Az új populista hullám „trampli” politikusainak, azaz kifinomultnak semmiképpen nem nevezhető Orbánnak, Kaczynskinak, Faragenak és Trumpnak előretörése egy teljesen érthető folyamat eredménye.

Az USA elnökválasztása is csupán az egyik eklatáns példája a liberális demokrata elitek sajátos vakságának, amelyet az általuk használt ideológiai keret idéz elő és nem alkalmas annak megértésére, hogy mért vallanak kudarcot annyira gyakran. Az úgynevezett liberális médiának a rossz előrejelzései miatti pofára esése szintén ennek a szűklátókörűségnek volt betudható. Clintonné és csapata gondolkodásmódját ugyan nem ismerem, de a politikai felfogások a világ legtöbb országában az USA-tól Lengyelországig terjedően szinte egy kaptafára húzhatók, mivel a mai társadalmak rétegződése és problémái is igen hasonlóak.

A liberális közgazdaságtan egyik jeles képviselője nálunk Lengyel László, aki élvezetes stílusban ír, és ha állításait párba állítjuk egyes szélsőjobbos politikusok gondolataival, akkor sejthető, hogy az igazság legtöbbször valahol a kettő között lehet. Lengyel László egy művelt és széles látókörű közgazdász, aki a rendszerváltás egyik véleményformálója volt: emiatt lenne oka bőven önkritikára, ez azonban sajnálatos módon elmarad, a tanulságok levonása számomra igencsak hiányos. Írásaiból egy sajátos elitizmus ütközik ki, az orbánizmust nem próbálja igazán megérteni, leginkább sátáni vonásokkal ruházza fel, magyarázatai a populizmus előretörésére igencsak egyoldalúak.

Mi az, amit a liberális elit a nagyvárosi üvegpaloták tökéletesen légkondicionált, virtuális világában képtelen megérteni? Azt, hogy az emberek többsége az USA-ban, a briteknél vagy más országokban hozzájuk képest egészen más világban él és le kellene szállniuk a magas lóról, hogy közelebb kerüljenek a problémáikhoz. (Vagy ha ezt nem, akkor legalább tanulmányozni és komolyan venni a dogmatikus liberalizmus nyilvánvaló kudarcainak leírásait.)

Az emberek lehülyézése helyett figyelembe kellene venniük többek között az alábbiakat.

-Nem mindenki számára szükséges egyetemi végzettség, és ez nem is lenne kívánatos. A magas szintű tudás értékességét is csak a használata alapján tudjuk megítélni. A tudás csupán egy eszköz lehet a kezünkben, amely nem kis részben szerencsés társadalmi helyzet függvénye, és nem jogosít fel mások lenézésére.

-Nem csak az a fajta intelligencia létezik, amelyet az oktatási rendszerünk értékel. Sok más formái a mindennapokban ugyanilyen fontosak, például kézügyesség vagy éppen az érzelmi intelligencia, amelynek terén a liberalizmus hívei igen gyengén teljesítenek. Napjaink legnagyobb kihasználatlan erőforrása pedig éppen az ember, sokféle képességeinket gépekkel sem lehetséges pótolni.

-Az ember nem csak a digitális világban jól tájékozódó, racionális bal agyféltekével rendelkezik, hanem a jobb agyféltekénk által létrehozott értelmes világképre is szükségünk van. Az érzelmeink szintén fontosak, például a megtanultak közül csak az a tudás lesz maradandó, amelyhez érzelmek is kötődnek.

-Nem a pénz az egyetlen értékmérő, de ahol az átlag fölötti fizetésűek egyre gazdagodnak, az alsó-középosztály meg évtizedek óta ugyanolyan szinten él, ott emberek nagy tömegei egyre kevésbé érzik magukat értékesnek. A nyugati világ jó részében ilyen kettészakadt társadalmak jöttek létre, szupergazdag elitekkel, így emberileg teljesen érthető, ha sokan szinte bárkire képesek szavazni, aki akár egy cseppnyi remény is ad számukra.

-A demokrácia ugyan mára súlyos válságba került, azonban mégis működik addig, amíg emberek nagy tömegei (munkanélküliek, az amerikai vagy brit „rozsdaövezetek” lakosai és más alacsony társadalmi státuszú emberek) úgy érzik, hogy mégiscsak képviseli őket valaki a legmagasabb szinten. Ahol már nincs remény, ott általában felerősödik a fegyveres erőszak és a terrorizmus.

A mostani elnökválasztás is megmutatta, hogy USA-ban szinte pontosan 50-50% a baloldali, modernitáspárti és a jobboldali, konzervatív felfogású szavazóréteg, és ez az egyensúly már évtizedek óta fennáll. A tengerparti nagyvárosok kultúrája és értékrendszere ugyanis teljesen eltérő a belső területek falusias, kisvárosias életmódjaitól. És hiába a viszonylag gyors gazdasági fejlődés, ha a gyümölcseiből a „vidéki Amerika”, főleg az alsó rétegei ebből egyáltalán nem részesedtek és még nagyobb létbizonytalanságban élnek mint régebben.

Egy ilyen helyzetben sokan vannak, akik új arcokat szeretnének látni, új gondolatokkal, és nem fogja kielégíteni ki őket az, ha az egyik jelölt lényegében ugyanazt akarja továbbvinni mint elődje. Emiatt hiába győzött Clintonné a vitákban, hiába csillogtatta tudását és nyomta az egész dollármilliókkal agyontámogatott stáb padlógázzal ugyanazt az üzenetet. Valószínűleg nem is lett volna jó elnök Hillary, akinek a harcias kiállása alighanem felerősítette volna az amerikai külpolitika agresszív vonalát, emellett igen hamar kiütközött volna az erősen önbizalom hiányos személyisége. Obamához képest kevésbé karizmatikus megjelenése nem volt elegendő az erőt és energiát sugárzó Donald Trumphoz képest, akinek primitív felfogása valószínűleg hasonló két sikeresnek mondott amerikai elnökéhez, Ronald Reaganhez és a fiatalabb Bushhoz, - és akit valószínűleg emiatt támogatott a republikánus elit túlnyomó része.

A szocialista elveket képviselő, eredetibb gondolkozású Bernie Sanders alighanem jobb ellenjelölt lett volna ebben az esetben.

A liberális demokrácia rendszere eléggé súlyos válságban van, én azonban a hibát nem az emberekben keresném, mint teszi azt Lengyel László vagy a liberálisnak nevezett média nagy része. Ez a fajta elitizmus ugyanis egyáltalán nem demokratikus és leginkább egy beszűkült gondolatrendszer terméke, amelyben kevés jelét lehet felfedezni a kreativitásnak. A virtuális világból kilépve közelebb kell tudni kerülni az emberek mindennapjaihoz, csupán ez adhat szélesebb perspektívát és valós alternatívákat a populizmussal szemben.

Általános szabály manapság, hogy mennél több választási cikluson keresztül marad egy politikus az állam élén, ez az adott országnak annál kevésbé használ. A tartós hatalmukat többnyire politikai manipulációkkal biztosító, 10 évnél hosszabb ideje hivatalban levő állam és kormányfők listáját megnézve (l. itt) ez a tendencia eléggé egyértelmű: csak fejletlen afrikai országok vagy egyes olajhatalmak esetében kérdőjelezhető meg. Putyin Oroszországa jelenleg süllyed, Belarusz, Észak-Korea, Kuba, Bolívia valamint az egyre feszültebbé váló Törökország régóta uralomban levő vezetőinek kártékony hatása teljesen egyértelmű. Hogyha Asszad elnök lemondott volna Szíriában a többi arab világbeli kvázi-diktátor kollégájához hasonlóan, akkor a polgárháború is elkerülhető lett volna. (Szingapúr esete különleges: lényegében csak egy városállam, ezért nem annyira egy országhoz mint inkább Budapesthez lehetne hasonlítani, azonban Budapest és körzete igen sikeres a legtöbb vonatkozásban.)

A leghosszabb ideje hivatalban levő „nyugati” politikus Merkel, akinek a népszerűsége valószínűleg nem csak a bevándorlási politikája miatt csökken, hanem azért is, mert a választók új arcokat szeretnének látni, új ötletekkel. Egyébként ő is csak különféle változó összetételű kormánykoalíciók révén tudott hatalomban maradni, mivel általános tendencia gyakorlatilag az egész EU-ban, hogy a kormányok négy évente kicserélődnek még ott is, ahol jól megy a szekér, az instabilabb Dél-Európában pedig általában még gyakrabban.

