak várható átlagéletkora rövidebb. Azonban még ha elfogadhatónak is tartjuk, akkor is furcsa, hogy mivel a tanulmányi idő (ez esetben) nem számít munkaviszonynak, egy általános iskolai végzettségű nő már 56 évesen eléri a nyugdíjkorhatárt, viszont egy egyetemet végzett csak 63 évesen. Másrészt pedig átverés kétféle értelemben is: az egyik, hogy aki hamarabb megy nyugdíjba az kevesebb nyugdíjat is kap (igaz, hogy minden ledolgozott év csak 2%-ot számít), másrészt pedig számos hölgy (ez nem elmélet, hanem konkrét példákat láttam rá), kimondott státuszveszteségként élte meg a nyugdíjba vonulást. Ugyanis a munkahelyről való kiesés egy szociális közeg elvesztését jelenti különösen az aktív, munkaképes ember számára, amellett, hogy a jövedelme is csökken. Mivel egy kelet-európai, alapvetően járadékvadász társadalom vagyunk és minden lehetőséget igyekszünk kihasználni, hogy felvehessük, "ami az államtól nekünk jár", ezért a legtöbb hölgy kihasználja ezt a lehetőséget akkor is, ha nem etikus (főként a férfiakkal szemben) és akkor is, ha ezt visszaesésként éli meg.

Ennek a döntésnek az alapja demográfiai jellegű, kimondatlanul az unokákkal való foglalkozás lehetővé tétele volt, azonban alapvetően elhibázott, mert terheli a nyugdíjrendszert és talán jobb lett volna e célra az időskori GYES népszerűsítése.

4.A rokkantsági- és a minimálnyugdíj szégyenletesen alacsony szintje

A rendszerváltás után jó néhányan visszaéltek a rokkantsági nyugdíj intézményével, és ahogyan az nálunk lenni szokott, a voltaképpen bűncselekményt elkövető kiskapu használóknak köszönhetően ilyenkor a nagykaput is bezárjuk vagy eltorlaszoljuk. Viszonylag súlyos egészségkárosodás mellett sokan élnek, vagy próbálnak megélni a minimálbér 30-40%-ból, az eltartásuk leginkább a családra hárul. A magyar nyugdíjak csak úgy mutatnak viszonylag kedvező képet statisztikailag, hogy kivettük belőle az ún. nyugdíjszerű ellátásból részesülőket. A magyar minimálnyugdíj 28.500Ft-os szintje sem teszi lehetővé a megélhetést, és habár számos országot találunk, ahol ez ugyanígy elmondható, de például a lengyeleknél a legalacsonyabb nyugdíjak a a magyart jó kétszeresen, a görögöknél pedig ötszörösen haladják meg.

5.Demográfiai ötletelés

A NER felfogását osztók a nyugdíjrendszert is a demográfiai elveknek szeretnék alárendelni. Jelenleg épkézláb javaslat nem merült fel, inkább erőlködésnek nevezető az olyasféle ötlet, hogy a megszületett gyermekek számát és iskolai végzettségét is figyelembe kellene venni a nyugdíj megállapításakor, és a gyermekteleneket jól megbüntetné. (Demográfiai elven akár azt is lehetne mondani, hogy akkor nem is kell nyugdíj csak segély, az idős szülő számára a családja fog biztosítani magasabb életszínvonalat.) Én ennél egyszerűbb és kevésbé bürokratikus eljárást is tudnék javasolni ugyanilyen céllal. A magyar alkotmány ismeri az idős tartás intézményét, amely az önmagáról anyagilag gondoskodni nem képes idős szülők esetében fogalmaz meg a gyermekeik részéről elvi kötelezettséget. Ezt alkalmazva létezhetne egy olyan rendszer, ahol a gyermek a keresetéből számított nyugdíjjárulék egy összeghatár fölötti szintjét automatikusan a szüleinek a számlájára utalhatja, illetve a munkavállalót megbízhatja ezzel. Ily módon érvényesülne és direktben tapasztalható lenne a generációk közötti szolidaritás elve (amelyre a magyar nyugdíjrendszer épül) és a demográfiai elv is.

Milyen tényezők idézik elő a magyar nyugdíjrendszer anomáliáit?

Annak ellenére, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer némileg igazságosabb mint 10-20 évvel ezelőtti, számos anomália megmaradt és újak is keletkeztek, amely az itteni viszonyokat és a társadalom értékrendjét egyaránt tükrözik.

A magyar munkahelyek többsége stresszes és megerőltető, ahonnan menekülési útként sokak számára a mielőbbi nyugdíjba vonulás a cél. Felmérések bizonyítják, hogy nálunk az európai átlagnál sokkal inkább jellemző az intolerancia és a klikkesedés a munkahelyeken, amely egyik jele az idős dolgozók elfogadottságának hiánya - habár a mai munkaerő ínséges világban az idősebbekre is egyre inkább szükség van.

Egy járadékvadász társadalom vagyunk, ahol nem a társadalmi igazságosság a fő szempont. Ha valaki az államot képes átverni vagy megfejni azzal hajlamos eldicsekedni annak ellenére, hogy mások adóját használja fel erre. A nyugdíj is sokak fejében egyfajta ügyesen megszerzett járulék, nem pedig a méltányossági és szociális elveket tükröző jövedelem.

Az állam szempontjából a nyugdíjasok mindenekelőtt egy erős szavazóbázist képviselnek, általános elvként az állambácsi egyik kezével nagyon sok mindent elvesz (kitolt korhatár, alacsony alapnyugdíjak) és a másik kezével pedig valamit visszacsöpögtet - amelyet nagydobra lehet verni a médiában. A legtöbben ugyanis nyugdíjas korukban sem tudnak a megtakarításukra számítani, ezért alapvetően függenek az állam kegyétől. Azonban ha túlságos mértékben építenek az egyes kormányok (nálunk és máshol a világon) a nyugdíjasokra az aktív rétegekkel szemben, az a gazdaságot oly mértékben lekorlátozhatja, hogy a demokratikus rendszereket alapvetően megrendítheti és be is döntheti. (Mivel e demokráciák létének alapja a valamennyire méltányos szintű jövedelemeloszlás az társadalmi csoportok között, és a konszenzus teljes hiánya a politikai rendszeren kívüli eszközök alkalmazását idézi elő.)

A "nyuggereket" a kormány folytonosan hülyíti és rettegésben tartja (például menekültekkel), egy olyan társadalmi sztereotípiára építve ezzel, hogy van szegény "Mari néni" és "Pista bácsi", akik szellemileg gyengék - holott a trendek ezt egyre kevéssé igazolják, mert egyre több a művelt, értelmiségi vagy legalább városi közegben szocializálódott idős korú, akik számára a nyugdíjas életforma számtalan vállalkozást jelent. (Nyugat-Európában végzett felmérések szerint vannak olyan országok, ahol a nyugdíjasok jó részének szellemi szintje alig marad el a társadalom átlagától.)

A kormánynak kevéssé érdeke a magas szintű egészségügyi ellátás, sőt a hatékonyságban az egészségügyben dolgozók se nagyon érdekeltek. A kormány az alkoholizmus indirekt, de valós propagálása révén sem segíti elő, hogy a legtöbben képesek legyenek 65 éves korukig teljes munkaidőben dolgozni.

A demográfiai helyzet javítását célzó törekvésekre ellenkező irányú hatást gyakorol a fiatalok külföldi munkavállalása és elvándorlása. Az elöregedést a kormány bevándorlók (fű alatti) befogadásával lassíthatja illetve kénytelen is ezt tenni, főként a határon túli magyarokat vagy távolabbról érkező, jómódú és fizetőképes külföldi állampolgárokat értve ez alatt.

Nem ideológiai kérdés, hanem nagyon is praktikus dolgokon múlik, hogy egy adott országban a közélet mennyire demokratikus. A demokrácia egyébként a közhiedelemmel ellentétben nem a diktatúra ellentéte, hanem az önkényuralom és az anarchia közötti arany közép, azonban a társadalmi szintű anarchia viszonylag ritka jelenség, mivel a régi igazság szerint még egy rossz vezetés is általában jobb mint a vezető nélküli működés (ami jól látható egy cég életében éppúgy mint a kormányválságok idején). Mivel azonban az arany középút meghatározása országonként eltérő lehet, a demokráciának sokféle formája, szintje létezik. Régebben ugyan azt gondoltuk, hogy egyszerűen "rendszert váltunk", egy diktatórikus jellegűről egy demokratikusra, azonban ez a gondolat színtiszta naivitás volt, mert (Antall József szavait értelmezve) váltani legfeljebb gatyát lehet, a demokrácia nagyban és kicsiben is sok tényező függvénye.

A demokrácia nem a jóléti államok luxusa

A demokrácia-felmérések közül az egyik legismertebb az Economist kutatása, amely a választási rendszer, a kormány működése, a politikai részvétel, a politikai kultúra és a civil szabadságjogok helyzetét veszi alapul. Négy kategóriát állapít meg: teljes mértékű demokrácia, tökéletlen demokrácia, hibrid rendszer és autoritárius (diktatórikus) rendszer, ill. ezeken belül is vannak fokozatok. A világ népességének mintegy fele él a többé-kevésbé demokratikus rendszerekben és habár a leggazdagabb országok vannak az élen, mégsincs egyértelmű összefüggés a jólét és a demokrácia szintje között. Nem mondható el, hogy a demokrácia valamiféle jóléti luxus lenne, amikor Mauritius, Costa Rica, Botswana, Dél-Afrika, Uruguay, India is ebbe a klubba tartozik és mindegyik megelőzi Magyarországot ezen a listán. Nem igaz tehát az a tétel, hogy a demokrácia nem honosítható meg ott, ahol nincsenek hagyományai, a demokráciaexport olyan értelemben nem igaz csupán, hogy fegyverekkel nem lehet terjeszteni. Ugyanis a szavak és tettek közötti ellentmondásra vezet az a fajta magatartás, amikor az amerikai hadsereg egy országban erődemonstrációt tart és közben vizet prédikálva a békés hatalommegosztásra szólítja fel az ország polgárait.

A változások sokatmondóak

Számos országban romlik a helyzet e téren, így például az USA lecsúszott az utóbbi években a tökéletlen demokráciák közé, ezzel szemben egész nagy régiókban emelkedés tapasztalható: főként Latin-Amerikában és Ázsiában. A dél-amerikaiak már ráuntak a hataloméhes populista politikusok szélhámoskodásaira és megszabadultak tőlük, Dél-Kelet Ázsiában pedig a dinamikus gazdasági fejlődés segíti a demokratizálódást. A demokrácia ugyanis valószínűleg a bonyolultabbá váló gazdasági élet kísérő jelensége, és a sok egyeztetés és a választások lebonyolítása esetenként macerás, mégis bizonyítottan hatékonyabb, mintha mindent egy központból akarnak vezényelni. A munkahelyi demokrácia is tulajdonképpen azt az elvet jelenti, hogy a beosztottak véleményét is megkérdezik az őket érintő kérdésekben, "az én vagyok a főnök" elven kívül ma már racionális elvek is kellenek egy döntés meghozatalához, amellett, hogy a vezetésnek az alkalmasságát folyamatosan bizonyítania kell. Nyilvánvalóan a kicsiben jól működő demokrácia segíti elő leginkább a közélet és a politikai rendszer demokratizálódását. A rosszul működő állami intézmények viszont nyilvánvaló módon csökkentik a demokratikus rendszer népszerűségét, ez a helyzet a mi régiónkban és tőlünk keletre, ahol jelentős hanyatlás tapasztalható. Nálunk például 2006 óta romlik a helyzet és az értékelésünk 75%-ról 67%-ra csökkent (a skandinávoknál ez a mutató 90% fölötti). Ez nagyjából megfelel a régió átlagának, Szlovákia, Lengyelország, Horvátország szintjének, tehát nem lógunk ki a sorból. Kérdés, hogy milyen alapvető okok állnak e mögött?

Rendszerváltás: minek volt az a "fene nagy demokrácia"?

