A kormány a népszavazás intézményével némiképp visszaélő, azt saját céljaira felhasználó „egész pályás letámadása”, azaz érzelmileg túlfűtött, demagóg elemektől nem mentes kampánya igen káros hatásokkal járhat hosszabb távon. Főleg persze akkor, ha érvényes lesz a nemek várható győzelmével járó szavazás.

1.Erősíti a képmutatást és a bizalmatlanságot

Képmutatás úgy tenni, mintha a menekültprobléma bármiféle enyhítésére való törekvésről, nem pedig csupán a probléma mások térfelére való továbbtolásáról lenne szó. (A migránsokat az európai országok nem „jókedvükben” fogadták be, a menekültek számát egyáltalán nem fogja befolyásolni, hogy Törökországban, Olaszországban vagy nálunk kerülnek elhelyezésre.) Képmutató az egyházi vezetők többségének viselkedése: például a katolikus egyház püspökei nem szállhatnak nyíltan szembe a pápa véleményével, ezért azt mondják, hogy mindenki „lelkiismerete szerint szavazzon”, viszont maguk is megsértik ezt a szabályt, amikor közlik, hogy ők a nemre szavaznak. A nagy történelmi egyházak politikai szerepvállalása most is mint szinte kivétel nélkül mindig saját erkölcsi hitelességük gyengítésével jár (ugyanis a regnáló hatalmat támogatják).

Egy ilyen szavazás társadalmi normává teszi a szegregációs logikát, azt a felfogást, hogy a hasonló kultúrájú és felfogású emberek leginkább maradjanak a saját körükben. (Cigány a cigányok között, hajléktalanok, szellemi fogyatékosok stb. szintén legyenek elkülönítve, sőt mi több: egy cégnél a fiatalokból álló csapatba sem való eltérő felfogása vagy munkakultúrája miatt az idősebb munkavállaló.)

2.Erősíti a nacionalizmust

A környékbeli országokban sehol sem népszerű jelenleg a nacionalizmus, egyrészt mert többségükben fiatal országokról van szó és a cseheket is beleértve nem hivatkozhatnak hősi múltra, hanem most teremtik meg saját identitásukat. Mások mint a szerbek vagy a horvátok akkora pofonokat adtak saját maguknak a délszláv háborúkban, hogy a nemzeti indulatokat felkorbácsolók mind kivétel nélkül hitelvesztetté váltak. Nálunk még nem zajlott le ez a tisztulás és nem lett helyre téve, hogy a nemzeti érzés milyen mértékben egészséges: sokak fejében mintha az lenne, hogy magyarnak lenni az már önmagában kiváltság és senkinek semmi köze sincs ahhoz, hogy mi mit akarunk.

3.Növeli az EU-ellenességet

Egy ilyen szavazás azt az érzetet keltheti az állampolgárokban, hogy választhatjuk azt is, hogy az EU potyautasa leszünk, tehát csak a számunkra kedvező döntéseket fogadjuk el. Az EU egységét semmiképp nem erősíti Orbán politikája, amely még a V4 országokon belül sem élvez támogatást, az utóbbi időben egyre inkább elszigetelődött (egy posztjára teljesen alkalmatlan külügyminiszterrel együtt).

4.Erősíti a kormány pozícióját, egészségtelen mértékű befolyását

A legtöbb országban a népszavazások a kormány politikájával szembeni alapvető bizalom felméréséről szólnak, nálunk sincs ez másként. A gazdasági stabilitást hozó, rövid távon sikeres kormánypolitika további támogatása elfedi a hosszabb távon továbbra is megoldatlan, sőt egyre romló problémákat (oktatás helyzete, egészségügy állapota, magyar vállalatok gyenge versenyképessége). Sőt, a sikeresség tovább erősíti a kormány nyomulását és az államilag támogatott korrupciót.

 5.Rontja a nemzetközi megítélésünket

A nemzetközi sajtó valószínűleg kiemelten foglalkozik majd a magyar népszavazás eredményével, amelyet a nagy többségnek a kormánypolitika mögötti felsorakozásaként fognak értelmezni. Mivel a nemzetközi sajtó (és az újságírás szellemi hagyománya) többségében liberális szellemiségű, elég kíméletlen kritikákra lehetünk felkészülve. A magyar polgár megítélése nem lesz jobb mint a beloruszoké, az oroszoké vagy a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságoké, ahol kvázi diktátorokat választanak meg újra és újra. A bevándorlóellenes alsó-középosztálytól eltekintve mindenki szemében egyértelműen rosszabb lesz a megítélésünk.

A bevándorlókkal szembeni legnagyobb ellenségesség megfigyelhetően ott van, ahol legfeljebb elvétve vannak más nyelven beszélők. Magyarellenesség például Észak-Szlovákiában fordul elő, nem délen, ahol évszázadok óta együtt élünk velük. A briteknél is északon szavaztak a vendégmunkások miatt a „brexitre”, nem pedig Londonban, ahol a nagy többségük dolgozik. A fő különbség csak az, hogy ott a bulvármédia manipulálta leginkább az érzelmeket, nálunk viszont a hivatalos állami propaganda teszi ugyanezt.

Kormányunk régóta túllőtt a célon, nem lehet eldönteni, hogy Orbán Viktornál ez mennyire tudatos vagy inkább egyfajta belterjes paraszti kulturális reflex nyilvánul meg az ő esetében. A Kádár-korszak és az Orbán-éra közös sajátossága, hogy mindkét időszak hosszabb távon erkölcsileg káros hatással járt, mivel csökkentette az állampolgárok egymás iránti nyitottságát és bizalmát.

Nem tudom elmondani, hogy engem mennyire elszomorít a sok befeszült ember, akivel naponta találkozom, általában egyszerűen lebénítanak. Gyaníthatóan nem speciálisan magyar mint inkább kelet-európai sajátosságról van szó, egy viselkedésmódról, egy olyan politikai rendszereken átívelő mémről, amely kulturálisan adódik tovább a generációk között. Akik külföldön dolgoznak tőlünk nyugatra, egyből feltűnik nekik, hogy az emberek mennyivel barátságosabban és oldottabban viselkednek (l. például Határátkelő blog), de a befeszülés sem az egész amerikai kontinensen, sem Ausztráliában, sem a legtöbb ázsiai országban nem ilyen mindennapos jelenség mint nálunk. Egyértelműen káros jelenségről van szó, mert a például a munkahelyi a stressz, amelyet egymásnak okozunk, kimutathatóan káros az egészségre, rövidíti a várható élettartamot. (Hol is állunk a várható élettartamban? A bányászbéka szintjén?)

A munkahelyeken

mindig vannak olyan kemény vonalas kollégák, akik kötelességüknek érzik, hogy naponta pár alkalommal bekeményítsenek, pestiesen szólva másokat csesztessenek. Köztük vannak ugyan sokan, akiknek a munkája átlag fölött precíz és lelkiismeretes, de a jó csapatmunkának lőttek: presztízsharc, személyeskedés és borzasztó bürokratizmus (azaz levédem a sejhajom) kezd eluralkodni és másodlagossá válik az egyes feladatok gyors megoldása. Néhány kolléga nagyon szereti a küzdést és pattogós mondatokban szeretnek kommunikálni: ők valójában pályát tévesztettek, mert fegyveres testületeknél, börtönfelügyelőként vagy küzdősportok terén kellett volna inkább szerepet vállalniuk. Mivel a legtöbben nem állunk ki magunkért, ezért nincs is olyan mechanizmus, amely büntetné a munkahelyeken az elemi udvariassági szabályokat figyelmen kívül hagyókat (vagy nem ismerőket), sőt a legtöbb munkahelyen nincs meg az a fajta közös nyelv sem, amelyet mindenki elsajátított.

Közéletünkben a közlekedés területe is ilyen,

rengeteg az olyan szabály, amelynek a baleset megelőző hatása a nullával egyenlő és egyetlen értelme, hogy büntetést lehessen kiróni. Az egyik „kedvencem” a tolató tehergépkocsik sípoló hangja: talán évente egy-két balesetet megelőz (a sípoló hang vajon mentesíti a tolató jármű vezetőjét a felelősség alól egyes esetekben?), viszont sokan maradnak kialvatlanok, mert reggelenként erre a sípoló hangra ébrednek, házasságok és munkakapcsolatok mehetnek emiatt tönkre. A legtöbb nyugati országban a közlekedési szabályok betartását sokkal enyhébben bírálják el, például elnézőbbek a kerékpárosokkal szemben: átmehetnek a piros lámpán (ha ezzel nem veszélyeztetnek senkit), egyirányú utcában mehetnek a forgalommal szemben a jobb oldalon, és eszükbe nem jutna kitenni egy olyan táblát, hogy a zebrán a biciklit tolni kell. Jobb helyeken ugyanis nem kell ennyi szabály, mert a pógárok tisztában vannak azok értelmével, például nem parkolok az útkereszteződés közelébe, mert balesetet okozhatok. (Sőt ahol nagy a forgalom, ott kimutathatón ritkábbak a torlódások például a gyalogosok között, ha bizonyos szabályokat rugalmasan értelmeznek.)

