A mai politikai közbeszédben a rasszizmus és a homofóbia olyan előítéletességet jelent, amelyen a ma emberének már túl kellene tudnia lépni. Amikor azonban tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a kérdést, akkor azt találták, hogy akik ezt hangoztatják, általában ők sem mentesek az előítéletektől másokkal szemben, például azt gondolják, hogy az ilyen, konzervatívan gondolkodók elmaradottabbak és kevéssé intelligensek.

Ez a kétféle felfogás a felmérések szerint világon mindenhol megtalálható és az értékrendszerek mindenhol nagyon hasonlóak: a baloldalinak is nevezhető gondolkodás a „status quo” ellenében változáspárti, például támogatja a hátrányos helyzetűeket, a jobb oldaliak pedig a hagyományos értékeket (család, közösség) részesítik az előnyben. Én magam meg vagyok róla győződve, hogy már a tűzgyújtás feltalálása óta elkülönül ez a kétféle felfogás: vannak köztünk hagyományőrzők (jobb oldaliak, konzervatívak) és újítók (bal oldaliak, liberálisabb felfogásúak), bár ez mindig viszonylagos egy társadalmon belül, csak egymáshoz képest értelmezhető. (I. István királyunk például a maga idejében egyértelműen baloldali politikus volt.)

Lényeges pont, hogy az ember már „gyárilag” ilyen vagy olyan, tehát alapvető genetikai okai is vannak mindennek, a neveltetésen és környezeti hatásokon kívül.

A tudomány logikáját elfogadóbban között sokkal többen vannak a baloldaliak, ezzel szemben a hagyományos vallásosság hívei többségükben jobb oldaliak. Ez visszavezethető arra, hogy a bal agyfélteke domináns ember a szigorúan analitikus gondolkodást szereti, a jobb agyfélteke dominánsak pedig szeretnek az „egész” szempontjából közelíteni a kérdésekhez. Mindez persze viszonylagos egy csoporton belül és a korral is változhat. Lényeges, hogy a két agyfélteke egyenrangú, egymást kiegészítő, épp ezért a kétféle felfogás is úgy kiegészíti egymást mint a borsó meg a héja.

A történelemben a kétféle felfogás váltogatva jut uralomra, de valamivel gyakrabban van szükség a konzervatívra mint az újítóra, mivel a társadalmat megújító változások, az elért eredmények megszilárdítása hosszabb időt igényel. Emellett a hagyományos közösségközpontú felfogásnak köszönhető számos nagy építmény, amelynek létrehozása kemény hierarchiát és nagy csoportok összehangolt munkáját igényelte. A 2.világháború utáni európai politikában a jobb oldali kormányzás átlagosan kb. 60-40 arányban volt többségben a baloldalihoz képest. Az USA-ban az arány jobban kiegyenlített, de a jobb oldali elnökök semmivel nem kevésbé sikeresek, a legerősebbnek Ronald Reagant és Richard Nixont tartják, a bal oldalról Bill Clinton sorolható még talán ide, de J.F. Kennedy például gyenge elnök volt.

A jobb oldali politika sikeressége mindenhol a hagyományos közösségközpontú felfogáson alapult, a "jobbos" felfogásnak csak „mellékterméke” minden olyan jelenséggel szemben fellépni, amelyek ELVBEN bomlaszthatják a közösség egységét. Ilyenek az eltérő rasszok (más kultúrák), a homoszexualitás vagy az egyházellenesség. (A legtöbb csoportban egyébként az emberek többsége gyanítja, hogy kik lehetnek közülük az eltérő szexuális irányultságúak, de általában szemet hunyunk e fölött, mert ők is ugyanolyan hasznos tagjai a csoportnak mint mások.) A probléma akkor lép fel, hogy aki fenyegetve érzi a közösséget, mert a legtöbbször indulatokkal reagál nem pedig egy lépést hátra lépve higgadt érveléssel.

A bal oldali felfogás e tekintetben hozzám mégis közelebb áll, mivel mindig a lehetőséget látja (és nem a veszélyt) az eltérő társadalmi hátterű emberekben, akik a hagyományostól eltérő készségekkel és újfajta látásmóddal gazdagíthatják a társadalmat. A legnagyobb, kiaknázatlan erőforrásunk manapság márpedig maga az ember.

Törekednünk kell arra, hogy mindkét szemléletet át tudjuk élni és meg tudjuk érteni. Mindig vannak olyan emberek, akik egyszerre mindkét oldalt látják: nagyjaink közül ilyen volt Széchenyi, Deák és Bethlen István, mérsékelt jobb oldali felfogásúak. A mai Fidesz teljesen fölöslegesen élezi ki a helyzetet azzal, hogy mindig harcolni akar valamivel. Kétlem, hogy a közösség összekovácsolásának ez egy hatékony módja, ha valaki szerint igen, az kérem vezesse le a számomra gyakorlati példákkal.

A bal és jobb mindig viszonylagos, egy adott közéleti kérdésben az egyik ember „balra”, a másik „jobbra” mozdulna. Az utóbbi 10-15 évben az európai politikában jobbra tolódás figyelhető meg: kevesebben hisznek a tudomány eredményeiben mint a hagyomány jól bevált eljárásaiban. Ez egyébként a történelemben ciklusos jelenség, egy-két évtizeden át balra, majd ugyanennyi ideig jobbra tolódik a közfelfogás, és a magyar politikai élet is többnyire jól követi az európai trendeket.

Orbánék csapata egy olyan perverz politikai felállást konzervál, ahol a bal oldal nagy részét a Fideszen belül túszul ejtette a jobb oldal (A Fidesz bal oldala kb. Tusk volt lengyel kormányfő mérsékelt jobb oldali, azaz RELATÍV bal oldali felfogásának felel meg.) A hagyományos magyar baloldal pedig még nem jött rá, hogy a legfőbb szövetségesei a Fidesz bal oldalán vannak, tehát egyetlen esélye a kormánypártok egységének megbontása lehetne. (A Fidesz jobb oldala és a Jobbik között lényeges különbséget nem látok az elvek szempontjából, legfeljebb azt, hogy a Jobbik még nem korrumpálódott.)

A lényeg mindig a BELÁTÁS, a tőlem eltérő felfogású ember éppoly fontos értékeket képviselhet mint amikben én hiszek, és a látszólag ellentétes értékrendek egymást jól kiegészítik. (Az eltérő felfogású csoportok "fair" küzdelme egy hajtóerőt is jelent, bár tény, hogy a saját csoportunkba tartozók bűneit kevésbé szigorúan ítéljük meg mint a más csoportba tartozóét, ld. például a Kiss László ügy.) Sokat kell egymással beszélgetni és adni kell alkalmat másoknak, hogy a gyakorlatban bemutassák, hogy az értékeik mennyire gyümölcsözőek. Nagyban helyzetfüggő is, hogy melyik felfogásnak van éppen létjogosultsága.

Az egyik múlt század végi, praktikus pszichológiai felfogás szerint egyszerűen csoportosíthatóak az emberek az alapján, hogy alapvetően mi a véleményük magukról és másokról. Van, aki a másik felé olyan üzenetet sugároz, hogy „Én oké vagyok, de te nem vagy oké”, ők a hatalmaskodók vagy a vélt vetélytársat kiszorítani igyekvők. Az önsorsrontó, a „lúzer” azt gondolja, hogy ő bizony nem oké, mások viszont okék, feltehetőleg mert gyerekkorában a szüleitől folyton azt kapta, hogy ő bizony nincs rendben. Emiatt folyton egy olyan görcs van benne, amelyen nehéz túllépni (bár távolról sem lehetetlen) és ami gátolja a siker elérésében. Az egészséges mentalitás, hogy „Én is oké vagyok és te is oké” vagy, a hibáinkkal együtt alapvetően rendben vagyunk, bár sok mindenben képesek vagyunk javulni. Ennek van viszont egy csavaros változata, amelyet a kormány folyamatosan szuggerál, amióta hatalomra került: „Mi okék vagyunk, de „ők” nem okék”, ahol az „ők”-be pedig behelyettesíthető minden, ami külföldről jön, ami számunkra ismeretlen és emiatt idegen.

Pontosan ez az, amit a kormány folytonosan üzen, szinte minden mondatában kódoltan ez van. Nagyon veszélyes mondat, mert van ugye a Vezetőség, a kormánypárt és holdudvara, amely minden létező problémára tudja az egyedül helyes válaszokat, az oktatás, egészségügy területén éppúgy mint a bűnüldözés, a gazdaságfejlesztés és a bevándorlás kérdéseiben. A „ti” ez esetben a gyengeelméjű, bár keményen dolgozó állampolgárt jelenti, akinek meg kell mondani, hogy mit tegyen, l. „nemzeti konzultáció”, közmédiák hírműsorai és a legújabb kampány, amelyet mérsékelt jobboldaliak találóan NÉPSZARVAZÁSNAK neveztek el. (A tulkokat szokás ugyanis úgy terelgetni, ahogyan a kormány igyekszik most minket beterelni a szavazófülkékbe.)

Az „ők” ez esetben kétféle csoport, egyrészt a brüsszeli eurobürokraták és technokraták, akik nem értik és nem is érthetik meg a „magyar valóságot”. Bár ez a kritika számos esetben jogos lehet, a menekültkvóták kérdésében kevésbé, hiszen a döntést az Európai Parlament hozta meg. A gyakorlatban ez mostanában úgy működik, hogy a sokféle érdekkel fellépő kis ország befolyása kevéssé jelentős, ezért ha a németek és franciák képesek valamiben egyességre jutni, azt már nagy valószínűséggel át tudják vinni az EU legfőbb döntéshozó fórumán is. Orbán Viktor és köre ezt a politikai realitást nem akarja tudomásul venni, emiatt a kampányplakátok egy hatalmi harc részeként de facto Európai Unió ellenes plakátoknak is tekinthetőek.

