Ha lehetne ilyesmire fogadni nagy tétet mernék rátenni arra, hogy pár évtizeden belül számos országban a nagyszülők szerepe felül fogja múlni a szülőkét a gyereknevelésben, legalábbis a gyermekekkel töltött idő tekintetében.

Ennek fő oka a társadalmak elöregedése, amit például az is jelez, hogy 2015 és 2050 között Európa legtöbb országában 20% körüliről 30% fölé emelkedik majd a 65 éven felüliek aránya. A hosszabb várható életkor és még inkább az alacsony (1,5 körüli) termékenységi ráta eltolja a ma megszokott arányokat a fiataloktól az idősebb generációk irányába, ezért kézenfekvő megoldásként adódik, hogy a nagyszülők a jelenleg jellemzőnél nagyobb szerepet vállaljanak a gyermek nevelésében.

Kétféle szokásos sztereotípia él nálunk a nagyszülőkről: az egyik, hogy nehéz velük egy háztartásban lakni, a másik, hogy inkább maguk is ellátásra szorulnak, minthogy aktívan segíteni tudnának a fiataloknak. Habár a házsártos anyósról és a magatehetetlen bácsikáról viccek tömegei szólnak, ez valójában egy olyan társadalomról tart tükröt, amely nem ismeri fel azokat a lehetőségeket, amelyek az idősek generációja nyújthat a fiatalok számára.

Az egyik lehetőség az együttműködés javítására a többgenerációs nagycsalád, amelynek aránya nálunk jelenleg csak kb. 4-5%-ra tehető a népességen belül és elterjedése is meglehetősen valószínűtlen, mivel nagyon sokan külön élnek kis lakásokban, még csak nem is a „polgári korban” kialakult, szülők és gyermekek alkotta családmodellnek megfelelően.

Van viszont másik lehetőség is, hogy az idős emberek segíteni tudjanak, ez pedig igencsak terjedőben van az USA-ban és Angliában,- de feltehetően nálunk is egyes társadalmi rétegekben,- ez pedig az idősek közelköltözése a fiatalokhoz. Ily módon megmarad mindenki saját privát szférája és kevesebb a konfliktusforrás, a nagyszülők azonban gyakorlatilag minden nap be tudnak segíteni a szülői háztartásban és a gyermekek nevelésében.

Mindennek nyilvánvalóan vannak feltételei: egyrészt a nagyszülők nyugdíjasok kell, hogy legyenek – tehát egy végletekig kitolt nyugdíjkorhatár nem tenné ezt lehetővé. A józan ész is azt mondja, hogy a fiatalok lehetőleg dolgozzanak (számos olyan munkakör van, amelyre egy 40 év feletti ember már kevésbé alkalmas, és a kor előrehaladtával az ember energiája csökken), másrészt pedig az időseknek megvan az élettapasztalatuk és a gyereknevelési tapasztalatuk is, amely alkalmassá teszi őket a kisgyermekek felügyeletére és velük való foglalkozásra, a legtöbb 25 év körüli szülőnél valószínűleg nagyobb mértékben. A hölgyek 40 év munkaviszonyt követő nyugdíjazásának egyetlen ésszerű indoka az lehet, hogy a nagymamák segítsék lányuk korábbi visszatérését a munkaerőpiacra. Ilyen szempontból viszont teljes logikai bukfenc, hogy a tanulmányi idő nem számít bele a munkaviszonyba, hiszen ezzel a kevésbé iskolázott rétegeknek segítünk, ami kész demográfiai öngól. Ezért nem biztos, hogy a „Nők 40 program” a legjobb megközelítése ennek a problémának, legalábbis nem a jelenlegi formájában.

Kérdéses, hogy ha az anyuka 1 vagy 2 év GYES/GYED után megy vissza dolgozni és kevesebb időt tölt a gyerekkel, az nincs-e káros hatással a kisgyermek fejlődésére. A válasz egyértelmű nem, ugyanis a 3 éves GYES bevezetése nem hozta magával sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb gyermekek felnövekedését, Európa más országaihoz képest sem, ahol ehhez hasonló kedvezmény csak elvétve fordul elő. Ez amiatt van, amit már jó ideje tudunk és újabb kutatások is megerősítenek, hogy nem az együtt töltött idő mennyisége, hanem a minősége számít. A szülők kiegyensúlyozottsága vagy annak hiánya az, amit a gyermekek leginkább megéreznek, és mivel a szülők több fronton is helyt kell, hogy álljanak, emiatt főként több gyermek nevelése esetén igencsak rá vannak szorulva külső segítségre, a legkézenfekvőbb pedig a nagyszülők (vagy egyéb felmenő rokonok) bevonása a háztartással kapcsolatos feladatok ellátásába. A szakirodalomban kiterjesztett családokról van szó, amelyek különféle szociális hálózatok, „kinship” egyes formáiként jönnek létre, sokféle variációban.

Van még egy feltétele a nagyszülői segítségnek: egy jó színvonalú egészségügyi ellátás. Számos országban már eljutottak oda, hogy az egészségügyi ellátás javításának (és persze az egészségtudatos életmód elterjedésének) köszönhetően a nagyszülők 80 éves korukig és olykor még afölött is képesek besegíteni a fiataloknak – ily módon a nagycsalád fenntartása sokkal jobban menedzselhető feladat.

Régi társadalmakban gyakori volt, hogy a gyerekek a faluközösségben szabadon futkároztak és csak az idősek felügyeltek rájuk, általában többet foglalkoztak velük mint a szüleik, akik gyakran reggeltől estig kint dolgoztak a földeken. (Manapság zárt lakónegyedben, a forgalomtól távol valósítható meg leginkább, hogy a szomszédok egymás gyermekét is felügyelhessék.) A közeljövőben, amikor az idős generációk aránya megnő, szintén elképzelhetőek ehhez hasonló „kiterjesztett család” verziók, - és a gyerekek fejlődését is bizonyítottan segíti a nagyszülőkkel (esetleg más felmenő rokonokkal való) mindennapos kapcsolat.

A „fasizmus” szó jelentése érzelmileg erősen terhelt, olyannyira, hogy a "fasiszta" a politikában a kommunistához hasonlóan az ördög egyik szinonimája. Vannak páran, akik rehabilitálni szeretnék a nácizmust, ami számomra egyértelmű szerecsenmosdatásnak tűnik, másrészt viszont a 20. században a német mellett léteztek kevésbé brutális olasz, spanyol, portugál és más fasiszta ideológiai alapon álló rendszerek is. Mondjuk ki őszintén, hogy a mai magyar történészek játszi könnyedséggel meg tudnák tenni az összehasonlításokat mondjuk Mussolini és Orbán rendszere között, de ez kényes téma és bizonyos mértékig érhető, hogy a politika világától éppúgy félnek mint a tűztől.

Vesszőnyaláb

A fasizmus a latin fasces, vesszőnyaláb szóból ered, alapgondolata hogyha mind összefogunk, akkor nem lehet minket megtörni: a szélsőséges és erőszakosan fellépő nacionalizmus nem más mint fasizmus. Nagyon nehéz megmondani, hogy hol a határ és mit tekintünk szélsőségesnek, egyrészt érzékeny lelkivilágú művészek hajlamosak egyből „farkast” kiáltani, másrészt a mai modern ún. „illiberális demokráciák” már nem totalitárius rendszerek, hiszen nem törekednek a társadalom és a gazdaság minden területére benyomulni. Ezek már a modern kor követelményeinek megfelelő, táplálékkiegészítőkkel és ízfokozókkal feljavított diktatúrák – a megállapítás persze szubjektív, hiszen például egy szélső balos anarchista szinte mindent diktatúrának lát. A párhuzamok és a tendenciák viszont szembetűnőek és egyértelműek.

Elmordorosodás

Tolkien nagy regényfolyamát, A gyűrűk urát alighanem a fasizmus mozgalma ihlette, ezért nem légből kapott, ha a hasonlatot tőle kölcsönözve azt mondjuk, hogy egy adott országban a társadalom életének különféle területei ki vannak téve annak, hogy elfoglalják az orkok, a trollok, az agresszív sötétség erői. Szemmel láthatóan végbement ez a folyamat nálunk a média jelentős részén, a kultúrában, a sportban, az oktatás nagy részében. (Bár valamilyen mértékig igaz lehet, hogy ez a fajta sötétség másfajta jellegű sötétségeket váltott fel, ez nem jó érv, mert nem lesz Bayer Zsolt vagy Schmidt Mária írásai nyomán sem több világosság.) Mindebből persze a nagy többség semmit sem érez – de ez egyáltalán nem megnyugtató. Nem akarok károgni, csupán egy extrém példa a felszín csalóka voltára, ahogyan a venezuelai bőség országa pár hónap alatt mordorfölddé változott. Legtöbbször szerencsére nem ennyire látványos, ahogyan a harcias magatartás, a háborús logika lassan kiüresedik, amint a destruktív szemléletű primitívség lassan megérleli a maga keserű gyümölcsét. (Lehet, hogy túl pesszimista vagyok? Tessék meggyőzni, hogy a dolgok lényegében rendben vannak, csak szükség van némi szájkaratéra.)

Demokratikus és diktatórikus is, kettő az egyben

A demokrácia vagy diktatúra: mára kiderült, hogy ez a fajta szembeállítás nem igaz, mert ha nyelvtanilag  nem is helyes, mégis van olyan, hogy demokráciább és dikatúrább, tehát léteznek különféle szintek valamint átmenetek is a kettő között. Az orbáni modell valahol a kettő közötti, a legfontosabb mégis a tendencia, hiszen Hitler is szabad választásokkal jutott hatalomra, és – honnan ismerős ez? - rengeteg konzultációt tartott (népszavaztatott), majd kiszorított mindenkit maga mellől. Mussolini és Hitler voltak az elsők, akik a média (a rádió és a sajtó) minden lehetőségét felhasználták a saját demagóg céljaikra. Látunk ehhez hasonlót ma is? A tendenciára visszatérve tudni kell, hogy Ceausescu a hatalomra kerülésekor nagyon felvilágosult vezetőnek számított, a román állampolgár kvázi szabadnak érezte magát és csak fokozatosan épült ki a kommunista diktatúra személyi kultuszon alapuló őrült rendszere. A „vezér” eleinte óvatos, egy idő után azonban belátja, hogy a nagyhatalmak nem tudnak semmit sem tenni, megvannak a maguk saját problémái, és a stabil, kiszámítható rendszereket általában tiszteletben tartják. Orbán is kimondta, hogy ma már nem ijedne meg egy Tavares-jelentéstől és „elmegy a falig” az EU intézkedéseivel szemben, mert rendszerint úgyis az történik a végén nálunk, amit ő szeretne.

Hogyan lehetnek az ilyen rendszerek gazdaságilag viszonylag sikeresek?