A helyesírás tipikus példája annak,

hogy nálunk már annyi a szabály, hogy senki sem ismeri őket, képtelenség mind betartani, sőt gyorsabban is változnak minthogy meg lehetne őket jegyezni. Nem tudom mért lenne baj, ha egy szót vagy kifejezést kétféle módon is lehetne helyesen írni. A gyakorlatban csak a nyelvészek ismerik a pontos szabályokat és még ők is időnként megnézik időnként a legújabb tanácsadó szótárt, a szegény diákokat pedig fölöslegesen gyötörjük, hiszen a helyesírás ellenőrző program azonnal kijelzi, ha egy szó írásmódja helytelen (kivéve ha kétféle alakban is értelmes például -ba/be, -ban/ben). A németekről mondják, hogy kulturálisan nézve szinte a vérükben van a szabálykövetés, ezzel szemben mi afféle „fegyelmezetlen németek” vagyunk, mert a szabályokat igyekszünk megkerülni, viszont a szabálykerülők ellen mindig új szabályokat hozunk létre olyan mértékben, hogy jelenleg már az egész rendszerünk áttekinthetetlenül bürokratikus. (A megoldás az lenne, hogy: kevesebb szabály és azoknak az értelmét nézni nem pedig betű szerinti jelentését, amint ez jobb helyeken bevált gyakorlat.)

A politika keményen rájátszik erre a nagy befeszülésre,

egyrészt mert terjeszti a különféle mítoszokat, amelyek arról szólnak hogy mi vagyunk a legszerencsétlenebb nép, aki ellen mindenki direkt összefog. A történelmünk egésze úgymond szerencsétlen (ami egyébként nem igaz) és a rendszerváltást is eltoltuk (de senkinek gőze sincs róla, hogyan lehetett volna sokkal jobban csinálni). Az összeesküvés elméletek is a befeszültség tipikus példái: nyugaton sokan azt szeretnék, hogy gyarmat legyünk (l. békemenetes plakátok), a liberálisok, az EU, a bevándorlók mind veszélyt jelentenek. Az egész népszavazási kampány is a (szélső)jobboldalra jellemző nagy befeszülés és a helyzet dramatizálása: Lenni vagy nem lenni, ez itt a (demagóg) kérdés. A környező országok némelyikében van ugyan menekültellenesség, de sehol nincs megközelítően sem ilyen mértékű nacionalizmus mint nálunk, ahol a szélsőjobb vált a jobboldali normává, meghatározó a defenzív felfogású, patetikus stílus, amely hajlamos a befeszülésre. Nálunk eddig egyedül a Kétfarkú Kutyapárt ismerte fel, hogy a kormánypropagandának az alapállása, az egész mentalitás az, amiben van valami hamisság, ami leginkább megkérdőjelezhető.

Paradox módon a befeszültség nagyon kézenfekvő sokak számára,

mert úgy fogják fel, hogy csak azokban bízhatok, amely az ismeretség kis körén belül van, a családi program amit bennem mélyen elültettek: ne bízz senkiben, akit nem ismersz. Olyan jelenség pedig létezik a világban, hogy a hasonló érdekűek összefognak egymással, semmi meglepő abban, hogy lobbikat hoznak létre (nem is értem, mért csodálkozunk rajta, hogy a TTIP tárgyalások során is ez derült ki), nálunk viszont az érdekszövetségeknek nincs élő hagyománya. Mivel nem állunk ki magunkért, ezért az állambácsi teszi meg helyettünk mindezt és úgy adja el jól magát, ha a kevésbé jelentős veszélyeket felnagyítja (EU lobbik, pénzügyi lobbik, migránsok, stb). A kormány mennél jobban el tudja adni a politikáját, mennél hasznosabbnak ítélik meg a választók, annál nagyobb árat kérhet érte (a közpénzek lenyúlásának, a korrupciónak a formájában). A legtöbben nem teszünk semmit a helyzet javulása érdekében, mindig "felülről" várjuk a megoldást és csak panaszkodunk. A panaszkodás az egyik nyilvánvaló formája a hétköznapi befeszültségünknek, negativitása miatt nem véletlenül fárasztó hallgatni, hiszen elfedi azt a tényt, hogy az élet mindig új problémákat, új feladatokat hoz, és azért vagyunk, hogy ezeket lehetőség szerint megoldjuk. Amint Feldmár András is utalt rá, a teljes biztonság amíg élünk nem létezik, az élet szükségszerűen kockázatvállalásokkal jár. Emiatt minden politika, amely teljes biztonságot ígér abszolút demagóg.

Még Hofi híres számában „Lazítani” is, van egy hiba: „Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek, és aztán megint mehet minden tovább.” Tehát kimész horgászni, feltöltődsz, utána megint mehet tovább egymás csesztetése (a játszmázás) a feleségeddel, anyósoddal és a munkatársaddal. Lehet más a politika? Az életünk? Ezernyi példa van rá, hogy legalábbis lehetne.

A „forradalom” szó sokak számára lelkesítő, nagyszerű történelmi eseményt jelöl, amit én a mai hagyományos történelemfelfogás egyik legnagyobb tévedésének tartok, mert úgy látom, hogy a társadalmi forradalmak kivétel nélkül sokkal nagyobb kárt okoztak mint amennyi hasznot. Romantika ide vagy oda, nincs a forradalmakban semmi dicsőséges sem felemelő, alapvetően destruktív jelenségekről van szó, amelyek különféle politikai és ideológiai okokból válhattak ünneppé.

1.Sok áldozattal jártak, az események diktátorokat termeltek ki

Ami a leginkább szembetűnő, hogy a sikeres forradalmak szinte minden esetben diktátorok hatalomra kerülésével értek véget. Íme egy névsor: Cromwell, Napóleon, Lenin és Sztálin, Kun Béla, Mao elnök, Franco tábornok, Khomeini, és lehetne folytatni a sort – rengeteg vér tapad a kezükhöz egytől egyig és mindannyian forradalmakat követően kerültek hatalomra. A forgatókönyvek mindig hasonlóak voltak: a felfordulás, a totális káosz közepette mindig megjelenik egy erőteljes kezű vezető és az állampolgárok többsége örül, hogy végre valaki rendet csinál. Sajnos azonban a diktátor hatására a háborús állapotok rendszerint állandósulnak a közéletben, és csak nagyon lassan normalizálódik a helyzet.

2.A változások nem szükségszerűen forradalommal járnak, sőt.

Nagyon sok országban nem következett be forradalom, azonban az átalakulás egy kapitalista rendszer irányába mégis lezajlott: Skandinávia, Németország nyilvánvaló példák, de a legtöbb országban vér nélkül, fokozatosan történtek meg az elmúlt évszázadokban a politikai és jogi változások. Gyakran elkövetjük azt a hibát, hogy időben egymáshoz közel eső események között ok-okozati összefüggéseket tételezünk fel. A társadalmi forradalmak azonban sokkal inkább az ipari forradalom nyomán bekövetkezett változások kísérőjelenségei lehetnek, semmint kiváltó okai.

3.Évtizedekre destabilizálják a társadalmat.

Az angol forradalom és polgárháború a brit társadalomra a 17.század jelentős részében rányomta a bélyegét, a brit birodalom csak a 18.században lett naggyá. A híres-nevezetes Nagy Francia Forradalom, - amely az országban addig nem látott vérengzést és káoszt okozott,- közel száz évre destabilizálta a francia társadalmat, és még három forradalom után csak a 19.század végén hitték el a párizsiak, hogy a polgári demokratikus kormányzás egyáltalán megvalósítható.

4.Tévedés, hogy szervezetten, előre meghatározott ideológiával jönnének létre.

Habár a felvilágosodás kora óta jelentős gondolkodók léptek színre, akiknek a hatása tagadhatatlan, a forradalmak mindenféle szervezés nélkül, spontán törtek ki. A leggyokoribb kiváltó okok között gyakran szerepet jásztik az éhínség (1789-Franciaország) és a háborús vereség (1917, 1918-as forradalmak), és az események rendszerint a tömeg, csúnya szóval a csőcselék tombolásával kezdődnek. Különféle lázadások számos országban viszonylag gyakran előfordulnak, mert a fiatalok között sokan vannak olyanok, akik időnként tesztelik az államhatalom erejét (pl. 1968-ban is ez történt a diáklázadások során). Forradalom akkor lesz ezekből, ha az államhatalom teljesen szétesik és egy hatalmi vákuum jön létre. Ilyenkor patthelyzet alakul ki a hatalom csúcsain és átmenetileg nincs hiteles, kormányképes politikai erő vagy személyiség.

5.Nincsenek „forradalmi vívmányok”, csak gazdasági realitások

Habár a forradalmak során hamarabb hatályon kívül helyezik azokat a jogszabályokat, amelyek fölött eljárt már az idő, a végeredményt hosszabb távon előbb vagy utóbb úgyis a gazdasági realitások (a pénz) fogja meghatározni. Még jobbágyfelszabadítás sem történt örökváltság nélkül, a tartós eredmények mindig egy alkufolyamat során születtek meg, a hatalom csúcsain a befolyás mértékét végeredményben a vagyonos elitek közötti erőviszonyok határozták meg. (Cinikusan hangozhat mindez, de még a mai demokráciákban is jelentős a különféle lobbik befolyása.)

6.Ami félrevezető, hogy a magyar forradalmak egyben szabadságharcok is voltak.