A ritka dolgok közé tartozik, amiben a legtöbben egyetértenek, hogy rendszerváltást elrontottuk. Ami sokakat bánt az valójában a káosz, amely mindenfelé érezhető volt, a '90-es évek elején éppúgy (kaotikus privatizáció, a mezőgazdaság sorsára hagyása, olajszőkítés, maffiózó bandák harca Budapesten stb.) éppúgy mint a 2006-2009 közötti időszakban (egészségügy átalakításának halva született terve, a pénzek kiáramlása az országból, visszaélések a szocpol támogatásokkal, a piti lopások büntetlenül hagyása, stb). A demokrácia-felméréseket ugyanis általában liberális szellemiséggel végzik, és nem mérik mindig jól a gyengén működő intézményeket, sem a tömeges elégedetlenséget és frusztrációt, amelyet akár életszerűtlen jogászkodás, akár a hagyományápolás és a patriotizmus háttérbe szorítása vált ki az emberekből. Hozzá kell tenni azonban, hogy a társadalom megítélése sem mindig igazságos, hiszen a '90-es évekbeli káoszt az egypártrendszer hagyta örökül és ügyesen sepregetett a szőnyeg alá, pontosan tudva azt, hogy mikor kell a hatalmat átadni. A végeredmény azonban mindenképpen az, hogy ahogyan ilyenkor lenni szokott, az inga átlengett az egyik végletből a másikba, az anarchikus jellegű demokráciából az autokratikus (korlátozott) demokrácia felé. A kérdés inkább az, hogy annak a vacak ingának már volt minimum nyolc éve, hogy visszalengjen, de mégsem tette: mi ennek az oka?

Lehet az ok, hogy egy alapjában konzervatív beállítottságú ország vagyunk?

Minden valószínűség szerint a válasz: nem. Magyarországon a szavazók megoszlása nagyjából hasonló az európai átlaghoz: a legtöbben a mérsékelt konzervatív értékeket vallják, a baloldaliak tábora ezt megközelíti, a radikális jobboldaliak támogatottsága pedig nálunk is inkább a kisebb településeken jelentős és létezik egy nem elhanyagolható liberális szavazótábor is. A gond inkább az, hogy a pártok nálunk nem képezik le ezt a fajta értékrendet és a választási rendszer is aránytalanabb mint ami a kontinentális Európában megszokott. Csupán a szélsőjobboldali, leginkább konzervatív felfogásúak azok, akik egyáltalán nem hisznek a demokráciában - igaz, hogy a véleményüket nagyon határozottan képviselik, emiatt az általuk terjesztett konteók és városi legendák hatása viszonylag jelentős. A nagyon konzervatív ember számára ugyanis a demokrácia túlságosan elvont, gyanús dolog: ők csak a személyes kapcsolatokban hisznek. Emiatt számukra az egyszemélyes vezető (király vagy diktátor) hatalma a magától értetődő és ott is egy adott személyt keresnek, ahol ez igen erőltetett és nem hiteles (ilyen logika alapján találtak rá Soros Györgyre is). A társadalom nagy többsége ezzel szemben elfogadja a demokráciát, sőt zavarnak is sokakat az antidemokratikus feudális viszonyok, azonban majdnem mindannyian passzív módon, csak fél szívvel támogatjuk a demokráciát, emiatt mint a történelemben annyiszor, egy jól szervezett, agresszív csoport veszi át a terepet a közéletben és a politika porondján. A kérdés tehát, hogy mi az oka annak, hogy mégis hagyjuk azt, ami történik? A válasz kulcsa ezúttal is - money, money, money.

Az igazi ok, amiért a demokrácia döglődik nálunk

A fentebb említett felmérésben nem csak az a szembetűnő, hogy szegényebb országok között is vannak élenjárók, hanem a felmérés másik érdekessége, hogy a demokráciadeficites országok között a nagyon szegény országokon kívül (ahol a gyarmati múltra is visszavezethető a több évszázados elmaradottság) jelentős számban vannak gazdagabbak is, pl. Oroszország, Venezuela, Katar, Kuvait, Irán. Jól látható, hogy azokban az országokban, ahol a gazdasági élet alapját néhány ásványkincs (főként olaj, és földgáz) jelenti, a politikai közvélemény mindenekelőtt erős államot akar, amely erős kézzel kontroll alatt tartja ezen ásványkincsek kitermelését és értékesítését. A mi régiókban szintén vannak az államnak olyan extra bevételi lehetőségei más országokhoz képest, amelyet az Orbán-rendszer nagy tehetséggel aknáz ki: a nálunk megtelepedett bankok, a nem mobilis multicégek (pl. kiskereskedelmi és energiacégek) és mindenekelőtt az EU támogatások sorolhatóak az éves szinten ezermilliárdos állami bevételt jelentő források közé. Orbán Krisztián revelatív erejű műve (Száz év szorongás) világítja meg, hogy a névrokona egy kisebbfajta olajhatalom pénzteremtő (és pénzszóró) potenciálja fölött rendelkezik, ezért a magyar társadalmat járadékvadász rendszernek nevezte - amely kicsiben (az állampolgárok szintjén) éppúgy igaz mint a nagypolitika vonatkozásában. (Ráadásul ennek történelmi gyökerei vannak: a Horthy és Kádár korszakban éppúgy nyerészkedtünk nagyban és kicsiben is mint ahogyan ezt manapság tesszük.) Ezt figyelembe véve a szélsőjobbos ál-szakértők és ideológusok által emlegetett "pénzpumpa" és "gyarmati alárendeltségi helyzet" a nyugati multikkal szemben - bár valamilyen mértékben igaz lehetett a rendszerváltást követő évtizedekben, manapság már a visszájára fordult - mondjuk ki nyíltan,- sokkal inkább mi élősködünk a fejlett technológiájú cégeken mint ők rajtunk. Teljes mértékben egyetértek tehát a Hegymenet című kötet, mélységekbe menően precíz diagnózisokat adó szakértő szerzőinek igen gyakori megállapításával: a szélsőséges politizálás és huszárvágások helyett a finom egyensúlyok megtalálása lenne az egyetlen járható út.

A helyzet keleten (egyelőre) változatlan

A fenti okok miatt régiónk legtöbb országában a miénkhez hasonló viszonyok uralkodnak, a demokrácia pocsék és egyre romló szintű, ugyanis valódi gazdaságfejlesztés helyett járadékvadászat folyik, ahol a fő szlogen az, hogy "nekünk jár". Mi viszont azért kerülünk egyre mélyebbre a többi régiós országhoz képest is, mert nálunk nincs meg az egészséges politikai vetésforgó, hanem már jó ideje ugyanaz a begyöpösödött és ötlettelen emberekből álló garnitúra intézi az ország ügyeit. Emiatt ha 2018-ban ismét egy abszolút többségű Fidesz-kormány kerülne hatalomra, az tovább gyengítené a demokráciát, - amely egyébként már ma is rosszabbnak tűnik annál mint amit a felmérések mutatnak,- és a társadalmi viszonyokat a múlt századbeli 30-as évek szintjére vetheti vissza.

Annak ellenére, hogy manapság már az életminőség ugyanolyan fontos mint az életszínvonal, a költséges beton létesítmények építése során gyakran háttérben szorulnak a lakókörnyezet természetességének esztétikai jellegű szempontjai. A legtöbb nagy projektet ugyanis technokraták irányítják, akik abban érdekeltek, hogy a mennél több legyen az elszámolható költség, emellett leginkább a gépkocsival való közlekedés igényeiből indulnak ki, nem véletlenül épül annyi fölösleges autóút és körforgalom. Ezzel szemben sokkal több empátiára lenne szükség a helyi lakosság szempontjainak jobb megértése érdekében, például annak a figyelembe vételére, hogy nem mindenki engedheti meg magának, hogy a közeli parkokon kívül távolabbi erdőket vagy botanikus kerteket keressen fel hétvégenként.

A fásítás lényegesen javítja a városokban a levegő minőségét (a szálló por koncentrációjának csökkentésével), a parkosítás pedig több célt is szolgál: a gyermekek mozgásigényének kielégítésére, sportolásra (futás, kerékpározás) és pihenésre egyaránt alkalmas területeket biztosít a közelben lakók számára. Egy fasor vagy egy jól megtervezett park többet ér egészségünk védelme érdekében mint egy új stadion.

Az utóbbi években egyre inkább előtérbe került a városokban a megfelelő zöldterületek kialakítása és a fásítás, vannak azonban még bőven olyan hibák, amelyeket elkövetünk a közterületek felújítása során:

-Forgalmas utak mellé telepített parkok pihenésre kevéssé alkalmasak. Gyakran látni zajos főutak mellett sok új padot, amelyeknek az égvilágon semmi értelmük nincs.

-A nagy betonépítmények képesek tönkretenni a hely eredeti szellemiségét. Erre példa a szentkúti zarándokhely, ahol a látogatót egy hatalmas, túlméretezett buszpályaudvar fogadja, amely megbontja a kegyhely bensőséges hangulatát. Ez az eset nem példa nélküli arra, amikor az építészet arra hív fel, hogy az egyedi hangulatú helyből afféle tömegfogyasztási cikket hozzunk létre. (Számomra ilyen például az egerszalóki sódomb vagy a tápiószentmártoni Attila-domb esete is, amelyek áldozatul estek az üzleti érdekeknek.) A mércét ezek a helyek képviselik (csak Magyarországon belül).

A szentkúti zarándokhely bejárata

-Túl sok a beton a zöldterületek rovására és a gyalogos forgalom kárt szenved. Esztétikailag teljesen, funkcionalitását tekintve részben hibásnak tűnik a Duna-parti sétány felújítása és hasonlóan ítélhető meg a törökbálinti főtér felújításának terve is. A természetesség elvével szemben inkább a technokrata szempontok érvényesülnek ezekben az esetekben.

-Nagy fák kivágása és csonkolása. Ma már szerencsére gyakran vita kíséri, hogy mely nagy fákat vághatunk ki amellett, hogy a korhadás mértéke műszerekkel is mérhető. A biztonság igénye, az épületekben és a járművekben okozott kár megelőzése kerül előtérbe gyakran még a kevésbé indokolt esetekben is, főleg ha az utcaképeket összevetjük mondjuk Bécs vagy Belgrád példájával, de említhetnénk Moszkvát is, ahol (legalábbis régebben) nagyon gyakoriak voltak a hatalmas fák csoportjai közé épült házak. A fák durva csonkolása, amikor derékban félbevágnak egy faóriást, esztétikai értelemben megbocsáthatatlan bűn. Az öreg fák pótlása újakkal pedig igen gyakran csak évtizedekben mérhető folyamat. (Vannak sokan, akiket zavar minden, ami élő: a fa kidőlhet, a kutyák piszkolnak, a gyerekek pedig hangosak...)

-Gigaprojektek és velük szemben elhanyagoltan maradt parkok. Az előbbire példa a Millenáris, vagy még inkább a Városliget felújításának megalomániás projektje, ezzel szemben például a Népligetet hagyjuk teljesen lepusztulni. Egyes városrészek felújítása senkinek sem áll érdekében, ennélfogva a legtöbb településen igen nagy aránytalanságok jönnek létre. Vannak sehova sem vezető hidak, lehangoló parkok és vannak tőlük pár méterre turistáknak létrehozott (gyakran kétes esztétikai értékű) kirakatlétesítmények. Emiatt egységes városkép ritkán alakul ki és nincs annyi egybefüggő zöld terület, amely mondjuk egy napi kocogásra megfelelő lenne. A legtöbb esetben az ott élők véleményét sajnos nem nagyon veszik figyelembe.

-Természetesen egyénileg is tehetünk azért, hogy lakóhelyünkön és környékén több zöld növény legyen, például gyorsan növő fákkal pár év alatt kedvezőbb mikroklímát hozhatunk létre. A levegő minőségét lényegesen befolyásolja az is, hogy mivel tüzelünk. Harmadik feltétel, ami ezt befolyásolja, hogy az nem elég, ha a pázsitot rendszeresen nyírjuk és virágokat ültetünk, hanem lakóhelyünk kissé tágabb környezetében is irtanunk kell az allergén gyomnövényeket.

 Nyeregben.

A válasz a kérdésre az is lehetne, hogy nem, hiszen Magyarország már most is az. Én a választ ennyire nem sarkítanám ki, hiszen az emberi hülyeség mint tudjuk végtelenül változatos formákban képes megnyilvánulni a különféle társadalmakban. A válaszunk ezért úgy lehetne pontosabb, hogy a hülyeségek sajátos kelet-európai formái nálunk egytől-egyig megtalálhatóak, mivel egyre inkább kivételesnek számítanak azok az állampolgárok, akik a nyilvánosság egyes szféráiban nem valamiféle lebutított üzemmódban működnek. Sajátos magyar sajátosság viszont, hogy nem kívánunk javítani mindezen, sőt olykor még büszkék is vagyunk a sajátságos "magyar útra".