Az „ők” másik csoportja pedig az Európába igyekvő VAGY csak valahol menedéket kereső VAGY már Európában élő iszlám vallásúak. A magyar politikai elit jó része kísérletet sem tesz a megértésükre, durva leegyszerűsítéssel gyanús, rossz gondolatokkal és hibás magatartásmintákkal fertőzött embercsoportnak könyveli el őket. A kormány és a politikai elit jó része pedig azért talál jelentős támogatásra, mert ezzel a gondolattal, hogy „mi okék vagyunk, de ők nem okék”, egy mifelénk hagyományokban gyökerező felfogást talál meg. Ennek a megértésére ahhoz van szükség, hogy az ember együtt dolgozzon sokféle emberrel, és akkor látni fogja, hogy bármilyen területen ez nemtől, kortól, nyelvtől, lakóhelytől és iskolai végzettségtől lényegében független, hogy valaki az adott területen mennyire jó szakember és mennyire együttműködő. Viszont a magyar emberek többsége gyanakvó: például az idősebb munkavállalót a cégek nem alkalmazzák, amiatt, mert talán kevéssé akarják szolgai módon átvenni a cég vezetőségének gondolkodásmódját és a kommunikáció is hangyányival nehezebb lehet velük szemben, a generációk közötti eltérő készségek és tapasztalatok miatt. Igen sokan vannak olyanok, akik csak ismerőst vennének fel beosztottként. Ez is azt mutatja, hogy (a külföldi munkavállalóktól eltekintve) erősödőben van nálunk a hagyományos klánszemlélet, tehát nem az adott pozícióra való alkalmasság, hanem az ismeretség dönt a pozíciókról. Kutatások szerint mennél inkább erős ez a felfogás egy országban, mennél jellemzőbb a BELTERJESSÉG, annál nagyobb a korrupció és annál kevésbé sikeres az adott ország gazdaságilag (a pénzek elfolynak, a tehetségek pedig nem tudnak kibontakozni). Na most, hogyha a magyar polgárok (és általában a kelet-európai emberek) többsége ennyire gyanakvó, akkor hatványozottan az lesz BÁRMILYEN, más kultúrából származó emberrel szemben, nem beszélve az iszlámról, amelynek egyes fanatizált hívei még saját életüket is képesek odadobni szörnyű terrorakciók során.

Az iszlám vallás fanatizált változata távolról sem olyasmi, ami a történelemben ne fordult volna elő bármilyen földrészen és kultúrában, csupán a mostani kombináció az, amely igen szerencsétlen: 1.A mai iszlám vallású országokban nagyon sok a fiatal. A fiatalok, főként a férfiak felfogása mindig radikálisabb, kevesebb a vesztenivalójuk mint az időseké. 2.Nagyon sok a munkanélkülivé vált, perspektíva nélkül maradt fiatal, akik közül sokan már az EU-ban születtek. 3.A mai individualista szellemű nyugati kultúrában igen sokaknak nehéz megtalálni a nekik való közösséget, ahova tartozhatnak. Még azoknak is gondot jelenthet mindez, akik már biztosan állnak a lábukon, mert a családból azt hozták, hogy ők „okék” és képesek megállni egyedül is a lábukon. 4.A hagyományos ázsiai mentalitás ezzel sokkal archaikusabb, az egyén teljesen alárendeli magát a közösségnek. Gonosz emberek, másokat manipuláló pszichopaták képesek ezzel visszaélni, mint láthatjuk napjaink példáján. 5.A népi mondás szerint egy bolond százat csinál, káros mintázatok adódnak tovább ezekben a szubkultúrákban.

A mai iszlám vallásnak egy jó része a 300 évvel ezelőtti kereszténység szintjén áll, amely képes más emberek csoportjait csupán az eltérő hitük miatt megtámadni. (Illetve a vallást ürügyként használni agressziójának kiélésére, amely mögött kivétel nélkül gazdasági érdekei is jelen vannak.) Az egyik megoldás az lehet, ha a tehetséges emberek előtt megnyitjuk az utat, hogy kiemelkedjenek ebből a közegből. Egy francia film szereplőit idézve: „Az arabokat utálom. Igaz, hogy az Omárt, a Hasszánt és Alit is szeretem, a Juszufot, Abdult is nagyon kedvelem (és még felsorolta az összes arab ismerősét), de az arabokat azokat utálom.

A magyar emberek többsége nem egyenes mert nem meri a véleményét bátran megmondani, nekem is vannak problémáim a konfliktuskezeléssel. Akivel bajom van, annak keményen (de kulturáltan) megmondani a véleményemet, a hátuk mögött pedig dicsérni másokat és nem szidni, ez lenne a korrekt, de ritkán tapasztalható magatartás. Ezzel szemben, ha letesszük a telefont az addig mézes-mázos beszéd hirtelen anyázásra vált, és ha a munkatársunk kilép a szobából, egyből elkezdjük szidni. Ez egy hibás társadalmi norma, alapvető konfliktuskezelési problémákra utal. Én elmondhatom, hogy csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap, kedvelem a munkatársaim nagy többségét és tapasztalataim szerint majdnem mindannyiunkra igaz, hogy alapvetően okék vagyunk, bár kritikus helyzetekben egyes régi hibáink megint előjönnek. És sajnos nem is tudunk ezeken javítani, amíg hárítunk, amíg velünk minden rendben van, de mások, az „ők” minden bajunk okozói, kicsiben és nagyban egyaránt.

Még egy dolog, amiben a kormány hibát követ el, ez pedig az ARÁNYOSSÁG kérdése. A pozitivista szemlélet nem ismeri ezt a fogalmat, egy mondat vagy igaz, vagy nem. Az életünk viszont (éppúgy mint a politika világa) pontosan a megfelelő arányokról szól. Amikor a kormány folyton fejbe ver útszéli módon (óriás plakátokkal) és övön alul (sportmeccsek szünetében) a saját fanatikusan hangoztatott gondolataival, akkor egyértelműen kiderül, hogy politikai vezetésünk a súlyos aránytévesztésével rossz úton jár. Még alapvetően jó gondolatokat is lehet hibás módon képviselni és túlzásba vinni. A 20.század pedig pontosan erről szólt: nagy ideológiák túlzásaikkal vittek be minket az erdőbe, és most megint ennek a szelleme kísért. Ja igen, könnyebb ilyen megfoghatatlan eszmékkel foglalkozni mint például a „kultúrák harca” minthogy a mindennapi kis problémáinkra gyakorlati megoldásokat találjunk. Az ilyesmit nevezik pótcselekvésnek.

Amint a különféle neten keringő táplálkozási cikkeket olvassa az ember, gyakran olyan érzése támad, hogy az elkövetők nem mindig józan megfontolások szerint, hanem „zsigerből” dobnak be olykor erős túlzásnak ható mondatokat. Gyakorlatilag nincs olyan étel vagy ital, amelyről ne mutatta volna ki valahol valaki, hogy bizonyos esetekben vagy káros hatású lehet, vagy legalábbis nem tesz jót a szervezetnek, emiatt szinte bármilyen táplálékunkról írhatunk pozitívumokat és negatívumokat egyaránt. Gyakran változnak a különféle divatok, amelyek bizonyos fajta tápanyagokat bűnbaknak kiáltanak ki és kerülendőnek tartanak. Még a szakértők is eltévednek olykor, a laikusok cikkei pedig többnyire tele vannak olyan „zöldségekkel”, amelyeken lehet mosolyogni vagy épp bosszankodni.

A cukor mint bűnbak. Na és az életmódunk?

A cukorról sok mindent leírtak mennyire káros, de aki a szervezetünk biokémiai folyamatait ismeri tudhatja, hogy ezek nagy része túlzás, mert az össz-szénhidrát fogyasztás fontosabb annál, mint hogy ki mennyi finomított cukrot fogyaszt el. Tehát hiába démonizálják a fehér cukrot például az amerikaiak, ha ezen túl is sok kukoricapelyhet, burgonyachipset és fehér kenyeret esznek meg, akkor továbbra is általános lesz náluk az elhízás. Mivel az ilyen ételek glikémiás indexe magas, úgy viselkednek, mint a kályhába dobott faforgács, hirtelen lobbannak el, a felszabaduló energiát a szervezet nem tudja csak zsír formájában tárolni. A lassú égésű, azaz alacsony glikémiás táplálékok mint például a teljes kiőrlésű kenyér és a kevert gabona (rozs, tönkölybúza stb.) kenyerek előnyösebb hatásúak. Az elhízásban és a cukorbetegség kialakulásában a szénhidrátok mellett a különféle zsírok és olajok túlzott fogyasztása bizonyítottan ugyanúgy szerepet játszhat. Tehát mindig a teljes képet kell nézni és aki túl sok kalóriát vesz magához, az úgyis meg fog hízni. Elég ha körülnézünk az ismerőseink körében.

Arra pedig nem gondolt még senki, hogy mért kívánjuk főleg reggel annyira az édes dolgokat?