Látásunkat elhomályosíthatja, hogy a forradalmaink egyúttal szabadságharcok is voltak, a jól meghatározható ellenség miatt széleskörű összefogás jöhetett létre. A forradalmak azonban nálunk is mindig akkor robbantak ki, amikor az aktuális birodalmi központokban a központi irányítás szétesett, kaotikussá vált. Az emberek természetesen az elmaradott kormányzati rendszereket is gyűlölték nem csak az idegen hatalmat, de a kettő összemosódott. A sikeres forradalmak azonban (az ún. „arab tavaszt” példáján is jól látható) többnyire még nagyobb csalódást hoznak a tömegek számára mint azok, amelyeket levertek az idegen erők.

7.Alapvető logikai hiba, hogy aki belül sötét, az képtelen kívül világosságot létrehozni.

A társadalom „jobbítói”, akik a felvilágosodás óta hatalomra kerülve megpróbálták a társadalmat radikálisan megváltoztatni, mindannyian elkövettek egy alapvető hibát. Ezek a forradalmárok és diktátorok még saját magukat sem ismerték, saját tudatuk mélységeivel sem voltak tisztában. Emiatt csak saját sötét kis világukat voltak képesek társadalmi szinten megvalósítani. Ma már sokkal jobban látjuk a forradalmárok naivitását és képesek vagyunk tanulni a hibáikból.

8.A tartós változás egyetlen módja a szisztematikus munka.

Mindig azok a mozgalmak jártak sikerrel, amelynek vezetői éveken keresztül, békés úton járva és kis lépésekben gondolkoztak. Aligha vitatható a 19-20.századi különféle emberi jogi mozgalmak sikeressége (munkásszervezetek, nőmozgalmak, anti-rasszista mozgalmak, stb.) A tét mindig ugyanaz: be kell tudni bizonyítani a többség számára, méghozzá konkrét példák tömegével, hogy az elnyomott csoportokhoz tartozó kisebbségek ha lehetőséget (egyenlő jogokat) kapnak, akkor ugyanolyan hasznos és értékes tagjaivá válnak a társadalom számára mint bárki más.

Végül felmerül egy olyan, hogy léteznek-e látens forradalmak, azaz a társadalom nem látványos szétesése és irányításának meggyengülése? Ha léteznek ilyenek, akkor nálunk a rendszerváltás körüli időszak (a '80-as évek vége és a '90-es évek eleje) minden bizonnyal ilyen volt. Nem csak az államhatalom gyengült meg, hanem a társadalom egésze is egy kissé szétesett, bizonyos területeken anarchikus állapotok jöttek létre, amely még ma is érezteti káros hatását a közéletünkben, egyik tünete a sokszor eltúlzott mértékű rendpártiság megnyilvánulása.

Ha megnézzük a környező országokat, sehol sincs egy pártnak nem hogy kétharmados, de még abszolút többsége sem a parlamentben. Mindenhol különféle, gyakran változó koalíciókat találunk, ráadásul a horvátok és a szerbek kivételével szomszédainknál a baloldal (főként a szociáldemokraták) vannak többségben. A cseheknél is hasonló a helyzet egyedül a lengyelek képeznek kivételt, ahol egy Fideszhez hasonló párt (PIS) abszolút többséget szerzett (de nem kétharmadosat), valamint olyan országok mint Oroszország és Törökország, ahol az elnök képes megfélemlíteni az ellenzéket. A parlamenti pártok száma mindenhol sokkal több mint nálunk, ezáltal több egyezkedésre van szükség kormányalakításkor, a lapokat nem lehet előre leosztani. A jelenlegi siralmas állapot egyik oka, hogy magyar választási rendszer aránytalanul megnöveli a szavazatkülönbségeket, másrészt viszont érdemes a baloldalt is megvizsgálni, hogyan tudta ennyire lenullázni magát, hogy két egymást követő választáson is a parlamenti helyek kevesebb mint egyharmadát volt csak képes megszerezni. Ráadásul most még gyengébbnek tűnik mint valaha. (Mellesleg a Jobbikhoz hasonló pártok máshol is léteznek, például a szlovákoknál a szélsőjobbos párt a balos kormánykoalíció tagja.)

A magyar baloldal 2002 és 2008 között Görögországot másolta: látszatintézkedések a kirakatban, a gazdaság fejlesztése helyett nagy mértékű eladósodást produkálva. Az állam folyamatosan osztogatott a választóinak és a háttérben a politikusok klientúrákat építettek ki. A megszorítások a görögökhöz hasonlóan nálunk is jórészt a vállalkozókat valamint a bérből és fizetésből élőket sújtották. A kudarcot vallott baloldali politikusoknak le kellett volna mondaniuk 2006-ban vagy legkésőbb 2008-ban, azonban a rövid távú gondolkodásnak megfizették az árát: mivel jött még egy mély gazdasági válság is, az életszínvonal folyamatos esése a jobboldal kétharmados többségét és addig példátlan mértékű hatalom kiépítését alapozta meg. (A technokrata Bajnai kormány valamennyire konszolidálta a helyzetet 2008 és 2010 között, amivel a Fidesz pozícióját hosszú távon tovább erősítette.)

A baloldalon nincsenek új ötletek, de új arcok se nagyon, sőt ambíciót se nagyon látni új program kidolgozására vagy új akciókra. A kaotikus helyzetben nyilvánvalóan jól ellavíroznak olyanok, akiknek ez a helyzet megfelel, mert a megélhetésüket biztosítja.

Emellett a régi pártok és a médiumok többsége minden követ megmozgat, hogy új pártok lehetőleg jussanak be ebbe a térbe.

A baloldal dogmatikus és gyakorlatiatlan tevékenysége alighanem szerepet játszott abban (nem beszélve a nemzeti érzelmek és kultúra érthetetlen háttérbe szorításáról), hogy a jobboldalon egy mesterkélt óriási gyűjtőpárt jött létre, amely normális körülmények között legalább három kisebb, önálló párt kellene, hogy legyen (centrista polgári, nacionalista polgári, kereszténydemokrata). Az egység megteremtésében persze jelentős szerepe van a párt vezérének, aki a többieket messze felülmúló stratégiai érzékkel rendelkezik.

A demokrácia meggyengülése azért káros, mert van egy olyan mondás, hogy „Új seprű jól söpör”, amelynek a politikában legtöbbször az ellentéte teljesül, hogy a régi emberek nem fognak új ötleteket behozni. Nem véletlen, hogy a demokratikus országokban a politikusgarnitúra jó része pár évente lecserélődik, az emberek visszamennek a szakmájukba dolgozni. Ezzel szemben a mai magyar politikai elit csúcsán levő szereplők - Lázár, Rogán, Szijjártó,- leginkább a "Központi Bizottság" döntéseinek engedelmes végrehajtói. 

A magyar politikai rendszer rövid szünet után elkezdett ismét „görögösödni”, az előjogok osztogatása folyik, a korrupció egyre inkább természetessé vált és kontraszelektáló hatása fel sem tűnik. Habár vezérelvű demokráciák léteznek a törököknél, oroszoknál és beloruszoknál, egyik sem mondható hosszabb távon sikeresnek és sajnos a mi rendszerünk is azokhoz kezd hasonlítani.

Az ötletek teljesen elfogytak, ma már csak félelemkeltő negatív kampány folyik, az állampolgár ijesztgetése egy darabig fenntarthatja még a határozottságot és keménységet mutató kormánypárt népszerűségét.

A rendszerváltás idején az MSZMP politikusgarnitúrája ügyesebb volt mint a mostani baloldal: a '80-as években gazdaságban óriásiak voltak a problémák, de ők ezt ugyanolyan ügyesen elkendőzték, mint később a görögök is éveken keresztül. Mivel a Szovjetunió hirtelen fizetésképtelenné vált (a '80-as évek végén már hitelbe szállítottunk), a silány minőséget drágán gyártó nagyüzemeink hirtelen elvesztették a piacaikat, sőt mivel a mezőgazdasági termények se nagyon kellettek nyugaton, ahol épp túltermelés volt, az egész gazdaság a csőd szélére került és az óriási kapun belüli munkanélküliség sem volt többé fenntartható. A volt állampárt tökéletes káoszba lavírozta az országot, de időben kiszállt a buliból és a balhét olyan jól elvitték (a körülményekhez képest jól teljesítő) rendszerváltás utáni pártok, hogy mindenki egyből megutálta az új politikusgarnitúrát. Így született meg az a városi mítosz, hogy míg az Orosz Birodalom egyik "protektusában" a dolgok jól mentek, ezzel szemben a független Magyarország új vezetői a rendszerváltást jól eltolták. (És hogy ezt meg azt meg amazt kellett volna tenni – hangzanak el a az akkori lehetőségektől és a valóságtól elrugaszkodott, okoskodó vélemények.) Ezekben a közhellyé vált szólamokban van persze sok igazság, de nem akkor, nem ők és nem úgy, ahogy a legtöbben gondolják. Hanem mások, és leginkább úgy 2002 után. Orbán Viktor pedig tudta, hogy csak a gazdaság felszálló ágában szabad hatalomra kerülni, először Horn Gyuláék után 1998-ban kerített erre alkalmat. 2002-ben bukott ugyan, de addigra megtanulta, hogyan kell rásegíteni a helyzet romlására és kivárni az alkalmas az időpontot a hatalom átvételére. Rövid- és középtávon nézve elmondható, hogy nagyon gyakorlatias kormányunk van, hosszabb távú hatásokat illetően a cinikus machiavellista stílus a társadalmi morált sokkal inkább gyengíti mint erősíti.