 A gondolkozó ember a különféle rendszerekben leginkább csak zavaró elem

A szocializmusra mondták régebben, hogy az a rendszer a hülyék paradicsoma volt, ami alatt főként azt érettük, hogy a politikai megbízhatóság mindent űberelt. Rengeteg vicc született akkoriban bunkó főnökökről, a munkásőrökről, párttitkárokról és bürokratákról. A '80-as években a helyzet némileg javult, azonban rendszerváltás után hamarosan az "alvajárók" országa lettünk, a praktikus megfontolásokat teljesen mellőző, a kényes témákat és problémákat kerülő naivan álmodozó vezetőké és az egymás között morgó, passzív állampolgároké. A 2010-es orbáni rendszerváltás nagyjából megszüntette ennek a korszaknak a hibáit, viszont visszahozta, felelevenítette a megelőzőek jellemzőit.

 A középszer dominanciája

Mit tehet egy magasan képzett értelmiségi a mai Magyarországon? Az igazán tehetségesek számára a legjobb döntés alighanem az, amennyiben a körülményei lehetővé teszik, hogy elmegy az országból és megfelelő alkotóműhelyt keres. Másik érthető döntés a céges molyolás, amikor a saját területén dolgozgat, a hozzá hasonlókkal megvitatva különféle területeket, a nyilvánosságot és különösen a politikai vonatkozásokat kínosan kerülve. Harmadik gyakori eset a hatalmi ideológia szolgálatába állni: legyen szó jogról, közgazdaságtanról, történelemről és bármilyen egyéb társadalomtudományról.

A fiatal orvosok egyetlen esélye a kizsákmányoló, feudális jellegű szakmai hierarchia kikerülésére a külföldi munkavállalás.

A tanárelitet a középszerűséget díjazó új bérrendszer megtörte, előrelépésre azok számíthatnak, akik bizonyítják szakmai alkalmasságukat, egy meglehetősen átpolitizált rendszerben.

Egy parancsuralmi struktúrában engedelmes végrehajtókra van inkább szükség mintsem értelmiségiekre. A bürokratikus szellemiség mindig is jellemző volt nálunk és láthatóan nem zavar senkit, hogy az agyhalál egy speciális esetéről van szó. A bürokrata fő jellemzője, hogy nem gondolkozik, hanem szabályokat és utasításokat követ, nem vállalva felelősséget semmiért - hiszen a papírok mögé bújás sokkal biztonságosabb mint a valódi együttműködés másokkal. Ez a szemlélet az állami intézményekben általánosnak mondható, de a magánszférára is kisugárzik, hiszen ahol még a politikai elit sem tudja, hogy merre van arccal előre, ott valódi csapatmunkára nem lehet számítani és a legtöbb dolog nehézkesen működik. A szabályokat alkotó jogrendszer nyilvánvaló módon a hatalomban levők eszközéül szolgálva önmaga paródiájává vált.

A legtöbb európai országban a felsőoktatást fejlesztik a leginkább, ezzel szemben nálunk nem véletlenül a középfokú oktatás az, amelynek súlya kiemelkedően magas más országokhoz viszonyítva - láthatóan a középszer képzésére helyezi a hangsúlyt az aktuális hatalom. Az állampolgár mindenekelőtt készségszinten tudjon bonyolultabb mondatokat is elolvasni, hogy megértse az úgynevezett "konzultációk" kérdéseit, éppúgy mint a kormányfű beszédeinek "kifinomult és igényes" érvelésmódját, a köztévé feliratait, de legalábbis a kormány óriás plakátjainak a szlogenjeit. Kiművelt emberfők helyett legjobb a félművelt emberfők országa - a széles körű tudás ugyanis egy kritikusabb látásmódot adna és immunizálna a demagógiával szemben.

 A vas és a beton országa - pazarlás minden szinten

Sosem volt még ennyi pénz az országban, amely a kormánynak ugyanannyira érdeméül tulajdonítható mint amennyire a szerencséje is egyben. Ez a helyzet nyilvánvalóan nem marad tartós és később már sajnálni fogjuk, hogy az olcsó pénzeket milyen pazarlóan használtuk fel. Olyan útszakaszokat bővítünk, amerre senki nem jár és nincs jele annak, hogy a közeljövőben ez változhat. Stadionokat, kisvasutat, egy eseményre szóló sportlétesítményeket építünk és egyéb látványberuházásokat, amelyeket alig használ valaki. A kedvezményes hiteleket az új házak építésére lehet felvenni, holott az egy főre vetített lakásállomány így is nagyon magas. Viszont kevésbé támogatjuk a korszerűsítést és hagyunk lepusztulni épületeket sőt egész épülettömböket sokfelé az országban, például a pesti belvárosban, ahol nincs a kormánypártnak jelentős szavazóbázisa. Lakótelepek fűtéskorszerűsítésének támogatása nem történik meg ugyanilyen okból.

Szakértők szerint a legnagyobb a pazarlás talán az egészségügyben, célszerűbb volna például a legtöbb kisvárosi kórházat bezárni (helyettük csak kisebb egészségügyi intézményeket működtetni), mert nem éri meg a fenntartásuk és hiába újítjuk fel, ha nincs elég orvos és nincs meg a korszerű berendezések használatához szükséges szaktudás. Évente sok száz- vagy akár ezermilliárdos nagyságrendben dobunk ki pénzt az ablakon - azonban sokaknak az érdeke, hogy a jelenlegi szisztémák ne változzanak meg. Van egy olyan pont, ahol a kormányzat láthatóan túlfeszítette a húrt, ez pedig a paksi beruházás, amely az államadósság csökkentésének terén eddig elért csekély eredményeket könnyen lenullázhatja.

 A nacionalizmus szélsőséges formái

Az érzelmi manipuláció egyik legfőbb formája a hivatalos ideológiává vált nacionalizmus, amely lózungokban nyilvánul meg, és arról szól, hogy nem hagyjuk, hogy az állampolgárt manipulálja a "fogyasztói társadalom", mert mi szeretnénk őket manipulálni a saját ízlésünk szerint. Azért lózung, mert a fenti példákból jól látható, hogy valódi összetartásról és a magas szintű együttműködésre törekvő állampolgárokról nem nagyon lehet nálunk beszélni. Annak ellenére, hogy a nacionalizmus vagy a patriotizmus kulturális értelemben véve feltétlenül pozitív szerepet tölt be, - többek között Csíksomlyót, történelmi megemlékezéseket, népművészetet, hagyományápolást jelent,- a nemzetközi politikában ezzel szemben sokkal több kárt okoz mint amennyi hasznot hajt. (A korrektség érdekében meg kell jegyezni azt is, hogy a rendszerváltás utáni két évtizedben mindenféle nacionalizmus bűn volt és a patriótákat a taccsvonalra szorította az agresszív liberalizmus.)

A nacionalista felfogás nagyon jó pótszerként szolgál például a Nyugat-Dunántúlon, ahol meg lehet magyarázni a segítségével, hogy mért vagyunk sokkal különbek az osztrák sógornál, aki nálunk háromszor jobban él. Általában véve jó minden olyan esetben, ha másokat akarunk hibáztatni azért, hogy nem élünk az általunk kívánt életszínvonalon és úgy gondoljuk, hogy a problémák huszárvágásszerűen (egyfajta rabló mentalitással) jobban megoldhatóak mint aprólékos munkával. Országunknak vannak szerencsére olyan területei, ahol ez az eszköz láthatóan teljesen hatástalan: a kulturális hatásokban és rendezvényekben "tobzódó" Budapest nagy részén és néhány nagyobb városunkban mint például a szerb határhoz közel eső Szegeden, ahol elég sokat láttak és hallottak arról, hogy milyen az, amikor egy ország évtizedekre kiüti magát a szélsőségesen nacionalista politikájának köszönhetően.

Zavarosság és merev leválasztások

A kormánypárt tudatosan homályban hagy olyan dolgokat, amelyek a nyilvánosságra tartoznak, például az állami költségvetést, állami intézmények gazdálkodását és működését (például a Matolcsy-féle közgazdasági intézmény eredményei sem teljesen publikusak) és tulajdonváltáskor a tulajdoni háttereket. Az esetek nagy részében magyarázható mindez a nyilvánvaló paranoiás őrülettel, más esetekben viszont inkább az ellenőrizhetőség és számon kérhetőség kizárására való törekvéssel. Másik oldalon viszont a kormánypolitika túlságosan is szegregáló jellegű: egyházi és önkormányzati iskolák között éles különbséget tesz (a támogatásban), az elítéltek kezelésére legalkalmasabb mennél több börtön építése, a menekülthelyzet megoldására pedig a kerítés - kérdéses, hogy az ilyen egyszerű eszközök használata önmagában valóban a kívánt eredménnyel fog járni, a szakértők véleménye általában nemleges. A kormány mesterséges választóvonalat húz oda, ahol ilyenek valójában nem léteznek, vagy pedig a gyakorlatban nem annyira lényegesek: jó állam és áskálódó "civilek", jó keresztény hívők és gonosz ateisták, rendes hazafiak és kozmopolita liberálisok, családpártiak és önző individualisták közé - gyermekeknek való dajkamesét akar eladni nekünk naponta, ahol jó állampolgárok (fideszesek) harcolnak a rosszakkal (ellenzékiekkel). Sajnos sokan vannak, akik félelmükben alávetik magukat ennek (mint kisebb rossznak), vagy érdekből képmutatóan úgy tesznek, mintha hinnének ebben a világképben.

A magyar politikai elit nyomorúsága

A társadalmak polarizációját mindig felerősíti, ahol a politikai rendszert egymással szemben álló nagy tömbök határozzák meg. Nálunk a szavazók megoszlása az európai országok többségéhez nagyon hasonló, a fő különbséget inkább az okozza, hogy a jobboldal jelentős része katonás szervezetként működik és egész közéletünket ledominálja. Az amerikaihoz és brithez hasonlóan aránytalan választási rendszerünk lehetővé teszi egyetlen párt egyeduralmát. Irigyelni lehet a németeket, ahol a választási rendszer arányos, emiatt a választék bőségesebb és a pártok koalíciókényszerben vannak. Őnáluk még az is jónak mondható, hogy a szélsőséges pártok is bejutottak a parlamentbe, így egyik állampolgár sem érezheti úgy, hogy az érdekeit ne képviselné valaki a legfelsőbb szinten.

A magyar politikai elit, ezen belül a Fidesz-KDNP nem csak abban különbözik az előző példáktól, hogy a példátlan hatalmával képes gátlástalanul visszaélni, hanem abban is, hogy alig kerülnek a vérkeringésbe új tehetségek új ötletekkel, képtelen pár évenként megújítani magát. A legtöbb egykori fiatal demokrata mára már kiégett és kivénhedt csataló, az új hullámosak közül Rogán már kompromittálta magát, de Lázár is leginkább csak elvtelen karrieristának tűnik. Szijjártó külügyminiszterként a megnyilvánulásaival a legtöbb alkalommal egy acsarkodó kutya szintjén mozog és az új arcok közül leginkább egy Németh Szilárd tudott a frontvonalba kerülni, aki enyhén fogalmazva unintelligens benyomást kelt. Elfogytak az új ötletek, az egész kormány a Soros-féle hisztériával együtt úgy ahogy van, lejárt lemez. Az idő elég kevés a következő választásig, de talán elég lesz arra, hogy a társadalom nagyobb része besokalljon ettől az egésztől és más politikai erőknek adjon felhatalmazást kormány alakítására.

A múltbeli eseményeket az egyes korok és rendszerek átértékelik és a saját értékítéletük alapján a történelmet időnként újraírják. Habár háborúk az emberiség történetében mindig voltak és nagy valószínűséggel sosem lesz "világbéke", mégis az lehet a legjobb, ha a különféle harci cselekményeket leginkább időnként elkerülhetetlen rossznak tartjuk csupán.

Emiatt a jelentős hadvezérek értékelésekor mai szemmel azt is érdemes figyelembe venni, hogy a hosszú távú helyzetértékelésük mennyire volt reális és az elérhető célokat milyen áron, azaz milyen veszteségekkel sikerült elérniük. Ugyanennyire fontos szempont, hogy mennyire tudták meggátolni az értelmetlen pusztítást és megkímélni másokat is a fölösleges szenvedéstől.

Ilyen szempontok alapján voltak ugyan nagy hódítók, akiknek hadvezéri zsenialitása és hódító képessége izgalmasnak tűnhet, ez azonban leginkább csak amiatt van, mert a legtöbbünkben van egyfajta vonzódás az erő iránt és szeretnénk hősöket látni. Az idő adhat ugyan egy csalóka, romantikus távlatot, reális értékelés alapján viszont a nagy hadvezérek többsége ma már nem kapna szobrot vagy pedig lekerülnének a képzeletbeli talapzatról. Akármilyen erős is lehet az általuk kiváltott érzelmi hatás és a köréjük épült mítosz, - józan ésszel nézve és humánus szempontok alapján megítélésük sokkal inkább negatív mint pozitív.

