A szektás gondolkodás és viselkedés sajnos igen feltűnővé vált a közéletünkben, nem nagyon vagyunk nyitottak egymás gondolatai iránt, ráadásul óriási nálunk a fogalomzavar és a szektásság erősödésének jele az is, hogy bizonyos fogalmak az utóbbi időben megbélyegző értelművé váltak. Egyes körökben a „liberális” mellett a „baloldali” is szitokszóvá vált éppúgy mint a Horthy-rendszerben, ahol „nemzetietlent” jelentett. Emiatt a reformkor mintájára javaslom, hogy inkább újítókról/reformerekről, fontolva haladókról és hagyományápolókról/maradiakról beszéljünk, bár ezek a szavak lényegileg ugyanazt jelentik mint a baloldal, mérsékelt és radikális jobboldal.

A baloldalon sok kisebb-nagyobb virtuális szekta létezik: főként marxisták, liberálisok, szocialisták, zöldek és pragmatikusok, akik éppoly intoleránsak egymással szemben mint a jobboldaliak (vagy a magukat elsősorban nemzeti érzelműként meghatározók) iránt. Mindegyik elítéli a „polkorrektséget”, mert egyik sem hajlandó meglátni benne az empatikus és erőszakmentes kommunikáció gyakorlatának elvét, amelynek elég lenne a túlzásait nyesegetni. A társadalomtudományok is bizonyos értelemben szektássá váltak nálunk, és jellemzően túlbonyolított megfogalmazásokkal bástyázza körül magát a kutatók nagy része a politikai támadások megelőzésének céljával (amely az egzisztenciaféltésnek tulajdonítható), ritkán fogalmazva meg a laikusok számára is jól érthető konklúziókat. A magyar értelmiségiek nagy részére pedig az a jellemző, hogy überkompetensnek érzik magukat mindenben, szeretik az erős, túlzó megfogalmazásokat és sokkal erősebb bennük a kritikai szellem annál, hogy pozitív visszajelzéseket tegyenek mások véleménye iránt. Egy olyan kép rajzolódik ki, hogy a baloldaliak közül a legtöbben alapvetően individualisták és láthatóan jól érzik magukat a saját kis világukban, kis köreikben, nem mutatnak különösebb ambíciókat. Sőt úgy tűnik, hogy sokak titkon imponál a Fidesz vagány szemtelensége, (nemzeti) szocialista jellegű gesztusai és antikapitalista szólamai, ami visszatartja őket a politikai fellépésektől és a szavazástól. A baloldalnak azonban jelen helyzetben akkor van komoly esélye, ha megnyeri magának a politikai középnek számító mérsékelt jobboldaliakat, bár ezt a csoportot bedarálta és jelenleg szinte túszként tartja fogva az orbáni politika.

A jobboldalon a Fidesz-CÖF csoport szektásodása egy jól látható és igen aggasztó folyamat, amely egyrészt egyre merevebb dogmatizmusban nyilvánul meg, másrészt pedig abban, ahogyan az egyedüli helyes hit és az igazság birtokosának szerepében tetszelegnek. A hívőkben ez a meggyőződés mindig fokozatosan alakul ki, hogy ők az igazság egyedüli bajnokai, és egy idő után a szektán kívül nem is létezik élet és - éppúgy mint a kommunisták esetében megfigyelhető volt,- a vezető értelmiségiek is egyre jobban elköteleződnek. Habár egy idő után már kevésbé tetszik nekik a rendszer, a leválás róla mind nehezebbé válik, ezért inkább önigazoló mondatokkal nyugtatják önmagukat. A csoporton belül gyakorolt vagy kódolt kritikák megjelenhetnek ugyan olykor, viszont a nyilvános szakítás nagyon ritka, mert félnek az „árulóknak” járó büntetéstől. Utólag sajnálni fogják ha nem lépnek, mert az ideológiába való belesimulás a szellemi teljesítményeket értékelhetetlenné teszi – ezt világosan megmutatja a jelenlegi tapasztalat éppúgy mint a közelmúlt történelméből vett példák.

A Fidesz nevű szekta egy tankönyvbe illő eset, amelynek mai formája – Lenin bolsevik pártjának mintájára,- kvázi „illegalitásban” jött létre: a Medgyessy-Gyurcsány kormányok alatt szervezte meg a mai önmagát. A 2008-as válság is kapóra jött nekik egy antikapitalista ideológia kifejlesztésében, amely definíciószerűen nem lehet más mint alapvetően destruktív jellegű. A kormányideológia illiberális és unortodox, ezek a szavak azonban önmagukban keveset mondanak. A Matolcsi-féle unortodox közgazdaságtanról leginkább azt tudtuk meg, hogy alapvetően titkolódzó és némileg paranoid vonásokat mutat, - azt kevésbé, hogy milyen tudományos forrásokból merít. Az illiberális állam pedig arról ismerszik meg, hogy az állampolgár életének minden kis részletét igyekszik leszabályozni, a fő cél a kontroll biztosítása paragrafusok százezrein keresztül. (Mindez érdekében áll a vezető köztisztviselőknek, hiszen bürokratikus eszközökkel tudják leginkább védeni saját magukat – emiatt a bürokrácia jelentős csökkentésének szándéka nem vehető komolyan.)