Szervezetünk kiemelkedő glükózfogyasztója az agy, és amikor reggel dolgozni kezdünk, akkor a legtöbb munkahelyen fel kell pörögni, a főnök vagy egyes munkatársak, partnerek növelik a stresszt. Ilyenkor a legtöbbünknek nagyon gyors energiaforrásra (azaz cukorra) és még némi élénkítőszerre is szüksége van (pl. cukrozott kávé). Manapság nem csak a munkatempó magasabb mint harminc vagy ötven éve, hanem a minket bombázó információ is megnőtt (pl. internet). Az élet felgyorsult, több a napi teendőnk mint régen és még a filmekben is gyorsabban beszélnek a szereplők manapság mint a múlt század elején vagy közepén. Azok az érvelések, amelyek azt mondják, hogy mit „ne” fogyasszunk, gyakran elkövetik azt a hibát, hogy nem mondják meg, mi a legjobb helyettesítője. (Pl. az ásványvíz sajnos nem egy pálya a cukros üdítővel. Ásványvíz és gyümölcs együttesen már igen.) Valójában az ÉLETMÓDUNK megváltozása, egy lassabb és nyugodtabb tempó lenne egyedül az, amelytől leginkább lényeges változás várható. Az alkoholistának is mondhatnánk, hogy igyon kevesebbet, ha az életmódján nem változtat gyökeresen, akkor hiába mondjuk. Éppígy vagyunk sokan a finomított cukrokkal, amelyeknek jelenlegi tudásunk szerint a kártékony hatása lényegesen kisebb a masszív alkoholizálásnál vagy a dohányzásnál.

Száz évvel ezelőtt a magyar paraszt leginkább pálinkát ivott, az urak bort, a németek sört, a zsidók pedig kávét. Pontosan megvoltak az okai annak, hogy a magyar paraszt mért pálinkával kezdte a napot (mondjuk a gürcölés előtt jól jött némi szíverősítő) és igen, a szellemi munkák jó részét akkor még a zsidó származásúak végezték, de mivel a munkák nagyobb része manapság már inkább szellemi jellegű, ezért iszunk mi is kávét, teát vagy más, ezekhez képest kevésbé egészséges élénkítő italokat.

A „laktózmentes” mizéria

A laktózérzékenység nem úgy működik mint (a lakosság kb. 1%-át kitevő) gluténérzékenységé, hanem a szervezet egyénenként eltérő (és korral is változó) tejcukor emésztési kapacitását jelenti. A laktózmentesség hívei szerint a tehéntej nem természetes táplálékunk, ami nem teljesen így van, mert az emberiség nagy csoportjai az utóbbi tízezer évben elég jól megtanulták megemészteni a tejet egy olyan folyamat során, amit úgy hívnak, hogy evolúció. Másrészt a laktózmentesség hívei két dologról nem beszélnek, egyrészt hogy az erjesztett tejtermékekben a bacik a tejcukor nagy részét tejsavvá alakítják, emiatt a kefir, joghurt, túró, félkemény és kemény sajtok laktóztartalma igen alacsony. Másrészt, hogy ha mellőzzük a tejtermékeket, akkor is szükségünk van fehérjeforrásra: a túlzott vöröshúsfogyasztás is okoz betegségeket hosszú távon (emellett ökológiai és igen, pénztárca problémák is felmerülhetnek), a teljesen növényi alapú fehérjeforrás pedig nem mindenki számára kielégítő. Vagy említhetnék, hogy vajon mért maradnak ki a képből a halak? Amikor cukor vagy laktózellenes, vagy épp paleót népszerűsítő cikkeket olvasok, akkor bejelez a jobb agyféltekém, amely képes az ilyen szövegeket egészben, a szellemiségüket tekintve értelmezni: feltűnő az illetők csőlátása, mivel csak azt veszik figyelembe, amely az értékrendjüket és az azt kifejező ideológiát alátámasztja. Ezek a divatok azért népszerűek, mert manapság sokan hajlanak afféle puritán ókonzervatív nézetek felé a táplálkozás területén is – lehet, hogy az idő őket fogja igazolni, ki tudja.

Ne legyenek irreális elvárások az élelmiszerüzletekkel szemben

Elsősorban azért, mert a minőségi táplálék mindig drága volt, ha nem akarunk vagy nem tudunk sokat költeni, akkor olykor még uram bocsá, a permeátumból készült krémsajtot is megvesszük, vagy pedig a másodosztályú, máshol hulladéknak minősülő alapanyagokból gyártottat. A magyar lakosság a fizetésének NEM CSAK 5-10 százalékát költi élelmiszerekre mint a leggazdagabb nyugati országok, viszont nem is dobjuk ki az élelmiszerek több mint felét (kétharmadát?) mint az amerikaiak.

„Mit etetnek meg velünk?” A sok cukor és só az ételekben nem egyszerűen trükk, hanem tartósítási célja is van, a legtöbb bolti termék ugyanis a kényelemhez szokott, urbanizált életmódot folytató "pógár" számára készült. Nem kötelező az ilyen tartósított cuccokat megvenni: Aki igazán egészségesen akar táplálkozni, legjobb ha rászánja az időt friss alapanyagokat vesz és főz magának és a családjának. Magában az, hogy egy élelmiszert nem nagyüzemben, hanem biogazdaságban állítottak elő, kevésbé fontos a fenti tényezőkkel összehasonlítva, ugyanígy a "génkezelt" élelmiszerekről sem mutatták ki, hogy károsak.

Az előző mondat azonban sokakban ellenérzéseket kelthet, épp azért mert a táplálkozás legtöbbünknek nem annyira racionális mint „zsigeri”, azaz érzelmi kérdés. Az egészséges táplálkozás alapelvei igazából baromi egyszerűek, akit igazából érdekel az ne szenzációhajhász, hanem mértékadó forrásokat nézzen vagy olvasson, de ennél is jobb ha mint én is tettem, elvégez (akár a neten keresztül is) egy tanfolyamot ebben a témában.

Amit másokról mondunk az legalább annyira szól magunkról is mint akikről (vagy amiről) éppen beszélünk. Nem csak az optimista-pesszimista „félig üres, félig teli pohár” hasonlatra gondolok (sőt, a kutató szellemű embernek talán az se baj, ha pisi van benne), hanem azokra is, akik rosszindulatú pletykákat terjesztenek és a folyton elégedetlenkedőkre is, akik folyton panaszkodnak, ha süt a nap az a baj, ha esik az eső, akkor pedig az.

Ha valaki összeesküvés elméleteket, „konteókat” fejteget, akkor mindig érdemes dekódolni, hogy mi lehet a hátterében annak, amit mond, egyéntől és helyzettől függően eltérő magyarázatokat találhatunk.

Amikor valaki bedob egy mondatot világuralomra törő gyíkemberekről, akkor néha csak játszik, eljátszik egy gondolattal. A gondolkodás fárasztó tevékenység, nem véletlenül abból a szóból ered, hogy „gond”. A gondolatok fonalának elvágására nem csak az alkohol a jó megoldás, hanem néha egy olyan mondat is, amelyből az következik, hogy „úgysincs mit tenni”. Ez a játék súlyosabb formában, például kormánytisztviselőktől a közmédiumokon hallva már verbális környezetszennyezés formáját öltheti, amikor sok embert traktálnak olyan egyszerű gondolatokkal, hogy lényegében mi mindannyian jók vagyunk, csak azok hát azok a gonosz kis gyíkemberek, ők teszik a világot tönkre. Abszolút gyerekes és felelőtlen magatartásról van szó, mert homályosan fogalmaz mindenféle titkos társaságokról, amelyek józan ésszel sokkal inkább különféle lobbiknak, kluboknak és egyeztető fórumoknak tűnnek.

Azt is elárulja magáról az illető, hogy csak a titkos egyezkedések világában hisz, tehát én azért nem vagyok nyílt és őszinte, mert a „legnagyobbak” sem azok. Ez egy általánosítása annak, hogy amilyennek látom a világot kicsiben magam körül a legrosszabb formájában, tehát biztosan olyan nagyban is, a feltételezéseimet vetítem ki. Ergó: demokrácia nem létezhet sehol, az csak egy szólam, (tehát vagy diktatúra vagy anarchia van), amiben persze magyarázatként felmerülhet, hogy ő még nem tapasztalta meg, hogy léteznek nyílt viták és nyílt érdekütközések. Kormányszinten viszont nem erről van szó, csupán önigazolásnak nagyon jól jön, hogy legyünk csak hataloméhesek és alattomosak, máshol is „úgyis” ez a szokás.

A konteók egyike sem a tudományos igényességet testesíti meg. Aki nem foglalkozott tudományos tevékenységgel, a tudomány valamilyen gyanús mahinációnak tűnhet a számára. Az igazi tudós mindig aprólékos, piszmogó, ritkán mond ki valamit egyértelműen, mert sokáig tart, amíg csapatmunkával eljut odáig, hogy pontosan be tudja határolni a leírt összefüggések pontos hatását és érvényességi körét. Az összeesküvés elméletek hívei viszont magányos harcosok, nem a tudományterületük szakértőit célozzák meg és késztetik vitára, hanem alattomos módon a laikusokat, akiknek nincs elég információjuk. Bogár László és Drábik János igen jó tudósok lehetnének, ha képesek lennének tiszta fejjel gondolkodni, nem pedig egy gondolatrendszer, egy ideológia rabjává válni. Ez a beteges, paranoiás felfogás sajnos a legtöbb megnyilvánulásukon átsüt és teljesen értékelhetetlenné teszi.

Az emberi tudatra jellemző, hogy könnyen fanatizálható egyfajta gondolat irányában és mindenről az jut eszébe mint a viccbeli Mórickának. Nem akarok senkit megsérteni (és ha valaki veszi a lapot, az annak a jele, hogy nem vált fanatikussá), amikor az egyik munkatársamat idézem, aki szerint az anyagcserével vigyázni kell, mert ha a bélgázok nem tudnak eltávozni, akkor feljuthatnak az agyba és igen szar gondolatokat hoznak létre...