Kiknek a valódi vagy virtuális szobrait kellene eltávolítanunk?

1.Nagy Sándor

Mai történészek közül egyesek úgy gondolják Nagy Sándorral kapcsolatban, hogy a hódításainak bármiféle civilizációs, kultúrát gazdagító hatása valójában kevéssé jelentős, a civilizáció terjesztése Ázsiában alig több mint mítosz. Leginkább egy megalomán vállalkozásnak tűnik, ahogyan a harcedzett makedónok meghódították a Perzsa birodalmat és a mai Közel-kelet nagy részét, sőt még India határainál sem tudtak megállni. (Azt viszont megsejtették legalább, hogy az óriási hegyek között fekvő Afganisztánt lehetetlenség meghódítani.) A legnagyobb csapást a görögökre nem is az ellenség mérte, hanem Nagy Sándor saját döntése, hogy a visszautat az elméletileg rövidebb úton a sivatagon keresztül tegyék meg, aminek következtében a seregének része elpusztult. Kérészéletű állam jött létre, amely Alexandrosz halála után hamar szétesett. Erre azt lehetne mondani, mint a legtöbb nagy hódítóra, hogy sok hűhó - de vajon miért?

2.Dzsingisz kán

Habár Mongóliában áll egy szobra, tettei valójában annyira dicsőségesek mint egy fertőző baktériumtörzsé, amely virulenssé válva képes áttörni a test védelmi rendszereit. Félreértések elkerülése végett nem kívánom őt elítélni, hiszen a pusztai tájakon az élelem szűkössége és a szélsőséges éghajlati viszonyok érthetővé teszik, hogyan jött létre a körülmények hatására a gazdag Kína szomszédságában a világtörténelemben a leghatalmasabb területeket elfoglalni képes hadsereg. Dzsingisz és követői a kor tökéletes katonái voltak, a legedzettebb és legfelkészültebb harcosok, a legravaszabb harci taktikák birtokában nagyon sokáig nem is volt ellenfelük. Ezzel együtt azonban sokkal több kárt okoztak mint hasznot, Dzsingisz nem volt képes megfékezni (és ez egy hódító háborúban általában nem is lehetséges) az elfoglalt városok kirablását, felgyújtását és a lakosság lemészárlását. Emellett ha Lőrincz L. Lászlónak hinni lehet, a mongolok szabályos népirtást is végeztek a tatárok körében. A mongolok (akiket tévesen tatároknak hívunk) hódításának lehettek előnyös hatásai, azonban az általuk okozott pusztítás évtizedekkel vagy évszázadokkal vetett vissza egész kultúrákat.

3.Napóleon

A kor egyik legjobb hadvezére, de csapnivaló politikus. Történelemből megbukott, hiszen nem tanult XIV. Lajos alapvető hibájából, aki szintén nem látta előre, hogy a legerősebb ellen a többiek törvényszerűen összefognak, Napóleon pedig ezt a császárrá koronázásával provokálta ki. Az első nagyobb, bravúrral megnyert csatáit (Merango, Austerlitz) követően elbízta magát és az összes többi ütközete gyakorlatilag felemás eredménnyel járó vérfürdőket hozott. Az is köztudott, hogy képtelen volt felmérni az oroszországi viszonyokat és saját népét végül teljesen kivéreztette. Waterloonál már nála felkészültebb és tehetségesebb hadvezérekkel találta szembe magát, és ha nyert volna, akkor is elsöprik később az erősebb porosz, osztrák és orosz seregek.

4.Az egyéb kategóriába kisebb nem közismert hadvezérek tartoznak, mint például az észak-vietnami tábornokok, akik egy milliónál is több embert áldoztak fel Dél-Vietnam és az amerikaiak ellen vívott háború során, amelyben nem mellesleg agresszorként léptek fel. Mai szemmel nehéz megérteni, hogy a győzelemmel mit is nyertek, ha egyáltalán nyertek valamit, sőt a kommunista expanzió során létrejött Kambodzsában a Vörös Khmerek terrorállama.

Sztálin és Hitler realitásokat nélkülöző, értelmetlen parancsai miatt szintén sokan vesztek oda és a borzalmas a veszteségeket néhány tábornok (Guderian, Manstein - másik oldalról Zsukov) zsenialitása tudta csak időnként valamennyire korlátok közé szorítani. Az első világháború tábornokai közül viszont aligha lehetne bárkit is kiemelni, mivel senki nem ismerte fel, hogy minden támadó hadmozdulat eleve kudarcra van ítélve, hiszen a védő a vasútvonalakkal mindig át tudja csoportosítani az erőit, a támadó azonban képtelen erre. A növekvő gyűlölet azonban egyre csak fokozta az értelmetlen vérontást.

Végül nem érdemelnek szobrot azok sem, mint például Julius Cézár, akiknek odáig mentek, hogy adott esetekben az ellenség férfilakosságának nagy részét hidegvérrel kiirtsák (hacsak valaki be nem bizonyítja, hogy bizonyos esetekben ez elkerülhetetlen volt).

Akik viszont valóban szobrot érdemelnek

Az igazi hősök azok a tábornokok voltak, akikből nem veszett ki a humanitás, és a háborút nem afféle fanatizált és végsőkig folytatott totális küzdelemnek, hanem egy mennél hamarabb lerendezendő, szükséges erőpróbának ítélték meg. A sikereik kulcsa szinte sosem a nagy erejű frontális támadásban rejlett, sokkal inkább meglepő húzások kombinációjában. Geoffrey Regan hadtörténész szerint a nagy csatákban általában nem az győzött, aki rárontott az ellenségre, hanem aki az ellenség legerősebb pontjai helyett a gyenge pontokat támadta valamilyen váratlan módon. Amikor a szemben álló felek erőviszonyai nagyjából kiegyenlítettek, akkor egy meglepő támadással olyan előnyt lehet szerezni, hogy az ellenség kénytelen feladni és a katonák nagy része nem egy esetben meg is adta magát. (Megjegyzem, hogy felmérések szerint a besorozott katonák 80%-a vagy nem vesz részt harci cselekményben vagy pedig csak akkor lő az ellenségre, ha erre kifejezetten kényszerítik - a legtöbbünk alapállapotban pacifista felfogásúnak mondható.) Következzen néhány olyan hadvezér, akinek szobrot állíthatnánk, mivel nem csak a saját embereinek az életét kímélte meg, hanem bizonyos mértékben még az ellenségét is.

1.James Wolfe tábornok - Quibeck ostroma 1759-ben

Kanada státusza egy olyan csatában dőlt el, amely aránylag kevés mintegy 1300 fős áldozattal járt. Igaz viszont, hogy az elesettek közé tartozott a győztes angol tábornok is, aki egy hadicselnek köszönhetően győzte le a franciákat és tette Quibeck-et angol gyarmattá - amely később elszakadt Kanada néven, és amely ma már egy autonóm francia nyelvterület... (Nem mellesleg, pedig a franciákat fűtötte a revans vágya és a következő háborúban bosszút is álltak.)

2.Az amerikai függetlenségi háború egyes tábornokai

Mivel akkoriban nem létezett GPS és a térképek is a maiaknál jóval vázlatosabbak voltak, az amerikai telepesek sokkal jobban kiismerték magukat a terepviszonyok között az angoloknál. (Érdekes módon az indiánok jobban segítették őket ebben mint a gyarmatosítókat.) Hiába volt a brit hadsereg sokkal professzionálisabb és jobban felszerelt, a teljes terület ellenőrzéséhez közel tízszer akkora haderőre lett volna szükség mint amekkora rendelkezésre állt. Emiatt tudták rajtaütéssel fogjul ejteni a hesseineket vagy bekeríteni egy egész hadsereget Saratogánál. Amíg a függetlenségi harc során az amerikaiak a terepviszonyokhoz tökéletesen adaptálódott (és a franciák aktív támogatását élvező) harcmodort választottak, az észak-déli polgárháború ezzel szemben már a nyers gazdasági erők csatájáról szólt, nem pedig a dicsőségről.

3.Görgei Artúr - 1849-ben vívott győztes csatái miatt

A branyiszkói áttörés és a tavaszi hadjárat során egyaránt bebizonyította a kiemelkező hadvezéri képességeit azáltal, hogy az egyes csapategységeket gyorsan, egymással összehangolva mozgatta és az ellenség sosem sejtette, hol fog lecsapni. A visszavonulás során is ügyesen manőverezett a nagy túlerőben levő császári és cári egységek között, és a vereség során sem menekült el az országból más tábornokokkal és politikusokkal együtt. Ennek ellenére, mivel ő volt az, aki az egyetlen reálpolitikusként letette a fegyvert Világosnál, (amelynek időzítése és módja nem biztos, hogy a legyszerencsésebb volt), ráadásul még mártírhalált sem halt, emiatt szimbolikus értelemben a mai napig afféle fekete bárány maradt.

4.Erwin Rommel

Ungváry Krisztián egyik könyvében leírja, hogy a fiatal Rommel még századparancsnokként milyen zseniálisan mozgatta csapatát az olasz fronton, az áttörés részben neki volt köszönhető úgy, hogy a csata során nagyon kevesen estek el, viszont egész olasz századok adták meg magukat, amikor a hátukban hirtelen megjelent Rommel rohamcsapata. A II. világháborúban már tábornokként ismét ki tudta használni azt a képességét, hogy a legváratlanabb helyeken bukkant fel, és nem hogy az ellenség, de olykor még a saját felettesei sem tudták, hogy pontosan merre jár. Nagy páncélosgyőzelmek fűződnek a nevéhez számos hadszíntéren, azonban Észak-Afrikában valószínűleg túl nagy feladat volt számára a főparancsnokság, és az el-alameini súlyos vereség egész karrierjét beárnyékolja. Bár ha egy betegség nem jön közbe, akkor talán hamarabb megkezdte volna a visszavonulást a túlerőben levő és jobban felszerelt angolokkal szemben. Számos listán a valaha élt tíz legjobb hadvezér közé sorolják.

5.Schwarzkopf tábornok - Kuvait, 1991-es második öböl háború

Nem vagyok ugyan biztos benne, hogy szobrot érdemel, bizonyos értelemben mégis példaértékű a Kuvaitot elfoglaló Irakot megbüntető amerikai tábornok, a "sivatagi vihar" nevű hadművelet irányítója. A bombázásokkal meggyötört és demoralizált iraki hadsereg könnyű préda volt, sőt afféle vadászattá változott az amerikai szárazföldi hadsereg számára. A képet némileg rontja az is, hogy a légi századok egy menekülő konvojt teljesen értelmetlenül elpusztítottak - ami miatt a hadműveletet idő előtt lefújták. Emiatt Szaddam rendszere továbbra is erős maradt, mindamellett az agresszort megbüntetése megtörtént, és a fiatalabb Bush indította háború újabb iraki háború jelen tudásunk alapján már eléggé értelmetlennek tűnik és végül az egész térséget destabilizálta. (Téves nézetnek tartom, hogy Szíriáért és az Iszlám államért Obama a felelős, sokkal inkább az ifjabb Bush politikája, hiszen a költséges és sok áldozattal járó megszállás igencsak elhúzódott és előbb vagy utóbb véget kellett neki vetni.)

6.Szun Ce - alighanem a hadvezérek legnagyobbika

A hadászati bölcsességek kínai atyja, aki A háború művészete c. művében leírja az alapvető taktikai fogásokat, amelyet egy harcosnak a háborúban követni kell. A legnagyobb hadvezérek valóban alkalmazták is ezeket - mindaddig, amíg fejükbe nem szállt a dicsőség és nem bízták el magukat. Néhány szabály ezek közül.

-A háború a megtévesztésen alapszik, teljesen kiismerhetetlennek kell lenni. Készülj fel alaposan az ellenséged gyengeségeiből és azokra építs.

-Tettesd magad gyengének, ettől az ellenfeled elbízza magát.

-A háború lényege a győzelem, nem az elhúzódó műveletek. Az elhúzódó háborúk minden esetben károsak.

-Ha alaposan ismered saját magad és az ellenséget, nem fogsz vereséget szenvedni. Azt is tudni fogod, mikor kell az erősebb ellenséggel szemben inkább csak védekezni vagy a küzdelmet mindenképp elkerülni.