Másik, hogy a politikai rendszerben vannak lehetőségek a túlhatalom korrekciójára: gyakoribb a kétkamarás parlament mint az egykamarás (l. itt), léteznek félelnöki rendszerek, tartományi önállóság (pl. német és olasz), emellett erős önkormányzatiság segítik elő mindezt. Mi a legrosszabb irányba haladtunk e tekintetben, a hibásan megtervezett politikai rendszerünk miatt a hatalom egyre inkább szűk csoportok kezében összpontosult.

A harmadik jellemzője a sikeres országoknak, hogy a politikai szélsőségek időnként bekerülnek a kormányokba, de ritkán játszanak vezető szerepet. Ez azért fontos, mert így nem akarják lerombolni azt, amit az előd felépített, hanem inkább próbálnak arra építkezni.

Jelenleg az USA-ban két szélsőséges elnökjelölt verseng a hatalomért, ami azért nem tragikus, mert a szenátus és képviselőház állandóan változó összetétele (Obama alatt is egy ideig demokrata, majd pedig egy ideig republikánus túlsúly volt a jellemző) jelentős mértékű kontrollt és korrekciót biztosít. Azt is bölcs döntés volt alkotmányba foglalni, hogy egy elnök sem lehet hivatalban 8 évnél tovább.

A 20.század magyar történelmében is ezek a szabályok jól megfigyelhetők. A sikeresnek mondható Horthy-rendszerben különféle kormányfők váltották egymást, a Kádár-rendszer dinamikus éveiben szintúgy, ezzel szemben a '70-es éveket a bemerevedett pártállamban teljesen átaludtuk, és akkor kezdtünk megint lemaradni. A legnagyobb kárt pedig Szálasi és Rákosi szélsőséges rendszerei okozták. A rendszerváltás utáni első évtizedben lezajlott gazdasági megújulás különféle kormányok alatt ment végbe. Orbán Viktor kormányai közül az első, az 1998-2002 közötti nyújtotta a legjobb teljesítményt, a színvonal azóta egyre rosszabb. Ennek megítélése azért csalóka, mert számos intézkedés csak évekkel később érezteti hatását a gazdaságban, de még inkább igaz ez az oktatásban vagy egészségügyben.

2002-ben Orbán hírhedt műegyetemi beszéde volt az egyik fordulópont, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mindennél fontosabb számára a hatalom megtartása, amit azóta már olyan tökélyre fejlesztett, hogy ideológusok csapata áll rendelkezésre, akiket azért fizet, hogy – gombhoz a kabátot,- megtalálja az ideológiát ahhoz, hogy mért jó nekünk az ha ő van hatalmon. (Egészen olyan arcátlan szövegekig, mint hogy a „félázsiai” magyaroknak a kazah vagy azerbajdzsáni rendszer való. Érdekes, hogy ilyenkor nem a V4 országokat veszi alapul, ahol a politikai elitek sűrűn cserélődnek.) 2002-ben mondta ki Orbán azt is, hogy „Magyarország államformája nem részvénytársaság” - jöhetett tehát az antikapitalista logika, amelynek lényege, hogy az újraelosztási szabályok pl. adórendszeren keresztüli finomabb változtatásai helyett nyugodtan lehet fosztogatni és ebből osztogatni. Ezt a határt már a szocik átlépték 2002-ben, amikor kifosztották az államkasszát és Medgyessy valamint Gyurcsány is az általuk támogatott csoportok alapján megítélve szélső balosnak mondható politikát folytattak. Orbán Viktor keze szintén keményen benne van ebben az újabb eladósodási hullámban, a fellépése az idők során egyre negatívabbá, destruktívabbá vált, 2002 óta a magyar politika rossz szellemét képviseli.

A fosztogatást, a magántulajdon tiszteltbe nem tartását (amely az 1950-es évek óta ismeretlen volt nálunk), 2010-ben Orbán és Matolcsy folytatták: nagyon találékonynak bizonyulva abban, hogy ellehetetlenítsék mindazokat, akik nekik nem tetszettek és persze akikkel szemben megtehették (egyes külföldi bankokat, kereskedelmi és energiacégeket, a magyar vállalkozások közül a gyógyszeripart, butikosokat, a szerencsejáték ipart, valamint a gyermektelen alsó és alsó-középosztályt az adó és támogatási rendszeren keresztül, stb.) és odaadva a jövedelmeket a számukra szimpatikus cégeknek vagy csoportoknak. Talán az is benne van mindebben, hogy marxizmuson nőttek fel. Mivel azonban új seprű jól seper és sok szempontból gyakorlatiasabb felfogást hoztak be az előző kormányokhoz képest, számos intézkedésük képes volt némi pezsgést vinni a gazdaságba, amellett, hogy a pénzkiáramlást az országból le tudták csökkenteni - illetve megnyíltak számukra az EU pénzcsapjai.

Hosszabb távon azonban egyre jobban látszik, hogy – amint az ilyenkor lenni szokott, fogynak az ötletek és a politikai rendszer merevsége egyre több kárt okoz. Ez pedig nem csak amiatt van, hogy a politikai vezetőket elhülyíti a hatalom vagy hogy elfogynak az ötleteik és a régi módszereket nyomják tovább egyre erősebben, mint a bolond a csengőt, a dolog ugyanis lényegében jóval alsóbb szinteken dől el.

Mindig van ilyenkor egy réteg, egy slepp, amelyik bebetonozza magát, és ragaszkodik a pozíciójához mindenféle teljesítmény kényszer nélkül: a karrieristák és jó összeköttetésekkel rendelkezők tömkelege. Az ő vezetői (nem)teljesítményük fogja meghatározni egyes gazdasági ágazatok, területek sorsát nagy és kis méretekben egyaránt. Ugyanis az országos politika nem képes egy országot fellendíteni, legfeljebb gátakat lebontva egyes csoportokat helyzetbe hozni, és az ő tevékenységük hozhatja el a fellendülést. Ha ezek a csoportok mernek élni a lehetőségekkel, akkor a gazdaság és a társadalom fejlődik. Emiatt kellenek pár évenként teljesen új kormányok és új felfogás, hogy más csoportok és rétegek is kapjanak lehetőséget (amellett, hogy másokat sem lehetetlenítenek el). Különben az egész egy idő után bemerevszik és az állampolgárok nagy csoportjai reménytelen helyzetbe kerülnek, mások pedig a helyzeti előnyeik miatt teljesítmény nélkül is jól elélnek különféle hivatalokban vagy állami pénzekkel tömött vállalatok élén.

Kik jelenthetnek alternatívát? A fenti logika szerint 2018-ban még egy Kósa Lajos vezette Fidesz-Jobbik kormánykoalíció is valamivel jobb helyzetet teremtene a jelenleginél, az optimális azonban a mérsékelt erők kormányra kerülése lenne. Erre nagyon kevés az esély látszik: eleve kiesne ebből a körből a DK, a KDNP és a Jobbik, a Fidesznek pedig szét kellene szakadni a jelenleg meglévő törésvonalak mentén és a közép jobbos fideszesek léphetnének koalícióra mérsékelt baloldaliakkal (LMP, szocik mérsékelt szárnya, stb.). Jelenleg azonban a mérsékelt jobboldal politikusait túszul ejtette az orbánista szélsőséges ideológia és harci szellem, szinte mindenki képmutató módon, folyamatosan hűségnyilatkozatokat tesz a kormány mellett. Ezért mindenképpen új (jobbközép vagy baloldali technokrata) pártnak kell színre lépnie, amely nem kis részben a külföldön dolgozó magyarok felfogását képviselné és terjesztené a közéletben.

Bizonyára mindenkinek vannak olyan ismerősei, akiket a hirtelen jött sok pénz teljesen megváltoztatott, leginkább káros irányban. Köztudott az is, hogy a lottómilliomosok nagy része pár év alatt anyagilag tönkremegy és még rosszabb helyzetbe kerül mint nyereménye előtt volt. Én azonban itt az a ősi mondást használva, hogy minden olyan kicsiben is mint nagyban (amint lent, úgy fent), nem az egyén hanem egyes országok szintjén vizsgálom a hirtelen jött könnyű pénzek esetét. Akik ezt olvasva csalódottak mert egyáltalán nem érdeklik őket politikai jellegű eszmefuttatások, nekik csak az utolsó bekezdést ajánlom, ahol azt fogom fejtegetni, hogy mért van az, hogy mi magyarok „fordítva irigykedünk”.

A „könnyen jött sok pénz” egyes országok vonatkozásában nagyon sokféle formában jelenhet meg: ásványkincsek, gyarmatosítás, nagyhatalmak támogatása, előnyös kereskedelem, pénzalapok, segélyek stb. Éppúgy mint azok esetében, akik megütötték a főnyereményt: amennyire növeli rövid távon az életszínvonalat, annyira nullázza le hosszabb távon az egyes országokat.