Orbán rendszere gazdasági sikereket tud felmutatni, éppúgy mint annak idején Franco, Hitler, Mussolini állama: stabilitást tekintve és gazdasági növekedésben is felülmúlva az őt megelőző kormányokat. Fixa ideám, hogy ennek egyik fő oka a gazdasági protekcionizmus: az Orbán-Matolcsy páros nem szép eszközökkel ugyan, de valahogyan elérte, hogy a pénz nagyobb része bent maradjon az országban. Emellett egy jelentősebb kormányváltás mindig lehetőségeket ad újfajta módszerek bevezetésére, mint annak idején nálunk Gömbös Gyula kormányról is elmondható volt, hogy a fasiszta színezete ellenére a programjai egyáltalán nem voltak sikertelenek. Igaz viszont, hogy jelentős EU támogatások és az itt levő multik nélkül mindez nem ment volna – az ideológia ellenére a gazdaság bizonyos területeit óvatosan kezelik, visszafogva a „bizsergő tenyerüket” és olyan ösztöneiket, hogy levágják az arany tojást tojó tyúkokat. A külföld-ellenesség nagyobb részt inkább verbális marad, ráadásul a nyitott határok is szelepként szolgálnak, mivel a munkavállalók több mint egy tized részét kitevő több százezer agilis ember külföldön dolgozhat, jelentős áldozatok árán elfogadható életszínvonalat biztosítva magának. Ez már tipikusan a lightos, modern változat. Akármennyire is feljavított, mégsem lehet elég sikeres hosszú távon. Hitler állama sem volt olyan sikeres gazdaságilag mint a későbbi NSZK, Franco is lemaradt a demokratikus Olaszországtól és Mussolini állama sem érte el az ottani nagy nemzeti összefogás ellenére még a Horthy-Magyarország szintjét sem. Az ilyen rendszerek egyértelműen nem versenyképesek, sőt hosszabb távon gazdasági elmaradottságot okoznak.

Mért mondhatjuk, hogy hosszabb távon borítékolhatóan kudarcos?

Kristálygömbünk ugyan nincs, de a tapasztalatok és előjelek nem túl biztatóak. Annak ellenére sem, hogy lightos és feltuningolt, így például inkább a pozitív diszkrimináció érvényesül a negatívval szemben, amikor a támogatásokat a célcsoportok kapják. Emellett nem létezik korrupció sem, csak a nemzeti tőke erősítése, bár nemzeti helyett inkább a haveri szó használata a helyes. A „haveri” ebben az összefüggésben egyébként politikailag megbízhatót jelent – róla tudjuk, lecsekkoltuk, hogy nem fog keresztbe tenni és olyat lépni, amely nem illeszkedik teljesen a hatalom elképzeléseihez. Azért lesz borítékolhatóan kudarcos, mert általában nem tud megújulni, az állami vezetés lassan bemerevedik. Kudarcos, amint bürokratákat igyekszik faragni mindenkiből, a katonás fasiszta rendszerekre jellemző a felelősség továbbhárítása a vezérkar felé, a „parancsra tettem” elvének hangoztatása. A legfőbb oka, ha kudarcos lesz az, hogy nem növeli az állampolgári bizalom szintjét, amely a gazdasági fejlettséggel és fejlődéssel bizonyítottan egyenesen arányos (hiszen szélesíti a társadalmi együttműködés formáit). A magyar polgár a kelet-európai társaihoz hasonlóan sok évtizede a bizalmatlanság légkörében él: rendszerek jöttek-mentek a feje fölött, de őt nem érintették meg. A társadalom teljes passzivitása talán a fő oka volt a rendszerváltás utáni gazdasági kudarcoknak. Most viszont végre visszatértünk a régi jó langyoshoz hasonló szisztémába, amely biztonságot nyújt az egyén számára: a túlságos biztonságra törekvés pedig nem más mint gyávaság, a konfliktusok kiküszöbölése (pl. NER) pedig egyértelmű szervilitás.

Ugyanolyan rasszista mint régen

A „rasszizmus” szó használata már megint egy darázsfészek, én is tudom, hogy létezik olyan, hogy csoportos önvédelmi reakció, reflex, ebben a jelentésben inkább a túlreagálást és a túl merev kategorizálást (mindenki gyanús, aki egy adott csoportba tartozik) értem alatta. Mondjuk ki, hogy a régi koncentrációs táborok modern, lightos változata nálunk a menekülttábor, és a muzulmán vallásúak jelenleg azok a zavaró elemek, akiket valahogyan ki kell küszöbölni, távol kell tartani. Ez olyan egyszerű mint a 2x2 (a fenét az), mindenféle kifinomult gondolkodású értelmiségiek csak zavart keltenek. (Nem véletlen, hogy annak idején is Thomas Mann és sokan mások emigráltak, mert a náci légkörben nem tudtak dolgozni.) Ne is nagyon képezzünk humán értelmiségieket, önálló gondolkodásra nincs szükség, a külföldről támogatott civil szervezetek felfogása szintén zavaró számunkra – persona non graták. (Milyen árulkodó szó, hogy elítélem azt, ami „civil”, azaz polgári - hiszen ellentéte a katonai.)

Lehet ugyan a modern fasizmus lightos, gluténmentes, sok mindentől mentes, de biztosan nem „alkoholfrei”: hiszen láthatóan megrészegíti és meghülyíti az embereket, vagy legalábbis azokat, akik beszopják. Az egyetlen megoldás a helyzetre a kijózanodás. Amíg ez be nem következik, addig a "fasces" mint egy csoport jelzője leginkább egy trágár asszociációt idéz.

Donald Trump fellépése eddig példa nélkül álló károkat okoz az eddig is rendkívül lassan haladó és szerény eredményeket felmutató környezetvédelmi törekvéseknek. Egyik első intézkedése az USA-ban a környezetvédelmi célú kiadások lecsökkentése, a második a párizsi klímaegyezmény felrúgása, a harmadik ilyen pedig a szénbányászat felélesztésének terve. A környezetvédelem támogatására több okból is szükség lenne: mivel a szennyezőkre kivetett adók az olajlobbi és ipari lobbik ellenállásán mindig is megbuktak, emiatt a tisztességes verseny érdekében a „tiszta technológiákat” kell támogatásban részesíteni valamint az alapkutatásokat, hiszen ma még nem látható, hogy milyen új technológiák váltják fel majd a fosszilis energiahordozókra épülő energiagazdaságokat, egy technológiai váltás pedig átlagban 50-70 évet vesz igénybe. A párizsi klímaegyezmény felrúgása fölöslegesen provokatív lépés volt, hiszen a nemzetközi egyezmények betartatására nincs mód, leginkább a kormányok jóindulatán múlnak, emellett pedig az USA eddig is hírhedt volt arról, hogy nem ratifikált egyes nemzetközi egyezményeket. Az USA emellett a szennyezések legnagyobb exportőre, mivel a világ legnagyobb környezetszennyezője a kínai ipar a gyártott termékek nagy részét az USA-ban adja el. (Nem mellesleg Kínában rohamtempóban fejlesztik a megújuló energiatermelést.) Harmadrészt pedig a szénbányászat a legszennyezőbb energiaforrás, önmagában már az, hogy az USA-ban a szénerőművek aránya csökkent a gázerőművekkel szemben, évi száz millió tonnával csökkentette a CO2 kibocsátást és a levegő tisztaságát is javította – sejthető tehát, hogy milyen hatása lenne a szénbányászat visszaállításának. Az automatizált gyártás miatt a régi iparágak feltámasztása valószínűleg kevesebb munkahelyet hozna létre mint a megújuló energiák elterjesztése – ez látszólag a Trump kormányzat szakértelmének hiányát mutatja, azonban hozzá kell tenni, hogy azokban az államokban hozna létre munkahelyeket, amelyeket Trump megnyert, nem pedig mondjuk Kaliforniában, amely élen jár a megújuló energiák kutatásában és fejlesztésében.

Trump és a hozzá hasonló jobboldali radikálisak érvelése meglehetősen zavaros környezetvédelmi kérdésekben és valamiért nem képesek értelmesen elmondani a problémáikat. Láthatóan nem értik a gyorsan fejlődő új technológiákat – napelemek, elektromos autók, szélenergia, biodízel, biogáz, olajtermelés algából, stb, az etanol pedig a számukra, a magyar kormányt is beleértve egy olyan folyadék, amit meg kell inni, nem pedig a benzinhez keverve a kőolajigényt csökkentő anyag. A tudomány működése a szélsőjobbos felfogásúk szemében mindig valami gyanús molyolás, ezért nem képesek elfogadni, hogy az ember okozta klímaváltozás, ezen belül a globális felmelegedés nem vitakérdés, hanem tudományos tény (éppúgy mint az evolúció működése), csupán a mértéke és hatásai ami vita tárgyát képezheti. A klímaváltozás és a demográfiai problémák közötti összefüggés is világosan látható és az is, hogy unokáink és az ő utódaik számára katasztrofális hatásokkal fog járni, ha az átlaghőmérséklet emelkedése túllépi a 2,5 fokot, amit már most is csak az üvegházhatású gázok termelésének drasztikus visszafogásával lehetne elérni, holott a kibocsátás évről évre emelkedik. Ha beszélünk radikális jobboldaliakkal, ők láthatóan azt szeretnék látni, hogy az egész politikai és gazdasági rendszer látványosan összeomlik, mert szerintünk a Föld csak a mai népesség kis töredékét képes eltartani (amit tudományosan nem tudnak persze alátámasztani), másrészt utálják a mai globalizált világrendszert – ez utóbbi persze teljesen érthető és méltányolható, de aligha az összeomlasztás erre a legjobb megoldás.

A trumpista és putyinista magyar kormány működéséről e téren hasonlóan nem sok jó nem mondható el, sőt ami a magyar Greenpeace kitűnő elemzéséből is leszűrhető, sok tekintetben alulmúlja a Trump kormányzat tevékenységét is. Ha létezik nálunk környezetvédelmi fejlesztés, az egyrészt a természetvédelmet jelenti, amely még úgy-ahogy rendben van, ezen túlmenően viszont – mondjuk ki nyíltan,- kizárólag az EU és ezen belül is leginkább a környezetvédelem terén fejlett Németország hatásának tulajdonítható.

Kormányunknak láthatóan nincsen részletes koncepciója – egy vezérelvű demokráciában nem is várható el, hogy részletes, hosszabb távú koncepciót dolgozzon ki az apparátus, amely maga is folytonos bizonytalanságban él. Így aztán fanatikusnak kell lenni ahhoz, hogy valaki a megújuló energiák termelésébe ipari méretekben beruházni merészeljen, hiszen a várható megtérülés nehezen kalkulálható.

Nem készülnek elemzések, mert kiderülhetne, hogy például azt elavult technológiára épülő biomasszát hasznosító erőműveink esetleg több CO2 kibocsátását okozzák mint amennyit kiváltanak.