-A legnagyobb győzelem az, amikor harc nélkül sikerül az ellenséget térdre kényszeríteni. A legkitűnőbb harcos az, aki könnyedén tud győzni.

-A legjobb az, ha az ellenfél országa nem szenved el pusztításokat és az ellenség katonáit is sokkal jobb megadásra késztetni mint megsemmisíteni.

-A győztes (típusú) harcos még a csata megkezdése előtt bebiztosítja, hogy ne szenvedhessen vereséget.

A demagógia jellemzője, hogy tetszetős, elsőre vitathatatlannak vagy magától értetődőnek tűnő állításokat fogalmaz meg. Az ösztönökre ható, érzelmi manipuláció különféle formáit alkalmazza, ezért bár érezzük, hogy valahol hibádzik, de a csúsztatások megfogása egy kicsit mélyebb gondolkodást igényel.

Nézzük meg ebből a szempontból Orbán beszédét, amelyet a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének kongresszusán tartott. (A sajtó által jellemzőnek tartott gondolataira hivatkozva, mert sajnos a beszéd egészét nem találtam meg.)

1."Azok vagyunk, akik annak látjuk magunkat, aminek a Jóisten megteremtette, én például keresztény magyar férfinak."

Hihetetlenül elhibázott állítás keresztény értelmiségi kongresszuson, ahol elvileg önállóan gondolkozó emberek vannak. A kereszténység a hívő számára nem egy "állapot", amit valamilyen isten teremtett, hanem nagyon is aktív magatartás. Sokkal inkább múlik az egyén erőfeszítésein, törekvésein mint születési helyzetén. Ráadásul nem létezik is olyan, hogy egységes "keresztény előírás", az életben nagyon is bonyolult helyzetek vannak, amelyekre nem mindig alkalmazható egyértelmű vallási előírás. Ezzel a hamis, durván leegyszerűsítő állítással rakta le a beszéd sarokpontját.

2.A "bevándorlóországok" ideológiája a liberalizmus.

Nem nevezett meg egyetlen országot sem, valójában mindegyik ország másként kezeli a bevándorlást. A demagógia gyakori fogása, hogy általánosságokban beszél, kerüli a konkrétumokat. Ráadásul ami neki liberalizmus, az máshol nem számít annak. Egy önkényúrnak például bármiféle egyéni vélemény, amely az övétől különbözik, csakis liberális lehet.

3."A bevándorlóországgá alakítás programját ma egy olyan terv jelenti, amelyet a köznyelv Soros-tervnek nevez."

Ez leginkább az összemosás elemét alkalmazza mint a csúsztatás egy bizonyos formáját. Arra céloz (nem állít semmi bizonyosat jó demagóghoz méltóan), hogy egy Soros György által vezetett csoport irányítja csupán azokat a törekvéseket teljes mértékben, amelyek bevándorlók/ migránsok/ menekültek befogadását célozzák. Valójában Merkelt és a brüsszeli vezetők nagy részét Soros ügynökének kellene neveznie, bár erre semmi bizonyítéka nincs, sőt ha ezt tenné akkor beperelnék. Az amerikai milliárdos valójában egy abszolút kisebbségi (és minden valószínűség szerint hibás) törekvést képvisel csupán, az egyes országokban jelenleg is nagy vita van és keresik a problémák optimális megoldását.

Hozzá kell tenni, hogy számos európai politikus szerint Orbánnak LÉNYEGÉBEN igaza van abban, hogy mindenféle bevándorlásnak nagyon szigorú feltételeket kell szabni és átgondolt kontrollt kell alkalmazni, és ezzel én magam is egyetértek. Egymástól nagyon eltérő kultúrák szigetszerű együttélése szintén kerülendő, mert feszültségek robbanhatnak ki. A sok tekintetben helyeselhető cél és a választott eszközök valamint a félelemkeltő propaganda, hogy ebből politikai tőkét kovácsol inkább az, ami mindezt lerontja. ("A cél szentesíti az eszközt" - mondást a történelem már számtalanszor megcáfolta.)

4.Keresztény Magyarországot akarunk egy keresztény Európában.

Hízelgés a hallgatóságnak, ami valójában nem etikus (sőt gerinctelen) magatartás. A hatalom ígérgetése is benne van, hogy az áttörő választási győzelem az általa kereszténynek tartott értékrendszer fogja uralni a társadalmat. Ez egy nagyon olcsó trükk egy valóban értelmiségi hallgatóság számára - arra szólít, hogy ne gondolkodjanak. Sőt mi több: Össze kell zárnunk sorainkat - ez egy kimondottan katonás felszólítás, a demagóg beszédek jellemző eleme.

5.A kerítés építésekor a nyugati média... rágalomhadjáratot indított... központilag eltervezett, központilag vezényelt kampány volt.

Megint a bizonyítékok nélküli célzás mint a demagóg beszédek egyik fontos eleme. Nem szükséges azt feltételezni, hogy volt központilag irányított hadjárat, hiszen tudjuk, hogy a sajtó nagy része világszerte liberális beállítottságú különféle okok miatt. A hasonló értékrendszerű újságírók pedig hasonlóan fognak megítélni dolgokat. Emellett a szenzációhajhászat, a hírérték miatt bizonyos újságok túlzásokba esnek, és az sem állja meg a helyét hogy az EGÉSZ európai sajtó elítélő volt. Lehetséges, hogy a kerítés építése indokolt volt, ezt nem tudom megítélni. Viszont felmerül a kérdés: Mért éppen Magyarország (és Bulgária) épített kerítést és mért nem tették ezt mások? Milyen európai együttműködés az olyan, ahol az egyik tagország áttolja a problémát mások felé azzal, hogy lezárja a határait?

6.Legfőképpen felmerülő kérdés: mennyire hihető, hogy Orbán valamiféle egységes keresztény Nemzetek Európáját tartja szem előtt?

A tettek ismeretében azt lehetne mondani, hogy ez nem hiteles legfeljebb csak úgy, ha nem politikailag, hanem leginkább földrajzi értelemben gondolja, és az egységes Európa Oroszországot is magában foglalná. Ugyanis a tetteivel a legtöbbször gyengíti, nem pedig erősíti az Európai Uniót, a sokszor hangoztatott szuverenitás valamiért mindig ütközésbe kerül az EU törekvéseivel és döntéseivel.

7."Lehet-e keresztény ember, aki nem fogadja be a rászorulót?"

A demagóg elem itt két lépés vagylagosként való feltüntetése, mintha az egyik kizárná a másikat. Az, hogy menekülteknek IDEIGLENESEN menedéket nyújtunk, az már kizárja azt, hogy helyben segítsünk. (Itt Orbán épít a történelmi reflexekre, nálunk az "ideiglenes" intézkedések folytonos gazdasági megszorítások voltak, az ideiglenesen itt állomásozó orosz csapatok pedig megszállók.)

8.Európa nem segítséget vitt a válságrégiókba, hanem Líbia lebombázásával, a Szíriai beavatkozással maga tette tönkre azt.

Ez megint egy leegyszerűsítő városi mítosz, amely mögött nincsenek pontos elemzések. Egyrészt Szíriában az oroszok is beavatkoztak, az sem volt áldásos, másrészt pedig főként az amerikaiak tették ezt, akik semmilyen értelemben nem képezik Európa részét. Mi volt az EU politikája ezekben az esetekben és mit kellett volna / nem kellett volna tennie? Ha nem avatkozik be senki, akkor az lett volna a baj, ezért mindig annak van igaza, aki utólagosan okoskodik.

Orbán Viktor lassan húsz éve lassan húsz éve határozza meg a közbeszédet: ő és csapata dönti el, hogy mi a fontos, és milyen kérdéseket kell feltenni. A beszédeiben az állampolgárt idióta módon kezeli, demagóg módon az érzelmekre apellálva, hogy elfelejtsenek gondolkozni. Zavarosan összemos dolgokat, folyamatosan csúsztat és túloz, az őt támogató szekértábor segítségével egy évszázadra visszaveti nálunk a közgondolkodás minőségét. Jelenleg úgy tűnik, hogy semmi más, csak saját csődje fogja tudni megállítani ezt a hosszú menetelést. A hangzatos nagy szólamokkal való azonosulás révén a mezei polgár úgy érzi, hogy ő is a történelem része, alakítója tud lenni. Valójában pedig ez nem több mint pótcselekvés és a problémák hárítása, a kijózanodás és a földet érés eléggé fájdalmas tud lenni.

A militarizálódást, a harciasság felerősödését tárgyalni nem könnyű feladat, mivel "a nyugalom megzavarására alkalmas elemeket tartalmazhat", ahogy mondani szokták. Nehéz meghúzni a határát annak, hogy mit tekintünk még egészséges mértékben harciasnak és mit túl agresszívnak, mivel az érzékenységünk nagyon különböző mértékű és eltérő irányú lehet. Az összkép azt mutatja, hogy egyes országok manapság a militarizálódás felé haladnak, és sajnos nálunk is jól láthatóak ennek a jelei.

A kórság tünetei

A harciasság felerősödése történhet egyének, kisközösségek szintjén, viszont nem ritkán az állami propaganda részét képezi. Van ahol az előbbi jellemző, nálunk viszont sokkal inkább az utóbbiról van szó - amire némi magyarázatot adhat a magyar állampolgárok köztudottan alacsony szintű asszertív érdekérvényesítő képessége és az alulról építkező érdekvédelmi szervezetek hiánya. A militarizmus "kultúrájának" tünetei mindamellett jól ismertek, ide tartoznak többek között az alábbiak. 1. Ellenségképek folytonos sulykolása a médiumokban (multi cégek és az "általuk irányított" Európai Unió.) 2. A láthatatlanul beszivárgó ellenség képének szuggerálása (migránsok, liberálisok=az autokráciát nem elfogadóak), ezzel is a kvázi háborús helyzet (szükségállapot) fenntartása - legalábbis a fejekben. 3. A politikai szövetség gyengítése és szövetkezés az ellenlábas nagyhatalmakkal. (A partnereink felől nézve Orbán kavarja azt a barna valamit, ami kása állagú.) 4. A katonás szellem erősítése az oktatásban: poroszos rendszer, kötelező testnevelés órák (még véletlenül sem sport foglalkozások), lőgyakorlatok bevezetése. 5. A katonás parancsuralmi rendszer erősítése az államigazgatásban és az állami szerveknél. 6. Azok támogatása, akik a közbeszédben agresszív, leegyszerűsítő, nagyképű stílust képviselnek, az "értelmiségi finomkodás" helyett. 7. Mivel a társadalom mozgósítása csak nemzetállami szinten lehetséges, emiatt a szélsőségekig vitt nacionalizmus lehet a megfelelő ideológiai keret. 8. A nagy építkezések és nagy rendezvények is alkalmasak lehetnek az állam erejének demonstrálására és a propaganda erősítésére. Ha például azt mondjuk, hogy "Minden tíz falu építsen egy stadiont", akkor ezzel szükség esetén akár mozgósító tömeggyűlésekhez is helyszínt biztosíthatunk. (Nem véletlen, hogy Hitler is szeretett stadionokat építeni.) És így tovább, lehetne folytatni... a kedvezőtlen tendenciák ellenére remélhető, hogy azt a bizonyos Rubicont még nem léptük át, a háborús logika felerősödése csak átmeneti jelenség.

Mitől indul be a militarizálódás?

Akik erre az útra lépnek úgy vélik vagy legalábbis úgy érvelnek, hogy ezt kényszerből teszik és valakik kiprovokálták belőlük. Ezek az érvek azonban többnyire gyenge lábakon állnak és inkább az tételezhető fel, hogy előbb mentek el valamiért a harciasság irányába és utána kerestek rá magyarázatot. (Kimutatható egyébként, hogy a legfontosabb döntéseink többsége ilyen ösztönös módon születik, és az elménk mindig utólag keres rá társadalmilag elfogadható és valamelyest hihető magyarázatot.)