Hol vannak az egykori nagy gyarmatosítók?

A világ valaha volt egyik legnagyobb gyarmatbirodalma a spanyoloké volt a 16.században. A leigázott területekről beáramló rengeteg arany azonban folyamatosan kifolyt az országból és egy-két száz év elteltével európai szinten Portugáliával együtt a jelentéktelenségbe süllyedtek. A másik óriás a Brit Birodalom volt, amelynek megszűnésével a második világháború után Nagy-Britannia drasztikus zuhanást kellett, hogy átéljen, de Franciaország is hasonlóan járt miután a gyarmatai kivívták a szabadságukat: ezeket az országokat a múlt században lekörözték a svédek, finnek, németek, dánok és más országok, amelyeknek gyakorlatilag nem voltak gyarmataik. Az okokat érdemes lenne elemezni, most terjedelmi okokból erre nem kerítek sort, azonban elég világosan látszik, hogy a gyarmatosítás hosszabb távon inkább gátolta mint segítette a gazdaság fejlődését.

Melyek napjaink banánköztársaságai?

Számomra ezek Szaúd-Arábia, Kuvait, Venezuela, Oroszország és egyéb olajhatalmak, amelyek lényegében abból élnek meg, hogy energiahordozókat (vagy más ásványkincseket) értékesítenek a világpiacon. Feldolgozóiparuk, szolgáltatásaik színvonala és az oktatásuk szintje a zéróhoz közelít, mert nincs rá szükség. Ahol könnyű pénzek vannak, ott az egyetlen fontos, hogy kik kontrollálják a pénzcsapokat, minden más lényegtelen. A társadalmi élet lehet egysíkú és teljesen primitív, megengedhetik maguknak. Mindez csak addig tart persze, – az egykori banánköztársaságokhoz hasonlóan, amelyek a banán, kakaó, kávé és hasonló termékek világpiaci árától függtek,- amíg jó áron tudnak eladni és persze amíg nem merülnek ki a források. Venezuela példáján láthattuk, hogy amikor az olaj ára lecsökkent, az országban szinte azonnal kaotikus helyzetek alakultak ki, az erőszakos cselekedetek gyakoriságában a gyilkosságot is beleértve a világelsők lettek.

Nagyhatalmak által pénzelt országok?

Egy nagyhatalom megteheti, hogy politikai okokból folyamatosan pénzeljen országokat, az ilyen támogatások leginkább kereskedelmi kapcsolatok formáját öltik. Legjobb példa erre Kuba, ahol a Szovjetunió idején volt csak hopp, utána hamar bekövetkezett a kopp, mert nem vette át tőlük senki a cukornádat és egyéb termékeiket azon az áron, egyszerűen nem voltak versenyképesek. Belorusszia is ide sorolható: olcsón kapták az energiát Moszkvától és ezen alapult az egész gazdaságuk. A dinamizmus nem hogy megtorpant, de a régióban mindenki messze elhúzott már tőlük, a legtöbbünk számára nem jelentenek többet egy fehér foltnál a térképen. (Valószínűleg az USA által folyamatosan pénzelt országokban is vannak hasonló lufik, többek között Izrael esete is gyanús lehet.)

Na és a Kádár rendszer?

Pont olyan volt mint ma Belarusz: közgazdák szerint a gazdaságunk lényegileg úgy működött, hogy nagy mennyiségű élelmiszerért cserébe (a minőség nem is számított) viszonylag olcsó energiát és nyersanyagokat kaptunk a nagy Szovjetunióból, amelyekből különféle félkész termékeket állítottunk elő és exportáltunk nyugatra. (Néhány kivételtől eltekintve a magas feldolgozottságú késztermékeink nem kellettek nyugaton.) Aztán jött a szovjet krach és kiderült, hogy amire az van írva, hogy „Gyár”, a felirat mögött nincs semmi, sem modern technológia, sem hatékony üzemszervezés, sem minőségi munkakultúra. A krach már úgy 1985-től látszott, de az akkori uralkodó elit elhúzta a dolgot egy rendszerváltozásig, hogy ne ők vigyék el a balhét.

Egyéb példák és ellenpéldák?

Argentínában a Peron-rendszer némileg hasonlított a mi Kádár-rendszerünkhöz: a cégeket állami tulajdonba vették, a külföldi tőkét száműzték (későbbi kormányaik is tettek hasonló lépéseket), de egy-két évtizednyi jólét után mindig jött a hosszú lejtmenet. Ebül szerzett pénz ebül vész: előbb vagy utóbb lementek kutyába. (Chilével együtt hozzánk hasonló szinten állnak, de lényegesen nagyobbak náluk a vagyoni különbségek.)

Az USA-ra is joggal mondhatjuk, hogy tőzsde és bankrendszerük a könnyű pénzek forrása, azonban náluk emellett a gyenge láb mellett vannak erősebb lábak is, csúcstechnológiájú cégek, világszintű szolgáltatások, stb., tehát egy láb kiesése még nem jelentené a véget számukra. Igazi ellenpéldát azok az országok képeznek mint Németország, Japán, Dél-Korea, amelyeket egyszer dobtak meg pénzzel (Marshall-segéllyel, olcsó hitellel), azonban rá voltak kényszerülve, hogy megtanuljanak halászni, ne csak halat enni (netán vodkázni vagy kábítani saját magukat). A végeredményben mindig látványosan megjelenő, lényeges különbség van egyéni és magasabb szinteken a között, hogy egy alkalommal pénzügyi támogatással lehetőséget kapni vagy pedig folyamatosan könnyű pénzeken élni. Minden mai fejlett ország a SAJÁT erős vállalatainak, vállalkozásainak köszönheti sikerét, nem pedig külföldi pénzeknek.

Mi képezi az Orbán-rendszer gazdasági (népszerűségét is biztosító) alapját?

Bizony az Orbán-kormánynak is vannak erkölcstelenül könnyű pénzforrásai. Az egyik ilyen az itt lévő nemzetközi cégek folyamatos sarcolása. Amennyire hiba volt a szoci kormányok idején a pénzkiáramlás kontrolljának teljes hiánya (például a pénzügyi szektor és az energiaszektor esetében), annyira átesett mostani kormányunk a ló túlsó oldalára. Rövid távon van ugyan pénz az államkasszában bőven, de hosszabb távon vajon mi nem lesz? Nem lesznek magas szintű banki és kereskedelmi szolgáltatások, nem lesz megbízható áramszolgáltatás, sem közüzemi ellátás (pl. szemétszállítás). Hogyan gondolhatja bárki, hogy ennyire primitív gazdaságpolitikával, hogy sarcolom és nyírom az itt lévő befektetőket, hosszú távon sikeresek lehetünk?

A másik az EU források esete, ezek tényleg a legkönnyebb pénzek, amelyeket gátlástalanul pazarol mindenki. Olyan építkezésekre költjük, amelyek nem mindig szükségesek, indokolatlanul drágák sőt még kamu kutatásokat is finanszírozunk velük. Egyértelműen látszik, hogy a támogatásokon és egyéb költségvetési forrásokon olyan élősködő elit jött létre, amely nem növeli országunk versenyképességét (életképességét a nemzetközi porondon), hanem csökkenti.

A könnyen jött sok pénz minden esetben erkölcstelenségre hajlamosítja az embert. Kemény és koncentrált munkára nincs is szükség ha máshogy is lehet boldogulni. A magyar társadalom más hasonló helyzetben levő társadalmakhoz hasonlóan, nem észleli ezt a problémát, sőt afféle „fordított irigykedés” jellemző ránk (már elég régóta): leginkább azt irigylem és azon háborodom fel, ha valaki hozzám hasonló helyzetből indulva egy kicsit több szerencsével, kitartással, jobb kommunikációval (amire általában azt szokás mondani, hogy „nyalizós”!) nálam sokkal sikeresebb lesz. Nem pedig azokat irigylem, aki lényegében munka nélkül sokmilliós bevételi forrásokhoz jutnak. Ugyanis (archaikus társadalomfelfogás!) az utóbbiak a „nemzetségfők”, akik „megvédik” a társadalmat és biztosítják a „keményen dolgozó kisemberek” szerény megélhetését. Legalábbis hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ez így van.

Napjaink diktatórikus jellegű rendszerei mind hasonló ciklusokon mennek keresztül: a a látszat demokráciát megvalósító modern populista hatalmi rendszerek lényegében egyforma sémák szerint működnek. A venezuelai Chavez-rendszer kiépülésének elemei (forrás: itt), rendre visszaköszönnek az Orbán-kormány fő politikai lépéseiben, de hasonló módszerek ismerhetőek fel Peron, Castro, Lukasenko és Putyin hatalomgyakorlásában vagy éppen a Kádár-korszak jellegzetességeiben is. A modern diktátorok már kifinomultabb módszereket használnak ellenfeleik félreállításához mint a múlt századbeliek és többnyire szükségük van a demokrácia látszatának fenntartására is (ha nem akarnak teljes politikai és gazdasági karanténba kerülni).