A terrorizmus a félelemre épít: a terror szó vagy a terrorizálni ige alapvetően az extrém mértékű félelemről szól, főképp a teljes kiszámíthatatlansága teszi annyira félelmetessé. A nyugati országokban azonban,- ahol már évtizedek óta viszonylag gyakoriak nacionalista (ETA, IRA), ideológiai (a szélső balos BR és RAF) vagy vallási (AL Quaida) alapon működő szervezetek különféle terrorakciói,- az állampolgárok semmi jelét nem mutatják annak, hogy az iszlamisták robbantásos merényletei óta jobban félnének. Sőt, a londoni metróban a merényletek után ki is tettek egy címkét: „Nem félünk” felirattal, mintegy jelezve a terroristáknak, hogy akciójuk hatástalan maradt. A londoniak, madridiak, milánóiak, berliniek és brüsszeliek is megtanulták már, hogy habár a világ, ahol élnek távolról sem biztonságos és terrorakciók bekövetkeztét sem lehet teljesen kizárni, de ezek annál gyorsabban leküzdhetőek mennél kevesebb hatást érnek el a társadalomban. Talán furcsán hangzik, de úgy tűnik, hogy a terrorizmus különféle formái (pl. gépeltérítések, túszejtések, robbantásos merényletek) a nyugati polgár felfogásában leginkább a pusztító természeti csapásokhoz hasonlóak, és alapvetően a különféle hatóságok, professzionális szervezetek dolga az, hogy megfelelő megelőző intézkedéseket hozzanak. A tapasztalat azt mutatja, hogy habár ez egy évekig tartó és sok áldozattal járó folyamat is lehet, de a terrorakciók hullámai egy idő után kivétel nélkül lecsengenek minden esetben. A bevándorló pedig csak azoknak ellenfél, akiknek a munkaerőpiacon erős konkurenciát jelent.

Magyarországon a felfogás azért más, mert a terrorizmus gyakorlatilag ismeretlen jelenség (nem úgy mint a külső katonai támadások vagy az önkényuralom ellen felkelőkkel szembeni megtorlás), és az ember természetszerűleg minden újfajta veszélyt a valós jelentőségéhez képest felnagyítva érzékel.

A társadalom nagy része nem tudja, hogy mennyire veszélyesek a növényvédő szerek (általában kevéssé), a kábítószerek (lényegében az alkohollal összemérhető hatásúak) vagy a „génkezelt” növények (eddigi ismereteink szerint nem károsak az egészségre), és ha egy veszélyről nem tudjuk, hogy mennyire jelentős, attól sokkal jobban tartunk és sokkal inkább próbáljuk kizárni az életünkből mint az olyan rizikófaktorokat, amikhez már hozzászoktunk: alkoholizmus, elhízás, egészségtelen táplálkozás, mozgásszegénység, felelőtlen közlekedés stb. Holott ez utóbbiak nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelentenek a terrorizmusnál vagy a ma használt növényvédő szereknél.

A „Jobb félni mint megijedni” népi mondás egy paraszti kultúra felfogását tükrözi: a túlélést annak idején jól szolgálta a pesszimizmus, az óvatosság, hiszen nem szabadott kockára tenni sem a termést sem a tartalékokat. A parasztság Európának ezen részén még száz éve is a félelem légkörében élt, a szűk horizontú kis világában kiszolgáltatottan nem csak természeti erőknek, hanem különféle hatalmasságoknak is, amire még ráerősítettek különféle diktatúrák, amelyek közül az utolsó kevesebb mint harminc éve ért csak véget. A létbizonytalanságból eredő félelem ezért sokkal jobban ott van az ösztöneinkben mint azokon a vidékeken, ahol a nyugodt polgári életmód már több évszázada meghatározóvá vált. (Nyugat-Európa: nyugodt Európa, - ezt mindenki azonnal érzi már akkor is, amikor kiszáll a vonatból Bécsben.)

Nem lehet tudni, hogy Orbán Viktor és csapata mennyire fogékony erre a fajta félelemre vagy inkább csak tudatos manipulációként használja. Az biztos, hogy a kormányzat és a hozzá közel álló körök még gerjesztik is ezt a hangulatot, amikor szélsőséges ideológiák eszméit használják fel és különféle háttérhatalmak láthatatlan tevékenységéről beszélnek. (Minden ideológia egytől egyig a félelemre építi mozgósító erejét, emiatt nem is lehet más mint destruktív hatású.)

A „migránsozás” szintén tipikus félelemkeltés, amelynek legalább négyféle célközönsége van:

-Az ideológiailag elkötelezett tábor, akik a „vezér” követői és azonosulnak a felfogásával.

-A hagyományos paraszti felfogástól zsigerileg még meg nem szabadultak, akik szerint minden ismeretlen dolog veszélyezteti a biztonságot, azt a biztonságot, amelynek az életben mindent alá kell rendelni. (Holott ez távolról sem evidencia.)

-Nyugdíjasok tömegei, akik természetszerűleg ódzkodnak a változásoktól, minden olyan újdonságtól ami a kis életformájukat veszélyezteti.

-Akik rossz tapasztalatokat szereztek más kultúrákkal (románokkal, cigányokkal) és az adott faluban vagy városban az eltérő kultúrák együttélése problematikus.

Alapvetően nem félnek idegenektől: akik nyitott gondolkodásúak, akik hidegen racionalisták, akik dolgoztak már együtt külföldiekkel, akik külföldön együtt éltek és dolgoztak más kultúrájú emberekkel, főként pedig azok, akik barátságosak és jó kedélyűek (hiszen a jókedv és optimizmus kizárja a félelemre való fogékonyságot), valamint akik a valódi polgári értékrend szerint élnek, és azok is, akik emberbaráti alapon közelítik meg a menekültkérdést. Róluk mind elmondható, hogy habár jónak tarthatják Orbán és köre számos gyakorlati intézkedését (migráns ügyben is), de nem tudnak azonosulni Orbánék stílusával és elutasítják a politikai törekvéseit.

Én magam sokkal közelebb állok az utóbbi csoporthoz, és jobban aggasztanak olyan jelenségek, amit manapság a „migránshiszti” háttérbe szorított. Vannak olyan problémák, amelyek hatását összehasonlíthatatlanul jobban a saját bőrömön érzem mint azt, ha még egy-két ezer migránst táborokban helyezünk el:

-Az egészségügy helyzete

-A nyugdíjam jövőbeli mértéke és ennek alapja

-Az új nemzedékek képzettsége és tájékozottsága

-Tisztes életszínvonal biztosítása tömegek számára

-Versenyképes vállalkozások (oligarchiák helyett)

-Nyitottságát megőrizni képes ország, sokszínűség a közéletben (nem pedig egy ideológia egyeduralma)

-Végül attól félek, hogy túlságosan félünk (a munkaadótól, az államhatalomtól, más felfogásúaktól stb.)

A helyzet fonákságának leküzdésére van egy általánosan alkalmazható recept. Mivel az emberi psziché olyan, hogy nem tud egyszerre többféle hangulatba kerülni, a nyugodt barátságosság mint alapbeállítódás biztosan kizár mindenféle félelmet és minden félelemre építő demagógiát.

A rendszerváltozás óta az alábbi népszavazások kerültek kiírásra:

1989: „Négyigenes népszavazás”

A négyből három kérdés (pártszervek a munkahelyeken, munkásőrség, MSZMP vagyona) már tét nélküli volt, egyedül komoly kérdésként a köztársasági elnök közvetlen vagy közvetett megválasztása maradt. Az MSZMP szerette volna átmenteni a hatalmának egy kis részét az új köztársasági elnök személyén keresztül, azonban a többség ezt elutasította. (1990-ben az MSZMP megint megpróbálta keresztülvinni, de a népszavazás érdektelenségbe fulladt.) A kérdésnek akkor lett volna valódi tétje, hogyha valódi politikai súllyal rendelkező pozícióról lett volna szó. (Nem mellesleg egykamarás parlament erős államelnöki hatalom nélkül meglehetősen ritka Európában, mivel a hatalom kontrolljára kevesebb lehetőséget ad.)

1997: Népszavazás a NATO csatlakozásról

2003: Népszavazás Magyarország EU tagságáról

1997-ben az országgyűlés leszállította a szavazás érvényességi küszöbét, az eredményességhez a szavazásra jogosultak 50%-ának megjelenése helyett elég volt ha a választópolgárok 25%-a egy kérdésre igennel szavaz. A két népszavazáson a választók 49%-a ill. 45,6%-a jelent meg. Valójában már mindkét kérdés gyakorlatilag eldöntött dolog volt, a parlamenti pártok mindegyike támogatta és évek óta ez irányban politizált, pl. az EU csatlakozással kapcsolatos jogharmonizáció több éve tartott már, a népszavazásoknak csupán formális szerep jutott.