Alapvető okokat nem biztos, hogy lehet találni, sőt úgy tűnik, hogy időről időre bizonyos ciklusok szerint változik a társadalmak közfelfogása ebben az irányban. Talán mert sokan vannak, akik unják a "bürokráciát" és szeretnének helyette valami mást, tehát az unalom is lehet egy motiváció. Viszont ha általános okokat keresünk, akkor főként azokra az országokra jellemző, ahol sokan vallják azt a meggyőződést, hogy a nemzetközileg elfogadott játékszabályok nekik nem kedveznek és mindenképpen hátrányba fognak kerülni másokkal szemben. Nincs kreatív válaszuk az alapvető problémákra, hogy másoknak mért sokkal könnyebb és mért élnek sokkal jobban: emiatt tudati síkon visszalépnek egy szintet egy ősibb reakció felé. Ennek a reakciónak a lényege: "Foglald el a pozíciót bármilyen eszközzel, amid van." Például foglaljuk el a pécsi vízművet biztonságiakkal, tekintet nélkül arra, hogy nemzetközi jogi normákat sértünk, és azt sem gondoljuk át, hogy a saját pénzügyi helyzetünket fogjuk ezzel hosszabb távon meggyengíteni. A lényeg a huszáros rohamban van, amivel egy csapásra meg akarjuk oldani a problémát, tárgyalások nélkül. Mivel a célhoz vezető utat túl fáradságosnak és kanyargósnak ítéljük, ezért szeretnénk valamilyen módon levágni.

A harciasság és az indulatosság nyilvánvalóan egy igen ősi reakció, nyilvánvalóan nem is lehet más, hiszen a militarizálódás a józan ész diktálta legelemibb logikai szabályokat is figyelmen kívül hagyja (ami szembetűnő például Napóleon és Hitler esetében). Ezzel szemben az emberi fejlődés része az ösztönös késztetéseink hajtóerőként való felhasználása kreatív tevékenységeink során (pl. másokkal való versengéssel). Gyakran viszont sajnos azt látjuk, hogy ha az emberek vagy közösségek az életüket kudarcosnak élik meg, akkor hajlamosak visszalépni több szinttel lefelé a könnyebb útra, ami emberileg teljesen érhető és elfogadható magatartás. Alighanem az emberi pszichének a kreativitást nélkülöző, destruktív alapjáratáról van szó. Ez pedig sokaknak esetleg nem is tűnik fel, sőt "normálisnak" tartják, mivel emberek nagy csoportjai számára évezredeken keresztül a háborúskodás semmivel nem volt ritkább mint a béke állapota.

Ez az út azért is járható, mert a vezetők eleinte ugyan félnek a különféle "háttérhatalmak" bosszújától, de egy idő után már úgy látják, hogy például kár volt az IMF-fel annyira kesztyűs kézzel bánni, és az EU szabályait is bátran meg lehet szegni, nem fognak minket kizárni se le nem fogják a pénzek folyósítását, sőt az állampolgárok nagy tömegei sem vonulnak az utcára tüntetni. Ergó az állampolgárok nagy része ugyanolyan passzív marad, és a nagy nemzetközi szervezetek (adott esetben az EU) sem is annyira erősek, mert való igaz, hogy általában súlyosabb megoldandó problémáik is vannak annál, minthogy kisebb országok okozta galibákra túl sok figyelmet fordítsanak. Kicsiben úgy néz ki a helyzet, mint amikor valaki elindul egy úton, amiről legbelül érzi, hogy amit tesz az bizony csibészség, de mivel nem sújt le rá azonnal a "jó istenke" a villámaival, ezért egyre bátrabban mer tovább menni...

Militáns birodalmak és katonaállamok

Manapság Észak-Korea a legjobb példa az extrém mértékű militarizálódásra, vagy a nemrég megdöntött Iszlám állam volt ilyen. Azonban minden korban előfordultak ezekhez nagyon hasonló államok: a múlt században a fasizmus és a kommunizmus (főként Hitler és Sztálin állama) voltak az efféle teljes mértékű militarizálódás elborzasztó esetei, de Mao és Pol-Pot is ugyanilyen eklatáns példák. A 20.századi totális rendszerei, amelynek Mussolini, Franco, Pinochet és más katonai diktátorok inkább az enyhébb formáit képviselik, csupán speciális altípusai a különféle katonaállamok általános kategóriájának. Ha visszamegyünk az időben, akkor minden korban találunk ilyeneket: a porosz Nagy Frigyes a végletekig háborúzott, az Oszmán-Birodalmat is időnként militáris szellemiség hatotta át, a mongolok teljesen egyértelműen ide sorolhatók, az ókorban pedig asszírok, hettiták és tucatnyi hasonló katonaállam képviselte ezt a vonalat.

Kik azok, akik kigyógyultak?

Akik már egyszer belementek keményen ebbe az utcába, próbálják elkerülni, főként akkor, ha közben egy sokkal járhatóbbat és működőképesebb is megtapasztalnak. Például a németek, franciák, észak-olaszok, japánok, osztrákok vagy finnek mind megtalálták a saját egyéni útjukat (mindegyik eltérő gazdasági vonásokkal), ezért a harciasság náluk nem népszerű politikai síkon. Közép-Kelet Európa országai azonban még nem találtak rá a saját útjukra.

Érdekes megvizsgálni a kereszténység hatását, hiszen elvileg segíthetne e téren. A Biblián belül az Újszövetség valóban teljes mértékben az erőszakmentes együttélés és a békés együttműködés irányába mutat, ezzel szemben az Ószövetség egy haragvó Istent mutat be és meglepően nagy része ír le különféle csatákat (amelyeket Izrael törzsei vívtak az ellenséggel). Teljesen érthetetlen számomra, hogy például a terjengős leírások különféle csatákról milyen szerkesztési elv alapján maradtak benne a kereszténység szent könyvében - hacsak nem tételezzük fel, hogy annak idején szándékosan hagytak kiskapukat a manipuláció számára.

A távol-keleti kultúrákban ezzel szemben a konfucianizmus, taoizmus és buddhizmus szemlélete úgy tűnik, hogy jobban kedvezett az erőszakkal teljesen szakító magatartásnak és inkább egy kifinomultabb, a saját út keresését ösztönző magatartást bátorított. Ez persze csak egy ok lehet a sok közül, amely magyarázatot szolgáltat a kelet-ázsiai országok felemelkedésére.

A szuronyokra nem lehet ráülni

Ezt a mondást Talleyrandnak tulajdonítják: a militarizálódás önerősító folyamat, és ha sok a fegyver, akkor azokat inkább előbb mint utóbb használni is fogják. Az I. világháború előtt a nagyhatalmak közti fegyverkezési verseny annyira elfajult, hogy mindenki egyre jobban tartott a többiek támadásától, és egyre erősebb lett a háborús feszültség, amely egy csapásra kirobbant. Manapság sincs ez másként, az USA példája is rávilágít arra, ahogyan az erős háborús lobbi folyton beavatkozásokat szorgalmazott a világ különféle pontjain. Vagy például Izraelben is a rengeteg fegyver úgy tűnik, hogy leginkább a konfliktusok éleződése irányába hat. Oroszország viszont csak fű alatt avatkozik be mostanában, és fegyverez fel egységeket a szomszédos államokban a saját érdekében - az állam és a társadalom militarizáltsági foka az oroszoknál is elég magas. A sort a muzulmán multimilliomosok (nem pedig Soros György) által pénzelt arab terrorizmus zárja, a militarizmus legalattomosabb példájaként.

Fontos-e, hogy mit gondol erről Orbán Viktor?

Valójában nem, két okból sem. Az egyik, hogy az ember felfogása a korral változik, általában merevebbé válik a hatalom birtokában. (Ceausescu is mérsékelt politikusként kezdte pályafutását.) Másrészt azért sem, mert a politikusokat általában a pragmatizmus vezeti a döntéseikben és mindig azt fogják képviselni, amire leginkább igény van, ami jól eladható. A tehetséges és szakmájukhoz jól értő politikusokat viszont az különbözteti meg a nagyon ritka zseniálisaktól (mint Gandhi, Mandela vagy De Gaulle), hogy csak az utóbbiak képesek igazán távlatos szemléletben is gondolkozni. Egy Horthy Miklós például nem volt képes felmérni azt, hogy a felébresztett erőket egy idő után már nem lesz képes kontrollálni.

Nem a nemzetállami szinten van a megoldás kulcsa

A nemzetállami keret nem segít ennek a problémának a megoldásában. Minden ember sokféle közösség része, amelyek közül csupán egyik a nemzet, a kisközösségi, a kistérségi, esetleg az európai identitás szintén fontos. Nem véletlen, hogy a nemzetállamok fejlődése és változása önmagukban teljesen érthetetlen, zavaros képet mutat. Amiatt nem érthető, mert mindig egész régiók fejlődnek egymással párhuzamosan, és ezek a régiók az államhatárokat is gyakran keresztezik. (Például ilyen régió a Bécs-Pozsony-Budapest szolgáltató központok által képviselt, iparvidékekkel szegélyezett terület, amely a nemzetközi együttműködéssel a militarizáló törekvések ellenében hat.) Sokszínű, sokféle életmódot lehetővé tevő, magas szinten együttműködő közösségek képesek csak meggátolni a harci szellemiség és a társadalmat megosztó, a józan ésszel nézve irracionális háborús logika eluralkodását.

A Deutsche Bank tanulmányából legalábbis eléggé nyilvánvalóan az derül ki, amit már legalább Marx óta tudunk, hogy a gazdasági érdekek jelentős mértékben meghatározzák a politikai törekvéseket, és nem kivételek ez alól az egyes a regionális függetlenségi mozgalmaira sem. Ennek megítéléséhez ismerni kell az adott régiók által termelt jövedelem (GDP) egy főre eső értékét az adott országon belül, amely megmutatja, hogy az adott régió mennyire lóg ki felfelé vagy lefelé az adott országos átlagától. Emellett meg kell nézni azt is, hogy milyen mértékű a gazdasági autonómia: magyarán a megtermelt jövedelmekből mennyit von el az állam és mennyit hagy az adott régióban.

Ily módon magyarázatot nyer az a tény, hogy a baszkok, akiknek az ETA nevű függetlenségi szervezetének a radikális szárnya terrorszervezetként volt hírhedt egy időben, mért nem követelik manapság annyira a területi függetlenséget. Baszkföld ugyan Spanyolország egyik leggazdagabb tartománya Navarrával, Madriddal és Katalóniával együtt, azonban amíg a baszkok és Navarra széles körű gazdasági autonómiát kaptak, Katalóniáról ugyanez már nem mondható el: a katalánokat az adók központosítása igen érzékenyen érinti. Az észak-spanyol régiók közül Katalónia messze nagyobb a mintegy 7,5 milliós lakosságával mint a 2 milliós baszk föld, ezért a gazdasági súlya miatt a spanyol államot érzékenyebben érintené az adókiesés. Ezzel együtt erős a nyomás az elszakadás pártiak részéről és a reális kompromisszum valószínűleg a jelenleginél szélesebb autonómia lehetne.

A függetlenségi törekvések más nyugat-európai országokban is a gazdag régiók esetében a legerősebbek: Dél-Tirol vagy Veneto Észak-Olaszországon belül éppúgy magasan átlag feletti mint amennyire Flandria is gazdagabb Valóniánál Belgiumon belül. Ezen kívül az északi területek mindegyik országban dinamikusan fejlődnek, a déliek pedig stagnálnak. Az erősen polarizálódott Olaszországban még véletlenül sem Szicília vagy Kalábria szeretne elszakadni, hanem az északi Lombard-Liga.

A 2010-es években a növekvő területi különbségek hatására felerősödött a regionalizmus és ezzel összefüggésben a szélső jobboldal: ezt a trendet a leglátványosabban a belgák tudták megtörni, miután 2011-ben az államháztartási reform nagyobb mozgásteret hagyott (azaz nagyobb gazdasági autonómiát) az egyes régióknak. A nagyobb területi autonómia a belgákhoz hasonlóak csökkentette a szélsőjobb pártok támogatottságát Németországban és Ausztriában is.

Skóciában mint tudjuk a referendum a maradáspártiak egyértelmű győzelmét hozta 2014-ben. Ennek fő oka valószínűleg az volt, hogy a skót egy főre eső GDP átlag alatti, csupán 95%- az Egyesült Királyság átlagának. Főleg a tartomány déli részén vannak sokan, akik ezer szállal kötődnek az angol gazdasághoz, főként Londonhoz, amely az egész brit gazdaságban afféle (jó vagy rossz értelemben vett) pénzpumpaként működik. Ha a brexit révén a britek levágják az arany tojást tojó tyúkjukat, az európai pénzügyi központként működő City-t, akkor meggyengyül ez a pénzszivattyú és az ország régiói, amelyek szinte mindegyike az EU átlag alatti szintű GDP-t állít elő, keményen megszenvedhetik a váltást. Skócia, amely jelenleg is a 3. leggazdagabb régió az Egyesült Királyságban, a nagy mértékben kiszélesített autonómia ellenére ismét kiírhatja a referendumot az elszakadásról, bízva abban, hogy megkapja az északi-tengeri olaj-lelőhelyek legalább egy részét.