0.pont: Egy kaotikus gazdaságú „fejlődő” ország

A fejlett gazdaságú országokhoz képest fél-periférikus vagy periférikus helyzetben levő országok vállalkozói rendszerint hátrányban vannak a külföldi tulajdonú vállalkozásokkal szemben: a piaci verseny játékszabályait kevésbé ismerik és nem tudják még hatékonyan alkalmazni, emellett tőkeellátottságuk is gyengébb. Ennek következménye, hogy habár próbálják másolni (eleinte főként külsőségekben és retorikában) a kapitalista kultúra jellemzőit, általában kevés sikerrel. Az ilyen gazdaságokban általános trend, hogy a pénz jelentős része kiáramlik az országból (l. hazánk az ezredforduló idején), a gazdasági élet kaotikus és az életszínvonal alig növekszik. Az általános elégedetlenséget az csökkentheti, ha a vezetés egy piacvédő, protekcionista jellegű gazdaságpolitika felé mozdul el, és ebben a vonatkozásban a nyitott szellemiségű liberális demokráciák, amelyeknek nincsenek több száz éves hagyományai ezekben az országokban, többnyire nem teljesítenek jól.

Itt kétfelé ágazik a történet: egyes országok mint például Japán, Dél-Korea, Kína vagy Szingapúr kvázi-egypárt rendszereiben a vállalkozások tanulópályára álltak és képesek voltak a világpiac szintjét megütő teljesítményekre egyes területeken.

Más országokban ezzel szemben, másfajta jellegű táptalajon diktatúrák és élősködő elitek jöttek létre. Ezek története meglehetősen hasonló sémát követ, a teljesség igénye nélkül az alábbi főbb jellemző pontok mentén.

1.A diktatúrák mindig erős pénzügyi forrásra épülnek

Az olaj és földgáz képezi számos kvázi-diktatúra gazdasági alapját (pl. Venezuela, Oroszország, Szaúd-Arábia), más országokban a stratégiai helyzet vagy a politikai szempontok adtak egy nagyhatalom részéről erős háttértámogatást (Kuba, Belorusz, Észak-Korea). A kiépülő Orbán-rezsim masszív gazdasági alapját az itt működő multinacionális vállalkozások valamint az EU-támogatások jelentik. A diktatúra kiépülésének feltétele, hogy a pénzcsapokat mindig egy szűk elit felügyelje és döntsön azok elosztásáról.

2.A kvázi-diktatúrák eleinte sikeresek

A legtöbb változás már önmagában is hordozza a siker lehetőségét, és az energiahordozók állami tulajdona vagy a multicégek megcsapolása, esetenkénti államosítása benntartja az addig kifolyó pénzek jelentős részét. Az einstandolt pénzekkel nem csak a helyi gazdasági elit politikailag megbízható része jár jól, hanem a „kispolgári” rétegek életszínvonalát is növelni lehet néhány látványos intézkedéssel, ezáltal az ilyen rendszerek (és a politikai tehetséggel megáldott kvázi-diktátor) jelentős tömegtámogatásra tesznek szert. Emellett az eddigi álszent „polkorrekt” közbeszédet legalábbis átmenetileg nyíltabb és szókimondóbb stílus váltja fel. A rendszer hátrányai többnyire csak egy évtizeddel később kezdenek kiütközni és válnak a hanyatlás jelei egyre nyilvánvalóbbá.

3.A rendszerek megszilárdításának eszközei nagyon hasonlóak

Chavez rendszere pontosan olyan eszközöket használt mint ma az Orbán-klikk, az egyetlen fő különbség köztük, hogy a magyar kormányfőnek jobban kell ügyelnie a látszatra jogi oldalról nézve, mivel az EU bizonyos felügyeleti jogosítványokkal rendelkezik. A lényeges eszközök mindkét esetben ugyanazok:

-A kormánytól független hatalmi ágak (pl. alkotmánybíróság) kikapcsolása, a demokrácia intézményeinek kiüresítése. Az alkotmány aktuálpolitikai célokkal történő módosítgatása.

-Olyan szabályzás, hogy a politikai kampányban csak a kormányoldal rendelkezhessen jelentős pénzügyi forrásokkal. Az egész választási rendszer átszabása a kormányhatalomnak kedvező módon.

-A média teljes elfoglalása és folyamatos harci eszközként való használata (aki nem velünk van az legalábbis gyanús). A folyamatos harc hangsúlyozása, hogy a „kisember” abban az illúzióban élhessen, hogy az ő szava is "történelmi jelentőségű", felelős döntést hozhat. (Holott a döntései csupán bizonyos félelmeken és előzően jól kitesztelt reflexeken alapulnak.)

-A választókról való titkos adatgyűjtés, amely kétféle felhasználású lehet: a megbízható emberek mozgósíthatósága politikai célokkal valamint a gyaníthatóan ellenzéki véleményűek kizárása az állami szféra által nyújtott fő gazdasági lehetőségekből. Még erre sincs szükség ahhoz, hogy a pályázatokat vagy a gazdasági kulcspozíciókat mindig a politikailag megbízható „elvtársak” (pártkatonák rokonai és ismerősei) nyerhessék csak el. Íratlan szabályként pénzes megbízást csak az kaphat, aki „beáll a sorba”, a nem csatlakozás egzisztenciális kockázatokkal járhat.

4.A kvázi-diktatúrák hanyatlása

A vezérelvű rendszerek fő veszélye a bemerevedés: a vezetőnek a pártkatonák egymást túllicitálva midig azt mondják, amit hallani akar, a saját nézeteit visszhangozzák. A megfelelő visszacsatolás hiánya megnöveli a rossz döntések kockázatát. Másrészt az új gazdasági elit idő után egyrészt a pénzének jó részét már külföldön költi el, emellett egyre kontra-szelektáltabbá válik a gazdasági alkalmasság tekintetében. Harmadrészt a közintézmények (egészségügy, közlekedés, közigazgatás, oktatás, energiaellátás) hatékonysági problémák és pazarló gazdálkodás miatt egyre rosszabbul működnek, az állami szolgáltatások színvonala csökken. Romlik a gazdasági versenyképesség, a tanulásképtelen és önmagát elszigetelő országban az életszínvonal kezd visszaesni. Mindezt felgyorsíthatja a „könnyű pénzek” megcsappanása is. A túlságosan átpolitizált, primitívvé vált gazdasági és társadalmi rendszer mellett hirtelen elhúz a világ. A katarzis és a kijózanodás ideje jön el, tömeges méretekben.

Nálunk is egyértelműen beazonosíthatóak egy kvázi-diktatúra kiépülésének lépései. Amennyiben nem válunk teljesen vezérelvű rendszerré, még megmarad esély arra, hogy a rendszer ne váljon teljesen merevvé és fejlődésképtelenné. Egészséges politikai vetésforgó az alapfeltétele annak, hogy új gondolatokat megvalósító emberek kerüljenek helyzetbe és egy gazdasági és kulturális értelemben véve élénk, sokrétű közegben azok a vállalkozó szellemű honfitársaink is lássanak fantáziát, akik jelenleg külföldön próbálnak boldogulni.

Egy pár év óta létező felmérés arra irányul, hogy melyik ország mennyiben járul hozzá a világ jólétének növekedéséhez és a konfliktusok valamint egészségügyi, népesedési és környezetvédelmi problémák megoldásához. Ebben a „good country index”-nek elnevezett mutatóban a legjobb országok azok, amelyek lakosságszámukhoz viszonyítva a legnagyobb mértékben járulnak hozzá a világ globális problémáinak megoldásához. A felmérés eredménye ugyan vitatható lehet viszont az egyes szempontjai mindenképpen érdekesek, hiszen nem arról van szó, hogy egy ország mit tud nyújtani saját állampolgárainak, hogy milyen magas a GDP, hanem hogy mennyiben segíti elő vagy nehezíti meg a világ más országaiban élők boldogulását, tehát milyen mértékben tekinthető az előrelépés húzóerejének vagy az akadályának.