A szélenergia elterjedését éppúgy mint a szélsőjobb kormányozta lengyeleknél, bürokratikus korlátok teszik majdnem lehetetlenné – hogyan lehetséges, hogy ha átlépjük az osztrák határt, akkor rengeteg szélerőművet látunk? A napelemek elterjedése is igen lassú a jelentős potenciál ellenére, az egyik első intézkedés volt törvényileg veszélyes hulladéknak minősíteni a napelemet és adóval sújtani, - annak ellenére, hogy lehetséges az újrahasznosítása és az élettartama a 20 évet is meghaladja. 

A kormányunk köztudottan nem szereti a decentralizációt és mindent kézben akar tartani, ez is a megújulók elterjesztésének akadálya, nehogy már az állampolgárok kis helyi csoportjai képesek legyenek a kormánytól függetlenül saját maguk biztosítani az energiaellátásuk nagy részét. Emellett a rezsicsökkentés mint az „ingyen ebéd” lehetőségének ígérete sem segíti elő a környezetvédelmet.

Kormányunk leginkább centralizált nagyberuházásokban gondolkodik, hiszen ezekből juttathat megbízásokat a saját táborába tartozó csoportoknak, és a felülszámlázások kontrollja meglehetősen hiányos. A legnagyobb falat a Paks II szerződés, amelyre nem mondható, hogy energiafüggetlenséget biztosít, mivel évtizedes távlatban terheli meg jelentősen a magyar költségvetést. Az atomenergia az egyetlen, amelynek költségei a technológia fejlesztéséve nem csökkenő, hanem növekedő tendenciát mutatnak, ennek oka a biztonsági előírások folyamatos szigorítása, ennélfogva gazdaságossága igencsak megkérdőjelezhető. Az atomhulladékok elhelyezésének problémája is megmutatja, hogy a mai technológiai színvonal még nem elégséges, néhány évtized múlva talán eljuthatunk oda, hogy képesek leszünk a sugárzó hulladékokból is energiát termelni.

Pozitív példaként említhetőek azok a támogatások – például szigetelések cseréjére, fűtéskorszerűsítésre, háztartási gépekre vonatkozó pályázatok, amelyeket leginkább a középosztály tud igénybe venni. A középosztály alatti rétegek esetén pedig elsikkad a távfűtések korszerűsítése és a szabályozhatóságának állami támogatása – hiszen a lakótelepekben élők kevésbé képezik a kormány szavazóbázisát, sőt gyakorta ellenzéki választókerületekben élnek - emiatt cél az ott élők számának csökkentése, akár egyes épületek visszabontásával.

A politika keményen beletenyerelt többek között a szemétszállítás és a hulladékgazdálkodás kérdésébe is - meglehetős káoszt hozva létre.

Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a jobboldali radikalizmus szóösszetétel egy önellentmondást tartalmaz, afféle fából vaskarika a környezetvédelem terén éppúgy mint szinte bármi másban, hiszen szeretné visszaforgatni az idő kerekét. A magyar hagyományban és máshol is voltak mindig reformerek (baloldaliak), fontolva haladók (mérsékelt jobboldaliak) és maradiak. A magyar kormány számos megnyilvánulása leginkább a legutolsó kategóriába sorolható: csak változtatni ne kelljen. Mivel pedig az élet folytonos változás, emiatt a legtöbb tevékenysége nem lehet más mint destruktív. Hihetetlenül ügybuzgó a kormány a tekintetben, hogy Magyarországon lehetőleg semmilyen változás ne történjen – a felszínen minden szép és jó, aztán egy nap felébredünk mint Argentína, Belarusz vagy Venezuela, hogy úristen, mi az e a káosz, és elszaladt mellettünk a világ.

A liberális armageddontól való félelmeket egy bizonyos mértékig nem tartom megalapozatlannak, de ma már a túlsó végletig jutottunk el, a primitívségig. Az egyszerűségnek és az egyszerű módszereknek megvan a maguk helye, - ahol viszont túlnyújtózik a takaróján egy Trump vagy Orbán szintű fazon, ott már primitívséggé válik. Csak remélni lehet, hogy mennél többen felismerik, hogy ez a fajta szélsőségekben gondolkodó politika egyre rosszabbul működik és a leváltása rendben fog megtörténni, nem pedig kaotikus körülmények között.

Régi korok bölcsei szerint mindent túlzásba lehet vinni és mindig az arany középút keresését tanácsolják, ezért gyaníthatóan létezik túlzásba vitt családközpontúság is. Az viszont egész biztos és teljesen nyilvánvaló, hogy a családokról szóló vita nálunk mostanában ideológiai jellegű érvek mentén zajlik és teljesen nélkülöz mindenféle gyakorlatias szempontot.

Akik számára a család szent nekik igazuk van abban, hogy „az egész mindig több mint a részek összessége”, tehát mindig hordoz valami pluszt, amit nem lehet levezetni vagy értelmezni – az emberi kapcsolatoknak ez az alapigazsága egyéni tapasztalatok szintjén mindenképpen érvényesül. Ha így közelítünk a kérdéshez, akkor az érzelmességnek és még az egyéni elfogultságoknak is teljességgel helye van. Másrészt viszont a családokról, a különféle családmodellekről és a demográfiáról nagyon sokat feltártak már különféle kutatások, össztársadalmi szinten egyáltalán nem rejtélyes jelenségekről van szó, lehetséges lenne minderről értelmes eszmecserét is folytatni.

Vajon gyakorlati tapasztalatok alapján kimondható, hogy a manapság olyan gyakori mozaikcsaládokban felnőtt gyerekek generálisan hátrányban lennének azokhoz képest, akik a rendes „polgári” családokban nevelkedtek? Kötve hiszem, hogy így lenne, én legalábbis a környezetemben nem tapasztaltam ilyesmit – ami nem jelenti azt, hogy támogatnám a válást vagy a házasságon kívüli kapcsolatokat, sőt az élethosszig tartom kapcsolatok híve vagyok, egyszerűen csak nem látom a „normális család” hiányát elsődleges problémának a felnövekvő gyermekek szempontjából. A „mi” helyett mindenképpen fontosabb a „hogyan”, a családi légkör maga, hiszen kutatások feltárták, hogy mennyire máshogy fejlődnek egyes agyterületek attól függően, hogy ez a légkör milyen. Az első három év e tekintetben meghatározó lehet, hiszen a családi környezet olyan hátrányokat jelent, amelyet az iskola nagyon nehezen tud bepótolni még akkor is, ha az oktatási rendszer mindent megtesz a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáért. (L. USA-beli színesbőrű tanulók felzárkóztatásának kudarcai).

A boldogság elérésére azonban többféle út is létezik még akkor is, ha a magyar konzervatív politikusok általában csak egyfajta normát állítanak fel, aminek az állampolgár szigorúan meg kell, hogy feleljen.

Ezek a konzervatív politikusok nem szoktak például arról beszélni, hogy a régebbi korokban teljességgel általános volt, hogy a gyerekekkel a szülők keveset törődtek, szabadon kószáltak és a faluközösség nevelte fel őket. Ez a családmodell merőben eltért a maitól viszont számos hátránya mellett volt egy olyan előnye, hogy a gyerekek szociális közegben mozogtak és a nevelésükben a mindennapi problémák miatt kevésbé feszült, a szülőknél nyugodtabb idősebb embereknek jutott nagyobb szerep. Ma is keveset beszélünk arról, hogy a családhoz hozzátartoznak a nagyszülők is és nagyon fontos szerepet töltenek be a gyermeknevelésben. (A szülők adott esetben éretlenek is lehetnek még a feladatra, és az élettapasztalatuk is kevesebb.)

Arról is kevés szó esik nálunk, bár sokfelé közismert már és a tananyag része, hogy a gyerekek száma a világon szinte mindenhol lecsökken ahol az urbanizáció teret nyert a faluközösségek rovására. A hagyományos földműves családokban a gyerekek nagyon korán munkára voltak foghatóak, be tudtak segíteni például az állatok őrzésében, oktatásukra nem volt különösebb szükség. Ezzel szemben a nagyvárosokban az eltérő igények miatt a gyermeknevelés sokkal költségesebb, a specializáltabb szakmák hosszú képzési időt tesznek szükségessé. A liberalizmus fémjelezte megváltozott értékrendek mellett ez a fő oka annak, hogy mivel a gyermeknevelés ráfordítás igényessége nagyon megnőtt, ezért szinte mindenhol visszaesett a születésszám, ahol a lakosság többsége nagyvárosokban él. Gyakorlatilag vallástól és kultúrától érvényes ez, talán India az egyetlen kivétel. Nem arról van szó tehát, hogy a nyugati kulturális mentalitás okozza a problémákat, mint inkább az, hogy a fejlődő országok demográfiai trendje most jut el oda, ahol Nyugat-Európa volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezzel együtt teljesen jogos és üdvözlendő minden olyan törekvés, amely a kormányok részéről a gyermekszám növelését ösztönzi különféle támogatásokkal, főként olyan családokban ahol a feltételek (pl. a szülők iskolázottsága tekintetében) ilyen szempontból kedvezőek.

A három éves GYES-t a Kádár-rendszer vezette be nálunk a '60-as évek végén és tudtommal még senki nem végzett alapos kutatást arról, hogy milyen következményekkel járt ez az Európában szinte példa nélkül álló intézkedés, hiszen az országok nagy része csak egy év vagy még annál is rövidebb fizetett gyermekgondozási szabadságot biztosít. Vekerdy Tamás szerint az újabb kutatások már cáfolják azt, hogy mennél több időt tölt a gyermek az anyjával annál jobb, sokkal fontosabb ennél az együtt töltött idő minősége. Például ha az anya szorongó mert elszigeteltnek, bezártnak érzi magát, az negatív hatással van a gyermek közérzetére is – a három éves GYES pedig idézhetett elő bőven ilyen helyzeteket. Sejtésem szerint ha túlságosan zárt környezetben éli a gyermek az első három évét, akkor nagy valószínűséggel túlságosan család központú lesz, tehát alapból csak azokban fog megbízni akik a családhoz vagy a szűk rokonsághoz tartoznak. Ez a fajta bizalmatlan alapbeállítódás nagyban jellemző sokak felfogására nálunk, és máshol is megfigyelhető, például az USA belső államainak kisvárosaiban gyakori a mai napig, hogy csak az apa kenyérkereső, az anya otthon marad – az emberek pedig arrafelé hasonlóan gyanakvóak mint nálunk, összeesküvés elméletek hívei és radikális jobboldali politikusokat támogatnak.

Ezzel szemben az USA nagyvárosaiban az életmód a gyerekeket nagyon korai szocializációra kényszeríti, mivel a megélhetés drágább és mindkét szülő rákényszerül, hogy dolgozzon. Az eltérő szocializáció miatt mára nagyon eltávolodott egymástól az USA-ban (és máshol is) a két tábor értékrendje és politikai felfogása. Úgy gondolom tehát, bár konkrét adatokkal nem tudom alátámasztani, hogy a Kádár-rendszer által bevezetett három éves GYES (amellett, hogy alig növelte a születésszámot) inkább negatív hatással volt a mai generációk életfelfogására, mert (ha lehet ilyet mondani) túlságosan családközpontúvá tette sokak szemléletét. Nem csak nálunk, hanem a mediterrán országokban is létezik túlságos családközpontúság, egyik kézzelfogható ismérve a „mama-hotel”, a fiatalok nagyon későn tudnak leválni a szülőktől, a szülői háztól. Mindez csökkenti a mobilitást, növeli a munkanélküliséget és a gazdaság tartós stagnálásához vezethet.