Érdekes például megnézni azt a városi legendát, hogy „A rákot már meg tudták volna gyógyítani, de direkt nem teszik.” Szokás szerint homályban marad, hogy kikről is van szó, a jelenlegi világképem alapján közel nulla a valószínűsége, hogy létezik „ők”, akik lefizettek több százezer tudóst és egészségügyi szakembert (pénzért ugye mindenki megvehető), ráadásul ezt titokban is lehetne tartani. (Sőt, ha utána nézünk, akkor kiderül, hogy éppen hogy egyes fertőző betegségek kutatása szorult inkább túlságosan háttérbe.) Nem a bal agyfélteke pengeélességre törekvő logikája bukkan itt sem elő, hanem egy archaikus kép a világot uraló gonoszról, tipikusan jobb agyféltekés fantáziával (amiben klasszisokkal jobb mint a bal agyfélteke). Ha jobban megnézzük két képet vetít ki teljes joggal: Az egyik kép, hogy milyen sok száz év körüli ember lenne, ha az egészségügyi problémák nagy részét megoldanánk és vajon el tudnánk-e őket látni. A másik jogos gondolat, hogy ne arra számítsunk, hogy mások megoldják helyettünk a problémákat, sőt a közösség egységét is mi tudjuk csak megteremteni. (Emellett még abban is igaza van, hogy tényleg előfordulnak álságos dolgok az egészségügyben, például hogy gyógyszergyártók visszatartanak egy új készítményt vagy pedig nagyon drágán adják el, amíg az előző fejlesztésük meg nem térült a kívánt szinten.)

Vannak tehát igazságmagvak ezekben a megnyilvánulásokban, mert valóban léteznek különféle erős lobbik és érdekcsoportok, és ezeknek tényleg nem érdekük, hogy alternatívák jöjjenek létre velük szemben. A csúsztatás ott van, hogy nem is tudják megakadályozni, csak rájuk fogjuk a saját kényelmességünket és tenni nem akarásunkat (pl. reklámipar esetében vagy az olajlobbi esetében), a választás ugyanis mindig a miénk, saját sorsunk sosem mások kezében van. Akik „agymosásról” beszélnek, ők többnyire mások agyát szeretnék „mosni”, és kevesebben vannak köztük, akik aktívan dolgoznak is a közösség pozitív fejlesztéséért. Aki a hatalomról túl sokat beszél, gyanús hogy a saját hataloméhségét vetíti ki (az összes forradalom tulajdonképpen erről szólt, hatalom-paranoiáról).

A közösségi összetartás nagyon fontos, a konteóhívő olykor erről beszél nagyon faramuci módon. Divat mostanában az USA-t szidni, 300 millió embert egy-két mondattal lehülyézni, amely egyfajta kisebbségi érzést is kifejez, eléggé szánalmas módon. Valójában nincs is sok közöm az ő problémáikhoz, sőt pótcselekvés jellegét ölti, ha velük foglalkozom a sajátom helyett. Viszont ha jól megnézzük az ilyen mondatokat, mindig van bennük egy indirekt állítás, hogy a mi közösségünk, az általunk teremtett kis közösségek éppúgy fontosak, sőt számunkra még fontosabbak mint az amerikai kultúrának a világot elárasztó és nem is mindig pozitív hatású termékei.

A konteóhívő tehát sok esetben nem tudatos módon a közösségi összetartásról beszél, magányosnak érzi magát és közösséget szeretne teremteni, de nem találja ehhez a megfelelő eszközöket és gondolatokat, nemritkán csak a saját burkolt agresszivitását és rossz közérzetét fejezi ki hülye negatív mondatokkal, amelyek a sok ismételgetéstől városi legendákká is váltak.

A „beavatás” szót többféle értelemben használjuk, az egyik véglete olyan spirituális aktus, amely a tanítványt úgymond a fizikai világon túl létező tapasztalatokhoz segíti hozzá. Másik véglete egyfajta hecc, kissé megalázó próbák sorozata, amelyeken a közösségbe frissen bekerült tagoknak (pl. egyetemi gólyáknak) túl kell esniük.

A beavatás az archaikus társadalmakban mindig arról szólt, hogy a fiatal embereket olyan kemény erőpróbák elé állították, amelyeket el kellett viselniük, mert csak ezt követően válhattak a közösség teljes jogú tagjaivá. Főleg fiatal fiúknak kellett ilyesmin átesniük: volt, ahol kizavarták őket több napra a dzsungelbe, máshol le kellett ugrani egy emelvényről vagy rovarok csípését elviselni perceken keresztül. Léteztek szellemi beavatások is mint a klasszikus hindu vallásban: a húsz éveseknek részletesen elmagyarázták a karma törvényét, és amikor sokan megismerték az emberi élet nehéz és felelősségekkel teli voltát, évekre enyhén depresszióba is estek tőle. (Amíg meg nem barátkoztak mindezzel.)

Számomra a beavatás szónak leginkább ebben az értelemben van értelme, lényegileg ugyanaz mint az archaikus társadalmakban: a fiatalokat kemény erőpróbák elé állítani. Amiként a szövetanyagot is „beavatják”, azaz különféle eljárásoknak vetik alá, hogy később „jól bírja a gyűrődést”, éppúgy legtöbbünknek szüksége van olyan helyzetek megélésére, ahonnan szembesülve az élet bizonyos fajta nehézségivel, jó eséllyel megerősödve tudunk kijönni. (Létezik egy olyan szó, hogy „reziliens”, amely arra az esetre vonatkozik, amikor az ember a terhelésnek nem csak ellenáll, de erősebb is lesz tőle.)

A valódi beavatások az alábbi feltételeknek kell, hogy megfeleljenek:

-Az ember olyan újfajta helyzetbe kerül, amelyet még nem ismert. Nincs semmi olyan kotta, amely megmondja, mit tegyen.

-Mindenképpen túllép a kényelmi zónáján, a bizonytalanság világában újfajta élményeket él át.

-Az események során leginkább saját magára számíthat, saját eddig ismeretlen belső tartalékaiból meríthet. Sosem a papa, mama révén vagy a rokonok hátán kúszva fog tudni előre jutni.

-Nem ismeri képességei határát és nincs is semmiféle garancia arra, hogy sikerrel fog járni és hogy nem szerez sérüléseket.

-Előtte megfelelő testi, lelki és szellemi felkészítést kap tanítóitól, nem úgy dobják mély vízbe, hogy az úszás mivoltáról fogalma sincs.

Ezek mindig olyan élmények, amelyekből az ember később is meríteni tud, ha nem jól mennek a dolgai vagy ha nehéz helyzetbe kerül olyasmi, amit elmesélhet az unokáinak is.

A világ számos országában vannak olyan fizikai vagy szellemi erőpróbák, amelyek teljesítését elvárják vagy legalábbis értékelik közösségi szinten is. Milyen formái léteznek ma nálunk?

-Fizikai teljesítmények, sport. Ilyen lehet küzdősportban valamilyen öv megszerzése, teljesítménytúrák, maratonfutás, Balaton-átúszás stb. Nem csak testileg hanem lelkileg is megerősítik az embert. A hegymászás vagy az extrém sportok a társadalom számára látszatra haszontalan, veszélyes tevékenységek, valójában viszont edzettséget adnak, emellett pedig a hétköznapi tudatállapot fölötti élményeket is nyújtanak (nem az alattiakat, mint az alkoholizmus). Az élet iskolájához mindez hozzátartozik.

-Szellemi beavatások: például egy diploma megszerzése, doktori cím elnyerése vagy pár év alatt szakmai elismertségre tenni szert. Az egyetemek jelentős része sokaktól nagyon intenzív szellemi aktivitást követel meg, legalább bizonyos időszakokban. Mégsem vagyok biztos benne, hogy ezek valóban hasznos beavatások, mert a magyar egyetemek jó része negatív légkörű, az indokolatlan mértékű szelekció (amely valójában nem annyira a diákokat mint az oktatók munkájának eredményességét méri le) stresszeli a hallgatót, nem pedig mint Nyugat-Európa egyes helyein, ahol az intézmény azt szeretné megmutatni neki, hogy képes a tempót felvéve sokkal magasabb szintre is eljutni mint gondolta. Persze mondhatnám ezt szóra szóra a magyar futball-akadémiák légköréről („nehogy hibázz, ne vállalj kockázatot”) , szembeállítva a nemzetközi szintet jelentő edzői munkával („meg tudjátok csinálni, képesek vagytok rá”). Az eredmények mindkét esetben magukért beszélnek.

Amikor az ember bedolgozza magát a szakmájába, akkor sok esetben van pár olyan éve, amikor a munka minden mást háttérbe szorít reggeltől estig,- láttam ennek jó pár példáját, sokan így alapozták meg magukat (orvosok, tudományos kutatók, iparvállalatok szakemberei.)

-Cselekvés jellegűek. Az a szavunk, hogy „házas”, igen kifejező, hiszen régen a fiatal házasoktól elvárás volt a saját ház, saját otthon megteremtése. Mindez nagyon sok munkát, lemondást, másokkal való kapcsolatteremtést igényelt, sőt áldozathozatalt is a kisgyerekek érdekében. A házasságkötéskor a (régi paraszti) társadalom megelőlegezi a bizalmat, hitet sugároz és támogatást ad az irányban, hogy a fiatalok a közösség teljes jogú, autonóm tagjai legyenek. Manapság leginkább a külföldi munkavállalás hasonlít mindehhez: a fiatalok egy teljesen ismeretlen közegbe, újfajta kultúrába kerülnek, amelynek meg kell tanulniuk az íratlan szabályait és a nulláról indulva kapcsolatokat építeni, a munkahelyen pedig ismeretlenül, a helyiekhez képest hátrányos helyzetből indulva bizonyítani. Nyilvánvalóan némi szerencsére is szükség van az idegen közegben és nem mindenki számára elviselhető hosszabb távon az ilyen, nagyfokú létbizonytalanság érzetét kiváltó helyzet.