A 2016-as listán az első tíz mezőnye sorrendben: Svédország, Dánia, Hollandia, Egyesült Királyság, Svájc, Németország, Finnország, Franciaország, Ausztria, Kanada. Nem meglepő módon a lista elején gazdag országok találhatóak és nagy többségük európai. Az USA csak a 20., Japán 19., Dél-Korea a 31.,Törökország 56., India 61., Kína 64., Oroszország 78., Szaúd-Arábia 89., Irán 136., Szíria pedig a 159. a felmérésben szereplő 163 ország közül. Az USA a nemzetközi béke és biztonság mutatóban szerepelt gyengén (főként a fegyverexportja miatt), és csupán a tudomány és egészségügy területén volt kiemelkedő szintű a globális hozzájárulása.

Magyarország a 25. helyével régiós első, bár csak néhány hellyel előzzük meg az EU-hoz újonnan csatlakozott többi országot. Érdemes végignézni, hogy miben látnak minket kiemelkedőnek más országokhoz képest. A tudomány területén a 9.helyen végeztünk a 163 ország közül: a nemzetközi publikációk mennyisége, a kiadványok exportja és a Nobel-díjasok száma miatt. Félő, hogy a kormánypolitika radikalizálódása a kutatások számára jelenleg még kedvező alkotói légkört tönkreteszi, mivel a szélsőségesen konzervatív felfogás számára a tudomány kevéssé értékes, sőt esetenként afféle gyanús tevékenység is lehet.

A kultúra terén elért 17. hely szintén nagyon kedvező. Ezen belül az egyik mutató a kreatív szolgáltatások és kreatív termékek exportját méri (nem a teljes exportot), az előbbi nálunk világszínvonalú, az utóbbi pedig közelíti a világszínvonalat. Amíg a minőségi termékek exportja jórészt az itt lévő multiknak köszönhető, a kreatív szolgáltatásokat (amelyek jó része számítógépes dizájn) csupán pár év óta létező, dinamikusan fejlődő vállalkozások produkálják, a magyar GDP-nek már közel 4%-át állítva elő. Ez egy igen ígéretes terület tehát. A mozgás és a sajtó szabadsága jelenleg (még) szintén elfogadható értékelést kapott a kulturális mutatókon belül.

A környezetvédelem terén a 39. hely nem rossz, bár főleg az erdősítés szintje húzta fel. A nemzetközi béke és biztonság erősítésében viszont csak a 60. helyre kerültünk a menekültpolitika értékelése és a fegyverkereskedelem miatt. A prosperitás és egyenlőség elősegítése más országokban szintén eléggé gyenge szintű, csak a 63.helyre volt elég, mert nem nagyon veszünk részt ilyen irányú programokban, egyedül a külföldi tőkebefektetésünk tekinthető megfelelőnek. Az egészség és jólét elősegítése terén a 39.hely jött össze úgy, hogy a humanitárius segélyek negatív értékelést kaptak, ezzel szemben a nemzetközi eü. szabályozásnak való megfelelésünk igen jó, a gyógyszeripari exportunk pedig a világ élvonalába tartozik. A gyógyszeripar megint egy olyan terület, ahol a politikai vezetés éveken keresztül sokkal inkább gátolta mint elősegítette a fejlődést, pedig szakértők szerint a gazdaságunk egyik kitörési pontja lehet (feltéve persze, hogy nem akarunk örökké multik adójából és EU támogatásokból megélni).

Az országunkról alkotott képet nagyon befolyásolja, hogy mivel tudunk hozzájárulni más országok jólétéhez, ráadásul a hozzánk hasonló kis országok esetében ez egyértelműen összefügg a gazdaság fejlődési lehetőségeivel is. A közéletünkben jellemzővé vált agresszív, bezárkózáspárti hangvétel tehát nem csak a külföldi megítélésünket rontja, hanem a jövőbeli gazdasági és kulturális teljesítményeinket is veszélyezteti.

Kapitalizmus?

Meggyőződésem, hogy a kapitalista társadalom legalább olyan mértékben szól az együttműködésről mint amennyire a versenyről. Ezt támasztja alá, hogy idén már nem először kaptak közgazdasági Nobel-díjat olyan kutatók, aki az együttműködés különféle formáit vizsgálták. Marx tanítása a kapitalizmus feloldhatatlan társadalmi ellentéteiről számomra egyértelmű téveszme, ráadásul az a jóslata, hogy a kizsákmányolás és az osztályharc egyre fokozódni fog még az életében megbukott (legalábbis Angliában, ahonnan példái nagy részét vette), be kellett volna látnia, hogy ideológiájával alapvető problémák vannak.

Köztudott, hogy a kapitalista rendszerekben gyakran a könyörtelen verseny érvényesül, emiatt az élhetővé tételére szükség van többek között a szocializmus, nacionalizmus, patriotizmus és a természetvédelem bizonyos elveiknek alkalmazására – legalábbis a sikeres országok többsége ezt teszi. Másrészt viszont az együttműködésnek annyira sokrétű és kifinomult (ráadásul többé-kevésbé önkéntes) formái valósulnak meg, amely a régebbi korokban elképzelhetetlen lett volna. Azok a termékek, amely a mai minőségi elvárásokat teljesítik, egytől-egyik eljárások százain mennek keresztül (a tervezést, minőség-ellenőrzést és értékesítést is beleértve) mire piacra kerülnek, amihez rengeteg ember összehangolt munkájára van szükség. Még egy ruha előállítása és piacra dobása is sokkal összetettebb folyamat mint az ókorban a piramisépítés.

Milyen nálunk az együttműködés kultúrája?

Szerintem többnyire jónak mondható. Különféle felmérések készültek: az egyik szerint a magyar emberek többsége inkább individualista mint kollektivista, (amely a szomszéd országokra inkább jellemző), ez viszont nem jelent olyan nagy hátrányt, hiszen más hozzánk hasonlóan individualista kultúrájú országokban (angol, holland, észak-olasz) az együttműködés szintje nyilvánvalóan igen magas. Mérni szokták még a bizalom szintjét is (hiszen aki nem bízik másokban, kevésbé akar együttműködni), de még ebben sem teljesítünk az európai átlagnál rosszabbul. Személyes tapasztalatom sem tükrözi azt, hogy a magyar emberek többsége ne akarna együtt dolgozni másokkal, sőt alaphelyzetben nagyon is együttműködőek és segítőkészek vagyunk, vannak viszont tipikus kivételek, amikor ez nem teljesül.

Ilyen az alacsony termelékenységű és kevés hozzáadott értéket előállító vállalkozások esete, amelyek a tulajdonoson kívül egy-két embernek tudnak csak tisztességes megélhetést biztosítani. Ilyen tipikus példa még a bürokrácia és olykor egyes cégeknél is megjelenő bürokratikus magatartás. Amikor a bürokrácia túlfut eredeti célján, akkor az emberek a felelősségre vonástól tartva bezárkózóak lesznek és csak minimális szinten törekednek az együttműködésre. Ez a fajta magatartás majdnem minden esetben vezetési hibára vezethető vissza: amikor a feladatok és hatáskörök nem egyértelműek és a működés nem elég rendszerszerű, akkor sokan félnek a felelősségre vonástól. Sajnos ez a két probléma (kisvállalatok alacsony hatékonysága és a bürokratizmus) egyaránt vakfolt a mai közéletünkben, nagyon kevesen látják, hogy mennyire szükséges változtatni és milyen eszközökkel tehetünk ellene. (Mindez persze nem csak nálunk hanem számos más európai országban is így van.)

Az együttműködés egyik feltétele a kollektivitás

Marxnak sok részigazsága van ugyan, de az igazi kérdés számomra manapság mégis az, hogy a modern cégek többségében a tulajdonos mért NEM törekszik a dolgozók kizsákmányolására, hanem ellenkezőleg, viszonylag korrekt feltételekkel alkalmazza őket. A kérdésre adható válaszok sokfélék, az egyik szerintem, hogy a tulajdonos a dolgozók jelentős részét MINŐSÉGET előállítani képes KOLLÉGÁINAK tekinti. Tehát ő is bárki máshoz hasonlóan a minőségért hajlandó többet fizetni, mivel a minőség napjaink kulcsszava, nem pedig a mennyiség. A cégen belül az alkalmazottak között ugyanígy érvényes, hogy a legtöbben nem arra törekednek, hogy katonás módon ledominálják a másikat és valamilyen módon kihasználják, hanem alapesetben egyenrangú kollégáknak tekintik egymást. Legalábbis a modern szervezetekben ez tapasztalható, és amiért sokkal hatékonyabbak a régimódi, katonás stílusnál az főleg az információáramlás gyorsasága és megbízhatósága. A bürokratikus szellemiségű cégeknél sokkal rugalmasabbak és életképesebbek a modern kultúrájú vállalatok.