A politika azonban „jó érzékkel” még rátesz egy lapáttal minderre, felhasználva azt, hogy a családdal kapcsolatos felfogásunk mint számos alapvető érték, agyunk tudattalan részeiben erősen rögzült. A politikai demagógia sokszor abból áll, hogy sugall dolgokat, ez esetben pedig azért szuggerál minket folyton olyan szavakkal, hogy „család, család, család”, „biztonság, biztonság, biztonság”, mert egy archaikus képződményt idéz fel: ez pedig a régi nemzetségi szerveződés, ahol a családfők privilegizált helyzetben voltak. A családfő vagy nemzetségfő megvédi a közösség tagjait, emiatt olyan kiváltságok illetik meg, amelyek a törzs egyszerű tagjait nem. Például ha úgy tartja kedve, akkor vehet ki a közösből, mindenféle következmény nélkül. Amikor politizálunk, akkor előjön néha ez a motívum, ennek a helyzetnek az elfogadása (l. „ a politikusok mind lopnak”) teljesen függetlenül attól, hogy az illető baloldali vagy jobb oldali felfogású. Egyes politikusok és közéleti szereplők az országot egy nagy családként képzelik el, amelynek tagjai bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki „idegen” vagy „más felfogású”. És ez láthatóan nagyon jól működik.

Amíg ilyen túlzásba vitt, negatív értelmű családcentrizmus uralkodik, addig mindig csak azokban fogunk megbízni, akiket ismerünk, normális lesz számunkra, hogy családtagok és rokonok kapják a pozíciókat, elfogadható marad a korrupció, emellett pedig félni fogunk mindentől, ami számunkra új és ismeretlen.

Puzsér Róbert jó példája annak a kelet-európai értelmiséginek, aki „mindenhez egyformán ért”. Vagy legalábbis ezt gondolja. Ezzel nem az a célom, hogy Puzsért támadjam, csak éppen példaként hozom fel arra hogy ő sem tudja átlépni a közép-kelet európai értelmiségiek árnyékát. Nagyon is jó példa arra, hogy hova lesz a kulturális dzsungelharcos, amikor egy számára ismeretlen terepekre tévedve – a szamurájkardja már nem jól használható, és másfajta fegyvert nem visz magával.

Puzsér Sznobjektív című műsorainak többsége számomra teljesen rendben van: nagyon éles szemmel és kíméletlen szarkazmussal tépi ízekre a kulturális igénytelenség legfeltűnőbb példáit, - hozzá lehetne tenni, hogy könnyű dolga van, mert a magasröptű „műalkotások” szerzői, előadói vagy épp az olyan épületes médiaszereplőink mint Harsányi Levi nagyon primitív receptet követnek: végy néhány primitív dallamot, pár tucat olyan szót, amelyeket szeretnek hallani a „zemberek”, jól kutyuld össze majd add el ezt a zagyvalékot jó kapcsolatokkal, közben folyamatosan vigyorogj, - és előáll az „Álomhajó”, a „Szállj el kismadár” vagy az MR2 Petőfi reggeli műsorának nevezett idiotizmus. Másrészt viszont megemelném a kalapomat (ha nem ment volna ki a divatból) Puzsér előtt, amikor más adásaiban az igényes és magasröptű filmes vagy zenei példákat is bemutatja. A politika területére érve viszont gyakran bemegy a sűrű csalitosba és az óvatlan nézőt is viszi magával – nem is értem, hogyan lehetséges ez egy olyan országban, ahol a politikához és a focihoz mindenki ért, mert nem véletlenül mindkettő olyan nagyon sikerágazat mint a kínaiaknál a pingpong és az olaszoknál a bel canto, hogy az egész világ tőlünk tanul.

Puzsér amikor a legrosszabb amcsi elnökökről beszél vagy az EU „halálos” bűneiről, akkor nem az a baj, hogy abszolúte nem ért ezekhez hanem az, hogy egy kulturális antropológust visz magával a stúdióba, akinek a tudása hozzá hasonló szinten van, ezért aztán az ilyen műsorai menthetetlenül süllyednek a kocsmai politizálás színvonalára. Ha megnézzük a szerinte legrosszabb amcsi elnökök listáját, akkor ez nagyon más képet mutat ahhoz képest mint amit maguk az amerikaiak állítanak össze. Hogyan gondoljuk, hogy jobban meg tudunk ítélni több ezer kilométer távolságból vezetőket azoknál az embereknél, akik közvetlenül tapasztalták meg az egyes kormányok hatását? (Ők talán jól meg tudják ítélni a tőlünk elszakított magyarok vagy az itt élő cigányok helyzetét?) Az elnökök megítélésében a belpolitika is számít, ezért a cím akkor lett volna korrekt, ha nem a „legrosszabb”, hanem a „legfájdalmasabb” amcsi elnökökről lenne szó, akik számunkra (vélhetően) a legtöbb kárt okozták - ez nem szőrszálhasogatás, hiszen a pontos szóhasználat szigorúan hozzátartozik egy Puzsér szintű, önmagával szemben igényes értelmiségi önképéhez.

Másrészt nem tudok elmenni amellett, hogy az USA-t szidni baromi könnyű, nagyon messze van tőlünk és nagyon nem érdekli őket, hogy mi mit gondolunk. A nagyságrendekkel azért nem árt tisztában lenni: az USA Kalifornia nevű állama önmagában véve nagyságrendileg Németország szintje, népesség, gazdaság, kultúra vagy a tudományos teljesítmény tekintetében. Az USA szidásakor pedig elkövetjük azt a hibát, amit Puzsér is ostoroz (teljesen joggal) egy másik műsorában, hogy kifelé mutogatunk. Nem véletlen az a mondás, hogy ha valakire mutatok, akkor négy ujjam rám fog mutatni, hiszen ami alapján másokat megítélek, azok a normák egyáltalán nem magától értetődőek, bár ennek az ítélkező ember nincs tudatában. Az amcsi elnökök megítéléseinél mindig arról van szó, hogy ki milyen hibát követett el, nem véletlenül, hiszen (leírtam már máshol is): mi Magyarországon a sumákságot díjazzuk. Kiss Lászlónak harminc évvel ezelőtti bűneiért kellett felelnie, viszont egy Gyárfás nyugodtan sumákolhatott (amíg Hosszú Katinka nem borította ki a bilit). Nálunk a Gyurcsány a felelős az „elmúltnyócév” minden hibájáért, Puzsérnál is ő a hivatásos bűnbak nem pedig Medgyessy és Veress, akik az alaphelyzetet előidézték és a hozzájuk hasonlók, akik alapból keresztbe tettek Gyurcsány mindenféle elképzelésének. Amint a külföldi futballedzők megállapították, nálunk úgy nevelik a gyerekeket, hogy „csak ne csinálj bajt” a pályán. Mert akkor rád húzzák a vizes lepedőt. Ha nem vállalsz be semmit és nem kockáztatsz, akkor viszont lazán meglesz az egy millád havonta... (Nem érdekes, hogy az NB I. első négy csapatát külföldi edző vezeti és a magyar válogatottnak is német szövetségi kapitánya van? Nem kellene akár a politikában is jobban külföldi szakértelemre támaszkodni a vezetőségnek?)

Puzsér az a tipikus kelet-európai értelmiségi, aki túllép a saját kompetenciáján, mint megtették azt olyan nagyjaink is mint Németh László vagy Csoóri Sándor, amikor a politika zavaros vizeire merészkedtek. Puzsér kinézetre egy szamuráj, aki magányos harcos képét sugallja, és a szereplése teljesen összhangban is van ezzel az alapjában véve hazug (mert sikertelen) pózzal: a csapatmunkára képtelen kelet-európai értelmiségi, akinek kényelmesebb (és valószínűleg kifizetődőbb) a szájkarate a valódi cselekvésnél, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy sztár lehessen a médiában.

Az USA-ban például ha a megújuló energiaforrásokról van szó, akkor az előadó mindig meghívja azt a kollégáját, aki az adott szűkebb területhez, a szélhez, a naphoz vagy a biológiai energiaforrásokhoz a legjobban ért. Nálunk is vannak specialisták, de nem tudják magukat eladni és menedzselni, politikai szakértelem terén szinte az egyetlen pozitív példa Tölgyessy Péter, akinél a tudás és a kommunikáció egyaránt magas szintű, Török Gábor esetében a kommunikáció billenti el a mérleg nyelvét és van rengeteg olyan szakértőnk, aki nem szólal meg nyilvánosan (hanem átengedi a terepet a Nógrádi féléknek). A történészek közül Kun Miklós képez kivételt a 20.század tekintetében, nála és másoknál talán az hiba, hogy hiányzik az, ami az angolszász irodalomban a „bottom line” vagyis az előadás konklúziója, lényege. Puzsér azonban nem csak azt nem képes felfogni, hogy szakértőket kell hívni a műsorba, hanem azt sem, hogy az utóbbi mondjuk 30 év értékelése nagy valószínűséggel teljesen tévúton jár, egyszerűen mert hiányzik hozzá a történelmi távlat. A kortársak az eseményeket igen gyakran tévesen ítélik meg, ilyen például az '56-os amerikai beavatkozás elmaradásának emlegetése, mert egyszerűen nem volt erre reális lehetőség, de ha megtörténik, akkor még nagyobb pusztítást okozott volna mint az orosz invázió. Ugyanez mondható el a rendszerváltásról, amiről legtöbb olyan megállapítás, amit szinte mindenki elfogad egyszerűen nem igaz, mert nem állja meg a helyét.

Puzsér csupán szemléletes példát szolgáltat arra a hibára, amit magyar értelmiségiek gyakran elkövetnek. Itt van például ez a videó a GDP mint mérőszám abszolút hibás voltáról. Az előadás szemléletes, klassz, első látásra teljesen rendben van. Csupán ha jobban megkapargatjuk, akkor jön ki egy olyan alapvető hibája, hogy lényegében nem mond semmit. Az előadó úgy tesz, - tipikus magyar értelmiségi,- mint ha csak neki jutott volna az eszébe ez a probléma, az egész világon senkinek a koponyájában még csak fel sem merült. Az előadás ott végződik, ahol minden tisztességes szakmai előadásnak (rövid bevezetés után) kezdődnie kellene: kik hogyan próbálták orvosolni a GDP torzító hatásait és milyen más megoldásokat javasoltak? Hogy ne lehessen a prezentációt apró darabokra szétszedni, ahhoz már dolgozni kellene, rengeteg munkát belefeccölni – és nálunk itt Európa keleti felében mindig jobban megérte szájalni mint keményen dolgozni. Na jó tudjuk, a sikertelenségünk oka nem ez, hanem mindig a „mások”...