2004-ben a Fidesz kezdeményezésére az egészségügyi intézmények állami tulajdonban tartásáról és a kettős állampolgárságról

A kérdések mögött lényegében a pártok közötti küzdelem húzódott meg, és annak ellenére, hogy az MSZP jelentős része kihátrált Gyurcsány mögül, a Medgyessyt frissen felváltó új kormányfő energikus fellépésével elérte azt, hogy a szavazás az érvényességi küszöb alatt maradjon. Racionális érvek helyett az érzelmekre ható, demagóg politizálás kezdett egyre inkább teret nyerni mindkét oldalon. (Ennek ellenére az egészségügy nem került magántulajdonba és a magyar állampolgárság megszerzését is egyszerűbbé tette a határon túli magyarok számára a kormány.)

2008-as népszavazás a tandíjról, vizitdíjról, és a kórházi napidíjról

A Fidesz-KDNP kezdeményezte népszavazás még a régi szabályok szerint is érvényes lett volna és egyértelműen elutasította a fentiek bevezetését. Vitatható, hogy ezek valóban népszavazásra feltehető kérdések voltak-e, az akkora szétesett, meghasonlott kormány azonban nem vázolta fel az alternatívákat, hogy ezen bevételek elmaradása milyen mértékű adóemelést tenne szükségessé vagy hogy milyen fejlesztések elmaradásához vezetne. A magas részvétel arra utal, hogy a szavazók a Gyurcsány kormány politikájának egészét utasították el. Mindez inkább fokozta a káoszt, mivel az akkora már bukottnak tekinthető kormányfő nem volt hajlandó lemondani egészen 2009-ig.

2016: Népszavazás a „betelepítési kvótáról”

Habár a kormánypropaganda a bevándorlásellenességen alapul, a szavazásra bocsátott kérdés nem arról szól hogy honnan, hány bevándorló vagy menekült érkezhet az országba, hanem hogy ki hozhatja meg erről a döntést. A kérdés arra irányul, hogy magyar kormány a számára fontos kérdésben az EU parlament döntése alól kivonhassa magát. Valójában nincs ebben semmi új, hiszen évek óta folyamatosan megtesz a kormány mindent, hogy a fajsúlyos kérdések nemzeti hatáskörben maradjanak. Ez már olyan mértékű, hogy Orbán Viktor egyáltalán nem segíti, inkább gátolja a közös uniós döntéshozatalt. A népszavazás bármilyen kimenetele nem hozna változást a kormánypolitika stílusában, emiatt megint inkább szimbolikus jelentőségű, eredményét a kormány a teljes politikája melletti elköteleződésnek értelmezheti.

Nagyon kevés országban alakult ki a népszavazásoknak olyan kultúrája, amikor a választópolgárokat a politikai elit nem a saját játszmáinak részeként fogja fel, hanem valódi döntéshozóként, ezért a legtöbb esetben a szavazás szimbolikus, különféle politikák elleni véleménykifejezés. Általában az az oldal szokott nyerni, aki a negatív kampányban jobban teljesít, és tiszta helyzetet ígér valamilyen bizonytalan kimenetelűnek beállított döntés helyett. A választó emiatt sokkal könnyebben mond nemet mint igent. Emiatt a népszavazások legtöbbször szimbolikusak, erős érzelmi töltetűek, kivételt ez alól talán csak Svájc és az USA néhány tagállama képez.

Nem csak a népszavazásokra, hanem más tömegmozgalmakra is (pl. Bős-Nagymaros elleni tüntetés vagy békemenetek) egyaránt érvényes, hogy a demagógia mindig felbukkan bennük, mert nem jelenítenek meg világos alternatívákat, amelyekről értelmesen beszélgetni lehet. Pl: Milyen megoldásokkal elégítheti ki egy ország az energiaigényét? Melyek az előnyei a NATO tagságnak és a semlegességnek? Melyek az EU tagság várható előnyei és hátrányai? (Ezt a politikai elit direkt nem fogalmazta meg, mert később számon kérhető lett volna rajtuk.) Milyen lehetséges megoldásai és korlátai vannak a menekültek befogadásának és a bevándorlás kezelésének?

Tisztességes, pozitív értékeket hordozó megmozdulásnak leginkább az erdélyi falurombolás elleni 1988-as tüntetés tekinthető, valószínűleg még 1989 március 15-e vagy a 2013-as székely menetelés is ide sorolható.

Az ember alapvetően szociális lény és a legtöbben naponta legalább nyolc és fél órát töltünk a munkahelyünkön. (Számításaim szerint a 4,3 millió magyar munkavállalóból közel 2 millióan dolgoznak fix nyolc órás munkakörben.) A munkanélküliség sokunk számára nem csak a kieső jövedelem hanem a hiányzó szociális közeg miatt is nagy csapás, sőt van olyan ismerősöm is, aki jól jövedelmező magántanári állást adott fel és az alkalmazotti pályát választotta inkább a hiányzó szociális közeg miatt. Nagyon nem mindegy, hogy milyen légkörben töltjük el napunk több mint harmadrészét, ez hosszabb távon rajtunk is múlik. Néhány szempont ahhoz, hogyan érhetjük ezt el, elsősorban különféle vállalatoknál szerzett gyakorlati tapasztalataim alapján.

1. Kommunikáció

Hogyha munkánkat a körülményekhez képest kifogástalanul végezzük az alapvető dolog, de általában nem elégséges. Ugyanis csapatmunkáról van szó és mindig a csapat egészének a teljesítménye az, ami számít. Mindig lesznek olyan feladatok, amelyekről nem könnyű eldönteni, hogy kihez tartozik és csak az egész csapat jó együttműködésével oldhatóak meg. Ha problémákkal találjuk magunkat szembe, gondoljunk arra, hogy azért tartanak minket, hogy ezeket megoldjuk (a dolgok általában nem mennek simán, a problémák valójában feladatokat jelentenek), különben egy-két ember is elég lenne, aki csak a gombokat nyomkodná. A kommunikáció a legtöbb helyen nem tökéletes, például van ahol ilyenkor e-maileket irkálnak össze-vissza, amelyektől nem oldódik meg semmi, célszerűbb egy-két telefonhívás vagy egy rövid megbeszélést tartani a problémáról. (A kommunikáció különféle formái nem helyettesítik, hanem jól kiegészítik egymást.)

2.Csapategység

A közvetlen munkatársakkal való jó kapcsolat a legfontosabb. Kevésbé kritikusan inkább az erősségeikre fókuszáljunk és jó együttműködésre törekedjünk, hiszen mindig az egész csapat munkáját összességében szokták megítélni. Alapelvem, hogy közvetlen munkatársamról nem szoktam rosszat mondani másoknak, ez is segíti a BIZALOM légkörének kialakulását, amely nagy hatással van a cég egészének gördülékeny működésére és eredményességére. A különféle neveltetésű, más tapasztalatokkal rendelkező, eltérő felfogású emberek összecsiszolódása így sem mindig könnyű. Az időnkénti konfliktusok természetesek, ezeket fel kell tudni vállalni. Egyébként olyan, hogy „helyes szemlélet” nem létezik: egyik helyzetben az egyik, másikban a másik felfogás a célravezetőbb. Az a jó, ha mindenki a számára testhez álló munkakörben dolgozik.

3.Tárgyilagos szemlélet

Fontos, hogy próbáljunk meg a másik fejével gondolkodni, vita esetén pedig a saját helyzetünket másoknak röviden és tárgyilagosan bemutatni. Ha megismerjük, hogy a munkatársaink a főnökünket is beleértve mit szeretnének bizonyítani vagy mikor érzik jól magukat, milyen típusba sorolhatóak a vérmérséklet és felfogás alapján, akkor a reakciójuk is kiszámíthatóbb lesz. Például van, aki nem ígér semmit, mert fél a felelősségtől, a másik véglet aki túl lazán fog fel mindent. Fontos az is, hogy a tulajdonos szempontjait is próbáljuk megérteni. A cégnél, ahol dolgozom a tulajdonos kommunikálja ezeket, sőt azt is felvázolta, hogy milyen fő problémákkal nézünk szembe nem ma, nem is holnap, hanem hosszabb távon és támogatást kért ezek megoldására.

4.Ne azzal foglalkozzunk, hogy ki mennyit keres

Nem szabad foglalkozni mások fizetésével, a fejlett országokban a keresetek általában tabu témának számítanak, nálunk is titkosan kezelik a legtöbb munkahelyen. Vannak ugyan főleg fizikai munkakörben, akik a fizetések alapján szeretnék egymást besorolni egy hierarchiában, azonban nem az dönti el egy ember értékét a munkahelyen sem, hogy mennyit keres. A véletlenen is múlik, hogy mit sikerült a munkatársunknak a belépéskor elérnie (mennyire kellett a cégnek munkaerő), mennyire szerencsés helyzetben volt. A bérek sosem igazságosak, nem könnyű megítélni sem, hogy mi lenne az igazságos. Az egyes munkakörökhöz tartozó átlagos bérszintekről viszont érdemes tájékozódni, más cégek bérszintjéről szintúgy. (A gyengén fizető cégek általában kevésbé hatékonyan működnek, a termékeik nem annyira jövedelmezőek, ezért az elosztható torta is rendszerint kisebb.)