A szektás hierarchiában az előmenetelt nem a szellemi teljesítmény, hanem a vonalasság és a lojalitás kinyilvánítása határozza meg – ezért a janicsárok igyekeznek egymást túllicitálva mennél vadabb dolgokat mondani. Nagyon kényelmes, hogy durva leegyszerűsítéseket lehet tenni minden következmény nélkül a csorda szellemiségének közegében – ez tét nélküli, hiszen lényeges döntéseket úgyis csak a vezérkar hozhat. A leegyszerűsített világkép mellett visszaköszönnek a szektásság további, jól ismert jellemzői mint például az erős érzelmi hatás valamint a harcias, mozgósító hangnem, amely a mai erős ingerekre építő, elbulvárosodott médiában igen jól működik. A radikális jobboldal kevéssé támaszkodik a bal agyfélteke homloklebenyéhez köthető, szigorúan racionális fogalmi logikára, ez a funkció láthatóan alárendelődik ősibb agyterületeknek valamint (inkább malíciával fogalmazva mint szakszerűségre törekedve) a jobb agyfélteke pesszimistább beállítottságának: a jobboldali médiumokban ugyanis öt percenként történik egy nemzethalál.

Valószínűleg elfogult vagyok, de úgy látom, hogy kormányunk nem a mai korra jellemző, hanem inkább egy 20.századi felfogásban irányítja az országot – Horthy és Kádár szellemiségében,- azonban a folyamatok még régebbi századok felé mutatnak – a „munkaalapú társadalom” és hasonló szólamok már egy feudális hűbéri rendszer képét idézik fel. Az orbáni rendszer előnye, hogy a magyar társadalom számára ezek a minták már nagyon ismerősek és kitűnően alkalmazkodik: megjelennek a helyi kis potentátok, kicsiben képezve le a rendszer filozófiáját. Ez a sokaknak nagyon ismerős és kényelmes mintázat lehet az egyik oka annak, hogy a rendszer viszonylag jól működik – legalábbis középtávon. Az orbánizmus (vagy habonyizmus) alapvető hibája viszont, hogy a társadalom felé rossz példákat generál, amely hosszabb távon visszaüt. Habár el tudok képzelni egy olyan logikát is, amely bebizonyítja, hogy ez a fajta rendszer társadalmi szinten nagyon is optimalizál az adott körülmények között, egyelőre mégis úgy tűnik, hogy nincs olyan komolyan vehető tudományos levezetés, amely ezt támasztaná alá.

A rendszer mindenesetre nagyrészt negatívumokra épül és az egyik ilyen a kisebbrendűségi érzés Nyugat-Európával szemben. A nyugati megyékben, ahol az emberek nagy része ingázik különösen erős a Fidesz támogatottsága, hiszen az ottaniakban erős az érzés, hogy mért vagyok én másodrendű állampolgár az osztrákhoz képest – a státusz viszonyításának csalóka perspektívája ugyanígy jellemző a németek közé ékelődött csehekre vagy az északi jólétre vágyó lengyelekre is. (A szerbekre, románokra és ukránokra azonban sokkal kevésbé, hiszen ők még éppen csak kapaszkodnak arra a vonatra, ahol számunkra már csak az első osztály a megfelelő.)

A félreértések elkerülése végett nem célom a Fidesz démonizálása, hiszen a kormányzásuknak egyaránt megvannak a pozitív és negatív vonásai, ami engem leginkább bánt az a kezdettől meglevő és az utóbbi időkben egyre nyilvánvalóbbá váltó értelmiség-ellenesség, amely olykor már kimondott értelem ellenességnek is tűnik. Habár egy központilag irányított, vezérelvű rendszerben nincs szükség gondolkodókra csak a parancsok végrehajtóira, mégis ajánlatos némi távolságtartás mert ha véresen komolyan vesszük, akkor - Illyés Gyulát híres versét értelmezve,- egész életünk túlságosan politika függő lehet és a gondolkodási keretet, az alaptémákat mindig a kormánypárti ideológia primitív szólamai fogják megszabni.

Emiatt a jelenlegi kormányunkat érdemes olyan optikával is nézni, hogy milyen személyiségek alkotják. Számomra ők olyan hatást keltenek mint egy kiöregedőben levő focicsapat, amelynek legfőbb erénye az ellenzékre egyáltalán nem jellemző, fegyelmezett összjátékra való törekvés. Vannak sziklakemény betonhátvédjei (Németh, Kövér), tehetségtelen, de lelkes robotosai (Varga, Szijjártó), még a baloldaliak (mint Balogh és Kósa) is áthúzódnak időnként a jobboldalra, ahol a támadásokat vezetik, a középpályát kisajátította magának Lázár és van, akik már kijátszotta magát a csapatból (Rogán), de mindig bevethető. A legfőbb szabály, hogy minden labdával a cseles játékmestert keressék. Ez a csapat leginkább hazai pályán szeret fellépni, ahol a bíró a durvább belemenéseiket sem fújja le. A finom megoldások helyett a kemény játékot szeretik, legtöbb megmozdulásuk nem szabályos, de ha a bíró figyelmezteti őket a nem fair játékért, akkor a hiba csakis a bíróban lehet. Csupán abban bízhatunk, hogy a nézők számára unalmassá vált már ez az egysíkú játék, jövőre kifütyülik őket és másokat fognak beszavazni a pályára.

A kormányideológia erős negatív töltése, hiteltelensége és cinizmusa hosszabb távon jelentős károkat okozhat a társadalomnak és oda vezethet, hogy a politika újabb fogalmainkat járatja le: mindenekelőtt erre a sorsa juthat a nemzeti függetlenség ideája, amely ha mélyebben belegondolunk, éppúgy nem abszolutizálható mint bármi más.