Kedvenc miniszterelnökünk ugyanezt a sormintát követi: ugyanúgy átmerészkedik olyan területekre, amihez nem ért: nagy filozófus és nagy társadalomtudós, e téren olykor Ceausescu-féle magasságokat (vagy inkább mélységeket) ér el. Legutóbb Szlovéniában szokásához híven arról beszélt, hogy a magyar emberek nagyon komolyak, meg ilyenek meg olyanok – jelentősen túllépve a hatáskörét. Valójában a magyar ember inkább boldogtalan mint komoly, és a mostani kormányzat fikarcnyit sem segített ezen a sok évtizedes problémán, - a rosszkedv rendszerét Orbán Viktor sem tudta leváltani. Nem tudta, mert nem ért hozzá. Másrészt mint a VÉGREHAJTÓ hatalom képviselője hogyan merészel ilyen általánosításokat tenni, hiszen ELVBEN a munkája abból áll, hogy a sokszínű és sokféle értéket megjelenítő magyar országgyűlés döntéseit hajtja végre, ülteti át a gyakorlatba. Láthatóan szereptévesztésben van, teljesen át akarja formálni a magyar társadalmat a neki tetsző ideológiai vonal mentén. Ehhez azonban igencsak kevés, ez szemmel láthatóan nem fog neki menni.

VISZONT: van egy csapata, aki őt támogatja, van egy kör, amely összefog. ÉS még emellett számos gyakorlatias lépést is megtesz (családokat támogat, növeli az állam pénzbevételeit) - hasonlók a baloldali értelmiségről már nem mondhatóak el, sem a mérsékelt jobboldalról, amelyet túszul ejtett Orbán és bandája.

A fasizmus egyik lényege az indulatok szítása, amelyhez támogatást nyújt Bayer Zsolt és hasonszőrűek munkássága, másik lényege pedig, hogy ne kelljen gondolkozni, csupán végrehajtani a vezérkar döntéseit. Most hogyan akar fellépni ezzel szemben a magát gondolkodónak valló értelmiség, amikor még a Puzsér Róbert szintű emberek is csak a szellemi zűrzavart növelik?

Érdemes még szólni Puzsérnak az olyan kísérleteiről, amikor vitatkozni próbál szélsőjobbos vezetőkkel. Ezeknek a vitáknak szinte az egyetlen erénye, hogy egyáltalán megpróbálja, a kommunikáció kísérletének ténye. A sikertelen kommunikáció is jobb annál mint ha nincs kapcsolat (a kapcsolathiány az, ami előbb vagy utóbb robban). Másrészt viszont ennyire eltérő értékrendet valló, ennyire eltérő világban élő emberek között mint Puzsér és a betyársereg vezetője, nem a vitát tartom a legjobb megközelítési módnak. Sokkal inkább egy beszélgetést Joshi stílusában, amihez viszont szükséges lenne néhány olyan tulajdonság – alázat, empátia, egymás tisztelete, - amely erre mifelénk valahogy hiányzik. Na EZ lenne a valódi rendszerváltás, ha a közbeszédünkben megjelenne mindez.

Nagyon szembetűnő ellentmondás, hogy az érettségizők vagy az egyetemisták milyen okos gyerekeknek látszanak, és amint munkába állnak, hogyan válnak belőlük (belőlünk, tisztelet a kivételnek) pár év elteltével az elemi logikai szabályokat nem ismerő, zavarosan beszélő és beszűkült látású felnőttek. A politikusok esetében ez a legfeltűnőbb, de a mérnökök és orvosok között sem látszik meg mindenkin, hogy elvégzett egy egyetemet, bár orvosok esetében leginkább az érzelmi intelligenciát szoktuk hiányolni. Ennek a jelenségnek, az értelmiségi szakmák tapasztalható mélyrepülésének nyilvánvalóan többféle oka van, amelyek egy része még feltáratlan, és mindenekelőtt a társadalmi közegünk az, amely bedarálhatja az embert (minthogy egészen más készségek fejlesztését kívánja meg mint a felsőfokú oktatási rendszerünk). Egy másfajta megközelítésben az agykutatás újabb és újabb eredményei kezdik megvilágítani a problémák jéghegyének azt a csúcsát, amelyet napjaink "információs társadalmának" kihívásaira való felkészületlenségünk hoz létre.

Az oktatásunk úgy sulykolja az ismereteket mintha tölcsérrel töltené, hogy ez mennyire nem hatékony azt jól tudják azok, akik vizsgákra készülnek: a vizsga napján jól tudják az akár több száz oldalas tananyagot, utána viszont ez a tudásuk pár nap alatt gyorsan elhalványul. Az agykutatás pedig valóban megerősítette, hogy a gyors és folyamatos tanulás nem hatékony, mert az újonnan kialakult agy kapcsolatok nem lesznek tartósak. Ráadásul amit tanulunk az nagyrészt lexikális ismeret, fogalmi tudás (a sok szakkifejezés használata nem ritkán az adott szakterületen a valódi tudás hiányát álcázza leginkább), magyarán a tanuló nem fogja látni a fától az erdőt, ráadásul agyának csak egy kis részét használja (döntően a bal agyféltekét és annak is csak egy kis részét). A diploma pedig manapság egyes esetekben a diliflepni szerepét tölt be: igazolja, hogy tulajdonosa képes volt legalább néhány esetben hosszú szövegeket memorizálni és helyenként logikai összefüggéseket is használni.

Az agykutatás legutóbbi eredményeire építve tudjuk, hogy az ismeretek akkor lehetnek valóban tartósak, ha érzelmek is kötődnek hozzájuk, akár pozitív, akár némi feszültséget keltő negatív érzelmek (a félelem kivételével, amely lebénítja az embert és gátlóan hat mindenféle tanulásra). Ezért nem meglepő, hogy ha például egy fiatal mérnökhallgató, - aki számára a tanulás legtöbbször olyan mint a fogászat, szeretne mennél hamarabb túlesni rajta,- amikor olyan politikai mozgalommal találkozik, amely érzelmileg is megérinti és agyának másfajta területeit, képességeit is igénybe veszi, ezen néha annyira fellelkesül, hogy fanatikus követőjévé válhat akár a legdemagógabb (a valódi racionalitást nélkülöző) ideológiáknak is.

A pozitivizmus az ismereteket egyszerűen halmozhatónak tartotta és a múlt század '50-es éveire már szinte egyeduralkodóvá vált a tudományban, a mai poroszos szellemű oktatásunk is ennek filozófiáját követi. Habár a pozitivista filozófia, amelynek gyökerei Descartes-ig visszavezethetőek számos esetben mai is jól alkalmazható, a számítástechnika fejlődése során egyre jobban kiütköztek a korlátai. Ugyanis olyan mennyiségű ismeretekkel árasztanak el bennünket nap mint nap, amely nem fogadható be és nem dolgozható fel úgy mint régebben. (Nem csak az internetre és a médiára gondolok, elég ha valaki bevásárolni megy vagy autót vezet, kimutatható, hogy közben rengeteg döntést kell hoznia, egy száz évvel ezelőtti helyzethez képest összehasonlíthatatlanul többet.)

Agyunk általában a legerősebb ingerekre reagál (manipulálható), egyszerűsíteni igyekszik (pl. konteók), ily módon szűri és rendezi a sokrétű információt. Ez az egyik oka, hogy annyira népszerű a bulvár és terjed a politikai demagógia, a populizmus. A félműveltség pedig nagyobb magabiztosságot és önteltséget szül mint az a profizmus, amely minden esetben hosszú évek kemény munkájának eredménye. Nyilvánvaló, ha van egy óriási információ halmaz, amiből válogathatunk, akkor abból azt fogjuk kiválasztani, ami nekünk legjobban tetszik vagy pedig anyagi érdekünk fűződik hozzá és UTÓLAGOSAN keresünk érveket, amelyek alátámasztják. Kulturálisan hiányoznak az eszközeink az elfogultságaink kiszűrésére, mert nem tanítják meg nekünk, hiszen a mai oktatási rendszerek olyan alapvető problémákkal küzdenek, egyrészt hogy mit tanítsanak, másrészt hogy milyen módszerekkel tanítsák a „virtuális bennszülötteket”. (Nem véletlen, hogy az összes olyan tanárunk, akire egykor felnéztünk, mind képes volt pozitív izgalmat varázsolni a tanterembe – az agy izgalmi állapota egyébként a tanulás fontos feltétele.)

Közben a tudomány is válságba került, mert egyre kevesebben képesek áttekinteni nagy területeket, a tudományos munkák tömegtermelése során a legtöbb cikket csak felületesen képesek elolvasni a az adott terültek specialistái is, emellett egyre több a politika által megvásárolt szélhámos, magát „szakértőnek” mondó egyén. (Nem az adott szakma, hanem a politika dönti el ugyanis a közvélemény számára, hogy ki egy adott terület mérvadó szakértője.) Emiatt a tudomány hitele is kérdőjeles sokak szemében, főként ott, ahol az oktatás tovább növeli az egyébként is nagy vagyoni különbségeket (pl. USA, Nagy-Britannia, Dél-Európa nagy része, Balkán, Magyarország...) Gyaníthatóan létezik egy összefüggés az oktatás (PISA tesztekkel elég jól mérhető) színvonala és a populizmus (demagóg radikalizmus) elterjedtsége között.

A magyar szakértők vagy nem fogták fel ezen problémák súlyosságát, vagy pedig jól titkolják, mert nem látni jeleit a közbeszédben, hogy foglalkoznak ezekkel. Pedig aránylag egyszerű eszközökkel is lehet eredményt elérni: az egyik ilyen eszköz, hogy a poroszos szigorúság helyett közel hozni a tudományos ismereteket a tanulóhoz. Kedvenc példám az a Nat Geo film, ahol egyszikűek és kétszikűek helyett fák és virágok év milliók óta tartó küzdelmét mutatták be – a lényegében ugyanarról van szó, csak más megközelítésben. Nem a szakszavakkal kell dobálózni és elmisztifikált módon mérni a tudást, hanem hagyni, hogy a gyerekek felfedezzék, hogyan is működik mondjuk egy papucsállatka, vagy más élőlények milyen ötletes eszközöket fejlesztettek ki az evolúció során. Többféle módszert is kell használni, amelyek egymást erősítik: olvasás, hallás, gyakorlás stb. Ezek alapján legjobb, ha vitatkozunk róla és gyakoroljuk, sőt akkor fogjuk legmélyebben megérteni, amikor másoknak tanítjuk. 