A Deutsche Bank szerint igen sok hátrány érné pénzügyileg a nagy országokból önmagukat függetlenítő régiókat: a kis országoknak nyújtott bankközi kamatlábak általában magasabbak (a politikai kockázat miatt), az adminisztrációs költségek is növekednének, az intenzív kereskedelmi kapcsolatok pedig visszaesnének az új államhatárok miatt. Emellett az államadósság viszonylag nagyobb részét is kénytelenek lennének átvenni az új államok. Az is kétséges lenne, hogy az új országok csatlakozhatnának-e az Európai Unióhoz, és ha igen akkor milyen módon. A Deutsche Bank kutatói szerint a függetlenség valószínűleg több hátrányt jelentene mint előnyt még a gazdag régiók esetében is.

A nyugat-európai állampolgárok többsége számára mindenképpen a pénzügyi előnyök és hátrányok jelentik a legfontosabb érveket a függetlenség-párti vitákban. Kelet-Európában látszólag az érzelmek többet számítanak, de itt is éppúgy jelen vannak a kemény gazdasági érdekek. Például (az egyébként teljesen jogos) székelyföldi autonóm törekvések esetén gazdasági szempontból jelenleg alighanem a magyar állam külső támogatása is fontos szerepet játszik.

A zseniről azt mondják, hogy a káoszban is képes eligazodni vagy más szavakkal mondva vannak páran, akik meglehetősen éles szemmel képesek meglátni az igazán lényegi dolgokat. Én magam hat igazán jelentős társadalomtudományi művet találtam a 20.századból, amelyek az alábbi közös jellemzőkkel bírnak:

1.Nem elvont, hanem nagyon konkrét dolgokról írtak, olyasmikről amit az emberek a bőrükön éreztek, nagy hatást váltva ki ezzel az értelmiségi közvéleményben.

2.Világos, pontos és közérthető stílus jellemzi őket.

3.Nem az a lényeg, hogy mindenben igazuk kellett volna, hogy legyen, hanem a kreativitás és a másokra gyakorolt inspiráló hatás.

4.Empátiával és jobbító szándékkal íródtak, a társadalmi feszültségek csökkentése érdekében.

5.Szövegeik ma is "ütnek", mert a lényegi mondanivalóik ma is aktuálisak.

Fontos, hogy mindannyian Magyarországon maradtak és az itteni állapotokra reflektálnak, keresnek megoldásokat. Időrendi sorrendben az alábbiak.

1.Szekfű Gyula: Három nemzedék (1920, újra írva 1934-ben)

Mért vallott nálunk kudarcot a liberalizmus? - Ismerős ez a kérdés valahonnan? Szekfű is már arra kereste a választ, hogy Széchenyi és a reformerek nagy generációjának liberális törekvései hogyan torzultak el az őket követő generációk alatt. A trianoni sokk után jött egy nagyon felkészült történész és adott egy közös gondolkodási alapot, amivel megmutatott egy középutat a fellengzős és üres nacionalizmus valamint a naiv gazdasági idelalizmus között. Habár a stílusa régiesnek tűnhet az erénye, hogy nem keni el a problémákat mint ahogyan azt a rendszerváltás után tettük. Emellett bátran mer tükörbe nézni - ezen a ponton különbözik az egészséges szintű hazafiság az elvakult nacionalizmustól. Kár, hogy az utóbbi évtizedekben nem volt nálunk ilyen kiemelkedő koponya mint annak idején Szekfű, valamint a politikai megfelelője, a szintén zseniális Bethlen István. Szegény Szekfű Gyula, amikor morális hanyatlásról beszélt, akkor nem tudta még, hogy mi következik, és milyen mélységeket érhetnek el a következő generációk...

2.Illyés Gyula: A puszták népe (1936)

Az írók egy csoportja a '30-as években felismerte, hogy a városi értelmiségiek számára Magyarország nagy része ugyanolyan ismeretlen és felfedezetlen terület mint fekete Afrika. Még a gazdasági fellendülések idején is mint ami a Horthy-korszakot is jellemezte, az ország jelentős területén megmaradt a mély szegénység. Nem elkerülhetetlenül szükséges ugyan, de eléggé gyakori, hogy az egyes kormányok egész nagy társadalmi rétegeket áldoznak be a céljaik érdekében. A magyar szegényparaszt folyamatos gürcölését, vegetálását írta meg Illyés ebben a szociográfiában - bár mások is írtak hasonlóan jelentős műveket, pl. Féja Géza és Veres Péter. Ha belegondolunk, a helyzet nem sokat változott: van egy iparosodott terület az ország középső és észak-nyugati területein, de főleg délen, keleten és észak-keleten a turizmus által nem érintett részeken rengeteg lepukkant kis falut és pangó városokat is találunk. Sokan élnek vagy inkább vegetálnak minimálbérből vagy közmunkából, a képzettségi szintjük relatíve ugyanolyan alacsony mint Illyés szegényparasztjainak az akkori városi polgárhoz képest. Kormányunk, amely leszállította a tankötelezettséget és egy kulcsos adórendszert vezetett be, viszonylag keveset tesz a mai alsó osztályok felemelésének érdekében, viszont tudja, hogy az önmagát "vesztesként" látó csoportok egy-két apró gesztussal (pl. rezsicsökkentéssel) és a hangzatos demagógiával is megnyerhetőek, csak tudni kell jól váltogatni a félelemkeltést és a nemzeti büszkeséget idéző szólamokat... Bár ezzel korántsem állunk egyedül Európában.

3.Bibó István: Válogatott tanulmányok (nagyrészt 1945 és 1948 íródtak)

Bibó István nevét a "rendszerváltók" kapták fel, neve összeforrt a rendszerváltással, emiatt egyfajta naiv, kevéssé gyakorlatias filozofálgatást idéz. Ami viszont elvitathatatlan az írásainak minta szerűen színvonalas stílusa: közérthetőség, világosság, higgadt és precíz fogalmazás. Manapság mindezeknek pontosan az ellentétét tapasztaljuk a közéletben, machiavellizmust, cinizmust és szervilitást a bayerzsoltok, schmittmáriák és szijjártók megnyilatkozásaiban. Pedig lehet írni a kelet-európai kis államok nyomorúságáról, zsákutcás magyar történelemről vagy akár zsidókérdésről (Bibó főbb műveinek kulcs-szavait idézve) igényes módon is.

Bibó helyzetértékelése meglehetősen pontos volt, főként az 1956-os forradalom leverését követően. Leírása ma is nagyon találó:

"…Eddig minden kommunista párt struktúrája a következő volt: .... a hatalomátvétel után – legkülső körként következtek az opportunisták és bürokraták, akiknek számára a párt elsősorban érvényesülés vagy egzisztenciabiztosítás volt. A jelenlegi magyar párt súlypontja teljességgel ez utóbbiakra tolódott. A vezérkar egy egészen kis csoportra zsugorodott össze, kik hol kétségbeesett nyakatekertséggel, hol cinikus nyíltsággal nevezik meg azt, amit csinálnak. "

Ezeket a sorokat pedig nem lehet elég sokszor leírni:

„Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival. Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük. Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. "

Nagyon keveset sikerült mindebből a gyakorlatba átültetni, és mikor jön el valóban a kijózanodás pillanata, amikor majd megint nekifoghatunk?

4.Hamvas Béla: Öt géniusz (1960-as évek?)

A kommunista rendszerben Hamvas művei nem jelenhettek meg csak halálát követően annak ellenére, hogy amit írt, annak semmiféle politikai vonatkozása nem volt. Vagy talán éppen emiatt féltek tőle. Az Öt géniusz a földrajzi és éghajlati viszonyoknak az ott élő emberekre gyakorolt hatásáról szól: a temperamentumos déli, a hidegen racionális északi vagy éppen az érzelmes keleti ember képe közhelyszerű, azonban Hamvas nagyon érzékletesen tud írni ezekről, sokkal inkább költői mint tudományos megközelítéssel. Magyarországon a különféle kulturális hatások, az egyes "géniuszok" erősen keverten jelennek meg, emiatt is jellemző ránk, hogy csapongunk az egyes végletek között. A táj és éghajlat kultúrára és életmódra gyakorolt hatása egyébként tudományosan is továbbvihető és magyarázó erővel bírhat mondjuk a magyar és a holland közfelfogás összehasonlításakor. A Kárpát-medencében hihetetlenül kellemes, kiegyensúlyozott éghajlaton és természeti szépségek között élünk, ami hátrányt is jelenthet, mert alighanem hajlamosít a tespedésre. Hamvas könyvének azonban van egy másfajta értelmezése is: bátran legyünk lokálpatrióták, az is adhat egy értelmes célt az életünknek ha megvalósítunk valamiféle egységet szűkebb környezetünkkel (egy TV sorozat címét kölcsönözve egyfajta "Szerelmes földrajz"). Hamvas talán a legáltalánosabb érvényű és legjobban olvasható magyar esszéista.

5.Kornai János: A hiány (1980)

A szocialista tervgazdaságok működésének alapos elemzése: állami bürokráciákról volt szó, ahol senkinek nem állt érdekében a hiány megszüntetése. Bevezette a "puha költségvetési korlát" fogalmát, amely annak idején az állami vállalatokra, manapság a megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező szervezetekre érvényes. Ezek nem tudnak annyira rosszul gazdálkodni (lásd fideszes önkormányzatok), hogy az állam ne segítené ki őket, végső soron az adófizetők pénzéből. Ezzel szemben az állampolgárok esetében a "kemény költségvetési korlát" érvényesül: ha nem fizetnek, akkor behajtja rajtuk az államhatalom, az adóhivatal vagy a bankok. Kornai közgazdászként aligha vette észre, hogy a "hiány" fogalma mennyire általánosítható a kelet-európai polgárok félelmeire: mindig van létbizonytalanság, mert elvehetik tőlem ami van, mindent elveszíthetek ha a politikai kapcsolataim nem a megfelelőek. Ha a Hiány c. műben elemzett "kultúrát" alkalmaztuk volna a rendszerváltásra, akkor nem ért volna meglepetésként minket, hogy az emberek többsége az első adódó lehetőséget kihasználta, hogy bevásárolhasson Bécsben és a hosszú távú tervezés helyett mennyire a pillanatnyi előnyök kihasználása és a korrupció vált elterjedtté.

6.Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) - Jelenleg egy kötetben kapható

Egy olyan társadalomtudósról van szó, aki a kevésbé sikeres politikai szerepvállalásáról vált híressé. Számos magyar értelmiségihez hasonlóan nem tudott ellenállni a hatalom kísértésének, - pedig a politika világa egészen más készségeket kíván meg mint az írás és a szociológia művelése, ezért aki jó az egyikben, általában totális kudarcot vall a másik területen. Könyve azonban a '80-as évek elején igencsak felkavarta az állóvizet nálunk, amikor olyan negatív jelenségeket ír le mint például az infantilis viselkedés, amelyek ugyan nem valamilyen politikai rendszer következményei, a rendszer viszont megerősíti, elfogadott normává teszi ezeket. Lényeges megállapítása: "A magas kultúra tekintetében fejlett... a mindennapi kultúra vagy viselkedés kultúra terén fejletlen vagy akár: elmaradott ország vagyunk.” Az önismeret sem az erősségünk: Egy vizsgálata szerint "a megkérdezetteknek mintegy 90%-a önmagukat derék, erkölcsös, másokkal szemben „jó szociális beállítottságú” embernek tartja, társaikat viszont „önzőnek”, „anyagiasnak”, „képmutatónak”, „gőgösnek”, „erőszakosnak”. Saját rossz tulajdonságaikat csupán „alkati esendőségként”, megbocsátható gyengeségként élik át, mások vétkeit azonban mindig jellemhibaként említik."

Hankiss tanulmányaiból is jó előrejelzést lehetett volna adni, hogy mi fog történni a társadalomban a rendszerváltozás után, és mivel a kultúra sokkal lassabban változik mint a politikai rendszer, hogyan lehetett volna elkerülni, hogy az emberek nagy része a változásokat mélypontként élje meg.

Némelyik múlt századi gondolkodó, társadalomtudós esetében számomra úgy tűnik, mintha nem ismerték volna fel, hogy mennyire fontos, iskolateremtő jelentőségű művet írtak. Maradandó műveket alkottak, de talán még többet hozhattak volna ki mindebből, ha következetesen ezt a vonalat viszik tovább és gondolataikat még jobban kidolgozzák, ahelyett hogy elkalandoznak teljesen más területek felé.