5.Ideális leterheltség és megfelelő feladatok

Az ideális állapot a túlzott stressz és az unalom között félúton van (a szakirodalom szerint ilyenkor az „áramlatban” vagyunk). Stresszmentes munkahely ma már aligha van és a nehéz helyzeteket le kell tudunk kezelni, az viszont baj ha már mindennapossá válik. Ha túl nagy a megterhelés és sodródunk a feladatokkal, az nincs jó hatással az egészségünkre, hosszabb távon nem fenntartható. Még ha a vezetők szava is a döntő, mégis ki kell állnunk magunkért ha a feladat vállalhatatlan, mert többnyire nem igaz ma már az, hogy százan állnak sorba a munkádért, ha téged elküldenek. (Régebben sem volt igaz, hogy könnyű volt az átlagosnál összetettebb és speciálisabb feladatokra stabil munkaerőt találni, manapság még kevésbé.) Részben rajtunk múlik az is, ha a kapacitásunk nincs kihasználva, vállalhatunk ilyenkor többet a főnökünk beleegyezésével.

6.A rendszer működtetése tőlünk is függ

A vezetőségnek természetesen nagyobb a felelőssége a munkahelyi légkör alakításában, de a beosztottaké sem elhanyagolható, azért sem, mert manapság a VEVŐORIENTÁLTSÁG alapvető, a fő célunk a vevők igényeit kielégíteni. Sőt az egyes részlegek, osztályok is belső vevői egymásnak, a vevőorientált szemlélet mindenkire vonatkozik, aki egy cégnél dolgozik. Ahol a nyolc és fél óra nem elég a feladatok teljesítéséhez, - magyar munkahelyeken ez eléggé általános,- az rendszerhibát jelezhet: vagy az a probléma, hogy sokak számára napközben nincs megfelelő nyugodt légkör az elmélyült munkavégzéshez, ezért csak munkaidő után lehet bizonyos típusú feladatokat elvégezni, vagy pedig az is lehet, hogy rendszer egésze rosszul működik, és még vért izzadva sem mennek a dolgok gördülékenyen. Az ilyen munkahelyekről menekülnek az emberek.

7.Valójában a munkahelyi demokráciáról van szó

A munkahelyi demokrácia pontosan ez, amiről itt beszélek, ez a fajta légkör, szemlélet. (Nem pedig az, amit a 90-es évek elején gondoltak páran, hogy szavazással döntünk egyes kérdésekről - azok anarchikus viszonyok voltak.) Sajnos a legtöbb munkahelyen akadnak olyanok, akikből bizonyos helyzet gonosz, pszichopata viselkedést vált ki. Emellett akik „el vannak szállva” maguktól, őket is helyre kell tudni tenni, ami nem könnyű feladat. Nem szabad hagyni, hogy pár ember túlhatalma tönkretegyen egész részlegeket egy cégen belül.

A jövő munkahelye aligha a mai kötött 8 óra lesz, és nem fog ennyire élesen elválni a munka és a magánélet, ma viszont még az értelmesen és jó légkörben eltöltött munkaidő a fő cél. Az is lényeges szempont, hogy az ülő munka az egészségre legalább olyan káros hatású mint a dohányzás, tehát ideális esetben óránként öt perc, kevésbé ideálisan két óránként tíz perc szünet mindenképpen szükséges az egészségünk érdekében.

Az utóbbi időben főként erre mifelénk eléggé feltűnővé vált, hogy a jobboldali csoportok mennyivel szervezettebbek a baloldalnál. Lehet ez világszintű jelenség is, hiszen a múlt századi kommunista mozgalmak lefutása óta én legalábbis nem látok különösebb összefogást a baloldali felfogásúak között, az állítólagos „liberálisok” vagy épp technokraták szerveződései számomra leginkább csak városi legendának tűnnek. Úgy gondolom, hogy annyi igazság van ezekben, hogy mindenki igyekszik hozzá hasonló felfogásúakkal dolgozni, ami természetes módon előidéz bizonyos fajta koncentrációt, azonban – eltekintve néhány régi vágású, az új tagokat nehezen befogadó, emiatt szektásnak is tűnő zárt csoportosulástól,- a független gondolkodás a bal oldalon annyira fontos értékké vált, hogy mindenki kritizálja a másik gondolatait és nagyon kevés kérdésben ért egyet másokkal. (Nem is beszélve a baloldali szélsőségét adó anarchistáktól, ők aligha szeretnének közösséget alkotni másokkal.)

Nem látom sok értelmét a baloldal és a jobboldal mibenlétén vitatkozni, az előbbi nálam alapvetően újító, az utóbbi pedig hagyományőrző. Egy jobboldali sosem fog baloldali pártra szavazni a választáson, egy baloldalinak pedig könnyen lehet, hogy egyik párt sem szimpatikus, mégis leadja szavazatát arra balos jelöltre, amelyik szerinte ellensúlyozni lesz képes a jobbosak túlhatalmát. (Ilyen szempontból kevés jelentősége van, hogy a balos párt az ún. kádári kisembert, a környezetvédőket, a modernitást vagy a liberalizmust képviseli.) Sőt, mivel a bal-jobb felosztás mindig viszonylagos, az ütőképes pártba tömörülni eddig nem képes, hozzám talán legközelebb álló mérsékelt jobboldal is gyakorlatilag baloldalinak számít ma már a politikai életünkben.

 Mitől lett ennyire erős nálunk a radikális jobboldal?

A hagyományok szerepet játszhatnak ebben, több száz éven át számos politikai rendszert túlélt feudális, rendi beidegződésekről és függőségi viszonyok beszélhetünk. A Horthy rendszerre is a maihoz hasonló, fokozatos jobbratolódás volt jellemző, harcias retorikával és a parlamentáris rendszer egészét uraló egységes párttal. Ma még fokozottabban igaz lehet mint akkoriban, hogy mivel a társadalom nem volt képes megszervezni a saját érdekvédő csoportjait és valódi polgári köreit, ezért a hatalom fölülről igyekszik szervezni az egész társadalmat. A mai kormánypárt emellett a kádári hagyományokat is képviselni igyekszik legalábbis abban, hogy mindenkinek „adjon” valamit az atyáskodó magyar állam.

A baloldalnak nincsenek olyan határozott célkitűzései, amely érzelmileg is hatással lenne emberek tömegeire. A legtöbbünknek szüksége van az érzelmi azonosulásra, amelyet a mai baloldal nem tud megadni, ezen kívül pedig az átlagnál racionálisabb felfogású és dinamikus, újító szellemiségű emberek többsége inkább külföldön próbál szerencsét. A baloldalnak manapság inkább olyan hosszabb távú gondolkodást igénylő céljai vannak mint a korszerűbb oktatás, emberi bánásmód az egészségügyben, megújuló energiaforrások elterjesztése, nagyobb esélyegyenlőség, munkavállalói jogok védelme, versenyszellem és versenyképesség erősítése, esetleg modernizált munkahelyek vagy a jövedelmi aránytalanságok csökkentése, azonban a hogyan-ban nem nagyon tud egyetértésre jutni, ezáltal a célokat nem képesek határozott politikai programként megjeleníteni.

A jobboldal nagy erőssége a hagyományos közösségi szellem, ezáltal sokkal jobban képes az összefogásra. Hogy a hagyományban mennyire meghatározó a közösség szerepe, ezt mutatja Jézus egyik mondata, hogy „Szeresd ellenségedet”, amely úgy értelmezendő (vagy úgy is értelmezhető), hogy mivel annak idején az ellenségeskedés nem személyes, hanem nemzedékekre visszanyúlóan családok közötti volt (mint még ma is az a világ sok helyén, de nem is kell messzire menni), Jézus egy káros hagyományt szeretett volna megtörni.

Tipikus jobboldali felfogást tükröző mondat, hogy „Adja az Isten, hogy az országnak jó vezetői legyenek”, - tehát vannak a vezetők és van a csorda, a nyáj, akik engedelmeskednek az őket megvédő és jó irányba terelő uraságoknak. A rossz értelemben vett nyájszellem a jobboldalon ezért valamivel erősebb mint a baloldalon (bár ott is megvan): támadás hatására automatikusan bekapcsol a szolidaritás a csordataggal, és az illetőt olykor a racionalitást is félredobva, foggal-körömmel védik a vádak ellen, hiszen a tét számukra mindig a közösség egészének becsülete. Manapság inkább jobboldali eszme az is, hogyha valamit sok ember mennél gyakrabban hajtogat az annál biztosabban igaz lesz, holott a dolog pont fordítva működik: mennél ritkábban jelenik meg az ellenvélemény egy csoportban, annál nagyobb a veszélye a sorozatos hibás döntéseknek. (Például a Don-kanyari katasztrófa egyik fő oka is az volt, hogy egy-két vezető döntésében mindenki vakon megbízott, nem kérdőjelezve meg az elfogadott ideológiát.) A jobboldal meglehetősen belterjessé vált, a véleményvezérek kevéssé törekednek a nyílt vitára.

A jobboldali kormányzás viszonylagos sikerességét mindamellett a hagyományos közösség központúságának is köszönheti, hiszen a családtámogatások rendszere, a történelmi egyházak közösségszervező szerepének támogatása vagy a történelmi hagyományőrzés és kézművesség felvirágoztatása aránylag nagy elfogadottságot élveznek. Emellett viszont a kormány bizonyítani akarja, hogy a továbbiakban is rá van szükség, ezért folyamatosan mozgósítja saját táborát és általában a demagógiára fogékony polgárokat olyasmik ellen, amelyek szerinte az elért eredményeket veszélybe sodorhatják. (Liberalizmus, EU, bevándorlás, külföldi multik stb.)