Az élethossziglan való tanulás agyunk edzését és karbantartását jelenti, mert az agyi kapcsolatok folyamatosan átépülnek, ezért régi készségeink (nem meglepő módon) elvesznek a gyakorlás hiányában. Nagyon jól karbantartják viszont a logikai feladatok és a nyelvtanulás. Azonban az agyunk kapacitása nem végtelen, sőt újabb kutatási eredmények már az egyoldalú igénybevétel veszélyeire utalnak (stressz, multitasking stb.) A túlságosan sokféle, nem rendszerezett információ mindenképpen veszélyt jelent, szétszórttá teheti az embert. A sokoldalúan használt agy ezzel szemben többféle „üzemmódban” is működik, többek között ilyen például a meditáció, amelynek számos jótékony hatását mutatták ki egyes kutatások.

Testmozgás, táplálkozás sőt az alvás is nagy szerepet játszik agyunk állapotában, és általánosságban ajánlható a pozitív életszemlélet. Emellett viszont előbb vagy utóbb szükség lesz egy új etikai kódexre is, egy olyan szabályrendszerre, valahogyan mederben képes tartani az információs társadalom veszélyes hatásait.

Különféle területek szakemberei szerint Magyarország egyik jelentős, fejlődést akadályozó problémája a kiterjedt bürokrácia és az életünk túlszabályozottsága, azonban az állampolgárok nagy többsége ebből semmit sem észlel. Nyugdíjasok, alkalmazottak, háztartásbeliek nagy csoportjai számára a szabálykövetés az abszolút norma, és a legtöbben nem sűrűn kerülünk olyan helyzetbe, amikor a bürokrácia súlyos terhet jelent; hiszen főként az aktív, dinamikus emberek, akik valami újat szeretnének kitalálni, ők azok, akik az állam bácsi karjának gondoskodó ölelését túlságosan szorosnak érzik.

Illiberális = mindet leszabályozni, ami él és mozog

A bürokrácia mindig is probléma volt, azonban a jelenlegi kormányunk viharos tempóval vitt vissza minket a 19.századot idéző poroszos mentalitáshoz. A törvénygyár soha nem látott turbófokozatban működik és ontja a jogszabályokat, folyamatos módosításokkal ott is magasabb szintű szabályozást alkalmaz, ahol ezt semmi sem indokolja (pl. sarkalatos törvények). Ebben a rendszerben mindenféle valós vagy vélt (azaz felnagyított) problémára az a megoldás, ha törvényi szinten (!) alaposan leszabályozzuk. A bürokráciacsökkentés Lázár Jánostól és másoktól csak egy üres szólam, mert amikor egyik területen egyszerűsödik az életünk, más területeken bonyolultabbá teszi azt a jelenlegi kormány.

A jogászokon kívül vállalkozók, vállalatvezetők rajtuk kívül az oktatásban dolgozók, egészségügyben „nem rutinjellegű” problémákkal küszködők kerülhetnek be a bürokrácia labirintusába, de még a KRESZ-re is elmondható, hogy túlbonyolított, vannak szabályok, amit a legtöbben nem ismerünk.

A mechanikus szabályalkalmazás elvileg megkönnyítheti az életünket, de a fejlett országokban – például a szabálykövetésben etalonnak tartott németeknél éppen hogy az életszerű és gyakorlatias jogalkalmazás az elvárás.

Az eredmények látványosak...

Az oktatás területén a hanyatlást nem csak a PISA teszteredményei fejezik ki, hanem az is, hogy már nincsen magyar egyetem a legjobbak listáján. Oktatás központosított, merev, poroszos rendszere kiöli a gyerekekből a kreativitást, leginkább engedelmes alattvalókat nevel. Az adminisztráció a modern társadalmakban mindig szükséges rossz, improduktív tevékenység, az életszínvonalunkon is javítana, ha mondjuk a GDP 5%-t meg tudnánk legalább spórolni a felesleges körök futásával és ezt kreatív módon hasznosíthatnánk.

Bűnüldözés területén a börtönök gyorsan megtelnek és abszurd esetben még egy kakaós csigáért is börtönt lehet kapni, holott nem a szigorúbb törvények, hanem a kamerák és riasztórendszerek terjedése, a készpénztartás csökkenése valamint a helyi rendészek járőrözése, amelyek leginkább okolhatóak a bűnözés folytonos csökkenéséért (erre bizonyíték, hogy a trend világszerte hasonló, ott is ahol nem voltak szigorítások, hanem csak a készpénzforgalom csökkent vagy növelték a járőröző rendőrök számát).

A versenyszféra sem képes kivonni magát az ilyen tendenciák alól: megfigyelhető, hogy ahol a munkavégzés bürokratikus, ott a dolgozók fásultak, unottak, minden nehézkesen működik, a csapatmunka és a kreativitás hiánya a vállalat eredményességén is meglátszik. Ez azonban nehezen számszerűsíthető.

A rendszer logikájából következik

Az áttekinthetetlenné vált törvénygyártás valójában kormányunk csodafegyvere, amely több fajta célt is szolgál. Egyrészt alkalmas a kormányközeli csoportok helyzetbe hozására (pl. trafiktörvény, közüzemi szolgáltatások államosítása) és sarcolni a kevésbé kedveseket különféle különadókkal. Emellett minél bonyolultabb és logikátlanabb a jogi struktúra, annál inkább lehet halászni a zavarosban, vagy épp ráhúzni másokra a vizes lepedőt – mindez csak központilag irányított vagy jól befolyásolható apparátus kérdése. A kormány igyekszik mindent az ellenőrzése alatt tartani, sőt a bürokrácia a félelem légkörében önmagát gerjeszti: minden bürokrata szabályok mögé bújik, hogy önmagát védje a felelősségre vonás alól. A bürokratikus mentalitás gondolkodásra nem hajlandó, feudálisan kiszolgáltatott, szűk látókörű alattvalókat hoz létre – önállóan cselekvő polgárokról már régóta nem esik szó a kormány kommunikációjában. Egy diktatórikus jellegű rendszer számára pedig egy ilyen állapot nagyon is kényelmes: minden fontos döntés egy adott központban születik, helyi szinten csak fellapozzák a szabálykönyvet és végrehajtják a leírtakat. Önállóságról nincs szó, a hatalom az állampolgárt láthatóan gyermekként kezeli, ami azt jelenti, hogy azok képezik a tömegbázisát, akik elfogadják a totális butaságnak ezt a szintjét. A rendszer értelmiségellenessége egyre inkább kiütközik, - nálunk és más vezérelvű rendszerekben.

Az EU-hoz képest egyes tagállamok sokkal bürokratikusabbak

A tagállamok között nagy különbségek vannak a bürokrácia mértékében, nem váratlan módon a skandinávok viszik a prímet, mi pedig sok tekintetben a görögökkel, olaszokkal állunk egy szinten. Azokban az országokban, ahol a biztonság és a kockázatkerülés az elsődleges, általában csökken az innováció és kiterjedt a bürokrácia. Kis országunkban pedig a kormány minden második mondata a biztonságról szól.

A túlszabályozottság nálunk önmagában nem kiemelkedő a régión belül, viszont hanyatlik a bírói függetlenség, növekedett az átláthatatlanság, a túlszabályozottság pedig kedvez a korrupciónak – így lettünk versenyképesség tekintetében a régió sereghajtója.

Nem állítom, hogy az országok közötti különbségek a jogrendszerekre vagy jogalkalmazás szintű hibákra vezethetők vissza, ezek inkább indikátorai egy fajta közfelfogásnak és vezetési stílusnak egy adott országon belül. Az viszont nyilvánvaló, hogy az a jogászkodás és bürokrata mentalitás, ami nálunk folyik, sehova sem vezet, mert erősíti az általános bizalmatlanság légkörét.

A szabályok rugalmas alkalmazása nálunk nem divat

A szabályok értelmét és szellemiségét fel kell tudni ismerni, a szimpla mechanikus alkalmazásukkal még nem könnyítjük meg egymás életét. Ha létezik egymás iránti bizalom szinte és kommunikáció, akkor nem akadunk fenn piti dolgokon.

Például egyes országokban a kerékpáros átmehet a piroson, igen, mert már olyan a közlekedés kultúrája, hogy az emberek szétnéznek és figyelnek egymásra. Hasonlóan piti és gyerekes, hogy zebrán csak tolni lehet a kerékpárt, vagy az alkoholfogyasztásban szinte sehol sincs zéró tolerancia – csak nálunk jellemző a közlekedők számára a muzulmán szintű szigorúság. Ezeknél persze sokkal találóbb példákat is lehet hozni, amikor ha szavazni kell a legtöbben azt mondjuk, hogy „a szabál az szabál”, mert nem jellemző ránk az empátia és fölösleges dolgokkal foglalkozunk, amelyek megspórolják számunkra a józan és használatát és a másokkal való kommunikációt.

Ne adjuk át magunkat a rengeteg NEGATÍV energiának, amely a közéletünkből árad, nem ér annyit a dolog. Érdemes viszont mindig tudatában lenni annak, amikor negatív és destruktív szövegeket látunk vagy hallunk: ha az illető nem tesz mást mint csak kritizál, lekezelően és agresszívan foglalkozik valamivel, valakikkel. Túlságosan komolyan venni az ilyesmit egyértelműen ártalmas az egészségre, viszont ha úgy érezzük, van FELEL-ősségünk abban ami történik, akkor válaszolhatunk az ilyen provokációkra a magunk módján. (De semmiképpen nem mások stílusában.)

Kormányunk „jó” példákkal jár elöl: diktál

Az illiberális rendszert nyugodtan nevezhetjük diktatórikus jellegűnek is, hiszen mindig diktál, azaz meg akarja mondani az állampolgárnak, hogy mi a helyes és mi nem. Demokrácia és diktatúra között (éppúgy mint demokrácia és anarchia között is) számos átmenet létezik, - miről ismerhetjük fel a diktatúra felé hajló rendszer jellemzőit?

Mindig ugyanazokat az arcokat látjuk.

Egy harcias kisebbség elfoglalja a fontos pozíciókat, amelyek hatalmat és pénzt biztosítanak.

Kiszorítanak mindenkit, aki nem az ő világlátásukat osztja.

A vezetőkben sok a pátosz, de hiányzik belőlük a humor.

Sőt, folyamatosan mozgósítani akarnak valamire, valakik ellen.

Mindent szeretnének agyonszabályozni, sőt néha körbekeríteni vagy bezárni.

A magánéletbe is beviszik a politikát, rokonokat és barátokat is egymásnak uszítanak.

Az ember önmagában nem érték a számukra, amit az oktatás és az egészségügy jelenlegi helyzete is mutat. (A „jó és hasznos” állampolgár minden támogatást megkap, aki viszont nem tartozik ebbe a körbe, - szegény, rokkant, tartósan munkanélküli, beteg, stb. - vegetáljon el valahogy saját erejéből.)

A pohár mégis legalább félig tele van!

A diktatúrának manapság komoly korlátai vannak korunkban, amikor már a közfelfogás részévé vált az állatok és növények védelme. Amikor már a nünükék élőhelyét is törvények védik, akkor nagyon visszásan hatna az állampolgárokkal szembeni látványos fellépés – a nünükék tehát némi biztonságot nyújtanak számunkra. Igaz, hogy a mai bőség korában lehetnek ugyan egzisztenciális félelmeink – attól függően, hogy a szakmai területünkbe mennyire akar belenyúlni a politika szőrös mancsa. Vagy mennyire mer belenyúlni. Ennek ellenére a szólásszabadság csak a legelvetemültebb rendszerekben szenved csorbát manapság.