Nagyon sokféle emberrel kell tudni együtt dolgozni

A készségeink nagyon sokfélék és az együttműködés során éppen ezt használjuk ki. Mindenkinél van olyan, amiben nem annyira jó, pl. kézügyesség, gyorsaság, nyelvtudás, műszaki érzék, írásbeli kommunikáció, rendszerben való gondolkodás, előadókészség stb, a hiányzó készségeket a kollégáink pótolni tudják és optimális esetben mindenki azzal foglalkozik, amihez a legjobban ért. Az emberek többsége felismeri ezt és tolerálni képes mások eltérő szemléletét. Amiben a cégek többsége mégis hiányt szenved az, hogy nem történik meg a tudatos összekovácsolás és egyfajta „közös nyelv” használatára való törekvés. Nagyon sok tartalék van e téren, tudatos összecsiszolódással javítható még a legtöbb magyar cég hatékonysága. Amikor manapság már egyre inkább szolgáltatást kell tudni nyújtani sem mint terméket eladni, megnő az empátia jelentősége, azaz tudni kell a partner fejével is gondolkodni.

A politika mostanában inkább ront ezen mint javít

Az orbánista felfogás a harcot hangsúlyozza jobban az együttműködéssel szemben, a katonás stílusával rossz példát közvetít. Hasonlóan rossz példát terjeszt azzal, hogy az adott pozíciókba a kiválasztás nem annyira az alkalmasság mint az ismeretség és a politikai megbízhatóság alapján történik. Ezen kívül teljes vakvágány szerintem a konzervatív felfogásban az önellátásra való törekvés kistérségi szinten, hiszen ha valakinek nincs affinitása mondjuk a háztáji gazdasághoz, akkor ne kényszerítsük olyasmivel foglalkozni, amihez nem ért. Másik fontos példa, hogy a miénktől fejlettebb oktatási rendszerekben az iskola már nem annyira a kíméletlen verseny színtere, ennek folytán stresszfaktor és kudarcforrás mint nálunk, hanem sokkal inkább a csapatmunkára nevelésé.

A múltban voltak ugyan példák arra, amikor diktatórikus vagy kvázi egypárti rendszerek képesek voltak a gazdaság gyors és tartós fejlesztésére, manapság azonban csupán az olajnagyhatalmak esetében találunk ilyen példákat. Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Azerbajdzsán valójában eléggé primitív gazdaságú és fejletlen társadalomszerkezetű országok, teljes mértékben az olaj és más ásványkincsek keresletétől függnek. Kína is láthatóan elérte azokat a korlátokat, amit Dél-Korea vagy Japán is már egy-két évtizede, amikor egy párt már nem képes a politikai célkitűzésekkel a gazdaság irányítására, a válságjelenségek már náluk is felbukkantak. A magyar miniszterelnök és agytrösztje visszafelé szeretne haladni az időben, holott ami valójában zajlik a legtöbb országban az a jelenlegi társadalmi rendszerek továbbfejlesztésére való törekvés, amely nem annyira a harc, hanem sokkal inkább az együttműködés kultúrája és az empátia fejlesztése révén valósítható meg.

Ami nálunk folyik a közmédiumokban és a kormány kommunikációjában, az valami totális félreértése vagy olykor inkább paródiája annak, amit nemzeti egységnek szoktak nevezni. Az egységet elméletileg létrehozó fő gondolat az összefogás egy nem létező ellenség ellen, egy tipikus kelet-európai történet. Amíg Antall József lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke szeretett volna lenni, Orbán Viktor esetében ironikus módon oda jutottunk, hogy 3,3 millió állampolgár érdekeit szeretné képviselni Brüsszelben. A kormányfő számára persze ez sem ellentmondás: leninista bolsevik szintű arroganciával egy erős és harcias kisebbséget folyamatos ideológiai háborúval többséggé akar változtatni.

Mindez nem példa nélküli a történelemben

Létezett a társadalom nagy részét átfogó nemzeti egység többek között a hitleri Németországban vagy Milosevics Szerbiájában is. Az utóbbi egy hozzánk hasonló méretű ország, amely mások által el nem ismert igazságáért kész volt az egész NATO ellen harcolni, viszont pár év múlva keserűen vehette tudomásul a tényt, hogy Európa egyik legelszigeteltebb és legszegényebb államának mondhatja magát. (Néhány éve azonban már Szerbia is az EU társult tagja és folynak a csatlakozási tárgyalások, amelyek révén pár év múlva teljes jogú taggá válhat.)

A bürokratizmus nem jelent nemzeti egységet

A bürokratizmus lényegét képezi a teljes mértékű bizalmatlanság és a parancsok precíz és szolgai teljesítése, valamint az, hogy a másikat nem embernek, hanem ügynek, problémának látja. A parancsteljesítő logika persze nem újdonság, a nácik példájából közismert (szélsőséges példa ugyan, de éppen emiatt szolgálhat okulásunkra), hogy még a magas beosztású német tisztek is azt mondták, hogy „én csak a parancsot teljesítettem”. Mai közéletünkre visszatérve, a dolog pszichológiai csapda jellegét az mutatja, amint egyes médiumokban természetessé vált, ahogy a legtöbben igyekeznek egymásra licitálva az utasításokat túl is teljesíteni, mivel megszűnt a másik irányból mindenféle korlát és mérték. Kicsit ahhoz hasonló mint a régi falusi kocsmában az a verseny, hogy ki tud nagyobbat lódítani úgy, hogy még hihetőnek tűnjön. (A kocsmai hasonlatot azért is helyénvalónak tartom, mivel ugyanolyan részegnek látom a mai politikai közéletet.)

A bürokratizmus gyakori jelensége az egész rendszerváltás utáni politikának

Amikor Medgyessy és Veress elkezdtek hazardírozni a költségvetéssel (amely egy-két év alatt el is szállt úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva), a szoci pártvezetés elég jól látta ugyan mi történik, de úgy gondolták, hogy ők biztos tudják mit csinálnak, hát minek szóljunk bele. Ezernyi példát lehetne mondani arra, amikor az emberek magukat is próbálják becsapni és egymást is meggyőzni arról, hogy nekik mint véleményformáló értelmiségnek nem kell gondolkozniuk, a központi „agytröszt” megteszi ezt helyettük. Pár év múlva, ha netán a dolgok nem mennek jól és jön a számonkérés, hogy mért hittek egy rögeszmés politikai vezetésnek, akkor borítékolhatóan jön az egymásra mutogatás és hogy őket becsapták...

Valódi nemzeti egységet csak alapértékek és alapvető szabályok elfogadása adhat

Ilyen alapvető szabály, hogy nem dicsekszem azzal, ha a köz rovására előnyhöz jutottam. A jól működő társadalmi etika képes a törvények kisebb hibáit korrigálni, viszont ha rosszul működik, akkor a kiskapuk keresése lesz az elfogadott társadalmi norma. Az utóbbi persze nem „hungarikum”, hanem balkáni és keleti mentalitás, a mindenkori vezetés felelőssége pedig abban állna, hogy elősegítse a megváltozását. (Hacsak nem akarunk egy balkáni vagy kelet-európai unióhoz csatlakozni.)

Aki sok adót fizet az nem lúzer, hanem büszke lehet arra, hogy mennyivel járul hozzá a közösség jólétéhez. Mivel nálunk évtizedek óta bevett és elfogadott gyakorlat az adókerülés és az állami kassza fosztogatása (az állampolgár szintjén is), így hát ne csodálkozzunk az egészségügy, a tömegközlekedés vagy az oktatás jelenlegi színvonalán. Egy példa a hibás törvényre, hogy egészséges és munkaképes nőket hagy nyugdíjba menni 40 év munkaviszony után, viszont betegségük miatt keresőképtelenek (többnyire férfiak) kegyelemkenyéren élnek. Egy egészséges társadalmi etika nem nézné jó szemmel mindezt és keresné a korrigálás vagy a kompenzáció módját. Aki fizetéséhez képest magas nyugdíjat kap, az ne dörgölje a másik orra alá, mert igaz, hogy még nem fordult elő, de bekövetkezhet egyszer rossz gazdasági helyzetben (mint a görögöknél vagy a szerbeknél) a nyugdíjcsökkentés, vagy egy másfajta lehetőség rossz helyzetben a nyugdíjak elinflálódása.

Ugyanúgy az alapvető normák közé tartozna, hogy nem reklámozzuk a kövérséget (láttam ilyen reklámot az egyik csatornán), sem az alkoholizmust. Számos példát látunk arra, hogyha valami bevett társadalmi gyakorlat vagy a közvélemény nagy része elfogadja, az korántsem jelenti, hogy erősíti a nemzeti egységet. Lehet, hogy csak kollektív hülyeség.