Ami a túl hosszú jobboldali kormányzás veszélye lehet, az a belterjesség és emiatt létrejövő kényelmesség. A magyar polgár folyton dicséreteket kap annak ellenére, hogy sokan túl kényelmes módon élik életüket: nincs igény a folyamatos képzésre és fejlődésre, a legtöbben túlsúlyosak vagyunk, keveset mozgunk és a hagyományos ételeink is csak ritkán egészségesek. Számos esetben betudható persze mindez egyszerűen a sok túlmunka miatti fáradtságnak és az alacsony fizetéseknek, a többség számára még mindig sajnos csak a puszta vegetálás a cél. Másrészt viszont a kormány is láthatóan kevés érzékkel nyúl ezekhez a problémákhoz: Az alkoholizmust inkább propagálja mint csökkenti, a diákmenzákra fokozatosság helyett teljesen ismeretlen ételeket vezet be nagy elánnal, a több iskolai tornaóra kevésbé motiválóan hat, az oktatás életszerűtlen és képmutatásra nevel stb.

Számos példát látunk rá (pl. Venezuela, Kuba, Oroszország), hogy a bemerevedett kormányzási struktúra hosszú távon a társadalmat belterjessé és befelé fordulóvá teszi, ahol mindenki csak az ismerőseiben bízik meg és gyanakvóvá válik mindennel szemben, amely számára idegen, újszerű. Az országok sikerességének egyik fontos tényezője számos felmérés szerint pedig éppen az általános bizalom légköre. A fejlett és gyorsan fejlődő országok polgárai nem csak abban bíznak, aki rokon vagy cimbi, hanem az intézményekben éppúgy mint a legtöbb üzletfélben, - ezt számos kutatás újra és újra visszaigazolja.

(A lenti ábra 2010-es felmérése az intézmények iránti bizalom és a GDP összefüggésének, azóta sokan beelőztek minket.)

Meggyőződésem, hogy a politikának alapvetően semmi keresnivalója sem a munkahelyeken sem a baráti kapcsolatokban. Kerülni igyekszem mind a munkahelyeken mind ismerőseim körében (pl. a Facebook-on) is a politikai véleménynyilvánítást, éppen azért, mert a politizálás többnyire csak zavart okoz azzal, hogy fontosabb dolgok elől tereli el a figyelmet. Ezzel együtt nem életszerű, hogy közéleti kérdések ne kerüljenek szóba a beszélgetések során és ha kérik a véleményemet, akkor pár szóban elmondom a tárgyilagosságra törekedve.

A politikát érdemes különválasztva kerülni életünk egyéb területeitől, hiszen senki nem lát tisztán, mindenki elfogult valamilyen irányban, befolyásolják az érdekei is éppúgy mint az érzései. A rendszerváltáskor a társadalom többsége passzív maradt: először kivárt majd pedig morgott csupán, egymás között szidtuk a politikusokat a nekünk nem tetsző intézkedések miatt (ezt szoktuk meg az „átkosban”, a morgás jogát az aktív, önszerveződő érdekvédelmi szövetségek helyett). Az ezredforduló körüli években a gazdaság egyenletes fejlődése nyomán kezdtük úgy érezni, hogy a politikának számunkra kevesebb tétje van, csak annyira szurkoltunk egyik vagy másik párt hatalomra jutásának mintha két focicsapatról lenne szó, amelyek közül az egyik szimpatikusabb. (Nem mindenki számára volt persze tét nélküli, az „átlag” szavazókat véve alapul.) Leginkább a Gyurcsány-kormány alatt kezdett a helyzet egyre inkább „fokozódni”, a baloldali kormány egyre kevésbé volt képes az eseményeket kézben tartani (számos papírízű törvény és intézkedés született, ennélfogva nem is került végrehajtásra), emellett Orbán és csapata 2002 óta tudatosan is provokálja a társadalmat, újra és újra beveti a mozgósítás hatékonynak bizonyult eszközét a saját céljai érdekében.

A mozgósítás annyira célt ért egyeseknél, hogy 2010 után aktívan politizálni kezdtek a munkahelyen, a kormánypropaganda állításait szajkózva. Egyes baráti kapcsolataimra is vet némi árnyékot, a politika kényes és kerülendő téma lett. Mindez persze csak abban az esetben jelent gondot, ha a haver időközben fanatikussá vált és nem tudja megállni, hogy a vonalas fideszes vagy szélső balos vagy épp náci szövegeket nyomjon, ettől eltekintve ugyanolyan érdekes és rendes emberek maradtak a szememben. Az ilyen szövegek persze elgondolkoztatóak tudnak lenni és sok mindent elárulnak arról, hogy érzi magát most (aki fanatikus az általában nem túl jól) vagy milyen lenne számára az ideális közösség. Az egyik volt munkatársam például, aki némi kritikával ugyan, de náci tanokat terjeszt, alapvetően zárkózott, határozott és rendmániás a munkájában is, a nem várt események mindig kiborítják. (A határozott stílusa nagyon is alkalmassá teszi arra, hogy jól lehessen vele együtt dolgozni.) Más barátaimmal és családtagokkal a politikai nézeteink hasonlóak, de egy beszélgetés során a különbségek ott is felbukkannak. Például az Erdélyből áttelepült ismerősöm egy olyan városban nőtt fel, ahová betelepítettek több mint százezer románt, így természetes, hogy a „betelepítés” bármilyen veszélye egészen más értelmű a számára mint nekem, akinek nem kellett, hogy átéljen eltérő származás vagy nyelv miatti megaláztatásokat. Az egyéni helyzetből fakadó különbségek megbeszélése rendkívül fontos, nagyban segíti egymás nézőpontjának megértését. (Fanatizálódott egyénnel sajnos nem lehetséges a korrekt kommunikáció, meg kell várni, amíg valamennyire kigyógyul.)
Általában azt tapasztaltam, hogyha teljesen más fajta politikai „platformról” indulunk is egy beszélgetés során, de a gondolatainkat nyugodtan, indulatok nélkül kifejtjük, akkor szinte bármilyen kérdésben képesek vagyunk eljutni egy közös álláspontra gyakorlatilag néhány perc alatt. Két emberben mindig sokkal több, ami közös mint ami elválasztja őket. Ez viszont az, amit a legtöbb politikus nem akar, a mai magyar politikai elit pedig kifejezetten azon dolgozik, hogy a provokatív stílusával egymással szemben álló csoportokat hozzon létre a társadalmon belül. Rejtetten jelen van egy olyan elv, hogy aki nincs velünk az ellenünk van, például azt sugallva, ha valaki nem megy el a kék plakátos népszavazásra, akkor nettó „hazaáruló”... (Az ehhez hasonló erős érzelmi töltésű és homályos értelmű szavak kerülendőek, mert provokatívak és destruktív hatásúak.) A társadalom mozgósítása (békemenet, nemzeti konzultáció, nép- szavaztatás) helyenként a múlt század ötvenes éveit, a Rákosi-rendszert idézi. Az összevetés ugyan annyiból nem jogos, hogy a kormányfő a kommunistákhoz képest nem cinikusan, hanem valódi belső meggyőződésből cselekszik, másrészt mégis jogos, mert a rendszer épp olyan elvtelen karrieristákat termel ki (Lázár-Rogán vonal valamint a pályázatokon győztes és megbízhatóságuk miatt pozícióba került pártemberek), mint annak idején. Nem szabad hagyni, hogy teljesen átpolitizálódjanak az olyan területek mint a sport vagy a művészetek. A politika nyomulása ezeken a területeken többet árt mint használ: a magyar labdarúgás szintjét nem képes felemelni, sőt kimondható, hogy a foci EB sikerek és az olimpiai sikerek inkább a politika ellenében mint a támogatásával jöttek létre. A jelentős művészeti teljesítményekről ugyanez mondható el: a politikai nyomás csak giccset képes létrehozni.

Ne hagyjuk, hogy a politika logikája átvegye az irányítást a családban, a barátságokban vagy a munkahelyen! Az gyakorlatilag véletlenszerű, hogy kinek milyenek a politikai nézetei, nem szabad ezeket túlságosan komolyan venni, és elkülönítve kell tudni kezelni. Sajnos sokan vannak, akik fanatizálódtak, pótcselekvésként űzve olyasmit, amely felszínessége miatt sosem fog tudni megoldást adni életük fő problémáira. (Naszreddin hodzsa története jut róluk eszembe, aki a kulcsot éjjel a parkban a lámpák alatt kereste. Csomó járókelő csatlakozott hozzá, és amikor kérdezték, hogy hol hagyta el: a park túlsó felén ugyan, de ott sötét van.) A közélet kérdéseiről higgadtan, lazán és némi humorral érdemes csak beszélni, nem dőljünk be a politikusok szólamainak, hogy „itt most valami nagy dolog, történelmi tett van születőben”. Semmi olyat nem tettünk és nem is teszünk mostanában, amit az utódainktól bármi nemű tiszteletet válthatna ki.