Nagyon sok pozitív oldalát láthatjuk is láthatjuk meg mindennek, például a következőket.

A művészetek virágoznak: nagyon jó filmek, novellák és regények készülnek, amelyeket részben a mai élet visszásságai, abszurd szituációi inspirálnak.

Ha nem vagyunk művészek, a kreativásunkra akkor is élénkítően hat a jelenlegi közélet torz légköre.

Erősíti az összefogást a hasonlóan gondolkodók között, mozgalmakat hozhat létre.

Sokat tanulhatunk másoktól, még mások elvetemültségéből is.

Jobban meg tudjuk fogalmazni, hogy mit tartunk értékesnek és mit kevésbé

Rájöhetünk, hogy politikusok inkább csak a saját fontosságukat igyekeznek bizonyítani, viszont az életünk lényegi vonatkozásaira nincsenek jelentős hatással.

Vaddisznókkal nem érdemes vitatkozni

Vaddisznók, trollok a politikától függetlenül is léteznek, bár a rendszer maga is bátorítja őket. Nem mondok újat azzal, hogy az emberek döntéseinek túlnyomó része tudattalanul születik, a vitában gyakran csak igazolni szeretnénk azt, amit már előtte eldöntöttünk. Mindannyiunknál szerepet játszik a gyors és lassú gondolkodás: a gyors és spontán reakciók rutinná vált előítéletek katyvaszából származnak, a közéletben viszont nagyobb terepet kellene hogy kapjon a lassan és megfontoltan hozott döntés, amely kimutathatóan agyunknak a magasabb rendű területeiről ered. De nem kap sajnos. Nem kap, mert ez utóbbi sokkal energiaigényesebb és fárasztóbb, egyszerűbb az ösztöneinkre hallgatni vagy a csordamentalitást követni (politikai tábortól teljesen függetlenül). És ez azért is nagyon jó, mert védekező beállítottságú: a biztonság azt is jelenti, hogy ne kelljen változtatni semmin. Ugyanúgy lehet nagyokat enni, inni és tespedni mint eddig, és közben bizonygatni, hogy mások miatt nem jutunk feljebb, mások miatt kell mindig ugyanazokat a köröket futnunk. (Van amikor országos szinten általánossá válik és mindenki jól érzi magát – egy ideig. Szovjetunió, Venezuela, Belarusz – milyen jól is néztek ki egy időben.)

Én például allergiás vagyok a marxizmusra, csípik a szememet marxi ideológia ortodox követői, akik egyszer eldöntötték, hogy aki szegény CSAK ÉS KIZÁRÓLAG azért az, mert a gazdagok kizsákmányolják – mindig ezt keresik és semmi mást nem hajlandóak meglátni. (A kormány is épít erre Kádár-rendszerből örökölt felfogásra.)

Sajnos a tudás és az önbizalom gyakran fordítottan aránylik egymáshoz

A félművelt ember egyszer elolvasta a saját mélyen szántó „kommunista kiskátéját”, amely minden fontos kérdésre választ ad, utána pökhendi módon kommentál a neten. Például zsigeri alapon eldöntötte, hogy az USA az fúj, és minden katonai beavatkozása csak bajt hozott. Egyrészt utólag mindig könnyű okosnak lenni, és komoly tudást igényelne azt lemodellezni, hogy mi lett volna ha nem avatkoznak be (általában az adott régió szomszédos országai sincsenek semmivel jobb helyzetben), másrészt vannak arra is példák, amikor az amcsi beavatkozás hosszú távon hasznosnak bizonyult, de ez őt nem érdekli. (Sőt nálunk kimutathatóan azt díjazza a többség a politikában, ha valaki tesped és NEM csinál semmit, azzal szemben, ha döntéseket mer hozni és olykor hibázik – pl. a néhai Antal József vagy Angela Merkel.) Ugyanezek a szélsőjobbos beállítottságúak zsigeri alapon eldöntötték azt is, hogy nekik az oroszok szimpatikusak valamiért – talán mert valamiféle primitív őserőt látnak bennük, és a ruszkik nekik mindig okék.

A kormánypropaganda szintén a tudomány szélhámosait nyomja legjobban (pl. Tőkéczki, Bogár, Nógrádi) ezzel szemben, akik a szakterületükön nemzetközi szinten is elismertek, ők nem akarnak besározódni. Kedves Hölgyeim és Uraim, a tudomány igazi lumenjei: tessék tudomásul venni, hogy az élet ilyen, piszkos, sáros, időnként ez nem kerülhető el, senki nem maradhat teljesen ártatlan a maga kis elefántcsont tornyában.

Amiért érdemes mégis blogolni

Az elektronikus sajtóban érvényesül az a névtelen graffitis bölcsesség verbális értelemben, hogy „egy atombomba az egész napodat tönkreteheti.” Azonban néha mégis megvillan a fény a sötétségben a kommentelők között, például aki összehozta azt a két érvet, hogy a „fogyasztói társadalom” időnként eléggé vacak tud lenni, másrészt pedig milyen tűrhetetlen, hogy a bevándorlók nagy része nem akar ebbe beilleszkedni. (Sarkítottam a dolgot, nem pontosan erről volt szó, sokkal inkább egy másfajta szemszög ötletes megvillantásáról szólt a dolog.) Rezisztenciára van szükség a trollkodásokkal szemben, hogy rátaláljunk néhány gyöngyszemre. Olyan bejegyzésekre, ahol nem valamiféle álságos „polkorrektségről” van szó, hanem ami ezzel nem összetévesztendő – kulturált hangnemről és mások iránti tiszteletről.

Érdemes elgondolkodni mások véleményén és leírni, amit ritkán teszünk: „Belátom, hogy ebben és ebben valószínűleg neked van igazad.” A vita akkor értelmes, ha néha eljutunk néha eddig a pontig, a manapság divatos csordamentalitás ösztönösségével szemben a közös felismerésekig és valódi közös értékekhez.

Arra a fajta hasadásra gondolok, amely a legtöbb mai társadalmat jellemzi: nagyon eltávolodott egymástól a baloldali (újító, liberális felfogású) és a jobboldali (konzervatív, hagyományőrző) emberek gondolkodásmódja. A legtöbb országban a választók nagyjából 50-50%-os megoszlásban tartoznak a baloldali (alapjában véve nagyvárosi) valamint a jobboldali (inkább falusias életmódot kedvelő), egymáshoz képest teljesen eltérő értékrendszerekhez. A szélsőségek erősödése miatt egyes országokban háromosztatú politikai rendszerek alakulnak ki, konzervatív jobboldali súlyponttal. Ezen kívül sok múlik a választási rendszer sajátosságain is, néhány helyen „a győztes mindent visz” elve alapján viszonylag kis relatív többség is elegendő egy jelentős parlamenti többség megszerzéséhez, nincs kompromisszumkényszer, amely leginkább az erősen polarizáló amerikai, angol és magyar társadalmak jellemzője az utóbbi időben.

Hogyan közelíthetnek az értékrendek egymáshoz?

1.Mindkét féle kultúrában otthonosan kell tudni mozogni

Kiélezett konfliktusok esetén (legyen az etnikai, rasszista, nacionalista, osztály- vagy egyéb színezetű), mindig azok értékítélete a legbiztosabb, akik mindkét fajta kultúrát jól ismerik és egyformán otthonosan mozognak bennük. Aki számára a nagyváros megszokott közeg, az információbőségével, kulturális pezsgésével és versenyszellemével, neki időnként ajánlatos (és egészséges) hosszú időt eltölteni kimondottan falusias környezetben. (Egy példát erre: Rudolf Péter, akit egyik politikai oldal sem tudott még beskatulyázni kimondottan egy kétlaki életet él, mert munkája ugyan Budapesthez köti, a szabadidejének jó részét azonban az Őrségben tölti egy baráti társaságban. Hogyha mondani kellene 5-6 olyan tájegységet az országban, ahol dívik a hagyományápolás és a múltunk értékeiből sok minden megőrződött, akkor alighanem az Őrség lenne az egyik ilyen.)  Nyilvánvaló módon a falun élő rokonsággal való élénk kapcsolattartás és a természet szeretete is kikapcsolódáshoz, lelki feltöltődéshez juttatja az embert.

A kimondottan faluban élők számára pedig a turizmus lehet egy olyan lehetőség, ami kizökkenti őket a kis világukból és szélesíti a látókörüket. Aki nagyobb városban tanul, dolgozik vagy külföldön vállal munkát, szintén szerezhet ez irányú pozitív tapasztalatokat – mindennek azonban előfeltétele egy bizonyos mértékű esélyegyenlőség, társadalmi mobilitás, és nem működik olyan közegben, ahol a gyerekek egyötöde úgy nő fel, hogy még a fővárosunkat sem látta.

2.Ismerjük be, hogy a konfliktusok fellépése természetes

Az előzőekben leírtak úgy hangozhatnak mint egy dajkamese (holott mindez kutatható és mérhetővé tehető), viszont nincsenek illúzióim: a kemény konfliktusok eltérő felfogású emberek között nem úszhatóak meg, a bekövetkezésük teljesen természetes. A konfliktusokat és a feszültségeket általában hajlamosak vagyunk valami negatív dolognak tekinteni: gyakran a megoldásokat keressük, vagy az ellentétek egyfajta kezelésére törekszünk, holott egy újabb szemléletmód igyekszik a konfliktusok kiváltotta (pozitív) változásokra koncentrálni. Nem vagyunk hozzászokva, hogy az ellentéteket úgy tekintsük, mint ami esélyt jelent a változásra, a fejlődésre. A konfliktusok nem kerülhetőek el, reakcióink azonban sokfélék lehetnek – ami egy igazi 21. századi kutatási irány. Azok a reakciók, amelyeket utólag irracionálisnak és erős túlzásnak ítélünk meg, legtöbbször valamelyik oldal fenyegetettségérzetéből fakadnak.

3.A győzelem lehet cél, a másik oldal teljes tönkreverése viszont hiba

Időnként az egyik oldal győz, időnként a másik, a baj az ha az egyik oldal megsemmisíteni igyekszik a másikat vagy teljesen a taccsra szorítani. Nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, ha bekövetkezik a 90-es években Fukuyama szóhasználatával a történelem vége, azaz a liberalizmus teljes egyeduralma (minden más eszme fölött)? Neurózisok járványszerű terjedése, pazarló individualizmus és anarchikus tendenciák a társadalomban, amelynek jeleit láthattuk (ill. New York a modell mint a „városok városa”). Ha a konzervativizmus egyszer túlgyőzi magát és tarol, az visszaesés lenne egy feudális társadalommodellbe, ahol megszokottá válnának a kényszerítés eszközei és az országok között folyamatos háborúskodások, a fejlődés pedig nagyjából leállna. Mindkét esetben a legnagyobb erőforrásaink, az emberi képességek esnek áldozatul: az egyik esetben egyes liberálisok által igazságtalanul „fehér szemét”-nek nevezett alsó-középosztály, másik esetben a „nemzetietlennek” bélyegzett liberális felfogású értelmiség érzi úgy, hogy vegetálásnál többre semmi esély.