Ezeken túlmenően nagyon sok egyébfajta értelmes beavatás létezhet. Nagyon fontosnak tartom a fiatalok számára az ilyen beavatásokat, amikor nincs minden „előre lezsírozva” és nem az dönt, hogy kinek milyenek a kapcsolatai, hanem bele kell állni teljes mértékben az adott helyzetbe. Számomra sokat jelentenek még ma is azok a teljesítmények, amelyeket huszonéves fejjel elértem, sajnálom viszont, amikor nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Az is jó lenne, ha a közösségi felfogás a fiataloktól egyrészt elvárná, másrészt jobban elismerné és értékelné is az átlagos szintet valamilyen téren jóval meghaladó teljesítményeket.

Nagyon sokan még művelt emberek is osztják az alábbi tévképzeteket a demokratikus társadalmi rendszerekkel kapcsolatban:

1.A demokrácia „digitális” jelenség: vagy demokrácia van egy országban vagy diktatúra, átmenet nincs.
2.A demokrácia és anarchia között nincs lényegi különbség.
3.A demokráciát először papíron kitalálták és megtervezték, majd bevezették. Egy társadalom a demokratikus politikai rendszert ugyanúgy képes „bevezetni” mint a gázt vagy villanyt.
4.A demokrácia mindenekelőtt politikai rendszer, amelyet a parlamenti választások léte vagy nem léte határoz meg.
5.A demokrácia annál nagyobb mértékű, hogy az állampolgár mennél többet szavaz, ezáltal mennél gyakrabban beleszól az állam irányításába.

Ezzel szemben azt állítom, hogy a demokrácia az önkényuralom és az anarchia közötti arany középutat jelenti.
Önkényuralom = Amikor az első számú vezető bármit megtehet, amit akar.
Anarchia = Amikor mindenki azt teszi, amihez kedve van.

Lényeges pont, hogy az önkényuralom az európai kultúrára nem jellemző, sokkal inkább az ázsiaira (Kína, Perzsia, Oszmán birodalom, Oroszország stb.) Az uralkodó hatalma gyakorlatilag korlátlan volt, szinte bármit megtehetett, bárkit leválthatott vagy kivégezhetett. Múlt századi példái Sztálin, Mao és Pol Pot.

Az anarchiát leginkább a forradalmak során tapasztalhattuk meg, azonban a világon sokfelé voltak különféle parasztlázadások és egyéb zavaros időszakok: rengeteg vérengzést, létbizonytalanságot és a gazdaság általános hanyatlását okozták, tehát nem kevésbé voltak károsak mint az önkényuralmi időszakok.

Azt állítom, hogy demokrácia valójában nem elméleti kategória, nem ideológia, hanem a diktatúrák és anarchikus állapotok közötti optimum folytonos keresését (!) jelenti. Egyes társadalmakban ez az optimumpont eltérő is lehet. 

A 90-es évek elején inkább anarchia volt nálunk mint demokrácia

Sokan mondogatni szokták, hogy lám-lám, a '90-es években megláttuk, hogy mit is eredményezett „az a fene nagy demokrácia”. A rendszerváltás körüli években a politikai rendszer valójában az anarchia felé tolódott el: az emberek naivan gondolkoztak és például azt hitték, hogy annál demokratikusabb valami, mennél többet szavazunk.

A gyakorlatban ez a naiv gondolkodás nem bizonyult helyesnek, ezért a valóságot jobban közelíti, ha azt mondjuk, hogy az állampolgárok többsége ugyan meglehetősen tájékozatlan a legtöbb kérdésben, ezzel szemben viszont meglehetősen jó érzékkel választja ki azt a vezetőt, aki bátran mer karakteres döntéseket hozni a jelöltek közül (tehát a kínálaton nagyon sok múlik). Az önkényuralom és a demokrácia közötti egyik legfontosabb különbség tehát a kontroll, a vezetők teljesítménye időnként megméretődik.

Demokrácia index: Az USA nincs az első tízben!

A demokrácia folyamatosan fejlődött, a 19.században és a 20.század elején is még kizárásra adhatott okot a vagyoni helyzet és a biológiai nem, csak a múlt század második felében jöttek létre a maihoz hasonló demokratikus rendszerek. Egy 2015-ös felmérés szerint a legdemokratikusabb országok: Norvégia, Svájc, Svédország, Finnország, Dánia, Hollandia, Németország, Új-Zéland, Írország és Belgium. (Magyarország a 38. a felmérés alapján, Szlovákia a 35., Horvátország a 37, Románia 44.) Egyrészt a felmérés eredménye vitatható, másrészt adódik belőle egy olyan feltevés, hogy a demokrácia a fejlett társadalmak luxusa... Nem egészen ez a helyzet, viszont függ a társadalmi munkamegosztás kifinomultságán és még ennél is jobban a társadalmi hagyományoktól. (Skandináviában, Svájcban sok évszázada lényegében demokratikus a közélet.)

A társadalom fejlődésével a döntési szintek jobban megoszlanak

A demokratizálódás folyamata lényegében a hatalmi jogkörök delegálását jelenti alacsonyabb szintekre, mivel a társadalmi munkamegosztás foka olyan bonyolultságot ér el, hogy nem lehetséges egy központból hatékonyan és rugalmasan működtetni, és egyre inkább célszerű a döntési jogosítványokat megosztani. (A túlságosan szétaprózott döntési jogkör viszont anarchikus viszonyokat teremt.) Vállalkozók a vállalatuk fejlesztése során megtapasztalhatták, hogy egyszer csak eljött az idő, amikor a főnök nem akart már minden apró dologról tudni, ami történik, csak az igazán fontosakról. Ez viszont csak a nyitottság, a hatékony és félelemmentes információáramlás légkörében működhet, tehát a közéletben világosan megjelenik a különféle érdekek ütközése, a döntési folyamatok többsége nem a nyilvánosság kizárásával születik. (Jellemző még a kompromisszumokra való törekvés.) Ennek megfelelően, azokban a társadalmakban, ahol a társadalom még kevésbé differenciálódott és nincsenek a hatalommegosztásnak évszázados hagyományai, a rendszerekben több az autokratikus elem. Kevésbé demokratikus országok például a volt Szovjetunió utódállamai (a baltiak kivételével), ahol a parlamenti választások nagy része eleve lefutott, demokráciából tehát létezik több és kevesebb.

Mikroszinten is létezik demokrácia, sőt...

Csak úgy létezhet egy társadalomban, csak akkor nem színjáték a parlamentarizmus, ha mikroszinten is működik (és többségében jól is működik). Egy vállalat és egy család szintjén is létezik demokrácia,- nyitott információáramlás, döntési jogosítványok megosztása, a vezetés teljesítménykényszere az alárendeltek felé. Én magam mindig szerencsés voltam és nagyon sok demokratikus légkörű cégnél dolgoztam, de akik mindig autokratikus főnököt fogtak ki és még ráadásul tekintélyelvű családban is nőttek fel, számukra aligha létezik demokrácia. (Mivel nemigen tudjuk elképzelni azt, amit még nem tapasztaltunk meg.) Más esetben egy jól működő autokráciával és rosszul működő (anarchikus) demokráciával találkoztunk, akkor csak azt fogjuk látni, hogy még egy gyenge-közepes vezető is jobb mint ha egyáltalán nincs egységes vezetés. Ilyen esetekben nem hisszük, hogy létezik olyan jól működő társadalom, ahol a döntések nem a színfalak mögött születnek és a szereplőket (ALAPVETŐEN, de nem minden esetben) az egymás iránti jóindulat és a kompromisszumkészség vezeti.

A fenti tényezők eredőjeként alakul ki, hogy egy társadalom mennyire demokratikus,- egyfajta társadalmi rendszer nyilvánvalóan nem exportálható, nem „vezethető be” egy másik, eltérő kulturális hagyományokkal országba. Ráadásul kvázi háborús viszonyok között szó nem lehet bármiféle demokráciáról csak parancsuralomról. Háború azonban legtöbbször háborús hangulat gerjesztődésével, a háborús logika mentén jön létre, és Klausewitz hírhedt mondása, hogy „a háború csak a politika folytatása egyéb eszközökkel” csak annyira igaz, mint a verekedés a házastársak közötti vita folytatása kevésbé békés eszközökkel.

Orwell az „1984” című, a Nagy Testvérről szóló könyve mellett írt egy másik hasonlóan zseniálisat Állatfarm címmel, amely a kommunista rendszer vitriolos karikatúrája. A regénybeli állatok elkergetik a gazdát a farmról és átveszik a hatalmat, a vezetők pedig egyszerű jelmondatokat próbálnak alkotni, végül találnak is egy olyat, amelyet még a birkák is megértenek: „Négy láb jó, két láb rossz.” A jelenlegi magyar kormány pontosan ilyen, megmondja a jónépnek mi a jó és mi a rossz, mert szegények nem tudnának különbséget tenni. A magyar ember jó viszont a bevándorló az rossz, a magyar termék jó minőségű, a külföldi áru pocsék, a magyar vállalkozás jó, a multi mind rossz, Amerika rossz, viszont Oroszország jó vagy inkább a nagyhatalmak mind rosszak, a kis országok a jók? stb. Holott valójában a kormány sem tartja be az efféle a szabályokat (vagy inkább jelmondatokat, maszlagokat), az alapvető ésszerűség érdekében egy perc múlva megszegi, afféle kétkulacsos politikát folytat.