Én nacionalistának nevezem, - de mivel nem vagyok a merev kategorizálás és az ideológiai alapon folytatott viták híve, elfogadom ha mások más jelzővel illetik,- azt a fajta politikát, amelyet Orbán Viktor (és a mögötte álló ideológiai műhely) teljes gőzzel tol mind a mai napig, és amely szerencsére egyre inkább kifulladóban van.

A harciasságot jól illusztrálják Orbán szokott sajtótájékoztatós díszletei, az ezernyi magyar zászló, amelyek harci lobogók képét idézik fel. (Normál esetben ugyanis egyetlen magyar zászló is elég lenne, csatatéren van csak szükség ennyi lobogóra.)

 Hiteltelenné vált már az a politika, ahol egyre feltűnőbb, ahogyan a legtöbben a miniszterelnök farvizén evezve igyekeznek jól helyezkedni és halászni a zavarosban, - a vonalas politika melletti újabb és újabb hűségnyilatkozatok a legtöbb politikai közszereplő esetében csak a képmutatásuk és cinizmusuk nyilvánvaló példái. Önálló arc és vélemény felvállalása nagyon ritkán történik meg egy olyan légkörben, ahol a vezér egyre rögeszmésebb elképzelései váltak uralkodóvá. A szervilitás szánalmas megnyilvánulásai köszönnek vissza a köztévében és általában a médiumokban (olykor még sportközvetítésekben is), de még az alkotmánybíróság tevékenységében is éppúgy mint a választási iroda tájékoztatója során. (Nem beszélve arról a „jogászkodásról”, amely nap mint nap a törvényesség paródiáját mutatja be, a törvények szellemiségét, azaz valódi célját teljesen figyelmen kívül hagyva. Szókratész lámpással keresné a józan észt és a racionalitást a mai politikában.)

A népszavazás sikertelensége a kormány számára egyértelmű vereség az antiglobalista háború frontján, mert a választópolgárok jelentős része számára ez a fajta harc leginkább arról szól, hogy politikusaink egy szűk csoportja még nagyobb hatalom birtokában szinte bármit megtehessen, és senkinek ne legyen semmi köze hozzá hogy ők mit csinálnak.

A kormánypropaganda, amely arról szólt, hogy "ha az EU dönthet bevándorlásügyben, akkor még ágy alatt is migránsok lesznek és aki nem vigyáz azt elviszik magukkal"-  ez a fajta dajkamese a népesség tájékozatlanabb részére volt nagyobb hatással (ami nem jelenti azt, hogy csak tájékozatlanságból szavaztak volna sokan nemmel).

Tény, hogy súlyos problémát jelent a menekültek elhelyezése egész Európában, azonban a közmédiumok verejtékes erőfeszítése ellenére, amely rendkívül veszélyesnek igyekszik feltüntetni őket, a „migránsok” tevékenysége a bűnügyi statisztikákban gyakorlatilag nem mérhető. (Azoknak, akik a menekülttáborokban fortyogó indulatokról szólnak ajánlom, hogy egyszer figyelje meg miket mondanak nálunk alacsony fizetésükhöz képest nehéz munkát végző emberek, pl. gépkezelők, raktárosok, amikor nincsenek főnökök a közelben. Az indulatosság szerencsére önmagában nem vezet bűnözéshez.)

Az antiglobalista felfogást a Fidesznél alighanem hitelesebben képviseli a Jobbik, amelyben a patrióta szellemiség és a hagyományos falusi életmód támogatása egyértelműbben megjelenik mint az eklektikusan összeálló Fideszben, amelynek fő összetartó ereje a kormányfő személye valamint a közel kétharmados többség miatt kínálkozó lehetőségek.

A legtöbben nem hisszük el ugyanis, hogy az EU lenne a migránsokkal szövetkezett „főgonosz”, és erre több okunk is van. Például, hogy az EU támogatásával épültek újjá azok a műemlékek, több száz éves épületek és városközpontok, amelyek évtizedeken át romokban hevertek. Ne higgyünk azoknak a statisztikáknak, amelyek az EU tagság nem nyereséges voltát igyekeznek kimutatni. Az lenne az igazi mínusz az állami költségvetésnek, ha az ilyen fejlesztéseket és felújításokat mind saját erőből kellene végrehajtania, az itt levő cégekre kivetett külön adók hiányában és az itt levő külföldi vállalatoktól befolyt közvetett és közvetlen adók nélkül. Nem tudnék példát mondani arra sem, hogy elszigetelődött országok közül napjainkban bármelyik is sikeres lenne (eltekintve persze néhány olajhatalomtól).

Akárhogy is sulykolta is a kormány, a legtöbben nem hittük el, hogy manapság van egyetlen olyan kérdés, amely „szükségállapotot” teremtve minden mást felülír, egy olyan aduász, amely mindent visz. A radikális megoldások kora rég lejárt a közéletben, csak sajnos ezt még Orbánék nem vették észre. Ők még mindig a régi mozgalmi nótát tolják: „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják..:” Az ötvenes években lejárt már egyszer ez a lemez.

Ezzel szemben az oktatásunk fejlesztése nem egy sikertörténet, sem az egészségügyé, és a gazdaság sem áll olyan jól, amennyire a hivatalos propaganda bemutatja, az életszínvonal emelésére pedig a kormány rutinos módon a választást megelőző évben fog csak fokozottabb figyelmet fordítani. A nacionalizmus és bármely fanatizmus hatékony pótszer az igazi sikerek elmaradása (azaz egy helyben toporgás) esetén, olyan mint az alkoholistának az ital, csak arra jó, hogy egy páran sokan nagyobbnak és erősebbnek hihessék magukat általa.

Most is jön egy nemzeti ünnep, október 23., ahol megint izzadságszagú lesz magyarázatokat kitalálni arra, hogy a kormány miért szereti, amikor valójában nem is szereti. Egy olyan nagyhatalom szorításából próbáltunk menekülni 1956-ban, amely lényegében a kormányunknak jelenleg az egyik politikai szövetségese és még a módszerei sem sokat finomodtak azóta, nem beszélve arról, hogy egy párt uralmát utasították el az emberek akkoriban, a "nyugat"-hoz való csatlakozás reményében. Emellett önkormányzatok jöttek létre annak idején igen nagy számban, a kormányunk azonban láthatóan nem lelkes támogatója ennek a fajta hagyománynak.

Most ugyan még sokan, a nemmel szavazók közül úgy érezhetik, hogy „Jaj mi lesz, jönnek majd a migránsok”, de ez a fajta ál-szakértőkkel megtámogatott hisztéria lassanként lecseng. (Valószínűleg a migránsválság is az olyan problémákhoz tartozik, amely nem oldható meg teljesen, viszont kezelhető.) Nem kiabálnám el, de jelenleg úgy tűnik, hogy lassan nem lesz több muníciója a kormánynak (amely mint a westernfilmek hősei, újabban már nem is tölt csak lő), és lassan lecseng az a fajta nagy büszkeség, amely mögött nem nagyon tudunk felmutatni semmit, egy egészségesebb szintű nemzeti érzésnek hagyva teret.

Lehet, hogy a klímaváltozásnak is szerepe van abban, hogy a nemzetközi politikában egyre több a feszültség az utóbbi időben?

Ha összevetjük az egyes országok klímáját az gazdasági fejlettségi szintjükkel, akkor feltételezhetjük, hogy van valamiféle kapcsolat a kettő között.

A népesebb európai országok fővárosainak legmelegebb nyári hónapjának átlaghőmérsékletét és az országok versenyképességét grafikusan ábrázolva, valószínűnek látszik egy fordított irányú összefüggés.

A feltételezhető összefüggés egyik kézenfekvő magyarázata, hogy azon országokban, ahol nyáron nagyon meleg van a szervezettség, munkafegyelem és az együttműködés a legtöbbször alacsonyabb szintű mint a hűvösebb klímájú országokban (ill. egyes régiókban), ennek megfelelően a versenyképességi mutatószámuk is alacsonyabb. (A lineáris összefüggés még szorosabb lenne a nyugati és kelet-európai országokat külön-külön vizsgálva.) Ha pedig a vizsgálatot kiterjesztenénk más földrészekre, ez a tendencia szerű összefüggés talán még inkább kirajzolódna: aki valaha élt trópusi országban mindenki a saját bőrén érezte, hogy a hőség mennyire lassítja a gondolkodást és csökkenti az agy teljesítőképességét.

Újabb kutatások szerint a hőhullámok idején fokozódik az öngyilkosságra való hajlam és az erőszakos cselekmények általában. (l. itt) A muszlim országokban az utóbbi időkben gyakoribbá vált polgárháborúkra és a terrorizmusra is részbeni magyarázatot szolgáltat a tapasztalható klímaváltozás, a nyarak egyre melegebb volta és a sivatagosodással együtt járó vízhiány hatásai, természetesen sok más társadalmi tényezővel együtt.