4.A könnyű út az, ami biztosan nem vezet sehova

A legtöbben szerencsére ritkán fanatizálhatóak és nem esnek a közhangulat áldozatául. Ami a túlzásba vitt liberalizmusban a könnyű utat jelenti az nem csak a hedonizmus, hanem a liberális dogmatika, amelynek kész receptjei vannak minden problémára (pl. IMF egy időben) és az üvegpaloták magasságából tekint le, szó szerint lenézi az egyszerű „pógárt”. A másik véglet a szélsőséges nacionalizmus (fasizmus) által „bekattant” tömeg, nagyon jól megfigyelhető az arhivált Mussolini vagy Göbbels beszédek során a tömeghangulat hatása, hiszen akit beszippant a nyájszellem, annak nem kell gondolkodni. Ezek mind mások lenézésén vagy gyűlöleten alapuló hamis megvilágosodások, amelyek csőlátást és leegyszerűsítő világmagyarázatokat hoznak létre.

5.Sajátítsuk el az igazi vitakultúrát

Amikor az egyik ember le szeretné győzni a másikat a vitában, az a helyzet nem mindig arról szól, hogy kinek miben van igaza, hanem sokkal inkább a felkészültséget és az érvelési készségeket méri. Sajnos nagyon kevés az olyan helyzet, amikor a vitázók valóban figyelnek egymásra és nem elbeszélnek egymás mellett. A baloldaliak, akik inkább az egzaktabb tudományos felfogás felől közelítenek gyakrabban vannak előnyben ilyenkor, - ami nekem afféle fixa ideám – az elvont fogalmak terén hátrányban levő, jobb agyfélteke domináns jobboldali felfogásúakkal szemben, és ez az ún. „píszí” mai népszerűtlenségének valódi oka is. A kifejezés és az érvelési technika hiányosságai miatt jönnek Trump és társai olyasmivel mint az „alternatív tények”, mert lehetnek olyan (általuk inkább érzett mint megfogalmazott) igazságaik, amelyek adott esetben jelentősebbek mint az egyetemeken csiszolódott kifinomult érvrendszerek. Mivel a jelentősebb egyetemeken a végzettek legalább 80%-hoz a liberális felfogás áll közelebb, emiatt inkább a baloldalnak kellene lépéseket tennie, hogy a viták során a másik oldal ne akarjon (kisebbrendűségi érzésből kifolyólag) sündisznóállásba vonulni vagy pedig érzelmileg túlfűtötten vagdalkozni. A kölcsönös tisztelet és figyelem légköre sajnos ritkán jön létre.

6.Nincsen „helyes felfogás”, mindenki hozzáteszi a magáét

A környezetvédelem esetében a konzervatív az, aki leginkább védi a természeti értékeket, viszont az újító felfogású fog egyre tökéletesebb villanyautókat fejleszteni, és hasonló példákat lehet mondani a gazdaság, oktatás, kultúra stb. területein. A skatulyázás természetesen nem ül, mert a felfogásunk egyéni és egymástól eltérő bizonyos kérdésekben, ez csak egy durva leegyszerűsítést jelent és csak konkrét esetekben van értelme, hogy valaki „liberális” vagy inkább „konzervatív”. A harcias ideológiák szeretik csak az embereket különféle táborokba beosztani, és Marx nyomán „antagonisztikus ellentéteket” bemutatni ott, ahol inkább egymást kiegészítő felfogásokról van szó.

Egy középszerű kormány

Az Orbán-kormány teljesítménye nem különösebben kiemelkedő, annak ellenére, hogy sikerült megvalósítania (elődeivel ellentétben) a pénzügyi stabilitást és törekszik a belföldi piac védelmére, amely a legtöbb európai országban valamilyen módon bevett gyakorlat. Ezen kívül még a középosztálybeli családok támogatási rendszere valamint (a bővülő turizmus által fenntartott) hagyományőrzés, ami egyértelműen sikeresnek mondható. Ezzel szemben a foglalkoztatáspolitika, gazdaságfejlesztés, szociálpolitika, oktatás, egészségügy rendszereiben láthatóan nincs meg az elégséges szintű szakértelem, vagy legalábbis nem érvényesül mint hosszú távú szemlélet. Ugyanez a megállapítás tehető a sportról, ahol pontosan mérhető a folyamatos a lecsúszásunk az európai élvonalhoz képest (főként az ún. látványsportágakban). A rengeteg törvény és rendelet, amelyeket a kormány hoz leginkább csak a bürokráciát növeli – ehhez azonban már annyira hozzászoktunk, hogy normálisnak tartjuk és szinte fel sem tűnik, mennyire a felelősségáthárítás és a nehézkesség jellemzi az állami (és vállalati) rendszereinket. A megítélés persze erősen szubjektív és biztosan lehet találni ellenpéldákat arra, hogy a kormány milyen gyakorlatias tud lenni, de például a bűnözés csökkenésében a törvények (olykor vitatható hatású) szigorításánál nagyobb szerepe van a modern kamera- és riasztórendszereknek valamint az egyes településeken a polgárőrség működésének.  

A gyenge teljesítményeket pénzosztással lehet kompenzálni

A széljárás kedvező, hiszen még sosem volt ennyi pénz, ami csak kisebb részben a kormány érdeme, ráadásul amennyi pénzt „besöpör” a költségvetésbe, közel ugyanannyit el is pazarol: olyan látványos fejlesztésekre megy el nagy része, amelyek nem indokoltak, sőt ez gyakran nem is szempont a pénzek szétosztásakor. Még kevésbé tűnik indokoltnak az energetikai nagyberuházás (Paks 2) – furcsán hat az atomreaktor szorgalmazása egy konzervatív kormánytól, ráadásul ezzel hosszú évekre „lábon lövi” a költségvetést. A „rezsiharc” szintén kockázatos játék hosszabb távon, aminek belátásához alig valamivel kell több egy Micimackó értelmi szintjénél. A pénzosztás nagy fegyver a kormány kezében, és Orbánék a választásig már nyilván nem fognak tenni kockázatos lépéseket, de győzelmük esetén főként ha ez a győzelem nagy arányú, alighanem folytatni fogják a harcot, hogy a társadalmat a saját ideológiai elveiknek megfelelően átformálják.

Honnan jött a radikalizmus és mire jó?

A gazdasági válság idején megerősödött és népszerűvé vált a radikális jobboldali ideológia, olyan demagóg és destruktív filmekre alapozva mint a „Zeitgest”, és sokan kezdték is elhinni, hogy most majd valami gyökeresen új társadalom jön. Ezek a szenzációhajhász és felszínes próféciák ugyan nem váltak valóra a kormány várakozásával ellentétben, viszont a főideológusok felismerték, hogy a helyzetet rendkívülinek kell bemutatni, és akkor az állampolgárok is jobban szabad kezet fognak adni a „heroikusan küzdő” és „őket védő” vezetőknek. Az egyik ilyen pont volt a harc „Brüsszel” ellen: az egyébként természetesen fellépő konfliktusok folyamatos élezése és felfújása a kormánynak folyamatos önreklámot biztosít. Szintén kapóra jött a menekülthullám (amely a világ számos részén gyakori, de Európa újabb kori történetében sem példa nélküli), valamint a terrorizmus (hogyhogy nincs burok alatt a kontinensünk). Így hát megint előkerültek a „civilizáció vége” próféciák, ahol egyedül mi vagyunk a béke és nyugalom szigete, miközben átlapátoljuk a ...-t másokhoz. Orbán ráadásul úgy akarja bizonyítani az EU gyengeségét, hogy folyamatosan bomlasztja azt, és itt nem is az a probléma, hogy tárgyal Putyinnal (hiszen Oroszország az EU egyik természetes szövetségese), hanem hogy másokkal nem egyeztetve sőt másokkal szemben teszi ezt meg. Ez a primitív radikalizmus óriási önreklám nagy csinnadrattával tömegek számára, amelyet egy hatékony médiagépezet támogat, valamint a Hazafias Népfront NER név alatt futó, nem kimondottan gerinces értelmiségi csapat, hasonló szintű "közszolgákkal" egyetemben.

Etikátlan viselkedés nagy szervezetekben

Ilyen jellegű kutatási területtel foglalkoznak a világ egyes részein, pl. itt, elsősorban olyan nagyvállalatok bukásának okait tárva fel mint az Enron vagy a Lehman Brothers. A kutatások célja olyan tényezőknek a feltárása bármely nagyobb szervezet működésében, amelyek hatásai alól nagyon kevesen tudják kivonni magukat és folytatnak utólag nézve abszolút erkölcstelen magatartást. Ezek az általános jellemzők többek között: a félelem légköre, az erős ideológiai ráhatás, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása a szervezetben, a "vonalasság" díjazása, a bevett szóhasználat (például a harcias megfogalmazások) és az „ostromlott vár” képe, amelyek a józan ész útjáról való letérést és teljes etikai vakságot okoznak. Kívülről persze mindez igen feltűnő és egyre aggasztóbb, azonban a diktatórikus jellegű rendszerekre jellemző, hogy az állampolgár áthárítja a felelősséget a vezetésre, akik „csak tudják, mit tesznek”. Hát nem mindig vannak tudatában, nagyon sokszor a puszta hatalomvágy dominál, amely mindig talál indokot az etika elemi szabályainak felfüggesztésére.

A vezetés „fontosságának” mítosza nem mindenhol trendi

Olaszországban még emlékeznek Mussolini példájára és nem hisznek a Nagy Karizmatikus Vezetőben (Berlusconi is megbukott), sőt arra is rájöttek, hogy olykor még kormány nélkül is elég jól működik az ország. Spanyolország (Franco) vagy Románia (Ceausescu) hasonló tapasztalatokat élt át és ők sem kívánnak feltétlenül erős kezű vezetőt, és a példákat tovább lehetne sorolni. Nálunk viszont még él egy íratlan késő feudális társadalmi szerződés (megvédünk benneteket, ha cserébe szabadon rabolhatunk), és egyelőre nagyon jól sikerül eladni azt, hogy a kormány értünk harcol és küzd, minket óv, ápol – és legfőképpen eltakar. A miniszterelnök szavai és tettei között (szerencsére) gyakran nagy hézag van, számomra egy Jekyll-Hyde szerű figura, akinek van van egy konzervatív és radikális énje is. A szomorú valóság az, hogy a követők mindig túllihegik a dolgot, mert általában a Főnök túllicitálásával akarnak bizonyítani és jelenleg nincs semmiféle korlát, ami mértéket szabjon nekik és tompítsa azt a rossz példát, amit a társadalom felé mutatnak.