Ráadásul a plakátkampány jelentősen csúsztat azzal, hogy bevándorlókról beszél ott, ahol valójában háborús menekülteket kellene átmenetileg elhelyezni, egy kis töredékét csupán a jelenleg milliós táborokban összezsúfolódva élőknek. Igaz viszont, hogy a mi menekülttáborainkban a körülmények garantáltan nem jobbak mint Törökországban, valójában a plakátokra azt kellene írni: Üzenjük Brüsszelnek: „Ne küldjön ide menekülteket, mert nálunk az elhelyezésük úgyis pocsék.”

A kormány különféle értelmiségi bázisokat, intézményeket gründolt, amelyek nem átütő hatásúak, sőt mondjuk ki: jeles képviselői eddig ideológiák gyártásán kívül semmiféle kreativitást nem mutattak, a magyar értelmiség nem vevő ezekre a „magyarázom a bizonyítványt” stílusú lemezekre. A kormánypropaganda nem az értelmiségnek szól ez rendben, annál sajnálatosabb, hogy nem is próbál az értelemre hatni. A kormánypropaganda olykor a marxizmus "legjobb" formáját hozza a „keményen dolgozó kisemberrel” az élen.

Mivel a marxizmus annyira beette magát a gondolkodásunkba több évtized alatt, ezért a legtöbben még mindig hajlamosak vagyunk szélsőségekben gondolkodni: ha valami nem jó, akkor az ellentéte biztos jó lesz. Emiatt le kell írnom, hogy éppúgy nem érvelek mennél több menekült/bevándorló befogadása érdekében, mert ez legalább olyan túlzás lenne mint a „zéró tolerancia”, azt sem gondolom, hogy a kistermelést vagy a magyar vállalkozásokat nem kellene fejleszteni, sőt. Csupán annak nem vagyok inkább híve, hogy a kormány elmagyarázza a médiumokon, plakátokon és a vízcsapon keresztül hogy mi a helyes, mert a zemberek nem tudnák. Az sem tetszik, hogy a kormányzat szavazásra VEZÉNYLI az állampolgárt a saját politikai haszna érdekében.

A népszavazás lehetne állampolgári kezdeményezés és lehetne olyan, amikor a kormány ténylegesen az állampolgárok véleményére lenne kíváncsi. Valójában egyik sem, hanem demagóg módon folytatott kampány, a „nemzeti összefogás” állítólagos céljával.

A NER az egykori Hazafias Népfrontnak felel meg, a Békemenet olyan mint a május 1.-i felvonulások voltak, csak a sör és virsli osztása hiányzik. Értelmiségi szemmel nem más mint egy Horthysta alapokon álló rendszerbe oltott kádárista mentalitás. Lehet, hogy az állampolgárok többsége valóban igényli ezt a stílust? Remélem, hogy nem.

Orwell regényében a vezetés a disznók kezébe kerül, és megtudjuk, amit a biológusok is azóta igazoltak, hogy a disznó egy igen okos állat. Móricz Zsigmond: Rokonok c. könyvéből pedig kiderül, hogy nálunk a sertéstartás fejlett, országunkban igen sok a disznó...

Elismerem, hogy ez egy politikailag inkorrekt írás, a kormányunk szemében azonban nem is érték a politikai korrektség.

Az utóbbi idők fejleménye az ún. „szélsőjobb” vagy „euroszkeptikusok” előretörése volt, bár ezek a címkék félrevezetőek. Európában alapvetően az alábbi pártalakulatok léteznek: a két legnagyobbat a baloldali tömörülések (munkáspártok, zöldek) valamint a mérsékelt jobboldali néppártok képezik, a kisebbeket a liberálisok – ez utóbbiak a magyar felfogással ellentétben egyáltalán NEM BALOLDALI, hanem a kapitalista rendszert elfogadó, de ideológiailag neutrális mozgalmak mint nálunk az LMP, - valamint a „szélsőjobb” alkotják, akik a modernitás rendszerét teljes mértékben elutasítják. A baloldaliak hisznek a tudományban és a technikai fejlődésben, a konzervatívok ezzel szemben „fontolva haladóak”, tehát a hagyomány és modernitás közötti egyensúlyt keresik. Nem véletlen, hogy hosszú időszakot vizsgálva leggyakrabban a mérsékelt konzervatívok alakítanak kormányt. Ők általában a helyi hagyományokra építenek, amelyek tartalmazzák mindazt, ami a kapitalista rendszerben bevált (vállalkozó szellem, modern jogrendszer stb.)

Lokalizálók

Az utóbbi időkben felerősödtek az euroszkeptikus mozgalmak, akiknek közös jellemzőjük a globalizáció elutasítása és visszavonulás egyfajta „csigaházba”, - pontosan ez csúcsosodott ki a BREXIT-ben is,- szebben mondva a helyi közösségi alternatívák megteremtése az „arctalan” globalizációval, kapitalizmussal szemben. Őket bátran nevezhetnénk LOKALIZÁLÓ MOZGALMAKNAK az alábbiak miatt:

-Minden esetben a helyi termelést pártolják a máshonnan behozott áruval szemben.

-Az őket érintő döntések MINDIG helyi szinten szülessenek meg, ne valamilyen távoli központban.

-Ne jöjjenek bevándorlók, akik nehezen illeszthetőek a helyi hierarchiába és a közösségi íratlan szabályok, normák rendszerébe.

-Nem kellenek génkezelt élelmiszerek vagy általában élelmiszeripari termékek, annál inkább a kistermelői „kézműves” termékek és áruk.

-Oltásellenesek és általában bizalmatlanok a tudomány és a modern technika jelentős részével szemben. Ideológiájuk alapját különféle igen valószínűtlenül hangzó összeesküvés elméletek alkotják, amelyek jobb agyféltekés logikát tükröznek, emiatt valójában nem is szó szerint értelmezendőek.

Érdekes módon nem érzékelik a globalizáció által okozott legnagyobb károkat (környezetszennyezés és globális felmelegedés, a biodiverzitás csökkenése), csupán a helyi természet fenyegetettségére reagálnak. Igénylik viszont a technikai vívmányok jelentős részét és igen csak függnek a hatékony, globalizált vállalatok által fizetett adóktól valamint az ott dolgozók adójától. Ezzel együtt teljesen érhető és méltányolandó emberi magatartásról van szó.

A globalizációt mi idézzük elő

Nem iparvállalatok, politikusok vagy reklámok, hanem a mi magatartásunknak köszönhető a jövedelemkoncentráció. Egyrészt amiatt hogy a „márkás” vagy a már ismert terméket vesszük meg, amelyet általában multi cégek gyártanak, másrészt mert sztárokat szeretnénk látni mindenhol, a szórakoztató iparban és a sportban pár tucat ember teszi zsebre az összbevétel több mint felét. Mivel őket szeretné látni és hallani több milliárd (!) ember, ebből következően a jövedelmek koncentrálódni fognak. Emiatt van az is, hogy a globalizációban kevesen lehetnek igazán sikeresek, mindig sokkal több a vesztes mint a nyertes. Nem csak a tehetségkutató műsorok a példái ennek, hanem az a sajátos kultúránk, hogy csak az első hely számít igazi sikernek. Példa erre, hogy egy Messi vagy Griezmann a sportújságok szerint már „lúzerek” voltak, mert a csapataik több döntőben is vereséget szenvedtek. Nem arról szólt a fáma, hogy ott voltak, jól küzdöttek és épp nem volt szerencséjük, hanem sikertelen emberek, azért mert „csak” ezüstérmeket nyertek. Ennél még sokkal durvább a helyzet a versenyszférában, ahol főleg az idősebb munkavállalók félnek, hogy kiszorítják őket a gépek és technikai eszközök az állásukból, vagy pedig éppen bevándorlók szorítják ki őket, ezért ők többé nem akarnak versenyezni, hanem inkább belterjes közösségben megélni, hogy ők ott mégiscsak valakik. Érthető módon ők lesznek a le-penek, trumpok támogatói vagy épp nálunk a Jobbik tömegbázisa. Amíg nem változik meg a közfelfogás, amely sokak számára azt sugallja, hogy ők csupán statiszták egy globalizált világban, addig sokan feleslegesnek fogják érezni magukat és a passzivitást választva belterjes, „falusias” közösségekbe igyekeznek visszavonulni.

A lokalizált gondolkodásúak leginkább helyi közösségek irányításába valók

Szerintem egyáltalán nem való az Európai Parlamentbe a rendszert tagadó „euroszkeptikus” képviselő. Láthatóan nem találják ott a helyüket, nem vesznek részt bizottsági munkában sem, az ott felmerülő kérdések a gondolkodásuknak igencsak idegenül hangzanak. A nemzeti parlamentekben viszont annál inkább jogos a részvételük, - az EU főbb döntéseit is mind a nemzeti parlamenteknek kell ratifikálniuk,- az egyes régiók problémáit ott sokkal inkább lehetséges képviselni. Leginkább pedig a helyi közösségek irányításában lehet szerepük, hiszen ott nem elvont, hanem nagyon is konkrét problémákat kell megoldani, mint például a piti bűnözés visszaszorítása és megelőzése, a vízelvezetés javítása, segítségnyújtás rászorulóknak, károk rendezése, közösségépítő események szervezése stb. Európai szinten pontosan ilyen képet látunk: az EP-ben a helyek nagy többségét a baloldali pártok és a mérsékelt jobb oldal foglalja el, a nemzeti parlamentekben többnyire a mérsékelt jobb oldal dominál jelenleg, a helyi önkormányzatok szintjén pedig arányában jelentősnek mondható a „lokalizálóak” súlya.