Európában is felerősödtek a különféle radikális mozgalmak és növekvőben van az egymással szembeni türelmetlenség, amit a globális felmelegedés fokozódása tovább erősíthet. Nem csak az egyre gyakoribbá váló természeti katasztrófák, a mezőgazdasági terméskiesés vagy a tengerszint emelkedése fenyegető, hanem a nagy meleg egészségügyi hatásai is. A hűvösebb klímájú országok lakói (svájciak, skandinávok, németek, írek, svájciak, britek, hollandok, belgák) manapság nem csak jobban élnek, hanem gazdaságilag gyorsabban is fejlődnek mint a Mediterrán térség vagy a Balkán, emiatt az utóbbiak mindinkább elveszítik stabilitásukat. Felvetődik a gondolat, hogy az egész kontinenst érdemes lenne kellemes klímájú, ennek folytán társadalmilag stabilabb városokból irányítani a jövőben: Hágából, Oslóból vagy éppen Brüsszelből. Emiatt néhány évtized múlva nálunk is megjelenhetnek olyan plakátok, amelyek éppenséggel brüsszeli irányításért kampányolnak.

(A mostani népszavazást azonban nem írnám az egyre melegebb nyarak hatásának számlájára, mozgatórugóját inkább a negatív történelmi reflexek nyomán kialakult általános bizalmatlanságnak és bürokratikus visszahúzódásnak tulajdonítom. Magyarán szólva mi legtöbbször csak abban bízunk, aki „cimbi”, mindenki más gyanús, és sokan a legkisebb probléma felbukkanása esetén is egyből a bürokratizmus védőbástyája mögé bújunk.)

A demokratikus politikai rendszereknek nem csak a klímaváltozás és az éghajlati instabilitás vethet véget, hanem a társadalmak elöregedése is. A várható élettartam növelésével párhuzamosan agyunk szellemi frissességének megőrzése is ugyanilyen fontos a közeljövő egészségügyi rendszere számára, különben szenilis szavazópolgárok milliói dönthetnek el fontos választásokat.

Ha az ember legalábbis észleli a problémák alapvető okait, akkor sárdobálás és bűnbakkeresés helyett képesek leszünk világos lépeseket tenni a helyzet javítása érdekében.

Hogy nálunk más országokhoz képest mért van ilyen mértékű félelem a bevándorlókkal szemben, arra irracionálisnak is nevezhető történelmi reflexek adnak magyarázatot.

Többször megtörtént már az elmúlt évszázadokban, hogy a nálunk letelepedő szerbek, németek vagy zsidók (vagy más bevándorlók és menekültek) a szervezettségük miatt valamint a jobb határon túli kapcsolataik miatt gazdaságilag nagyobb lehetőségeket élveztek mint a bennszülött lakosság. Nem beszélve a határainkon túl élők rossz tapasztalatairól, akiknek hirtelen a nyakába ültettek a városba frissen beköltözött, teljesen műveletlen román vagy szlovák felügyelőket.

Mi magyarok köztudottan kevéssé tartunk össze és érdekvédelem területén sincsenek erős hagyományaink. A szocializmus korszaka még nincs túl messze, az idősebb generációk nem felejtik el, amikor egy kívülről ránk kényszerített diktatúra apparátcsikjai foglaltak el kulcspozíciókat. A szomszédos országok közül viszont nem mondható el ugyanez a jóval függetlenebb Tito-féle Jugoszláviára de még Ceausescu Romániájára sem. Ezzel szemben a V4 országok mind egy cipőben jártak: a cseheknél, lengyeleknél vagy nálunk német és orosz uralom váltogatta egymást és még Kelet-Németországon is erősen érződik a szovjetek teremtette bizalmatlanság az idegenekkel szemben.

Nyugat-Európában ilyen félelmek nincsenek: egy francia kisvárosban elmondták nekem, hogy a helyi társadalom nagyon nehezen fogadja be az odatelepült magyarokat még több évtized után is. Közismert, hogy az angol felsőbb osztályok vagy akár még a német középosztály is mennyire összezár minden külföldivel szemben: nyugaton a bevándorlók jelenleg csak az alsó-középosztálynak jelentenek konkurenciát, ők félnek csak tőle, hogy mások elveszik a munkájukat.

Nálunk viszont a társadalom nagyon hierarchikusan szerveződik, ahol mindenkinek meg kell küzdenie a saját pozíciójáért, és igen gyakori, hogy sokan egy szinttel alacsonyabb munkát végeznek mint amire tudásuk és képességeik feljogosítanák. Az egészségügyben a gyógyszerész leginkább árukiadó, a háziorvos végzi azt, amit máshol a gyógyszerész, a szakorvos a háziorvosét (nyugaton sok háziorvos ultrahangos vizsgálatot is végez), az osztályos orvosok jó része csak segédkezik a főorvosoknak, akik a jól fizető betegek kezelését maguknak tartják fenn. Hasonló hatalomkoncentráció van a vállalkozások szintjén (a vállalkozó mindenben maga akar dönteni, még ha emiatt nem is képes hosszabb távú tervezést igénylő munkára), az állami hivatalokban is jellemző, hogy nem mernek helyben döntést hozni, és a tanároknak is meg kell harcolniuk az önállóságért.

Azt pedig a magyar munkavállaló megtanulta, hogy a lentnél is van még lejjebb, és még a közmunkánál is van rosszabb. És pontosan ez az, amit a mai elit sulykol a társadalomnak, ha nem akartok a hierarchiában még lejjebb kerülni és még rosszabbul élni, szavazzatok nemmel.

Abszolút hatalmi kérdésekről van szó.

A mélyen konzervatív gondolkodás nagyon múlt orientált, Antall József is arról beszélt még 1990-ben a parlamentben, hogy őt az érdekli, mit tenne egy-egy mai helyzetben Széchenyi vagy Deák. A mostani fideszesek azt mondják: „Ne vicceljetek, hányszor megtörtént már, hogy sokan szegény menekültekként jöttek hozzánk, aztán hirtelen leköröztek minket. Brüsszel is csak azzal jön mint Moszkva hetven évvel ezelőtt, hogy mi csak segíteni szeretnénk. Hát persze, tudjuk hogy megy ez.” A szélsőjobb brüsszel-allergiája egy ilyen múlt orientált felfogás alapján nagyon is érthető. Mivel nagyon félnek, hogy a fő pozíciókba más érdekek strómanjai kerülnek, ezért ők maguk teszik be saját strómanjaikat (akik szakmai hozzáértése nullával egyenlő, viszont politikailag megbízhatóak).

Nem gondolom, hogy ez a fajta hálózatos szerveződés, ami nálunk dívik, hosszabb távon sikeres lehetne, de lehet hogy tévedek. Sajnos nem láttam mélyebb elemzést e tekintetben, mert hiányzik vagy nem publikus a politikai szempontokat háttérbe helyezni képes, elfogulatlan, igényes és alapos szakértői munka.

Természetesen az emberek nagy része nem ennyire múlt-orientált és kevésbé hatalom centrikus felfogású. Hozzám sokkal közelebb áll az a vélemény, hogy a magyar társadalom belterjessége és tanulásképtelensége a sikertelenségek fő oka, nem pedig a bevándorlás. Túlságosan hajlamosak vagyunk a csigaházunkba visszahúzódni és nem venni át mindazt, ami máshol már jól működik. A bizalmatlanság légköre gyengíti a társadalom együttműködését.

Jelenleg abban szinte teljes társadalmi konszenzus van nálunk, hogy el tudunk helyezni menekülteket egy bizonyos határig (mint eddig is el tudtunk) és ha közülük lesz évente pár száz bevándorló, az nem sem okozhat problémát. Amiben vita van vagy lehet, az csak egy szimbolikus kérdés, hogy az EU vagy pedig a magyar politikai elit döntsön arról, hogy kik kaphatnak ideiglenes letelepedési engedélyt. A vita sokkal inkább elvi jellegű mint gyakorlatias.

Ha mögé nézünk ennek, akkor nagyon is hatalmi kérdésről van szó, és jelenleg úgy tűnik, hogy a politikai elit képes a társadalommal elhitetni, hogy nem csak ők, de végül mindenki egy kicsit lecsúszhat. Igaz, hogy a nyugat-európai értelmiség egy része is fél, hogy egy másik kultúra kiszoríthatja őket, és nem lehet tudni mit hoz a jövő: lehet hogy hosszabb távon a társadalmat féltőknek lesz igaza.

Számomra ez a fajta kultúraféltés nagyon is érthető magatartás, de egy leginkább olyannak tűnik, mintha az impotencia beismerése lenne.