A magyar munkahelyen nagy részén,- elsősorban a közszférában, az állami vállalatoknál, de a magyar vállalkozások jelentős részében is,- jellegzetes szélső-jobboldali, ultrakonzervatív felfogás jut érvényre. Megjegyzem, hogy az egyén szintjén ez a felfogás nem mindig esik egybe a pártpreferenciákkal, mert nálunk a politikai és a gazdasági értelmű konzervativizmus sok esetben ketté válik. Másrészt azonban ez a fajta logika homlokegyenest eltér a nyugat-európai, dominánsan teljesítményközpontú felfogástól.

Amikor a kormány vezetőket nevez ki, akkor a politikai megbízhatóság mindig elsődleges szempont. A legkisebb kockázat e szempontból a rokoni, haveri és egyéb ismeretségi körben van: ugyanis az ultrakonzervatív felfogású emberek számára alapvetően csak az a biztonságos, amit ismer és akiket ismer, és nem akarnak semmiféle kockázatot vállalni. Emiatt számukra teljesen természetes a vezetők kinevezése egyfajta (szűkebb értelemben vett) "közösségközpontú" elven, - és nem is értik az ezzel szembeni kritikákat.

Ugyanis számukra evidens az, ami a mérsékelt jobboldaliak és mérsékelt baloldaliak számára egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy katonás rendszerre van szükség, ahol a helyi vezetők is csupán végrehajtói a pártközpont ideológiai boszorkánykonyhájában megszületett döntéseknek. Ez esetben személyes alkalmasság az adott munkakörre alárendelődik a politikai lojalitásnak. Ennek következtében az állami hivatalok, a MÁV, az egészségügy és az oktatás területén az elmúlt hét évben rengeteg hozzá nem értő hivatalnok került pozícióba. Ennek tudható be az, hogy a bürokrácia-csökkentő intézkedések nem hoznak átütő eredményt, hiszen az inkompetens vezető nem mer dönteni és minden döntését papírokkal akarja alátámasztani (fél a személyes felelősségtől), ami átragad a beosztottakra.

Másrészt mivel ezen a fajta felfogáson számos magyar vállalkozás sem tud túllépni, ezért az inkompetens vezetők nagy száma részben megmagyarázza azt, hogy nálunk a hatékonyság, a termelékenység gyakorlatilag stagnál, szemben a régiónk legtöbb országával. (A sok olcsón kapott pénz, az uniós források sem ösztönöznek a hatékonyság fejlesztésére.) Az informatikai fejlesztések például elvben növelik a termelékenységet, az egy dolgozó által időegység alatt előállított hozzáadott értéket. Azonban ha a bürokrácia nem csökken és a vezetők nem alkalmasak sem az informatikai fejlesztések áttekintésére, sem a hatékony munkaszervezésre, akkor nem fogják tudni kihasználni az újabb generációk, a digitális bennszülöttek informatika terén mutatott nagyobb affinitását sem.

Érdekes, hogy a jelenleg domináns ultrakonzervatív felfogás számára a kapitalista rendszer gyakorlata mennyire idegen. Egyrészt a szakértelem számukra afféle "bolsevista trükk", ezért az ő "szakértőik" (történészek, közgazdászok, társadalomkutatók) nívós szakmai vitákra teljesen alkalmatlanok a tudományág jeles képviselőivel szemben és nem véletlenül csak a saját belterjes köreikben, a "hívők" előtt fejtik ki az általában nem túl higgadt, ideológiai elemekkel teli és érzelmi ráhatást bőven alkalmazó nézeteiket. Így például nem értik, sőt felháborítónak is tartják, hogy a rendszerváltáskor a legtöbb magyar vállalatot mért konkurens nyugati cégek vettek meg - nem elégíti ki őket a válasz, hogy ők értettek hozzá a legjobban. A teljes mértékben közösségközpontú ember számára az akkori nagyvállalatok állami tulajdonban való tartása lett volna az egyedüli megoldás. (Nem ismerve az akkori pontos helyzetet és a lehetőségeket.)

Másrészt az ő szemükben a tudomány mindig gyanús, főként ami a társadalomtudományi oldalt, például a közgazdaság tudományt érinti. A "piac láthatatlan keze" számukra a szabadkőműves háttérhatalmat jelenti - hiszen valójában nem hisznek általános elvekben, csupán személyes kapcsolatokban. Annak ellenére így van ez, hogy a tudományos kísérletek szerint az egész élővilágban gyakori jelenségről van szó: kísérleti patkányok, az egymást kurkászó majmok sőt a tudatossággal gyakorlatilag nem rendelkező, egymást tisztogató halak esetében is ki lehetett mutatni a kereslet-kínálat törvényének érvényesülését.

Mivel a magyar társadalomban a nyugat-európai jobboldalt jellemző társadalomszervező elvek csak részben váltak a hagyomány részévé, ezért a radikálisan (azaz mereven) jobboldali gondolkodásúak, akik csak a hagyományt tisztelik és számukra minden újdonság gyanús, tudattalanul egy feudális jellegű társadalomszerkezet irányába mennek: ahol a személyes patrónus viszonyok a meghatározók, a vezetők pedig a feudális hűbérurak, akik fő feladata, hogy "megvédjék" a dolgozót ("keményen dolgozó kisembert") attól, hogy "az ellenség keze betegye a lábát", és akármilyen változástól. A személyes teljesítmény és a hatékonyság másodlagos, csak annyiból szempont, hogy egy ilyen rendszerbe is kelleni fognak a hozzáértők, a zongoracipelők, hogy működni tudjon. Ők azonban némileg hátrányban vannak a vattaemberekkel, a politikai megbízott vezetőkkel és a vezetők személyes bizalmi embereivel szemben. A feudális struktúra ráadásul röghöz kötő: ellenérdekelt abban, hogy a dolgozó képezze magát, konvertálható tudást szerezzen (pl. nyelvtudást) és kevéssé ösztönzi az alulról jövő újítási javaslatokat (hiszen az ész osztása a vezetőség dolga).

Megjegyzem, hogy a magyar kormány működésében nem az ultrakonzervatív trend az egyedüli, de sajnos a dominánsnak mondható, főként amit a társadalom felé aktívan kommunikál és amilyen példát mutat. (Ily módon befolyásolva közvetve a magyar vállalkozások szerveződését is.)

A közvélekedéssel ellentétben, az USA és néhány nyugat-európai ország jelenlegi gazdasági dominanciájának fő oka nem annyira a sok tőke és a gazdasági vagy pénzügyi erőfölény, mint a vállalataik szervezettsége és hatékony működése. Ez csak azok számára lesz nyilvánvaló, akik már dolgoztak valóban hatékonyan működő vállalatoknál, ahol a szervezettség, a teljesítmény központúság valamint a vevőorientáltság, a vevőnek nyújtott szolgáltatás színvonala az elsődleges. (Tökéletesen működő vállalatok természetesen nincsenek, az viszont alapvető, hogy például igyekeznek a teljesítményeket különféle mutatókkal mérni.) A kiválasztásnál elsődleges szempont az alkalmasság: sokak véleményével ellentétben, ha a jelölteket többen is meghallgatják, akor némi gyakorlat birtokában nagy biztonsággal felállítható egy sorrend, hogy ki mennyire alkalmas az adott pozícióra. Ha a felvétel az egyéni alkalmasságok mentén történik, akkor nagyobb valószínűséggel fog egy idő után mindenki olyan pozícióba kerülni, amihez ért és amit szeret csinálni, nem csak azért veszik fel mert ismer valakit vagy éppen kell a munka és a munkahely közel van, majd csak ellébecol valahogyan (főleg ha "csókos", azaz van ismeretsége). 

Ehhez ki kell zárni olyan tényezőket, hogy az illető hány éves, milyen nemű vagy személyesen mennyire szimpatikus. Az USA-ban ebben kimondottan tehetségesek (amit az is mutat, hogy színes bőrű elnököt választottak és egy nő is majdnem elnyerte az elnöki széket), sőt náluk még a büntetett előélet miatt sem zárható ki a jelölt, feltéve, hogy az elkövetett bűncselekmény nem kapcsolódik a betöltött munkakörhöz. Aki dolgozott modern vezetőkkel (nyugat-európaiak között nagyobb eséllyel vannak ilyenek), az láthat arra példákat, amikor fekete-fehéren a nyújtott teljesítményt értékelik, nem pedig azt, hogy ki tudja jobban megmagyarázni. Arra is láttam példát, hogy a beosztott felfogása eltért a vezetőtől és többször keményen összevitatkozott vele, a vezető ezt mégis ki tudta zárni és kitűnő értékelést adott a dolgozó munkájára. 

A kép persze nem ennyire fekete-fehér: a teljesítmény központú cégeknél is számítanak szociális szempontok, ott is kialakul valamilyen szociális hierarchia. Sőt, német vagy dél-koreai cégekről is hallani, hogy mennyire katonás szervezettségűek tudnak lenni. A katonás szervezet is lehet nagyon hatékony, feltéve hogy a vezetőket az alkalmasság, nem pedig a politikai megbízhatóság alapján választják ki: és közismert, hogy az iskolai végzettség és a szakmai tapasztalat mennyire számít ezekben az országokban. A túl individualista felfogás egyébként sem előnyös, az egyéni alkalmasságon kívül mindenhol a csapatmunka szervezettsége a döntő (átláthatóságot, jó információáramlást beleértve). Azonban csapatmunkáról nem beszélhetünk olyan cégeknél, ahol a vállalati kultúra része az, ha a dolgozó felfelé nyal és lefelé tapos, és ahol az ügyeskedés valamint a nagy duma fontosabb mint a legjobb megoldások keresése. A vállalat eredményességére ugyanúgy lényeges hatással van a dolgozók közötti együttműködés szintje, ahogyan egy nemzetgazdaság fejlődése is kimutathatóan összefügg a gazdasági szereplők közötti bizalom mértékével. (Sőt a jó csapatmunka csökkenti a stresszt és növeli a munkahely szociális értékességét is.)

A munkahely természetesen fontos szociális közeg, és sajnos a legtöbb munkahelyen előfordul, hogy vannak az adott pozícióra teljesen alkalmatlan emberek, - akiket igyekszünk az adott feladatok megoldásakor kikerülni,- és azért vannak még mindig ott, mert az adott csapatban "jó haver" módjára viselkednek és az igazgató utasításait katonásan teljesítik. (Az érzelmi intelligencia köztudottan fontosabb az előremenetelben mint az IQ.) A munkahely stabilitása, megtartó ereje is fontos: jó csapatmunka általában több mint egy év elteltével alakul ki egymást nem ismerők között, ennyi ideig tart az összecsiszolódás, egymás stílusának megszokása. (Csapatépítő tréningek ezt meggyorsíthatják.) Ott, ahol a legtöbb munkatársat a közelből verbuválják, nagyobb stabilitásra lehet számítani hosszabb távon. Emellett a "szociális" tényezők a jelöltek felvételekor teljesen tudattalan módon is működnek. Mlodinow: A tudattalan c. könyvében leírt egy olyan kísérletet, ahol az alanyoknak önéletrajzok nagy tömegéből kellett kiválasztani rövid idő alatt párat, aki be fognak hívni állásinterjúra. (Elég életszerű szituáció.) Utólag meg kellett indokolniuk a döntésüket, - és kimutatható volt, hogy az általuk megadott indokok a legtöbbször nem valósak. A kiválasztásnál nem annyira objektív, hanem szubjektív okok döntöttek: egyéni rokonszenv játszott szerepet, pl. hogy ugyanabban az oktatási intézményben tanultak. Amikor gyorsan hozunk döntéseket, azt legtöbbször tudattalanul, előítéletek mentén tesszük. Ez az ún. "gyors gondolkodás" működése, a lassúval szemben, amely energiaigényesebb ugyan, de pontosabb és megalapozottabb döntésekre képes.

Az ultrakonzervatív szélsőjobb azonban sajnál energiát fordítani a lassú gondolkodásra, és leginkább a westernhősökhöz hasonlóan csípőből tüzel. Egy kivétel van azonban a szabály alól: abban nagyon találékony, ha a saját kis várát kell megóvnia bármiféle változással szemben. Nem ismerve el azt a tényt, hogy a legjobb eljárás első lépésben a teljesítmény központúságra való törekvés, csak ezt követhetik (és kell is hogy kövessék) a közösségszervező elvek. Ez a fő oka, amiért a jelenlegi trendek figyelembe vételével borítékolhatóan nem érjük el még évtizedek múlva nem hogy Ausztria, hanem Csehország vagy Szlovénia szintjét sem.