Orbánék víziójában egész Magyarország egy nagy falu

Ebből kivételt képez Budapest mint a lokálpatrióta „bűnös város” valamint azok az ipari központok országszerte, amelyek a gazdaság motorját jelentik. A Fidesz mintegy harmadrésze csupán a „fontolva haladó”, hagyományos néppárti szemléletű, a kétharmada vagy elvtelen karrierista (Lázár, Rogán és az ő példájukat követőek) vagy Orbánista, amelynek vonalát csak nagyítóval lehet megkülönböztetni (ha egyáltalán) a lényegét tekintve lokalizáló Jobbiktól és a hasonló mozgalmaktól. A FIDESZ-KDNP párttömörülés Európában alighanem egyedülállóan perverz alakulat, mert összemossa a különféle, eltérő érdekeket és nézőpontokat. A józan fontolva haladókat mintegy túszul ejtve, súlyponti politikáját egyfajta belterjes közösség víziója képezi, amely minden olyat elutasít, amely a belterjességét potenciálisan fenyegeti. Emiatt folyik drasztikus mértékű bevándorló ellenes kampány (holott az EU döntése nem bevándorlásról hanem sokkal inkább menekültek ellátásáról szól), emiatt megy szembe a kormányunk az EU-val számos kérdésben és igyekszik azt dezintegrálni, emiatt van az oktatásban és egészségügyben is „sajátosan működő” magyar rendszer, a gazdasági pozíciók megszerzése érdekében pedig létrejött az egyenlőknél is még egy fokkal „egyenlőbbek”, az oligarchák rendszere. Emiatt van az is, hogy akinek ez nem tetszik és akit ez a fajta „hagyomány” már nem elégít ki, az a potenciális baloldali keressen külföldön munkát és lehetőleg ne is szavazzon még levélben sem.

A lokalizáció nem a hagyományos racionalitással közelíthető meg a legjobban

Nem annyira pengeéles logikájú bal-agyféltekés gondolkodást mint inkább jobb-agyféltekés „mitikus” racionalitást testesít meg, amit az is mutat, hogy egységben gondolkozik (nemzetben, kisközösségben), sőt még az ős-emlősagy érzelmessége is bejátszik, így nem véletlenül sokkal inkább idős emberek szemlélete világszerte mint dinamikus fiataloké. (Kivéve a helyüket a rendszerben nem találó agresszív fiatalokat, akikből futballhuligánok, még rosszabb esetben nácik esetleg terroristák lesznek.) Így érthető meg az is, hogy ott fújnak legjobban a bevándorlókra, ahol gyakorlatilag nincsenek is (ahol vannak, ott már megszokták), és a belterjes közösségek sokkal inkább nacionalisták (a felvidéki magyarokat is az észak-szlovákok szidják nem pedig délen, ahol már évszázadok óta együtt élünk velük), és ott félnek járványoktól, ahol ilyen veszély szinte nincs is, stb.

Az ember sokkal több mint hideg racionalitás, legalább ugyanennyire közösségi lények is vagyunk és amíg a globalizáció vadhajtásait nem tudjuk visszanyesni (nagy jövedelemkülönbségek csökkentése, munkanélküliség csökkentése, környezetpusztítás és pazarlás megállítása stb.), addig a lokalizáció bajnokai amikor csak tehetik bojkottálni fogják a rendszer alapjainak bármiféle támogatását, amivel egyúttal a modern társadalmak kohézióját is csökkentik. És abszolút jogosan teszik mindezt.

Az oktatás világszerte az ún. „termékeny káosz” tüneteit mutatja: sokféle oktatási modell, próbálkozás terjedt el, pár évtizeden belül a maihoz képest teljesen más rendszerekben működhet.

Az elektronika jelentős változás ugyan, de nem biztos, hogy a legfontosabb

Az nyilvánvaló, hogy az elektronikus „kütyük” világában felnövekvő gyerekek sok esetben másfajta oktatást igényelnek, a figyelmük máshogy köthető le. A digitális eszközöket sokféle, kreatív módon hasznosíthatják a közeljövő iskolái, például az internet keresőfunkcióit is lehet használni a tanórán.

Az ember mint erőforrás

Sokan vannak, akik úgy látják, hogy a Föld legrosszabbul hasznosított erőforrása maga az ember, az ember készségei. Sokféle intelligencia létezik, hivatalosan elismert fajtái a verbális (szóbeli), logikai, vizuális (térlátás), zenei, mozgáskoordináció, jó önreflexió, érzelmi-kapcsolati, természeti-környezeti, de mit szóljunk akkor az olyan készségekhez mint a kézügyesség, a jó memória, a nyelvérzék, gyakorlatias gondolkodás vagy a pénzügyi érzék és takarékosság? Az iskolák legtöbbször csak néhány készség kifejlesztésére helyezik a hangsúlyt. (Főként a bal agyfélteke funkcióit fejlesztik, azonban az elhanyagolt jobb agyfélteke idősebb korban könnyen „visszavág” és átveheti az irányítást.)

Ilyenek a ma iskolái

Az USA és Magyarország között jó néhány párhuzamot lehet találni, például az oktatási rendszerek között is léteznek ilyenek. Egyik ilyen, hogy a nemzetközi felmérések szerint az eredményesség tekintetében egyaránt gyenge-közepes teljesítményt nyújtanak. Másik, hogy mindkettő alapvetően versenyközpontú, és ha a gyermek már nem a legjobb óvodába kerül be, attól kezdve hátrányban van másokhoz képest. Folyamatosan teszteken, felméréseken kell jól teljesíteni és végül (ha a család bírja anyagilag), értékes diplomát adó felsőoktatási intézményeket kell megcélozni. Ezekben az intézményekben bonyolult szakmai tolvajnyelvet kell elsajátítani, amit a laikusok nem értenek. (Pl. a magas vérnyomás vagy a cukorbetegség viszonylag egyszerűen is leírható, azonban az orvostudomány képviselői soha nem törekedtek a közérthető ismeretterjesztésre. Ezzel szemben a You-Tube vagy a TED-ED néhány perc alatt elmagyarázza ezek lényegét.) Főleg az amcsi iskolarendszer esetében figyelhető meg, hogy egyrészről szellemi szakbarbárokat, másrészről az általános készségek és érzelmi intelligencia szempontjából éretlen (gyerekes) embereket bocsát ki. 

Amiért hülyülünk

Mivel az agyunk olyan jellegű, hogy az ilyen jellegű ismereteket ugyanott tárolja, emiatt azok folyamatosan törlődnek és nem véletlen, hogy az emberek többsége a diploma megszerzését követő egy-két évben a fáradságos munkával megtanultak 95%-át elfelejti. Amíg a diploma leginkább egyfajta „diliflepniként” működik, hiszen a jó felfogóképességet igazolja, az általános tapasztalat ennek ellenére, hogy a sok jófejű fiatal többsége pár év alatt lebutul a szakmájában (ha egyáltalán azt folytatja, nem pedig valami teljesen mást), mivel teljesen másfajta képességekre van szüksége a gyakorlatban mint amilyenek az iskolapadban kellettek. (Viszont a bal agyfélteke edzését hajlamosak vagyunk elhanyagolni.) Ezzel szemben gyakran menedzseri vagy mérnöki munkakörben dolgoznak olyanok, akik a főiskolát bukdácsolva végezték (nem véletlen, hogy egy állásinterjún sem kérdeznek rá a kapott jegyekre) vagy pedig egyáltalán nem is végeztek felsőfokú tanulmányokat, viszont jó érzékük van hozzá és lassan bedolgozták magukat az adott területen.

A magyar iskolarendszer még inkább tölcsérrel tölti a fejekbe

Poroszos iskolarendszerünk egyik előírt feladata a fegyelmezett és engedelmes állampolgár nevelése és még az sem célja mint az amerikainak, hogy lehetőleg mindenki magas szinten tudjon olvasni és szövegeket megérteni. A társadalmi mobilitást nem szolgálja, és mivel a nagy versenyfutásban mindent egyformán jól kell tudni, esélyes, hogy a fiatal pályakezdő számára olyan „menő” szakmát választ vagy pedig hátrányból indulva kényszerűségből köt ki olyan területen, amihez sem kedve, sem érzéke nincsen. Ez a verseny a jól kereső szakmákért részben a szellemi és fizikai munkaterületek közti nagy bérkülönbség miatt ilyen erős. Nyugaton a fizikai munka bérezését a szellemi munkakör átlagosan másfél-kétszeresen haladja meg (a felső vezetők kivételével, ahol az arány sokkal nagyobb), azonban egy finn, német vagy osztrák dolgozó fizetése is általában jóval több havi ezer eurónál, amely már elég a tisztességes megélhetéshez, nem a csak vegetáláshoz mint nálunk. A munkavédelem fejlődése miatt ma már számos fizikai munkakör egészségesebb is a szellemi ülőmunkánál, amely kimondottan egészségkárosító.

A modern oktatási formák

A modern iskolákra jellemző a csapatszellem, a csoportos problémamegoldás és fesztelenebb légkör, kevésbé egyes tantárgyak ismereteit kell bemagolni mint összefüggéseket keresni és prezentálni. A tapasztalatok szerint a 12 éves korú vagy annál fiatalabb gyerekek visszajelzései, javaslatai is segíthetnek a tanárnak az órákat színesebbé és érdekesebbé tenni. A tanár személyére és fejlesztésére nagy hangsúlyt fektetnek, hiszen bebizonyosodott, hogy az egész oktatási rendszerben a legfontosabb a tanár maga és az a felfogás, amit az órán képvisel és a légkör, amelyet megteremt a diákok számára. Mindig cél a szemléletesség, a gyakorlati alkalmazhatóság az elméleti ismeretek mellett. (Alap- és középfokon nem cél a tudományos kategóriák használata: pl. az egyik ismeretterjesztő TV csatornán egyszikű és kétszikű növények helyett füvekről és virágokról volt szó, amelyek – milyen izgalmas,- évmilliók óta küzdenek egymással a Föld élőhelyeiért.)