Az pedig már beteges dolog és sajnos jellemző kortünet, amikor valakinek mindenről „az” jut eszébe, mint a vicc beli Mórickának: még egy szivárványszínűre festett iskolai kerítés mögött is a politikai jelentést látja...

Alapvető történelmi ismeretek birtokában könnyen belátható, hogy az ókortól napjainkig, amint egy állam nagyhatalommá vált, a nemzetközi politikában mindig hasonló módon kezdett viselkedni. Ezért teljesen értelmetlen szidni az USA-t mint napjaink szuperhatalmát amiatt, hogy agresszívan tolja előtérbe saját gazdasági érdekeit.

1.Kemény gazdasági érdekek a háttérben

Akármelyik hatalomról is legyen szó, akár Római Birodalom, a Brit Világbirodalom vagy napjaink nagyhatalmainak (USA, Kína, Oroszország) tevékenységéről, de egyéb esetekben is igaz, hogy mindig meghatározó volt a saját gazdasági elitjének a nyomása. Biztosítani kell távoli piacokon is a cégek működésének feltételeit, egyes esetekben nyersanyagokat és munkaerőt is ezek számára. A legnagyobb biztonságot mindig az jelenti, ha a katonaság is jelen van egy adott országban. Mivel ennek nyilvánvaló korlátai vannak, a másodlagos elvárás az lehet, hogy ne legyen a közelben olyan erős hatalom, amely az üzleti kapcsolatokat szétrombolja.

Egy időben a gyarmatosítás volt a legkézenfekvőbb történet, azonban ez hosszú távon nagyon költségesnek bizonyult. A „gyarmat” szó sajnos erős érzelmi töltést hordoz, ezért túl gyakori használata kerülendő: valójában egy kétirányú kapcsolatot jelent, amelyben a gazdaságilag sokkal fejletlenebb fél a teljes politikai alávetettségért cserébe újfajta technikát, eljárásokat sőt viselkedési normákat is sajátíthat el. Erre bizonyíték, hogy a csendes-óceáni szigetvilág gyarmatosítása régebben az uralkodó széliránytól függött és azok a szigetek a gazdaságilag fejlettebbek, amelyek gyarmatosítására már sokkal régebben sor került. Ezzel együtt hosszabb távon azonban MINDKÉT félnek egy fölösleges ballaszt ez a fajta kapcsolat, a későbbi fejlődés gátja.

2.A fegyverkezés önerősítő folyamat lehet

Hosszú távon mindig a gazdasági erőviszonyok döntenek. Ahol sok a pénz, ott több jut fegyverkezésre is, és a katonaság vezetői általában szeretnék bizonyítani a saját hasznosságukat. A fegyverek azért vannak, hogy használják: az I. világháború kitörése egyik országnak sem állt érdekében, de egyszerűen túl sok volt a fegyver Európában és egyre nagyobb lett a háború párti „héják” befolyása a politikai vezetésben. Az újonnan feltalált haditechnikát midig ki is kell próbálni, be kell vetni valahol, amivel a nagyhatalom is erőt demonstrálhat a többiekkel szemben.

3.A birodalmi gondolat mint pótszer

Nagyhatalmak élén különösen fontos, hogy erőskezű vezető álljon. Hruscsov nem volt ilyen, sőt egyoldalúan lemondott számos szovjet támaszpontról, végül ő lett az egyedüli szovjet pártfőtitkár, akit leváltottak és házi őrizetben élte le élete hátralevő részét. Az amerikaiaknak nem kellett Carter, aki sokat tett a nemzetközi békefolyamatért, 1980-ban szinte egyöntetűen a cowboy-filmsztárra, Ronald Reaganre szavaztak. Maggi Thatchert is nagy többséggel választották újjá a britek a Falkland szigetek visszafoglalása után. Erőskezű, kemény vezető az ideál mindegyik esetben, aki a birodalmi gondolatot testesíti meg. Ez pedig egy pótszer lehet az „átlagember” számára, aki büszke arra, hogy egy világhatalom polgára. Holott ha megnézzük az USA, Nagy-Britannia vagy akár az egykori Szovjetunióban az ún. HDI indexet (amely komplexebb mutató a GDP-nél), akkor látható, hogy általában nem voltak az élmezőnyben. Nem véletlenül: a fegyverkezés erőforrásokat vont el az egészségügytől, oktatástól és még az értékrendszerben is nagyobb hangsúlyt kap az agresszívabb, katonásabb mentalitás más fejlett országokhoz képest, amely kevésbé hasznos össztársadalmi szempontból. Kis országokban élők boldogabbak és elégedettebbek az életükkel, pl. dánok, finnek, norvégok, hollandok, a közszolgáltatások ezekben az országokban jobban működnek, mindenféle birodalmi ambíció terhe nélkül.

4.A nagyhatalmak korlátai

A gazdasági erőviszonyok állandóan változnak. Az egykori Szovjetunió nem bírta el a nagyarányú fegyverkezést egy alapvetően versenyképtelen gazdasági szerkezetben, ami végül a birodalom összeomlásához vezetett. (Az egykori Oszmán-birodalom is csak az európai erőegyensúly miatt élte túl önmagát évszázadokkal.) Oroszország akkor lett megint nagyhatalom (Putyin idejében), amikor az olaj, földgáz és egyéb ásványkincsek világpiaci ára megemelkedett. Ezek visszaesése miatt most megint csökkenteniük kell a katonai költségvetést és kevésbé agresszív külpolitikára váltani.

A nagyhatalmak többsége elköveti azt a hibát is, hogy olyan háborúkba megy bele, amely megnyerhetetlen, a máskor jól bevált harci technika és taktika nem vezet eredményre. Az USA esetében Vietnam volt az első ilyen sokkszerű kudarc a '70-es évek elején. A következő nagyobb katonai akcióra 1992-ig kellett várni (Kuvait), amikor a hadvezetés azt próbálta bizonyítani, hogy a fejlett haditechnika egy erősnek számító hadsereggel szemben is könnyed győzelmet arat, igen kevés amerikai áldozattal. Amivel nem számoltak, hogy pár évvel később megint áttekinthetetlen „dzsungelbe” fognak kerülni az arab városokban, az afganisztáni hegyek között és főként a számukra ismeretlen iszlám kultúrában. Nem voltak felkészülve ezekre a körülményekre, sem a helyiek által alkalmazott harcmodorra. Nagy területen fekvő és sokmilliós népességű országok tartós katonai megszállása rendkívül költséges, sok áldozattal jár, emiatt hosszabb távon nem fenntartható. Izrael állam kicsiben az USA-t képezi le (különféle országokból érkező bevándorolók, a közös csak az angol nyelv és a kulturális normák rendszere), az erős gazdasági kapcsolatok révén az egész ország afféle előretolt katonai támaszpontként működik a közel-keleti térségben.

Manapság Kína gazdasági megerősödésével párhuzamosan a kínai külpolitika vált agresszívabbá, a csendes-óceáni térségben próbál terjeszkedni, emellett Kelet-Afrikában is növelte a befolyását az utóbbi években.

5.Áldás vagy átok?

Összességében az a kép rajzolódik ki, hogy a nagyhatalmak viselkedése sosem volt mentes a túlkapásoktól, az USA külpolitikája is csak annyiban humánusabb mint egykori nagyhatalmaké, amilyen mértékben az emberi élet értékességének felismerésében előre tudtuk lépni régebbi korokhoz képest. Azonban egy olyan országtól elvárni, hogy teljesen önzetlen módon legyen a világ csendőre, ahol az egyébként is hatalmas mértékű GDP-nek az átlagnál messze jelentősebb részét fordítják katonai célokra, semmiképpen sem reális. Ha képesek vagyunk a nagyhatalmak fejével gondolkodni, akkor nem lesznek irreális elvárásaink velük szemben. A deficites költségvetés miatt az USA is kénytelen csökkenteni a hadi kiadásait, ráadásul az olaj stratégiai jelentősége is lecsökkent pár évvel ezelőtthöz képest. Habár az amerikaiak tevékenységének megítélése a Közel-Keleten igencsak megkérdőjelezhető eredményekkel járt, a fő problémákat inkább a népességrobbanással súlyosbított ökológiai katasztrófa okozta. Egy domináns nagyhatalom mindig biztonságot, stabilitást is jelent egy térségben, közel egyenlő erejű hatalmak küzdelme egy hatalmi vákuumban viszont könnyen háborúhoz vezethet.

6.Kik szidják mégis folyton?

Számomra meglehetősen furcsa, amikor valaki egy tőlünk több ezer kilométerre levő nagyhatalom politikáját szidja, mert nem felel meg minden tekintetben az általa elvártnak. Az ilyesmi arra utaló jel, hogy az illetőnek gondja van a saját belső agresszív késztetéseivel, többször az a benyomásom támadt, hogy nagyon szeretne már harcolni valami ellen. (A sportolás vagy a gazdasági vállalkozás például az agresszivitás kiélésének kreatívabb módja lehetne.) Az árpád-sávos lobogók abban a kontextusban, ahogyan használják őket, egyértelmű jelei ennek, valójában a történelemből kölcsönzött harci lobogók. Akit feszítenek a belső agresszív késztetései, az ő szemében mindig szálka lesz az aktuális domináns nagyhatalom politikája.