A felsőfokú oktatásban a követelményszint magas ugyan, van mégis egy olyan segítő légkör, hogy a diákok felnőjenek ehhez és meg tudják ugorni a lécet, nem pedig hogy mennél többet szórjanak ki, amint ez nálunk még pár intézményben még mindig jellemző. (A vizsgáztató nálunk arra kíváncsi, hogy az illető mit nem tud.) A jövő iskolájában nem cél, hogy mennél többen szerezzenek azonnal diplomát, az megszerezhető a szakmai tapasztalatokkal együtt is. Sőt, a MOOC rendszerű oktatásban például egyes tanfolyamok interneten át is elsajátíthatóak és az iskola végzettséget is igazol. (Én magam is kedvelem ezt a formát és számos kurzust végeztem már el a Coursera-n, például környezetvédelemmel kapcsolatban. Léteznek ma már magyar nyelvű netes távoktatási formák is.)

Az oktatási rendszer jó működését leginkább az igazolja vissza, ha az emberek nagy része nem állandóan a hétvégét várja vagy a munkaidő végét a munkahelyén, hanem az idő nagy részében élvezi azt, amit csinál.

A politikában a népszavazások nagy része olyan kérdésekről szól, amelyet az egyszerű állampolgár nem nagyon ért. Mivel kívülről nézve minden egyszerűbbnek látszik, emiatt az európai referendumok többségére az a jellemző, - főleg, ha elvont kérdésekről van szó,- hogy a közhangulat bünteti a politikusokat. Tapasztalatok szerint nemet mondani mindig sokkal egyszerűbb mint igent.

2005 óta mely 12 olyan kérdésről folytattak népszavazást az EU valamely tagországában, amely a szervezet egészének működését érinti, és ebből 7 esetben az elutasítás pártiak nyertek:

-2005-ben sem a hollandok sem franciák nem szavazták meg az EU alkotmányát. Emiatt azt vissza is vonták.

-2008-ban az írek elutasították a lisszaboni alapszerződést, majd bő egy év múlva pár nekik kedvező módosítással mégis elfogadták. (Erre a legjobb szó: nonszensz. Egyébként a lisszaboni alapszerződés állítólag semmilyen téren sem jobb mint az eredeti alkotmánytervezet. Nyilvánvaló az is, hogy más országokban már fel sem merték tenni a kérdést népszavazásra.)

-2015-ben a görögök elutasították az adósságkrízis rendezési tervét, majd később a parlament egy annál sokkal szigorúbb változatot fogadott el. (A politikusok manipuláltak, blöfföltek, de nem jött be.)

-2015-ben a dánok nem szavazták meg egyes területeken a saját szuverén döntés jogának feladását.

-2016-ban a hollandok népszavazáson vétózták meg az EU-Ukrajna társulási szerződést.

-Pár hete mint tudjuk a britek döntöttek az EU-ból való kiválás mellett. A dolog az abszurd angol humort idézi, mert a kezdeményező Cameron nem hitt, hogy veszíthet, az ellenzők pedig nem hitték, hogy nyerhetnek, tehát mindenki blöffölt. A nem-re szavazók nagy része azt sem tudta, hogy mi is az EU, ami a legtöbb esetben nem annyira az ő hibájuk, inkább a politikai rendszer, a médiumok és nem utolsó sorban az EU szervezete tehető felelőssé mindezért. (A nem-ek valójában jelképes értelműek, egy olyan üzenet a politikai osztálynak, hogy sokan vagyunk, akiknek az érdekeit senki nem veszi figyelembe.) 

Hogyha elvont, számára nem világos dolgokról kell döntenie, akkor az állampolgár nagyobb valószínűséggel fog nemet mondani, főként ha ez egy alkalom számára, hogy politikusok teljesítményét is minősítse. Ez számomra teljesen érthető és normális magatartás, főleg ha nem történik meg a kérdésben a pro és kontra érvek elfogulatlan (!) felsorolása, 1db A4-es lapon való összefoglalása. (Az USA-ban pl. nem ismeretlen eza fajta gyakorlat.)

Korrekt eljárásnak azt tartom, ha a választó elé tárnak egy A-utat és egy B-utat, mindkettőnek lényegi előnyeit és hátrányait felvázolják egyszerű szavakkal olyanok, akik őszintén képesek a véleményüket felvállalni. Akik nem hazardíroznak és nem manipulálni akarnak.

Ilyen esetekben a választópolgár aránylag tiszta helyzetben dönthet még elvont, bonyolult kérdésekben is (nem csak olyasmikben, hogy legyen-e dugódíj, minimálbér vagy szabad-e minaretet építeni).

A legtöbb politikai kampány sajnos nem így zajlik. Egyszerű érzelmek és indulatok döntenek a legtöbb esetben, a vita során a határozott magatartás mindig többet nyom a latban mint a jól érvelő de gyenge, határozatlan kiállás, ez számos esetben bebizonyosodott. A nem verbális kommunikáció tudattalan üzenete sokkal fontosabb szinte mindenkinek (aki nem szakértő az adott kérdésben) mint a szavak, amiket az illető mond. Az egyenes és nyitottságra utaló testtartás, határozottság és még inkább ezek feltűnő hiánya, ami a szavazópolgárok döntését leginkább befolyásolja.

A legtöbb negatív döntésnek van egy olyan hatása is, hogy később nem visszacsinálható. A britek ugyanis már régebben egyszer megszavazták az EU-ban maradást, most kilépnek, később már nem kérhetik a felvételüket mert az hiteltelen lenne.

A negatív döntés emellett általában destruktív (legradikálisabb formája a forradalom, és minden forradalom egytől-egyig a rombolásról szólt). Az ösztönöket mozgósítja jobban és kevésbé a kifinomult gondolkodásra épít.

Emiatt nagyon meggondolandó, hogyan tesszük fel a kérdést. Lehet teljes mértékben KIÉLEZVE, vagy pedig – és erre szól valójában a politika világa,- a kérdés úgy helyénvaló, hogy ILYEN ÉS ILYEN FELTÉTELEKKEL. Ha pedig a válasz nemleges, akkor a kérdés még mindig finomítható és újra feltehető. Így például nem valós alternatívát ad, tehát alapjában hibás az a kérdés, hogy tiltsunk be egy vízi- vagy atomerőművet mint inkább kétfajta energiapolitikát felvázoló kérdés, azok előnyeit és hátrányait egyaránt felsorolva.

A kormány legújabb népszavazási kérdésfeltevése az ún. „betelepítési (???) kvótákról” láthatóan a „zéró tolerancia” jegyében fogant és meglehetősen negatív, azaz destruktív kicsengésű.

Vannak olyan jogosnak tűnő kifogások, mint például hogy ebben az országban csak a kormány írhat ki népszavazást, az alkotmánybíróság pedig mindig megtalálja az érveket az elfogadására és más kezdeményezések elutasítására, még ha ezek az érvek igen vitathatónak is tűnnek. Más érvek szerint a kormány propagandája félrevezető és manipulatív, mert valójában nem „brüsszeli bürokraták”, hanem európai parlamenti döntés (ill. a bevándorlást egészében kezelni kívánó tervezet egy kisebb részlete), ami ellen készült.

A kezdeményezés szerintem azzal együtt, hogy a kormányfő gondolkodásmódját és felfogását hitelesen adja vissza, annak egy tipikus vonására is rámutat, ugyanis beleillik az ő általános, a keményen dolgozó kisembert mindentől és mindenkitől „megvédeni” törekvő politikájába. (Számomra az meglehetősen konzervatív, a 18. századi és annál régebbi nemesi osztályt idéző felfogás.)

A 2008-as „vizitdíjas” népszavazás példája nagyon tanulságos, hasonlóan a „nem”-ekre épített, (azzal együtt, hogy a kérdésfeltevés mindig faramuci, hogy a választó úgy érezze, mintha igent mondana valamire). A nemekkel valójában mire mondtunk igent?

-A vizitdíj és kórházi napidíj elutasításával arra, hogy az egészségügyi rendszerben maradjon a hálapénz, maradjon a megszokott hosszú várakozás a rendelőintézetek előtt.

-A tandíjat a kormány maga vezesse be később az ő saját ízlése szerint.

Most ha egy bizonyos számú menekült/migráns/bevándorló elhelyezésére nemet mondunk, akkor mire mondunk igent? Pontosan nem tudjuk, de sejthetően az alábbiakra:

-A kormányunk szabad kezet kap, hogy neki nem tetsző nemzetközi kötelezettségvállalásokra nemet mondjon és a feszültség kiéleződése esetén parlamenti jóváhagyással akár ki is lépjen a szervezetből (EU, NATO).

-Arra mondunk igent, hogy a kormány belpolitikája teljesen jó lenne, csupán ott van a legfőbb kerékkötője az EU szervezete. A kormánypártokhoz közeli, megbízható személyek tovább folytathatják a hűbérbirtokaik kiépítését, amelyet megszolgáltak a magyar emberek „megvédéséért”, az érdekeink harcos képviseletéért.

Még egy szempont, hogy az állampolgárok többsége sosem elég tájékozott politikai kérdésekben, nem is lehet az. Emiatt a NER konzultációs rendszere éppúgy a felelősség áthárítását jelenti mint a népszavazási kezdeményezés, és egyben a kormánypárt tevékenységének a reklámozására is szolgál. A jelszavak és szlogenek a politikában ugyanúgy működnek (régen is úgy működtek) mint a reklám, hiszen amit nagyon sokszor hallunk vagy látunk azt hajlamosak vagyunk lényegesen fontosabbnak tartani a dolog valódi jelentőségénél.

NEM-et mondani általában könnyű, az igazi bátorságot mindig az IGEN kimondása jelenti valamire.